GA354

A világ és az ember teremtése
A földi élet és a csillagok hatása

Munkás-előadások VIII., 14 előadás Dornach, 1924. június 30. – 1924. szeptember 24.

Fejezetek:

A világ és az ember teremtése

A világ- és az ember kialakulása És az emberiség kulturális Fejlődésének folyamata – kérdések a táplálkozásról

Földi élet és csillagbölcsesség

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Marie Steiner ajánlása

Ajánlás

Rudolf Steinernek a Gotheanum munkásai számára, 1922 augusztusától 1924 szeptemberéig tartott előadásainak közzétételéhez

Marie Steiner

Ezeket az előadásokat párbeszédeknek is nevezhetjük, mert tartalmukat, Rudolf Steiner felkérésére, mindig a munkások határozták meg. A témákat maguk választhatták. Kérdésekre és közlendőkre buzdította őket, és arra bátorította, hogy megnyilatkozzanak, hogy kifogásokkal éljenek. Távoli és nyilvánvaló dolgokat érintettek. Különösen nagy érdeklődés mutatkozott az élet gyógyászati és higiéniai oldala iránt; ebből láttuk azt, mennyire hozzátartoznak ezek a dolgok a munkások mindennapi gondjaihoz. De minden természeti jelenséget, ásványi, növényi és állati létet érintettek, majd kivezette őket ismét a kozmoszba, dolgok és lények eredetéhez. Végül a munkások kérték, hogy vezesse be őket a szellemtudományba és a megismerés alapjaiba, a kereszténység misztériumainak megértése érdekében.

Ez a közös szellemi munka néhány kurzusból alakult ki, melyeket elsősorban Dr. Roman Boos tartott a hasonló kérdések iránt érdeklődőknek, az elvégzett munka után az építkezés helyén; később ezeket az előadásokat az Antropozófiai Társaság többi tagja tovább folytatta. A munkások mégis kérést intéztek Rudolf Steinerhez, hogy nem fogad-ná-e el őket, és tudásszomjukat nem csillapítaná-e saját maga – és vajon lehetséges lenne-e egy órát a rendes munkaidőből erre fordítani, amikor ők még frissek és fogékonyak. Ez történt aztán a reggeli órákban az uzsonnai szünet után. Az építési iroda néhány alkalmazottja is járatos volt Rudolf Steinerhez, valamint ketten-hárman a dolgozók szűkebb köréből. Gyakorlati kérdéseket is megbeszéltek, így például a méhtenyésztést, ami a méhészeket érdekelte. A méhekkel kapcsolatos előadások jegyzetét később, amikor Rudolf Steiner többé már nem volt köztünk, a Landwirtschaftliche Versuchsring részéről a Goetheanumban, brosúraként munkatársai számára kiadták.

Végül egyesekben egyre jobban megérlelődött a vágy, hogy ezeket az előadásokat megismerjék. Ezek azonban egy külön közönség számára jöttek létre, és egy sajátos helyzetben teljesen rögtönözve születtek, ahogy ezt a körülmények és a jelenlévő munkások hangulata diktálta – egyáltalán nem közzétételre és nyomtatásra készültek. Azonban éppen az a mód, ahogy létrejöttek, a frissesség és a közvetlenség hangján szólnak, melyet nem szeretnénk nélkülözni. Megfosztanánk Önöket attól a különleges légkörtől, mely azon az együttműködésen alapszik, ami a kérdezők és a válaszoló lelkében élt. A színt, a koloritot nem szeretnénk a mondatképzés pedáns átszerkesztésével eltörölni. Ezért megkockáztatjuk, hogy azt lehetőleg kevéssé érintsük. Ha ebben nem is felel meg miden az irodalmi mondatképzés szokásainak, úgy annak a közvetlen élet az oka.

A világ és az ember teremtése

1. előadás – A világ és az ember teremtése – Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakok a Föld-fejlődésben – Dornach, 1924. június 30.

Nos, van valakinek kérdése?

Dollinger Úr: Azt szeretném kérdezni, vajon beszélne-e doktor Úr ismét a világ és az ember teremtéséről, mert többen vannak újak közöttünk, akik ezt még nem hallották.

Dr. Steiner: Tehát a kérdés az, hogy vajon beszélnék-e ismét a világ teremtéséről és az ember teremtéséről, mert sok új társuk van itt. Akkor hát úgy alakítom a dolgot, hogy először is megpróbálom Önöknek megvilágítani, milyenek voltak kezdetben a Földön azok a körülmények, melyek egyrészről hozzájárultak mindahhoz, amit a külvilágban látunk, a másik oldalon pedig az emberhez vezettek.

Tudják, az ember valójában nagyon, nagyon bonyolult lény. Ha azt hisszük, hogy az embert csak annak alapján érthetjük meg, hogy a halál után holttestét felboncoljuk, akkor természetesen nem jutunk ahhoz, hogy az embert igazából megértsük. Éppoly kevéssé érthetjük meg a körülöttünk lévő dolgokat, a világot, ha csak úgy figyeljük meg, hogy köveket és növényeket gyűjtünk, az egyes dolgokat pedig külön szemügyre vesszük. Éppen azt kell mindenhol figyelembe venni, hogy az, amit vizsgálunk, nem mutatja meg már a legelső pillanatban, hogy mi is valójában.

Ha megnézünk egy holtestet – mert hiszen megnézhetjük röviddel a halál után –, még ugyanaz a formája, ugyanaz az alakja, talán egy kicsit sápadtabb lett; és észrevesszük rajta, hogy a halál elérte, de még ugyanaz az alakja, amely akkor volt, amikor még élő volt, amikor még élt. De egyszer csak eszükbe jut, hogyan néz majd ki ez a holtest kis idő elteltével, ha még el sem égetjük, ha hagyjuk szétbomlani. Elpusztul, semmi sem munkálkodik már benne, ami ismét fel tudná építeni – ismét porrá lesz.

Nos, a Biblia elejét nagyon gyakran sokan megmosolyogják – éspedig joggal –, amikor úgy magyarázzák, hogy egykoron valamilyen isten egy sárgolyóból alkotta meg az embert. Ez képtelenség, gondolhatnánk joggal, természetesen. Nem jön valamilyen isten és nem gyúr sárgolyóból embert. Éppoly kevéssé lesz ember, mint ahogy egy faragott szobor sem lesz valódi ember, még ha olyan pontosan is van megmintázva és éppoly kevéssé kezd el egy gyerekek által készített szép kis játékemberke járni. Tehát joggal mosolygunk, amikor az emberek azt képzelik, hogy kezdetben egy isteni lény sárgolyóból alkotta meg az embert. Az, ami holttestként előttünk hever, egy idő után valóban ilyen sárgolyó lesz, pláne ha még a sírban egy kicsit szét is mállott, szétbomlott és így tovább. Elhinni azt, hogy abból, ami előttünk hever, egy embert tudjunk megalkotni, ugyancsak nagy badarság.

Tudják, az egyik oldalról joggal engedjük ma meg magunknak, hogy azt mondjuk, az elképzelés helytelen, mely szerint az ember sárgolyóból lett megteremtve. A másik oldalról azonban megengedjük magunknak a másik elgondolást, miszerint az ember abból épül fel, ami a Föld maga. Ugye már értik, hogy ha következetesen szeretnénk ebben a témában előrehaladni, az egyik éppúgy kevéssé lehetséges, mint a másik. Tisztán kell látnunk, hogy amíg az ember élt, volt benne valami, amitől ezt a formát, ezt az alakot kapta, és ha az a valami már kívül van, nem lehet ez a forma már az övé. Nem a természet erői adják számára ezt az alakot; a természet erői ezt a formát csak szétbomlasztják, általuk ez a forma nem növekszik. Tehát az ember esetében ez úgy van, hogy vissza kell mennünk egészen a szellemi-lelki részig, mely valójában uralta őt, amíg élt.

Ha odakint megnézünk egy holt követ, látjuk, ahogy a holt kőből növények nőnek ki és így tovább. Igen, uraim, ha elképzeljük, hogy mindig így volt, ahogy most látjuk odakint a külvilágban, akkor ez pont olyan, mint amikor a holttestről azt mondják: mindaddig ilyen volt, míg az ember benne élt. Ha ma a világban köveket, sziklákat, hegyeket pillantunk meg, azok szintén olyanok, mint a holttest. Az is holttest! Ez nem volt mindig így. Ahogy az emberi holttest sem mindig olyan volt, mint ahogy most ott hever – miután a szellemi-lelki rész már kívül van –, úgy az, amit odakint pillantunk meg, szintén nem volt mindig ilyen. Az, hogy növények nőnek a holt testen – nevezetesen a kőzeten – nem kell hogy ámulatba ejtsen bennünket, mert amikor az ember teste elkezd bomlani, akkor mindenféle kis növénykék és mindenféle állatok bújnak elő a bomló holttestből.

Ugye, az egyik dolog, amit odakint látunk a természetben, szépnek tűnik, és azt, amit a holttesten látunk – hogy azon mindenféle élősdi növény fejlődik –, nem találjuk szépnek. Ez csak azért lehet, mert az egyik hatalmas, nagy, a másik pedig kicsi. Ha ember helyett kicsi bogarak lennénk, s ilyen bomló holttesten járkálnánk, emellett ugyanúgy tudnánk gondolkodni, mint az emberek, akkor a holttest csontjait szikláknak érzékelnénk. Ebben a szétbomló testben törmeléket és sziklát találnánk – mivel kicsi bogarak volnánk – abban, ami abból nő ki, nagy erdőket látnánk, az egész világot megcsodálnánk, nem találnánk olyan szörnyűnek, mint most.

Mint ahogy a holttesttel kapcsolatban vissza kell nyúlnunk a halál előtti emberhez, úgy vissza kell nyúlnunk mindennel kapcsolatban ahhoz, ami Földünket és környezetünket jelenti, nevezetesen ahhoz, ami ebben az egész halott testben élt, mielőtt a Föld legnagyobb részben meghalt volna. Mielőtt nagy részét tekintve a Föld még nem volt halott, nem létezhettek rajta emberek. Egykor az egész Föld élt, gondolkodott – sokféle módon működött –, és csak amikor holttestté vált, akkor tudott az emberi faj létrejönni. Az emberek valójában bizonyos mértékig élősködők a Földön. Ez olyasvalami, amit tulajdonképpen mindenki beláthat, aki helyesen gondolkodik. Csak épp nem akarunk manapság gondolkodni. De bizony gondolkodnunk kell, ha el akarunk jutni az igazságig. Így tehát el kell képzelnünk, hogy az, ami ma kemény tőzeg, ahol növények nőnek és így tovább, kezdetben egyáltalán nem olyan volt, mint ma, hanem kezdetben élő, gondolkodó égitesttel volt dolgunk – élő, gondolkodó égitesttel!

Már többször mondtam, Önöknek is, hogy mit gondolnak ma az emberek. Manapság azt gondolják, hogy kezdetben óriási ősköd létezett, hogy ez az ősköd elkezdett forogni, majd leváltak a bolygók, középen pedig létrejött a Nap. Ezt a gyerekeknek már egész korán elkezdik tanítani. Egy kisebb kísérletet is bemutatnak nekik, melyből annak kell létrejönnie, hogy valóban minden így keletkezett. Cseppnyi olajat cseppentenek egy pohár vízbe egy kártyára, tűt helyeznek bele, s mivel az olaj a vízen úszik, hagyják rajta úszni. Majd a tűvel megfordítják a kártyalapot, kis olajcseppek válnak le, tovább forognak, és valóban kis bolygórendszer jön létre, középen a Nappal. – Nos igen, az tényleg nagyon jó, ha az ember önmagáról is meg tud feledkezni; de a tanítónak ebben az esetben nem kellene magáról megfeledkeznie, hanem ha ezt teszi, a gyerekeknek azt kellene mondania: Odakint a világűrben létezik egy óriási tanító, aki ezt megforgatta! – Hát éppen erről szól a történet: gondolatnélküliek leszünk – nem azért, mert a tények azt parancsolják, hogy gondolatnélküliek legyünk, hanem mert ezt akarjuk. De ezáltal nem jutunk el az igazsághoz. El kell tehát képzelni, hogy ott nem egy hatalmas tanító volt, aki a világködöt megforgatta, hanem hogy ebben a világködben volt valami, ami forogni tudott és így tovább. Nos, megint az élő dolgoknál vagyunk. Ha mi magunk forogni szeretnénk, nincs szükségünk tengelyre, amely által a tanító forgatna bennünket – ez nem nekünk való, mi magunk is tudunk forogni. Egy ilyen ősködöt azonban a tanítónak kellene forgatnia. De amennyiben él és érezni, gondolkodni tud, nincs szüksége a világtanítóra, hanem akkor a forgást saját maga létre tudja hozni.

Tehát el kellene képzelnünk, hogy az, ami ma halott körülöttünk, az egykoron élt, érzékelt, világlény volt. Ha tovább vizsgálódunk, számos világlényt találunk, s ezek a világlények éltettek mindent. A világ kezdeti körülményei tehát onnan erednek, hogy az anyagban szellemi lakott.

Tudják, mi az alapja mindannak, ami valamennyire is anyagi? Gondoljanak arra, hogy ólomrög van a kezemben, egy darab ólom. Ez szilárd anyag, valódi szilárd anyag. Igen, de ha ezt izzó vasra vagy valami izzó dologra, tűzre helyezem, akkor folyékonnyá válik. Ha még tovább hevítem, eltűnik az összes ólom, elpárolog, semmit sem látok már belőle. Ez azonban minden anyaggal így van. Mitől függ akkor hát, hogy szilárd anyagot tartok-e a kezemben? Attól, hogy milyen hőt hordoz magában. Az egyes anyag külső megjelenése csak attól függ, milyen hőt hordoz magában.

Tudják, ma már cseppfolyósítható a levegő, van cseppfolyós levegőnk. A levegő, ahogy az környezetünkben megvan, légnemű, gáznemű mindaddig, amíg bizonyos hő rendelkezésre áll. A víz folyékony, de lehet jég is, lehet szilárd is. Ha Földünkön egy bizonyos hőmérséklet uralkodna, akkor nem víz volna, hanem jég. Na de menjünk be a hegyünk belsejébe! Odabent találunk például szilárd gránitkövet és más szilárd köveket. Igen, ha túlságosan meleg lenne, akkor nem találnánk ott szilárd követ, gránitot, hanem folyékony volna és folyna, mint patakjainkban a víz.

Tehát mi is az az eredendő dolog, mitől van, hogy bármilyen anyag szilárd vagy folyékony, vagy esetleg légnemű? A hőtől! Hő jelenléte nélkül pedig semmi sem lehetne szilárd vagy folyékony. A hőnek valamennyire „dolgoznia kell”. Ezért azt mondhatjuk, hogy az, ami kezdetben mindennek alapjául szolgált, a hő vagy a tűz volt.

Ezt mondja a szellemtudomány is, az antropozófiai kutatás. Ez a szellemtudomány, az antropozófiai kutatás mutatja, hogy kezdetben nem ősköd létezett, holt ősköd, hanem élő hő, egyszerűen: hő, ami élt.

Feltételezek tehát egy kezdeti világtestet, hőt, amely élt (lásd a rajzot pirossal). A szellemtudomány körvonalai (Geheimwissenschaft im Umriss) című könyvemben ezt a kezdeti korszakot – ugye, nem a névtől függ, de kell hogy neve legyen –, ahogy azt az ősi időkben hívták: Szaturnusz-korszaknak hívtam. Némi köze van a Szaturnuszhoz mint égitesthez, de ezt most nem szeretném érinteni.

Ebben a kezdeti korszakban még nem voltak szilárd testek, nem volt levegő, hanem csak hő; viszont a hő élt. Ha Önök ma fáznak – igen, az énjük fázik; ha ma izzadnak, amikor igazán melegük van, az énjük fog izzadni, annak lesz igazán melege. Így burkolja be Önöket hő – hol meleg, hol hideg –, de mindig egyfajta hő. Így tehát még ma is azt láthatjuk az emberen, hogy az embert hő veszi körül és benne él. Teljességgel benne él.

A mai tudomány azt állítja, hogy kezdetben nagy forróság volt – bizonyos értelemben igaza van –, de ha azt gondolja, hogy ez a nagy forróság halott volt, akkor nincs igaza, mert élő világlény volt, valódi élő világlény.

Az első dolog, amely bekövetkezett, azáltal hogy egy meleg világlény létezett, a lehűlés volt. A dolgok ugyanis folyamatosan lehűlnek. Mi történik, ha valami, amelyben még a melegen kívül mást nem tudunk megkülönböztetni, lehűl? Levegő keletkezik. A levegő az, ami először létrejön – gáznemű, mert ha szilárd testet egyre inkább hevítünk, a hőben gáz fejlődik, ha azonban valami, ami még nem anyagi, felülről lefelé haladva lehűl, úgy elsősorban levegő képződik. Tehát elmondhatjuk, hogy ami ezután képződik, légnemű (lásd a rajzot zöld színnel), valóban légnemű. Ezen belül tehát abban, ami bizonyos mértékig második égitestként létrejött, minden levegőből áll. Ez még nem víz és még nincs benne szilárd test. Itt minden levegőből van.

Itt van a második korszak, ami az idők folyamán létrejött. E korszakban amellett azonban, ami már kezdetben jelen volt, létrejön valami más. A mai Nap nem ilyen, de A szellemtudomány körvonalai című művemben Napnak hívom, egyfajta Nap-korszaknak, mert meleg légköd volt. Már mondtam Önöknek, hogy a mai Nap nem ez; de nem is az, ami kezdetben ez a második égitest volt. Tehát itt van előttünk egy második égitest, amely az elsőből jött létre; az első csupán meleg, a második már légnemű.

A melegben azonban az ember lélekként már képes élni. A hő kelti a lélekben az érzés benyomását, a lelket nem pusztítja el, a testet azonban igen. Ha tehát engem tűzbe vetnek, akkor elpusztul a testem, de a lelkem azáltal, hogy a tűzbe vetnek, nem pusztul el. Erről még pontosabban fogunk beszélni, mert a kérdés természetesen megköveteli, hogy részletesen szóljunk róla. Nos, tehát ezért volt képes az ember lélek formájában létezni még csak az első korszak, a Szaturnusz-korszak idején.

Ekkor már képes volt az ember élni. Az állat ekkor még nem volt képes élni, de az ember már igen. Az állatoknál, ha a test elpusztul, a lélek is károsodik. Az állatoknál a tűz hatással van a lélekre. Tehát ennél az első korszaknál elfogadjuk, hogy az ember már itt van, de az állat még nem. Amikor ez az átalakulás létrejött (Nap-korszak), ember és állat volt a Földön. Éppen az a legérdekesebb, hogy valójában kezdetben nem az állatok léteztek, az ember pedig belőlük fejlődött ki, hanem az ember létezett régebben, és ezután fejlődtek ki az állatok abból, ami nem válhatott emberré. Az ember természetesen nem két lábon járó lényként létezett, amikor csak hő volt. A hőben élt benne, lebegő lény volt, csak a hőállapotban élt. Később, amikor ez átalakult és létrejött egy légnemű hőtest, ekkor alakultak ki az ember mellett az állatok. Az állatok valóban az ember rokonai, de valójában csak később jönnek létre, amikor az ember már létrejöhet a világok keletkezése folyamán.

Mi következik ezután? A meleg még jobban lehűl, és ha ez történik, akkor nemcsak levegő keletkezik, hanem víz is. Így tehát egy harmadik világtestről is beszélhetünk (rajz, sárga színnel). Ezt én – abból az okból kifolyólag, mert a mi Holdunkra hasonlít – Holdnak neveztem. Ez nem ugyanaz, mint a mai Hold, de valami hasonló. Itt van tehát egy vizes égitest, egy igazán vizes test. Természetesen a levegő és a hő megmarad, de ami még nem létezett a második világtestnél, a víz, most felbukkan. És most, éppen mert a víz felbukkan, itt lehet az ember, az állat – amelyek már korábban léteztek –, a vízből meg kinőnek a növények, amelyek kezdetben nem a földben éltek, hanem a vízben. Tehát így fejlődik ember, állat, növény.

Látják, a növények – úgy tűnik – a földből fejlődnek ki. Ha azonban a föld egyáltalán nem tartalmaz vizet, akkor nem fejlődnek belőle növények. A növénynek a növekedéshez éppen a vízre van szüksége. Léteznek vízinövények is. Olyannak képzeljék el a kezdeti növényeket, mint a mai vízinövényeket – úsztak a vízben –, mint ahogy az állatokat is többnek képzeljék holmi úszó állatoknál, és egyáltalán itt a második korszakban többnek repülő állatoknál.

Mindabból, mi egykoron létezett, valami visszamaradt; kezdetben a Nap-korszak idején, mert amikor csupán ember és állat létezett, minden csak repült – mert nem létezett még semmi, amiben úszhattak volna –, és mivel a levegő fennmaradt, ezek a repülő lények utódokat hoztak létre. A mai madárfajunk egyedei azoknak az egykoron létező állatoknak az utódai, melyek a Nap-korszakban fejlődtek ki. Csak annak idején nem olyanok voltak, mint ma. Annak idején kizárólag levegőből álltak; légnemű felhők voltak ezek az állatok. Aztán itt (Hold-korszak) építették be testükbe a vizet. Ma, uraim, nézzünk csak meg egy madarat! A madarakat manapság nagyrészt nagyon figyelmetlenül nézzük meg. Ha el kellene képzelnünk azokat az állatokat, amelyek a Nap-korszakban léteztek, azt kellene mondanunk, hogy csak levegőből álltak, lebegő levegőfelhők voltak. Ha ma megnézünk egy madarat, azt látjuk, hogy ennek a madárnak üreges csontjai vannak, és ezekben az üreges csontokban mindenhol levegő található! Nagyon érdekes a mai madarakat ennek alapján szemügyre venni (lerajzolja): Ebben a madárban belül mindenütt, egészen a csontokig, mindenütt levegő található. Ne gondoljanak olyasmire, ami nem légnemű, így csak légnemű marad: a madár. Ha nem lenne a testében levegő, egyáltalán nem tudna repülni. A madárnak üreges csontjai vannak, s belül: légmadár. Ez még a korábbi korszakra emlékeztet, arra, ami korábban volt. A többi csak a későbbi idők folyamán fejlődött a légmadár köré. A madarak valóban ennek a korszaknak az utódai.

Nézzék meg a mai embert: képes a levegőben élni. Repülni azonban nem tud, ahhoz túl nehéz. Nem alakultak ki olyan üreges csontjai, mint a madaraknak, különben repülhetne is. Akkor pedig nem lennének lapockái, hanem a lapockák szárnyakban végződnének. Az embernél még csak szárnykezdeményt találunk fent a lapockákban, ha pedig azok kinőnének, az ember repülni tudna.

Az ember tehát az őt körülvevő levegőben él. Ennek a levegőnek azonban párát kell tartalmaznia. A csupán száraz levegőben az ember nem tud élni. Folyadékra tehát szükség van és így tovább. Létezik azonban egy időszak, amely során az ember nem tud a levegőn élni, mégpedig az embrionális időszak alatt. Ezeket a dolgokat csak helyesen kell szemlélnünk. Az embrionális időszakban megkapja mindazt, amire mint emberi „csíramagnak” – ezt emberi embriónak nevezzük – az anya testéből szüksége van: levegőt és minden egyebet. Élő szervezeten belül kell lennie.

Tudják, a dolog azonban úgy van, hogy amikor az ember csíralényként az anya testében van, és onnan kioperálják, nem tud még élni a levegőn. A csíraállapot során tehát az ember még rá van utalva arra, hogy élő környezetben legyen. Abban a korszakban pedig, amelyben ugyan ember, állat, növény létezett – de ami még nem olyan volt, mint a mai világban, mert akkor még nem léteztek kövek, ásványok –, minden élt még, az ember benne élt ebben az élővilágban éppúgy, ahogy ma az anyaölben él, csak természetesen nagyobbra fejlődött. Gondoljanak arra, hogy ha nem kellene megszületnünk, és levegőn kellene élnünk, egyedül, önállóan kellene lélegeznünk, akkor az életünknek a születéssel vége lenne. Embrióként, „csíraként” csak tíz holdhónapot élnénk. Léteznek azonban olyan lények, amelyek csak tíz holdhónapot élnek; nem kerülnek ki a kinti levegőre, hanem a belsőből, az élőből megkapják azt. Az emberrel is úgy volt sok-sok idővel ezelőtt. Noha idősebb lett, de az élőből soha nem került ki. Ha fennmaradt volna ez a korszak, még mindig benne élne. Az ember nem a születéséig fejlődött, hanem „csíraként” élt. Akkor pedig még nem léteztek ásványok, kövek.

Ha az embert felboncolják, megtalálják a csontokat. Ezekben éppúgy szénsavas meszet találnak, mint itt a Jura-korszakban. Az ásványt ugyan megtaláljuk – annak idején még nem tartalmazta a csont – de az embrióban – nevezetesen az első hónapokban – még nem épülnek be az ásványi anyagok, minden folyadék alakot ölt, egy kicsit besűrűsödve. Így volt ez ebben a korszakban is, hogy az embert még nem csontok alkották, hanem legfeljebb porcos volt. Itt van tehát az az ember, amelyre minket ma csak az embrió emlékeztet. Miért nem jöhet létre az „embercsíra” rögtön az anya testén kívül? Mert mára a világ megváltozott. Míg létezett a régi Hold – most régi Holdnak szeretném nevezni, ez nem a mai Hold, hanem az, ami a Föld volt korábban –, míg létezett a régi Hold, az egész Föld egy anyaöl volt, belül élő, valódi anyaöl. Kövek, ásványok még nem léteztek. Minden egy hatalmas anyaöl volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy a mai Földünk ebből a hatalmas anyaölből keletkezett.

Még korábban, amikor ez a hatalmas anyaöl sem létezett; mi is létezett akkor? Igen, még korábban, pontosan úgy mondanám: a kezdet létezett. Most gondoljuk csak át, mi is a kezdet! Tudják, ahhoz, hogy az ember az anyaméhben létrejöjjön, ahhoz, hogy embrióvá váljon, először meg kell fogannia. Itt megy végbe a fogamzás, a fogantatás. De vajon nem előz-e meg valamit a fogamzás? A fogamzást megelőzi a nőknél a havi vérzés. Ekkor a női szervezetben egy egészen különös folyamat megy végbe, amely a vér kilökésével kapcsolatos. De nem ez az egyetlen. Ez csak a fizikai része, amikor a vér kilökődik. Valahányszor kilökődik a vér, valami szellemi-lelki, valami, ami szellemi-lelki marad, szintén megszületik, csak ebből, mivel nem jön létre megtermékenyülés, nem alakul ki fizikai test, hanem szellemi-lelki marad anélkül, hogy ebből fizikai emberi test alakulna ki. Annak, aminek már a megtermékenyülés előtt jelen kell lennie, a Napkorszakban már létezett! Akkor az egész Nap, a Föld összes folyamata, minden történése még egy világlény volt, ami időről-időre valami szellemit kilökött magából. Így élt ember és állat egy légnemű korszakban, kilökődve ebből a teljes egészet formáló testből. Tehát e között a korszak (lásd a rajzot: Nap) és e között a korszak között (Hold) végbement a folyamat, miszerint az ember a vízben egyáltalán fizikai lénnyé vált. Előtte a levegőben létezett fizikai lényként. Ez alatt az időszak alatt is (Hold) például úgy volt, hogy létezett a megtermékenyüléshez valami hasonló, de valami, ami nem a szüléshez hasonlított. Milyen volt a megtermékenyülés ez alatt a Hold-korszak alatt? Igen, uraim, a Hold nagyon nőies lény. Ezzel a nagyon nőies lénnyel elsősorban nem férfias lény állt szemben, hanem szemben állt vele mindaz, ami abban az időben saját égitestén kívül még létezett. Ez az égitest pedig létezett, de rajta kívül sok más égitest is létezett. Ezek hatást gyakoroltak a környezetükre, egymásra. Ez következik abból az ábrából, amit lerajzoltam.

Tehát létezett ez az égitest, körülötte a többi égitest is, és ezek különbözőféleképpen gyakoroltak hatást egymásra. Kívülről érkeztek a magok, és megtermékenyítették az egész Holdat. Ha Önök közül valamelyikük már akkoriban élhetett volna, megtestesülhetett volna és erre a kezdeti égitestre „léphetett” volna, nem azt mondta volna, amikor körbetekint: mindenféle cseppek hullnak – nem mondta volna. Ha esik az eső, ma ezt mondják: esik az eső – akkoriban azt mondták volna: a Föld megtermékenyül! Voltak évszakok, amikor mindenhonnan ilyen megtermékenyítő magok hullottak a Földre és voltak más évszakok, amikor a Föld érlelődött, ilyenkor nem érkeztek magok. Annak idején tehát egy világ-megtermékenyítésről volt szó. Az ember azonban még nem született meg, hanem csak megtermékenyült, fogantatás által csak életre hívták, és az emberek a Föld testének egészéből keltek életre, mint ahogy annak idején a Hold. Ugyanígy volt érvényes a megtermékenyítés az állatokra és a növényekre az egész környező világban.

Mint látják, mindabból, ami ember, állat és növény formájában létezik, mindabból további lehűlés hatására további szilárdulás jött létre. Ekkor (Hold-korszak) még nincs dolgunk a vízzel, csak legfeljebb további lehűlés következtében további szilárdulással. Ekkor (Föld) létrejön a szilárd világ, az ásványi. Így beszélhetünk egy negyedik korszakról (lásd a rajzot: kék színnel): ez a mi Földünk időszaka abban a formában, ahogy ma ismerjük, amelyen már él ember, állat, növény, ásvány.

Uraim, nézzük csak meg, mi is történt a Földön, mondjuk egy madár példáján. A madár ekkor még, ebben az időszakban (Nap-korszak) egy igazi lebegő lény volt, csak levegőből állt, egyfajta légtömegként lebegett ebben a világban. Ez alatt a korszak alatt (Hold-korszak) vizes felépítésűvé vált, sűrű vizes felépítésűvé, és jégszerű felhők lebegtek benne – na nem olyanok, mint a mi felhőink, hanem már kezdtek testet ölteni; ebben a felhőben már kezdett kirajzolódni a testük. Ami nálunk alaktalan vízképződmény, az akkoriban alakot öltött vízképződmény volt. Most következnek az ásványok; abban, ami eddig csak vízképződmény volt, beletagozódnak az ásványok, szénsavas mész, foszforsavas mész és így tovább. Tehát először létezett a légmadár, aztán a vízmadár, végül pedig a Föld szilárd testű madara.

Az emberek esetében ez nem tudott így végbemenni. Az ember nem tudta egyszerűen beépíteni mindazt, ami már ásvány formájában, embrió időszakában létezett. A madár képes erre. Miért képes erre? Látják, a madár, itt (Nap-korszak) megkapta légnemű alakját; majd végigél egyfajta vízkorszakot. Most szükséges számára, hogy az ásványi világ, embrió állapotában ne nagyon érje el. Mert ha túl korán éri el az ásványi természetvilág, akkor szintén ásvánnyá válik, megkeményedik. A madár tehát, míg kialakul, még bizonyos mértékben vizenyős és folyékony; az ásványi alkotórész azonban már nem várat sokáig magára. Mit történik tehát a madárral? Az ásványit először is elzárja magától, és maga köré építi fel: maga körül létrehozza a tojáshéjat! Ez az ásványi alkotóelem. A tojáshéj egészen addig ép, egészen addig létezik, amíg a madár számára szükséges, hogy belülről az ásványit elzárja magától, távol kell tartania magától. Amíg folyékonynak kell maradnia. Hogyan lehetséges ez a madár esetében? Ez úgy volt lehetséges, hogy csak a Föld második korszakában fejlődött ki. Ha már az első korszakban létezett volna, akkor sokkal érzékenyebb lenne a melegre, mint most. Tehát ezáltal, hogy annak idején még nem létezett, képes a szilárd tojáshéjat maga köré vonni.

Az ember az első hő-korszakban már létezett, és ezért az ásványit nem tudja magától elhatárolni, amíg embrió; nem képes magát tojáshéjjal körbevonni. Ezért más felépítésre van szüksége. Az ásványi alkotórészt már az anyaméhből kell felvennie; ezért az ásványképződés már az embrionális állapot alatt megvan. Az anyaméhből valamennyi ásványi anyagot már magába kell szívnia. De először is az anyaölnek kell azt a mennyiségű ásványt tartalmaznia, amelytől meg tud válni. Az ember esetében tehát az ásványi alkotórésznek egész máshogy kell beépülnie, mint a madarak esetében. A madárnak levegővel teli csontjai vannak, nekünk velővel teli csontjaink. Velő található a csontjainkban – egész más tehát, mint a madáré, nem levegővel teli, mint a madárnak. Éppen azáltal, hogy ilyen velő van a csontunkban, van lehetősége az anyának arra, hogy már belülről ásványi anyagot adjon gyermekének. Az ember akkor, amikor ásványi anyagot kap, már nem tud továbbélni az anyai környezetben; ekkor meg kell születnie. Csak ekkor juthat közelebb az ásványi természetvilághoz. A madárnál nem beszélünk születésről anélkül, hogy a tojáshéj meg ne repedne. Miért? Mivel az ember éppen korábban jött létre, ezért az ő esetében minden hő által mehet végbe, nem pedig levegő által.

Ebből láthatják azt a különbséget, amely még ma is megvan, a különbséget – amelyet még ma is megfigyelhetünk – egy tojás-állat és egy olyan lény között, mint amilyen az ember vagy a magasabb rendű emlősállatok. Ez a különbség azon alapul, hogy az ember sokkal idősebb, mint a madárfaj, ezenkívül sokkal idősebb, mint az ásványok. Ezért szükséges, hogy az ásványi természetvilágtól embrióként védve legyen, és hogy csak azt az elkészített ásványi anyagot kapja meg, amely az anya teste által jut el hozzá. Sőt még arra is szüksége van, ami az anya testén keresztül ásványi anyagként eljut hozzá, ez a születés után elraktározódik az anyatejben! Amíg a madarat már táplálni lehet a külvilág anyagaiból, addig az embert és a magasabb rendű emlősállatokat azzal táplálják, ami csak az anya testén juthat át.

Így van ez: ami a mai Földkorszak emberének az anyai test által rendelkezésére áll, azt a korábbi időszakok folyamán a levegő, a környezet által kapta. Akkor egyszerűen mindaz, ami az embert egész élete során körülvette, tejszerű volt. Ma a levegő oxigént és nitrogént tartalmaz, aránylag csak kevés szenet és hidrogént, és mindenekelőtt nagyon, nagyon kevés ként. A korábbi alkotóelemek eltűntek. Amikor ez a korszak még létezett (Hold-korszak), minden más volt; a környezetben nem csupán olyan levegőt találunk, amely oxigénből és nitrogénből állt, hanem hidrogénből is, szénből és kénből. Tejbekása vette körül a Holdat, ezt az öreg Holdat, egy egészen vékony tejbekása, amelyben élet volt. Azonban az ember is egy vékony tejbekásában él még ma is, míg meg nem születik. Mert csak azután, miután az ember megszületett, jut a tej az anya mellébe. Előtte az anyai test azon részeibe jut, ahol a magzat található. Ez a különös, hogy azok a folyamatok, amelyek az anyai szervezetben a születés előtt a szükséges anyagokat az anyaméhig eljuttatják, később jutnak fel a mellekig. Tehát ebben a formában maradt fenn az embernél a születés előtt a Hold-korszak és a valódi Föld-korszak attól a pillanattól, hogy az ember megszületik. Az anyatejjel történő táplálásban a holdszerű sejttet ebből valamit.

Valójában így kell magyarázni azokat a dolgokat, amelyek a Föld és az ember keletkezésével összefüggnek. Ma az ember, ha nem foglalkozik szellemtudománnyal, nem tudja magának megfejteni, hogy a madár miért tojásból bújik ki, és utána miért lehet a külvilágban található anyagokkal táplálni, míg az ember nem tojásból bújik ki, hanem az anya testéből egyedül kell kijönnie, és ezután miért anyatejjel táplálják. Miért? Igen, azért, mert a madár később jött létre; tehát az egy külső lény. Az ember korábban jött létre, és ez alatt az időszak alatt még nem volt olyan mértékben megszilárdulva, mint amennyire a madár megszilárdult. Ezért nincs még ma sem olyan mértékben megszilárdulva, még jobban kell védeni, még sok mindent hordoz magából a kezdeti korszakokból.

Látják, ha ma egy ilyen témáról nem lehet helyesen gondolkodni, akkor az ember félreérti azt, amit a növények, állatok és emberek jelentenek a Földön. Kialakult a materialista darwinizmus, amely azt hitte, hogy először megjelentek az állatok és azután az ember – amely egyszerűen az állatokból fejlődött ki. Ebből annyi igaz, hogy külső felépítése alapján az ember rokon az állatokkal. De az ember jelent meg először és az állat valójában később alakult ki, amikor a világban már egy korszak átalakulása zajlott. És ezért mondhatjuk azt, hogy az állatok egy olyan, korábban létezett korszak utódai, amelyben az állat még jobban rokonságban állt az emberrel. Arra azonban soha ne gondoljunk, hogy a mai állatokból egyszer emberek jöhetnek létre. Ez ugyanis egy teljesen helytelen elképzelés.

Most tehát ne a madárfajt szemléljük, hanem nézzük meg a halakat. A madárfaj a levegőben élt, a halak a vízben. Csak amikor az általam Hold-korszaknak nevezett korszak kialakult, akkor alakultak bizonyos korábbi légnemű madarak úgy, hogy a víz által a halakhoz hasonlóvá váltak. Tehát ehhez, ami itt (rajzra mutatva) madárszerű volt, kialakultak a halak. A halak, úgy mondanám, vizes felépítésű madarak, a vízben való életre átalakult madarak. Ebből azt olvashatjuk ki, hogy a halak a madarakhoz képest később jöttek létre; akkor jöttek létre, amikor a víz már megvolt. A halak tehát a régi Hold-korszakban jöttek létre.

Most pedig már egyáltalán nem fognak csodálkozni azon, amit mondok. Az, ami a régi Hold-korszakban egyáltalán víz formájában úszkált, mindaz a halakhoz volt hasonlatos. A madarak korábban is – annak ellenére, hogy a levegőben repültek –, halszerűek voltak, csak éppen könnyebbek voltak. A régi Hold-korszakban pedig minden halszerű volt. Érdekes, hogy ha ma megnézünk egy embriót, úgy a huszonegyedik, huszonkettedik napon a megtermékenyülés után – hogy is néz ki? Ott úszik ebben a vizes közegben, az anya méhén belül, éspedig így néz ki (lerajzolja): mint egy valódi kis halacska! Ez az alak, amelyet az ember a Hold-korszak ideje alatt magára öltött, és amely még a terhesség harmadik hetében megvan, fennmaradt.

Tehát azt mondhatjuk, hogy az embernek először ebből a régi Hold-korszakból származó formája alakul ki, és ma még megfigyelhetjük ezen a halszerű formán – melyet az anyaméhben magára ölt –, hogy hogyan fejlődik ki. Ha a mai világot szemléljük, mindenhol megfigyelhetjük, hogy milyen volt az élet korábban – mint ahogy tudjuk, a holttest esetében is létezett korábban élet. Ma tehát azt vázoltam Önöknek, ahogy a Földön kialakult az ásványi természetvilág a korábbi formában. Éppúgy, ahogy a holtesten látjuk, hogy a lábait és a kezeit már nem tudja mozdítani, a száját, a szemeit már nem tudja kinyitni, minden testrésze mozdíthatatlanná vált – ez azonban minket egy olyan időszakba vezet el, ahol még minden testrész mozdítható volt, a lábát tudta mozgatni, a kezét tudta mozgatni, a szemeit ki tudta nyitni –, ugyanígy tekintsünk a Föld holttestére, amely egy élő test maradványa, amely még élő, amikor az ember és állat kialakul, és most nézünk vissza, hogyan élt egyszer a Föld.

De még tovább megyünk, uraim. Látják, azt mondtam Önöknek, hogy ha a megtermékenyülés megtörtént, akkor ott van már a lehetőség a fizikai ember kialakulására, lassanként kialakul az ember. Ami ezt megelőzi, azt már vázoltam Önöknek, miszerint mindaz, ami a női szervezetben zajlik, hogy a menstruáció során kilökődik valami, ami a szellemiben is kilökődéshez vezet. Igen, ebben a folyamatban mindig – még ha egészséges nőknél nem is érzékelhető, ha valóban egészségesek –, de mindig beszélhetünk lázról, valóban beszélhetünk lázról. Hogyhogy? Igen, mert egy hőállapotról van szó. Ekkor a nőt hő veszi körül. Vajon milyen hőállapot ez?

Ez az a hő-korszak, amely fennmaradt abból a régi első korszakból, amelyet itt Szaturnusznak neveztem! Akkor ez a lázállapot még erősen él. Tehát azt mondhatjuk, hogy ez az egész fejlődés a Földünknek egyfajta lázállapotából indult ki, és csak a lehűlés hatására tűnt el ez a láz. Manapság a legtöbb ember egyáltalán nem lázas, hanem teljesen száraz. Ha azonban még valami létrejön – nem külső hő hatására, hanem belülről –, ha belül valami hő hatására létrejön, akkor megint csak a lázhoz jutunk.

Ez pedig így is van, uraim: a mai ember állapotain még mindig látni, hogyan juthatunk vissza a korábbi korszakokhoz. Így hát ma vázoltam Önöknek azt, hogyan alakult ki ember, állat, növény, ásvány, mialatt az égitest, amelyen létrejöttek, egyre szilárdabbá és szilárdabbá válik. Ezt szeretném jövő szerdán [1] – ma hétfő van – kilenc órakor megbeszélni.

[1] A szerdára ígért előadásra csütörtökön, július 3-án került sor.

2. előadás – A Föld teremtése – Az ember kialakulása – Dornach, 1924. július 3.

Jó reggelt, uraim!

Ma tovább szeretnék beszélni a világ teremtéséről, az ember keletkezéséről és így tovább. Abból, amit elmondtam Önöknek, bizonyára világossá vált, hogy kezdetben Földünk egésze nem olyan volt, mint amilyennek ma látjuk, mint amilyen ma, hanem egyfajta élőlény volt. Megismertük a valódi földi korszak utolsó előtti időszakát azáltal, hogy azt kellett mondanunk: hő létezett, levegő létezett, víz is létezett, de még az igazi ásványi földtömeg nem létezett. Ne úgy képzeljék el, hogy a víz akkoriban olyan volt már, mint a mai víz. A mai víz csak azáltal vált ilyenné, hogy azok az anyagok, amelyek először a vízben feloldódtak, kiváltak belőle. Ha ma egy teljesen közönséges pohár vízbe kevés sót tesznek, akkor a só feloldódik a vízben. Folyadékot kapnak, sóoldatot – ahogy mondják –, amely sokkal sűrűbb, mint a víz. Ha belenyúlnak, érzik, hogy a sóoldat sokkal sűrűbb, mint a víz. Nos tehát az oldott só még viszonylag sűrű. Más anyagokat is fel lehet oldani, és ilyenkor egész sűrű folyadékot kapunk. Tehát ez a folyadék, ez a víz-halmazállapot, mely a korábbi időkben egykor Földünkön megtalálható volt, nem a mai vízre emlékeztet. Annak idején egyáltalán nem voltak a vízben oldott anyagok. Gondoljanak csak arra, hogy mindaz, amit a mai anyagokban megtalálnak, például a júra mészkőzetét, oldott állapotban létezett. Mindaz, amit azokban a keményebb kőzetekben találunk, amelyeket késsel nem lehet megkarcolni – a meszet még mindig meg lehet karcolni acélkéssel –, szintén feloldódott. Tehát a régi Hold-korszakban sűrű folyadékkal volt dolgunk, amelyben az összes mai szilárd anyag oldott halmazállapotban megvolt.

A víz mai, híg formájában, mely lényegében hidrogénből és oxigénből áll, csak később vált ki, csak a Föld ideje alatt jött létre. A Földnek tehát egy olyan kezdeti korszakáról van szó, amely besűrűsödött folyadékot mutat. Körös-körül pedig egyfajta levegő is volt, de nem olyan volt a levegő, mint amilyen ma körülvesz bennünket. Mint ahogy a víz sem olyan volt, mint ma, úgy a levegő sem volt olyan. A levegő ma ugyanis lényegében oxigénből és nitrogénből áll. A többi anyag, melyet még a levegő tartalmaz, még nagyon kis mennyiségben fordul elő. Ezenkívül fémek is léteznek a levegőben, ám rendkívül kis mértékben. Tudják, azt a fémet például, melyet nátriumnak hívnak, kis mennyiségben tartalmazza a levegő. Bárhol, amerre járunk, megtalálható a nátrium. Nos, gondoljanak csak bele, mit is jelent az, hogy bárhol található nátrium a levegőben. Ez azt jelenti, hogy az az anyag, amely a sóban – amelyet az asztalukra tesznek – megtalálható, kis mennyiségben mindenhol megvan.

Látják, két anyagról van szó – az egyik az az anyag, amelyet az imént említettem: a nátrium, ami kis mennyiségben mindenhol előfordul a levegőben, valamint létezik egy anyag, amely gázhalmazállapotú és különösen nagy szerepet játszik, amikor ruháikat fehérítik: ez a klór. Ettől lesznek fehérek a ruhák. Nos, tudják, hogy a só, amelyet asztalukra tesznek, ebből a nátriumból és klórból áll, ezek az összetevői. Így jönnek létre a dolgok a természetben.

Feltehetik a kérdést: honnan tudjuk, hogy mindenütt nátrium található? – Igen, tudják, ma már megvan az a lehetőség, hogy ha valahol tüzet gyújtunk, megvizsgálhatjuk, hogy milyen anyag ég el a tűzben. Ha például, mondjuk, ezt a nátriumot, amelyet fém formájában nyerünk, porrá törjük és beletartjuk a tűzbe, akkor egy olyan eszközzel, amelyet spektroszkópnak hívunk, sárga vonalat találunk benne. Létezik egy másik fém, amelyet lítiumnak hívnak. Ha ezt tartják bele a tűzbe, piros vonalat kapnak. A sárgát nem látják, a pirosat látják. Spektroszkóppal tehát már meg lehet vizsgálni, hogy hol milyen anyag található. A sárga nátriumvonalat a tűzben szinte mindig megtaláljuk, tehát ha valahol tüzet gyújtanak, akkor a nátriumvonalat mindig megtalálják benne. Azaz a nátrium ma még minden esetben fellelhető a tűzben. Az összes fémből, nevezetesen a kénből hatalmas mennyiség volt korábban a levegőben. Így tehát a levegő abban a bizonyos régi korszakban, úgymond, nagyrészt kéntartalmú volt, teljesen kénes volt, olyan, mint a folyékony kátrány. Minthogy ma a víz sűrű – ha nem lennénk ennyire nehezek, sétálhatnánk a vízen –, úgy a levegő is sűrű volt, olyan sűrű, hogy a mai tüdőnkkel nem tudnánk belélegezni. A tüdő csak később fejlődött ki. Azoknak az élőlényeknek az életmódja, amelyek akkoriban léteztek, lényegesen más volt.

Képzeljék el, hogy a Föld valamikor így nézett ki.

Ha mai szemmel néztek volna körül a Földön, akkor nem olyan látvány tárult volna Önök elé, miszerint odakint vannak a csillagok, a Nap és a Hold, mert a csillagokat nem látták volna. Hanem éppen hogy ködös levegőtengerbe néztek volna, amely egy idő után eloszlott volna. Úgyszólván, ha a mai érzékszerveinkkel élhettünk volna akkoriban, az olyan lett volna, mint egy világtojásban, melyből nem láthattunk volna ki. Mintha egy világtojásban lettünk volna! Nos, el tudják már képzelni, hogy akkoriban a Föld is másként nézett ki, benne egy hatalmas tojássárgával, sűrű folyadékkal és körülötte egészen sűrű levegővel? Erre emlékeztet ma a tojásfehérje a tojásban.

Amennyiben azt, amit Önöknek vázoltam, valósnak képzelik el, akkor azt kell hogy mondják: igen, akkoriban a mai lényekhez hasonlóak nem tudtak élni. Mert, természetesen olyan lények, mint a mai elefántok és mások – de az ember is – mai formájában úgymond elmerültek volna; ezenkívül nem tudtak volna lélegezni. És mivel nem tudtak volna lélegezni, tüdejüknek nem is olyan volt az alakja, mint ma. Ezek a szervek aszerint fejlődnek, ahogyan használjuk őket. Az a legérdekesebb, hogy a szerv egyáltalán nem létezik, ha nem használják. A tüdőnk tehát először abban a mértékben fejlődött, ahogy a levegő már nem olyan sok ként tartalmazott, és nem volt már fémben annyira gazdag, mint a régi időben.

Ha el akarjuk képzelni azt, hogy milyen lények éltek akkoriban, akkor először azokat a lényeket kell fellelnünk, amelyek a sűrű vízben éltek. Ebben a sűrű vízben olyan lények éltek, amelyek ma már nem léteznek. Ugye, ha ma a halak jelenlegi formájáról beszélünk, akkor ez a halforma ilyen, mert a víz híg. A tengervíz is viszonylag híg, bár sok oldott sót tartalmaz, de mégis viszonylag híg. Annak idején ebben a híg vízben, ebben a híg tengerben oldott állapotban minden lehetséges dolog megtalálható volt, amelyből valójában a Föld egésze, ez a Holdat magában rejtő „zsák” állt. A benne élő lények nem tudtak úgy úszni, mint ahogy a mai halak úsznak, mert a víz túl sűrű volt, de nem is tudtak járni, mert járni csak szilárd talajon lehet. Így el tudják képzelni, hogy ezeknek a lényeknek olyan volt a szervezete, a testfelépítése, ami átmenet az uszony – mely az úszáshoz szükséges – és a lábak – mely a járáshoz szükséges – között? Ha uszonyaik vannak – tudják, hogy néz ki az uszony –, akkor ilyen tüskés, egészen vékony csontjuk van (lerajzolja), az pedig, ami a csontok között található, száraz. Így tehát uszonyuk van, rajta szinte semmi hús, tüskés, szúráshoz átalakult csontokkal – ez az uszony. A végtagok, amelyek szilárd „felületen” az előrehaladást szolgálják – tehát a járást vagy a mászást –, lehetővé teszik, hogy a csontok belülre visszahúzódjanak, és hogy kívülről hús fedje be őket. Ezeket a végtagokat tehát úgy foghatjuk fel, mint amelyeken kívül hús található, belül pedig csont, de a hús a legfontosabb. Ez (a rajzra mutat) a járáshoz szükséges, ez pedig az úszáshoz. De akkoriban nem úsztak és nem jártak az állatok, hanem valami e kettő között volt. Ezért voltak ezeknek az állatoknak végtagjaik, amelyeken volt már valami tüske, de nem igazi tüskék, hanem mintha valami olyasmi létezett volna, mint az izület. Izületeik voltak, sőt, egész művészien megformált izületek, közöttük pedig kifeszült húsréteg, mint egy ernyő. Ha ma megfigyelnek ilyen úszó állatokat, melyeknél a csontok között úszóhártya található, akkor ez az utolsó maradványa annak, ami egykoron a legnagyobb mértékben létezett. Egykoron léteztek olyan állatok is, amelyek végtagjaikat úgy nyújtották ki, hogy az ott kifeszült hús segítségével haladtak a sűrű folyadékban. Végtagjaikon pedig már megtalálhatók voltak az izületek – nem úgy, mint ma a halaknál, ahol nem látni izületeket, mert voltak izületeik. Ezáltal tudták félig úszó, félig járó mozgásukat irányítani.

Látják, így azokat az állatokat figyelhetjük meg, amelyeknek legfőképpen ilyen végtagokra van szükségük. Rendkívül esetlennek tűnnének számunkra ma ezek a végtagok: ezek nem uszonyok, nem lábak, nem kezek, hanem esetlen nyúlványok a testen, ami azonban teljes mértékben alkalmas ebben a sűrű folyadékban való életre. Ez volt az állatok egyik fajtája. Ha még tovább szeretnénk őket tárgyalni, azt kell mondanunk, hogy ezek az állatok teljes mértékben hajlamosak voltak testüket úgy formálni, hogy ezek a hatalmas végtagok kifejlődhessenek. Minden más gyengén volt fejlett ezeken az állatokon. Amit ma még teknősbékákon vagy az olyan állatokon megtalálunk, amelyek mocsárban, vagyis sűrűn folyós anyagban úsznak, ha erre gondolnak, akkor pont gyenge, csökevényes, tétova mozgású hasonmását láthatják azoknak az óriás állatoknak, amelyek egykor léteztek, amelyek esetlenek voltak, de kisebb volt a fejük, mint a teknősbékáknak.

A sűrűvé vált levegőben pedig más állatok éltek. A mai madarainknak azonban el kellett fogadniuk azt, amire szükségük volt, mert éppen a ritka levegőben élnek, és ezért ki kellett alakítaniuk egyfajta tüdőt. De azoknak az állatoknak, amelyek hajdanában éltek a levegőben, nem volt tüdejük, hiszen abban a sűrűvé vált, kénes levegőben nem lehetett tüdővel lélegezni. Ezt a levegőt azonban egyfajta táplálkozással mégis magukhoz vették. Ezek az állatok nem tudtak a maihoz hasonlatos módon táplálkozni, mert akkor minden a gyomrukban rekedt volna. Ám nem is volt szilárd táplálék. Mindazt, amit táplálék formájában magukhoz vettek, a levegőből vették fel. De hova került ez a táplálék? Tudják, oda került ez a táplálék, ami bennük ekkor megint csak különösen kifejlődött.

Nos, ez a hústömeg, amely egykoron ezeken az úszó, mondhatni csúszó állatokon létezett – mert ugye nem jártak, nem úsztak –, erre a hústömegre az akkori levegőben élő állatoknak nem volt szüksége, hiszen azok nem a sűrűvé vált folyadékban úsztak, hanem a levegőben hordozták magukat. Ez a körülmény, hogy a levegőben magukat kellett hordozniuk, ezeknél az állatoknál azt eredményezte, hogy ez a hústömeg, amely a csúszó, félig úszó állatoknál alakult ki, a levegő kéntartalmához alkalmazkodott. A kén kiszárította ezt a hústömeget, és azzá tette, amit ma tollnak ismerünk. A tollakon található ez a megszáradt hústömeg, amely egyben elszáradt szövet. Ezzel az elszáradt szövettel azonban ezek az állatok megint azokat a végtagokat tudták kialakítani, amelyre szükségük volt. Ezek nem a mai értelemben vett szárnyak voltak, de ezek hordozták az állatokat a levegőben; már hasonlítottak a szárnyakra, de nem annyira, mint a mai szárnyak. Mindenesetre, egyvalamiben nagyon, nagyon különböztek egymástól. Látják, valami mégis csak visszamaradt abból, amit egykoron ezeken a különös, szárnyhoz hasonló képződményeken található volt, éspedig mára már csak a vedlés maradt meg ebből, amikor a madarak tollaikat elvesztik. Ezek a képződmények, amelyek még nem tollak voltak, de amelyek többnyire az elszáradt szövetet alkották, amelyekkel aztán ezek az állatok a sűrűvé vált levegőben tartózkodtak – ezek a képződmények igazából félig légzőszervek voltak, félig pedig olyan szervek, amelyek a táplálék felvételére szolgáltak. Azt tudták magukhoz venni, ami a légnemű környezetben rendelkezésükre állt. Ilyen volt minden egyes szerv, nevezetesen azok a szervek, amelyeket nem repülésre használtak, de amelyek nyúlványként léteztek úgy, mint ahogy a madár egész testén tollak találhatók. Ezek a szárnyak a levegő felvételére és a levegő kiválasztására szolgáltak. Mára ebből csak a vedlés maradt fenn. Akkoriban azonban ezzel táplálkoztak az állatok, vagyis a madár felborzolta a szövetekből álló testét azzal, amit a levegőből beszívott, majd ismét kiadta magából azt, amire már nem volt szüksége. Egy ilyen madár tehát már nagyon különös képződmény volt.

Tudják, akkoriban lent éltek ezek a borzasztóan esetlen vízi-állatok – a mai teknősbékák ehhez képest a legszebb hercegek –, ezek az állatok odalent, a folyékony elemben éltek. Fent pedig az említett különös állatok. Ahogy a mai madarak odafent a levegőben néha illetlenül viselkednek – amit rossz néven veszünk tőlük ugye –, ezek a madárszerű állatok folyamatosan kiválasztottak. Az, ami tőlük jött, lefelé hullott, különösen bizonyos időszakonként. Azoknak az állatoknak pedig, amelyek lent éltek, még nem volt meg ez a szokásuk, ami nekünk megvan, hogy egyből bosszúsak leszünk, ha a madarak fentről kicsit illetlenül viselkednek. Azok az állatok, amelyek odalent éltek a folyékony elemben, nem voltak bosszúsak, hanem újra és újra felszívták – a saját testükbe felszívták – azt, ami lehullott. Annak idején ez volt egyben a megtermékenyítés. Ezáltal tudtak az odalent kifejlődött állatok úgy élni tovább, hogy azt magukhoz vették. Akkoriban az egyik állat nem kimondottan a másiktól származott, hanem, úgy mondanám: akkoriban még úgy volt, hogy valójában ezek az állatok sokáig éltek és mindig újjáformálták magukat. Egyfajta világvedlés volt ez, úgy is mondanám, hogy mindig megfiatalodtak ezek az állatok odalent. Ellenben azok az állatok, amelyek fent éltek, ezzel szemben arra voltak ráutalva, hogy hozzájuk érkezett az, ami a lenti állatoknál létrejött, és ezáltal ismét megtermékenyültek. A szaporodás tehát akkoriban valami olyasmi volt, ami az egész Földön végbement. A fenti világ megtermékenyítette a lentit, a lenti világ megtermékenyítette a fentit. Úgy is lehet mondani, hogy az, ami megvolt azokon az állatokon, amelyek odalent éltek és azokon, amelyek ott fent éltek, olyan volt, mint a kukacok egy testben, ahol szintén az egész test él és a kukacok is élnek benne. Tehát egy élőlény volt, és az egyes élőlények, amelyek benne éltek, teljes mértékben élő testben éltek.

Később azonban elérkezett egy korszak, egy esemény, mely bizonyos szempontból rendkívül fontos volt. Ez a történet ugyanis sokáig folytatódhatott volna, de akkor semmi sem vált volna olyanná a Földön, mint amilyen most. Akkor minden úgy maradhatott volna, hogy az esetlen állatok, a levegőben élni képes állatokkal együtt élő Földbolygót népesítettek volna be. Egy napon éppen valami különös dolog történt. Látják, ha a Földnek ezt az élő képződményét vesszük (lásd a rajzot), akkor az történt, hogy egy napon, ebből a Földből valóban, azt is mondhatjuk, egy fiatal rész jött létre, amely kilökődött a világűrbe. Ez úgy történt, hogy egy kis kinövés keletkezett, elcsökevényesedett, végül pedig levált a Földről.

Helyette pedig létrejött egy égitest odakint a világűrben, amelynek a belseje légnemű volt, kívül pedig sűrű folyadék borította. Tehát egy fordított test vált ki. Míg a Hold elkezdte kialakítani belső, sűrűn folyós magját, kint pedig sűrű légterét, kivált egy test, amely kívül sűrű, belül ritka. Ebben a testben, ha nem előítélettel, hanem kellő vizsgálódással közelítjük meg a dolgot, a mai Holdat ismerhetjük fel. Ma már egész pontosan tudhatjuk – mint ahogy a nátriumot például fellelhetjük a levegőben –, hogy miből áll a levegő. Így pontosan tudhatjuk, hogy a Hold egyszer benne volt a Föld belsejében! Ami odakint körbe kering, és amit Holdnak hívunk, az a Föld belsejében volt és abból vált ki, lökődött ki a világűrbe.

Ezzel pedig egy teljes változás következett be mind a Földdel, mind pedig azzal, ami kivált belőle. Mindenekelőtt a Földnek el kellett veszítenie bizonyos anyagokat, mert csak ekkor tudott az ásványi forma a Földön megjelenni. Ha a Hold alkotóanyagai a Föld belsejében maradtak volna, úgy soha nem képződhetett volna ásványi anyag, hanem mindig csak folyékony és mozgó anyagok léteztek volna. Csak a Hold kiválása hozta el a halált a Föld számára, és ezzel az ásványvilágot. Azonban szintén ezáltal váltak a mai növények, a mai állatok és az ember mai formájában lehetségessé.

Tehát azt mondhatjuk, hogy a Föld régi Hold-korszakából keletkezett a mai Föld-korszak, és ezáltal létrejött az ásványvilág. Ekkor pedig minden formának meg kellett változnia. Mert éppen azáltal, hogy a Hold kivált a Földből, a levegő kéntartalma alacsonyabb lett, és mind jobban és jobban közeledett a Föld a mai állapotához. Így választódott ki az is, ami a folyadékban már feloldódott, és kőzetszerű képződmények jöttek létre, a víz pedig egyre inkább hasonlatossá vált a mai vízhez. Ezzel szemben a Hold, amelynek környezetében van meg az, ami a Föld belsejében volt – kifelé egészen szaruszerű masszát alakított ki, és ezt látjuk, ha felnézünk a Holdra. Ez nem olyan, mint az ásványvilágunk, hanem olyan, mintha az ásványvilágunk szaruszerű lett volna, és üveggé vált volna, rendkívül kemény, keményebb, mint minden szaruszerű, ami Földünkön található, de mégsem egészen ásványi, hanem szaruszerű. Innen ered a holdhegyek különös alakja. Ezek a holdhegyek valóban úgy néznek ki, mint a szarvak, amelyeket odahelyeztek volna. Úgy alakultak ki, hogy az organikus részt, azt, ami egykoron az élettel állt kapcsolatban, valóban meg lehet bennünk figyelni.

Tudják, attól kezdve, hogy a Hold kilépett a Földből, az akkori sűrű folyadékból egyre jobban és jobban kivált a mai ásványvilág. Különösen egy anyag vált ki erőteljesen, amely ezekben a régi időkben hatalmas mennyiségben létezett. Egy anyag, amely kovakőből (szilíciumból) és oxigénből állt, s amit kovasavnak (szilíciumsavnak) hívnak. Tudják, azt képzelhetik, hogy – mivel ma a savaknál, amiket használnak, éppen erről van szó – a savaknak folyékonynak kell lenniük. De a sav, egy igazi sav, amelyre itt gondolok, az egészen szilárd! Ez ugyanis a kvarc, amelyet a magas hegységben megtalálnak; mert a kvarc kovasav. S mivel fehéres és üvegszerű, ezért tiszta kovasav. Ha bármilyen más anyagot is tartalmaz, akkor ez a kvarc ibolyakékes és így tovább. Ez azoktól az anyagoktól van, amelyeket magába zár, amelyek benne foglaltatnak.

Ez a kvarc azonban, amely ma annyira sűrű, hogy még acélkéssel sem lehet megkarcolni – amely rendes lyukat váj, hogy ha a fejükre ütnek vele –, ez a kvarc akkoriban, az akkori régi időkben egészen oldott állapotban volt – vagy sűrű folyadékban létezett oldottan, vagy pedig a környezet félig finom részeiben, a megsűrűsödött levegőben. Azt mondhatjuk, hogy a kénen kívül hatalmas mennyiségben létezett ez az oldott kvarc a sűrűvé vált levegőben, mely az akkori Földet körülvette. Ebből elképzelhetik, milyen erős volt a hatása ennek az oldott kovasavnak, ha ma megfigyelik, hogy a Föld, ahol élünk, valójában még mindig mennyire összetett. Természetesen azt mondhatják, hogy ott sok oxigénnek kell lennie, mert a légzéshez szükségünk van rá. Sok oxigént kell tartalmaznia a Föld légkörének. – Van is sok oxigén a Földön, 28-29 százaléka a teljes Földtömegnek, amelyen élünk. Ezalatt azonban mindent kell értenünk. A levegőben található oxigén és sok anyag, mely szilárd formában található a Földön, tartalmaz oxigént. Oxigén van a növényekben, állatokban. Ám ha mindent egybeveszünk, akkor ez 48 százalék. De a kova (szilícium), amely a kvarcban oxigénnel egyesülve kovasavat ad, a kova 48-49 százalékban létezik! Gondoljanak bele, mit jelent ez. A fele annak, ami körülvesz minket, amire szükségünk van, majdnem a fele kova! Természetesen, minthogy minden folyékony volt, a levegő majdnem folyékony volt, mielőtt sűrűvé vált volna – igen, akkor a kova szerepe óriási volt, nagyon sokat jelentett ebben a kezdeti korszakban.

Nem értékeljük kellő mértékben ezeket a dolgokat, ha az ember finoman megformált részeit nem helyesen szemléljük. Ma az ember durvának képzeli magát: Nos igen, emberként lélegzünk, ekkor oxigént lélegzünk be, amely bennünk széndioxiddá alakul, a széndioxidot kilélegezzük. Nem tudnánk élni, ha nem lélegeznénk. A levegőben azonban, amelyet belélegzünk, még mindig sok kova található, valódi kova és ebből a kovából minden esetben egész kis mennyiséget is belélegzünk. Elegendő áll rendelkezésünkre, hiszen 48-49 százalékban kova található környezetünkben. Mialatt lélegzünk, ugyan minden bejut az anyagcserébe, az oxigén összekapcsolódik a szénnel, ugyanakkor felfelé is eljut az idegekhez és az agyhoz, az idegrendszerhez – mindenhová. Ott összekapcsolódik a kovával és kovasav keletkezik bennünk. Tehát azt mondhatjuk, hogy ha így néz ki az ember (lerajzolja), akkor itt van a tüdeje, belélegzi a levegőt, itt tehát oxigén van. Bejut az emberbe. És lefelé összekapcsolódik a szénnel, és széndioxid keletkezik, amelyet aztán ismét kilélegez. Felfelé haladva azonban a kova összekapcsolódik bennünk az oxigénnel és a fejünkbe kovasav jut, amely odabent a fejünkben nem olyan sűrű, mint a kvarc. Természetesen szép kis történet lenne, ha odabent jókora kvarckristályok keletkeznének. Akkor a hajuk helyett nyomban kvarckristályok nőnének – bizonyos körülmények között egész jó és mókás lenne! – De tudják, teljesen kvarc nélkül egyáltalán nem megy a dolog, mert a haj ugyanis, amely fejükön kinő, nagyon sok kovasavat tartalmaz, csak még nem kristályosodott formában, hanem még folyékony állapotban. A haj sok kovasavat tartalmaz. Egyáltalán minden, ami az idegekben, ami az érzékekben található, kovasavat tartalmaz.

Arra, hogy ez így van, uraim, csak akkor jövünk rá, ha megismerjük a kovasav jótékony gyógyhatását. A kovasav egy roppant jótékony gyógyszer. Gondoljanak csak bele, hogy a tápláléknak, amelyet az ember a száján keresztül a gyomrába juttat, minden lehetséges köztes állomáson keresztül kell haladnia, amíg eljut a fejbe, például a szemig, a fülig. Ez a táplálék számára hosszú út, segítségre van szüksége, hogy eljusson a fejig. Az is előfordulhat éppenséggel, hogy az ember az ilyen segéderőknek szűkében van. Igen, sok ember szűkében van a segéderőnek, így a táplálék nem a megfelelő módon jut fel a fejbe. Ekkor kovasavat (szilíciumot) kell szedni, amely elszállítja majd a táplálékot az idegekig és a fejbe. Mihelyt észrevesszük, hogy a gyomor és a belek ugyan rendesen emésztenek, de a megemésztett anyagok nem jutnak el az idegekhez, a fejbe, nem épülnek be a hajba, kovasav-készítményt (szilíciumot) kell gyógyszerként szedni. Ebből is láthatjuk, hogy az embernél a kovasav még ma is milyen óriási szerepet játszik.

Ezt a kovasavat akkoriban, a Föld ősi korszakában, az élőlények még nem lélegezték be, hanem magukhoz vették, felszívták. Nevezetesen azok a bizonyos madárszerű állatok vették magukhoz a kovasavat. A kénen kívül kovasavat is vettek magukhoz. Ennek pedig az volt a következménye, hogy ezek az állatok szinte teljes mértékben érzékszervvé váltak. Minthogy érzékszerveinket a kovasavnak köszönhetjük, úgy akkoriban tulajdonképpen a Föld is az ott élő madárszerű fajt a kovasav hatásának köszönheti, amely mindenütt fellelhető volt. Mivel a kovasavból a többi állatnak, amelyek esetlen végtagokkal rendelkeztek, amíg a sűrű folyadékban csúsztak – kevesebb jutott, ezek az állatok kiváltképp gyomor- és emésztőállatokká váltak. Odafent akkoriban tehát rendkívül ideges, éber állatok voltak, amelyek mindent felfogtak, melyeknek finom, éber érzékelésük volt. Ezek az ősmadarak ugyanis rendkívül éberek voltak. Ezzel szemben odalent a sűrű folyadékban élők nagymértékben okosak voltak, de egyben hatalmas flegmatizmussal is rendelkeztek, és semmit nem érzékeltek ebből. Csupán táplálkozó állatok voltak, valójában csak has voltak, esetlen végtagokkal. A madarak fent finoman voltak megalkotva, olyanok voltak szinte, mint egy érzékszerv. S valóban az érzékszervek tették, hogy a Föld nemcsak benépesült, hanem – ezen érzékszervek által, melyek ott röpködtek, melyek a madarak akkori előfutárai voltak – mindent érzékelt.

Azért mesélem el ezt Önöknek, hogy lássák, mennyire másként nézett ki minden egykor a Földön. Tehát mindaz, ami feloldódott, szilárd ásványi hegységekben, sziklatömegekben választódott ki, egyfajta csontvázat alakított ki. Ezáltal adatott meg először a lehetőség az emberek és az állatok számára, hogy szilárd csontokat képezzenek. Mert miközben odakint a Föld csontváza kialakult, kialakultak a magasabb rendű állatok és az emberek testében a csontok. Ezért mindaz, amit itt felvázoltam, még nem létezhetett. Csontjaink még nem voltak olyan szilárdak, mint ma, hanem hajlékonyak, szaruszerűek, porcosak voltak, mint ahogyan ez a halaknál még visszamaradt. Mindez bizonyos mértékben már megmaradt, viszont később elcsökevényesedett, mert akkoriban mindabban, amit Önöknek leírtam, az életfeltételek ehhez adottak voltak. Ma már ezekhez a dolgokhoz nem adottak az életfeltételek. Tehát azt mondhatjuk, hogy a mai madarak: a levegőben való élethez alkalmazkodott utódai annak a madárszerű fajnak, amely odafent a kénes és kovasavas sűrű levegőben élt. Mindazok az állatok, amelyeket ma kétéltűeknek, csúszómászóknak nevezünk, mindazok, amelyek a békák és teknősök törzséhez tartoznak, de azok is, amelyeket kaméleonoknak, kígyóknak és így tovább hívunk, azoknak az utódai, amelyek egykoron a sűrű folyadékban úsztak. Csak később jöttek ehhez a magasabb rendű emlősök és az ember a mai formájában.

Végül egy feltűnő ellentmondás jön ebből létre, uraim. Legutóbb azt mondtam Önöknek, hogy először az ember jelent meg, de lelki-szellemi értelemben csak a hőben létezett. Az ember már mindabban létezett, amit Önöknek megmutattam, de még nem fizikai lényként, egy egészen finom testben létezett, amellyel mind a levegőben, mind pedig a sűrű folyadékban tartózkodhatott. Láthatóan még nem volt jelen. Látható módon még a magasabb rendű emlősállatok sem voltak jelen, hanem éppen csak az esetlen állatok és a levegős, madárszerű állatok. Ott pedig különbséget kell tennünk, ha azt mondjuk, hogy az ember már létezett. Mindenekelőtt létezett, amikor még levegő sem volt, de egy nem látható formában, és akkoriban, amikor a Föld még úgy nézett ki, egy nem látható formában. Először el kellett válnia a Holdnak a Földtől, azután tudott csak az ember saját magában is ásványi anyagokat elraktározni, ásványi anyagokból álló csontrendszert létrehozni. Akkor tudtak az izmokban olyan anyagok, mint a miozin és így tovább kiválni. Ezek az anyagok akkoriban még nem léteztek. És létrejött az ember, de testiségében máig teljesen megőrizte ennek a kezdetnek az örökségét.

A Hold hatása nélkül – amely most csak kívül található, nem a Föld belsejében – nem jöhet létre az ember. A szaporodás a Holddal van összefüggésben, csak már nem közvetlen formában. Ebből azt is láthatják, hogy az, ami az ember szaporodásával összefügg, az a nők menstruációja négyhetente, ugyanúgy aszerint a ritmus szerint halad, mint a Holdfázisok, csak már nem esnek egybe; emancipálódtak egymástól. Az azonban megmaradt, hogy a Hold hatása mindenképpen megnyilvánul az emberi szaporodásban.

Tehát azt mondhatjuk, hogy felleltük a szaporodást a sűrű levegőben élő lények és a sűrű folyadékban élők között, a régi madarakhoz hasonló faj és a régi óriás kétéltűek között. Egymást termékenyítették meg, mert a Hold még a Föld belsejében volt. Mihelyt a Hold már odakint volt, külső megtermékenyítésnek kellett bekövetkeznie, mert éppen a Hold hordozza magában a megtermékenyítés elvét.

Ezekből a szempontokból kiindulva szeretnénk a jövő szombaton [2] folytatni, amikor az óránk remélhetően kilenc órakor kezdődhet. Dollinger Úr kérdése pont egy azok közül, amelyet bővebben meg kell válaszolni; de boldogulunk vele, ha megvan a türelmük hozzá, míg a jelen kibontakozik abból, ami lassanként valójában történik. A kérdésben rejlik, amely ugye nehezen érthető. De azt hiszem, meg lehet érteni a dolgot, ha úgy vizsgáljuk meg, ahogy azt mi tettük.

[2] Az előadást csak hétfőn, július 7-én tartotta meg.

3. előadás – Mit mond az antropozófia és a természettudomány a Föld rétegeiről és annak kőzeteiről? – Dornach, 1924. július 7.

Nos, uraim, láthatták abból, amit megtárgyaltunk, hogy Földünk valójában olyan korszakban van, mely utolsó maradványa sok más korszaknak, amelyek során a Föld lényegesen másként nézett ki. Ha pedig ma a Föld korábbi korszakát össze szeretnénk hasonlítani valamivel, akkor ezt igazából csak úgy tehetjük, ahogy ezt látták, hogy összehasonlítjuk a tojás belsejével. Ma a Föld belsejében létezik egy mag, mindenféle ásványokkal és fémekkel; körös-körül levegő vesz körül bennünket, amely két anyagot tartalmaz jelentős mértékben, mert nélkülük nem tudnánk élni: ez az oxigén és a nitrogén. Tehát azt mondhatjuk, hogy Földünk belsejében szilárd földmag létezik, amelyben minden lehetséges anyag megtalálható, körülbelül 70-80 anyag, körös-körül pedig levegőburok található, kiváltképpen nitrogénnel és oxigénnel (lerajzolja).

Ám elsősorban csak nitrogén és oxigén található a levegőben. Más anyagokat is tartalmaz a levegő, csak nagyon kis mennyiségben, többek közt szenet, hidrogént és ként. De ezeket az anyagokat tartalmazza például a tyúktojás fehérje, nevezetesen oxigént, nitrogént, hidrogént, szenet és ként. A különbség csak az, hogy a tyúktojás fehérjében – úgy mondanám, a kén és a hidrogén – jobban kapcsolódik az oxigénhez és a nitrogénhez, miközben odakint a levegőben sokkal szabadabb formában léteznek. Tehát valójában pont ugyanazok az anyagok találhatók a levegőben, mint a tyúktojásban. Egész kis mértékben ugyanezek az anyagok találhatók a tojássárgában. Tehát azt mondhatjuk, hogy amennyiben ez megkeményedik, besűrűsödik, akkor a Föld anyagához válik hasonlóvá. Látják tehát, oda kell figyelni ezekre a dolgokra, ha meg akarjuk tudni, milyen volt egykoron a Föld.

Ma azonban ez egész másként történik, ezért annak megítélésében, amit Önöknek itt az előadás során elmondok, ne tévessze meg Önöket az, ami általánosan elfogadott. El szeretnék mondani Önöknek néhány dolgot, ami általánosan elfogadott, és ami mégis teljesen megegyezik azzal, amit el fogok mondani. Csak helyesen kell megfigyelni. Tudják, ma nem úgy gondolkodnak az emberek, ahogy tettük mi itt az elmúlt két óra során, hanem ma úgy gondolkodnak, hogy azt mondják: itt van a Föld, a Föld pedig ásványi. Ezt az ásványi Földet könnyű megvizsgálni. Először vizsgáljuk meg azt, ami legfelül van, amelyre lábunkkal rálépünk. Majd azt látjuk, ha követ fejtünk, ha felnyitjuk a Földet, amikor például bevágást készítünk a vasútépítéshez, hogy a Föld belsejében bizonyos rétegek léteznek. A felső réteg az, amelyre rálépünk. Ha lejutunk valahová a mélybe, akkor a mélyebben fekvő réteget találjuk. Ezek a rétegek azonban nem úgy helyezkednek el egymáson, hogy azt mondhatnánk, milyen szépen egymásra rendeződtek, egyik a másikon, hanem ez így van: nézzék csak, tegyék fel, itt van egy ilyen réteg (lásd a rajzot, piros színnel); ez a réteg nem sima, hanem íves; egy másik réteg, amely ez alatt található (zöld), szintén íves. Most pedig az a réteg következik, amelyre lábunkkal rálépünk (fehér).

Mindaddig, amíg mondjuk a hegy innenső oldalán gyalogolunk, addig felül azt a réteget látjuk, amely ha jól alakulnak a dolgok, akkor termőfölddé válhat, amennyiben megtaláljuk a megfelelő trágyázási módszert és így tovább. Ha azonban vasutat építünk, előfordulhat, hogy bizonyos rétegeket ki kell termelnünk, amely által pedig eljutunk a Föld mélyére. Nos, így talált rá az ember arra, hogy rétegek helyezkednek el egymáson, nem sima, hanem a legkülönbözőbb módon egymásra rakódott rétegek.

Ezek a rétegek azonban olykor nagyon különösek. Az ember feltette magának a kérdést, hogyan lehet ezeknek a rétegeknek a korát meghatározni? Melyik réteg a régebbi? – Nos, igen, a legkézenfekvőbb magyarázat szerint, ha a rétegek egymáson helyezkednek el, akkor a legalsó a legidősebb, a rajta következő a fiatalabb és a felső réteg a legfiatalabb. Ám tudják, nem mindenhol erről van szó, bizonyos területeken igen, de nem mindenütt. S hogy ez nem mindenütt van így, azt a következőféleképpen lehet megállapítani. Művelt területeinken úgy szoktuk, hogy háziállatainkat, ha elpusztulnak, elföldeljük, hogy ne legyenek ártalmasak az emberre. Ha az emberi faj még nem alakult volna ki, akkor mi történne az állatokkal? Az állatok valahol elpusztulnának és ott maradnának. Nos, az állat egyelőre a felső rétegen fekszik. Azonban tudják, hogy ha esik az eső, a földréteg átmosódik, egy bizonyos idő után azután azt láthatnánk, ha ott állat elpusztulna, hogy ez az állat, miközben elkezd bomlani, maradványai az esővel elázott földdel összekeverednek. Kis idő múltán az egész állat átnedvesedik az esőtől átitatódott földtől vagy az esővíztől, amely lefolyik a lejtőn, majd egy másik földréteg kerül az állatra. Nos, ha ezután valaki erre jön, azt mondhatja, hogy – A mennykőbe is! A föld olyan göröngyös, ásnom kell! – Nem kellene sokat ásnia. Egy kicsit ásna, és megtalálná azt – mondjuk, ha az emberek még nem léteztek volna a Földön és pont azután a valaki után jelentek volna meg, aki leásott volna –, ami megmaradt mondjuk egy vadló csontvázából. Ekkor ez a valaki azt mondhatná magában: igen, most áthatolok egy olyan rétegen, amely csak később jött létre. Viszont ez alatt van egy réteg, amely abban az időben jött létre, amikor már ilyen vadlovak léteztek. Felismerhetjük, hogy ez a következő réteg, amelyen a vadlovak éltek, korábbi tehát ahhoz a korhoz képest, melyben ez az ember élt.

Látják, ehhez az emberhez hasonlóan a geológusok is így tesznek a Föld összes rétegével; egyszerűen csak felássák ezeket a rétegeket, amióta azok kőfejtéssel, vasútépítéskor földkitermeléssel és így tovább elérhetők. A geológiában azt tanulják, hogy kalapáccsal vagy más eszközzel mindenütt követ fejtünk, hogy feltárjuk azt, ami a hegy belsejéből földcsuszamlással a felszínre kerül vagy ilyesmi. Az ember elkezd mindenütt kalapálni, ásni, majd bizonyos körülmények között ezt-azt ki is fejt, egyes rétegekben pedig úgynevezett kövületeket talál. Ekkor azt mondhatjuk, hogy Földünk felszíne olyan rétegeket tartalmaz, amelyek egészen másfajta állatok maradványait őrizték meg. – Az ember, amikor így felássa a földrétegeket, rájön arra, milyen volt azoknak az állatoknak az alakja, amelyek a régebbi időkben éltek.

Ez nem is olyan különös, mert tudják, azt, ami ekkor történik, igazából lebecsülik az emberek. Ma a déli területeken templomokat és más épületeket találni, amelyek ott álnak. Valahogyan előjönnek – A mennykőbe! Ezek alatt a templomok alatt van valami, ami kemény, ami nem föld. Leásnak az emberek, és ez alatt a réteg alatt pogány templomot találnak! Igen, mi is történt ott? Viszonylag nem is olyan régen, ez a felső réteg még nem ott volt, amelyen ez a templom vagy épület áll, hanem csak odahordták, odacipelték az emberek, vagy talán a természet erői segédkeztek benne, s ez alatt van a pogány templom. Ami felül van, most lent található. Így van ez. A Föld belsejében azonban a réteg rétegre rakódott. Meg kell fejteni – nem aszerint, ahogy a rétegek egymásra rendeződtek, hanem aszerint, ahogy ezek a kövületek, ahogy ezek a megkövesedett állatok megtalálhatók és ehhez jönnek még a különböző növények is –, hogyan kerülnek a különböző rétegekbe.

Ebből azonban a következő derül ki. Látják, itt a következő történhet: Találnak egy másik földréteget (lásd a rajzot, sárga színnel), és találnak egy újabb földréteget (zöld). Le tudnak ásni valahogy egészen idáig (nyíl). De ha most a rétegeződésre tekintenek, akkor azt láthatják, hogy amit zölddel rajzoltam, az lenne az alsó réteg, az pedig, amit sárgával rajzoltam, a felső réteg. Itt egyáltalán nem tudnak leásni, itt nincs vasút, nincs alagút, semmi más, amivel ide lehet jutni. Ekkor veszik észre, hogy a sárga a felső réteg és a zöld az alsó réteg. Ám ezt nem mondhatják azonnal, hanem először meg kell keresni a kövületeket. Elég gyakran a felső rétegben kövületeket találunk, amelyek valószínűleg régebbiek. A felső rétegben például különös halcsontvázakat lehet találni, és lent, mondjuk emlősállatok különös csontvázait, amelyek fiatalabbak. Most a kövületek ellentmondanak ennek a helyzetnek, mivel fent található a régebbi és lent a fiatalabb. Ekkor azt kell elképzelnünk, hogy honnan ered ez. Igen, tudják, ez onnan ered, hogy földrengés vagy más belső rengések hatására az, ami idelent volt, a felső réteg fölé került, így jött létre az, hogy ha ezt a széket az asztal fölé helyezném, ha ez lenne az eredeti állapot, itt a széktámla és itt az asztallap, s megtörténne, hogy földlökés hatására, amely itt bekövetkezett, az asztallap a széktámla fölé kerülne.

Látják, ezt a legkülönbözőbb módon lehet felfogni: átrendeződtek a rétegek. Amint azt ebből látják, a következőt is megtudhatjuk. Feltehetjük a következő kérdést: mikor történt ez az átrendeződés? Ez e kövületek kialakulása után történt, máskülönben a többi réteg lenne lejjebb található. Tehát tudjuk, hogy ez az átrendeződés, ez az átrétegeződés később jött létre, mint amikor ezek az állatok éltek.

Így jutunk el odáig, hogy a földrétegeket már nem úgy vizsgáljuk, hogy azok egyszerűen csak egymáson helyezkednek el, hanem úgy, hogy át is rétegződtek. Tudják, az Alpokat, ezt a hatalmas hegyvonulatot, amely a Földközi-tengertől egészen Ausztriában a Duna vidékéig húzódik, és amely Svájc fő hegyvonulata, egyáltalán nem lehetne megérteni, ha nem így tudnánk ezt a dolgot megközelíteni. Ugyanis az Alpokban mindaz, ami rétegenként kialakult, később egyszer teljesen átrendeződött. Gyakran a legalsó réteg van legfelül, a legfelső pedig legalul, és először meg kell vizsgálni, hogyan rendeződtek át teljesen a rétegek.

Ha ezt figyelembe vesszük, csak akkor jövünk rá, hogy melyek a legrégebbi rétegek és melyek a legfiatalabbak. Itt pedig ez a mai. Ennek a kutatásnak csak a külsőségeire alapozó tudomány természetesen azt mondja, hogy azok a rétegek a legrégebbiek, amelyekben állatok és növények legeslegegyszerűbb maradványai megtalálhatók. Később az állatok és a növények bonyolultabbá válnak – tehát a bonyolultabb állatok és növények a fiatalabb rétegekben találhatók. Ha régebbi réteghez jutunk le, kövületeket találunk, amelyek onnan származnak, hogy az állatok mész- és szilíciumzárványa megmaradt, a többi pedig természetesen feloldódott. Ha fiatalabb rétegekhez jutunk, azokban is megmaradtak a csontvázak. Ugyanis máshogy is képződnek kövületek. Ezek az egyéb kövületek nagyon érdekes körülmények között vannak.

Tudják, ezek a kövületek a következőképpen is létre jöhetnek: gondoljanak arra, hogy létezett valamikor egy egyszerű ősállat, egy állat, amelynek teste volt, felőlem akár polipkarokkal (fehér). Lerajzolom ilyen nagyban, amely a geológusok számára ismert rétegekben rendszerint kisebb.

Ez az állat elpusztul, mialatt ott fekszik a földön. Képzeljük el, hogy a talaj olyan, hogy nem tud bejutni az állat testébe, ez a talaj nem kedvel úgymond egyfajta savat, amelyet ennek az állatnak a teste tartalmaz. Ekkor valami nagyon különös dolog történik. Ekkor a föld, amelyben ez az állat benne fekszik: körbeveszi, beburkolja az állatot (sárga), s az állat alakjához hasonlóan egy üreges tér keletkezik.

Nagyon gyakran előfordult, hogy ilyen üreges terek keletkeztek. Az állatot föld veszi körül. De semmi nincs benne, nem járja át az állat testét, hanem burokként veszi körbe, egyfajta üreges tér keletkezik. Később azonban a burok feloszlik, és még később kis patak kanyarog át rajta, majd kőzethordalékával kitölti ezt az üreges teret (zöld). Benne finoman megformálva létrejön az állat alakjának lenyomata egészen másfajta matériából, egészen másfajta anyagból. Az effajta lenyomatok különösen érdekesek, mert nem az állatot rejti, hanem az állatok lenyomatát.

Tudják, ezért nem szabad ilyen könnyedén venni a dolgokat. A mai emberből például a viszonylag könnyű anyagi testéből és a magasabb rendű állatokból is viszonylag kevés maradt meg. Így tehát vannak állatok, amelyek fogainak lenyomata fennmaradt. Megtaláljuk őskori cápafogaknak egyfajta lenyomatát, amelyek ily módon jöttek létre. Ekkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden állatfajon belül megvan a fogazatnak a rá jellemző formája – az ember fogainak más az alakja –, a fogazat alakja mindig az egész testalkathoz, az egész lényhez igazodva alakul. Szükséges a képesség ahhoz, hogy a fogak alapján, amelyeket megtalálunk, el tudjuk képzelni azt, hogy milyen lehetett a teljes állat. Tehát annyira mégsem olyan könnyű a dolog.

De tudják, miközben ezeket a rétegeket megvizsgáljuk, arra is rájövünk, hogyan is jött létre mindez. Ebből egyszerűen az következik, hogy voltak olyan idők, amelyek során olyan állatok, amelyek ma léteznek, még nem léteztek, hanem amelyek során olyan állatok léteztek, amelyek sokkal-sokkal egyszerűbbek voltak, amelyek úgy néztek ki, mint a mai alacsonyrendű állataink: csigák, kagylók és így tovább. Azt azonban tudniuk kell, hogy mi maradt meg ezekből az állatokból. Gondoljanak bele, hogy megtörténhetne a következő.

Képzeljék csak el, ha egy kisfiú, aki nem szereti a rákokat, elcsen szülei ebédjéből egy rákot és játszik vele. Nem kapják el és elássa a rákot a kertben. Nos, a kertben el van ásva egy rák. Minderre föld kerül és elfelejtik. Később valaki másé lesz a kert, aki felássa és egy helyen valamire figyelmes lesz. Furcsa módon két kis dolgot talál, amelyek úgy néznek ki, mint kis mésztokok. Tudják, hogy léteznek az úgynevezett mésztokok, amelyek nem szemek [németül: Krebsauge – a ford.], hanem kis mésztokok. Ezek az egyetlen ismérvei annak, amelyek a maradványokból fennmaradtak. Ilyenkor nem mondhatják, hogy ez valamelyik állat kövülete, hanem, hogy ez csak egy állat részének a kövülete. Így a régebbi rétegekben – nevezetesen az Alpokban – találunk ilyen képződményeket, melyek akár úgy néznek ki, mint egy mésztok. Hasonlítanak egymásra. Ma már ilyenek nem léteznek, a régebbi rétegekben megtalálhatók. Nem szabad úgy felfognunk, hogy ez az állat egésze, hanem úgy kell felfognunk, hogy volt valami az állat teste körül, ami lebomlott, az állatból pedig csak egy kis darab maradt meg.

Ezzel már a mai tudomány keveset foglalkozik. Miért? Mert csak úgy fogalmaz, hogy az Alpoknak ez a hatalmas hegytömbje azt mutatja, hogy rétegei átrendeződtek, a legalsó legfelül, a legfelső legalul, erről tanúskodnak a rétegek. – Ám, uraim, el tudják képzelni, hogy azokkal az erőkkel, amelyek ma a Földön léteznek, egy ilyen hegytömb így át tudna rendeződni? Az a kevés, ami ma a Földön történik, úgy történik, hogy ehhez hasonlatosan a Föld áttáncolja, átrendezi magát, a Föld egyik pontja egy másik pontra kerül. Ma ez minden, ez az áttáncolás. Ha az ember 72 év helyett 720 évet élne, akkor megélné azt, hogy aggkorában már egy kicsit magasabb talajon járna, mint korábban. De hát túl kevés ideig élünk. Gondoljanak csak arra, hogy ha a kérész, amely csak reggeltől estig él, elmesélné, amit megél. Azt mesélné, hogy mindig csak nyárban él. Mindenütt csak virágok vannak, egész idő alatt csak virágok. – Fogalma sem lenne arról, ami télen történik és így tovább. Azt hinné, a következő nyár az előzőhöz kapcsolódik. Mi emberek ugyan egy kicsit tovább élünk kérészként, de 70-72 évünkkel valamennyire hasonlítunk a kérészhez! Csak a dolog úgy néz ki, hogy kevesebbet látunk abból, ami történik. Azt kell mondanunk, hogy a ma meglévő erők hatására – noha több történik, mint amit az ember általában lát, de viszonylag mégis az történik – a földfelszín egy kicsit felduzzad, a folyók, amikor a tengerbe torkollanak, folyami homokot hagynak hátra, ami aztán a parton lerakódik, a földekre pedig új réteg kerül. Ez viszonylag kevés. Ha szem előtt tartjuk, ahogy az Alpok hegytömbje rázkódva átrendeződött, akkor világosan láthatjuk, hogy azok az erők, amelyek ma hatnak, korábban egészen más módon működtek.

Azonban képet kell magunknak alkotnunk arról, hogy ez hogyan történhet. Igen, nézzenek meg egyszer egy tojásbelsőt, valamilyen emlősállat tojását. Kezdetben viszonylag elég egyszerűen néz ki: körös-körül fehérjemassza, belül a belső (lerajzolja). De képzeljék el, hogy ez a tojásmag megtermékenyül. Ha megtermékenyül, a mag elkezd össze-vissza mozogni, és nagyon különösen, ilyen spirálokká alakul, amelyek farokban végződnek. Így fejlődik ki a mag. Abban a pillanatban, amikor ezek a gombolyagok létrejönnek, a masszából csillag alakú képződmények keletkeznek, és ez az egész massza azáltal, hogy élet van benne, formát nyer. Ez annak idején másként történt, mint ma Földünkön! Már belül létrejönnek olyan átrendeződések és átrétegződések, ahogy azt az Alpok hegyláncán láttuk!

Mi sem természetesebb annál, minthogy azt mondjuk: a Föld egykoron élő volt. Máskülönben ezek az átrendeződések és átrétegeződések egyáltalán nem jöhettek volna létre! A Föld mai formája éppen azt mutatja nekünk, hogy abban az időben, amikor még sem emberek, sem magasabb rendű állatok nem éltek, a Föld maga élő volt! Ebből a jelenségből tehát azt is el kell mondanunk, hogy az élő Földből alakult ki a mai halott Föld! – De csak ezen a mai holt Földön képesek az állatok élni! Mert gondoljanak csak arra, hogy ha a levegőben nem vált volna ki az oxigén és a kén, és úgymond a hidrogén, a szén, a kén viszonylagos tétlenségre kárhoztatott volna, akkor valami olyasmit kellene belélegeznünk, ami a tojásban lévő fehérjéhez lenne hasonló, mert ilyen volt a Föld körös-körül.

Azt gondolhatnánk – mert a világban ugye minden létrejöhet –, hogy a tüdőnk helyett olyan szervek is kialakulhattak volna, melyekkel ezt a „légköri” tojásfehérjét belélegezhetnénk. Ma ezt a tojásfehérjét a szánkon keresztül tudjuk elfogyasztani. Miért nem jöhetett volna létre a száj helyett egyfajta tüdőszerv? A világban minden létrejöhet. Létrejön az is, ami még nem lehetséges. Tehát igazából az embertől függ, elsősorban úgy, hogy milyen ma testileg. De gondoljanak csak bele, uraim: ha ma a levegőbe pillantunk, holt levegőbe pillantunk. Ez a levegő már elpusztult. Korábban a tojásfehérje élt. A levegő elpusztult. Éppen azáltal, hogy a kén, a hidrogén és a szén eltűnt a levegőből, pusztult el a nitrogén és az oxigén. Beletekintünk a fényárban úszó levegőbe, amely elpusztult levegő. Éppen ezért lehet a szemünk is fizikai, ezért is fizikai. Ha a környezetünkben minden élne, akkor a szemünknek is élnie kellene. Ha élne, semmit sem látnánk vele, mert folyamatos kábultságban volnánk úgy, mint amikor elkábulnánk, ha a fejünkben, ahelyett hogy szabályosan kifejlett szerveink volnának, mindenféle kinövés lenne. Szintén kábultak lennénk, először csak időnként, majd később már olyan gyakran, hogy szinte halottként léteznénk. Tehát kezdetben még nem voltunk képesek a Földön tudatosan élni. Az emberi lény először csak akkor ébredhetett tudatára, amikor a Föld fokozatosan kihalt. Így emberi lényként éppen a kihalt Földön fejlődünk.

Így van ez, uraim! Ez nemcsak a természettel van így, hanem a kultúrával is. Ha még egyszer visszatekintenek arra, amit elmondtam, hogy odalent pogány templomok létezhettek, fent keresztény templomok, akkor ezek a keresztény templomok éppolyan kapcsolatban állnak a pogány templomokkal, mint a felső rétegek az alsó rétegekkel, csak az egyik esetben a természetben, a másik esetben a kultúrában. De nem is érthetjük meg, hogyan fejlődött a kereszténység, ha nem vesszük figyelembe, hogy a pogányság alapjain fejlődött. Így van ez a kultúrával. Ott is figyelembe kell venni ezeket a rétegeket.

Azt is mondtam Önöknek, hogy az ember valójában mindig is létezett, csak nem ilyen fizikai, hanem inkább szellemi lényként. Ez megint oda vezet el bennünket, hogy meglássuk a valódi okát annak, amiért az ember korábban nem fejlődött fizikai lényként. Tudják, elmondtam Önöknek: a levegőben ma nitrogén és oxigén található – szén, hidrogén és kisebb mértékben kén. Ma magunk léptetjük kölcsönhatásba a szenet, amely bennünk is megvan. Légzéskor az oxigénnel, amelyet belélegzünk, összekapcsoljuk a szenet, amit szénsavnak nevezünk, majd azt ismét kilélegezzük. Mi emberek tehát úgy élünk, hogy a légzéssel oxigént szívunk be és széndioxidot fújunk ki. Ebben rejlik az életünk. Mi emberek már régen megtöltöttük volna a Földet, a Föld levegőjét széndioxiddal, ha nem létezne valami más. A növények szintén sóvárognak a szénre, mint ahogy mi az oxigénre. A növények újra és újra felveszik mohón a széndioxidot, bent tartják a szenet és oxigént adnak ki.

Látják, uraim, minden milyen csodálatosan egészíti ki egymást! Egészen nagyszerűen! Nekünk embereknek szükségünk van a levegőből az oxigénre, azt lélegezzük be, majd hozzáadjuk a szenet, szenet és oxigént lélegzünk ki együtt szénsav formájában. A növények ezt belélegzik és ismét oxigént lélegeznek ki. Így a levegőben mindig megtalálható az oxigén.

Igen, ma ez így van, de az emberiség fejlődése során a Földön ez nem mindig volt így. Sőt, ha ősi lényekre bukkanunk, amelyek egykoron éltek, amelyeket még nem találhatunk meg a megkövesedett rétegekben, akkor azt mondjuk: igen, nem lehettek olyanok, mint a mai állatok vagy növények, főként nem olyanok, mint a mai növények, hanem mindazon lények, amelyek kezdetben növény formájában léteztek, sokkal jobban hasonlíthattak a szivacsokra, gombákra és algákra. De különbség van a mai gombák és a mai növények között. A különbség abban rejlik, hogy a mai növények felveszik a szenet, abból képezik a testüket. Ha ilyen növények aztán elmerülnek a Földben, akkor a testük szén formájában benne marad. Amit manapság szén formájában kiásunk, növényi test.

Uraim, mindaz, amit megvizsgálhatunk arra vonatkozólag, hogy milyen növények éltek annak idején, megmutatja nekünk, hogy a mai növények, azok a növények is, amelyek egykoron a szenet adták számunkra, amelyeket manapság a Földből ásunk elő, szénből épülnek fel. Sokkal korábbi növények azonban nem szénből épültek fel, hanem nitrogénből. Minthogy mai növényeink szénből épülnek fel, úgy azok a növények nitrogénből épültek fel. Hogyan is vált ez lehetségessé? Tudják, ez úgy lehetett, hogy éppúgy, ahogy ma szénsavat lélegeznek ki az állatok és az emberek, az ősi időkben szén és nitrogén egyfajta vegyületét lélegezték ki. Ma a szén és az oxigén vegyületét lélegezzük ki, korábban a szén és a nitrogén vegyületét lélegeztük ki. Ám ez, uraim, a kéksav, mely minden élőre rendkívül mérgező; a kéksav, a cián! Ezt a mérgező kéksavat is kilélegezték egykoron, s megakadályozta, hogy ami ma él, kialakulhasson. Ez a kéksav egyébként nitrogén és szén vegyülete. Akkor a gombaszerű növények még nem a szenet vették fel, hanem a nitrogént. Ezek az ősi növények nitrogénből épültek fel. Azok a lények, amelyekről az elmúlt alkalommal beszéltem, ezt a mérgező savat lélegezték be, a gombák pedig, amelyek ezeket körülvették, felvették a nitrogént, és abból építették fel testüket, növényi testüket. Tehát itt azt is láthatjuk, hogy azok az anyagok, melyek ma még léteznek, az ősi időkben egészen más célt szolgáltak.

Ez az, amiről egyszer az antropozófia kapcsán beszéltem azoknak az uraknak, akik már hosszabb ideje itt vannak. 1906-ban előadásokat tartottam Párizsban [3] a Föld fejlődéséről és az ember keletkezéséről és így tovább, ahol is az egésszel kapcsolatban azt kellett mondanom, hogy találhatunk ma még valahol valamit, ami arra utal, hogy a Földön egyszer a szén és az oxigén nem olyan szerepet játszott, mint ma, hanem hogy a nitrogén játszott olyan szerepet, hogy az atmoszféra bizonyos mértékig kéksavat, ciánsavat tartalmazott.

[3] Párizs, 1906. május 25 – június 16. Esquisse d’une cosmogonie psychologique (Edouard Schuré referátuma), Párizs, 1928; 2. kiadás megjelent a L’Esotérisme chrétien/Esquisse d’une cosmogonie psychologique címmel, Párizs 1957; Bibl.-Nr. 94.

Bizonyára tudják a következőt. Vannak idős emberek és kis gyermekek. Az egyikük lehet hetvenéves és mellette egy gyermek kétéves – ember az egyik és ember a másik. Éppen egymás mellett állnak, és az, amelyik ma hetvenéves, hatvannyolc évvel ezelőtt pont olyan volt, mint a kisgyermek. A dolgok különböző korúak, mégis az életben egymás mellett állnak. Ahogy megvan ez az emberek életében, úgy van meg a világban is. Ott is a viszonylag régebbi dolgok és a fiatalabbak egymás mellett állnak. Földünkön azáltal, amit most Önöknek felvázoltam, amit ma még látnak, valóban idős, sőt már majdnem minden halott – ha nem nézzük az életet, amely ismét meg tud újulni. Emellett azonban a világmindenségben vannak fiatalabb képződmények, amelyek először olyanokká válnak, mint a mi mai életünk. Ilyenek például az üstökösök. Ebből tudhatjuk, hogy az üstökösöknek, éppen azért mert fiatalabbak, meg kell még élniük azokat a korszakokat, amelyek fiatalságuknak megfelelőek. Mint ahogy a kisgyermek szemben áll az aggastyánnal, úgy állnak szemben az üstökösök a Földdel. Ha a Földön valaha kéksav létezett, úgy az üstökösökön most kéksavnak kell lennie. Ciánvegyületeknek kell lennie! Így mai testtel, ha megkóstolnánk ezeket, nyomban meghalnánk. Az ugyanis, amely megtalálható benne, kéksav híg formában.

Nos tudják, azt mondtam 1906-ban Párizsban, hogy ez a szellemtudományból következik. Igen, először is azok, akik elismerik a szellemtudományt, elfogadják. Sőt, ilyesmi bámulatba is ejthet bennünket. Majd később, hosszabb idő elteltével ismét megjelent egy üstökös. Ekkor már megvoltak azok az eszközök, amelyek szükségesek, s ekkor a közönséges természetkutatás által ráleltek az emberek arra, hogy az üstökösökön valóban létezik cián, kéksav, amit annak idején Párizsban megmondtam! Így nyernek a dolgok bizonyítást. Természetesen aztán azt mondják az emberek, mert csak azt hallják: Steiner azt mondta Párizsban, hogy az üstökösök kéksavat tartalmaznak, utána pedig ráleltek, ez véletlen! – Így mondják az emberek, mert nem tudnak semmi másról. Ez véletlen. Most azonban elmondtam Önöknek, hogy miért kell elfogadnunk a kéksavat az üstökösökön. Látják, nem véletlen, valódi tudomány által jöttünk rá erre! Viszont az érzékelhető kutatással később nyer bizonyítást. Így beláthatták már az emberek, mi az antropozófia. Minden később nyer bizonyítást. Sőt, manapság már az antropozófiai mozgalmon kívül gyakran, valamilyen más módon olyan dolgokra lelnek, melyeket azonban az antropozófia már sok évvel azelőtt megadott.

Igen, még más dolgok is előkerülnek, uraim. Ez olyasvalami, melyet ma egészen tudományosan lehetne megvizsgálni. Mindig azt kell mondanom: ha az emberek valóban el tudnának utazni valamely csillagra, nagyon csodálkoznának, hogy másként néz ki, mint amilyennek a mai földi feltevésekből kiindulva elképzelik. Úgy képzelik, hogy forró gáz van bennük. Ezt azonban nem találjuk meg kívül, hanem ott, ahol a csillag található, valójában üres a tér, viszont olyan üres tér van ott, mely bárkit rögtön beszippant. Szívóerők vannak ott! Nyomban bárkit beszippant és szétzúz. Ha pedig ezzel a kutatással konzekvensen haladunk előre, és ilyen elfogulatlan a gondolkodásmódunk, mint amilyen itt nekünk, akkor eljuthatunk odáig is, hogy bonyolult spektroszkóppal figyeljük meg: Nem gázok vannak ott, hanem szívó tér.

Már régen azt a feladatot adtam bizonyos embereinknek, hogy spektroszkóppal úgy vizsgálják meg a Napot és a csillagokat, hogy egyszerűen külső tapasztalatokkal bizonyítsák be, hogy a csillagok üres terek, nem forró gázok. Ezt pedig be lehet bizonyítani. Azok az emberek pedig, akiknek ezt a feladatot adtam, kezdetben roppantul lelkesedtek: – Ó, megcsináljuk! – mondták, néha azonban kialszik ez a lelkesedés. Túl sokáig vártak, és már másfél évvel ezelőtt Amerikából az a hír érkezett, miszerint azon az úton vannak, hogy a csillagokat vizsgálják, és egyre inkább azt találják, hogy a csillagok egyáltalán nem forró gázok, hanem üres terek! Ártani nem árt, ha ez így van. Természetesen, látszólag hasznosabb volna számunkra, ha ezt tennénk. De nem ettől függ, ha kiderül az igazság.

A másik oldalon azonban éppen olyan dolgok történhetnének, hogy az antropozófia valójában a közönséges tudománnyal együttdolgozzon. S szeretne is teljes mértékben, például a földrétegekre vonatkozólag. Hiszen elsősorban az emberek azt fogadják el, amit a közönséges tudomány mond a rétegek egymásra rendeződéséről, egymásra rakódásáról az Alpokban. Csak nem tudunk együtthaladni, ha elfogadjuk, hogy a rétegeket erők rendezték így el, amelyek még ma is működnek, hanem annak idején életerők léteztek, amelyek csak ezt az élő egymásra rendeződést tudják! Tehát az antropozófia valóban benne rejlik a közönséges tudományban. A közönséges tudomány azonban ott, ahol túl lusta, felhagy azzal, hogy ezekhez a dolgokhoz közelebb jusson.

Akkor szerdán kilenc órakor folytatjuk.

A világ- és az ember kialakulása és az emberiség kulturális fejlődésének folyamata – kérdések a táplálkozásról

4. előadás – A világ és az ember kialakulása – Lemúria és Atlantisz – Dornach, 1924. július 9.

Talán folytatjuk és be is tudjuk fejezni, uraim – ha eljutunk odáig –, amit az elmúlt alkalommal elkezdtünk.

Kifejtettem tehát Önöknek, hogyan kell elképzelni a Föld lassú kialakulását és azt, hogy az ember mint szellem valójában mindig is itt volt. Fizikailag tehát a testi felépítést tekintve az ember akkor jelent meg, amikor a Föld valójában már halott volt, amikor az életét elvesztette. Látják, az ember csak röviddel ezelőtt szemlélte úgy a Földet – ahogy az elmúlt alkalommal elmondtam Önöknek –, hogy abban kövületeket keresett a rétegek korának meghatározása végett. Viszonylag későn jutott az ember olyan elképzelésekre, melyek mostanában a külső tudományban megvannak, és láttuk, hogy ezek az elképzelések mennyire tévesek, nem tudják megállni a helyüket a valódi tényekkel szemben.

Azt is világosan kell látniuk: ha a Földbe fúrunk, leásunk, ahogy azt Önöknek kifejtettem, ha az Alpokhoz hasonló hegytömböt és az egymásra rakódott rétegeket megvizsgáljuk, a rétegekben kövületeket találunk. Először is bizonyos növényeket, állatokat találunk minden egyes rétegben. Azok az állatok és növények, amelyek ma többnyire a Földet benépesítik, valójában csak később jelentek meg. A korábbi növény- és állatformák különböztek a mai növény- és állatformáktól.

Látják, hogy a Föld nem egyszerűen, szép lassan alakult ki úgy, hogy egyik réteg a másikra rakódott, amíg lassan ki nem alakult; ezt csupán azon, ahogy az Alpok rétegei egymásra rakódtak, nem láthatjuk, hanem például a következőn. Voltak állatok, amelyek hasonlítottak az elefántjainkra, csak épp nagyobbak voltak. Az elefánt is elég nagy, ám ezek még hatalmasabb állatok voltak, még vastagabb bőrűek. Ezek az állatok éltek egykor, s hogy éltek, azt abból lehet látni, hogy Észak-Szibériában megtalálták őket, tehát Ázsia északi részén, ahol Oroszország átnyúlik Ázsiába. E különös állatokat, ezeket a mamutokat teljes egészükben friss hússal találták meg.

Igen, látják, friss húsú állatok tudvalevőleg úgy őrizhetők meg, ha azokat például jégbe tesszük. Nos, ezek az állatok ténylegesen jégben voltak! Az Északi Jeges-tengernél ugyanis, ahol Szibéria az Északi-sarkig nyúlik, ott voltak ezek az állatok és vannak még ma is friss állapotban, mintha azokat valamiféle óriások tegnap fogták, jégbe tették és megőrizték volna! Itt azt kell mondanunk, hogy ezek az állatok ma nem élnek, ezek ősrégi állatok. Teljes mértékben lehetetlen is, hogy ezek az állatok lassan eljegesedjenek, mégis ma teljes nagyságukban vannak ott. Ez csak úgy lehetséges, hogy amikor ezek az állatok ott éltek, hirtelen egy hatalmas vízhullám érkezett, amely az Északi-sarkhoz kapcsolódva megjegesedett, és ezeket az állatokat magával ragadta.

Ebből már láthatjuk, hogy a Földön a korábbi időkben egészen különösen történt minden, úgy, hogy azt a mai állapottal nem is lehet összehasonlítani. Ha olyasvalamit nézünk meg, mint az Alpok, akkor azt is el kell képzelnünk, hogy mindez nem többmillió évig tartott, hanem viszonylag rövid időn belül játszódott le. A Földön tehát valószínűleg minden pezsgett és élt – éppúgy, mint ahogy az ma történik az ember gyomrában, miután evett és elkezd emészteni. Ez azonban csak egy élőlényben mehet végbe. A Földnek valamikor élnie kellett. Azok az erők még megmaradtak, amelyek egykor a Földön voltak. Léteztek nagyméretű, esetlen állatok. A többnyire karcsú, vékony állataink épp akkor alakultak ki, miután a Föld maga már halott volt, nem volt több állat. Ezek a nagy elefántok, mamut-állatok úgymond olyanok voltak még, mint a tetvek a Föld idős testén, de egyetlen hullámmal megjegesedtek, elpusztultak.

Ebből megérthetik, mennyire igaz, amit arra vonatkozólag mondtam, hogy mostani Földünk egyfajta világholttest. És csak amikor az utolsó korszakok beköszöntöttek ezen a Földön, csupán akkor jöhetett létre az ember.

Szeretnék Önöknek még valamit megemlíteni, amiből láthatják, ahogy a Föld – viszonylag még későn – megváltozott. Látják, itt van Amerika (lerajzolja), ha nagyjából így lerajzoljuk. Aztán itt van Európa: Norvégia, Skócia, Anglia, Írország és itt jövünk át Franciaországhoz, Spanyolországhoz. Aztán itt tovább Olaszország, Németország; itt pedig a Botteni-öböl.

Ha mondjuk, például Liverpoolból Amerikába utazunk, akkor ezt a szakaszt tesszük meg. Átutazunk az Atlanti-óceánon. Nos, szeretnék mondani valamit: ideát – ott lent van Afrika –, szóval ideát vannak bizonyos növények és állatok, mindenütt – elég, ha csak az apró jószágokat nézzük – növények és állatok vannak. Ha ma megnézzük ezeket a növényeket és állatokat, amelyek az egyik oldalon Európa nyugati partján és odalent Afrikában fordulnak elő, a másik oldalon Amerika keleti partjain, akkor ebből az következik, hogy ezek a növények és állatok valamennyire rokonok egymással. Némileg különböznek, de rokonok egymással. Nos, miért? Abból az okból kifolyólag rokonok, mert manapság ez úgy néz ki, hogy odalent van a tengerfenék, fent pedig az Atlanti-óceán tengervize. Itt pedig Afrika. Látják, ahogy a növények itt (Amerikában) illetve itt (Európában és Afrikában) megtalálhatók, ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy egykor itt mindenütt szárazföld volt, a talaj magasan állt, az állatok pedig át tudtak menni rajta. A növények a magjaikat nem az óceánon keresztül szórták szét, hanem darabonként a szárazföldre hintették. Ahol ma tehát Európa és Amerika között hatalmas tenger található, egy hatalmas tenger, ott egykoron szárazföld volt. A talaj lesüllyedt. Ha valahol csak egy bizonyos mélységig ásnak le, kiássák a födet, azonnal víz tör a felszínre. El kell tehát fogadnunk: a talaj lesüllyedt.

Itt ez például különös – itt van Olaszország, itt fekszik Ravenna. Ha Ravennától ki akarunk menni a tengerhez, ma több mint egy órát kell gyalogolnunk. Azon a területen viszont, ahol Ravennától a tenger felé megyünk, tengeri kagylókat, csigákat találunk. Ez ismét azt bizonyítja, hogy itt egykor tenger terült el, és Ravenna, ami most egy órára van a tengertől, egykor egészen a tenger partján feküdt, a tenger határolta. Itt szintén megemelkedett a talaj, magasba emelkedett, és a víz ezáltal lefolyt róla. Amennyiben a talaj nagyon megemelkedik, akkor az kihal, hideg lesz, mint ahogy ez a hegyekben történik. Egy ilyen terület, ahol hideg lett – ha itt tovább rajzolnék, akkor itt lenne Szibéria –, ez Szibéria területe. Szibéria mindenben elénk tárja, milyen a növényvilága és így tovább, hogy egykor a talaj mélyebben volt és hatalmas erővel emelkedett a magasba.

Mindebből látják, hogy a talaj a Föld bizonyos pontjain folyamatosan emelkedik és süllyed. Felemelkedik és lesüllyed, és látjuk, ahogy a Földön a szárazföld és a víz különböző korokban különbözőképpen oszlik el. Ha megnézzük a Brit birodalom, Anglia, Skócia és Írország kőzeteit, ha szemügyre vesszük a rétegeket, akkor rájövünk arra, hogy ez az Anglia négyszer emelkedett fel és süllyedt le az idők folyamán. Míg fent volt, bizonyos növények sarjadtak ki rajta, amíg el nem süllyedt. Ahogy ismét felemelkedett, természetesen minden kihalt. Egészen más növény- és állatvilág borította és ma még látható az, hogy négyszer emelkedett fel és süllyedt le.

A Föld talaja tehát folyamatos mozgásban van. Sokkal nagyobb, óriási méretű mozgásban volt a régi időkben. Ha ma minden úgy mozogna, mint ahogy a régi időkben volt, akkor az ember elég félelmetesen érezné magát, mert a hatalmas földmozgásokról érkező utolsó hírek, a legutolsó hírek valójában azok, amelyek csak mondaszerűen jutottak el az emberekhez, mint az özönvíz. Az özönvíz azonban csak egy apróság azzal szemben, ami egykor a Földön óriási méretekben végbement.

Látják, uraim, felvetődik a kérdés: – Hogyan került egyáltalán az ember erre a Földre? Hogyan tűnt fel az ember? – Nos, erről persze a legkülönbözőbb szemléletek alakultak ki. A legkényelmesebb nézőpont szerint, amely ma az emberek körében kialakult, az, hogy egyszer majmokhoz hasonló állatok léteztek, amelyek egyre jobban tökéletesedtek, végül emberré váltak. Ez voltaképpen egy olyan szemlélet, melyet a tudomány az elmúlt évszázadban képviselt. A tudomány ma már nem képviseli ezt. Azok az emberek viszont, akik még mindig a tudomány kései képviselői, természetesen még ma is ezt hiszik. Nos, a dolog a következő: Hogy tudnánk végül is elképzelni, hogy az ember a Földön fizikai emberként, mint amilyen ma, kialakult? Úgymond nagy zűrzavar támadt, óriási volt a lelkesedés, amikor a 19. század végén egy utazó tudós, Dubois [4], Kelet-Ázsiában egy csontváz darabjait fedezte fel egy olyan földrétegben, amelyről addig azt hitték, ott ember nem lehet, nem lehetett. Csak részei voltak egy csontváznak, amelyet emberi csontváznak néztek, nevezetesen combcsont, néhány fog, koponyadarabok. Nos, ezt Dubois találta meg odaát Ázsiában, és ezt a maradványt, illetőleg lényt, egy majomemberhez hasonló lényt, amely valamikor létezhetett, elnevezte – mert egy ilyen dolognak természetesen tisztességes nevet kell viselnie: Pithecanthropus erectusnak. Tehát ez a lény hivatott szemléltetni – ez volt a nézet – egy majomszerű fajt, amelyből aztán az emberiség lassanként kifejlődött. Most az emberek különbözőképpen hiszik azt, ahogyan az ember kifejlődött. Egyesek azt mondják, hogy létezett egyszer egy majomszerű faj, és bizonyos életkörülmények hatására el kellett kezdenie dolgozni. Így alakultak át a lábai, a majomszerű mászólábak valódi lábakká, az elülső mászólábak emberi kezekké, és így alakult át az egész lény. A többiek ezzel szemben azt mondják, hogy nem, ez nem lehet így, mert ha ez a majomember ezek között a kedvezőtlen körülmények között került volna ide, akkor egyszerűen kihalt volna, nem tudott volna átalakulni. Valószínűleg sokkal többet élt ez a majomember, egy már meglévő egyfajta paradicsomi állapotban, ahol nem kellett dolgoznia, ahol szabadon fejlődhetett, ahol védett volt. – Látják, ennyire különböznek egymástól a vélemények! Mindez azonban nem állja meg a maga helyét, ha nem ragadjuk meg a tények valódi vizsgálatát, amelyről már beszéltünk.

[4] Eugen Dubois, 1858-1940, holland katonaorvos. vö. publikációja: Pithecanthropus erectus, eine menschenähnliche Übergangsform auf Java, Baravia 1894.

Menjünk még egyszer vissza. Itt volt egykor (lerajzolja) egy nagy földterület, ahol ma az Atlanti-óceán található, amelyen átutazunk, ha Európából Amerikába utazunk – igen, itt jókora földterületek voltak. De tudják, ha ismét megvizsgáljuk azt, ami a föld alatt megkövesedett, tehát a kövületeket, amelyekből láthatjuk, milyenek voltak a korábbi alakzatok, azt is láthatjuk, hogy léteztek korábbi növény- és állatfajták, és azt tapasztalhatjuk, hogy mindez annak idején valószínűleg nem ilyen formában létezett! Az a Föld, amely a mai Európa és Amerika között terült el, még sokkal puhább volt. Nem olyan szilárd kőzete volt, mint ma, a levegő is sokkal sűrűbb volt és mindig ködös, ezenkívül még sok vizet és egyéb anyagokat kellett tartalmaznia. Így tehát sokkal puhább volt a földfelszín és sokkal sűrűbb a levegő. Egy ilyen vidéken, ha létezne ma még ilyen a Földön, amennyiben elmennénk oda, egy hétig sem tudnánk élni, nyomban meghalnánk. Ám annak idején természetesen kellett hogy éljenek ott emberek, mert ez egyáltalán nem olyan régen lehetett (10-15000 évvel ezelőtt). Ezek az emberek azonban nem is lehettek olyanok, mint a mai emberek. A mai embernek csak azért szilárd a csontfelépítése, mert odakint kemény a föld, kemény ásványok vannak. Mésztartalmú csontjainkhoz tartoznak a külvilágban a mésztartalmú hegyek. Ezekkel folyamatosan meszet cserélünk úgy, hogy megisszuk vizeikkel és így tovább. Akkor a csontváz még nem volt olyan szilárd. Ha mi emberek akkoriban éltünk, csak puha porc volt testünkben, mint ma a cápák testében. Tüdővel sem lehetett úgy lélegezni, mint ma. Valószínűleg egyfajta úszóhólyaggal és egyfajta kopoltyúval kellett az embereknek lélegezniük. Így tehát külső megjelenését tekintve az akkori ember félig ember és félig hal volt. Egyáltalán nem lehet elsiklani a külső megjelenés fölött, miszerint az ember egészen másként nézett ki, félig ember volt, félig hal. Különösen, ha azokba az időkbe megyünk vissza, amelyek még korábbra nyúlnak vissza, akkor az ember még sokkal, sokkal puhább volt. S ha még tovább visszamegyünk az időben, az ember vízszerű, egészen folyékony volt. Akkor még természetesen nem képződtek ebből kövületek, hanem visszajutottak a föld többi folyadékába. Tehát látjuk, ahogy ma itt állunk, ilyenekké lettünk. Az anyaölben is először még egy kis folyadék-csomócska vagyunk. Ez a kis folyadék-csomócska viszont csenevész, kicsi. Akkoriban nagy, hatalmas folyékony vagy puha kocsonyaszerű lények voltunk. S a Föld fejlődésében minél távolabbra megyünk vissza, annál folyékonyabb az ember, annál inkább csupán puha, kocsonyaszerű massza. Nem a mai vízből – a mai vízből nem lehet természetesen embert megalkotni –, de egyfajta tojásfehérjeszerű anyagból már meg lehet formálni az embert.

Ekkor visszaérkezünk abba az időbe, ahol még az ember nem létezett mai formájában, sem a mai elefántok, sem a rinocéroszok, sem az oroszlánok, sem a tehenek, sem az ökrök, sem a bikák, sem a kenguruk – semmi sem létezett még. Ezzel szemben azonban azt mondhatnánk, hogy léteztek halakhoz hasonló állatok – nem olyanok, mint a mai halak, már emberhez hasonlóak –, félig emberhez hasonló, félig halhoz hasonló állatok, amelyeket ugyanúgy embernek lehetne nevezni. Ezek tehát léteztek. Az állatok mai formája nem létezett.

Aztán a Föld folyamatosan átalakult abba a formába, amilyen a mai. Az Atlanti-óceán talaja lesüllyedt, a posványos, nyálkaszerű, fehérjetartalmú víz egyre jobban a ma ismert vízzé alakult, s folyamatosan egyre jobban körbevette a már létező halembereket. Azonban a legkülönbözőbb formák alakultak ki. A kevésbé tökéletes halemberekből kenguru lett, és amelyek egy kicsit tökéletesebbek voltak, szarvasokká vagy szarvasmarhákká fejlődtek, azok pedig, amelyek a legtökéletesebbek voltak, majmok vagy emberek lettek. Ebből láthatják azonban, hogy ebben az értelemben az ember egyáltalán nem a majomtól származik, hanem az ember létezett, s minden emlősállat valójában abból az emberformából alakult ki, amelyben az ember tökéletlen maradt. Így tehát inkább mondhatjuk azt, hogy a majom származik az embertől, mintsem az ember származik a majomtól. Ez már csak így van, s ezeket a dolgokat világosan kell látni.

Látják, ezt a következő példával tudnánk magunknak szemléltetni. Gondoljanak csak arra, hogy van egy igazán okos ember, és van egy kisfia. A kisfiú vízfejű és nagyon buta marad. Az okos ember talán negyvenöt éves, a kisfiú hét-nyolc éves. Ez a fiú buta lesz. Igen, bárki azt mondhatná: mivel a kicsi egy kis tökéletlen ember, ezért a nagy ember, a tökéletes, okos ember a kis tökéletlentől származik. Ez ostobaság lenne! A kis tökéletlen az okostól származik! Ez tévedés volna! Ugyanígy tévedett az ember, amikor azt hitte, hogy a majmok visszamaradt emberek, az emberek ősapái. A majmok éppen visszamaradt emberek, a majmok úgymond az emberek tökéletlen elődei. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a tudomány ebben az esetben egy olyan úton haladt, amely jelentős mértékben tévedésbe vezette ezt, és az egyszerű emberek nem is tudták mindezt elképzelni. Elég csak visszaemlékeznünk a történetre, miszerint egy kölyök hazatért – és mert az iskolában a tanár éppen, mivel megérintette a modern tudomány szele, elmagyarázta az iskolában, hogy az ember a majomtól származik –, és azt mondta: – Ma valami nagyszerűt tanultam, azt, hogy az ember a majomtól származik! – Ekkor azt mondta az apa: – Te ostoba gyerek, te talán igen, de én nem! – Látják, ez egy naiv ember volt, szemben a darwinizmussal. A tudomány néha valójában nem olyan értelmes, mint a naiv ember! Ezt be kell látnunk.

Így azt mondhatjuk, hogy az összes állat, amely a világban él, egy őslénytől származik, amely sem állat, sem ember nem volt, hanem ami e kettő között van. Némelyek tökéletlenek maradtak, mások pedig tökéletesek lettek, emberekké váltak. – Ekkor természetesen jönnek az emberek és azt mondják: – Igen, de hát az emberek korábban sokkal tökéletlenebbek voltak, mint ma. Az emberek korábban, például a neandervölgyi ember vagy azok, amelyeket Jugoszláviában találtak, alacsony homlokúak voltak, és ilyen volt az orruk (lerajzolja). Persze csak ritkán találni ilyeneket. Nem hihetjük azt, hogy mindenütt ilyen csontvázak hevernek, ilyeneket csak keveset találtak. A mai embernek rendszerint szép, szabályos homloka van és így tovább, tehát máshogy néz ki. Nos, ebből következtetve azt mondják az emberek: Igen, megtaláltuk ezeket az alacsony homlokú ősembereket, akik természetesen buták voltak, mert a homlokban ott lakozik az értelem, és csak azok az emberek, akik magas homlokkal rendelkeznek, lehetnek igazán értelmesek.

Igen, látják, uraim, ha megnéztük volna ezeket az atlantiszi embereket, azokat az embereket, amelyek akkor éltek, amikor az Atlanti-óceán talaja lesüllyedt és tenger jött létre, a következőre leltünk volna: – Ezeket az embereket valójában egészen vékony hártya vette körül, csupán kevés puha porc – mint egy háló, mint a fejburok –, a többi helyen pedig mindenütt víz! Ha ma egy igazi vízfejet megnéznek, láthatják, hogy egyáltalán nem hátranyúló a homlok, hanem éppen hogy magas, előretolt, és mondhatnám, hogy sokkal inkább hasonlít arra a vízfejre. Igen, ilyen lehetett az atlantisziaké! – Nos, gondoljanak arra, hogy az atlantisziaknak ilyen volt a feje, vizenyős, mint ahogy azt ma az embriónál látjuk. Nézzék, ez volna a Föld (lerajzolja). Ez most a föld fölé került, mivel az Atlanti-óceán talaja lesüllyedt, és Európa, valamint Ázsia egyre inkább felemelkedett. Itt megemelkedik minden, Amerikában is megemelkedik, itt pedig lesüllyed. A Föld megváltozik. Az emberek csontja keményebbé válik. Így tehát, ha visszamegyünk a korábbi időkbe, abba az időbe, ahol (a mai Atlanti-óceán területén) még szilárd szárazföld volt, egészen puha csontokat, porcokat találunk. Akkor ez még így nézett ki (a rajzra utal). Itt még víz volt. S ezek az emberek még a vízzel gondolkodtak. Önök erre azt mondják: – A mennykőbe is! Most még azt is beadja nekünk, hogy akkoriban az emberek nem szilárd aggyal, hanem vizenyős aggyal gondolkodtak volna. – Igen, uraim, Önök mindannyian nem szilárd aggyal gondolkodnak! Önök ugyanis mindannyian az agyvízzel gondolkodnak, amelyben az agy úszik. Tévhit, hogy az ember szilárd aggyal gondolkodik. A konok emberek sem, akik teljes mértékben önfejűek, akik semmi mást nem tudnak megérteni a saját gondolataikon kívül, amelyeket még kora ifjúságukban értettek meg, még ők sem gondolkodnak szilárd aggyal. Ők is agyvízzel gondolkodnak, jóllehet az agyvíz besűrűsödött területeivel.

Elérkezett azonban az idő, amikor ez a fajta nyálkás, tojásfehérjeszerű víz eltűnt. Az emberek nem tudtak többé ezzel gondolkodni. A csontok megmaradtak, és kialakult ez az alacsony koponya. Csak később fejlődött ismét magas homlokká Európában és odaát Amerikában. Tehát azt kell mondanunk, hogy az atlantisziak, a régi atlantisziak magas vizes fejét éppen magas homlok borította, és akkor, amikor ez visszafejlődött, csak akkor volt az alacsony homlok, ami lassanként megint magas homlokká fejlődött. Ez pont egy köztes időszak, amikor az emberek olyanok voltak, mint a neandervölgyi ember, vagy mint azok, amelyeket Dél-Franciaországban vagy Dél-Szlavóniában ástak ki. Ez egy átmeneti megjelenési formája az olyan embernek, amely akkor élt, amikor a talaj a partvidékeken lassanként lesüllyedt. Ezek az emberek, amelyeket ma Dél-Franciaországban kiásnak, nem a korábbi emberek, hanem ez a későbbi ember! Elődök, azonban későbbi emberek.

A legérdekesebb dolog pedig az, hogy abból az időből, amikor ezek a lapos, alacsony homlokú emberek éltek, olyan barlangokat találtunk, amelyekben olyan dolgok vannak, amikből feltételezhetjük, hogy az emberek akkoriban nem felépített házakban éltek, hanem földbarlangban, amelybe beleásták magukat. Ekkorra azonban a földnek keménnyé kellett válnia. Tehát abban az időben, amikor a föld még nem volt annyira kemény, mint ma, hanem valamivel kevésbé kemény, akkor az emberek lakásaikat még a földbe vájták, amiket még ma is megtalálni. Itt azonban különös rajzokat, különös festményeket találunk, amelyek viszonylag egyszerűek, de amelyek mégis egész ügyesen adják vissza azoknak az állatoknak az alakját, amelyek akkoriban éltek. Valójában elcsodálkozunk azon, hogy ezek a lapos homlokú, fejletlen fejű emberek egyúttal értelmesek, de egy másfajta vonatkozásban mégiscsak ügyetlenek. Mivel lehet ezt magyarázni? Nos azzal, hogy akkoriban éppen a magas, még folyékony homlokú emberek éltek a Földön, és hogy ezek már különös művészettel rendelkeztek, amelyet talán még sokkal jobban ismertek, mint mi ma. Ez aztán elcsökevényesedett. Az, amit a barlangokban találunk, éppen a legutolsó maradványa annak, amit az emberek még ismertek, ami még tovább fejlődött. Így arra a következtetésre jutunk, hogy az emberek egykoron nem csupán állat formájában éltek és a mai állapotig tökéletesedtek, hanem mielőtt a mai szilárd csontozatú emberi faj a Földön megjelent volna, egy másik, inkább porcból felépülő emberfaj is létezett, amely akkoriban magasabb kultúrával és civilizációval rendelkezett. Igen, ahol ma tenger terül el, ott egykoron magasabb civilizáció létezett.

Tudják, elmondtam Önöknek, hogy a madarak is másmilyenek voltak a régi korokban, mint amilyenek ma. A madarak olyanok voltak, hogy egykoron valójában teljes mértékben levegőből álltak, minden más csak körülvette őket. Ezért tölti ki a madarak csontját belülről levegő. Ezek a madarak egykoron olyan állatok voltak, amelyek csak levegőből álltak, de sűrű levegőből. A mai madaraknak akkor alakultak ki a tollaik és így tovább, amikor a mai levegő létrejött. Gondoljanak csak bele, ha a mai madarak iskolába járnának, kultúrával rendelkeznének – a valóságban persze nem így van, de el tudjuk képzelni. Ennek azonban máshogy kellene kinéznie, mint ahogy ma nálunk kinéz! Tételezzük fel például, hogy házakat építünk. Ebben áll kultúránk nagy része. A madarak nem tudnak maguknak házat építeni, mert hát azok leesnének. A madarak szobrászok sem lehetnek, mert minden leesne. Nem is tudnak varrni – ez is a kultúrához tartozik –, mert ha csak egy pillanatra is elejtenék a tűt, lepottyanna. Ha a madarak civilizációval és kultúrával rendelkeznének, milyen is lehetne az? Olyan lenne, hogy odafent létezhetne a levegőben. Ebből semmi szilárd nem sülne ki, nem lenne íróasztaluk, egyáltalán semmijük. Legfeljebb jeleket rajzolnának a levegőben, melyek aztán el is tűnnének, miután megrajzolták őket. Ha a másik madár aztán ezt a jelet megértené – nos igen, akkor létezne a madaraknak kultúrája. Gondoljanak arra, ha például a sas nagyon értelmes állat lenne, és a baglyoknak szobrot tudna emelni – nos igen, csakhogy ezt a levegőben kellene elkészítenie; semmi sem lenne már belőle, mire meg szeretnénk nézni. Nos, most jönne a bagoly, aki különösen hiú volna, és bagolyszobrot készíttetne a sassal. A sas nagyon szépnek készítené el, mindent nagyon szépnek. Éppen akkor, amikor egy kis felhő jár arra talán, tehát akkor, amikor kicsit sűrűbb a levegő, akkor készítené el. Ám nyomban el is tűnne megint. Más madarak is odarepülhetnének, más baglyok is megcsodálhatnák. Igen, de a madarak ezt ma nem teszik! Ebben egészen biztosak lehetnek, hogy a sasok nem készítenek bagolyszobrot! Azonban azoknak a lényeknek, akik egykoron emberek voltak puha alakban, puha testben, ilyen kultúrájuk és civilizációjuk volt! Amikor például szárazföld volt ott, ahol ma az Atlanti-óceán terül el, ott a dolgok már többé-kevésbé szilárdan megmaradtak, ottmaradtak és így tovább, még ha újra és újra el is süllyedtek. Ezt azonban egy még ritkább levegőjű kultúra előzte meg. Létezett egy olyan kultúra és civilizáció, amelyet jelekkel hoztak létre, és amely nyomban el is tűnt. Így tehát azt kell elképzelnünk, hogy ezek az emberek ugyan mindent létrehoztak egyszer, de a dolgok nem maradtak ott, hanem egészen finom anyagban voltak. Amikor pedig később elkezdték a dolgokat sokkal durvább formában létrehozni, akkor az ügyetlenül ment. Hiszen ma is könnyebb valamit puha viaszból létrehozni, mint keményebb agyagból. S amikor az emberek csak egyfajta sűrű levegőjű kultúrában éltek, örömöt leltek abban, hogy valamit elkészítsenek, még ha az nyomban ismét el is süllyedt.

Most viszont, uraim, már nagyon messzire jutottunk az időben, és olyan embereket találtunk, amelyek valójában meglehetősen légneműek, csak sűrű levegőből állnak. Ha ezt így elképzelik, hogy az ember sűrű levegőből áll, valójában úgy fest, mint egy felhő, csak nem olyan szabálytalanul van megformálva, mint egy felhő, hanem arca, feje, végtagjai (rajz) éppen hogy erősen kivehetőek – viszont ez már valami nagyon szellemi, ez már majdnem szellem. Ha ma, uraim, egy ilyen lénnyel találkoznának, szellemnek hinnék, méghozzá egy egészen különös szellemnek! S teljesen halhoz, de ugyanakkor emberhez hasonlóan nézne ki. Mi is ilyenek voltunk egykor! El is érkeztünk ahhoz a korszakhoz, amikor az ember valójában egészen szellemi volt. Látják, minél tovább megyünk vissza az időben, annál inkább azt találjuk, hogy az ember az anyagot szellemként birtokolja. A bennünket felépítő anyagokból csak a leglágyabbakkal tudunk valamit kezdeni, ha a szánkba veszünk egy darab kenyeret, harapni tudjuk, folyékonnyá tudjuk tenni, mert minden tápláléknak, ha az az emberi testbe kell hogy kerüljön, folyékonnyá kell válnia. Gondoljanak csak arra, hogy amikor folyékonnyá teszik a kenyeret, bekerül a nyelőcsőbe, bekerül a gyomorba, szétterjed a vérben. Mi is lesz valójában egy darab kenyérből? Ez egészen különös dolog.

Tegyük fel, előttünk van az ember, az emberi alak: itt van a gyomor, a nyelőcső, fel egészen a szájüregig (lerajzolja). Most ez az ember megeszik egy darab kenyeret. Itt bekapja, itt a kenyér folyamatosan folyékonnyá válik, a gyomorban még folyékonyabbá lesz. Most szétterjed a vérben, eljut a testen belül mindenhová, híg lesz, egészen híg, szétterjed.

Itt van tehát egy darab kenyér a kezemben. Megeszem. Hogy néz ki akkor ez egy idő után? Három óra elteltével, amikor a vérben, az egész testben szétterjedt, így néz ki: ez a darab kenyér maga emberré lett! Így formálnak át mindent emberré, amit az étellel megesznek. Csak nem veszik észre. Nem veszik észre, hogy valójában mindennel, amit magukhoz vesznek, folyamatosan az embert hozzák létre. Önök egyáltalán nem is lehetnének emberek, ha folyamatosan nem az embert hoznák létre újra, mert abból, amit Önök ma, július 9-én megesznek, abból még egy egészen vékony, hajszálvékony ember lesz. Abból valami megmarad, a többi eltávozik. A következő napon ismét így van ez, eközben viszont az Önök teste kicserélődik. Hétévente ugyanis kicserélődik.

Erre az önmagában már megszilárdult testre azonban szükségünk van, hogy ezt az új embert folyamatosan létrehozhassuk. Ezzel a szilárd testtel azonban nem rendelkeztek a korábbi emberek. Ők a lelkükből tudták azt, amit magukhoz vettek, úgy megformálni, hogy az akkori módon emberhez hasonlóvá vált. Képzeljék el, hogy mindarra, ami a csontot és az izmokat jelenti, nem volt szükségük, hanem lelki úton az ételt úgy tudták megformálni, hogy azok maguk emberhez hasonlóvá váltak. Ez azonban biztosan így volt. Szellemével az ember uralta a matériát, az anyagot, s jóllehet sokkal hígabb formában formálta meg saját alakját, egy ilyen, emberhez hasonló, lebegő felhőként létezett. Ez persze még ma is létezik, csak ma ehhez egy formára, mintára van szükségünk, már szükség van csontokra, izmokra. A valóságban ma, amikor táplálkozunk, még ezt tesszük. Ennyire híg – mint amilyen az, ami bennünk található, amikor eszünk –, ennyire híg volt egykor az ember.

Ezután belélegzi az ember a levegőt. Most kint van, majd rögtön bent. A véren keresztül mindenhová szétterjed a levegő. Látják, még ma is létrejön a légnemű ember az egész emberben! Létrejön a légnemű ember. Ha tehát azt mondom Önöknek, hogy egykor az ember légnemű volt, mielőtt csontjai révén sűrűvé vált, kikristályosodott, akkor egyáltalán nem olyasmit mondok, ami ma még ne létezne. Valahányszor levegőt vesznek magukhoz, még ezt a levegőembert hozzák létre. A korábbi időkben csupán a levegőember létezett, a szilárd, sűrű, földhöz kötődő alkotóelemei pedig ezen belül alakultak ki.

Visszajövünk tehát, és látjuk, hogy az, amit ma a szilárd, sűrű anyag formájában látunk, egykor teljesen szellemi volt. Képtelenség tehát azt mondani, hogy egykoron a Föld csak gázból állt, és hogy a gáz saját erői által mindazt megalkotta, amit ma az emberekben, állatokban fellelhetünk, hanem látjuk, hogy az emberek, az állatok, mindez, ami manapság létezik, egykor éppen hogy gázhalmazállapotú, légnemű volt – átalakult. Így találkozunk szembe Földünknek egy formájával, amely egykor ilyen volt: Látják, itt volt az a sziget, ahol ma víz található, ahova most átutazunk, ott tehát szárazföld volt. Akkoriban Európa talaja még nagyon mélyen terült el. Csak később emelkedett fel, egyes helyeken magasan állt. Most visszatérünk Európához. Olyan földfelszín található itt, amely még mélyen helyezkedik el, fent pedig még mocsaras víz borítja, átnyúlik Ázsiába, ahol fent még posványos víz borítja. Léteztek szárazföldi területek odaát Amerikában, ahol még szintén mocsár volt. Azokon a területeken, amelyeket ma szilárd szárazföld takar, még tengerek voltak; ahol ma tenger van, ott szárazföld volt. Emberek éltek ott, amelyek egészen máshogy néztek ki, tehát a testük híg volt. Csak amikor a mai földterületek a vízből kiemelkedtek és a korábbi földterületek annyira lesüllyedtek, hogy tengerré váltak, jött létre a mai emberi faj, akkor jöttek létre az állatok abban a formában, mint amilyenek ma. Ez a Föld belső életével függ össze.

Ma azonban minden szubtilisabban megy végbe. Ma már nem olyan erősen emelkednek és süllyednek a földrészek, de egy kicsit még mindig. Aki megnézi ma a térképeket – különösen Svájcban van ez így –, amely csak párszáz éves, az látja, hogy az ilyen térképeken még előfordul, hogy látható egy tó, s ma valamilyen helység fekszik messze a tótól – de felismerjük, hogy éppúgy, minthogy Ravenna egykor a tengernél feküdt, ez a helység valószínűleg a tó partján terült el. Igen, tavak kiszáradnak, kisebbek lesznek még ma is. Csupán lassabban megy végbe mindez, mint ahogy egykor végbement. De azáltal, hogy a felszín, a földfelszín és a tengerfenék megemelkedik és lesüllyed, azáltal is folyamatosan változik az emberiség és változik minden állat. Folyamatos alakulásban van minden. Csupán lassabban megy végbe, mint ahogy egykor végbement.

Ez az, amit ma még el akartam mondani Önöknek. Látják, hogyan alakult ki a mai emberi faj. A következő alkalommal hozzáfűzünk egy kis történelmet, megnézzük, hogyan létezett egykor az emberi faj. A mai formában először természetesen létrejött a történelem, csak ezután jöttek létre az emberek, miközben rákényszerültek arra, hogy vadászok, földművesek, pásztorok legyenek és így tovább. Ez az, amit aztán még egy kis szelet történelemként hozzáteszünk ahhoz, amit most a világ és az ember teremtéséről elmondhattunk.

Nagyon gyümölcsöző volt, hogy Dollinger úr feltette nekünk a kérdést. Nagyon részletesen tudtunk erről beszélni, s hozzá fogunk tenni, ahogy megbeszéltük, a következő alkalommal egy kis darab történelmet.

5. előadás – A kínai és az indiai kultúra eredete és sajátossága – Dornach, 1924. július 12.

Uraim! Azt mondtam Önöknek, hogy még egy kicsit szemügyre vennénk a történelmet, amely ahhoz a világszemlélethez kapcsolódik, amit elindítottunk, ahogy az emberi faj a természet nagy részéből folyamatosan kialakult. Csak amikor az életkörülmények az emberiség számára már létrejöttek a Földön, úgymond a Föld elhalt, a Föld már nem hordozta magában az életet, akkor tudott az emberi és állati élet is a Földön úgy létrejönni, ahogy azt bemutattam.

Azt is láttuk, hogy az első emberi élet ott, ahol ma az Atlanti- óceán található, valójában még egészen másként játszódott le, mint ma. Azt az időt úgy kell elképzelnünk, hogy tehát a Földet ott, ahol ma az Atlanti-óceán található, szilárd talaj borította. Ezt tehát még egyszer nagyjából felrajzolom Önöknek (lerajzolja): Itt jövünk át Ázsiába. Ez a Fekete-tenger. Ott lent van Afrika. Aztán ez itt Oroszország, s itt jövünk át Ázsiába. Aztán itt volna Anglia, Írország. Odaát van Amerika. Itt tehát korábban mindenütt szárazföld volt, s nagyon kevés szárazföld. Itt Európában valójában akkoriban egy egészen hatalmas tenger terült el. Ezek az országok mind a tenger alatt vannak. S ha itt átjövünk, Szibériában is még tengert találunk, ez itt még mind végig tenger. S ott lent, ahol ma India található – ez itt aztán Hátsó-India –, itt is úgy volt, hogy a szárazföld egy kicsit kiemelkedett a tengerből. Itt tehát van egy kis szárazföldünk, itt ismét föld. Az a rész, ahol ma az ázsiaiak, az elő-ázsiaiak és az európaiak élnek, ott valójában tenger volt, a föld pedig ebből csak később emelkedett fel. Ez a föld itt sokkal tovább nyúlt, sokkal tovább belenyúlt a Csendes-óceánba, ahol ma sok sziget található. Tehát Jáva, a Szumátra-szigetek és így tovább az egykori földrész darabjai, az egész szigetcsoport. Ott tehát, ahol ma a nagy óceán található, szintén nagy mennyiségű szárazföld volt, körülötte tengerrel.

Nos, tehát az első lakosság, amelyet nyomon tudunk követni, itt maradt, ahol a szárazföld megmaradt. Ha szétnézünk Európában, igazából azt mondhatjuk: Európában úgy áll a dolog, hogy a föld, a talaj mintegy 10-12-15 000 évvel ezelőtt szilárdult meg olyannyira, hogy azon emberek élhettek. Azelőtt csak tengeri állatok léteztek, amelyek a tengerben fejlődtek ki és így tovább. Ha akkoriban embereket akartunk volna megkeresni, akkor arrafelé kellett volna tekinteni, ahol ma az Atlanti-óceán terül el. De odaát Ázsiában, Kelet-Ázsiában éppenséggel léteztek már ebben a korban emberek, 10 000 évvel ezelőtt. Azok az emberek természetesen utódokat hagytak hátra, s nagyon érdekesek, uraim, ezek az utódok, mert pont ők azok, akik a legrégebb óta rendelkeznek úgynevezett kultúrával a Földön, ezek azok a népek, amelyeket ma mongoloknak nevezünk, japánok és kínaiak. Valójában azért olyan érdekesek, mert a maradékai úgyszólván a Föld azon legrégebbi népességének, melyből még valami kevés fennmaradt.

Természetesen, ahogy látták, létezett egy sokkal régebbi földi lakosság is, ez azonban teljesen elpusztult. Ez az a lakosság, amely itt az ősi Atlantiszon élt. Ebből már nem létezik semmi. Még ha fenn is maradt volna belőle valami, akkor az Atlanti-óceán mélyén kellene keresni. Először le kellene jutni a tengerfenékre – ez nehezebb, mint gondolnánk –, és aztán ott kellene ásni. Akkor a legnagyobb valószínűséggel semmit nem találnánk, mert ahogy azt elmondtam, az atlantisziaknak finomanyagú teste volt. Kultúrájukat, mozdulataikat szintén nem lehet a földből előásni, mert abból semmi nem maradt! Tehát mindaz, ami sokkal régebbi, mint a japánok és a kínaiak, külső tudománnyal nem érhető el. Szellemtudománnyal kell foglalkoznunk, ha ilyen dolgokat meg szeretnénk tudni.

Az azonban érdekes, ami a kínaiaktól és a japánoktól fennmaradt. Tudják, ezek a kínaiak és az ősi japánok – nem a maiak, akikről rögtön fogok néhány szót szólni – igazából olyan kultúrával rendelkeznek, amely teljesen különbözik a miénktől. Sokkal helyesebben gondolkodnánk a dologról, ha a derék európaiak a múlt században nem terjesztették volna ki hatalmukat ezekre a területekre, és nem csináltak volna éppen mindent másként. Ez Japán esetében például tökéletesen sikerült. Japán még név szerint is fennmarad – teljesen európaivá vált. Lassanként ugyanis mindent átvettek az európaiaktól, s csak külsőségeiben maradt fenn számukra az, ami ősi kultúrájukban megvolt. A kínaiak már erősebben őrizték meg kultúrájukat, de ezt ma már ők sem tudják tovább tartani. Az európai hatalom ugyan nem hatalomként telepedett ott meg, de az, amit az európaiak gondolnak ezeken a területeken, az felülkerekedik, és ott minden elvész, ami valaha létezett. Ezen nincs mit sajnálni. Ez már csak így van az emberiség fejlődésében, de elmondani el kell.

Először is – mivel a kínaiaknál ez tisztább formában jelenik meg –, ha őket vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy olyan kultúrával rendelkeznek, amely már azért is különbözik minden más kultúrától, mert a kínaiak régi kultúrájában valójában egyáltalán nincs meg az, amit vallásnak hívunk. A kínai kultúra még vallás nélküli kultúra volt.

Ez alatt a „vallás nélküli kultúra” alatt csak egy valamire gondolhatnak, uraim. Ugye, ha szemügyre vesszük azokat a kultúrákat, melyek vallással rendelkeznek, mindenhol létezik például az ó-indiai kultúrában olyan lények tisztelete, amelyek láthatatlanok, azonban mégis a földi emberhez hasonlítanak. Ez minden későbbi vallás sajátossága, hogy a láthatatlan lényeket annyira emberhez hasonlatosnak képzelik el.

Ugye az antropozófia már nem így tesz. A láthatatlan világot már nem emberhez hasonlatosan képzeli el, hanem olyannak, amilyen, s odáig is eljut, hogy a csillagokban és így tovább az érzékfeletti kifejeződését lássa. A különös az, hogy valami hasonlóval már rendelkeztek a kínaiak. Ők nem láthatatlan isteneket imádnak, hanem azt mondják, hogy mindaz, ami itt a Földön létezik, különbözik aszerint az éghajlati és talajviszonyok szerint, ahol tartózkodunk. – Látják, Kína már a legősibb időkben is nagy ország volt, ma még nagyobb, mint Európa! Egy óriási ország, mindig is óriási ország volt, s óriási, hatalmas lakossággal rendelkezett. Ugye az, ahogy a Föld lakossága gyarapszik, csak a mai tudomány babonás elképzelése, amely mindig csak azzal számol, amivel számolni akar. A valóságban a legősibb időkben Kínában, odaát Dél-Amerikában és Észak-Amerikában is óriási lakosság élt. A legősibb időkben ugyanis ott is a szárazföld a Csendes-óceánig ért. Nos, ennek ellenére Földünk lakossága nem gyarapodott.

Tehát ott egy egészen más kultúra van, uraim. Ezt a kultúrát ma még meg lehet úgy figyelni, ahogy 10-18 000 évvel ezelőtt létezett. Akkor ezt mondták maguknak a kínaiak: Igen, ott fent más az éghajlat, más a talaj, mint lent; minden különbözik. A növények fejlődése eltérő, az emberek is valószínűleg eltérő módon élnek. A Nap sugarai azonban mindenhová eljutnak. A Nap süt odafent, a Nap süt odalent, járja a maga útját, a melegebb tájak felől a hidegebben fekvő tájak felé és így tovább. – Így azt mondták ezek az emberek: a Földön a különbözőség uralkodik, de a Nap mindent egyformává tesz. – Ezért a Napban látták azt, ami mindent megtermékenyít, ami mindent egyenlővé tesz. Ezért mondták azt: ha uralkodónk van, annak is ilyennek kell lennie. Az egyes emberek különbözőek, de Őneki mint a Napnak, uralkodnia kell az emberek felett. – Ezért a Nap Fiának hívták. Kötelessége volt tehát úgy uralkodni a Földön, mint ahogy a Nap uralkodik a világban. Az egyes bolygók: Vénusz, Jupiter és így tovább különböző hatásúak. A Nap mint e bolygók uralkodója, mindent egyenlővé tesz. Úgy képzelték a kínaiak, hogy az, aki az uralkodó, a Nap Fia. Ugye: „fiú” alatt valójában azt értjük, ami valamihez tartozik.

Az élet többi területe is úgy volt elrendezve, hogy az emberek azt mondták magukban: nos igen, a Nap Fia számunkra a legfontosabb ember és a többiek az ő segítői, mint ahogy a bolygók is a Nap segítői. – A Földön mindent úgy rendeztek el, ahogy az számukra fent a csillagokban megjelent. Tették mindezt anélkül, hogy imádkoztak volna. A kínaiak nem ismerték azt, amit imának nevezünk. Anélkül tették ezt, hogy alapjában véve létezett volna olyasmi, ami később kultusz volt. Azt, amit a birodalmuknak hívhatunk, úgy rendezték be, hogy az az ég képmása volt. Ezt nem nevezhetjük még államnak, ez tévedés ma az emberek részéről. Mindent, ami a Földön létezett, annak alapján rendeztek be, ami számukra a csillagos égbolton megjelent.

Látják, ezáltal létrejött valami, ami természetesen egészen más volt, mint a későbbi. Így az emberek egy birodalom polgáraivá váltak. Az emberek nem vallási felekezethez tartoztak, hanem csak a birodalomhoz tartozónak érezték magukat. Kezdetben egyáltalán nem voltak isteneik. Ha voltak is később isteneik, akkor azokat az indiaiaktól vették át. Kezdetben nem voltak isteneik, hanem mindennemű kapcsolatukat az érzékfeletti világokhoz az uralkodó lényében juttatták kifejezésre. Ezért intézményeik családiasak voltak. A Nap Fia egyben a többi kínai apja is volt és ők neki szolgáltak. Ha pedig a birodalomról is szó volt, akkor az egész birodalom kicsit családias volt.

Mindez csak akkor lehetséges, ha az embereknek még egyáltalán nem olyan a gondolkodásuk, mint a későbbieknek. A kínaiaknak sem. Ahogy ma gondolkodunk, az a kínaiak számára még teljesen idegen volt. Például állatra gondolunk és emberre gondolunk, vázára gondolunk, asztalra gondolunk. A régi kínaiak nem így gondolkodtak, hanem a kínaiak tudták, hogy létezik oroszlán, tigris, kutya, medve – de azt nem, hogy állatok léteznek. Tudták: – A szomszédnak van egy szögletes asztala. A másiknak van egy valamivel kerekebb asztala. Az egyes dolgokat nevezték meg. De az, hogy asztal, egyáltalán nem jutott eszükbe. Az asztalt mint olyat nem ismerték. Tudták, hogy ennek az embernek kicsit nagyobb a feje, hosszabb a lába, a másik pedig kicsit kisebb fejű, rövidebb lábú és így tovább. Ez egy kicsi ember, ez egy nagy ember, de általában az embert nem ismerték. Egészen másként gondolkodtak. A mai ember nem tud bármibe is úgy belefeledkezni, mint ahogy a kínaiak gondolkodtak. Ezért is volt más fogalmakra szükségük. Látják, ha így gondolkodunk: asztal, ember, állat – mi van akkor? Ezt jogilag így létre lehet hozni, mert a jogászkodás csak ilyen kifejezésekből áll. A kínaiak azonban még nem tudták a jogászkodást kigondolni. Minden úgy volt megalkotva, mint a családban. A családban nem néznek utána a kötelmi jogban, ha a családban a fiú vagy a lány valamit tenni szeretne. Ha ma Svájcban az ember tenni szeretne valamit, felnyitják a kötelmi jogot, házassági jogot és így tovább. Abban minden benne van. Azt kell azután az egyes esetekre alkalmazni.

Amennyiben az emberek még hordoznak magukban valami keveset a kínai kultúrából – valami kevés ugyanis még mindig marad –, attól még a kötelmi jogban nem igazán ismerik ki magukat, ügyvédhez kell fordulniuk. Még a legáltalánosabb fogalmakban sem ismerik ki magukat. A kínaiak még nem ismerték a jogtudományt. Náluk még egyáltalán nem létezett mindaz, ami később aztán államszervezetté alakult. Csak az létezett, amit az egyes ember az egyes emberben láthatott.

Nos, menjünk tovább. Teljes mértékben ez befolyásolja például a kínaiak nyelvét. Ugye ha azt mondjuk: asztal – akkor ezalatt mindenképp valami olyasmit értünk, aminek lapja van és vagy egy, kettő vagy három lába van és így tovább, de kell hogy legyen valami, ami meg tud állni úgy, mint egy asztal. S ha jön valaki, aki azt mondja a székről, hogy az asztal, akkor azt mondanánk neki: szamár vagy, ez egyáltalán nem asztal, ez egy szék. – S ha jönne valaki, aki erre a falitáblára asztalt mondana, akkor azt mondanánk neki: ez is szamár, mert hiszen ez tábla, nem pedig asztal! – Attól függően, ahogy éppen nyelvünket birtokoljuk, minden dolgot névvel kell ellátnunk.

A kínaiaknál nem erről van szó, hanem mondjuk – csak feltevésszerűen szeretném megemlíteni, nem pontosan így van, de el tudják majd képzelni –, a kínai nyelvben létezik az OA, IOA vagy akár a TAO hang, és például létezik az asztalt jelölő hang. Ugyanez a hang azonban még sok mást is jelenthet. Tehát, mondjuk egy ilyen hang jelenthet asztalt, patakot, kavicsot is és így tovább. Aztán létezik egy másik hang, ami mondjuk csillagot, de táblát és például padot is jelenthet. Nem gondolom, hogy a kínai nyelvben ez valóban így van, de így van felépítve. Ekkor tudja a kínai: két hang van, mondjuk például a „lao” és a „bao”, s mindegyik egészen más dolgot jelent, csak a patakot jelenti mindkettő. Ezután mindkettőt összerakja: „baolao”. Így építi fel a nyelvét! A nyelvét nem nevekre építi fel, amiket az egyes dolgoknak ad, hanem aszerint illeszti őket össze, hogy a különböző hangok különböző dolgot jelentenek. Fát, de patakot is jelenthet. Ha tehát egy hang többek között fát, de patakot is jelent, akkor ezt egy másik hanggal illeszti össze. Ekkor tudja a másik, hogy ő a patakra gondol, de ha csak egy hangot ejt ki, akkor senki nem tudja, mire is gondol. Ilyen bonyolult az írásuk is. Így tehát a kínaiak rendkívül bonyolult nyelvvel és írással rendelkeznek.

Igen ám, de ebből sok minden következik, uraim. Például az is, hogy nem olyan könnyű megtanulni írni és olvasni, mint nálunk, nemhogy beszélni. Nálunk valóban elmondhatjuk: olvasni és írni gyerekjáték, s ráadásul mindannyian boldogtalanok vagyunk, ha gyerekeink nem tanulnak meg olvasni és írni, ami éppen „gyerekjáték” kell hogy legyen. A kínaiaknál ez nem így van. Vén aggastyán lesz az ember, mire meg tud tanulni írni vagy mire a nyelvet megtanulja. Ebből is el tudjuk képzelni azt, hogy valójában egy nép mindezt nem tudja, és hogy csak azok tudják mindezt, akik idős korukig tanulnak. Ezért Kínában a képzetteknek egy szellemi nemességet tulajdonítanak. Tehát Kínában ezt a szellemi nemességet csak a nyelv és az írás által lehet elnyerni. Ismét csak nem úgy van, mint Nyugaton, ahol az embert nemessé nevezik ki, s azután ez továbböröklődik, hanem Kínában egy ilyen rangot csak képzés, tanultság útján vívhat ki magának az ember.

Ez nagyon különös, uraim! Természetesen mindig ki kell hangsúlyoznunk, ha ma a külső alapján szeretnénk ítélni. Természetesen nem akarunk kínaiak lenni! Tehát ezt nem úgy kell felfogniuk, mintha azt akartam volna mondani: kínaiak akarunk lenni vagy Kínát különösen csodálnánk. Ez olyasvalami, aminek alapján néhányan természetesen könnyen megszólhatnak bárkit, s amikor két évvel ezelőtt Bécsben [5] tartottunk kongresszust, ahol valaki közülünk arról beszélt, hogy a kínaiaknak ma még különböző intézményeik vannak, amelyek bölcsebbek a mieinknél, nyomban azt írták az újságok, hogy Európának szeretnénk a kínai kultúrát! – Ugyebár, nem erről van szó! Csakhogy amikor az ember a kínai kultúrát írja le, úgy beszél, hogy egyfajta dicsérő hangnem hatja át, mert hiszen a kultúra tartalmaz valami szellemit. Csak primitív, ilyen, de ebbe most nem akarunk jobban belebocsátkozni. Ettől még nem kell hogy azt higgyék: én azt szeretném, hogy Kínát Európába hoznánk! Ezt a legősibb emberi kultúrát azonban mégis le szeretném festeni Önöknek olyannak, amilyen valójában volt.

[5] 1922. június 1-12. Nyugat-Kelet-Kongresszus, lásd az előadásciklust Westliche und Östliche Weltgegensätzlichkeit, Gesamtausgabe Dornach 1950, Bibl.-Nr. 83.

Menjünk tovább. Amit az imént elmondtam, az tulajdonképpen azzal függ össze, ahogy a kínaiak igazából gondolkodtak és éreztek. A kínaiak és az ősi japánok szintén nagyon sokat, rendkívül sokat foglalkoztak a művészettel és a művészet mikéntjével, például festettek. Igen, ha mi festünk, az valami egészen más, mint amikor az akkori kínaiak festettek! Nézzék, amikor festünk – veszem a legegyszerűbbet –, amikor például golyót festünk (lerajzolja), mondjuk, ha innen érkezik a fény, akkor ez a golyó itt világos, itt sötét, itt árnyékban van, itt éri a fény. Itt a fényoldalon egy kicsit ismét világos, mert ide esik a visszavert fény – aztán mondjuk ez saját árnyék, mert ide esik a visszavert fény. Itt aztán még külön fel kell festenünk az árnyékot, melyet a földre vet, a beárnyékolást. Ez egy fajtája annak, ahogy mi festünk. A festményeinkre fény és árnyék kell hogy kerüljön. Ha arcot festünk, akkor ide világosságot festünk, mert innen jön a fény, itt besötétítjük. Ha helyesen festünk, szintén árnyékot látunk, amelyet az ember alakja vet a földre.

Ezenkívül azonban a festés során még valamit figyelembe kell vennünk. Képzeljük el, hogy itt állok, és festeni akarok. Itt látom elől Aisenpreis Urat és ott hátul látom Meier Urat illetve azt a két urat, akik ott hátul vannak, őket is le kell festenem. Aisenpreis Urat elég nagynak, Meier Urat és a két urat ott hátul egész kicsinek. A fényképen is ilyenek lesznek, ha lefényképezem őket, egészen kicsik. Ha ezt lefestem, akkor ezt úgy teszem, hogy az urakat, akik a legelső sorban ülnek, egészen nagynak festem, a következőket kisebbeknek, a következőket még kisebbeknek, és annak, aki ott egészen hátul ül, egészen apró lesz a feje, egészen apró lesz az arca. Fény, árnyék és a perspektíva szerint kell festenünk. Ezt nálunk így is kell. Ez már csak így van a gondolkodásmódunkban.

Igen, a kínaiak, uraim, a festésben nem ismerték sem a fényt, sem az árnyékot, sem a perspektívát, mert egyáltalán nem úgy láttak, mint mi! Egyáltalán nem figyeltek a fényre és az árnyékra, a perspektívára, mert azt mondták: Aisenpreis Úr mégsem óriás és Meier Úr mégsem kicsi, apró törpe! Ezt egyáltalán nem tudjuk úgy összehozni egy képen, hogy az egyik óriás, a másik törpe, de hiszen ez hazugság! Ez egyáltalán nem igaz! – Mindenbe beleképzelték magukat és úgy festettek, ahogy beleképzelték magukat. A kínaiak és a japánok, amikor a maguk módján festeni tanulnak, nem úgy tanulják, hogy kívülről megnézik, hanem „belegondolnak” a dolgokba, mindent belülről festenek le, ahogy azt gondolniuk kell. Ettől festő a kínai és a japán festő.

Tehát látják, az olvasás tanulása csak később jelenik meg az emberiség történetében. Az emberek, akik ott éltek az ősi Kínában, a maguk módján csak képekben gondolkodtak, nem alkottak általános fogalmakat, mint asztal és így tovább, de azt, amit láttak, azt belsőleg ragadták meg. Ez egyáltalán nem csodálnivaló, uraim, mert hiszen a kínaiak egy olyan kultúrából származnak, ahol az emberek nem így láttak. Ma mi így látunk, mert levegő van közöttünk és a tárgy között. Ez a levegő azonban nem volt ott azokon a területeken, ahonnan a kínaiak származnak. Azokban az időkben, melyekről a kínaiak származnak, nem így láttak az emberek. A régebbi korokban badarság lett volna fényről és árnyékról beszélni, mert az még nem létezett a légsűrűségben. Így maradt ez fenn a kínaiaknál, hogy azokon a dolgokon, amelyeket lefestenek, nem ábrázolnak fényt és árnyékot, és egyáltalán nem használják a perspektívát. Ez csak később alakul ki. Ebből már látják, hogy a kínaiak belül egészen másként gondolkodnak.

Mindez azonban egyáltalán nem akadályozta a kínaiakat abban, hogy a külső dolgokban való jártasságukat ilyen sokra vigyék. Tudják, abban az időben, amikor még fiatal voltam – mostanra kicsit másképp lett –, bizony azt tanultuk az iskolában, hogy a lőport Berthold Schwarz [6] találta fel. Ez azt jelentette, mintha korábban soha nem létezett volna lőpor és Berthold Schwarz kénből, kálisalétromból és szénből, egyszer, amikor alkimista kísérleteit végezte, rátalált a lőporra. A kínaiak már évezredekkel ezelőtt készítettek lőport!

[6] Berthold Schwarz, freiburgi ferencesrendi szerzetes, élt 1300 körül

Majd azt tanultuk az iskolában: Gutenberg [7] találta fel a könyvnyomtatást. Sok mindent helyesen is tanultunk, de úgy néz ki, mintha korábban soha nem létezett volna könyvnyomtatás. A kínaiak már évezredekkel korábban ismerték! Éppúgy ismerték a kínaiak a fametszést. A legcsodálatosabb dolgokat tudták fából elkészíteni. Tehát a kínaiak ezekben a külsőségekben fejlett kultúrával rendelkeztek. S ez a kultúra ismét csak az utolsó maradványa volt egy olyan kultúrának, amely korábban még fejlettebb volt, mert az látszik a kínai kultúrán, hogy olyasvalamiből származik, ami annál még fejlettebb volt.

[7] Johann Gutenberg, (1394-1468)

A különös ezeknél a kínaiaknál azonban éppen az, hogy egyáltalán nem tudnak fogalmakban gondolkodni, hanem csak képekben. Ekkor azonban beleképzelik magukat a tárgyak belsejébe. Így tudják elkészíteni mindazokat a tárgyakat, amelyek külső megfigyelés alapján készülnek, ha az éppen nem gőzgép vagy valami ilyesmi. Ahogy ma a kínaiak – elmondhatjuk – lomposak és műveletlenek, igazából csak akkor váltak ilyenné, miután az európaiak évszázadokon keresztül valóban kínozták őket.

Látják, uraim, hogy létezett ott egy kultúra, amely valójában bizonyos értelemben szellemi, s amely egészen ősi, amely már tízezer évvel időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza. Viszonylag későn, először a kereszténység előtti évezredben jegyezték fel az olyan emberek, mint Lao-ce, Konfucius [8] a kínaiak ismereteit. Ezek az urak azonban semmi mást nem jegyeztek fel, mint azt, ami a nagy birodalom családi köreiben adódott. Egyáltalán nem volt meg a tudatuk ahhoz, hogy morális és erkölcsi szabályokat érezzenek, hanem azt írták le, amit a kínaiak viselkedésében találtak. Korábban ezt csak úgy kifejezték. Tehát alapjában véve annak idején minden más volt. Látják, ez az, amit a kínaiakon ma még bizonyos mértékig megfigyelhetünk.

[8] Lao-ce kínai bölcs a Krisztus előtti 6. században, Konfuciusz, Krisztus előtt 531-478, kínai filozófus

A japánokon ez már alig figyelhető meg, mert teljesen eleurópaiasodtak és mindenben az európai kultúrát utánozzák. Az, hogy ez a kultúra nem belőlük nőtte ki magát, onnan ered, hogy azt, ami tisztán európai, nem tudták saját magukból kihozni. Egyszer például a következő történt. A japánoknak egy gőzhajót kellett használniuk. Azt képzelték, hogy ezt már egészen csodálatosan tudnák használni. Ellesték például, hogyan kell megfordulni egy gőzhajóval, milyen csavart szoktak elfordítani és így tovább. Ezután a tanárok, az európaiak egy ideig együtt csinálták ezt a japánokkal. A japánok ekkor már büszkék voltak és azt mondták: – Ezt most már egyedül is meg tudjuk csinálni, magunk is nevezhetünk ki kapitányt. Felvonultak az európai tanárok a partra, a japánok pedig gőzhajójukkal kimentek a nyílt tengerre. Végül a fordulást is ki akarták próbálni, felnyitották a csavart, és lám, a hajó megfordult, de ezután nem tudták, hogyan lehet visszacsukni, s a hajó folyamatosan forgott, táncolt körbe a tengeren. Az európai tanároknak, akik a parton álltak, ki kellett menniük csónakkal a tengerre, s a hajót ismét meg kellett állítaniuk. – Tudják, hogy létezik egy vers Goethe-től: A bűvészinas, ahol egy fiú egy idős bűvészmestertől elleste a varázsigét. Hát megtanulta, hogy ne neki kelljen vizet hoznia, hogyan kell seprűt elvarázsolni, hogy a vizet behordja. Egyszer, amikor az idős mester elmegy, el is kezdi a seprűvel hozatni a vizet. A szavakat ismerte, rábírta a seprűt, hogy vizet hozzon. A seprű elkezdi hordani, hozni a vizet, de a fiú elfelejtette, hogyan tudja ismét megállítani! Gondoljanak csak bele, ha víz lenne a szobájukban és a seprű mindig újra vizet hozna, amíg a fiú szét nem hasítja, de akkor ráadásul két seprű lenne belőle, s most mindkettő hozná a vizet! Mindent elöntött már a víz, s egyre csak jön a víz, ekkor megérkezett az idős mester, aki kimondta a szót, amitől aztán a seprű seprű lett. A verset itt nemrég euritmizálták. Rendkívül tetszett az embereknek. Ez történt a japánokkal is. Azt sem tudták, hogyan kell a csavart visszafordítani. Valódi hajótánc volt, míg a parton álló tanárok csónakkal ki tudtak hajózni s segítettek a hajót ismét megállítani.

Ebből következik, hogy európai dolgokat a kínaiak valójában nem tudnak feltalálni – ezt a japánok sem tudják –, de az igazi ősi dolgokra, mint a lőpor, könyvnyomtatás és így tovább, sokkal, sokkal korábbi időkben rájöttek, mint az európaiak.

Tudják, a kínaiakat nagyon érdekli a környezet, nagyon érdeklik a csillagok és egyáltalán nagyon érdekli őket a külvilág.

Egy másik nép, amely szintén régi, ősi korokig nyúlik vissza, az indiai. Olyan régre azonban nem nyúlik vissza, mint a kínai. Az indiai népnek ősi kultúrája van. Ez az ősi kultúra azonban, azt mondanám, csak később emelkedett fel a tengerből, mint a kínai. Az emberek, akik a későbbi Indiában éltek, inkább Északról jöttek, amikor azt már nem borította víz, és ott telepedtek le.

Az indiaiak, miközben a kínaiakat inkább érdekelte az, hogy mi van a külvilágban, minden dologba bele tudták élni magukat, jobban eltöprengtek magukban. A kínaiak többet gondolkodtak a világról – a maguk módján –, de a világról gondolkodtak, az indiaiak inkább magukról gondolkodtak és magukról az emberekről. Ezáltal egy nagyon benső kultúra jött létre Indiában. A legősibb időkben az indiai kultúra is még vallástól mentes volt, mert az indiai kultúrába is csak később került be a vallás. Főleg az embereket figyelték meg, de az embert bensőleg figyelték meg.

Nézzék, ismét abból tudom Önöknek a legjobban elmagyarázni, ahogyan ezek az indiaiak rajzoltak és festettek. Ha a kínaiak láttak egy embert, egyszerűen lefestették, miközben beleképzelték magukat, fény és árnyék nélkül, perspektíva nélkül. Tehát ha egy kínai le szerette volna festeni Burle Urat, akkor beleképzelte volna magát. Nem feketére festette volna, mint ahogy ezt ma tesszük, hanem világosra – fényt és árnyékot nem festett volna. A kezeket arányaiban – mert a kezünk mindig elől van – valamivel nagyobbra festette volna. Ha azonban a kínai Burle Urat lefestette volna, akkor hát Burle Úr ott lenne a képen.

Az indiaiaknál ez egészen másként volt. Gondoljanak bele, ha az indiaiak festettek volna. Elkezdték volna, megpróbálták volna lefesteni a fejet – perspektívát ők sem használtak. De akkor hirtelen eszükbe jutott volna, hogy a fej másmilyen is lehetne – lefestettek volna egy másodikat, egy harmadikat megint máshogy, s akkor eszükbe jutott volna egy negyedik, egy ötödik. Mert ennyi minden jutott eszükbe a fej kapcsán. Vagy egy növénynél, ha azt festettek volna: hirtelen eszükbe jutott, hogy az másmilyen is lehetne, s akkor létrejött sok, nyomban sok, sok fiatal növény, amelyek az idősebbekből nőttek ki! Így volt ez a legidősebb indiaiaknál. Hatalmas fantáziájuk volt. A kínaiaknak egyáltalán nem volt fantáziájuk, csak egyvalamit festettek, de ők beleképzelték magukat az egyes dolgokba. Az indiaiaknak óriási fantáziájuk volt.

Látják, uraim, ez ugye itt nem valósághű, ha megnézzük Burle Urat, akkor csak egy feje van, s ha idefestjük (a táblára), akkor is csak egy fejet lehet festeni. Tehát semmit nem festünk, ami külsőleg fontos, ha húsz, harminc fejet festünk. Lefestünk valamit, amit csak a szellemiben gondoltunk. Ilyenné vált az egész indiai kultúra. Teljesen belső szellemi kultúrává vált. Ennél fogva, ha olyan indiai szellemi lényeket látnak, ahogy azt az emberek elgondolták magukban, akkor sokfejű, sokkarú lényeknek festették őket, vagy olyannak, hogy más, állati rész nyúlik ki belőlük, ami tehát a testükön van és így tovább.

Látják, ezek az indiaiak egészen más emberek, mint a kínaiak. A kínaiak fantáziátlanok, az indiaiak kezdettől fogva tele vannak fantáziával. Éppen ezért voltak képesek az indiaiak kultúrájukat folyamatosan vallássá formálni. A kínaiak soha, máig sem formálták kultúrájukat vallássá. Kínában nincsen vallás. Az európaiak, tudják, akik mindent mindennel összekuszálnak, kínai vallásról beszélnek. Ezt egy kínai sem engedné meg! Azt mondaná: nektek Európában van vallásotok, az indiaiaknak van vallása, nekünk nincs meg az, ami a vallásotokhoz hasonlít. Nos, amiért tehát a kínaiak az indiaiakat nagyra becsülték, az csak azáltal volt lehetséges, hogy azoknak az indiaiaknak egészen pontos ismeretük volt – ami a kínaiaknak nem volt meg – az emberi testről. A kínaiak mindenbe, ami kívül található, nagyon jól bele tudtak helyezkedni. Ezért is festettek úgy, ahogy elmondtam. Ha azonban más dolgokat is érzékeltek, akkor jól bele tudták képzelni magukat. Tudják, ha ecet van az asztalunkon, só és bors, és tudni szeretnék, milyen az íze ezeknek a dolgoknak, akkor először a borsot és a sót majd az ecetet a nyelvünkre kell helyeznünk, és akkor tudjuk meg, milyen az íze. Az ősi kínaiaknál ez nem így volt. Már akkor érezték az ízét, mielőtt megkóstolták volna. Valóban bele tudtak helyezkedni. A külvilágban pedig bíztak a kínaiak. Ennél fogva voltak kifejezéseik, amelyek azt mutatták, hogy részt vettek a külvilágban. Nekünk már nincsenek ilyen kifejezéseink – legfeljebb nálunk valami képi dolgot jelentenek. A kínaiaknál valami valódit jelentettek. Ha megismerek egy embert, és azt mondom: ez savanyú ember, akkor Önök valami képi dolgot fognak elképzelni; azt, hogy ő valóban olyan savanyú, mint az ecet, nem fogják elképzelni. A kínaiaknál azonban azt jelentette, hogy ez az ember bennük a savanyú ízt idézte elő.

Ez az indiaiaknál egyáltalán nem így volt. Az indiaiak sokkal jobban bele tudtak mélyülni a saját testükbe. Ha elmélyülünk a testünkben, akkor abban csak bizonyos körülmények között érezhetünk valamit. Valahányszor túl vagyunk egy étkezésen, ez az étkezés ott marad a gyomorban, ha a gyomor nem tud rendesen emészteni – akkor fájdalmat érzünk a gyomrunkban. Ha a májunk nincs rendben, nem tud elegendő epét kiválasztani, akkor testünk jobb oldalán fájdalmat érzünk, májbeteggé válunk. Ha a nyelvünk túl sok izzadmányt, váladékot termel, amely még nyálkával telítődik, amit nem kellene tartalmaznia, akkor beteg. Az ember ma testében csak azokon a területeken lévő szerveket érzi, ahol ő maga beteg. Ezekben az ősi időkben az indiaiak az egészséges szerveket is érezték. Tudták, milyen érzés a gyomor, milyen a máj. Ha ma az ember ezt tudni akarja, akkor egy hullát kell megnéznie, szét kell vágnia. Megnézi az egyes szerveket, hogyan helyezkednek el. Egy ember sem tudná ma, hogyan néz ki a máj, ha nem boncolná fel – ezenkívül a szellemtudomány van abban a helyzetben, hogy ezt leírja! Az indiaiak az emberről belülről gondolkodtak. Az összes szervet le tudták volna rajzolni. Megint a rajznál vagyunk: ha egy indiainak azt a feladatot adták volna, hogy érezze a máját, és azt, amit érez, rajzolja le, úgy azt mondta volna: a máj az máj, egy másik máj az megint másik máj, és 20-30 májat rajzolt volna fel egymás után.

Igen, uraim, itt már másként szól a történet. Ha itt van egy kész ember, s húsz fejet rajzolok neki, akkor egy fantáziakép van előttem. Ha azonban egy emberi májat rajzolok és emellé 20-30 májat, akkor ez valóban úgy van, hogy nem valami egészen fantasztikust rajzolok, hanem ez a 20-30 máj valójában létrejöhetett volna! Minden embernek határozott formájú a mája, mint ahogy az arca is. Ez azonban nem annyira szükségszerű, hanem a formáját tekintve másmilyen is lehetne. De ez, hogy valami más is lehetne, mint a szellemi a dologban, ezt az indiaiak sokkal jobban megértették, mint a későbbi korok emberei. Azt mondták: Ha egy különálló dolgot rajzolunk le, akkor ez egyáltalán nem valódi, hanem a dolgot szellemileg kell elképzelnünk. – Ezért volt az indiaiaknak magasan fejlett szellemi kultúrájuk, igazából lassanként már nem sokra tartották a külvilágot, hanem mindent szellemileg képzeltek el. Ezek az indiaiak azonban ügyeltek arra, hogy így is tényleg megtanulják a dolgot. Ezért volt náluk másfelől úgy, hogy ahhoz, hogy valaki tudós emberré váljon, sokáig kellett tanulnia. Mert ugye, nem úgy volt, hogy az ember egyszer csak el tudott mélyülni magában, s ezáltal mindent tudhatott. Ehhez először útmutatásra volt szüksége. Ha egy fiút vagy lányt tanítunk, akkor kötelesek vagyunk azt úgy tenni, hogy megtanítjuk olvasni és írni és így tovább, tehát valamit kívülről megtanítunk nekik. Az ősi indiaiaknál nem erről volt szó. Ők valóban, ha valakinek meg akartak valamit tanítani, akkor leültették, az illetőnek pedig belsőleg el kellett mélyülnie, sőt figyelmét lehetőleg el kellett terelnie a külvilágról és a bensőre kellett irányítania. Ha azonban valaki ott ül és így néz, akkor látja, hogy mindannyian ott ülnek és a külvilágra fog figyelni. Ezt tették a kínaiak: figyelmüket a külvilágra fordították. Az indiaiak mást csináltak. Azt mondták: Meg kell tanulnod látni az orrod hegyét. – Azután úgy kellett tartania a szemét, hogy semmi mást ne lásson, csak az orra hegyét, semmi mást órák hosszat, s egyáltalán nem nézett félre a szemével.

Igen, uraim, az európai azt mondja: ez valami szörnyű dolog, ha az ember azt tanítja az embereknek, hogy mindig az orruk hegyét nézzék. – Bizony, európai ember számára ez tényleg valami szörnyű dolog; ezt nem tudja utánozni. Az ősi Indiában azonban épp ez volt a szokás. Akinek meg kellett tanulnia valamit, annak nem az ujjaival kellett írnia, hanem az orra hegyét kellett néznie. Ezáltal azonban, hogy ez a valaki órákon át ott ült és az orra hegyét nézte, a bensőjére figyelt, megismerte a tüdőt, a májat és így tovább. Valóban a bensőjére figyelt. Mert az orrhegy olyan az első órában, mint a másodikban. Semmi különöset nem lát az orra hegyén. De attól, hogy az orrhegyét nézi, egyre többet és többet lát meg a bensőjében, bensőjében egyre világosabb és világosabb lesz.

Ehhez még a következőt kellene begyakorolniuk. Megszoktuk, hogy ha járunk, a lábainkon járunk. Igen, uraim, ez a lábon járás hatással van ránk. Felegyenesedett embernek érezzük magunkat, ha lábon járunk. Ezzel szintén fel kellett hagyniuk azoknak, akiknek Indiában meg kell tanulniuk valamit. Miközben tanultak, így kellett tartaniuk a lábukat, és rajta kellett ülniük, a másikat pedig így. Tehát így ültek és mindig az orruk hegyét nézték – úgy, hogy teljesen leszokjanak arról hogy álljanak, hogy az legyen az érzésük, hogy nem felegyenesedett emberek, hanem csenevészek, olyanok mint egy embrió. Mintha még az anyaméhben volnának. Ilyennek láthatják a Buddha-alakokat is. Így kellett az indiaiaknak tanulniuk. S így néztek fokozatosan a bensőjükbe is és ismerték meg az ember bensőjét. Teljes mértékben szellemileg ismerték meg a fizikai testet.

Ha betekintünk magunkba, ott érezzük a szegényes gondolkodást és némi érzést, szinte az akaratot már egyáltalán nem. Az indiaiak az emberben egy teljes világot éreztek. Természetesen el tudják képzelni, hogy egészen más emberek voltak, mint a későbbiek. Ezután fejlődött az a roppant gazdag fantázia, amelyet költői bölcsességkönyveikben lefektettek, később a Védákban vagy a védanta filozófiában. Lefektették mindazokban a legendákban – amelyek az érzékfeletti dolgokról szólnak – amelyeket még ma is csodálunk.

Látják, ez az ellentmondás. Itt voltak az indiaiak, a kínaiak odaát, és a kínai egy olyan nép volt, amelynek a tápláléka a külvilágból származott jövő volt, amely egyáltalán nem bentről, a bensőből élt. Az indiai egy olyan nép volt, amely teljesen a benső felé fordult, de valójában a fizikai testet, amely szellemi, a bensőben figyelte meg.

Nos, elsősorban most a Föld legősibb népességéről beszéltem valamit. Uraim, a következő alkalommal mégis folytatni fogom még, hogy eljussunk addig, amiben most élünk, tehát tovább fogjuk vizsgálni majd a történelmet.

Tegyenek fel maguknak kérdéseket. Most egyre inkább a részletek és a különös dolgok fogják érdekelni Önöket, a következő alkalommal azonban ismét figyelembe fogom venni, hogy milyen kérdéseket tesznek fel nekem, és eszerint fogok fokozatosan továbblépni. – Sajnos azonban nem tudom megmondani, mikor lesz a következő óra. Most Hollandiába kell utaznom és megüzenem, mikor lesz a következő óra, úgy tíz-tizennégy napon belül.

6. előadás – Az élelmiszerek kapcsolata az emberrel – Nyerskoszt és vegetarizmus – Dornach, 1924. július 31.

Jó reggelt! Nos, uraim, kitalált valaki a hosszú idő alatt egy kérdést?

Kérdés: Meg szeretném kérdezni a Doktor Urat az élelmiszerekről – babról, sárgarépáról és így tovább, milyen hatással vannak a testre? A burgonyáról már beszélt a Doktor Úr. Talán más élelmiszerekről is hallhatunk még valamit. Néhány vegetáriánus nem eszik hüvelyeseket, mint babot vagy borsót. Ha az ember például gabonaföldet lát, akkor különböző gondolatok indulnak el a fejében a kenyérmagvakról, amelyek nagy valószínűséggel a Föld minden népénél bizonyos variációkkal megvannak.

Dr. Steiner: Tehát azt kívánják, hogy most az élelmiszerek emberhez való viszonyáról beszéljek. Először is szükséges, hogy világossá váljon, mi valójában a táplálkozás alapja. Képzeljük el azt, hogy a táplálkozás azon alapszik, hogy az ember táplálékot vesz magához, a szájon át a gyomorba juttatja, amely aztán egy ideig bent marad a testben, aztán ismét eltávozik onnan, majd táplálkozni kell és így tovább. Ennyire azért nem egyszerű a dolog, ennél ez sokkal bonyolultabb. Ha meg akarjuk érteni, hogy valójában az ember milyen viszonyban van az élelmiszerekkel, először is világossá kell tenni, hogy milyen fajtájúak azok az élelmiszerek, amelyre az embernek mindenképpen szüksége van.

Tudják az első, amire az embernek szüksége van, amelyet mindenképpen fel kell vennie, az a fehérje. Fehérjére az embernek tehát mindenképpen szüksége van. Írjuk ezt fel magunknak, hogy meglegyen. Tehát fehérje, mint ami a tyúktojásban található például; de nemcsak a tyúktojásban, hanem minden élelmiszerben van fehérje. Fehérjére az embernek mindenképpen szüksége van. A második, amire az embernek szüksége van, a zsírok. A zsírok szintén minden élelmiszerben megvannak. Zsírok vannak a növényekben is. A harmadiknak olyan a neve, amely az Önök számára kevésbé lesz ismert, amelyet azonban szükségképpen tudni kellene, és ezek a szénhidrátok. A szénhidrát olyan anyag, amelyből például a burgonya tartalmazza a legtöbbet, ám az összes többi növényben is sok szénhidrát van. A szénhidrátok azért kitűnőek, mert ha az ember megeszi, a szájban lévő nyál és a gyomornedv hatására lassan erővé alakul. Az erő az a valami, amire az embernek mindenképpen szüksége van. Nem erőt eszik, hanem olyan élelmiszereket, amelyek szénhidrátot tartalmaznak, s az emberben magában energiává alakulnak át. Azután még egyszer átalakulnak a második emésztés során cukorrá, s a cukorra is szüksége van az embernek. A szénhidrát tehát tartalmazza a cukormennyiséget.

Valami azonban még szükséges az ember számára, és ez a só, amit fel kell hogy vegyen. Részben az ételekkel együtt veszi fel, részben azonban vannak olyan sók, amelyeket az ételek már tartalmaznak.

Ha megfigyeljük a tojásfehérjét, akkor szemügyre kell vennünk az állatnál és az embernél meglévő nagy különbséget, szemben a növényekkel. A növények is tartalmaznak fehérjét; viszont nem fogyasztanak fehérjét. Ha a növények tartalmaznak fehérjét, akkor ez honnan származik? A földből, levegőből, az élettelenből, az ásványi természetvilágból. Az élettelenből, az ásványiból ugyanis el tudják készíteni a fehérjét. Erre sem az állat, sem az ember nem képes. Az ember nem tud az élettelenből fehérjét készíteni – akkor csak növény lehetne –, hanem olyan fehérjét kell felvennie, ahogy azt legalább a növények vagy az állatok már előkészítették.

Az embernek mindenképpen szüksége van növényekre a földi életéhez. A növények pedig – ez éppen a legérdekesebb – nem tudnának fejlődni, ha az ember nem létezne! Érdekes ez, uraim, figyeljék meg, hogy az élethez a két legfontosabb dolog: a zöld levelekben a zöld növényi nedv, és a másik oldalon a vér. Ezt a zöld nedvet a zöld levélben klorofillnak, levélzöldnek nevezzük; tehát ezt a klorofillt a levélzöld tartalmazza. Ezenkívül fontos még a vér. Nos, itt van valami rendkívül különös dolog: Nézzék, amikor megfigyelik az embereket, először is az ember lélegzik – a légzés is táplálkozás –, az ember oxigént vesz fel a levegőből, oxigént lélegez be. Ám egész testében mindenütt széndioxid van elraktározva. Ha a Földben szénlelőhely után kutatnak, akkor feketeszenet találnak. Ha egy ceruzát kihegyeznek, akkor ott grafitot találnak. Szén és grafit: ez a széndioxid. Mindkettő, egyéb anyagokon kívül teljes felépítésüket nézve széndioxidból áll. A széndioxid az emberi szervezetben képződik.

Nos, azt mondhatják: igen, az ember valójában egy igazi fekete Rapuzzel (ceruzamárka), pláne ami a szenet illeti. De valami mást is mondhatnak még. Látják, a világ legdrágább anyaga, a gyémánt, szintén szénből áll, csak más formában! Vagy, ha az jobban tetszik Önöknek, azt is mondhatják: ami a szenet illeti, hatalmas gyémántokból áll. A sötét szén, a ceruza grafitja és a gyémánt ugyanaz az anyag. Amikor a szén, amelyet a földből előásnak, egyfajta művelet folytán átlátszóvá válik, akkor gyémánt lesz. Ezek a gyémántok tehát mindenhol el vannak bennünk raktározva. Mi valódi szénlelőhelyek vagyunk. Ha viszont az oxigén a vérben összekapcsolódik a szénnel, akkor szénsav keletkezik. A szénsavat is nagyon jól ismerik: Elég, ha Selters-vizet vesznek, buborékok vannak benne – ez a szénsav, ami egy gáz. Így tehát el tudják képzelni, hogy az ember a levegő révén oxigént lélegzik be, az oxigén szétárad az egész véráramban, a vérben felveszi a szenet és szénsavat lélegzik ki. Oxigént lélegzünk be, szénsavat lélegzünk ki.

Uraim, azokban a folyamatokban, amelyeket Önöknek a Föld fejlődésében vázoltam, már mindent megmérgezett volna az emberek és állatok által kilélegzett szénsav, ugyanis sok idő telt el azóta, mióta a Földön minden kialakult. Ahogy látják, régóta nem élhetne már állat és ember a Földön, ha a növényeknek nem lenne egy egészen más tulajdonsága, nevezetesen, hogy a növények nem oxigént szívnak be, hanem éppen szénsavat, amit az emberek és az állatok kilélegeznek. Így tehát a növények ugyanúgy szomjazzák a szénsavat, minthogy az ember a szenet.

Ha megnézzük a növényt (lásd a rajzot): gyökér, szár, levelek, virág, a növény mindenütt szénsavat szív be, amely bejut a növénybe. Majd lerakódik a növényben a szén, amely a szénsavban található, az oxigént pedig újra kilélegzik a növények, és ismét belélegezhetik az emberek és az állatok. Az ember szénsavat ad le, és vele mindent elpusztít. A növény megtartja a szenet, oxigént bocsát ki és ezzel éltet mindent. Semmit nem tudna kezdeni a növény a szénsavval, ha nem létezne a zöld növénynedv, a klorofill. Ez a zöld növénynedv, uraim, ez egy varázsló, megtartja a szenet a növényben és újra oxigént bocsát ki. A vér összeköti az oxigént a szénnel. A zöld növénynedv ismét kiválasztja a szenet a szénsavból és oxigént bocsát ki.

Gondoljanak bele, micsoda kifinomult dolog ez a természetben, hogy a növények, az emberek és az állatok így kiegészítik egymást! Teljes egészében kiegészítik egymást.

A következőt kell mondanunk. Látják, az embernek a növényből azonban nem csupán arra van szüksége, ami számára az oxigén által eljut, hanem magára az egész növényre. A mérgező növények és azon növények kivételével, amelyek ezekből az anyagokból keveset tartalmaznak, minden növényre szüksége van az embernek, miközben ezeket nem a légzés során, hanem a táplálkozással kapja meg. Íme itt van ismét egy különös összefüggés. Nézzék, a növény ugye gyökérből áll, ha ez egy egynyári növény – a fától most szeretnénk eltekinteni –, gyökérből, szárból és gyümölcsöt hozó virágból áll. Nézzük meg először a gyökeret. A gyökér ugye benne van a földben, és különösen sok sót tartalmaz, mert a földben sók vannak. Finom szálaival, gyököcskéivel a gyökér ebbe a földbe kapaszkodik. Ott a földből folyamatosan szívja ki a sókat. Így tehát éppen a gyökér az, amely a föld ásványvilágával, a sókkal különös kapcsolatban áll.

A Föld egészével az emberi fej, azaz nem a lábak, hanem éppen a fej áll rokonságban a Földdel. Amikor az ember elkezd földi emberré válni az anyaméhben, eleinte szinte csak feje van. A fejnél kezd fejlődni. A fej az egész világmindenség, de a Föld mintájára is van megalkotva. A fejnek pedig kiváltképpen sóra van szüksége, mert a fejből indulnak ki azok az erők, amelyek az emberi testet – például csontokkal is – „behálózzák”. Mindaz, ami az ember testét szilárddá teszi, a fej kialakulásából indul ki. Amikor még a fej maga puha, mint az anyaméhben, akkor még nem tud rendesen csontot képezni. Miközben a fej maga először egyre keményebb és keményebb lesz, átadja az erőket a testnek, hogy ezáltal az ember és az állat szilárd dolgokat, kiváltképp csontokat képezhessen. Ebből már látják, hogy a gyökér, amely a Földdel áll rokonságban, és amely sókat tartalmaz – a csont-képzéshez pedig sóra van szükségünk, mert a csontok szénsavas mészből állnak, foszforsavas mészből; ezek sók –, ebből látható, hogy az embernél a fej ellátásához szükség van a gyökérre.

Tehát, uraim, ha például azt vesszük észre, mondjuk, hogy egy gyermek feje gyengén fejlődik – nos, hogyan lehet ezt észrevenni? Ezt bizonyos állapotokon lehet megfigyelni: Ha egy gyermek feje gyengén fejlődik, akkor férgek lesznek a bélrendszerében. Férgek találhatók a bélrendszerben, ha a fej erői túl gyengék, mert akkor a fej nem hat elég erősen lefelé a test többi részébe, míg a férgek „nem lelnek otthonra” az emberben, ha a fej erői erősen hatnak lefelé a bélrendszerbe. Ebből leginkább azt láthatják, hogy milyen nagyszerűen van megalkotva az emberi szervezet, mivel minden összefügg benne. Ha olyan gyermekkel találkozunk, akinek férges a bélrendszere, azt kell mondanunk, hogy ennek a gyereknek gyengén fejlett a feje. Azt is mondhatjuk –, aki pedagógus akar lenni, különösen annak kell tudnia ilyen dolgokat –, ha később az életben olyan emberekkel találkozunk, akiknek gyengén fejlett a fejük, akkor azoknak fiatal korukban férges volt a bélrendszere. Mit kell akkor tennünk, ha ezt észrevesszük? Uraim, a legegyszerűbb, ha sárgarépát veszünk, s többek között ezzel tápláljuk a gyermeket. Természetesen nem szabad csak sárgarépával táplálni, egy bizonyos ideig azonban kell. A sárgarépa elsősorban is földben található gyökér. Sok sót tartalmaz. Ha bejut a gyomorba, képes – mivel a föld erőit hordozza – a vér által a fejre ismét hatást gyakorolni. Sóban gazdag anyagok, gyökérszerű anyagok teszik az embert a fej által erőssé. Látják, ez az, ami rendkívül fontos. Éppen a sárgarépa esetében van ez úgy, hogy a fej legfelsőbb részei válnak erőssé, tehát azok, amelyekre az embernek éppen szüksége van ahhoz, hogy belül erős legyen, tartása legyen, hogy ne legyen petyhüdt.

Ha a sárgarépát megnézik mint növényt, akkor azt mondják magukban, hogy a növényen valami egészen különöset látni, amely kiváltképp hozzánőtt a gyökérhez. Szinte csupa gyökérből áll ez a sárgarépa. Csak a gyökér érdekli az embert, ha sárgarépát eszik. A másik rész – a szár – csak ott felül van, nincs sok jelentősége. Tehát ez a sárgarépa különösen képes arra, hogy az emberi fejet táplálékkal lássa el. Ha néha ezért azt érzik, hogy elnehezedik a fejük, üres az agyuk, nem tudnak jól gondolkodni, akkor az is jó, ha a sárgarépát egy időre a táplálkozásukba beiktatják. Ám legtöbbször ez természetesen a gyerekeknél segít.

Ha most viszont a burgonyát hasonlítják össze a sárgarépával – amely egészen máshogy néz ki, mint a sárgarépa, hiszen tudják –, a burgonyának van szára. Amit azonban megeszünk, az éppen a gumója, az a földben rejtőzik. Azt mondhatjuk, ha a dolgot felületesen vesszük szemügyre, a burgonyánál ezek a gumók a gyökerek. Ez azonban nem igaz, ezek a gumók nem gyökerek. Ha ugyanis pontosabban megfigyelik, akkor mindenhol azt fogják látni, hogy valójában csak a gyökerek kapaszkodnak a gumókhoz a földben. A valódi gyökerek kis gyököcskék, amelyek a gumókba kapaszkodnak, csak könnyen leesnek. Ha kivesszük a burgonyát a földből, már le is estek róla, ha azonban egészen frissen vesszük ki, akkor még mindenhol rajta vannak. Ha fogjuk a gumókat és megesszük, akkor az már szár, amely csak látszólag alakult gyökérré, a valóságban ez szár (nyél), a levelek formája megváltozott. Ez tehát olyasvalami, ami a gyökér és a szár között belül található. Ezért nincs annyi só a burgonyában, mint például a sárgarépában, nem annyira földszerű, a földben nő ugyan, de nincs annyira rokonságban vele. A burgonya elsősorban szénhidrátot tartalmaz, nem olyan sok sót, inkább szénhidrátot.

Önöknek most a következőt kellene mondaniuk: ha sárgarépát eszem, akkor testem igazi lustálkodó lehet, mert csak a szájnedvet, a nyálat kell használnia a sárgarépánál, hogy azt a nyálban felpuhítsa és csak a gyomornedvet, a pepszint kell használnia és így tovább, így a sárgarépából az összes fontos dolog feljut a fejbe. Az embernek szüksége van a sóra. Ezt a sót pedig minden növényi gyökérben megtaláljuk, különösen egy olyan gyökérben, mint a sárgarépa.

Ha az ember burgonyát eszik, akkor először is a szájába veszi, majd a gyomorba jut. A burgonyából a test erőfeszítése révén először erő képződik, ezután megy keresztül a beleken. Hogy a további emésztés során a vérbe és a fejbe eljuthasson, ismét erőfeszítések szükségesek, ahogy az erőkből cukrot nyerünk. Itt tehát egy nagyobb erőt kell alkalmazni. Látják, uraim, ha valami külsődleges dologhoz erőt kell alkalmaznom, akkor gyenge leszek. Éppen ez az ember titka. Ha fát vágok, vagyis ha külsőleg erőt alkalmazok, akkor gyenge leszek. Ha azonban bensőleg erőt fejlesztek ki magamban, hogy a szénhidrátot energiává és az energiát cukorrá alakítom, akkor erős leszek. Éppen miközben testemben a cukor szétterjed, azáltal hogy burgonyát eszem, gyenge leszek. Ha külsőleg alkalmazok erőt, gyenge leszek; ha belsőleg alkalmazok erőt, erős leszek. Ez tehát nem attól függ, hogy megtöltjük magunkat élelmiszerrel, hanem hogy az élelmiszer a testben erőt fejleszt.

Így azt mondhatjuk: a gyökértáplálék – mert minden gyökér ilyen, csak nem olyan mértékben, mint a répa gyökere, hogy elsősorban a fejben hat – megadja a testnek mindazt, amire szüksége van. Az a táplálék, ami egy kicsit szárba nyúlik, szénhidrátot tartalmaz, erőt ad a testnek, amire a munkához, a mozgáshoz van szüksége.

Nos, a burgonyáról már szóltam. Az embert, mialatt ismét rengeteg erőráfordítást igényel, egyúttal megint legyengíti, s teszi ezt mindenekelőtt úgy, hogy az ember nem jut tartósan erőhöz. Az elv azonban, amelyet az imént Önöknek kifejtettem, pontosan a burgonyára vonatkozik.

Azonban ugyanabban a mértékben, ahogyan a burgonya rossz értelemben véve élelmiszer, minden gabonamag jó értelemben véve élelmiszer, mint a búza vagy rozs és így tovább. Ezekben is van szénhidrát, éspedig úgy, ahogy az ember számára a legkedvezőbb módon ad erőt, cukrot készít, tehát valójában az ember a mezei termények szénhidráttartalmával olyannyira meg tudja magát erősíteni, amennyire ez csak lehetséges. Gondoljanak csak bele, milyen erőssé válnak éppen a vidéki emberek azáltal, hogy egyszerűen sokat fogyasztanak abból a kenyérből, amelyben mezei termények találhatók! Muszáj, hogy egészséges legyen a testük. Ha durvább kenyeret fogyasztunk, éppen az a legegészségesebb táplálék. Egészséges testre van szükségük. Ám majd éppen ezáltal, az erőfejlesztés és a cukorkészítés által válik a test különösen erőssé.

Felvetődik egy kérdés. Az emberek – mondhatnánk – teljes mértékben maguktól rájöttek a fejlődésük során arra, hogy a mezei terményeket ne úgy fogyasszák el, mint az állatok. A ló úgy eszi meg a zabot, ahogy az a természetben terem. Az állatok úgy eszik meg a szemes terményeket, ahogy azok a természetben teremnek. Mert a madarak nehezen tudnának szemes terményeket enni, ha arra lennének utalva, hogy azokat előtte valaki megfőzze számukra! Az emberek maguktól rájöttek arra, hogy megfőzzék a mezei terményeket. Uraim, mi történik azáltal, hogy megfőzöm ezeket? Azáltal, hogy megfőzöm a mezei terményeket nem hidegen, hanem melegen fogyasztom azokat. Ha a táplálékot belül fel szeretnénk dolgozni, akkor hőt kell felhasználnunk. Az nem hő nélkül megy végbe, uraim, ahogy a szénhidrátot erővé, és az erőt cukorrá alakítjuk, ehhez belső hő szükséges. Ha tehát már odakint hőt fejlesztek és az élelmiszert felmelegítem, akkor segítek a testemnek, akkor nem szükséges, hogy a hőt magából adja le. Tehát először már azáltal kapcsolatba kerülnek az élelmiszerek a tűzzel, a hevítő folyamatokkal, ahogy melegítjük őket. Ez az első lépés. A második azonban az, hogy az élelmiszerek ezalatt teljesen megváltoznak! Gondoljanak csak arra, mi lesz a lisztből, ha kenyeret sütök belőle. Teljesen megváltozik! De mitől változik meg? Először is megőrlöm a magokat. Mit jelent őrölni? Egészen felaprózni. Igen, látják, azt, amit a szemes terményekkel teszek, hogy megőrlöm azokat, egészen felaprózom, ezt kellene majd később a saját testemben tennem! Mindaz, amit itt előkészítek, a saját testemben kellene tennem. Azáltal, amit itt előkészítek, a testemtől veszem el. Éppen úgy, amikor pörkölöm őket. Mindaz, amit főzés közben véghezviszek, a testtől veszem el úgy, hogy az élelmiszert olyan állapotúvá hozom, amelyet a test könnyebben megemészt.

Csak össze kell hasonlítaniuk, hogy mi lenne a különbség aközött, ha az ember nyers burgonyát fogyasztana, vagy ha főtten fogyasztaná el. Ha az ember nyers burgonyát enne, rendkívül sok hőt kellene a gyomornak leadnia, hogy ezt a nyers burgonyát, amely már majdnem erő, átalakítsa. Az azonban, ahogy ilyenkor átalakítja, nem elegendő. A burgonya aztán belekerül a belekbe. A beleknek szintén sok erőt kell felhasználniuk. Ezáltal azonban a burgonya a belekben reked, mert a későbbi erők már nem alkalmasak arra, hogy a burgonyát továbbvezessék a test többi részébe. Ha tehát nyers burgonyát eszünk, akkor vagy azonnal a gyomrunkat érezzük – és a belek már nem tudnak tovább mit kezdeni vele –, vagy a beleinket érezzük, de a burgonya tovább már nem jut. Ha azonban előkészítjük a burgonyát, miközben megfőzzük, vagy másképp készítjük el, a gyomornak már nincs olyan sok dolga vele. A beleknek úgyszintén, így a burgonya bekerül a vérbe és eljut a fejbe.

Tehát látják, azáltal, hogy az ételeket megfőzzük – különösen azokat az ételeket főzzük meg, amelyek szénhidrátokra épülnek –, megvan a lehetőségünk, hogy a táplálkozást segítsük.

Ugye tudják, hogy újabban mindenféle őrültség jutott el hozzánk, különösen a táplálkozást illetően. Az őrültség ugyanis valójában ma divat. Léteznek úgynevezett nyerskoszton élők, ők egyáltalán semmit sem akarnak már megfőzni, mindent csupán nyersen akarnak megenni. Nos, természetesen miből is ered az ilyesmi? A materialista tudomány emberei már nem tudják, hogy is vannak a dolgok, és egy szellemi tudományt nem akarnak megismerni. Ezért gondolnak ki maguknak valamit. Az egész nyerskoszt fogyasztás nem más, mint ábrándkergetés. Ez azonban tehető egy darabig, mert a szervezetnek gazdag erőket kell használnia, mondhatni, lehet a testet serkenteni, ha csak nyerskosztot használunk, de annál inkább esik majd össze azután.

Uraim, térjünk most át a zsírokhoz általában. A növények, majdnem az összes növény tartalmaz zsírokat. Növényi zsírokat, amelyeket a növények az ásványokból készítenek. A zsírok nem olyan könnyen jutnak be az emberi szervezetbe, mint a szénhidrátok és a sók. A sókat valójában egyáltalán nem alakítjuk át. Ha megsózzák a levesüket, akkor a só, amelyet beleszórnak, szinte változatlanul só formájában jut fel a fejükbe. Igen, a fejükbe jut el. Ha azonban burgonyát esznek, akkor már nem burgonya jut a fejükbe, hanem cukor, az átalakulás azonban úgy meg végbe, ahogy azt Önöknek elmondtam. A zsíroknál azonban – függetlenül attól, hogy növényi vagy állati zsírokat esznek – nem ilyen egyszerű a dolog. A zsíroknál ez úgy van, hogy ha zsírokat esznek, akkor a nyál, a gyomornedv, a bélnedvek szinte teljesen felemésztik azokat, és egészen másvalami kerül át a vérbe. Az állatnak és az embernek azon erők által, amelyeket a zsírok eredményeznek, a bélrendszerben és a vérben először zsírokat kell képeznie.

Látják, ez a különbség a zsír és a cukor vagy a só között. A sót és a cukrot az ember valójában még a természetből veszi fel, csak a cukrot – a burgonyából vagy a rozsból és így tovább – átalakítja. Ekkor még van valami a természetből. Abból a zsírból, amely az emberben vagy az állatban megtalálható, semmi sem természetes, ezt maguk hozták létre. Nem lenne azonban erőnk, ha nem táplálkoznánk, és a bélrendszernek valamint a vérképzésnek zsírra is van szüksége. Így tehát azt mondhatjuk: sókat az ember nem tudna maga képezni. Az emberi test, ha nem venne fel sókat, azokat soha nem képezne magától. Ha az ember nem venne fel szénhidrátot, ha nem fogyasztana kenyeret vagy valami ilyesmit, ami által szénhidrátot vesz fel, nem tudna cukrot előállítani. Ha azonban nem tudna cukrot készíteni, örökre gyenge legény maradna. Ezt csak a cukornak köszönhetik, uraim, ugyanis mivel telis-tele vannak édességgel, van erejük. Attól a pillanattól, amikortól már nem lennének telis-tele édességgel, nem lenne erejük, összerogynának.

Ez egészen a különböző népekig elvezet bennünket. Vannak népek, amelyek kevés cukrot fogyasztanak és kevés olyan anyagot is, amelyek cukrot készítenek. Ezek a fizikai erőt illetően gyenge népek. De vannak olyan népek, amelyek sok cukrot esznek, ezek erős népek.

A zsírokkal azonban ennyire nincs könnyű dolga az embernek. Ha az emberben zsírok vannak, és ugyanígy az állatban is, akkor az a saját érdeme, a testének az érdeme. A zsír teljes mértékben a saját terméke. Így tehát, amit az ember zsírok formájában kívülről a növényi és állati zsírok által felvesz, lebont, a zsírok lebontása révén erőt fejleszt. A burgonyánál, rozsnál, búzánál, az ember létrehozza az erőt, miközben az anyagokat átalakítja. A zsíroknál, amelyeket megeszik, létrehozza az erőt, miközben az anyagokat lebontja. Ha valami kívülről jövő, testemtől független dolgot lebontok, ismét fáradt és gyenge leszek. Ha azonban a bensőben egy igazán zsíros beefsteaket bontok le, akkor ezáltal gyenge leszek, de ennek a zsíros beefsteaknek a lebontása vagy a növényi zsír lebontása ismét erőt ad, hogy a saját zsírt létre tudjam hozni, amennyiben a testem erre hajlandó. Így tehát látják, hogy a zsírfogyasztás az emberi testben egészen más módon hat, mint a szénhidrátfogyasztás.

Az emberi test tényleg igazán bonyolult, és azt kell mondanunk, hogy az, amit Önöknek itt elmeséltem, igazán nagy munka. Sok mindennek kell történnie az emberi testben ahhoz, hogy ezeket a növényi zsírokat meg tudja semmisíteni. Tegyük fel, hogy az ember növényszárat fogyaszt, tehát a lágyszárú növényekből eszik. Igen, ez így van: a lágyszárú növénynek az a része, amelyet az ember elfogyaszt, az az, amelyből a növényi zsírokat megkapja. Mitől olyan kemény szerkezet a szár? Mert átalakítja a leveleket úgy, hogy azok szénhidráttá válnak. Ha azonban a levelek zöldek maradnak, minél zöldebbek, annál több zsíros anyagot adnak. Így tehát az ember, ha kenyeret eszik, mondjuk a kenyérből nem vesz fel sok zsírt. Például, mondjuk a vizitormából – abból az egészen kislevelű kicsi növényből – több zsírt vesz fel, mintha csak kenyeret eszik. Kialakult egy igény, hogy a kenyeret vajjal, némi zsírral esszük, nem magában, vagy ahogy a vidéki emberek szalonnával és így tovább, ami ugye szintén zsír, így aztán mindkettőről gondoskodunk.

Ha kenyeret eszem, akkor a kenyér azáltal, hogy a növény gyökérrésze egészen a szárig ér – mert a szár az, amely magában hordozza a gyökérerőket, és fent növekszik a levegőben –, eljut fel, egészen a fejig. Nem attól függ, hogy valami fent van-e a levegőben, hanem attól, hogy gyökérhatású-e. A levél azonban nem gyökérhatású. Lent a földben nem jön létre zöld levél. Ősszel, amikor a naperők már nem hatnak olyan erősen, akkor tud a szár megérni, késő nyáron és ősszel. A Nap legerősebb hajtóerőire azonban a levélnek akkor van szüksége, amikor meg kell érnie. A Nap hatására fejlődik. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a szár kiváltképp a tüdőre és a szívre hat, mialatt tehát a gyökér a fejet teszi erőssé, ezenkívül a burgonya olyan, hogy valójában egészen a fejig jut. Amikor megesszük a növény szárát, amely főként növényi zsírt tud számunkra adni, a szívünkben és a tüdőnkben erősítjük meg magunkat, az ember középső részében, a „mellkas-emberben”. Ez, mondhatni, az emberi táplálkozás titka: Ha a fejemre akarok hatni, akkor gyökérből vagy szárból álló táplálékot vagy valami ilyesmit készítek magamnak. Ha a tüdőre és a szívre akarok hatni, salátát készítek és így tovább. Mivel azonban ezek a dolgok már a belekben lebontódnak és csak az erők hatnak, ilyenkor nem szükséges olyan sokáig főzni. Ezért készítünk a levelekből salátát. Mindazt azonban, amiből salátát készítünk, nem szabad szétfőznünk. A megfőtt étel különösen a fejig hat. Salátát tartalmazó táplálkozás kiváltképp a tüdőre, a szívre és így tovább hat építően, tehát a benső felé táplál, éspedig a zsírok által.

Nos uraim, ez azonban úgy van, hogy nemcsak a fejre és az ember középső részére, a mellkas-emberre kell hatni, hanem az embernek tulajdonképpen magának kell felépítenie a táplálkozáshoz szükséges szerveit. Szüksége van gyomorra, bélrendszerre, szüksége van vesékre, májra. Ez a legérdekesebb: a táplálkozáshoz szükséges szervek felépítéséhez az embernek táplálékként éppen a fehérjére, a növényi fehérjére van szüksége, mégpedig úgy, ahogy ez a növényeknél a virágban és magában a gyümölcsben megtalálható. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a gyökér kiváltképpen a fejet táplálja. Az, ami a növény közepén található, a szár, kiváltképp a mellkast táplálja, az pedig, ami a gyümölcsökben van, az alsó testet.

Tekintsünk tehát a szántóföldjeinkre, és elmondhatjuk, hogy jó, hogy vannak, mert ebből tápláljuk a fejünket. Tekintsünk a salátára, amelyet elültetünk, mindarra, amit levél formájában elfogyasztunk, amelyet nem szükséges megfőznünk, mert már a bélben megemészthető, mert ez csak az erőktől függ; akkor megkapjuk mindazt, amit mellkasi szerveink megkapnak. Pillantsunk fel a szilvára, almára, gyümölcsökre, amelyek a fákon nőnek – igen, nem sok dolgunk van a főzéssel, mert egész nyáron már a Nap maga megfőzi ezeket, a belső érés megtörténik. Itt ez másképp megy végbe, mint a gyökereknél és azoknál a részeknél, melyeket nem a Nap érlel, hanem elszárad, mint a szár és így tovább. A gyümölcsöket nem kell sokat főznünk, csak akkor, ha gyenge a szervezetünk, mert a bélben a gyümölcsök nem tudnak lebontódni. Ekkor meg kell őket főznünk, kompótot kell készítenünk belőle. Tehát ha valakinek bélbetegsége van, éppen akkor kell gondoskodnia arról, hogy a gyümölcsöket kompót formájában kapja, kása, pép formájában és így tovább. Ha azonban valakinek teljesen egészséges az emésztőrendszere, teljesen egészséges a bélrendszere, akkor a gyümölcsök éppen arra szolgálnak, hogy a test alsó felét felépítsék, éspedig azáltal, hogy fehérjét tartalmaznak. A növény gyümölcsében található fehérje a gyomrot építi fel, s mindazt, ami az ember testének alsó felében táplálkozáshoz szükséges szerv.

Látják, milyen ösztönt követtek mindig is az emberek! Az emberek természetesen azt, amit most Önöknek elmagyarázok, nem fogalmakkal tudták, hanem ösztönösen. Valójában ezért készítettek maguknak mindig vegyes táplálékot gyökerekből, szárból, gyümölcsökből, mindezeket együtt fogyasztva, valamint a mennyiséget is, hogy mennyi szükséges az egyikből vagy a másikból, ösztönösen jöttek rá.

Bizonyára tudják azonban, hogy az ember nem csupán növényt fogyaszt, hanem állatot is, az állatok húsát, az állatok zsírját fogyasztja és így tovább.

Látják, az antropozófia nem arra hivatott, hogy fanatikusan vagy szektához hasonlóan lépjen fel, hanem arra, hogy elmondja, hogy is vannak a dolgok. Nem mondhatjuk azt, hogy az embernek csak növényt kell ennie, vagy hogy állati táplálékot is kell ennie és így tovább, hanem a következőt: Léteznek egyszerűen emberek, akik az öröklés folytán nem rendelkeznek olyan sok erővel annak a munkának az elvégzéséhez, hogy a zsírokat olyannyira lebontsák, hogy az erők ismét létrejöjjenek a testben a saját zsír létrehozásához. Látják, aki csak növényi zsírokat eszik – igen, uraim –, az olyan ember, akinek vagy le kell mondania arról, hogy kövér fickó legyen, mert a növényi zsír lebomlik – s a lebomlás során erők jönnek létre –, vagy pedig roppant jó egészségnek örvend az emésztése, hogy könnyen le tudja bontani a növényi zsírokat, ezután erőt nyer, hogy saját zsírt raktározzon el. A legtöbb ember azonban olyan, hogy igazából egyáltalán nem tudja véghezvinni a saját elegendő zsír elraktározását, ha csak növényi zsírt bont le. Ha azonban az emberek csak állati zsírt vagy húst esznek, akkor tudnunk kell, hogy az nem teljesen bomlik le. A növényi zsír nem megy ki a belekből, a belekben bomlik le, a zsír azonban, amelyet a hús tartalmaz, ismét visszakerül az emberbe, és gyengébb lehet – gyengébb, mintha csupán növényi zsírral táplálkozna. Ezért különbözik testünk az olyan testektől, amelyek viszonylag könnyen bontják le a zsírt, akik nem szívesen tartalmaznak zsírt, azoktól, akik nem szívesen esznek szalonnát, akik a különösen zsíros élelmiszereket nem kedvelik. Azt a szalonnát, amelyet „magamon hordok”, én szeretném a magam számára elkészíteni, a saját szalonnámat akarom. – Ha azonban valaki az ebédlőasztalt telerakja zsíros ételekkel, akkor ő nem azt mondja, hogy a saját szalonnámat egyedül akarom létrehozni, hanem azt mondja, hogy a világ adjon nekem szalonnát, hiszen az állati zsír beépül a testbe. Ez tehát egy könnyebbség a táplálkozásban.

Ha a gyermek cukrot nyalakodik, azt ugye nem a táplálkozás miatt teszi. Van benne valami tápláló is, ha a gyerekek cukrot nyalakodnak, a gyermek azonban ezt ugye nem a táplálkozásból teszi, hanem az édes íz miatt. A táplálkozásban itt tudatosul az édes íz. Ha viszont az ember a zsírt a marhából, a disznóból veszi magához, igen, uraim, az beépül a testébe. A vágyát ez hasonlóan elégíti ki, mint ahogy a cukornyalogatás a gyerek vágyát, csak nem úgy, mert az ember érzi is magában a vágyat. Az embernek természetesen belső létéhez szüksége van erre a belső vágyra, ezért szereti a húst. Húst különösen akkor esznek az emberek, ha testük szereti a húst.

Ebben a vonatkozásban azonban nem szabad fanatikusnak lennünk. Vannak emberek, akik egyáltalán nem tudják megállni, hogy nem esznek húst. Ezért mindig gondosan ki kell próbálni, hogy vajon valóban tudnak-e hús nélkül élni. Ha azonban valaki jól megvan hús nélkül, akkor amennyiben a húsfogyasztásról áttér a vegetárius táplálkozásra, erősebbnek érzi majd magát, mint annak előtte. Látják, éppen ez a nehézség. Némelyek egyáltalán nem viselik el a hús nélküli életet. Aki azonban erre képes, úgy erősebbnek érzi magát, ha vegetárius lett, mert nincs többé ráutalva arra, hogy idegen zsírt raktározzon el, hanem csak a saját zsírjához jut, és ebben aztán erősnek érzi magát.

Ezt magamról tudom, mert azokat az erőfeszítéseket, amelyeket régóta, az elmúlt huszonnégy évben végig kellett csinálnom, másként nem tudtam volna megtenni! Akkor nem utazhattam volna egész éjszaka, másnap pedig nem tarthattam volna előadást és így tovább. Mert ugye azzal, amit az embernek magának kell elkészítenie, ha vegetárius, azzal kevesebb dolga van, ha azt a munkát először az állattal „végezteti” el. Így van ez. Azt hihetik, hogy valamilyen úton-módon a vegetárizmus mellett agitálok, de ezt valóban mindig először ki kell próbálni. Hogy az érintett ember egyáltalán vegetárius akar-e lenni vagy nem, ez az ő dolga.

Tudják, uraim, ez különösen a fehérje miatt fontos. A fehérjét át is lehet alakítani, ha az ember képes arra, hogy növényi fehérje formájában felvegye és a bélben lebontsa, s azután jut az ember erőhöz. Azonban mindaddig, amíg a bél gyenge, kívülről kell elkészítve a szervezetbe juttatni a fehérjét. Tehát valóban, fehérjét felvenni, ami aztán ráadásul állati fehérje, mert a tyúkok, amelyek a tojásokat tojják: állatok. A fehérje olyasvalami, amit igazából tényleg teljes mértékben rosszul ítélnek meg, ha a dolgot nem szellemtudományi szempontból vizsgáljuk meg.

Ha gyökeret eszem, akkor a benne lévő sók egészen a fejemig feljutnak. Ha salátát eszem, akkor az erők – nem a zsírok maguk, hanem az erők, amelyek a zsírok folytán a növényben vannak – a mellkasomba, tüdőmbe, szívembe jutnak. Ha gyümölcsöt eszem, akkor a gyümölcsből a fehérje nem a mellkasomig jut, hanem a belekben marad. A fehérje pedig, amelyet az állati természetvilágból nyerünk, továbbjut a beleken, ellátja a testet, mert az állati fehérje szétterjed. Így azt mondhatnánk, hogy ha az ember különösen sok fehérjét eszik, akkor jól táplált ember lesz. Ez vezetett mindahhoz, hogy a materialista korban azok az emberek, akik orvostudományt adtak elő, az embereknek túlzott fehérjefogyasztást javasoltak. Azt állították, hogy egy embernek naponta 120-150 gramm fehérje szükséges. Őrültség! Ma már tudjuk, hogy ennek csak negyede szükséges az emberek számára. S valóban, ha az ember olyan borzasztóan sok fehérjét eszik, ami szükségtelen – akkor ez éppen úgy alakul, mint a professzor esete az asszisztensével. Eszerint egy alultáplált embert fehérjével akartak felhizlalni. Nos tételezzük fel, hogy a fehérje, ha különösen sok van belőle, átalakul az emberben, és hogy a vizeletben kimutatható, ha valaki fehérjét fogyasztott. Ennél az embernél arra jöttek rá, hogy a vizelet nem mutatja meg, hogy a fehérje a testben lett feldolgozva. Nem jöttek rá arra, hogy a végbélen keresztül fehérje távozott, a professzor meg emiatt egészen dühös volt. Az asszisztens remegő lábakkal, félve mondta: – Professzor Úr, talán a végbélen keresztül távozott? – Nos, mi is történt? Az történt ugyanis, hogy túltáplálták a férfit fehérjével, amely azonban nem használt neki, mert a fehérje a gyomorból a bélbe jutott, ami aztán hátul kiment. Tehát egyáltalán nem épült be a testbe. Ha túl sok fehérjével táplálnak valakit, úgy az nem a testbe, hanem a székletbe kerül. Valami nyoma azonban mégis van, mert mielőtt kimegy a testből, a végbélben marad, méreggé válik és megmérgezi az egész testet, intoxikálja az egész testet, mérgezi a testet! Ezt okozza a túl sok fehérje. Nos ettől a mérgezéstől nagyon gyakran alakul ki érelmeszesedés, így sok ember túl korán kapja meg az érelmeszesedést. Egyszerűen éppen azért, mert túl van táplálva fehérjével.

Nagyon fontos tehát, ahogy ezt azt imént kifejtettem, a táplálkozás kérdésének megismerése. A legtöbb embernek valójában nagyon gyakran az a nézete, hogy annál inkább válunk jóltápláltakká, minél többet eszünk. Ez nem helyes, néha akkor leszünk sokkal jobban tápláltak, ha kevesebbet eszünk, mert akkor nem mérgezzük magunkat.

Erről van szó: az embernek tudnia kell, hogyan hatnak az egyes anyagok. Tudni kell, hogy a sók elsősorban a fejben hatnak, hogy a fő élelmiszerekben, a kenyérben és a burgonyában szénhidrát található, amelyek inkább a tüdőrendszerre és a torokrendszerre – tüdő, torok szájpadlás és így tovább – hatnak, hogy a zsírok elsősorban a szívre és a véredényekre, artériákra és vénákra hatnak, és hogy a fehérje kiváltképp a test alsó felének szerveire hat. A fejben nem található számottevően fehérje. A fehérjét, amely a fejben van – természetesen a fejnek is fehérjéből kell felépülnie, hiszen élő anyagból áll –, az embernek saját magának kell kialakítania. Ha tehát a fejet túltápláljuk, akkor nem szabad azt hinnünk, hogy ettől különösen egészséges lesz az agy, ellenkezőleg, mérgezett lesz.

fehérje: a test alsó felének szervei

zsírok: szív és véredények

szénhidrát: tüdő, torok, szájpadlás

sók: fej

Talán még egy órát kell majd beszélnem a táplálkozásról. Ez azonban nagyon jó, mert az ilyen kérdések nagyon gyümölcsözőek.

Tehát találkozunk jövő szombaton, kilenc órakor.

7. előadás – Kérdések a táplálkozásról – A gyermekek táplálása – Edzettség – Trágyázás – Dornach, 1924. augusztus 2.

Hozzá szeretnék még néhány dolgot fűzni ahhoz, ami a múlt csütörtökön Burle Úr kérdésére elhangozhatott. Kifejtettem tehát: négy dolog nagyon szükséges minden ember táplálkozásában:

– a sók,

– az, amit szénhidrátnak hívnak, amely elsősorban a burgonyában található, és ami különösen földjeink szemes terményeiben is megtalálható, valamint a hüvelyesekben is.

– majd azt is elmondtam, hogy az embernek ezenkívül zsírokra és

– fehérjére van szüksége.

Kifejtettem Önöknek azonban azt is, hogy mennyire különbözik az emberek táplálkozása, például a fehérjét és mondjuk a sót illetően. A sót az ember egészen a fejéig terjedően úgy veszi fel a testébe, hogy az só marad, hogy az valójában semmivé sem változik, csak átalakul. Mint só azonban megőrzi erejét egészen az emberi fejbe hatóan. Ezzel szemben a fehérje, tehát az, ami a közönséges tyúktojásban található, ami azonban a növényekben is megtalálható, ez a fehérje az emberi testben nyomban – úgy a gyomorban, mint a belekben – lebomlik, nem marad fehérje. Ezáltal azonban az ember felhasználta az erőt ahhoz, hogy ezt a fehérjét lebontsa, s ennek az a következménye, hogy ismét erőt nyer ahhoz – mivel fehérjét bontott le –, hogy fehérjét állítson elő, s így állítja elő maga számára a fehérjét. Ezt azonban nem tudná a maga számára előállítani, ha először más fehérjét nem bontana le.

Képzeljék csak el, uraim, hogy is van ez a fehérjével. Gondoljanak csak bele: Önök teljesen értelmes emberek lettek és olyan okosak, hogy bíznak az ügyességükben, hogy egy órát el tudnak készíteni. Azonban semmi mást nem láttak az órából, csak azt, hogy kívülről hogyan néz ki – nos, nem tudnak azonnal órát készíteni. Ha megkockáztatják azt, hogy az órát teljesen szétszedjék, teljesen szétszereljék, egyes darabjaira szétszedjék, miközben megfigyelik, hogy hogyan volt a dolog összerakva, akkor az óra szétszedéséből megtanulják, hogyan kell azt ismét összerakni. Nos, ezt teszi az emberi test a fehérjével. A fehérjének be kell jutnia, hogy a testben teljesen lebontódjon. A fehérje ugyanis szénből, nitrogénből, oxigénből, hidrogénből és kénből áll. Ezek a fehérje főbb alkotóelemei. A fehérje tehát teljesen szétbomlik, olyannyira, hogy az emberben végül nem fehérje található – ha ez a dolog a belekbe kerül –, hanem szén, nitrogén, oxigén, hidrogén és kén. Látják, az ember most szétszedte a fehérjét, ahogy egy órát szétszedünk. Azt mondhatnák ekkor: – Igen, de ha egy órát szétszedünk, akkor ezt meg lehet jegyezni, így aztán további órákat készíthetünk. Ez azt jelentheti, hogy csak egyetlen egy alkalommal kell fehérjét ennünk ahhoz, hogy azután mindig tudjunk fehérjét előállítani. – Ez azonban nem igaz, mert az ember egésze rendelkezik emlékezőképességgel. A testnek magának nincs ilyen emlékezőtehetsége, amellyel valamit is meg tudna jegyezni, hanem a test az erőket felépítésre használja. Tehát mindig új fehérjét kell fogyasztanunk ahhoz, hogy ezáltal a fehérjét elő tudjuk állítani.

Ez úgy van, hogy az ember valami nagyon-nagyon bonyolult dolgot csinál akkor, amikor a saját maga számára fehérjét fabrikál. Nevezetesen, először szétbontja a fehérjét, amit megeszik, ezáltal a testében mindenhová szén jut. Nos tudjuk, hogy az oxigént azonban a levegőből szívjuk be. Az oxigén összekapcsolódik a szénnel, amely bennünk van. Ez a szén található a fehérjében és más élelmiszerekben. Ekkor először is a szénsavval ismét szenet lélegzünk ki, egy részét azonban visszatartjuk. Ekkor a testünkben együtt megtalálható a szén és az oxigén úgy, hogy az oxigént, amelyet a fehérjével fogyasztottunk el, nem tartjuk meg, hanem a szenet egyesítjük az oxigénnel, amelyet belélegeztünk. A fehérjénket tehát bensőnkben nem úgy építjük fel, ahogy azt a materialisták elképzelik, miszerint ha jó sok tyúktojást eszünk, ez szétoszlik az egész testünkben és ezután a tyúktojás, amit megettünk, az egész testünkben szétterjed. Ez nem igaz. Testünk felépítése már megóv bennünket attól, hogy ha tyúktojást eszünk, mindannyian bolond tyúkokká váljunk. Ugye azért nem leszünk mindannyian bolond tyúkok, mert a fehérjét már a belekben lebontjuk. A helyett az oxigén helyett, amelyet a fehérje tartalmazott, a levegőből nyerünk oxigént. Ez most itt van. Az oxigénnel – mert a levegőben mindig nitrogén is található – nitrogént lélegzünk be. A nitrogént, amelyet a tyúktojással eszünk meg, szintén nem használjuk fel, hanem ismét azt a nitrogént használjuk fel, amelyet a levegőből lélegzünk be. Azt a hidrogént, melyet a tyúktojással megeszünk, már egyáltalán nem használjuk fel, hanem, amelyet az orrunkon és a füleinken keresztül nyerünk – éppen az érzékszerveken keresztül –, ebből állítjuk elő saját fehérjénket. A ként folyamatosan a levegőből nyerjük. A fehérjéből, amelyet megeszünk, csak a szenet tartjuk meg. A többit úgy használjuk fel, hogy azt vesszük fel, amit a levegőből nyerünk.

Nos, tehát látják, így van ez a fehérjével. De nagyon hasonlatos módon így van ez a zsírral is. Saját fehérjénket magunk állítjuk elő, az idegen fehérjéből csak a szenet használjuk fel és egyben saját zsírunkat is magunk állítjuk elő. Alapjában véve ehhez is csak nagyon kevés nitrogént használunk fel, amelyet a táplálékból veszünk fel a zsírokhoz. A dolog tehát úgy áll, hogy fehérjét és zsírt sajátos módon hozunk létre. Csak az szívódik fel a testbe, amit a burgonyából, hüvelyesekből, szemes terményekből felveszünk, az pedig, amit a szemes terményekkel és a burgonyával veszünk fel, nem teljes mértékben – mondhatni a fejnek csak az alsó részeibe – szívódik fel. Amit a sókkal veszünk fel, az egész a fejbe jut, s ebből alakítjuk ki aztán azt, amire a csontjainknak szüksége van.

Látják, uraim, azért, amiért ez így van, gondoskodnunk kell arról, hogy elsősorban egészséges növényi fehérjét juttassunk be a szervezetünkbe! Egészséges növényi fehérje az, amiből testünkben sok van. Ha tyúktojás-fehérjét juttatunk a testünkbe, akkor testünk elég lusta, egy renyhe, lusta testté lehet. A fehérje könnyen megzavarhatja, mert már könnyen meg is lehet zavarni. A növényi fehérje, tehát az a fehérje, amelyet a növények gyümölcséből kapunk – és amely főként a növényekben található, ahogy azt tegnapelőtt mondtam önöknek –, ez számunkra különösen értékes. Ezért annak az embernek, aki egészséges akar maradni, különösen fontos, hogy tápláléka főtt vagy nyers állapotban gyümölcsöt tartalmazzon. Gyümölcsöt kell fogyasztani. Ha az ember teljes mértékben kerüli a gyümölcsfogyasztást, akkor valójában folyamatosan testének renyhe belső emésztését idézi elő.

Látják, ekkor azonban arról is szó van, hogy magukat a növényeket is a helyes módon tápláljuk! Figyelembe kell venni azt, ha a növényeket a helyes módon akarjuk táplálni, hogy a növények is egyfajta élőlények. A növények nem ásványok, a növények is egyfajta élőlények. És ha egy növény nézünk, ez a növény abból a magból fejlődik ki, amelyet a földbe teszünk. A növény nem tud rendesen fejlődni, ha nem valamennyire élő földbe kerül. És hogy tesszük a földet élővé? Úgy, hogy rendesen trágyázzuk. Tehát a rendes trágyázás az, amely valóban rendes növényi fehérjét szolgáltat számunkra.

Itt ismét figyelembe kell venniük a következőket. Tudják, hosszú, hosszú időn keresztül tudták az emberek, hogy az igazi trágya az, amely az istállókból származik, a tehénistállóból és így tovább. Igazi trágya az, amely magából a gazdaságból származik. Az újabb időkben azonban, ahol minden materialista lett, azt mondták az emberek: – Igen, de a dolgot úgy is meg lehet csinálni, hogy megnézzük, milyen anyagok vannak a trágyában, és azután ezeket kivonjuk az ásványvilágból és létrejön: az ásványi trágya.

Igen, uraim, ha ásványi trágyát használunk, akkor ez éppen olyan, mint amikor csupán sót viszünk a földbe: akkor csak a gyökér lesz erős. Ekkor a növényből tehát csak azt kapjuk meg, amely az emberi csont felépítésébe jut, a növényből azonban nem nyerünk ki valódi fehérjét. Ezért szenved az összes növény, mezei termény bizonyos ideje fehérjehiányban. Ez a dolog egyre jobban el fog hatalmasodni, ha az emberek nem térnek át ismét a rendes trágyázásra.

Látják, már lezajlottak a gazdálkodók körében olyan gyűlések, ahol a gazdák azt mondták – de természetesen azonban nem tudták, milyen okból –, hogy a gyümölcsök mindig rosszabbak és rosszabbak! És ez igaz is. Aki megöregedett, az tudja, hogy amikor még fiatal volt, valójában minden sokkal jobb volt, ami a mezőkön termett. Nem lehet ugyanis úgy gondolkodni, hogy a trágyát egyszerűen azokból az anyagokból állítjuk össze, amelyekből a tehéntrágya áll, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy a tehéntrágya nem a vegyész laboratóriumából származik, hanem egy sokkal, sokkal tudományosabb laboratóriumból, amely a tehénben működik. Ezáltal azonban a tehéntrágya mégis éppen az, ami nem csupán a növény gyökereit teszi erőssé, hanem egészen a gyümölcsig erősen hat, ezáltal a növényben rendes fehérje képződik és ettől az ember meglehetősen erőssé válik.

Ha mindig csak ásványi trágyával trágyáznánk, ahogy ezt az újabb időkben kedvelik, vagy egyáltalán nitrogénnel, amelyet a levegőből nyernek – igen, uraim, akkor már a gyerekeiknek és még inkább az unokáiknak egészen fehér lesz az arcuk. Az arcukat nem tudnák többé a kezüktől – ha azok fehérek – megkülönböztetni. Az, hogy az embernek élénk színe lehet, éppen attól függ, hogy a szántóföldeket rendesen trágyázzuk-e.

Látják tehát, hogy ha a táplálkozásról beszélünk, figyelembe kell vennünk, hogyan nyerjük egyáltalán a táplálékot. Ez rendkívül fontos. Azt, hogy az emberi test számára szükséges hogy azt kívánja, amire szüksége van, azt a különböző helyzetekből megláthatják. Vegyük például csak azt a helyzetet, hogy amikor a rabok, akiket több évi büntetésre ítélnek, rendszerint olyan ételt kapnak, amely zsírban nem elég gazdag, óriási vágy éled bennük a zsír után. És ekkor, ha valahogy a gyertyáról, amelyet a börtönőr a cellába bevisz, lecsöppen valami és ott marad a földön, akkor rögtön lehajolnak és felnyalják ezt a zsírt, mert a test rendkívül erősen érzi, ha valamely élelmiszerben, amelyre szüksége van, nagy hiányt szenved.

Elmondtam már Önöknek, hogy az ilyenfajta trágyázással még más is összefügg. Tudják, elődeink Európában a 12-13. században vagy még korábban némely dologban különböztek tőlünk. Ezt rendszerint egyáltalán nem veszik figyelembe! Többek között abban, amiben különböztek tőlünk, az volt, hogy nem ettek burgonyát. A burgonya csak később került be a táplálkozásba. A burgonyafogyasztás azonban erősen befolyásolta az embereket. Tudják, ha szemesterményeket fogyasztunk, akkor ezáltal különösen a tüdő és a szív válik erőssé. Ezek a tüdőt és a szívet erősítik. Az ember erős mellkasú lesz, és jól érzi magát. Nem áhítozik annyira a gondolkodásra, mint ahogy a légzésre például. Itt szeretném azonban Önöknek azt elmondani, hogy nem azt kell elképzelniük, hogy annak erős a tüdeje, akinek mindig ki kell nyitnia az ablakot és azt kiáltja: Ó, friss levegőt! – és így tovább, hanem annak erős a tüdeje, akinek a szervezete olyan erősen van felépítve, hogy mindenféle levegőt elvisel. Minthogy egyáltalán arról van szó, hogy nem az az edzett, aki semmit sem visel el, hanem az, aki el tud viselni valamit.

Korunkban sokat beszélnek az edzettségről. Gondoljanak csak bele, hogyan edzik a gyerekeket. Most már úgy öltöztetik őket – nevezetesen a gazdag emberek gyerekeit, de a többi gyerek már jön is és utánozza őket –, hogy miközben gyerekkorunkban rendes harisnyát hordtunk és teljesen be voltunk takarva, legfeljebb mezítláb jártunk, manapság ez úgy van, hogy az öltözékek legfeljebb térdig érnek vagy még rövidebbek. Ha tudnák az emberek, hogy ez jelenti a legnagyobb veszélyt a későbbi vakbélgyulladásra, akkor meggondolnák! A divat azonban olyan zsarnokian hat, hogy egy ilyenfajta felfogás fel sem merül. A gyerekeket mostanában úgy öltöztetik, hogy a ruhák csak térdig érnek vagy még addig sem, és ehhez fog még jönni az is, hogy később csupán a has aljáig fognak érni; még ez is divat lesz. Itt tehát láthatjuk, milyen különösképp erősen hat a divat.

Azt azonban, hogy valójában mi a dolog lényege, egyáltalán nem veszik észre az emberek. Elsősorban az, hogy az ember egész organizációjában úgy jelenik meg, hogy valójában belül mindent fel tud dolgozni, amit élelmiszer formájában magához vesz. Itt arra gondolok, amit különösen fontos tudni, hogy az ember erőssé válik, ha azokat a dolgokat rendesen feldolgozza, amelyeket magába vesz, és nem lesz edzett azáltal, hogy ha azt teszik a gyerekekkel, amit elmeséltem Önöknek. Így tehát úgy edzik a gyerekeket, hogy ha később – nézzék csak meg őket – egy felhevült helyre kell menniük, akkor csurom vizesek lesznek, nem bírják tovább. Nem az az edzett, aki oda jut, hogy semmit sem tud kibírni, hanem az az edzett, aki minden lehetséges dolgot kibír. Tehát ez is úgy van, hogy az emberek korábban kevésbé voltak edzettek, de egészséges volt a tüdejük, egészséges volt a szívük és így tovább.

Nos, következett a burgonyafogyasztás. A burgonya kevésbé látja el a szívet és a tüdőt, a burgonya feljut a fejbe – kétségtelenül, ahogy elmondtam Önöknek, csak a fej alsó részébe. Nem a fej felső részébe, ahol különösen kritikussá válunk, gondolkodunk. Látják, ezért volt a korábbi időkben kevesebb újságíró. A könyvnyomdászat ugyanis még nem létezett. Gondoljanak csak bele, mi mindenre gondolnak ma naponta a világon csak azért, hogy az újságot létrehozzák! Igen, ezt a sok gondolkodást, ami egyáltalán nem szükséges – ez túl sok –, ezt a burgonyafogyasztásnak köszönhetjük! Mivel az az ember, aki burgonyát eszik, folyamatosan gondolkodásra sarkallva érzi magát, nem tud másként cselekedni, csak gondolkodni. Ezáltal válik tüdeje és szíve gyengévé, és a tüdőtuberkulózis akkor terjedt el, amikor a burgonyafogyasztás bekerült a táplálkozásba! Láthatják, hogy a leggyengébb emberek azokon a területeken vannak, ahol szinte semmi mást nem termesztenek, mint burgonyát, és az emberek a burgonyából élnek.

Éppen a szellemtudománynak van rá módja – már gyakran említettem Önöknek –, hogy ezt az anyagi részt megismerje. A materialista tudomány semmit sem tud a táplálkozásról, nem tudja, mi az egészséges az emberek számára. Éppen ez a különös a materializmusban, hogy mindig csak gondolkodik, gondolkodik, gondolkodik – és semmit sem tud! Ez attól függ, hogy ha az életben helyt akarunk állni, akkor mindenképpen tudnunk kell valamit. Látják, ezek olyan dolgok, amelyeket a táplálkozás miatt el akartam mondani.

Most néhány részletről talán tudnak még kérdést feltenni, ha van néhány kívánságuk.

Kérdés: Doktor Úr az elmúlt alkalommal beszélt valamit az érelmeszesedésről. Ez az érelmeszesedés valószínűleg – ahogy általában mondják – a sok hús- és tojásfogyasztástól és hasonlókból származik. Ismerek egy személyt, akinek ötvenévesen érelmeszesedése volt, hetvenéves koráig merev volt, ma pedig nyolcvanöt-nyolcvanhat évesen sokkal jobb erőben van, mint akkor. Elmúlt az érelmeszesedése? Lehetséges-e ez, vagy mi más lehet az oka? Mellesleg, ez a személy sohasem dohányzott, egész életében kevés alkoholt ivott, meglehetősen szolidan élt, csak éppen fiatal éveiben elég sok húst fogyasztott. Hetvenévesen csak kesevett tudott dolgozni, azonban ma, nyolcvanöt-nyolcvanhat évesen folyamatosan tevékeny.

Dr. Steiner: Ugye azt mondja, hogy van egy személy, akinek mintegy ötvenévesen érelmeszesedése volt, merevvé vált, kevésbé volt munkaképes – nem tudom, az emlékezőképessége is visszafejlődött-e, ezt bizonyára nem vette észre. Ez az állapot hetvenéves koráig fennmaradt, majd ez a személy ismét jó erőben lévő ember lett, még ma is él. – Nos, azonban mi az, ami még ma is az érelmeszesedésre emlékezteti? Vagy úgy van ez, hogy jó erőben van és mozgékony?

Kérdező: Ma teljes mértékben jó erőben van, és tevékenyebb, mint hatvanöt-hetvenévesen, ő az apám.

Dr. Steiner: Arról van szó, hogy először pontosan meg kellene állapítani, milyen volt az érelmeszesedése. Mert látja, a dolog úgy van, hogy legtöbbször az érelmeszesedés úgy lép fel, hogy az ember testében az összes artéria elmeszesedik. Nos, ha ez történik, akkor természetesen képtelen lesz testét lelkével vagy szellemével uralni, a test merevvé válik. Tehát tételezzük fel, hogy valakinek nem az egész testében lesz érelmeszesedése, hanem az érelmeszesedés például megkíméli az agyat. Nos, akkor a következő esetről van szó. Tudja, ismerem valamennyire az Ön egészségi állapotát. Talán az Ön egészségi állapotából – az édesapját nem ismerem – valamennyire következtetni lehet az édesapjáéra. Ön például valamelyest szénanáthában szenved vagy szenvedett – remélhetőleg teljesen jól van. – Ez azt bizonyítja, hogy hordoz magában valamit, amit a teste csak akkor alakíthat ki, hogyha a szklerózisra, az érelmeszesedésre nem a fejben, hanem csak a fejen kívül hajlamos. Az, aki már eleve hajlamos az egész testében az érelmeszesedésre, nem igazán kaphat szénanáthát, mert a szénanátha éppen az ellentéte az érelmeszesedésnek. Nos, Ön szénanáthában szenved. Ez azt bizonyítja, hogy az Ön szénanáthája – ez persze nem jó, ha az embernek szénanáthája van –, tehát olyasmi, mint egy szelep a szklerózissal, az érelmeszesedéssel szemben.

Az érelmeszesedést kis mértékben azonban minden ember megkapja. Nem lehet megöregedni anélkül, hogy az ember az érelmeszesedést meg ne kapja. Ha az ember egész testében kialakul az érelmeszesedés, már nem lehet segíteni, akkor már az ember egész teste merevvé válik. Ha viszont az érelmeszesedés – a test többi részét kivéve – a fejben alakul ki, akkor az lép fel, ami csak igazán idős korban történhet: akkor az étertest, amelyről már beszéltem Önöknek, egyre erősebb és erősebb lesz. Ekkor az étertestnek már nincs szüksége olyan erősen az agyra. Az agy tehát időssé és merevvé válhat. Az étertest azonban mégis elkezdheti ezt a csekély mértékű érelmeszesedést, amely az embert korábban teszi időssé és merevvé – úgy uralja, hogy ügyesen uralja, az érelmeszesedés ilyenkor nem annyira erősen lép fel.

Az édesapjának például nem volt szüksége a szénanáthára, számára ez egyáltalán nem szükséges. A hajlama azonban meglehet hozzá és a hajlam, látják, éppen jól is jöhet. Sőt még azt is mondhatjuk, ami természetesen furcsán hangzik, hogy létezhet olyan ember, aki hajlamos a szénanáthára. Lehet olyan lelkiállapotban, hogy azt mondja: – Hála Istennek, hogy megvan ez a hajlamom, a szénanátha ugyan nálam nem jön elő, de így mindig megvan a hajlamom a véredények lágyítására. – Ha ez nem is jön elő, védi őt az érelmeszesedéstől. Ha az érintett személynek van egy fia, akkor nála is meglehet az, ami az édesapjának befelé van meg, azt a betegséget kifelé is hordozhatja, és ez a fiúnál egyfajta kifelé irányuló betegséggel függ össze.

Valójában ezek az öröklés titkai: ami az elődöknél egészséges volt, az az utódoknál megbetegszik. Felosztjuk a betegségeket, beszélünk érelmeszesedésről, tüdőtuberkulózisról, májkeményedésről, gyomorrontásról és így tovább. Ezt szépen könyvben egymás után le lehet jegyezni, jellemezni lehet a betegségeket, sokat azonban nem tudunk meg róla, abból az egyszerű okból, hogy az érelmeszesedés minden embernél más. Nincs két egyforma ember, minden embernél más módon lép fel az érelmeszesedés. Ez már így van, uraim. Látják, ez egyáltalán nem csoda.

Volt egyszer két professzor [9], két docens, akik mindketten a Berlini Egyetemen tevékenykedtek. Az egyik hetvenéves volt, a másik kilencvenkettő. Az, aki hetvenéves volt, nagyon híres ember volt, sok könyvet írt. Azonban olyan ember volt, aki filozófiájával teljes mértékben a materializmusban élt, csak olyan gondolatai voltak, amelyek a materializmusban rejtőztek. Az ilyen gondolatok közrejátszanak az érelmeszesedésben is. Érelmeszesedése lett. Amikor hetvenéves lett, nem tudott mást tenni, minthogy nyugdíjaztatta magát. Az, aki kilencven éves volt, a kollégája, nem volt materialista, gyerek maradt szinte egész életén át, roppant élénkséggel még docensként tanított. Azt mondta: Nem értem ezt a „fiatal fiút”, aki a kollégám! A magam részéről még nem akarom magam nyugdíjaztatni, még szörnyen fiatalnak érzem magam. – A másik, kolléga azonban már kimustrált volt, a „fiú” nem tudott már tovább tanítani. Természetesen annak a szervezete, aki kilencvenkét éves volt, szintén meszes volt, egészen el voltak meszesedve az artériái, de lelkének mozgékonyságával még tudott valamennyire hatni az artériáira. A másiknak már nem volt erre lehetősége.

[9] Karl Ludwig Michelet filozófus 1801-1893 és Eduard Zeller teológus és filozófus 1814-1908. Vö. Allgemeine Menschenkunde als Grundlage der Pädagogik, Rudolf Steiner Összes műve Dornach 1968, Bibl.-Nr. 293, 103. oldal, valamint Geistige Wirkenskräfte im Zusammenleben von alter und junger Generation/Pädagogischer Jugendkurds, Rudolf Steiner Összes műve, Dornach, 1964, Bibl. Nr. 217, 139 oldal

Nos, még valami a sárgarépáról, Burle Úr kérdéséhez kapcsolódóan. Burle Úr a következőket mondta: Az emberi test saját ösztöne szerint igényli azt, amire szüksége van. A gyerekek sokszor sárgarépával a kezükben szaladgálnak. Gyerekeket és felnőtteket gyakran azonos étel fogyasztására kényszerítjük, ami nem tesz jót nekik. Úgy gondolom, hogy azt nem kellene tenni, hogy ha valaki bizonyos ételektől undorodik, akkor erőltetjük. Van egy fiam, aki nem szívesen fogyaszt sárgarépát.

Uraim, csak egyet kell végiggondolniuk. Ha az állatok nem éreznék meg ösztönösen, hogy mi az, ami számukra jót tesz vagy nem tesz jót, akkor már rég mind megdöglött volna, mert az állatok a legelőn a mérgező növényekhez is hozzájutnak. Ha nem tudnák pontosan, hogy a mérgező növényeket nem ehetik meg, akkor azokat is megennék. Azonban mindig elmennek a mérgező növények mellett. De még sok hasonlót is tapasztalunk. Az állatok ugyanis gondosan kiválasztják azt, ami jót tesz nekik. Uraim, tömtek már valaha libát? Gondolják, hogy a libák azt, amit ilyenkor velük teszünk, maguktól tennék? Ilyenkor csak az emberek kényszerítik a libákat arra, hogy ilyen sokat egyenek. Természetesen a disznóknál már valami másról van szó. Mit gondolnak azonban, milyen sovány disznóink volnának, ha nem kényszerítenénk őket arra, hogy ilyen sokat egyenek! A disznóknál azonban még valami másról is szó van. Magukkal hoznak az öröklés folytán valamit, mert már a disznók elődeit hozzászoktattuk mindarra, hogy ami zsírt termel, az már korábban belekerüljön a táplálkozásukba. Az ősdisznókat azonban erre kényszeríteni kellett! Egy állat magától nem fogyasztja el azt, ami nem való neki. – Nos, uraim, mit tett azonban a materializmus? Még mindig nem hisz az ilyen ösztönökben.

Tudják, volt egy barátom, egy fiatalkori barátom, és amikor együtt voltunk, akkor mindig meglehetősen okosan bántunk az étellel – amikor fiatalok voltunk, nagyon gyakran ettünk együtt, mindig azt adtuk meg magunknak, amit az emberek általában, és amiről azt mondják, hogy jó nehéz étel. Ahogy az életben lenni szokott, szétváltunk, és évekkel később ismét abba a városba érkeztem, ahol ő élt. Meghívott magához ebédre, s ott látom, hogy a tányérja mellett egy mérleg volt. Ekkor így szóltam hozzá: – Mit csinálsz itt a mérleggel? – Természetesen tudtam, de hallani akartam, amit mondani fog. Így válaszolt: – A húst, amit éppen elfogyasztok, megmérem, hogy megfelelő-e számomra és a salátát is. – Ekkor megmért magának a mérlegen mindent, ami a tányérján volt, mert a tudomány ezt előírta. De mit tett ezzel? Leszokott arról, hogy az ösztöneire hallgasson, végül egyáltalán nem tudta többé, mit egyen! Mi állt egykor a táplálkozásról szóló könyvben? Az, hogy fehérjéből az embernek 120 vagy 150 grammra van szüksége – ma ez azt jelenti, hogy csak 50 gramm –, ezt szépen lemérte magának. Éppen ez volt helytelen!

Természetesen, uraim, ha az ember cukorbeteg, akkor az más – ez egészen magától értetődő –, mert a cukorbetegség, a diabetes mindig azt bizonyítja, hogy a táplálkozáshoz való ösztönét valójában elvesztette.

Tehát arról van szó, hogy ha egy gyermeknek megvan a hajlama, csak egy kis hajlama is ahhoz, hogy elférgesedjen a bélrendszere, akkor természetesen a saját védelmében minden lehetséges dolgot meg is csinál. Néha elcsodálkozhatnak azon, ahogy egy ilyen gyermek egy olyan szántóföldet keres magának, ahol sárgarépák vannak, és sárgarépát majszolva találnak rá. Ha a föld messze van, oda is elmegy, hogy a sárgarépát megkeresse, mert a gyerek, aki hajlamos a bélférgesedésre, mindenképpen sárgarépát akar enni. Ez a leghasznosabb, amit tehetünk, uraim: figyelni arra, ahogy egy gyerek elkezd ezt vagy azt enni, vagy egyáltalán nem szívesen enni valamit, amikor már elválasztottuk, tehát ha már nem kap több anyatejet. Mihelyt a gyermek megérik a külső táplálékra, meg lehet tanulni a gyereken, mit kell az embereknek enni adni. Majd amikor a gyereket arra kényszerítjük, hogy azt egye, amiről azt hisszük, hogy ennie kell, tönkremegy, elvész az ösztöne. Természetesen néhány dolgot, amely azonban már a rossz szokásba csap át, meg kell fékezni. Ott azonban, ahol gátat vetünk, figyelnünk kell.

Nézzünk meg például egy gyermeket, akiről azt veszik észre, hogy annak ellenére, hogy véleményük szerint mindent megadtak neki, ő egyáltalán nem akar mást amikor az asztalhoz ül, csak a székre felmászva, kicsit az asztal fölé hajolva egy kis cukrot elcsenni onnan! Látják, egy ilyen dolgot helyesen kell felfogni, mert egy ilyen gyereknek, aki felmászik egy székre és cukrot csen, egészen biztosan valami nincs rendben a májával. Egyszerűen csak az a jelzés, hogy egy gyerek kevés cukrot csen, bizonyítja, hogy valami nincs rendben a májban. Csak azok a gyerekek csennek cukrot, akiknek a májával valami nincs rendben – amit még a cukorral is lehet gyógyítani. A többieket nem érdekli a cukor, otthagyják, nem nyúlnak hozzá. Természetesen ez nem fajulhat rossz szokássá, de egy ilyen dolgot értenünk kell. Ebben az esetben ezt kétféleképpen is érthetjük.

Tudják, amikor egy gyerek állandóan csak arra gondol, hogy mikor les oda az apa vagy az anya, mert a cukrot el akarom venni, akkor ez a gyerek később más dolgokat is el fog csenni. Ha azonban a gyereket kielégítjük, mert megadjuk neki azt, amire szüksége van, akkor nem lesz tolvaj. Tehát erkölcsi vonatkozásban is nagy a jelentősége annak, hogy ilyen dolgokat megfigyelünk-e vagy nem. Ez nagyon fontos, uraim. Ez alapján kell megválaszolni a kérdést, amelyet az imént tettek fel. Pontosan kell ügyelni arra, hogy mit is akar a gyerek vagy éppen mitől undorodik, és nem rákényszeríteni arra, amit nem akar. Mert ha például az történik, ami nagyon sok gyereknél előfordul, hogy nem akar húst enni, akkor ez azért van, mert a gyerek érzi, hogy a hústól bélmérgezést kapna és ezt el akarja kerülni. Az ösztön jelen van. Egy gyerek, aki az asztalnál ül, ahol mindenki más húst eszik, és megtagadja a húst, éppen arra hajlamos, hogy a hús miatt bélmérgezést kapjon. Mindezt figyelembe kell venni.

Láthatják ebből, hogy a tudománynak igazából még sokat kell finomodnia. A tudománynak még sokkal érzékenyebbé kell válnia, manapság túl durva! A mérleggel s mindazzal, amit a laboratóriumban használnak, nem lehet csupán csak tudományoskodni.

A táplálkozás, ami önöket most különösen érdekli, már csak olyan, amit pontosan kell érteni, hogyan függ össze a szellemmel. Ilyenkor gyakran, amikor az emberek valami ilyesmit kérdeznek vagy akarnak tudni, nos erre két példát hozok fel. Gondoljanak, uraim, egy újságíróra, akinek olyan sokat kell gondolkodnia – persze legtöbbször feleslegesen –, de olyan sokat kell gondolkodnia, hogy olyan sok logikus gondolata nem is lehet egy embernek. Ezért azt találják, hogy az újságíró vagy egyszerűen egy olyan ember, akinek hivatásából adódóan írnia kell, teljesen ösztönszerűen szereti a kávét. Beül a kávéházba, és egymás után issza az egyik csésze kávét a másik után, a tollát rágcsálja, és azt gondolja, hogy ezzel előjön valami, amit le tud írni. A tollrágcsálás nem segít neki, de a kávé segít abban, hogy egyik gondolat létrejön a másikból, mivel egyik gondolatnak kapcsolódnia kell a másikhoz.

De nézzék a másik példát. Ha egyik gondolat kapcsolódik a másikhoz, ha egyik a másikból jön létre, ez nagyon káros a diplomatáknál. Ha a diplomaták logikusak, akkor nagyon unalmasnak találjuk őket, mert nekik igazán szórakoztatónak kell lenniük. Társaságokban nem szeretik, ha valaki ilyen logikus! Újságíróként például pénzügyi újságcikkben nem szabad nem odavaló dolgokat tárgyalni. Diplomataként azonban beszélhetünk táncos bárokról vagy ehhez kapcsolódó egyéb dolgokról, azután X ország állami pénzügyeiről, majd X asszony csigáiról, aztán át lehet térni a kolóniák szörnyűségeire, majd arra, hogy melyik helyen áll a legjobb ló és így tovább. Egyik gondolatból át kell ugrani a másikba. Igen, ilyenkor az ember, ha ezen az úton akar a társaságba beilleszkedni, az ösztöne azt fogja súgni, hogy sok teát igyon! A tea az, amely csak úgy szórja a gondolatoktól; ugrálunk a gondolatok között. A kávé viszont az egyik gondolatot a másikhoz illeszti. Ha az egyik gondolatot követnie kell a másiknak, akkor teát kell inni! Igen, látják, a diplomaták teaidőben – már „diplomata teá”-nak is mondják –, éppen hogy teát isznak! Az újságíró ül a kávéházban és az egyik kávét issza a másik után.

Látják már, milyen befolyása van egy élelmiszernek vagy egy élvezeti cikknek az egész gondolkodásra! Természetesen ez nemcsak ezekkel a dolgokkal van így; ezek úgymond radikális dolgok – kávé és tea. De éppen ezen látni, hogy figyelni kell arra, hogyan állnak a dolgok. Ez nagyon fontos, uraim.

Az előadást következő szerdán [10] ismét kilenc órakor tartjuk.

[10] Az előadást augusztus 5-én csütörtökön tartotta meg.

8. előadás – Az emberiség kulturális fejlődésének folyamata – Dornach, 1924. augusztus 5.

Uraim, egy sor kérdést nyújtottak át nekem, melyek nagyon érdekesen kapcsolódhatnak a mai beszélgetésünkhöz. Valaki Önök közül a következő kérdést tette fel:

Miből alakult ki az emberiség kulturális fejlődése?

Ezt nyomban a második kérdéssel összefüggésben szeretném megvizsgálni:

Miért hittek a primitív emberek a szellemben olyan erősen?

Tudják, kétségtelenül érdekes feltennünk magunknak a kérdést: hogyan éltek a korábbi korokban az emberek? Amint tudják – még ha csak felszínesen is vizsgáljuk meg a dolgot –, két vélemény létezik. Az egyik vélemény szerint az ember kezdetben egészen tökéletes volt és a tökéletességéből alázuhant mai tökéletlenségébe. Nem kell azon megütköznünk, hogy a különböző népek ezt a kezdeti tökéletességet különbözőféleképpen értelmezik. Az egyik a Paradicsomról beszél, a másik valami másról. A nézet azonban – miszerint az ember kezdetben tökéletes volt és csak folyamatosan jutott el mai tökéletlenségéhez – még egészen röviddel ezelőtt megvolt. A másik vélemény az, melyet már valószínűleg megismertek: miszerint az ember kezdetben egészen tökéletlen, egyfajta magasabb rendű állat volt, s fejlődésében folyamatosan mind nagyobb fokú tökéletességre tett szert. Biztosan tudják, hogy az emberek megkísérlik felhasználni azokat az ősi állapotokat, melyek ma még a vad népek körében megtalálhatók – az úgynevezett vad népeknél –, hogy véleményt alkothassanak arról, valójában hogyan élhettek korábban az emberek, amikor még állathoz hasonlóak voltak. Azt mondják: mi, európai és amerikai emberek magasan civilizáltak vagyunk. Ellenben Afrikában és Ausztráliában és így tovább civilizálatlan népek élnek, kezdeti fejlettségi fokon vannak vagy legalább is azon a fokon, amely a kezdetihez nagyon közel állt, melyeken tanulmányozni lehet, milyen volt a kezdet.

Tudják, uraim, az emberek azonban emellett sokkal, sokkal egyszerűbben képzelik el az emberiség fejlődését, mint ahogy kellene. Mert először is nem igaz az, ahogy például minden civilizált nép elképzeli, hogy az ember kezdetben fizikai lényként tökéletes lett volna. Az indiaiaknak egészen biztosan nem az a véleményük, mint a mai materialistáknak, de mégis úgy képzelik, hogy az emberek, akik a kezdetekben a Földön jártak-keltek, mégis állathoz hasonlóan néztek ki; s ha az indiaiakkal, indiai bölcsekkel a Föld kezdetben élt embereiről beszélünk, akkor szólnak Hanumánról is, aki majomhoz hasonlóan nézett ki. Látják, ez már egyszerűen nem igaz, hogy azok az emberek is, akik szellemi világnézettel rendelkeznek, elképzelik, hogy az ember kezdetben valahogy olyan volt, mint ahogy körülbelül az emberek ma elképzelik, ahogy az ember a Paradicsomban létezett – ez sem így van már. Sokkal inkább tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember olyan lény, aki magában hordozza a testet, lelket és szellemet, és hogy a test, a lélek és a szellem különböző fejlődéseken ment keresztül. Természetesen, ha egyáltalán nem beszélünk a szellemről, akkor nem is beszélhetünk a szellem fejlődéséről. Mihelyt azonban rájövünk, hogy az ember bizony testből, lélekből és szellemből áll, akkor mindenképpen beszélhetünk arról: Hogyan fejlődik a test? Hogyan fejlődik a lélek? Hogyan fejlődik a szellem? – Ha az emberi testről kell szólnunk, akkor odáig is elmehetünk, hogy azt mondjuk: az emberi test az alacsonyabb fejlődési fokozatról folyamatosan tökéletesedett. Itt azt is el kell mondanunk, hogy erre vannak tanúk, élő bizonyítékok. – Ahogy arra már utaltam Önöknek, a földrétegekben megtaláljuk az ősembert. Olyan a teste, mely még nagyon hasonlít az állatéra – nem annyira a mai állatokra, de mégis nagyon hasonlít az állatéra, és valószínűleg tökéletesedett, így az ember mai formáját felöltheti. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy a szellemtudomány, ahogy itt a Goetheanumban művelik, ellentmondásba keveredik a természettudománnyal, mert egyszerűen elfogadja a természettudomány igazságait.

Ezzel szemben, uraim, ismét meg kell állapítanunk, hogy – azokban az időkben, melyek valójában csak, mondhatni három- vagy négyezer évre nyúlnak vissza – ezekben a korokban olyan nézetek alakultak ki, amikből ma nemcsak sokat tanulhatunk, de csodálnunk is kell azokat. Ha ma valódi szakértelemmel tanulmányoznánk és értenénk meg azokat az írásokat, amelyek Indiában, Ázsiában, Egyiptomban, sőt Görögországban létrejöttek, akkor rájövünk, hogy az akkori emberek menyire előttünk jártak. Nos, amit tudtak, azt egészen másfajta módon tapasztalhatták meg, mint ahogy az ma történik.

Tudják, ma sok mindenről nagyon keveset tudunk. Például abból, amit Önöknek a táplálkozásról vázoltam, láthatták, mennyire szükség van a szellemtudomány segítségére ahhoz, hogy a táplálkozás legegyszerűbb pontjaihoz ismét eljussunk. Ezt ugyanis nem tudja a fizikai tudomány. Ellenben ha régi orvosok írásait olvassuk, szavaikat pedig helyesen értjük, akkor rájövünk arra, hogy az emberek Görögországban például egészen Hippokratészig [11] alapjában véve sokkal többet tudtak annál, mint amit a mai materialista orvosok tudnak. Ma pedig az egykori tudást tisztelet és nagyrabecsülés övezi. Csak tudják, uraim, a dolog úgy volt, hogy a tudás nem úgy nyilvánult meg, mint ma. Ma a tudás fogalmakban nyilvánul meg. Az ősi népek a tudást nem fogalmakban jelenítették meg, hanem költői képzetekben, így az, ami ilyen formában fennmaradt, ma gyakran költészetnek fogható fel. Azonban ez a kezdeti korok emberei számára nem költészet volt, hanem, az, ami által tudásukat, ismeretüket kifejezték. Így jutunk el oda, hogy ha azt, ami írott formában létezik, megvizsgáljuk és igazán tanulmányozzuk, akkor egyáltalán nem lehet arról szó, hogy kezdetben az emberek szellemüket tekintve nagyon tökéletlenek voltak. Ezek az emberek, akik egykor állati testben jártak-keltek, éppen szellemben voltak sokkal-sokkal bölcsebbek, mint mi vagyunk.

[11] Hippokratész (460-377 körül) – görög orvos, a klasszikus orvoslás alapítója.

Azt azonban ismét le kell szögeznünk, hogy tudják, ha egy ilyen ősember járt-kelt, akkor szelleme nagyon bölcs volt és fejlett. Arca többé-kevésbé – ma azt mondanánk – állatéhoz hasonlított. Na jó, rendben. A mai ember azonban arcában már kifejezi a szellemet. Az arc matériájába már beépült a szellem. Ez, uraim, szükséges, hogy az ember szabad lehessen, szabad lény lehessen. Ezek az akkori nagyon értelmes emberek, ezek a nagyon értelmes emberek az ősidőkből, noha bölcsek voltak, úgy birtokolták a bölcsességet, mint ahogy ma az állat birtokolja az ösztöneit. Tompán éltek, mintha ködben éltek volna. Írtak anélkül, hogy maguk vezették volna valahogy a kezüket. Úgy beszéltek, hogy azt hitték, nem ők maguk beszélnek, hanem a szellem szól őbennük. Szabad emberekről tehát ezekben az ősi időkben nem volt szó.

Ez az, ami az emberi faj kultúrtörténetében valódi lépés: hogy az ember tudatára jutott annak, miszerint ő szabad lény. Ezáltal a szellemet többé nem olyasvalaminek érzi, ami őt – mint ahogy az ösztön az állatot – irányítja, hanem a szellemet önmagában érzi. S ez az, ami a mai embert a korábbitól megkülönbözteti.

Tudják, ha ebből a szempontból a mai primitív embereket megvizsgáljuk, akkor azt kell elképzelnünk, hogy az emberek – akiket itt a kérdésben primitív embereknek nevezünk – az őskorban nem olyanok voltak, mint a mai primitívek. El tudják majd képzelni, hogyan alakultak ki a mai primitívek, ha a következőt elmondom Önöknek: Bizonyos területeken vannak emberek, akik azt az ötletet forgatják a fejükben, hogy valakinek, egy betegnek egy ruhadarabját a földbe ássák – és teszik ezt úgy, hogy egy darab ingvásznat például a temetőben elásnak –, akkor ezáltal olyan csodát tesznek, hogy a beteg egészséges lehet. Még ismertem ilyen embereket. Sőt ismertem valakit, aki amikor Frigyes [12] császár, aki hajdan trónörökös volt – beteg volt, hiszen ismerik a történetet –, írt egy kérvényt az eljövendő császárnénak, hogy küldjön neki egy kis darabot Frigyes császár ingéből. Ezt ő el fogja aztán ásni a temetőben, aztán Frigyes császár egészséges lesz. Nos, gondolhatják, hogy ez a kérvény nem talált éppen kedvező fogadtatásra! A férfi azonban megírta a kérvényt, mert azt hitte, hogy ezáltal Frigyes császárt meg tudja gyógyítani. Ő maga mesélte ezt nekem. Sőt azt is elmesélte, hogy sokkal bölcsebb lett volna az ingdarabot elküldeni neki, mint egy olyan badarságot tenni, hogy az angol orvost, Mackenzie-t a császárhoz hívni és így tovább. Ez mind badarság volt, el kellett volna küldeni neki az ingdarabot.

[12] III. Frigyes császár, 1831-1888, aki egyfajta gégefőbetegségben szenvedett. A kérvény írója ismeretlen.

Látják, a dolog csak azt éri el, aki materialista módon gondolkodik, s azt mondja: ez babona, mely egykor valahol kialakult. Valamikor egy ember a fejébe vette, hogy ha a temetőben egy ingdarabot ásnak el és közben bizonyos imát elmondanak, úgy az, akiért az imát mondják, egészséges lesz.

Így azonban soha nem alakult ki babona, uraim. Babona sohasem úgy alakult ki, hogy azt valaki kigondolta, hanem egészen más módon jött létre. Egykor ez úgy volt, hogy az emberek nagyon erősen tisztelték a halottakat és azt mondták: amíg az ember a Földön jár-kel, s mivel bűnös, a jó mellett rosszat is tesz. Az volt az elképzelésük, hogy a holtak lélekben és szellemben tovább élnek. A halál mindent kiegyenlít. S ha a halottakra gondolnak, akkor valami jóra gondolnak. Ez volt az emberek elképzelése: Ha a halottakra gondolnak, akkor valami jóra gondolnak. S magukat jobbá akarták tenni azáltal, hogy a halottakra gondoltak.

Nos, ez azonban az embereknél úgy van, hogy a dolgokat könnyen elfelejtik. Gondoljanak csak arra, milyen gyorsan elfelejtjük a halottakat, elhunytakat! Majd akadtak más emberek, akik mindenféle jelet akartak az emberekre tenni, hogy ezáltal a halottakra gondoljanak, ezáltal pedig maguk jobbá váljanak.

Mondjuk valakinek az volt a szándéka, hogy a faluban, ha valaki beteg, a többi ember gondoskodjék róla. Igen, a falvakban korábban ez még úgy volt, hogy nem táppénzt kaptak az emberek – betegbiztosító vagy valami ilyesmi még nem létezett, tudják, hogy ez egy újabb intézmény –, ilyenkor a faluban jóakaratból egyik embernek a másikat kellett kisegítenie. Gondolnia kellett a betegekre. Nos, amelyikük a falut irányította, azt mondta: az emberek, mivel önzők, nem fognak a betegekre gondolni, ha egyáltalán nincsenek arra ösztönözve, hogy magukból induljanak ki és például a halottakra gondoljanak. Ekkor azt mondta nekik, hogy vegyenek egy darabot a beteg ingéből – ezáltal fognak emlékezni arra, hogy a beteg ott van – és ássák el az ingdarabot. Ezáltal fognak emlékezni arra, hogy gondoskodnia kell valakiről, miközben a halottakra gondolnak. S ezt a külsődleges cselekvést valójában az emberek számára csak emlékeztetőül hozták létre. Később elfelejtették, mi célt is szolgált ez, és a dolgot varázslásnak, babonának tulajdonították. Így van ez sok mindennel, ami babonaként létezik; valami egészen értelmes dologból indult ki. Soha semmi tökéletlen nem jött létre tökéletlenből. Aki ezt átlátja, az arra az állításra jön rá, miszerint tökéletes a tökéletlenből úgy jöhet létre, mint amikor azt mondjuk: készítened kell egy asztalt, melyet azonban eleinte lehetőleg esetlennek és tökéletlennek kell elkészítened, hogy ezáltal majd tökéletessé válhasson. – Ez azért nem így van! Soha nem lesz széttört asztalból igazi asztalunk. S így van ez odakint a természetben és a világban mindenütt. Először kellenek a tökéletes dolgok, majd ebből jöhetnek létre a tökéletlenek. Így van ez az embernél is: szellemét először egy bizonyos tökéletességben, tökéletes állapotban birtokolta, még ha nem is szabadon – testét mindenesetre tökéletlenül birtokolta. Ez volt azonban ismét a test tökéletessége, hogy lágy volt, hogy a szellem által formálódott, hogy ezáltal a kultúra fejlődésében feljebb emelkedhetett.

Tehát látják, uraim, nem oszthatjuk azt a véleményt, miszerint kezdetben az emberek olyanok voltak, mint a mai primitívek. A mai primitívek olyanokká váltak a kezdeti tökéletesebb korszakokból, mint amilyenek ma: babonásak, „varázslatosak”, de külsejükben piszkosak. A primitívekhez képest csak abban vagyunk előbbre, hogy ugyanazokból a korszakokból fejlődtünk ki, csak ők lecsúsztak, mi pedig nem csúsztunk le. Tehát azt szeretném mondani: két dolgot illetően fejlődött az emberiség. Egyáltalán nem igaz az, hogy a mai primitívek olyan állapotot mutatnának, amelyben az emberiség kezdetben élt. Azok az emberek, akik kezdetben inkább állatiasan néztek ki, nagyon civilizáltak voltak.

Nos, ha Önök felteszik a kérdést: Vajon ezek az ősi állatias emberek a majmoktól vagy más állatoktól származnak? – Akkor természetesen a következőre fogunk rájönni. Megnézik a manapság létező majmot és azt mondják maguknak: a majmoktól származnak az emberek. Igen, de amikor az ember ebben az állatias formában létezett, a ma élő majmok még egyáltalán nem léteztek. Tehát nem a ma létező majmoktól származik az ember. Ellenkezőleg! Minthogy a mai vad népek őskori lecsúszott emberek, úgy a mai majmok szintén, még inkább lecsúszott lények. S amennyiben a Földfejlődésben még tovább haladunk, akkor olyan emberi lényeket találunk, amelyek úgy alakultak ki, mint ahogy azt néhány órával ezelőtt itt bemutattam: lágy anyagból, nem a mai állatokból. A mai majmokból soha sem fognak emberek kialakulni. Ezzel szemben nagyon könnyen előfordulhat, hogy amennyiben azok az állapotok, amelyek a Földön sokfelé uralkodnak, ahol minden erőszakon alapul, ahol minden a hatalomra épül, ahol a bölcsesség egyáltalán nem ér semmit, igen, nagyon könnyen előfordulhat, hogy azok az emberek, akik ma mindent a hatalomra akarnak alapozni, folyamatosan megint állati testiséget öltenek fel, és hogy két nagy faj jön létre: az egyikbe azok tartoznak, akik a békéért, a szellemért és a bölcsességért vannak, a másik faj pedig ismét állati formát ölt. Azt mondhatnánk, hogy azok az emberek, akik ma egyáltalán semmit sem tesznek az emberiség valódi előrelépéséért, a szellemiségért, annak a veszélynek vannak kitéve, hogy egyszer a majomszerűség állapotába kerülnek.

Manapság mindenféle különös dolgot élünk meg. Természetesen az, amiről az újságok tudósítanak, legtöbbször nem igaz, de néha egészen különös módon hat az emberek gondolkodásmódjára. Nemrég egy holland út során vettünk egy képes újságot. Ebben a képes újságban az utolsó oldalon egészen különös kép volt: Egy gyermek, egy kisgyermek, egy baba, s gondozójaként, felnevelőjeként, nevelőjeként egy majom, egy orangután. Egész derekasan tartja a gyermeket a kezében és ő az alkalmazott – arról szólt a tudósítás, hogy őt alkalmazzák nevelőként – természetes valahol Amerikában!

Nos, a dolog ma még persze nem igaz, de mégis azt mutatja, hová jut néhány ember vágya. A mai majmokat gyermekek nevelőjének akarják nevelni. Igen, uraim, akkor aztán sokra vinné az emberiség, ha a majmok gyermekek nevelői lesznek! De hiszen tudják, egyes emberek vágya még tovább megy. Csak rá kellene jönniük arra, hogy majmokat dadaként lehet alkalmazni – a majmot ugyanis meg lehet tanítani néhány dologra. A gyerek ugyan megszenvedi, de meg lehet tanítani a majmot erre. Tisztán a külsőségeket tekintve bizonyos körülmények között meg lehet tanítani a majmot a dadaságra – és ekkor az emberekben különös vágy fog ébredni. Akkor például a szociális kérdés egészen új szintre helyeződik majd, akkor Önök azonnal látni fogják, javaslatok merülnek majd fel, miszerint nagy majomtenyésztő telepeket kell létrehozni és a majmoknak meg kell engedni, hogy gyárban munkát végezzenek. Mert az emberek rá fognak jönni, hogy a majmok olcsóbbak az embereknél, és ezáltal ezt a szociális kérdés megoldásaként fogják felhozni. Ha valóban sikerülne, hogy a majmok dadákká váljanak, akkor a brosúrák tömeges méretekben jelennek majd meg A szociális kérdés megoldása a majmok tenyésztése útján címmel!

Bizony belegondolhatunk abba, hogy ez meg is történhetne. Gondoljanak csak egyszer bele: a majmokon kívül más állatot is meg lehet néhány dologra tanítani, sőt a kutyákat is be lehet néhány dologra tanítani. A kérdés azonban az, hogy vajon ezáltal a civilizáció előbbre jut-e vagy visszafejlődik. Egész biztosan visszafejlődik! Lesüllyed. Azok a gyerekek, akiket majomdadák (hímek vagy nőstények) nevelnek fel, minden bizonnyal majomszerűek lesznek! Akkor a tökéletes éppen hogy tökéletlenné fog változni. Így tehát tisztában kell lennünk azzal, hogy noha a jövő bizonyos emberek számára a majomszerűség lehetne, az emberi faj múltja azonban sohasem úgy volt, hogy az emberiség tényleg a majomszerűségből fejlődött ki. Mert amikor az embereknek még állati testalkatuk volt, amely egészen máshogy nézett ki, mint a mai majmok testalkata, akkor még éppen hogy nem léteztek a mai majmok. Azok maguk lecsúszott lények, egy magasabb fokról csúsztak le.

Ha pedig megnézzük ezeket a primitív népeket, amelyek, ha szabad így mondanunk, szellemükben hatalmasak és testükben állatiasak voltak, akkor azt találjuk, hogy náluk az értelem, az intelligencia, amelyre oly büszkék vagyunk, még nem volt kialakulva. Gondolkodni nem tudtak ezek az ősi emberek. Ha emiatt valaki, aki gondolkodása révén különösen értelmesnek érzi magát, hozzájut ősi iratokhoz, gondolati alapokat keres. Nem találja meg azokat. Tehát azt mondja: ez ugyan nagyon szép, de mese. – Igen, uraim, nem ítélhetünk meg mindent magunkból kiindulva! Nagyon helytelen, ha mindent csak magunkból kiindulva ítélünk meg. A korábbi korok emberei mindenekelőtt egészen erős képzelőerővel rendelkeztek, olyan képzelőerővel, amely ösztönként működött. Ha ma szükségünk van a képzelőerőnkre, akkor azt gyakran még szemünkre is vetjük, mert azt mondjuk: a képzelőerő nem valami valós dologra vonatkozik. – A magunk szempontjából ebben teljesen igazunk van. Az őskori emberek azonban, a primitív emberek egyáltalán semmit sem tudtak volna kezdeni, ha nem lett volna képzelőerejük.

Nos, furcsának fog tűnni az Önök számára, hogy az őskori embereknek olyan élénk volt a képzelete, hogy az valami valós dologra irányult. De tudják, az embereknek ezen a téren szintén nagyon helytelen elképzeléseik vannak. Történelemkönyveikben olvasták, milyen nagy jelentőséggel bírt az emberiség fejlődésében, amikor az úgynevezett vászonpapírt felfedezték. Igen, uraim, a papír, melyet rongyból készítenek, amelyre ma mindenféle dolgot ráírunk, csak néhány évszázada létezik. Korábban pergamenre kellett írni, amely egészen másként jött létre. Azt, hogy a növényi rostokat melyekből eredetileg a ruháink készültek, miután a ruhákat már elhordtuk, papírrá lehet feldolgozni, ezt csak a középkor befejeztével fedezték fel az emberek. Az értelem csak később jutott el az emberekhez. S ezt a rongypapírt az értelem útján fedezték fel az emberek. Azonban teljesen ugyanazt a papírt, amelyre fekete tintával írunk, csak nem ennyire fehér formában, már rég felfedezték! Ugyanazt a papírt, melyet ma használunk, már rég felfedezték, mégpedig nem néhány évezreddel, hanem sok-sok évezreddel korábban. De honnan? Egyáltalán nem az emberektől, hanem a darazsaktól! Nézzék meg egyszer a fán függő darázsfészket. Nézzék meg az anyagot, melyből a fészek áll, de ne fehér papírt vegyenek – ne azt a papírt, amit íráshoz használunk, mert a darazsak egyáltalán nincsenek hozzászokva az íráshoz, különben ők is fehér papírt készítenének, amelyre írhatnának –, hanem olyan papírt, amit csak csomagoláshoz használunk. A csomagoláshoz ugyanis szürke papírt is használunk. Ez a szürke papír, uraim, teljesen ugyanaz, mint az, amelyből a darazsak a fészküket készítik! A darazsak sok-sokezer évvel ezelőtt fedezték fel a papírt, mielőtt az emberek értelmükkel rájöttek volna. Éppen ez a különbség: Az állatoknál az ösztön működött, az őskori embereknél a képzelet. Egyáltalán semmit sem tudtak volna tenni, ha azt nem képzeletükkel tehették volna, mert értelemmel nem rendelkeztek. Így tehát azt kell mondanunk: ezek a kezdeti emberek kívülről inkább állatiasan néztek ki a mai emberekhez képest, bizonyos mértékig azonban a szellem már uralta őket; hatott bennük. Nem saját maguk által birtokolták a szellemet, a szellem uralta őket, s lelküknek nagy volt a képzelőereje. Képzelőerejükkel készítették a szerszámaikat, képzelőerejükkel készítettek mindent, amit egyáltalán el tudtak készíteni, amire szükségük volt.

Minden találmányunkra roppant büszkék vagyunk, ellenben azt is meg kellene gondolnunk, hogy egyáltalán nem kellene ilyen büszkének lennünk, mert sok minden, ami ma a kultúra nagy részét kiteszi, valójában egyszerű gondolatokból származik. Tudják, uraim, szeretnék Önöknek valamit mondani: Ha a trójai háborúról olvasunk – tudják, mikor történt, mintegy 1200 évvel a kereszténység megalapítása előtt? Nos, ha effajta háborúról hallunk, ami nem Görögországban zajlott, hanem messze Görögországtól, odaát Ázsiában – igen, hogy az emberek másnap Görögországban táviratban értesültek volna róla, mi lett a háború kimenetele, amely odaát Ázsiában volt, igen, ez nem így történt, mint manapság. Manapság annak, aki táviratot kap, elküldi a posta. Ez természetesen Görögországban nem így történt, mert a görögöknek nem volt elektromos távírójuk. Akkor hogyan is csinálták ezt? Igen, nézzék csak: itt volt egy háború (lerajzolja), itt tenger volt, itt egy sziget, itt hegy, itt megint tenger; ott egy sziget, egy hegy és így tovább le egészen Görögországig – ott Ázsia, közte tenger, ott Görögország. Meg volt beszélve, hogy ha kitör a háború, a hegyen három helyen tüzet gyújtanak. Az, aki a következő hegyen volt, először is azáltal, hogy ő idejött és három helyen tüzet gyújtott, megadta az első jelet. Az, aki a következő hegyen volt, ismét három helyen tüzet gyújtott, mihelyt meglátta a három lángot, a következő megint három helyen, s így ment ez egészen Görögországig nagyon rövid idő alatt. Így táviratoztak. Ezt tették, ez a távírás egyik egyszerű formája. Gyorsan történt; amikor még nem létezett az elektromos távíró, az embereknek ezzel a módszerrel kellett megelégedniük.

Nos, uraim, mit is teszünk ma? Nézzék, ha telefonálunk – nem is táviratozunk, hanem telefonálunk –, ezt a legegyszerűbben, nem bonyolultan, meg szeretném Önöknek mutatni. Van egyfajta mágnesünk, melyet elektromos árammal gerjesztünk. Itt van valami (lerajzolja), amit jelfogónak hívnak. Ha zárjuk az áramot, akkor ez vonzásba kerül, ha ismét nyitva az áram, akkor a lemez távolabb megy, s így ingázik ez a lemez ide-oda. Ez egy drót segítségével össze van kötve a következővel, az együtt ingázik ezzel, és az, amit a lemezzel gerjesztünk – csak itt ez el van zárva –, éppúgy továbbjut, mint annak idején a három láng jutott tovább az emberek útján. Ez egy kicsit bonyolultabb, a gondolat azonban ugyanaz maradt, csakhogy erre a gondolatra alapozva az elektromosságot alkalmazták.

Bizony annak, amit a régi korok emberei képzelőerejükkel kitaláltak és elindítottak, ha azt az ember valóban ismeri, tisztelettel adózik. Ha pedig az ember ezzel a tisztelettel olvassa a régi iratokat, akkor azt mondja magában: tisztán szellemiekben is nagyszerű dolgokat vittek véghez ezek az emberek, de mindent képzelőerejük útján. – Csak meg kell nézniük valamit, amiről, mondjuk, a mai emberek azt hiszik, hogy azt nagyon jól tudják. A mai emberek azt hiszik, hogy ők a régi germán istenekről tudnak valamit, például Wotant és Lokit a könyvekben emberi alakban ábrázolják – Wotant lobogó szakállal, Lokit vörös hajjal, ördögi tekintettel és így tovább. Ám azt hisszük, hogy a régi korok emberének, a régi germánoknak ugyanez volt az elképzelésük Wotanról és Lokiról. Ez azonban nem igaz, hanem ezeknek a régi embereknek az volt az elképzelésük, hogy ha fúj a szél, akkor abban valami szellemi is van – ugye ez igaz is – és Wotan fúj a szélben. Nem úgy képzelték el, hogy ha elmennek az erdőbe, Wotannal közönséges emberként találkoznak, hanem ha egy Wotannal történt találkozásról beszéltek, akkor ez a szél volt az erdőben. Az, akinek a Wotan szó még jelentett valamit, az ezt még ma is kiérzi a szóból. Loki – nem azt jelentette, hogy „valahol sarokban gubbasztó”, hanem „tűzben élő”.

Csakhogy az emberek mindenfélét meséltek Wotanról és Lokiról. Mondjuk, például elmesélték Wotanról: Igen, ha ott átmegyünk az úton, át a hegyen, akkor találkozhatunk Wotannal, és akkor Wotan erőssé tesz bennünket vagy legyengít, ki ahogy megérdemli. – Látják, ezt mesélték az emberek, és ezt meg is értették. A mai emberek azt mondják: nos igen, ez bizony egy babona, egy babonás elképzelés. – Az emberek azonban nem így értették ezt annak idején, hanem tudták, hogy ha elmennek oda, annál a saroknál, ami nehezen közelíthető meg, akkor nem emberrel találkoznak, aki olyan, mint más földi ember, hanem a hegység alakjából adódóan ott egyfajta forgószél kerekedik, és valamilyen mélységből jövő, különös levegő megérint bennünket. Ha ezt kibírjuk, s kibírjuk az utat is odáig, akkor ilyesmitől meggyógyulhatunk vagy akár meg is betegedhetünk. Ahogy meggyógyulunk és megbetegszünk, az emberek ezt szerették volna elmesélni; összhangban voltak a természettel, és képzeletükkel szerettek volna valamit elmesélni, nem pedig az értelmükkel. A mai orvos az értelmével mondja ezt, azt mondja: ha hajlamod van a tuberkulózisra, akkor menj fel ezen az úton minden nap, ülj le egy kicsit, majd menj megint le, ez jót tesz neked. – Így mondjuk el az értelemmel. Képzeletünkkel ezt mondjuk: Wotan ott ül a sarkon, ott tartózkodik. Használni fog neked, ha tizennégy napon át bizonyos időközönként meglátogatod.

Így ragadták meg az emberek képzeletükkel az életet. S természetesen képzeletük által cselekedtek. Tudják, uraim, bizonyára mindannyian jártak már olyan földön, ahol nem géppel csépelnek, hanem kézzel. Figyeljék csak meg egyszer csépelés közben az ütemet, a ritmust. Az emberek tudják, ha több napon keresztül kell csépelniük és teljesen szabálytalanul csépelnének, úgy csapnának oda, ahogy csak eszükbe jut: összeesnének a fáradtságtól! Így nem lehet csépelni. Ha azonban ritmus, ütem szerint csépelnek, úgy kevésbé lesznek fáradtak, mert saját belső ritmusuk – vérkeringés, légzés – igazodik a ritmushoz. Ez tényleg valami más, hogy kilélegeznek, amikor a sulyokkal ütnek vagy belélegeznek, amikor a sulyokkal ütnek, vagy amikor a belégzés éppen a kilégzésbe fordul át. De honnan is ered ez? Hogy ez nem az értelemtől származik, azt látják, mert ma ez már nem fordul elő. Mindez ma kiveszőben van. De mindaz a munka, amit az emberek elvégeztek, úgy volt például, hogy azt ütem szerint, ritmusban tették. Minden munkát képzeletük erejével végeztek el. Így valójában mindaz, ami kezdetben a kultúra részeként fejlődött, a ritmusból fejlődött ki.

Nos látják, azt hiszem, mégsem lehet az a véleményük, hogy ha rendelkezésemre áll bármilyen fadarab, vonó, húr és így tovább, akkor abból véletlenszerűen hegedű lesz! Hegedű lesz, ha használjuk szellemünket, ha a fa felületét megmunkáljuk, ha a húrokat elkészítjük és így tovább. Tehát azt kell hogy mondjuk: az a mód, ahogy eredetileg gépeket készítettek, semmi másnak nem tudták tulajdonítani az emberek – mert még ők maguk nem gondolkodtak –, mint a szellemnek, amely uralta őket, amely bennük hatott. Ezért voltak ezek a kezdeti emberek, akik még nem értelemmel, hanem a képzeletükkel dolgoztak, hajlamosak arra, hogy mindenütt szellemről beszéljenek. Ha valaki ma értelmével gépet rak össze, nem mondja azt: a szellem segített nekem. – Joggal nem mondja ezt. Ha azonban kezdetben az az ember, aki ezt nem tudta, aki egyáltalán nem tudott arra gondolni, hogy gondolkodjon – ha kezdetben ez ember valamit összerakott, azonnal érezte: „A szellem segített nekem”.

Ezért is volt ez úgy, hogy amikor az európaiak, ezek a „jobb” emberek, először Amerikába jöttek, és még később, amikor a 19. században arra a területre érkeztek, ahol még a régi korokban indiánok éltek, akkor ezek az indiánok a „Nagy Szellem”-ről beszéltek, mely mindent ural – ezt abból lehetett kivenni, ahogy beszéltek. Így tartották ezt voltaképpen a primitív emberek. S ezt a „Nagy Szellem”-et tulajdonképpen azok az emberek tisztelték, akik az atlantiszi időben éltek, ott, ahol még szárazföld terült el Európa és Amerika között, az indiánok pedig ezt megtartották. Az indiánok még nem rendelkeztek értelemmel. Tudják, az indiánok folyamatosan ismerték meg a „jobb” embereket, akik föléjük kerekedtek, mielőtt kiirtották az indiánokat. Megismerték a papírt, amelyen olyan kicsi jelek álltak. Ezeket kicsi ördögöcskéknek tartották és utálták, mert ez az értelem szüleménye. Az az ember, aki képzeletéből kiindulva alkot, megveti azt, amely az értelemből származik.

Európa a maga materiális civilizációjában tudta, hogyan jön létre a mozdony. Ahogy az európai ember értelmével összeszerel egy mozdonyt, úgy a görögök még nem szereltek volna össze gépeket, mert a görögöknél még nem volt jelen az értelem. Az értelem csak a 15-16. században vált az ember részévé. Mivel a görögök végül is mindent, amit a természet megalkot, a jó szellemeknek tulajdonították, mindazt pedig, ami nem természetből való, ami csupán mű-termék, a rossz szellemeknek tulajdonították, így azt mondták volna: a mozdonyban éppen rossz szellem lakozik. – Igen, ha a képzeletükkel alkották volna meg, nem másra jöttek volna rá, mint arra, hogy a szellem segített az összeszerelésben.

De látják, uraim, úgy van ez, hogy rájövünk: az ősi, primitív emberek valóban több dolgot tulajdonítottak a szellemnek, mert a képzelet inkább valami szellemi az ember lelkében, mint a puszta értelem, amelyet a mai ember olyannyira értékel.

Ám soha nem jöhetnek vissza a régi korszakok. Ezért kell úgy lennie, hogy kétségtelenül előre haladunk, de mégsem gondoljuk, hogy az, ami csupán ösztönként van meg a mai állatokban, a szellemiekig fejlődhetne. Nem szabad tehát a primitív embereket olyannak képzelnünk, hogy tiszta ösztöneikkel rendelkeztek volna. Tudták, a szellem az, ami bennünk hat. S ezért is volt meg e hitük a szellemben.

Ez egy kis adalék ahhoz, ahogy az emberiség kulturális fejlődése végbement. Így azt kell mondanunk: igen, azoknak van igazuk, akik ma úgy képzelik, hogy az ember állati formából alakult ki. – Abból is alakult ki, de nem olyan állati formából, mint amilyenek a maiak, mert ezek csak később jöttek létre, amikor az ember már itt volt a Földön. Ezek az állati formák azonban, melyek folyamatosan egyre jobban az emberi fejlődés során olyanná váltak, mint egykoron voltak, s azok a képességek, amelyek annak idején léteztek, nem azáltal alakultak ki, hogy a szellemi rész bennük nem ésszerűen, hanem képzeletszerűen kétségtelenül tökéletesebb volt, mint ma. Emellett azonban mindig arra kell gondolnunk: Ez az ősi tökéletesség éppenséggel össze volt kapcsolva azzal, hogy az ember, mivel a szellem uralta, nem volt szabad. Csak értelme által válhat az ember szabaddá, intellektusa által válhat szabaddá.

Gondoljanak csak egyszer bele: az, aki értelme által munkálkodik, mondhatja: nos igen, egyszer ezt és ezt fogom gondolni. – Ezt egy költő, aki ma még képzeletével munkálkodik, nem tudja. Goethe nagy költő volt. Ha egyszer leült költeményt írni, mert azt valaki megrendelte tőle vagy mert éppen kedve volt egy ilyen állapotban költemény írni – úgy az csapnivaló lett. Hogy az emberek ezt ma nem tudják, az csupán azért van, mert az emberek ma már a jó költeményeket a rosszaktól nem tudják megkülönböztetni. De Goethe költeményei között sok csapnivaló is van. Tehát csak akkor lehet munkálkodni a képzelettel, ha valakit megszáll az ihlet, s ha valakit megszáll az ihlet, le kell jegyeznie a költeményt. S látják, így volt ez az őskori embereknél: Egyáltalán nem tudtak szabad akaratból ezt vagy azt megtenni. A szabad akarat az, ami először kialakult – de nem a bölcsesség. A bölcsesség kezdetben nagyobb volt a szabad akaratnál és ismét naggyá kell válnia. Tehát ismét el kell jutnunk az értelem által a szellemhez.

S látják, ez az antropozófia feladata. Nem akar ismét primitív korszakokat előhívni, amit ma sokan akarnak, régi indiai bölcsességet ismét az emberek közé vinni. Ez badarság, még ha meg is szólnak minket ezért, hanem az antropozófia fontosnak tartja, hogy eljussunk a szellemhez, de teljes mértékben az értelemmel, éppenséggel teljes mértékben az értelemmel. S ez a fontos, ezt kell megragadniuk: egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy valamit is akarjunk az értelem ellenében tenni, hanem arról van szó, hogy az értelemmel jussunk előbbre. Először az emberek értelem nélkül a szellemmel voltak jelen. Aztán a szellem folyamatosan alászállt, és naggyá vált az értelem. Most ismét az értelemből kiindulva kell eljutni a szellemhez. Ezt az utat a kultúrának kell bejárnia. Ha a kultúra nem akarja ezt az utat bejárni – igen, uraim, mindig azt mondtuk: a világháború, ilyesvalami még egyáltalán sohasem létezett. – Ez így is van: Így még soha nem marcangolták szét egymást az emberek. Azonban ha az emberek nem járják be ezt az utat, nem akarják megtenni, hogy az értelmet ismét eljuttassák a szellemhez, akkor még nagyobb háborúk jönnek majd. Mindig vadabb és vadabb háborúk jönnek majd, az emberek pedig valóban kölcsönösen fogják egymást pusztítani mint két patkány, amiket patkányketrecbe zártak, s amelyek úgy felfalták egymást, hogy végül semmi más nem maradt, csak két farok. Kicsit erősen fejeztem ki magam, de valójában az emberiség minden igyekezetével azon van, hogy végül semmi más ne maradjon az emberiségből. Azt azonban nagyon fontos tudnunk, merre tart az emberiség!

Földi élet és csillagbölcsesség

9. előadás – Az illatok – Dornach, 1924. augusztus 9.

Talán van még valakinek kérdése, ami a szívét nyomja? Most egy ideig nem tudunk összejönni, de talán van még valakinek kérdése?

Erbsmehl Úr: Elég bonyolult kérdésem van. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. Ha növényeket látunk, azt érezzük, hogy különböző az illatuk. Az emberi fajoknak is különböző az illata. Doktor Úr már beszélt nekünk az emberek fejlődéséről az ősi korszakoktól fogva. Úgy lehetett, hogy mindenfajta lény azt vette magához, ami jól esett neki. Különböző fajoknak is például különböző az illatuk. Kell itt lennie szellemi összefüggésnek: Ahogy a növények a földből vették az illatokat, úgy a különböző fajtájú emberek is felvették a különböző illatokat. Hogy függ ez össze a fejlődéssel az ősi korszakoktól fogva?

Dr. Steiner: Tehát úgy szeretnénk feltenni a kérdést, hogy az elvezessen oda, ahová el szeretne jutni. Ugye először is szemügyre vette a természet különböző produktumait: növényeket, állatokat és az embert. Az ásványoknál is arról van szó, hogy különböző az illatuk. Az illat csupán érzékelés. Így azt mondhatjuk: tudni szeretnék, hogyan függ ez össze a természet lényeinek létrejöttével, hogy a természet különböző lényeinek különböző az illatuk.

Először is nézzük meg, valójában mi teszi lehetővé az illatot. Mindenekelőtt tisztában kell lenniük azzal, hogy az ember, miközben az illatot érzékeli, legyen az valamilyen tárgyon, legyen az a természetnek más produktumán, valójában különböző helyzetben van. Csak arra hívom fel a figyelmüket, hogy például annak számára, aki bort iszik egy olyan környezetben, ahol bort isznak, kevésbé zavaró az illat. Ellenben, aki maga nem iszik bort, azonnal kellemetlennek érzi, ha olyan helyen van, ahol bort isznak vagy ahol egyáltalán csak bor található. Ugyanígy van ez más dolgokkal. Itt például figyelembe kell vennünk, hogy vannak emberek, különösen nők, akik nem képesek, még csak fejfájás nélkül sem képesek kibírni, hogy rövid ideig olyan szobában tartózkodjanak, ahol kutya van. Tehát a különböző lények különbözőféleképpen érzékenyek az illatokra. Megnehezíti a dolgunkat, hogy ilyen esetekben rögtön megtaláljuk az igazságot.

Nemcsak a szagokkal van ez így, hanem más érzetekkel is. Gondoljanak csak arra: belenyújtják kezüket, úgy ahogy van, mondjuk huszonhét fokos vízbe. Ezt a vizet nem nagyon fogják hidegnek érezni. Ellenben, ha előtte hosszabb időn át megszokta kezük, hogy harmincfokos vízbe merül, s utána nyúlnak bele a huszonhét fokos vízbe, akkor a huszonhét fokos víz hidegebbnek fog tűnni, mint előtte. Ezt a gondolatot könnyedén továbbvihetjük. Gondoljanak egy piros felületre. Ez a piros felület nagyon pirosnak tűnhet, ha fehér alapon található. Ha azonban az alapot most kékre festik, akkor a piros felület már nem fog többé olyan pirosnak tűnni. Így minden sok vonatkozásban attól függ, ahogyan az ember maga ezekhez a dolgokhoz viszonyul. Ez éppen oda vezetett, hogy az emberek azt gondolták, a dolgokat magukat egyáltalán nem érzékelik, hanem csak azt, ahogy azok rájuk hatnak. Erről már beszéltünk. Azt mondhatjuk tehát: Először el kell jutnunk oda, ami valójában egy ilyen dolog mögött húzódik. Mégis egészen pontosan meg lehet különböztetni az illata alapján az ibolyát és az ördöggyökeret. Az egyiknek, az ibolyának olyan az illata, ami számunkra mindenképpen szimpatikus. A másiknak olyan illata van, ami nem szimpatikus, melyet el akarunk tolni magunktól. S ez így van rendjén, hogy ily módon a különböző fajoknak, egyiknek, másiknak, különböző az illata. Így az, akinek, úgy mondanám, finom orra van, egy japán embert illata alapján meg tud különböztetni egy európaitól. Ez az egyik dolog.

Tisztában kell lennünk azzal, mi az illat alapja. Ez attól függ, hogy abból a testből, amely illatot áraszt, valami mindig eltávozik, ami a testünkhöz gáznemű, légnemű formában érkezhet. Ha a testből semmi gáznemű nem távozik, ami légnemű formában eljuthatna hozzánk, akkor nem érezzük a test illatát. A testtől tehát mindig légnemű anyagoknak, gáznemű anyagoknak kell távozniuk, hogy egyáltalán érezhessük a test illatát. Ezeknek a gáznemű anyagoknak szaglószervünk, orrunk útján bensőnkkel érintkezésbe kell lépnie. A folyadékot mint olyat nem tudjuk megszagolni. Ételeink illatát nem azért érezzük, mert folyékonyak, hanem azért, mert levegőt árasztanak, amely aztán orrunk által bensőnkbe jut. Tudják, vannak emberek, akik egyáltalán semmiféle szagot nem éreznek: számukra tehát az egész világ szagtalan. Nemrégiben találkoztam egy olyan emberrel, aki rendkívül szenvedett attól, hogy semmilyen szagot nem érzett, mert olyan foglalkozása volt, ahol szagolnia kell, mert a tárgyakat szaguk alapján kellett megkülönböztetnie. Foglalkozásában zavarja, hogy nem tud szagolni. Ez természetesen attól függ, hogy a megfelelő szaglóidegek nem rendesen fejlődtek ki.

Hogy a kérdéshez közelebb jussunk, fel kell tennünk a kérdést: Hogyan lehet az, hogy a testek gázt árasztanak ki magukból, hogy azok illatát bizonyos módon érezni lehet. – Látják, ha jobban foglalkozunk a testtel, akkor mindig azt vesszük észre, hogy a testet fel tudjuk osztani szilárd testre, amelyet régebben földi testnek neveztek és folyékony testre, melyet régebben vizes testnek neveztek. Víznek nevezték azt is, amit ma már nem víznek hívunk. Régebben mindent, ami folyékony volt, víznek hívtak, tehát a higanyt is. Azután itt vannak még a légnemű vagy gáznemű testek. Ha megnézzük ezt a háromfajta testet – a szilárdakat, a folyékonyakat és a gáznemű testeket –, akkor egyvalami tűnik fel különösen. A víz biztosan folyékony, viszont ha jéggé fagy, akkor ez egy szilárd test. Egy fém, például az ólom, szilárd, de ha kellően felmelegítik, akkor folyékonnyá válik, víz képződik belőle. Ezek a különböző anyagok tehát – szilárd, folyékony, gáznemű – egymásba tudnak alakulni. Ma már a levegő szilárd testté vagy legalább is folyadékká alakítható. Remélhetjük, hogy egyre inkább így lesz. Minden test lehet szilárd, folyékony és gáznemű.

Nézzünk most egy olyan testet, amelynek illata van, akkor ez egy olyan test, amely bizonyos mértékben magába zárva gázt tartalmaz. A szilárd testeknek önmagukban nincsen illatuk. A folyadékoknak önmagukban nincsen illatuk. A gázok mindig illatot bocsátanak ki. Az ibolya pedig nem gáznemű test, mégis érezzük az illatát. Hogy is van ez egy olyan testtel, amely láthatóan szilárd, mint az ibolya, s mégis érezzük az illatát? Úgy kell ezt elképzelnünk, uraim, hogy ez nem olyan, mint ez (lerajzolja), hanem ilyen szilárd alkotórészeket tartalmaz, és hogy közötte van az, mi gáz formájában párolog. Tehát azt mondjuk: az ibolya gázt tartalmaz, amely el tud párologni. – Ehhez az szükséges, hogy az ibolya bizonyos erők vonzásában legyen. Ha tehát leszedik az ibolyát, akkor ez úgy van, hogy valójában az ibolyának csak a szilárd részét szedik le. Tehát leszedik az ibolyának ezt a szilárd részét, s megnézik. Nos, a valóságban az ibolya nem csupán abból áll, amit szilárd részeként leszednek. Az ibolya lénye, az, ami az ibolya valójában, ebben a szilárd részben lakozik, s azt is mondhatjuk: a valódi ibolya, az, ami illatot áraszt, valójában gáz. Ez úgy van, hogy a gáz benne rejlik a levelekben és így tovább, éppúgy, minthogy benne rejlik a cipőikben vagy csizmáikban. S mint ahogy Önök nem azonosak a csizmáikkal, úgy az, ami az ibolyában illatozik, szintén nem a szilárd részben található, hanem a gázneműben.

Csakhogy, uraim, ha kitekintenek a világba: az emberek azt hiszik, ha így megnézik a világot, hogy az bizony üres, s az üres térben élnek a csillagok és így tovább. – Korábban azt hitték a parasztok, hogy ott, ahol a csillagok útjukat járják, szintén üresség van. Ma mindenki tudja, hogy ott levegő van, ott nem üres a tér. Azt is tudhatjuk, hogy odakint a világűrben sehol sem üres a tér; vagy anyag található benne, vagy szellem van ott. Látják, azt, hogy a világűrben sehol sem üres a tér, éppenséggel be lehet bizonyítani. Érdekes egyszer belegondolni, hogy nem üres. Ezt egy bizonyos rajzon szeretném bebizonyítani, hogy sehol sem üres. Most az egyszer szeretnénk eltekinteni attól, hogy a Föld és a Nap forog, tehát attól, amit Kopernikusz [13] tanított az embereknek. Úgy akarjuk megnézni a dolgot, amilyen az valójában. Itt van a Föld, itt meg a Nap a Föld körül, Keleten kel fel és Nyugaton nyugszik le. Valahol mindig ott van a Nap (lerajzolja). Nos van itt valami sajátságos. Bizonyos területeken, igazából mindenütt, ha pontosan megnézzük, mégpedig, ha a Nap felkel és lenyugszik, de máskor is, nem csupán az alkonyatot látjuk, hanem van ott valami, ami a világot mindig bámulatba ejti. Van valami a Nap körül, ami egyfajta sugárzó fényt alkot. Mindig, amikor a Napra tekintünk, főként azonban reggel és estefelé, az alkonyaton kívül még ez a sugárzó fény is ott van. A Nap körül fény ragyog fel. Ezt zodiákusi fénynek nevezik. Ez a zodiákusi fény, uraim, sok fejtörést okoz az embereknek, nevezetesen azoknak, akik materiális gondolkodásúak. Azt gondolják: a Nap üres térben világíthat, s ha világít, akkor azt látjuk, hogy a többi égitestet megvilágítja. De honnan ered ez a fény, amely mindig ott van a Nap körül, ez a zodiákusi fény? – Hihetetlenül sok elméletet állítottak fel arról, honnan ered ez a zodiákusi fény. Ha a Nap üres térben keringene körbe vagy csak áll a kopernikuszi tan szerint, nem is lehet ott fény! Honnan ered ez a fény? – Roppant egyszerű rálelni, honnan ered ez a fény. Egész biztosan átmentek már a városon nagyon tiszta este és látták ekkor a lámpákat. Ezeknek a lámpáknak szilárd határaik vannak. Este, amikor tiszta a levegő, egészen körülhatárolva láthatjuk a fényeket. Most menjenek el egy olyan este a városba, amikor nem látni ilyen szilárd határokat, akkor mindenütt egyfajta fénygyűrűt látnak. Miért látható? Mert köd van. A ködben rajzolódik ki a fénygyűrű. A Nap időnként fénygyűrűvel maga körül halad az égbolton, mert az ég nem tiszta, hanem mindenütt finom köd tölti ki. A zodiákusi fény az, ami ebben a finom ködben fényként tűnik fel. Az emberek minden lehetséges dologra gondoltak. Például, hogy ott mindenféle üstökös repül át. Biztosan ilyesmi is volt. Viszont ez a zodiákusi fény, amely a Nappal együtt halad, időnként erősebb, néha gyenge, néha egyáltalán nincs is ott, mert a köd a világűrben többé-kevésbé sűrűsödik vagy ritkul. Így azt mondhatjuk: valójában az egész világűrt kitölti valami. – Ám azt is elmondtam már Önöknek, ez nem úgy van, hogy elhihetjük, hogy mindenütt anyag, matéria van. Elmondtam Önöknek, hogy a fizikusok, a materialista fizikusok igen csodálkoznának, ha felmennének oda és azt várnák, hogy a Nap olyan, ahogy azt a fizika ma leírja. Badarság! Ha a fizikusok fel tudnának jutni a Naphoz valamilyen olcsó vonattal, elcsodálkoznának azon, hogy ott semmi gázneműt nem találnának. Üres teret találnának, amely olyan lenne, mint a gáz. S az, amit találnának, éppen hogy a szellem volna. Tehát nem mondhatjuk azt: mindenütt csak anyag létezik, hanem azt kell mondanunk: mindenütt szellem, valódi szellemi is lakozik.

[13] Nikolaus Kopernikus, csillagász (1473-1543)

Tehát a világűrből nem csupán az anyag hat mind-arra, ami a Földön található. Már ezt is említettem. A szellem is hat mindenre. Nézzük csak meg, hogyan függ össze az emberben a szellemi és a fizikai.

Uraim, létezik ebből a szempontból egy még kézenfekvőbb lény, amelynek sokkal jobb a szaglása, mint Önöknek vagy nekem, ez a kutya. A kutyáknak sokkal finomabb a szaglása, mint az embernek. Tudják, hogy ma ezt a szaglást kihasználják. Vannak rendőrkutyák, melyek szimatukkal embereket találnak meg, akik bűnözők, és megszöknek. Megszagoltatják azt a helyet a kutyával, ahol a bűnöző járt, a kutya megkeresi a nyomot, követi azt, és elvezet arra a helyre, ahová a bűnöző eljutott. A kutya orrában nagyon finom szaglóidegek találhatóak. Nagyon érdekes tanulmányozni a kutyának ezt a finom szaglóérzékét, de azt is nagyon érdekes tanulmányozni, ahogy a kutya szaglóidegei a többi ideggel összefüggenek. Az orr mögött, az agyban a kutyának nagyon érdekes szaglószerve található. Az orr csak egy része ennek a szaglószervnek. Az orr mögött, az agyban van a kutya szaglószervének fő része. Nos, össze tudjuk hasonlítani a kutya szaglószervét az emberével.

A kutyánál egy pontosan kivehető szaglószervről van szó, egy agyról, mely alapjában véve szaglószervvé válhat. Az embernél a szaglóagy nagy része átalakult értő-aggyá. Ami az orrunk mögött található, az egy átalakult szaglószerv. Mi megértjük a dolgokat, a kutya nem érti, szagolja. Megértjük, mert azon a helyen, ahol a kutyának még valódi szaglószerve van, nekünk átalakult szaglószervünk van. Értelmi szervünk egy átalakult szaglószerv. Csak egy kis maradék szaglóagyunk van, ezért szaglásunk rosszabb, mint a kutyáé. Így feltételezhetik: ha a kutya átmegy a szántóföldeken, amely roppant érdekes a kutya számára, oly sok mindennek az illatát érzi, hogy ha mindezt le tudná írni, akkor a világot illatnak írná le. Ha létezne Schopenhauer a kutyák között – folytatva a gondolatmenetet –, érdekes könyveket tudna írni. Schopenhauer [14] írt ugyan egy könyvet A világ mint akarat és képzet, mert ember volt és szaglószerve képzelőszervvé vált. A kutya érdekes könyvet írna: A világ mint akarat és illat. Sok minden benne lenne, amit az ember nem tudhat meg, mert az ember a dolgokat elképzeli, a kutya pedig szagolja azokat. Sőt azt hiszem, az a könyv, amit a kutya írna, sokkal érdekesebb lenne, ha a kutya Schopenhauer volna, mint az a könyv, melyet Schopenhauer írt: A világ mint akarat és képzet!

[14] Arthur Schopenhauer, filozófus (1788-1860)

Látják tehát, mennyire magától adódik, hogy szagolható világban élünk, s a többi lény, mint például a kutya, ezt a világot magasabb értelemben véve mennyire szagolhatónak érzékeli.

Itt végül azt kell mondanunk: ha még finomabb szaglószervek léteznének, akkor az egész világnak, mivel a világ mindenütt gázzal telített – amit a zodiákusi fénynél látunk –, a legkülönbözőbb illata lenne. Gondoljanak arra, létezne egy olyan lény, amely felszimatolna egészen a Napig. Nem a szépséget írja le, amilyennek a Napot látjuk, hanem szimatolása tanít arról, milyen a Nap illata. Egy másik lény nem úgy írja le a holdfényes éjszakát, mint a költők: A szerelmes pár ment a csodálatos holdfényes éjszakában s kellemes illatú világban éltek – vagy talán mivel a Holdról van szó, talán még finomabb illatok vették körül őket. Majd egy ilyen lény felszagolna most az Esthajnalcsillaghoz, s az Esthajnalcsillagban más illatokat érezne, mint a Napban. Majd felszimatolna a Merkúrhoz, a Vénuszhoz, a Szaturnuszhoz; nem kaphatna fényképet ezekről a csillagokról, csak elképzelése lehet arról, ahogy a szem közvetíti azokat, viszont érezne Nap-illatot, Hold-illatot, Szaturnusz-illatot, Mars-illatot, Vénusz-illatot. Ha léteznének ilyen lények, figyelnék azt, amit a szellem beleír a világgázok illatába, amit a Hold, Nap, Merkúr, Vénusz szelleme a világlétbe bejegyez. Ezek a lények figyelnék ezt.

De menjünk tovább, uraim: Nézzük meg, hogy is van a történet, mondjuk, a halak esetében, amelyek egyáltalán nem bocsátanak ki illatot. Egészen pontosan megfigyelhetjük, ahogy a halak színeiket aszerint változtatják, ahogy a Nap rájuk süt. Saját színezetükkel azt a színt adják vissza, mely a Napból rájuk esik. Így azt mondhatjuk: egy olyan lény, amelynek a szaglása ennyire finom lenne, nem csupán illatokat érezne, hanem aszerint alakulna, amilyen a világ illata.

Látják, vannak ilyen lények. Vannak lények, amelyek egyszerűen képesek érezni a világ illatát: ezek a virágok. A virágok érzik a világűr illatát és ahhoz igazodnak. Hogyan történik ez az ibolyánál? Tudják, az ibolya csupa orr, éspedig egy nagyon finom orr. S az ibolya nagyon szépen, pontosan azt érzékeli, ami például a Merkúrból sugárzik, s aszerint alakítja illattestét. Az ördöggyökér nagyon finoman érzékeli azt, ami a Szaturnuszból sugárzik: aszerint formálja gáztestét és büdös szagot áraszt. És így a növényvilágban minden lény, ha szaglásra kerül sor, azt érzékeli, ami a bolygók felől érezhető.

Végül nézzük azokat a növényeket, amelyek nem illatoznak. Miért nem illatoznak? Tudják, a finom orr számára minden növénynek van illata. Legalább azt az illatot árasztják, amit frissítő illatnak nevezhetünk. Az ilyen frissítő illat azonban nagyon erősen hat rájuk. Ez éppenséggel az, ami a Napból érkezik. Mialatt a növények nagy száma csak a Nap-illat számára elérhető, egyes növényeket, mint az ibolyát, ördöggyökért, a bolygók hatása eléri. Ezek valójában a kellemes vagy a rossz szagú növények. S ha például megszagoljuk az ibolyát, azt mondhatjuk: Ó, ennek az ibolyának finom orra van. Csupa orr; a Merkúr világillatát veszi fel. – Megtartja, ahogy azt jeleztem Önöknek, a szilárd alkotórészek között megtartja és kiárasztja. Ekkor olyan tömény az illat, hogy érezhetjük. Ha tehát az ibolyából a Merkúr árad felénk, érezhetjük. Ha roppant durva orrunkkal felszimatolunk a Szaturnuszhoz, semmit sem érzünk. Ha azonban az ördöggyökér, melynek a Szaturnusz illatához finom orra van, felszimatol a Szaturnuszhoz, érzi azt, ami a Szaturnuszról árad, és ehhez igazítja gáztartalmát, büdös lesz. Ha sétányon megyünk át, ahol vadgesztenyefák állnak – ismerik ezt a vadgesztenye vagy a hársfavirág-illatot? Ez egy olyan illat, melyet a vadgesztenyefák és a hársfák azért árasztanak magukból, mert virágaikban finom szaglással rendelkeznek mindahhoz, amit a Vénusz áraszt a világba. Így számunkra a virágokból valójában az ég illatozik vissza.

A virágoktól térjünk át arra, amit Erbsmehl Úr elsősorban kérdésében már megpendített: a fajokra. A fajok kezdetben a Föld különböző pontjain éltek. A Föld egyik pontján kialakult ez, a Föld másik pontján egy másik faj. Honnan ered ez? Nagyon jól tudnék mesélni arról, hogy a Föld egyes részeire különösen erős hatással bír az egyik, egy másik részére a másik bolygó. Menjünk át például Ázsiába, akkor azt találjuk, hogy mindaz különösen erősen hat az ázsiai szárazföldre, ami a Vénuszról a Földre alásugárzik – a Vénuszról, az Esthajnalcsillagról. Menjünk át az amerikai szárazföldre, ott azt találjuk, hogy mindaz erősen hat az amerikai szárazföldre, ami a Szaturnuszról sugárzik alá. Így valójában például arra bukkanunk, hogy Afrikára mindaz hat, ami a Marsról alásugárzik. Így azt vesszük észre, hogy a Föld minden darabjára valójában egy másik bolygó hat különösen erősen. Ez azzal függ össze, hogy a bolygók különböző helyzetben találhatók az égen aszerint, hogy hogyan esik a fény. Például a fény a Vénuszról egészen másként esik, mint a Merkúrról. Ez a hegyalakulatokkal, kőképződményekkel függ össze. Így a különböző fajok a Föld különböző részein attól függenek, hogy a Föld egy része a Vénusz hatásait különösen erősen veszi fel, másik része pedig a Szaturnusz hatásait. Ehhez igazodik a növényiség az emberben.

Az ember magában hordozza az egész természetet. Magában hordozza a köveket, magában hordozza a növényeket, magában hordozza az állati természetvilágot és külön az emberi természetvilágot. A növényi az emberben éppúgy igazodik a bolygók illatához, mint maga a növényi természetvilág. Azoknak az ásványoknak, melyek még a növényi természetvilágból sok mindent magukban hordoznak, szintén van illatuk. Tehát az, hogy valaminek illata van-e vagy sem, azzal függ össze, hogy a világillatokat magába fogadja.

Nagyon fontos, hogy ilyen dolgokat is megértsenek. Ma arról beszélnek, hogy a növények éppúgy érzékelni tudnak, hogy az emberhez hasonlóan lelkük van. Ez természetesen badarság. Már korábban beszéltem erről. Léteznek növények, melyekről azt hisszük, hogy éreznek, mint például a Vénusz légycsapója [15]. Ha rovar kerül a Vénusz légycsapójának területére, bezárul a légycsapó és a rovar foglyul esett. Elmondhatnánk épp-úgy egy egérfogóról, hogy lelke van, mert mihelyt egér kerül az egérfogó területére, bezárul az egérfogó és az egér be van zárva. Ilyen külsőségeket nem használhatunk a megismeréshez. Be kell hatolni a dolog lényegéhez. Akkor mondhatjuk azt – ha egyidőben tudjuk, hogy a növényi illatok azt adják vissza, ami odakint van a külvilágban: A növények valójában a Föld finom szaglószervei. S az emberi orr, uraim, alapjában véve durva növény. Mint egy virág, úgy nő ki az emberből, de durvább – egy durva virág, amely az emberből kinő. Már nem érzékel többé olyan finoman, mint ahogy a növény érzékel a világűrben. Ezek már a képek, nagyon valóságosak. Így van ez.

[15] Vénusz légycsapója: Dionaea muscipula, harmatfűfélékhez (Droseraceae) tartozó, „rovarevő” növény, mely mocsaras helyeken, Észak-Amerika meleg vidékein fejlődik. Vö. Charles Darwin, Rovarevő növények, németre fordította J. Victor Carus, Ch. Darwins gesammelte Werke, 8. kötet, 1876. Stuttgart, 259. oldal és a következő oldalak.

Így azt mondhatjuk: valójában azt találjuk, ha odáig megyünk a növényvilágban, hogy a Földet mindenütt hatalmas orrok borítják, ezek a növények. A mi különös orrainkra már egyáltalán nem úgy tekintünk, hogy azok valójában a növényektől származnak. Némely növény virága valóban olyan, mint az emberi orr. Nézzék meg így a növényeket, amik úgy néznek ki, mint az emberi orr. Léteznek ilyen növények: Azt mondják, ezek a tátogatók, az ajakosak, ám olyanok, mint az orr. Mindenhol megtalálják őket az út mentén.

Ilyen módon jutunk el a világ valódi megismeréséig. Aztán, ha ebben a világban ily módon nyomon követjük a dolgokat, akkor megtaláljuk először azt, ahogy az ember valóban az egész megmaradt világhoz viszonyul. Tudják, azt mondhatjuk: ez a szegény ember, nos van orra, hogy szagoljon vele, de már nem szagol vele rendesen, az orra túl durva lett. Látják, a növények virágai az egész világ illatát képesek érezni. A növények levelei összehasonlíthatók az emberi nyelvvel. Meg tudják ízlelni a világot. A növények gyökerei összehasonlíthatóak azzal, ami figyel, néz: Ez szem, de rossz szem. – Ott áll a szegény ember. Mindent magában hordoz, amit odakint a természet lényeinek megvan, de ez gyengévé és erőtlenné vált.

Ám egészen különös emberekkel is találkozunk. Ha olyan jó lenne a szaglásunk, mint ahogy a növényeké, ha olyan jól éreznénk az ízeket, mint ahogy a növény ízlel a leveleivel – nem ismernénk ki magunkat, mert mindenhonnan illatokat és ízeket éreznénk! Nem kellene ennünk ahhoz, hogy ízeket érezzünk; minden oldalról áradnának felénk az ízek! Az embernél nem erről van szó. Mindezzel már nem rendelkezik többé. Ellenben van értelme. Nézzék meg az állatot, ez különösen éles szaglóagyat alakított ki az orra mögött (lerajzolja). Az embernél ez a szaglóagy elcsökevényesedett. Az orr durvává vált. Itt csak egy kis darabka van. Ezért van azonban értelmi agya. Ugyanígy van ez az ember ízlelőszervével. Vannak állatok – a legtöbb állatnak még hatalmasra fejlődött ízlelőagya is van –, roppant jól meg tudják különböztetni egyik táplálékot a másiktól. Tudják arról, ahogy az állatok elfogyasztják a táplálékot, egyáltalán nincs fogalmunk. Toronymagasra ugranánk, ha számunkra mindaz, amit megeszünk, olyan ízletes lenne, mint amennyire az állatok számára a dolgok ízletesek. Arról, ahogy a kutyát a cukor boldoggá teszi, kissé cukros ízlelésünknek szemernyi sejtelme sincs. Ez abból ered, hogy a legtöbb állatnál hatalmas ízlelőagy található. Az embereknél csak egy kis maradvány létezik ebből. Ezért viszont megvan a képessége, hogy eszméket alkosson, az átalakult szaglóaggyal eszméket alkosson. Látják, így lesz az ember a Föld legnemesebb lényévé, hogy nála az agyban az érzékelésből csak kis darab létezik, a másik rész átalakult a gondolkodáshoz, érzéshez. Ezáltal válik az ember a legmagasabb rendű lénnyé. Így azt mondhatjuk: Az emberi agyban hatalmas átalakult ízlelés és szaglás található, az ízlelőagyból és a szaglóagyból pedig csak darabok. Az állatnál ez nem létezik, ellenben ez hatalmasra fejlődött (utal a rajzra). Ez már a külső formákon felismerhető. Ha az embernek annyira kifejlett szaglóagya lenne, mint a kutyának, akkor nem lenne homloka. A homlok hátranyúlna, mert a szaglóagy hátrafelé alakulna ki. Mivel azonban átalakul, felmagasodik a homlok. Mivel a kutya orra előrenyúlik, hátra kerül az agy. Aki ezt megtanulja, meg is tudja mondani, mely állatfajnak van különösen jó szaglóérzéke. Csak azt kell megnéznie, hogy az agy hátranyúlik és az orr hatalmasra fejlődött, s már tudja is: az állatnak jó szaglóérzéke van.

Aztán nézzék meg a növényeket. A növények orra egészen a gyökérig a földbe lefelé folytatódik. Itt minden csupa orr. Az ember számára az illatokat, a világ illatait az orr teszi érzékelhetővé. Ez, látják, megmutatja nekünk, hogy az ember éppen azáltal tökéletlen, hogy azokat a dolgokat, amelyek az állatoknál és növényeknél megtalálhatók, tökéletlen formában birtokolja, hogy azok átalakultak. Így megkérdezhetjük: miért tökéletesebb az ember a természet többi lényéhez képest? Azért, mert azt, amivel a többi lény tökéletes formában rendelkezik, tökéletlen formában birtokolja. – Ezt könnyen beláthatják. Nézzék csak meg a csirkét. Kibújik a tojásból – nyomban tudja, mire van szüksége. Máris táplálékot tud keresni, máris tud kaparni. Gondoljanak bele, mihez kezd ezzel szemben az ember? Az állat mindent tud. Miért? Mert külső agyszervei még nem alakultak át gondolkodószervvé. Az embernél először, amikor megszületik, az érzékszerveknek ezeket a tompa területeit az agyban még meg kell hódítania. Ezért kell a kisgyereknek tanulnia, míg az állatnak nincs szüksége a tanulásra, hanem mindent kezdettől fogva tud. Így van ez az embernél. Mindent nagyon pontosan láthatunk: Emberek, akik nagyon egyoldalúan csak az agyukat alakították, rettentően pontosan tudnak gondolkodni, viszont szörnyen ügyetlen fickók. Az embernél ez attól függ, hogy az agynak nem túl nagy része alakult át. Ha túl nagy rész alakult át, jó költő lehet, de nem lehet jó szerelő. Odakint a világban nem lesz ügyes. Ma, uraim, úgy van ez – ez azzal függ össze, amit az imént ismertettem –, hogy a bőséges burgonyafogyasztástól sok embernél az agy roppant nagy része átalakul. Emiatt lesznek az emberek eszesek, de ügyetlenek. Ma ügyetlenek az emberek: Az, amit nem hosszú időn keresztül tanultak, nem tudják – olyan dolgokat, melyeket az ember igazából csak futólag tanul. Vannak emberek, akiknek ha leszakad a nadrággombjuk, nem tudják felvarrni. Roppant jó könyveket tudnak írni, viszont nadrággombokat nem tudnak felvarrni. Ez onnan ered, hogy azok az idegek, amelyek a finomabb szervekben található érzékelő-idegek, szinte teljesen agyi idegekké alakultak.

Egyszer megismertem valakit [16], aki kétségbeesetten félt a jövőtől, mert azt mondta: a régi időkben az ember sokkal finomabb érzékű volt, mert valóban az agynak még nem olyan nagy része alakult át. Miben áll az ember fejlődése? Abban, hogy sok minden, ami korábban az érzékekhez tartozott, amely finomsághoz vezetett, ma érzékelőaggyá, értő aggyá alakult. – Ez a férfi kétségbeesetten félt, hogy ez így folytatódik, hogy az érzékelőagyból egyre több átalakul értő aggyá, így végül az emberek teljesen ügyetlenekké válnak, hogy a szem elsatnyul és így tovább. A korábbi időkben az emberek egészséges szemmel élték le életüket, ma pedig már szemüvegre van szükségük. Az embereknek már nem olyan kellemes az illatuk. A kéz kezd ügyetlenné válni. Ami pedig ügyetlenné válik, elsatnyul. Félt, hogy minden aggyá alakul, s hogy az ember, aki először ilyen (lerajzolja), nos azt gondolta: lassanként eljutunk oda, hogy minden elsatnyul. A fej egyre nagyobb és nagyobb lesz, a lábak egyre kisebbé válnak. Ez az ember ezt azonban teljesen komolyan gondolta, szörnyen tragikusnak találta. Az emberekből végül már csak a fej marad, mely golyóként gurul majd keresztül a világon. Mi lesz itt? – Ez aztán tényleg nagyon helyes gondolat. Mert ha az ember nem tér vissza ismét ahhoz, amit egykor már a képzelete által megragadott, ha az ember nem tér vissza ismét a szellemhez, akkor egy ilyen golyóvá válik. Ezért van ez úgy, hogy valóban, a szellemtudománnyal való foglalatosság által az ember nemcsak okossá válhat – nem lesz okosabb, mint más teória által, ha csak teóriának fogja fel; nem lesz okosabb, inkább butább lesz –, ha azonban a szellemtudományt helyesen fogja fel, úgy ahogy azt fel kell fogni, akkor az csontig hatol! A merevvé vált ujjak ismét ügyesek lesznek, mert a külvilág ismét érvényre jut. Csak átszellemesítik, de ezáltal nem lesznek ügyetlenebbek. Az ilyen dolgokra tehát oda kell figyelni. Pontosan látjuk: Amikor az emberek a mítoszokat, mondákat, mitológiákat létrehozták – amiről a minap megkérdeztek –, még nem volt olyan sok minden átalakulva az agyban, mint az érzékekben. Tudják, amikor az emberek éppen álmodtak – az idős emberek többet álmodtak, mert még nem alakult át olyan sok minden az agyban –, amikor álmodtak, akkor képek voltak előttük. Ma nagyon üres gondolataink vannak. Amikor pedig az elbeszéléseket hallgatják Wotanról, Lokiról, az ókori görög istenekről, Zeuszról, Afroditéről és így tovább, akkor ezek az elbeszélések arról is tanúskodnak, hogy az embernek a manapság oly becses eszességből még nem olyan sok jutott. Az emberek okosodnak, igen, de az ember a világot nem úgy tanulja meg, ahogy ésszel tanul, hanem azáltal, hogy megtanulja megfigyelni. Ezt megláthatják egy hasonlaton.

[16] Hermann Rollett, 1819-1904; osztrák író. Vö. Geistige Wirkenskrafte im Zusammenleben von alter und junger Generation/Pädagogischer Jugendkurs, Rudolf Steiner összes műve, Dornach, 1964, Bibl.-Nr. 217, 163. o.

Gondoljanak egy felnőttre, kisgyerek áll előtte. Saját eszességét tartja valamire; a gyereket pedig csak butának tartja. Ha azonban érzéke van ahhoz, ami a gyerekből természetszerűleg árad, akkor ezt többre értékeli saját okosságánál. Így azt, ami a természetben megvan, nemcsak ésszel lehet megragadni, hanem azáltal is, hogy az ember foglalkozik a természet titkaival. Eszességünk a magunké, nem a megismerésre szolgál. Az okos embernek kiváltképp nem is szükséges bölcsnek lennie. Okos emberek nem lehetnek buták, viszont lehetnek balgák, akik nem sokat tudnak a világról. Az ész minden lehetségesre használható: növényeket besorolni, ásványokat besorolni, vegyületek összeállításához és meghatározásához, dominózni, sakkozni, a börzén játszani. Ugyanaz az észjárás az, ami becsapja a börzén az embereket, mint az az észjárás, mellyel akkor rendelkeznek az emberek, ha kémiát tanulnak. Csak attól függ, hogy valami mást érzékelünk, amikor kémiával foglalkozunk és mást, amikor a börzén játszunk. Az észjárás mindkettőben ott van. Amire figyelünk, attól függ. Nem szabad, hogy az agyban sok minden átalakuljon. Ha például egy nagy börzespekulánst felboncolnánk, akkor kitűnő, teljesen ragyogó agyat találnánk. Ebben az irányban néhány dolog megoldott, mivel éppen az anatómia révén sok mindent megfejtettek. De soha nem tudták az agyban a megismerést bebizonyítani, az észjárást azonban igen.

Így próbáltam meg formába önteni ezt a kérdést. Talán nem teljesen elégedetlenek a válasszal. Nos, mihelyt visszatértem, ismét találkozzunk. Remélem, ezzel be tudják érni egy ideig. Sajnálom, hogy nem itt tarthatok előadásokat és nem Angliában. Még nem tartunk ott. Ha egyszer majd ott tartunk, nem kell több szünetet tartanunk. Átmenetileg azonban szünetet kell tartanunk. Ezért a viszontlátásra, uraim.

10. előadás – A bolygók állatra, növényre és kőzetekre gyakorolt hatása – Dornach, 1924. szeptember 9.

Jó reggelt, uraim! Lehetséges talán, hogy még további kérdéseik vannak?

Írott kérdés: A Mars a Föld közelében van. Milyen hatással van a Földre? Mit tudunk egyáltalán a Marsról?

Dr. Steiner: Nos, tudják, az utóbbi időben újra és újra arról beszélnek, hogy a Mars a Föld közelében tartózkodik, az újságok pedig valójában a legértelmetlenebb, legostobább módon beszéltek a Mars földközelségéről. Ugyanakkor egyáltalán nem kell a bolygók konstellációjában ezeknek a külső viszonyoknak nagy jelentőséget tulajdonítanunk, amelyek a Föld megfelelő helyzetével és így tovább összefüggenek, mert ezek a hatások, amelyek onnan származnak, valójában nem valami erősek. Egyébként furcsa, hogy az utóbbi időben olyan sokszor esik szó a Mars Földhöz való közeledéséről, hiszen minden bolygó, például a Hold is, folyamatosan közelít a Földhöz, a bolygók pedig már olyan helyzetben vannak, hogy végül valamennyi ismét a Földdel egyesül majd, egy testté válnak a Földdel.

Ám ha ezt úgy képzeljük el, ahogy többnyire az emberek a bolygókat elképzelik, hogy azok ugyanolyan szilárd testek, mint a Föld, akkor bizony elvárhatjuk, ha a Földdel találkoznak, hogy a Földön minden élőlénynek nekicsapódnak! De nem erről lesz szó, mert a bolygók nem ugyanazon szilárdsággal bírnak, mint a Föld maga. Ha a Mars például valóban leereszkedne és a Földdel egyesülne, akkor nem tudná elpusztítani a szilárd szárazföldet, hanem csak elárasztani tudná azt. Mert a Mars, amennyire ezt meg lehet vizsgálni – ezeket a dolgokat valójában sohasem lehet csupán fizikai szerkezetekkel megvizsgálni, hanem ilyenkor a szellemtudományt, a szellemi látást is segítségül kell hívni –, ha tehát készek vagyunk a Marsot igazából megismerni, úgy az mindenekelőtt többé-kevésbé folyékony masszából áll, nem olyan folyékony, mint a víz, de mondjuk, mint a zselé vagy hasonló dolgok. Tehát ilyenformán folyékony. Természetesen vannak szilárd alkotórészei, ezek azonban szintén nem olyanok, mint Földünkön, hanem nagyjából olyanok, mint az állatoknál az agancsok vagy a szarvak. Földünk anyagából alakulnak ki és abba is alakulnak ismét vissza. Úgyhogy a Mars esetében egészen másfajta minőséget kell feltételeznünk, mint amilyen Földünké.

Tudják, folyamatosan Mars-csatornákról beszélnek, csatornákról, amelyek a Marson léteznek. De miért beszélnek csatornákról? Semmi mást nem látni a Marson, mint ilyen vonalakat (lerajzolja), ezeket csatornáknak nevezik. Ez helyes – és egyben nem helyes. Minthogy a Mars nem abban az értelemben szilárd, mint a Föld, természetesen itt nem beszélhetünk olyan csatornákról, mint amilyenek a Földön vannak. Arról azonban lehet beszélni, hogy van a Marson valami ahhoz hasonló, mint nálunk a passzátszél. Bizonyára tudják, hogy a Föld forró területei felől, Afrika felől, a Föld középen fekvő területeiről folyamatosan meleg levegő áramlik a hideg Északi-sark felé és a hideg Északi-sark felől a levegő ismét visszaáramlik a Föld középen fekvő területei felé. Így tehát, ha kívülről néznénk meg a dolgot, szintén ilyen vonalakat látnánk. Ezek azonban a passzátszél vonalai, a passzátszél légáramlatainak vonalai. Hasonló ez a Marsnál is. Csak a Marsnál minden sokkal inkább él, mint a Földön. A Föld szorosabb értelemben véve inkább elhalt bolygó a Marshoz képest, ahol többé-kevésbé a dolgok még élnek. Itt szeretném néhány dologra felhívni a figyelmüket, ami elvezetheti Önöket ahhoz, hogy megértsék, milyen valójában a Mars Földhöz való viszonya.

Ha a számunkra legfontosabb égitestünkből, a Napból indulunk ki, akkor tudjuk, hogy a Nap igen sok mindent megtart a Földön. Vegyék csak szemügyre a megszokott mindennapi napsütést. Megnézhetik éjszaka a növényeket: becsukják virágaikat, mert nem süti őket a Nap. Nappal ismét kinyílnak, mert süti őket a Nap. Így van nagyon sok minden, amely a Föld bizonyos részén kétségtelenül a napfény szétterülésével függ össze, vagy a Föld bizonyos részén a sötétség szétterülésével, tehát a Nap nemlétével. Egy év alatt ez természetesen szembetűnő. Ne gondolják, hogy Földünkön tavasszal egyáltalán nőnének növények, ha a Nap hatalma ehhez bizonyos módon nem járulna hozzá. Mivel a Nap ősszel ismét veszít hatalmából, elhervadnak a növények, minden élet elhal, hó hull a Földre. Tehát az élet a Földön a Nappal függ össze. Egyáltalán nem tudnánk az itt létező levegőben lélegezni, ha nem létezne a Nap, ha a napsugarak nem tennék a levegőt erre alkalmassá. A Nap tehát a legfontosabb égitestünk. Gondoljanak csak arra, mennyire más lenne a dolog, ha a Nap nem huszonnégy óra alatt járná láthatóan körbe a Földet, hanem dupla idő alatt! Akkor minden élet lassabb lenne. Tehát a Földön minden élet a Napnak a Föld körül való körülforgásától függ – valójában fordítva van, de mégis így tűnik. Másrészről pedig kevésbé jelentős az emberek számára a Hold hatása, mégis érzékelhető. Ha belegondolnak, hogy a Holdhoz igazodik az apály és a dagály, hogy ugyanannyi ideig tartanak, mint a Hold körforgása, akkor látni fogják, milyen erővel hat a Hold a Földre. Azután azt is láthatják, hogy a Hold Föld körüli körforgásának ideje különös jelentőséggel bír, ha megvizsgálnánk, hogyan fejlődnek a Földön a növények, ha már süti őket a Nap. Így lelnénk rá a Hold hatására. Tehát a Hold és a Nap bír a legnagyobb hatással a Földre. Ezt a hatást pedig felismerhetjük a körforgási időből, abból az időből, mialatt a Hold ismét megtelik, újhold lesz és így tovább. Felismerhetjük ezt a Napnál aszerint, hogy felkel és lenyugszik, vagy tavasszal elnyeri erejét, ősszel erejét veszti.

Szeretnénk Önöknek valamit mondani. Önök mindannyian ismerik a jelenséget, miszerint a földben léteznek az úgynevezett cserebogarak. Ezek kis féregszerű állatok, melyek számunkra különösen kártékonyak, mert szétrágják a burgonyáinkat. De nézzék csak, ezek a cserebogarak nem mindig fenyegetik burgonyáinkat, hanem vannak évek, amikor burgonyáink sértetlenek maradnak ettől a rovartól, és vannak évek, amikor egyáltalán nem menekülhetünk, amikor a cserebogarak végig megtalálhatóak. Mik is ezek a cserebogarak valójában?

Tudják, ennek utána is lehet számolni. Ha olyan évünk volt, amikor ezek a cserebogárpajorok burgonyánkat szétrágták, és most várjuk, hogy elkövetkezzen a negyedik év – az első évben nem történt semmi, a második évben sem történt semmi és a harmadik évben sem. Látják, uraim, ebben a negyedik évben ismét itt a cserebogárcsapás. Ilyenkor aztán ennek megfelelően sok a cserebogár, mert csak négy év múlva kelnek ki a cserebogarak a cserebogárpajorokból, amelyek négy éve megvoltak. Úgyhogy körülbelül négyéves periódus húzódik a cserebogárpajorok megjelenése mögött, amiknek egyszerűen, mint minden rovarnak, először hernyóformájuk, majd bábformájuk van és így tovább, folyamatosan kifejlődik aztán a tökéletes rovar alakja, úgyhogy a cserebogárpajoroknak cserebogárrá való fejlődéséhez négy évre van szükségük. Ha a következő évben kevés a cserebogárpajor, a negyedik évben is kevés a cserebogár. Ez tehát éppen úgy függ össze, hogy a cserebogarak száma összefügg a négy évvel ezelőtti cserebogárpajorokkal.

Nos, ha ezt az időt vesszük, akkor egészen pontosan látjuk, hogy ez a Mars keringési idejével függ össze. Itt láthatják tehát bizonyos rovarok szaporodásánál, milyen hatással van a Mars a földi életre. Csak egy kicsit el van rejtve. A Napnál a hatás nyilvánvaló, a Holdnál már nem egészen nyilvánvaló, a Marsnál rejtett. Mindaz, aminek köztes időre van szüksége a földi évek között – tehát mint a cserebogárpajornak és a kifejlett cserebogárnak –, a Marstól függ. Úgyhogy itt már tényleg jelentős a hatás.

Valaki azt mondhatná: nem hiszem el ezt neked. – Nos, uraim, nem tudunk minden kísérletet külön elvégezni, ám aki ezt nem hiszi, az tegye meg egyszer a következőt. Keressen valahol olyan cserebogárpajorokat olyan évben, amikor sok a cserebogár, táplálja azokat mesterségesen valahol egy edényben, s egy éven belül meg fogja látni: a legtöbb cserebogárpajor nem mászik ki, nem lesz belőle cserebogár. Természetesen nem teszünk meg ilyen dolgokat, mert nem hiszünk benne.

Nos, elérkezünk oda, amiről valójában szó van. Ha eközben a Napra nézünk, látjuk, hogy a legerősebb a hatása. A Nap azonban legfőbb hatását a Földön arra fejti ki, ami halott s amit minden évben éltre kell hívnia, miközben a Hold csak az életre mint olyanra fejti ki hatását, s nem arra, ami halott. A Mars például csak arra fejti ki hatását, ami a finomabb életben, az érzékelésben található, a többi bolygó pedig lelki, szellemi és így tovább hatással bír. Így tehát a Nap valójában az az égitest, amely a legerősebben, egészen az ásványok belsejéig hat a Földre, mert az ásványokban semmit sem tehet a Hold, a Mars még kevésbé. Egy lény sem mászna és élhetne állatként a Földön, ha a Hold nem volna. Csak növények volnának itt a Földön, nem ilyen lények. Sok ilyen állat nem élhetne meg évente köztes időt a lárvától a rovarig, ha a Mars nem volna.

Látják, valójában minden dolog így függ össze. Feltehetjük például magunknak a kérdést: Mikor fejlődtünk hát ki teljesen, ha emberként fejlődünk? Mikor ér véget ez a valamennyire növekvő fejlődés? Igen, láthatóan már nagyon korán, talán már húsz, huszonegy éves korunkban, de valami azonban mégis tovább folytatódik. Egyes emberek már egyáltalán nem nőnek tovább, belül azonban még mindig tovább folytatódik valami. Úgy a harmincadik évig tényleg növünk, utána kezdünk el csak „összemenni”. Ha ismét a világmindenséggel vonunk párhuzamot, akkor megkapjuk a Szaturnusz keringési idejét.

Tehát a növekedés és az élet finomabb kapcsolataira megint csak a bolygók gyakorolnak hatást. Így tehát azt mondhatjuk: Ha a Mars, mint minden bolygó, a Földhöz közeledik, akkor erre a külső közeledésre nem kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hanem sokkal fontosabb az, ahogyan az élet finomabb kapcsolataival a dolgok a világmindenségben összefüggenek.

Gondoljanak bele, hogy a Mars egészen más minőségű, mint a Föld. Elmondtam Önöknek: abban az értelemben, ahogy ma a Föld szilárd, a Mars nem az. Viszont, uraim, nemrég ismertettem, hogy a Föld egykor szintén ilyen korszakban volt, hogy az ásványi, a szilárd csak később alakult ki, hogy annak idején óriási állatok éltek, amelyeknek azonban még nem voltak szilárd csontjaik. Ha megnézzük ma a Marsot, akkor a Mars hasonló korszakban van, mint amiben a Föld korábban volt, megvannak tehát azok az élőlényei, azok az állatok, amik annak idején a Földön megvoltak, az emberek pedig olyanok a Marson, mint amilyenek egykoron voltak a Földön: még csontnélküliek, ahogy ezt Önöknek ismertettem egy korábbi Földkorszakon. – Ezt tudni lehet. Csak nem olyan módon lehet tudni, ahogy azt a mai természettudomány megszokta, de ezeket a dolgokat tudni lehet. Így azt mondhatjuk: Ha el akarod képzelni, milyen ma a Mars, akkor képzeld el, milyen volt a Föld egy korábbi korszakban. Akkor megtudod, hogy néz ki a Mars.

Tudják, léteznek ma passzátáramlatok délről észak felé, északról dél felé. Egykor a légáramlatok sokkal sűrűbbek voltak; voltak folyékony, vizes légáramlatok. Ilyen ma a Mars. Ilyen még élő, még sokkal vizesebb, nem légnemű áramlatok vannak a Marson.

A Jupiter például szinte egészen légnemű, csak szintén valamivel sűrűbb, mint a Föld levegője. A Jupiter, ha most megfigyeljük, olyan korszakot mutat, amerre a Föld még csak tart, amilyenné a Föld csak a jövőben válik. Így a bolygórendszerben mindenütt olyan korszakokat látunk, amelyeken a Föld szintén átmegy. Ha így értelmezzük a bolygókat, helyesen értjük meg azokat.

Van talán valakinek most ezzel a kérdéssel kapcsolatban még kérdése, vagy szeretne még tudni valamit? Talán maga Burle Úr?

Burle Úr: Meglehetősen elégedett vagyok ezzel.

További kérdések: Doktor Úr az egyik legutóbbi előadásban említette, hogy a virágok illatai a bolygókkal összefüggenek. Így van ez a virágok színeivel és a színes kőzetekkel is?

Dr. Steiner: Nos, csak egészen röviden szeretném megismételni, amit elmondtam. Ez szintén válasz volt. Azt mondtam: a virágok és a Föld más anyagai illatoznak, tehát megvan náluk az, ami az emberek szaglószervére megfelelő hatást gyakorol. Annak idején megmutattam Önöknek, hogy ez összefügg a bolygókkal, ahogy bizonyos mértékben a növények és így ehhez hasonlóan bizonyos más anyagok szintén nagy orrból állnak, vagy egyáltalán orrok érzékelik azt, ami a bolygók felől hatásként érkezik. Tudják, a finomabb életre – itt szintén oda jutunk, hogy a finomabb életre rá kell térnünk – a bolygók hatással vannak; elmondhatjuk: A növények valójában a világillatból jönnek létre, mely olyan ritka és finom, hogy nagy durva orrunkkal nem tudjuk érzékelni. Viszont felhívtam korábban a figyelmüket arra, hogy illatokat még egészen másként is érezhetünk – ezt nem úgy magában értem, hanem valamit másként is meg lehet szagolni, mint ahogy azt az ember teszi. Elég itt csak a rendőrkutyákra emlékezniük. A rendőrkutyáknak a megfelelő módon felhívják a figyelmét arra, hogy azon a helyen ember járt, aki ellopott valamit; majd a rendőrkutya megszimatolja az illatot, követi a nyomot és néha el is jutunk oda, ha követi a nyomot, ahová a tolvaj ment, a tolvajhoz. Ily módon használják a rendőrkutyákat. Mindenféle rendkívül érdekes dologhoz jutunk, ha követjük, ahogy azokat az illatokat, amik az ember számára egyáltalán nem érzékelhetőek, a kutya érzékeli.

Az emberek azonban nem mindig sejtették, hogy a kutyáknak ilyen finom szaglásuk van, különben már rég rendőri szolgálatba vették volna őket. Csak viszonylag későn jöttek erre rá. Az emberek ma még nem sejtik, milyen roppant finom szaglásuk van a növényeknek. Az egész növény csupa orr, beszívja az illatot, s éppen olyan a felépítése, hogy azt, mint ahogy a visszhang a hangot, visszaveri. Így adja vissza ismét az illatot, amelyet beszívott, így lesz illatozó növény. Így elmondhatjuk, hogy a bolygórendszertől függenek a virágok, voltaképpen a növények illata s más illatok is a Földön.

Nos, feltették a kérdést, hogy van ez a színekkel. A színekkel az a helyzet, hogy a növény a bolygók világillatából formálódik, a növény színe a Nap és valamennyire a Hold hatására alakul. Tehát nem ugyanazon forrásból ered az illat és a szín. Az illat a bolygóktól ered, a szín a Naptól és a Holdtól. Ugye, nem mindennek ugyanonnan kell származnia; úgy ahogy az embernek is van apja és anyja, úgy kapja illatát a növény a bolygóktól, színeit a Naptól és a Holdtól.

Hogy hogyan függenek össze a színek a Nappal és a Holddal, azt a következőből érthetik meg. Nézzenek meg növényeket, amelyeknek szép zöld levelei vannak, tegyék le őket a pincébe: nemcsak sápadttá válnak, hanem egészen fehérek lesznek, egészen színtelenné válnak, mert már nem kapnak napfényt. Alakjukat, formájukat megtartják, mert a világillat mindenhová eljut, a színüket ellenben nem tartják meg, mert a Nap nem süt rájuk. Így tehát látják, hogy a színek elsősorban a Napból erednek, és ahogy mondtam – ez kicsit nehezen átlátható –, a Holdból is. Itt ismét kísérleteket kellene végeznünk, tehetnénk is kísérletet. Miközben a növényt így és így kitennénk a holdfényre, rá is jönnénk erre.

Van-e ehhez valakinek még valami mondanivalója?

Burle Úr: Szeretném a kérdést kibővíteni. Hogy van ez a kőzetek színeivel?

Dr. Steiner: A kőzeteknél ez úgy van, hogy ha elképzelik, hogy a Napnak minden nap bizonyos hatása van a növényekre és évközben is hatással van a növényekre, akkor képet kapnak arról, hogy a Nap éves hatása más, mint a napi hatása. A Nap napi hatása nem sokat tud változtatni a növények színein, viszont az évközi naphatások hatással vannak a növények színeire.

A Napnak azonban bizony nem csupán napi vagy évközi hatásai vannak, hanem léteznek még egészen más hatásai is. Ezekről régebben már beszéltem Önöknek, most azonban még egyszer meg szeretném Önöknek mutatni.

Gondoljanak csak egyszerűen arra – látszólag –, hogy itt van a Föld. (lerajzolja). A Nap az ég egy bizonyos pontján felkel és tegyük fel, megvizsgáljuk a napfelkeltét tavasszal, március 21-én, ekkor megkapunk egy bizonyos pontot az égen, ahol felkel a Nap. Látják, ha ma odanézünk, ahol a Nap március 21-én felkel, akkor a napfelkelte mögött a Halak csillagképet találjuk. Ez egy bizonyos csillagkép. A Halaknak ebben a csillagké-pében kel fel a Nap már több száz éve, de nem mindig ugyanazon a helyen, hanem ez a pont tavasszal, ahol a Nap március 21-én felkel, a Halak csillagképében egyre tovább és tovább tolódik. Egy évvel ezelőtt a Nap még kicsivel erre kelt fel, megint egy évvel korábban még errébb. Tehát nem mindig ugyanazon a ponton kel fel. Itt van a Halak csillagképe (lerajzolja); így megy ez évszázadokon keresztül, bizony még tovább: A Tavaszpontot nem mindig a Halak csillagképében találjuk. Ez azonban nem mindig volt így. Ha visszamennénk az 1200-as évbe – most 1924 van –, ha visszamennénk oda, akkor azt találnánk, hogy a Nap egyáltalán nem a Halak csillagképében kelt fel, hanem a Koséban. Ismét hosszú ideig ott találtuk a Tavaszpontot a Kos csillagképében. Korábban még, mondjuk például az ősi egyiptomi időben, akkor a Nap nem a Kos csillagképében kelt fel, hanem a Bika csillagképében, még korábban az Ikrek csillagképében és így tovább. Így azt mondhatjuk: A Nap Tavaszpontja mindig előbbre tolódik.

Igen, uraim, ez arra utal, hogy a Nap maga eltolódik a világmindenségben! A Nap eltolódik – ezt is kellene mondanunk: láthatólag, mert a Föld az, ami eltolódik, viszont most nem ez a lényeg. Ha a 25 915 éves időtartamot vesszük, akkor a Nap Tavaszpontja egészen körbe jár. Így tehát az 1924-es évben a Tavaszpontot az ég egy meghatározott helyén látjuk – ma 1924 van; 25 915 évvel ezelőtt 23 991-et írtunk Krisztus születése előtt: akkor kelt fel a Nap ugyanazon a ponton! Egy teljes kört tett ez idő alatt. Látják, ez nagyon különös: A Nap láthatólag egy nap alatt forog körbe, a Nap egy év alatt megy körbe és a Nap 25 915 év alatt megy körbe. Van egy Nap-napunk, egy Nap-évünk és van egy világévünk, a nagy világév, amely 25 915 évig tart.

Ez voltaképpen nagyon érdekes. Nézzék meg egyszer ezt a számot: 25 915 – egy rendkívül érdekes szám! Mert ha az emberi lélegzetvételt veszik, és belegondolnak, hogy az ember mintegy 18-szor vesz levegőt egy perc alatt, akkor egy óra alatt 60-szor 18 = 1080 lélegzetvétel. Mennyiszer vesz levegőt 24 órában, tehát egész nap? Huszonnégyszer többször, tehát 25 920 lélegzetvétel – ami körülbelül ugyanaz a szám, mint ez a 25 915-ös szám! Az ember egy nap olyan gyakran vesz levegőt, mint amennyi évre a Napnak szüksége van, hogy a világmindenségben egyszer körbejárjon. Nagyon különös, hogy a világban minden egybevág!

Miért mondom mindezt Önöknek, uraim? Igen, ahhoz, hogy a Nap a növénynek színt adjon, egy évre van szüksége; hogy a kőnek színe legyen, a Napnak 25 915 évre van szüksége! A kő egy sokkal keményebb fickó. Hogy a növénynek színt kölcsönözzön, egyszer jár körbe egy év alatt a Nap. Megkerüli felkeltének helyét, a Tavaszponton alacsonyan áll, felkel, majd ismét lenyugszik, ez egy igazi körforgás egy éven belül. Azonban 25 915 év múlva ismét itt egy körforgás. Ezáltal az utolsó mozgás által viszi csak véghez a Nap, hogy a kőnek színt adjon. Azonban mindig a Nap az, amely a színt adja. Ebből nyomban láthatják is, milyen messze áll az ásványvilág a növényvilágtól. Ha a Nap nem így járna körbe minden évben, mint ahogy teszi, hanem ha a Napnak csak napi körforgása volna és csak 25 915 évente nagy körfogása, akkor nem volnának növények, a káposzta helyett pedig kovaföldet kellene enniük! Csakhogy erre először az ember gyomrának be kellene rendezkednie.

Kérdés: A hegyi gyógynövényeknek és a havasi gyógyfüveknek magasabb a gyógyhatása, mint a völgyben termő gyógynövényeknek? Ha az elsőről van szó, honnan ered akkor a magasabb gyógyérték?

Dr. Steiner: Tudják, tényleg arról van szó, hogy a hegyi gyógynövények és a havasi gyógyfüvek nagyobb gyógyhatással rendelkeznek, mint a völgyben termő gyógynövények, nevezetesen, mint azok a gyógynövények, amiket hagyományos kertünkben vagy a szántóföldön ültettünk. Persze az is jó, hogy ez így van, mert ha lent a völgyben ugyanolyan növények fejlődnének, mint a hegyen, akkor minden élelmiszer egyben gyógyszer is lenne. Ez nem lehetséges. Csakhogy arról van szó, hogy a növények legfőbb gyógyereje azon múlik, hogy a növény, a gyógynövény, a hegyen fejlődik. Miért? Igen, itt össze kell hasonlítaniuk a talajt, amelyből a hegyi növények fejlődnek azzal a talajjal, amelyből a völgyben élő növények fejlődnek.

Tudják, elég nagy a különbség az erdő és a mesterséges kerti növénytermesztés között. Nézzék csak meg az epret: Az erdei szamóca kicsi, viszont nagyon zamatos; ha kertben termett eprük van, nem annyira illatosak, nem annyira pikánsak, viszont óriási lehet, még tojás nagyságú eper is van. Nos, mitől is függ ez? Ez attól függ, hogy ha lent a völgyben megnézzük a talajt, a talaj már nincs annyira elkeveredve azzal, ami a kőzetekről lemorzsolódik. Fent a hegyen még megtalálni a valódi kemény kőzetet, a valódi ásványt. Lent a völgyben még valójában megtalálják azt, ami már többszörösen átitatódott, amit a folyó már többszörösen elhordott, ami tehát már teljesen szétdarabolódott és porrá zúzódott. Fent a hegyen természetesen megtalálható ez a szétdarabolódott és porrá zúzódott talaj is, viszont mindig egészen kis morzsákkal, szemcsékkel elkeveredve, nevezetesen mondjuk kvarccal, földpáttal és így tovább. Itt mindenütt éppen az található alatta, amit ismét a gyógyításhoz használunk. Valóban nagyszerű, jelentős dolgot érünk el, ha például azt, amit a kvarc, a kovaföld tartalmaz, szétmorzsoljuk és gyógyszert készítünk belőle. Ekkor ezeket az ásványokat közvetlenül gyógyszerekhez használjuk.

Ha ez a talaj lent a völgyben található, akkor már semmi sincs benne ebből a kőzetből. Ha fent a hegyen van, ott ezek a kőzetek ismét lemorzsolódnak. Ekkor a növény nedveiben felveszi ezeknek a köveknek az egészen kis részeit, ami gyógynövénnyé teszi azt.

Látják, ez aztán érdekes: Az úgynevezett homeopatáknak, akiknek nem mindenben, de sok mindenben igazuk van, azon alapul a tudományuk, hogy olyan anyagokat használnak, amelyek egészen finoman felaprózódtak, egyre finomabban és finomabban szétmorzsolódtak, s így ezáltal gyógyszert nyernek belőlük. Amennyiben a durva anyagokat vesszük, akkor egyáltalán nem jutunk gyógyszerhez. A növények azonban, uraim, az értékesebb homeopaták, mert az egészen kicsi, apró részecskéket veszik fel mindazokból a kőzetekből, amiket különben szétmorzsolunk, ha gyógyszert készítünk! Tehát közvetlenül nyerhetünk növényeket, mert hiszen a természet sokkal jobban elkészíti azokat, és a növényekkel gyógyíthatunk. Ez azonban azért mindenképpen fontos, mert a hegyeken, a havasokon a növényekben, a füvekben, sokkal több gyógy-érték rejlik, mint lent a völgyben. Biztosan azt is látják, hogy még a növény kinézete is teljesen megváltozik. Ezt éppen a földiepernél mondtam el Önöknek: Ha a földieper túl sokat szív magába egy bizonyos kőzetből, akkor erdei szamóca lesz belőle. Az erdei szamóca hol is terem leginkább? Ott, ahol olyan kőzetek vannak, amik kevés vasat tartalmaznak. Ez a vas bekerül a talajba, bejut az erdei szamócába, és ettől van aromás illata. Ezért kapnak kiütést egyes emberek, akiknek a vére nagyon érzékeny, amikor erdei szamócát esznek. A kiütés onnan ered, hogy a vér normál állapotában már elegendő vasat tartalmaz. Ezek az emberek túl sok vashoz jutnak, ha erdei szamócát esznek: kiütést kapnak. Ezért ismét el lehet mondani: mialatt a normál-vérű emberek közül némelyek kiütést kapnak, azok, akiknek vasszegény a vére, jó, ha erdei szamócát fogyasztanak. Ily módon természetesen folyamatosan jutunk el a gyógyértékhez. Nos, a kertekben, ahol óriáseper terem, rendszerint olyan a talaj, hogy nem tartalmaz vasat. Itt az eper rendszerint csak magától szaporodik, nem szívja magába a vas erejét. Ebben a vonatkozásban az emberek egy kicsit rövidlátóak: nem követik végig a dolgokat kellőképpen. Valójában azáltal, hogy vasszegény talajon földiepret termesztünk, óriási földieprünk lehet, éppen azért, mert a növények nem húzódnak össze, nem lesznek sűrűek. Gondoljanak bele, ha a földieper kénytelen felszívni azt a kevés vasat, ami ott van, akkor, hiszen ahogy mondják, óriási hatósugarat kell kifejlesztenie! Ez azonban a földi eper sajátossága.

Nézzék, itt a talaj (lerajzolja), aztán itt van a földben a vas egészen apró nyomokban. Itt nő a földieper, messziről szívja fel magába a vasat. A földieper gyökerének nagy ereje van. Vegyük most a szamócát az erdőben. Ültessék a kertbe, ott ugye nincs vas, azonban ez az óriási erő, melyhez hozzászokott az eper, ez már az övé. Ezért mindent felszív, amit csak felszívhat messziről is a kertben, tehát rendkívül jól táplálkozik. Vashoz nem jut, viszont minden mást magába szív, mert jól megvan ehhez a képessége. Ezáltal válik naggyá.

De azt mondtam: az emberek rövidlátóak; nem úgy figyelik meg a dolgokat, ahogyan azokat valójában meg kellene figyelni, és ezért nem látják, hogy a kertben bár sok éven át óriási földieprek nőnek, csak egy ideig van ez így. Majd elhal a termőképesség, ekkor újból segíteni kell azokkal a növényekkel, azokkal a szamócákkal, amiket az erdőből hozunk. A termőképességet és egyebeket illetően, egyszerűen nem lehet mindent mesterségesen létrehozni, hanem ismerni kell azokat a dolgokat, amelyek elsősorban is a földdel és a természettel összefüggenek.

Ezt leginkább a vadrózsánál láthatják. Ha kimennek a természetbe és odakint a szabad természetben rózsát látnak, ekkor ez a vadon növő rózsa az úgynevezett vadrózsa, a Rosa canina – biztosan ismerik ezt a vadrózsát –, öt levele van, öt meglehetősen sápadt sziromlevele (lerajzolja). Mitől függ, mi az alapja annak, hogy ennek a vadrózsának olyan a formája, hogy öt levelet hoz és ezután nyomban termést? Ez a pirosas termés – ismerik – a csipkebogyó. Ez attól függ, hogy a talaj, ahol a vadrózsa vadon nő, bizonyos mennyiségű olajat tartalmaz, mint ahogy általában a talaj a kőzeteiben különböző olajakat tartalmaz és így tovább. Hiszen mi is a földből vagy a növényekből nyerjük az olajat, amelyet azok már a földből felvettek. Nos, uraim, a rózsa gyökerének, amennyiben odakint vadon nő, rendkívül messze kell érnie, hogy egy kis olajat össze tudjon szedni az ásványokból, hogy éppen rózsa lehessen. Honnan ered az, hogy a rózsának olyan messzire kell nyúlnia, hogy gyökerének erejét, gyökereinek szívóerejét meg kell hosszabbítania? Tudják, ez onnan származik, hogy odakint a talaj, ahol a rózsa vadon nő, nagyon kevés humuszt tartalmaz. A humusz azonban olajosabb, mint a műveletlen talaj.

A rózsának óriási ereje van ahhoz, hogy az olajat mindenhonnan magához szívja. Ha az közel található, mint a humuszos talajban, akkor jó a rózsának, mert sok olajat szív magához, és úgy fejlődik, hogy most nemcsak öt levelet hoz, hanem egy halommal, s kertünknek olyan rózsája lesz, melynek virágai teli vannak szirommal. Csak ismét nem valódi termést hoz, mert ehhez a másik való, amely odakint van a talajban, a kőzetben. Ezt a rózsát tehát, a vadrózsát, dísznövénnyé tehetjük, ha humuszban gazdag talajba elültetjük – ahol az olajat könnyen meg tudja szerezni, amiből virágait készíti. Ezután, uraim, jön a fordítottja: Az eper azt, ami odakint a vadonban megvan számára, a kertben rossznak találja. A rózsa azt, amiből számára a vadonban kevés van, éppen a kertben nagyon soknak találja. Ezért virága buja lesz, termésképzésében pedig mindig vissza fog maradni.

Ha tudjuk, milyen minőségű a talaj, megnézhetjük, mi az, ami ebben a talajban megterem. Ez természetesen ismét rendkívül fontos a növénytermesztés számára, nevezetesen például a mezőgazdasági növénytermesztés számára, mert éppen ott kell trágyázással és adalékokkal, amelyeket a trágyázáshoz készítenek és így tovább, éppen a talajt úgy előkészíteni, hogy megteremjen az, aminek meg kell teremnie. A talaj ismerete pedig roppant fontos például a mezőgazda számára. Azt bizony már teljesen elfejtették, hogy ez ennyire jelentős. Az egyszerű mezőgazdák ösztönösen a helyes trágyázást alkalmazzák. Ahol azonban manapság nagyüzemben folyik a mezőgazdálkodás, ott már nem fordítanak erre olyan nagy figyelmet. A következmény az, hogy szinte minden élelmiszerünk az elmúlt évek, évtizedek során sokkal rosszabb lett, mint amilyen volt, mint amikor mi, akik mostanra idős emberekké váltunk, kisgyerekek voltunk.

Nemrégiben, ebben az évben, egy érdekes mezőgazdasági gyűlést tartottak, ahol a mezőgazdák nagyon aggódtak: Mi lesz a növényekből, az élelmiszerekből, ha ez így megy tovább? – Igen, uraim, ez így is fog továbbmenni! Az élelmiszerek egy évszázad múlva egészen használhatatlanok lesznek, ha a talaj biztos ismerete nem nyer ismét teret.

Ezzel tehát már az antropozófiai szellemtudomány által belekezdtünk a mezőgazdaságba. Tartottam egy mezőgazdasági kurzust Breslau [17] közelében. Ezután létrejött egy egyesület, amely kézbe veszi a dolgot. Mi is tettünk itt valamit, néhány dolgot illetően már részt vettünk a megvalósításban. Csak elkezdtünk valamit, a dolgok azonban mennek majd a maguk útján. Így fog belefolyni az antropozófia folyamatosan a gyakorlati életbe is.

[17] 1924. június 7-16. Koberwitz; lásd Geisteswissenschaftliche Grundlagen zum Gedeihen der Landwirtschaft, Rudolf Steiner összes műve, Dornach 1963, Bibl.-Nr. 327.

Még vannak dolgok, amiket pótolnunk kell. Akkor a következő óránk jövő pénteken [18] lesz, uraim.

[18] Az előadást szeptember 13. szombatra halasztották.

11. előadás – A viharokról és azok okairól – Dornach, 1924. szeptember 13.

Nos, uraim, nyomja még talán valami a szívüket, amire ma szívesen választ szeretnének?

Kérdés: Vajon a Mars Földhöz való közelsége összefügg-e az időjárással, mert olyan rossz nyarunk volt, amit aligha képzelhettünk – vagy ebbe voltaképpen a bolygók hatásai játszanak közre?

Dr. Steiner: Nos, az időjárási viszonyoknak, amelyek az évek során, különösen az utóbbi időben kevésbé bizonyultak rendszeresnek, van némi kapcsolata a bolygók állásához, azonban valójában nem közvetlenül a Marshoz, hanem amikor ezeket a rendszertelenségeket megfigyeljük, először is azt a jelenséget kell különösen figyelembe vennünk – amelyet egyébként kevésbé vesznek figyelembe, de amelyről mégiscsak beszélnek –: a napfoltok jelenségét. A napfoltok olyan jelenségek, amelyekben tíz, tizenegy, tizenkét éves időközönként ismételten egyfajta változás áll be. Ha a Nap felszínét megvizsgáljuk, sötét foltokat látunk felvillanni. Ezek a sötét foltok természetesen csökkentik a Nap kisugárzását, mert ahol sötét foltot látunk, ott nem sugárzik. Így arra gondolhatnak, hogy ha egy éven belül több a napfoltok száma, akkor egy ilyen évben kevesebb kisugárzásra kerül sor. A Nap Földre gyakorolt hatását tekintve – erről már beszéltem Önöknek – ez nagyon fontos.

A napfoltok jelensége pedig még egy másik tekintetben is nagyon figyelemre méltó. Először is meg kell állapítanunk, hogy évszázadok alatt a napfoltok száma gyarapodott. Tehát először is nem ugyanabban a mennyiségben jelennek meg évente. Ez onnan ered, hogy az égitestek helyzete más. Ha az égitestek forognak, akkor a helyzetük is más lesz, ezáltal a látvány, amit az égitestek elénk tárnak, mindig változik. Ha tehát egy adott helyen napfoltok találhatók, úgy nem minden évben ugyanazon a helyen tűnnek fel, hanem aszerint, ahogy a Nap forog, majd az évek folyamán ismét ugyanazon a helyen tűnnek fel. Az évszázadok során azonban lényegesen gyarapodtak, és ez úgy van, hogy a napfoltok gyarapodása már abban a viszonyban, ami valójában a Föld és a Nap között fennáll, jelent valamit.

Ha évezredekre visszamegyünk az időben, akkor még egyáltalán nem léteztek napfoltok. Létrejöttek, gyarapodtak és mindig tovább fognak gyarapodni. Ezért úgy áll a dolog, hogy a Nap egyszer csak tulajdonképpen kevesebbet fog sugározni, s végül, amikor már egészen feketévé vált, összeesik, egyáltalán nem bocsát ki majd több fényt. Így tehát tényleg számolnunk kell azzal, hogy viszonylag hosszú idő múlva a fény és az élet forrása, amely a Napból indul, a Föld számára fizikailag kialszik. A napfoltok jelenségéből kiindulva – ami egyébként ugye világos – világvégéről is beszélhetünk. Ekkor mindaz, ami szellemileg a Földön megvan, más formát fog ölteni, minthogy már meséltem Önöknek, hogy ezek a más formák már léteztek a régebbi időkben. Azonban éppúgy, ahogy az ember megöregszik és változik is, úgy öregszik meg a Nap az egész bolygórendszerrel, és úgy változik.

A Mars maga valójában ezekkel a jelenségekkel nincs olyan szoros összefüggésben – ezeket már az elmúlt alkalommal elmondtam –, hanem inkább az élő, az élethez tartozó jelenségekkel, mint a cserebogárpajor és a cserebogár megjelenésének folyamata minden negyedik évben. Természetesen itt sem szabad a dolgot félreérteniük. Azzal, amit a csillagászat a Mars keringési idejének [19] kiszámol, nem szabad minden további nélkül összehasonlítaniuk, mert a helyzetét is figyelembe kell venni. A Marsnak a Földhöz és a Naphoz való helyzete minden negyedik évben úgy jön létre, hogy a cserebogárpajorok, amik tehát négy évig élnek, míg cserebogárrá nem fejlődnek, ezzel szintén összefüggnek. Ha viszont a Marsnak két keringési idejét vesszük – ami tehát négy évig és három hónapig tart –, akkor ebből megkapják azt az időt, ami a cserebogarak és a cserebogárpajorok ideje között húzódik és fordítva, a cserebogárpajorok és a cserebogarak ideje között. Így tehát ezeknél a kisebb égitesteknél is a Föld finomabb jelenségeire kell gondolniuk, mialatt a Nap és a Hold esetében elsősorban a durvább, tehát a viharok jelenségeire kell gondolni.

[19] Szinódikus keringési idő, tehát az idő a Nappal történő két egymást követő együttállás vagy szembenállás között, a Marsnál ötven napot ingadozhat; 2 év 34 nap és 2 év 80 nap között változik – az átlagérték 2 év 50 napot tesz ki, tehát majdnem 2 évet és 2 hónapot.

Az olyan jelenségek, mint a napfoltok, például azzal is összefüggenek, hogy rossz vagy jó borév van-e, ami azonban ismét az üstökös-jelenségekkel is összefügg. Valójában helyesen lehet tanulmányozni azt, ami a Földön megy végbe, de csak akkor, amennyiben azt az égi jelenségekkel összefüggésben figyeljük meg.

Most természetesen más kérdések is felmerülnek, ha szemügyre vesszük, miért lépnek fel abnormális viharok. Mert az, amit viharnak nevezünk, és ami minket, embereket oly közelről érint – mert ettől függ az egészségünk és minden lehetséges dolog –, természetesen nagyon sok mindentől függ. Itt arra kell gondolniuk: ha visszamegyünk a Föld fejlődésében, akkor elérkezünk ahhoz az időhöz, ami mintegy hat-tízezer évre nyúlik vissza. Igen, ha abban az időben megfigyeljük vidékeinket, hat-tízezer évvel korábban természetesen nem olyanok lennének odakint a hegyek, mint ma. Egyáltalán nem tudnák a svájci hegyeket megmászni, mert úgy, ahogy azok ma léteznek, egyáltalán nem léteztek. Önök nem élhetnének itt, nem élhetnének Európa más országaiban sem, mert hajdan ezeket a területeket még lényegében jég borította, el voltak jegesedve. Ez volt az úgynevezett jégkorszak. A jégkorszaknak e jelensége azt eredményezte, hogy a már korábbi európai lakosság nagy része vagy fizikailag elpusztult, vagy pedig más területeket kellett felkutatnia. Ez a jégkorszak meg fog ismétlődni egy más formában, éspedig ismét úgy öt-, hat-, hétezer éven belül. A Földnek nem ugyanazon a helyén lesz, mint ahol annak idején volt, de ismét lesz jégkorszak.

Tudják, egyáltalán nem képzelhetjük azt, hogy minden olyan simán fejlődik, hanem ilyen megszakításokra, mint ami a jégkorszak által létrejött, bizony sor kerül! Ha pedig meg akarjuk érteni, hogyan fejlődik a Föld valójában, akkor azt kell mondanunk: ilyen megszakításokra az akadálytalan fejlődésben folyamatosan sor kerül. Honnan is ered ilyesmi? Onnan, hogy a felszín folyamatosan emelkedik és süllyed. Ha felmennek egy hegyre, aminek egyáltalán nem kell olyan különösen magasnak lennie, még ma is jégkorszakot találnak. Valamennyi hó és jég megmarad odafent. Ez úgy van, hogy ha a hegy ma kellően magas, úgy azt hó és jég fedi. Ha azonban az idő múlásával a Föld felszíne megemelkedik, ezáltal olyan magassá válik, mint a hegy, csak akkor borítja igazán hó és jég. A Föld felszínén így jég és hó található. Ez pedig megtörténik, uraim. Az történik, hogy a Föld felszíne megemelkedik és lesüllyed. A Föld felszíne pedig hatezer évvel ezelőtt olyan magasan volt, mint ahol mi most vagyunk. Lesüllyedt, de már megint emelkedőben van, mert a legmélyebb pontot 1250-ben érte el. Ez volt a legmélyebb pont. Akkoriban itt a környéken különösen kellemes volt a hőmérséklet, és sokkal melegebb volt, mint ma. Most megint visszafelé halad, és lassan mozdul felfelé, úgy, hogy öt-hatezer év múlva ismét egyfajta jégkorszak lesz majd itt.

Ebből tudhatják, hogy ha tíz éven át megfigyeljük a viharokat, nem maradnak ugyanolyanok, folyamatosan változnak

Ez azonban ismét olyasvalami, ami a viharokat befolyásolja. Viszont, uraim, gondoljanak csak arra, ha mondjuk egy adott évben a földfelszíntől kiindulva a Föld felett ennél a magasságnál bizonyos hőmérséklet uralkodna, így tehát az időjárás ezáltal a meleg oldalt tekintve ki lenne egyenlítve, úgy a Föld esetében még valamiről szó van. Tudják, a Földnél ez úgy van: ha felrajzolom ide a Földet (lerajzolja), akkor itt, ahogy mondják, az Egyenlítő mentén meleg van. Fent és lent a pólusokon a Föld hideg. Középen meleg a Föld. Ha az emberek Afrikába vagy Indiába utaznak, akkor forróságba utaznak. Fent az Északi-sarkon – s így van ez a Déli-sarkon is – hidegbe utazunk. Bizonyára olvasták a sarkvidéki útleírásokat.

Elegendő csupán azt megfigyelniük, milyen a meleg és hideg levegő eloszlása a szobában, amit elkezdünk fűteni: Ha elkezdenek fűteni egy szobát, úgy azt fogják észrevenni, hogy kezdetben nem egyformán lesz meleg. Eltart bizonyos ideig, míg a szoba felmelegszik. Ha viszont hoznának egy létrát és felmásznának rá, akkor azt vennék észre, hogy lent még egészen hideg van, fent viszont a plafonon már meleg. Honnan ered ez? Onnan, hogy a melegben, a meleg levegőben, minden légnemű, gáznemű, felmelegedett test felszáll, könnyebbé válik. Az összes hideg levegő lent marad, mert nehezebb. Az összes meleg levegő felfelé száll, mert könnyebb. Nos, a meleg levegő folyamatosan itt van ezen a vidéken (lerajzolja), a hideg levegő pedig itt. Ez a meleg folyamatosan felszáll, tehát itt a Föld közepén a meleg levegő folyamatosan fel akar szállni. Ha azonban felszállt, felfelé fúj az Északi-sark felé, és szelek keletkeznek, melyek a Föld közepe felől az Északi-sark felé fújnak, és felszálló meleg levegőt eredményeznek. A hideg levegő azonban ismét fel akar melegedni, feljut az üres területre, középre: hideg levegő áramlik lefelé, így az Északi-sarktól a Föld középső területei felé folyamatosan hideg levegő áramlik. Viszont az Egyenlítőtől, a Föld középső területei felől az Északi-sark felé meleg levegő áramlik. Ezt ugye passzátszélnek nevezzük, amelyek az ilyen területeken, mint amilyenek a mieink, megrekednek, nem annyira észrevehetők, a többi vidéken azonban teljes mértékben érzékelhetők.

Ez viszont nemcsak a levegőre vonatkozik, hanem a tengervíz is mutat ilyen áramlatokat a Föld középső területei felől az Északi-sark felé és ismét visszafelé. Természetesen a legváltozatosabb módon oszlik el, de éppen ott van.

Gondoljanak csak arra, ha éppen egy áramlat, egy elektromos áramlat – elektromos áramlatok mindig léteznek a világűrben, mert nemcsak mi hozunk létre a Földön vezeték nélküli elektromos hullámokat, mi csak azt utánozzuk, ami a világmindenségben valamilyen módon szintén létezik –, ha éppen ilyen áramlat van, mondjuk Svájcban, akkor ott egy bizonyos hideg időjárás uralkodik. Egy ilyenfajta áramlat azonban úgy érkezik, hogy meleg levegőt hoz magával, így valamivel melegebb lesz, s így fog a meleg a világáramlatok által ismét szétoszlani. Ez befolyásolja az időjárást.

Gondoljanak azonban arra, hogy az ilyen elektromágneses áramlatok a világmindenségben megint csak a napfoltoktól függenek. Ha a Napon éppen itt találhatók a foltok (lerajzolja), akkor itt vannak az áramlatok – ennek következménye az időjárás. Ezek bizony nagyon jelentős hatások. Ez egyszerűen úgy van, hogy elmondhatjuk: az évszakok eloszlását tekintve a tavasz, nyár, ősz és tél, egyfajta törvényszerűség a világmindenségben. Ezt a naptárban jelezni tudjuk. A tavasz csak egy bizonyos időpontban kezdődik és így tovább. Ez az égitestek között lévő durva viszonyokhoz igazodik. Ez azonban csekély hatás. Nincs olyan sok csillag az égen, amelynek hatása van; hiszen a legtöbb messze van, és csak a szellem van a világra hatással. Azonban az időjárási viszonyokra vonatkozóan, uraim, így van ez. Gondoljanak csak arra, kezükben tartanak egy korongot, a korongon színek vannak és forgatják azt; ha lassan forgatják, még az összes színt – mondjuk négy szín található rajta: piros, sárga, zöld, kék – jól meg tudják különböztetni. De ha nagyon gyorsan forgatják, akkor minden összemosódik, akkor semmit sem tudnak többé megkülönböztetni egymástól. Ez azonban úgy van, hogy elmondhatjuk: a durva jelenségeknél, mint tavasz, nyár, ősz és tél, még eltekinthetünk attól, hogy mitől függenek. Oly sok dolog létezik, amitől az időjárás függ, hogy már egyáltalán nem lehet átlátni, hogy már a dolgot a naptárba az időjárással kapcsolatban, mint: tavasz, nyár és így tovább már nem lehet feljegyezni – bonyolulttá válik, mert összezavarodik.

Léteznek azonban régi népi megfigyelések is. Az ősi népi megfigyeléseket nem kell minden további nélkül elvetni. Azon alapszanak, hogy az emberek, amikor még a körülmények egyszerűbbek voltak, valóban sokkal inkább érdeklődtek a dolgok iránt. Ma, amikor már legfeljebb huszonnégy órán át érdekel minket igazán egy dolog, mert huszonnégy óra múlva megint egy új újság jelenik meg, és az új újság miatt érdeklődésünk másra irányul, elfelejtünk már mindent, ami történik. Ez bizony így van! Ezenkívül életkörülményeink bonyolultabbak lettek; minden borzasztóan bonyolult. Egyáltalán nem így volt a nagyapáinknál, annál kevésbé a szépapáinknál. Csak úgy ültek a szobában, a kályha mögött, együtt üldögéltek és meséltek egymásnak, meséltek a régi időkről is, és tudták, milyen volt olykor az időjárás a régi időkben, mert a csillagokkal összefüggésben tudták, s ezáltal látták, érzékelték, hogy bizonyos szabályszerűség is van az időjárásban. Tudják, dédapáink között voltak egyfajta észjárással megáldott, úgynevezett „ördöngös fickók”, tudják, „ördöngös fickó” alatt olyasvalakit értek, aki nem egészen buta, hanem egy kicsit okosabb is volt, mint a többiek, akinek valamennyi esze is volt. Igen, uraim, ha meghallgatnánk egy ilyen „ördöngös fickót”, akkor nagyon érdekes dolgokat hallanánk! Hallgassuk meg, hogyan beszélt volna egy igazán megöregedett, „ördöngös fickó” a dédunokájának vagy a szépunokájának. Így szólt: nézd csak, ha figyeled a Holdat – ugye tudod, hogy a Hold hatással van az időjárásra. – Ezt tehát egyszerűen látták az emberek. Nagyon jól tudták, hogy az esővíz jobb a mosáshoz, mint a hagyományos víz, amit a kútból hoznak. Ezért tettek ki vödröt. Ezt még az én anyám is így csinálta: vödröt tett ki, összegyűjtötte az esővizet, és a mosáshoz azt használta! Ugyanis másfajta víz az esővíz, egyfajta élénkség van benne, a kékítőt is és más adalékanyagot, amit mosáskor használnak, sokkal jobban felveszi, mint a hagyományos víz. Egyáltalán nem lenne rossz, ha mi is ezt tennénk, mert a kemény vízzel való mosás sok mindenre romboló hatással van, amit felvesz az ember.

Korábban tudták ezt, erről először a tudomány révén a 19. században jutottak az emberek másfajta nézetekhez. Meséltem Önöknek egyszer – az Urak egy része tudja már – két professzorról a lipcsei egyetemről. Egyiküket Schleidennek [20] hívták, a másikat Fechnernek [21]. Fechner azt állította – mert megfigyelte, statisztikai feljegyzéseket készített –, hogy a Hold hatással van a Földre, a Föld időjárására. Schleiden nagyon jól tudta ezt, azt mondta: ez badarság, babona, ilyen nincs. – Nos, ha professzorok vitáznak, nem sok jó sül ki belőle, ha más emberek vitáznak, legtöbbször abból sem sül ki sok jó! Azonban a két professzor nős volt, és volt egy Schleiden professzorasszony, illetve és egy Fechner professzorasszony. Ez abban az időben volt, amikor Lipcsében az esővizet még összegyűjtötték a mosáshoz. Fechner azt mondta feleségének: Na jó, ha a kollégám, Schleiden azt mondja, hogy újholdkor ugyanolyan sok vizet nyerek, mint teliholdkor, akkor Schleiden professzorasszony újholdkor tegye ki a vödrét, és gyűjtsön vizet, te pedig teliholdkor gyűjtesz vizet, amikor – ahogy mondom – több vizet nyersz! – Nos, Schleiden professzorasszony meghallotta ezt a javaslatot, és azt mondta: Nem, ebből nem lesz semmi, én akarom kitenni a vödröt teliholdkor! – Látják, a nők másként döntöttek, mert vízre volt szükségük! A professzorok nyugodtan vitatkozhatnak a vízről, de a nőknek szükségük van a vízre.

[20] Matthias Jakob Schleiden, 1804-1881, természettudós

[21] Gustav Theodor Fechner, 1801-1887, természettudós, a pszichofizika megalapítója. – Lásd írását Professor Schleiden und der Mond, 1856 Lipcse; II. rész, VI fejezet, 153. oldal

Ezt tudta még a dédapa is és tudta, hogy ezt a dédunokája is tudja, és azt mondta: Nézd csak meg, a Hold hatással van a vízre. De ne csak egyszer nézd meg, hogy is van ez a Holddal: minden tizennyolcadik, tizenkilencedik évben megismétlődik a Hold számára minden, ami csak lehet. Például egy bizonyos évnek egy bizonyos napján nap-, egy bizonyos napján pedig holdfogyatkozás van. Ez tizennyolc-tizenkilenc évente rendszeresen megismétlődik. Ilyen a körforgás. Így ismétlődik meg minden jelenség a csillagok állása szerint a világmindenségben. Így szólt: Miért nem ismétlődhetne meg az időjárásban minden, ha az úgyis a Holdtól függ? Tizennyolc, tizenkilenc év múlva kell hogy legyen valami hasonlóság az időjárásban ahhoz képest, ami tizennyolc-tizenkilenc éve történt.

Látják, mivel minden ismétlődik, úgy megfigyelték az emberek a többi ismétlődést is, és feljegyeztek a naptárban bizonyos időjárásokat a korábbi évekből, tizennyolc, tizenkilenc évvel korábban, majd várták, hogy hasonló időjárás legyen tizennyolc, tizenkilenc év múlva. Tehát csak a százéves naptárat ismerték, mert a száz egy olyan szám, amit könnyen meg lehet jegyezni: ellenben más számokat is feljegyeztek, amelyek alapján az időjárást előre megmondták. – Csak természetesen olyan pontosan nincs szükség rá, mert az időjárási viszonyok megint bonyolultak. A gyakorlati életben azonban ez szolgálatot tett az embereknek, mert ehhez alkalmazkodtak, s ezáltal ténylegesen jobb termékenységbeli körülményeket, viszonyokat tudtak a föld számára elérni. Így azt mondhatjuk: az ilyen megfigyelésekből lehet a termékenységbeli körülményekért valamit megint tenni. Ezek az időjárási viszonyok azonban elsősorban is a Naptól és a Holdtól függenek, mert a Holdállások ismétlődései pontosan a Napra és a Holdra vonatkoznak.

Az egyéb csillagokra a maguk viszonylatában más ismétlődések vonatkoznak. Érdekes ismétlődés az, ami a Vénuszra vonatkozik, a Hajnal- és Esthajnalcsillagra. Ugye, ha itt van a Nap, itt pedig a Föld (lerajzolja), akkor a Nap és a Föld között van a Vénusz, amely mozgásban van. Ha itt áll a Vénusz, akkor így látni onnan, ha a Vénusz ott áll, akkor így látni, ha azonban a Vénusz ott áll, eltakarja a Napot. A Vénusz, amely természetesen sokkal kisebbnek látszik, mint a Hold, még ha nagyobb is, eltakar egy darabot a Napkorongból. Ezt Vénusz-átvonulásnak [22] nevezik. Ezek a Vénusz-átvonulások azért olyan érdekesek, mert valójában csak körülbelül minden századik évben kerül rájuk sor, és mert ha a Vénusz a Nap előtt halad el, tehát ha a Nap előtt átvonul, ott nagyon fontos dolgokat lehet megfigyelni. Meg lehet figyelni, ahogy körös-körül a Nap fényárja kivehető, amikor a Vénusz előtte áll. Ez nagy változásokat eredményez. Ez nagyon érdekes. Ezek a Vénusz-átvonulások, leírhatók: és mivel körülbelül csak minden századik évben jönnek létre, azt mondhatjuk: azokhoz a dolgokhoz tartoznak, amelyekről a tudomány azt mondja, más dolgokat is elhisz, mint amilyeneket látott. Mert ha a tudósok azt mondják, csak azokat a dolgokat hiszik el, amelyeket láttak, akkor soha sem tudott volna az a csillagász, aki 1890-ben született és ma előad, Vénusz-átvonulásról beszélni, mert ez alatt az idő alatt egyáltalán nem tudta érzékelni azt, és feltehetően a következő Vénusz-átvonuláshoz képest – ami valószínűleg 2004-ben jön létre – korábban fog meghalni. Ilyenkor a tudósnak is el kell hinnie azt, amit nem lát! Nem tudja érzékelni.

[22] A Vénusz-átvonulások alapjául szolgáló együttes ritmus, amely 243 napból és két évből áll, amelyeken belül az intervallumok az egyes átvonulások között 8, 121.5, 8 és 105.5 év. Az utolsó Vénusz-átvonulásra 1882. december 6-án került sor.

Itt pedig ismét az időjárási viszonyokról van szó, mert a Vénusz hatással van a Napra, mert a fényt eltakarja, olyan hatással, amely körülbelül csak minden századik évben jön létre. A Vénusz-átvonulásokat a régi korokban rendkívül érdekesnek találták.

Itt van valami, ami még különösebb. Tudják, uraim, ha megnézik a Holdat, ott találják az égen, ha telihold van, olyan, mint egy korong, egyébként kifli, félkorong és így tovább – teljes fényében pompázik. Ezután újhold van. Ha azonban kicsit gyakorlottak a szemeik – nem tudom, hogy tudják-e –, az újholdat is láthatják; tudniillik láthatják a darabka Holdat, amikor növekszik. Így, ha pontosan nézzük, akkor a Hold másik részét is lehet látni, kékes-feketén. Ahogy mondtam, ha szemeik gyakorlottak, újholdnál egy kékes-fekete korongot lehet látni. Nem figyelnek rá az emberek, pedig látni lehet. Honnan ered, hogy ez egyáltalán láthatóvá válik a Holdnál? Onnan, hogy a Holdnak ezt a darabját, amely egyébként sötét, valamennyire még megvilágítja a Föld. A Hold nagyjából tizenötezer mérföldre található a Földtől, nem pont a Föld fogja megvilágítani; ez a kis fény azonban, ami a Földről a Holdra sugárzik, számunkra a Holdnak ezt a darabját láthatóvá teszi. A Vénuszig azonban már nem jut fény a Földről. A Vénusz rá van utalva a napfényre, nem jut fény rá a Földről. Nos a Vénusz a Hajnal- és az Esthajnalcsillag. Ez úgy is van, mint ahogy a Hold, megváltozik, csak nem ugyanabban az időben. Vannak idők, amikor a Vénusz így néz ki, (lerajzolja), aztán megint így, aztán megint így. A Vénusznak is megvannak ezek a változásai, csak nem látjuk. A Vénusz messze van, és csak egy ragyogó csillagot látni. El kell takarni, és aztán távcsővel megnézni, akkor látni, hogy a Vénusz is ugyanúgy változik, mint a Hold. A Vénusznál azonban ez úgy van, hogy annak ellenére, hogy a Föld nem világítja meg, ez a darab mégis halványkék fényben még mindig látható. A napfényt lehet látni a Vénusz-fázisokon, ahogy mondják, fent a „kiflin”, nem az egész Vénuszon, de ott, ahol a Vénuszt megvilágítja a Nap, ott kékes fényt látni.

Léteznek például bizonyos kövek, a bolognai világító kövek, amelyek báriumvegyületet tartalmaznak – a bárium fémes anyag. Ha egy ideig megvilágítják ezeket a köveket, tehát hagyják, hogy fény vetüljön azokra, majd besötétítik a szobát, látják, ahogy a kő még egyfajta kékes fényt ad vissza. Azt mondják, a kő, miután megvilágították, foszforeszkál. Bizonyos mértékig fényt is kapott, fényt vett fel, most pedig ismét kiadja magából, ha sötét van. Természetesen ezt teszi akkor is, ha világos van, mindig felvesz, és mindig lead valamit. Mivel nem tud sokat felvenni, úgy természetesen kevés az, amit visszaad, csak nem látni abból semmit, amikor világos van, éppúgy, ahogy a gyenge gyertyafényt nem érzékeljük, ha süt a Nap, ha azonban besötétítjük a szobát, akkor foszforeszkál a kő, akkor látni a fényt, ami belőle kimegy.

Tudják, uraim, ha megfigyelik ezt a fényt a kövön, akkor Önök számára érthető, honnan ered a Vénusz fénye. A Vénuszt a másik oldalon világítja meg a Nap, ezen az oldalon nem, azonnal magába fogadja a napfényt, amikor pedig a sötét éjszakában ismét megnézik, azt a részét, ahol nem sütötte a Nap, árasztja ki magából a fényt, foszforeszkál. Abban az időben, amikor az ember mindent jobban látott, mint most – az emberek ugyanis mindent jobban láttak, jobbak voltak a szemei a korábbi időkben –, ezt is látta. A szemüveg először a 16. században jelent meg. Biztosan korábban megjelent volna, ha az embernek szüksége lett volna rá! A találmányok és felfedezések mindig akkor jelennek meg, amikor az embernek szüksége van rájuk. Az embereknek jobbak voltak a szemeik, és látták a Vénusznak ezt a foszforeszkálását. Ezenkívül azonban érzékelték azt a változást is, amely akkor jön létre, amikor a foszforeszkáló Vénusz a Nap elé kerül. A nagyon régi időkben ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Vénuszról jövő napfénynek hatása van, ugyanez a hatás körülbelül száz év múlva ismét megvan, akkor megint hasonló lesz az időjárás. Így tehát egy olyan területen, ahol a Vénusz-áthaladás látható – napfogyatkozást nem minden vidékről látni, hanem csak bizonyos vidékeken –, ismét hasonló lesz az időjárás száz éven belül. Ebből néhány év alatt létrehoztak egy százéves naptárt. Ekkor azok az emberek, akik már semmit sem értettek a dologból, minden évben készítettek egy százéves naptárt. Így minden évben megtalálható volt. A százéves naptár azt mondja: ez nem így van! Ez az életszabályt követi, az életszabály szerint halad: Ha a kakas kapar a szemétdombon, változik az időjárás vagy marad, ahogy van. – De tulajdonképpen azon alapul a dolog, hogy kezdetben teljes mértékben helyes dolgok léteztek: Az emberek látták, hogy ha a Vénusz elhalad a Nap előtt, akkor az egyfajta időjárást eredményez, ami aztán valahol körülbelül száz év múlva megismétlődik.

Mivel a viharral kapcsolatban az a helyzet, hogy az az egész évet befolyásolja, úgy az nemcsak napközben van így, mialatt a Vénusz átvonul, hanem kiterjed hosszabb időre. Így pedig láthatják azután, amit már elmondtam Önöknek: valójában el kellene gondolkodni azon, ha valamely hétre vagy napra az időjárás törvényszerűségeit tudni szeretnénk: hány évvel ezelőtt volt Vénusz-áthaladás? Hol áll most a Hold? Hány évvel ezelőtt volt olyan napfogyatkozás, mint most? – kevés dolgot mondtam. Tudnunk kell: hogyan fogjuk a mágnesesség vagy az elektromosság által a passzátszeleket elviselni? Ezeket a kérdéseket mind meg kell válaszolni, ha az időjárás szabályszerűségét meg akarjuk határozni. Igen, uraim, ez olyasvalami, ahol a végtelent érintjük! Ezért hagyunk fel azzal, hogy bármi biztosat is mondjunk arról, milyen időjárásnak kell feltétlenül bekövetkeznie. Ennyire rendszeres minden jelenség, amellyel a csillagászat foglalkozik – a csillagászat az a tan, amely a csillagok hatásait tárgyalja –, valójában kevésre hivatott az a tudomány, ami a hatások kölcsönös viszonyával foglalkozik az időjárásra nézve, a meteorológia. A meteorológiában azt találják, hogy ha ma egy olyan könyvet vesznek a kezükbe, ami tartalmaz valamit a meteorológiáról: a mennykőbe is! Egyáltalán semmit sem tudok belőle megtanulni, mert valójában mindenki valami mást állít. – A csillagászatban nem erről van szó.

Ezzel remélhetőleg áttekintést nyújtottam arról, hogyan lehet beszélni a szél és az időjárás törvényszerűségeiről. Ehhez hozzájön az, hogy az időjárásra még roppant nagy hatással vannak azok az erők, amelyek az atmoszférában keletkeznek. Elég csak a nyárra gondolniuk, a forró nyárra, amikor villámok csapnak ki a felhőkből és dörög az ég. Ekkor ismét olyan, az időjárásra gyakorolt hatásokat fogalmazhatnak meg, amelyek a közvetlen földközelből érkeznek. Erről a történetről a mai tudománynak furcsa nézete van. Azt mondja: igen, az elektromosság az, ami úgy hat, hogy villám csap ki a felhőből. – Nos, talán tudják, hogy ma az iskolában úgy kezdik a villamosságot magyarázni, hogy egy üveget egy darab kendővel dörzsölnek, amely kevés amalgámmal van bedörzsölve. Ilyenkor azt láthatjuk, hogy az üveg kis papírdarabkákat vonz és így tovább. Ezt egészen addig lehet dörzsölni, mígnem szikrák is keletkeznek és így tovább. Ilyen kísérleteket végeznek az iskolában az elektromossággal. Viszont, uraim, ha az elektromossággal ilyen kísérleteket végeznek, mindent gondosan le kell törölni, mert azok a tárgyak, amelyek elektromossá válnak, semmiképpen sem lehetnek nedvesek vagy vizesek, teljesen száraznak kell lenniük, meleg-száraznak, különben semmit sem tudunk kivenni az üvegből vagy a pecsétviaszról. Ebből tudniuk kell majd, hogy az elektromosságot vezeti a víz vagy a folyadék. Ezt mindenki tudja, tudják a tudósok is, hiszen ők végzik ezt a kísérletet. Mégis azt állítják, hogy a villám a felhőből ered és azok egészen biztosan nedvesek!

Ha a villám csakugyan a felhőkből ered, akkor először le kellene törölni a felhőket egy hatalmas törölközővel és mindent meg kellene szárítani! Viszont olyan egyszerűen azt mondják: dörzsöljünk meg egy pecsétviaszrudat, ekkor elektromosság jön létre: a felhők egymást dörzsölik, elektromosság keletkezik. Ha azonban a pecsétviaszrúd egy kicsit nedves, nem jön létre elektromosság. A felhőkből, amelyek azonban mégiscsak nedvesek, elektromosságnak kell létrejönnie! Ebből azonban látják, valójában milyen dolgokat tanulnak ma, amelyek lényegüket tekintve teljesen értelmetlenek. A dolog pedig így áll: a levegőt fel lehet melegíteni, egyre forróbb és forróbb lesz. Gondoljanak csak arra, hogy katlanba zárják a levegőt. Azt mondhatjuk: ez a levegő sűrűbb lesz; minél inkább hevítik és hevítik, annál inkább nyomja a katlan falát, egyre jobban nyomja. Minél inkább felforrósítják, annál inkább eljut arra a pontra, ahol bizonyos körülmények között, ha a katlan fala nem elég vastag, a forró levegő szétrobbantja a katlan falát. Miért pukkad ki általában az a labda, amellyel a gyerekek játszanak? Mert a levegő kimegy belőle. Ebből láthatják, hogy a levegő, ha felmelegszik, a felforrósodástól, hevüléstől olyan irányt, olyan erőt kap, hogy szétterjed. Erről van szó a Föld közelében is. A Föld közelében a levegő olyan erőhöz jut, hogy kitágul. Ha azonban igazán magas rétegekig feljutunk és itt a levegő valami miatt nagyon, nagyon meleg – ami például télen bármilyen hatás miatt megtörténhet –, ha először valahol nagyon erősen összesűrűsödött, akkor szörnyű nagy forróság jön létre benne. Ha itt a katlan és benne levegő (lerajzolja), akkor ez minden irányban nyomást gyakorol. Ha azonban itt meleg levegőréteg van, itt pedig valaminek a hatására szél fúj erre úgy, hogy a levegőt itt elfogja – itt valahogy sűrűbb a levegő, mert összesűrűsödik –, akkor itt nem juthat ki, hanem átjön ide: a villámnak a hevülő hője afelé az oldal felé áramlik, ahol ez a legkönnyebb. A villám az a hő, amelyet a levegő magában hoz létre, s amely addig halad, amíg azáltal, hogy a levegő ott a legritkább, egyfajta lyuk lesz az azt körülvevő levegőben. Azt kell mondanunk: a villám nem az elektromosság révén jön létre, hanem azáltal, hogy a levegő saját forróságát kiüríti.

Azáltal, hogy ezek a roppant erős mozgások létrejönnek, fognak ismét a levegőben – nevezetesen a meleg levegőben – létező elektromos áramlatok gerjedni. A villám először elektromosságot gerjeszt. Ez még nem elektromosság.

Megint látják, hogy a levegőben mindenütt más belső hőeloszlás van, ez szintén befolyásolja az időjárást. Ezek az időjárást befolyásoló tényezők, amelyek a Föld közeléből erednek, amelyek a Föld közelében saját maguk által játszódnak le.

Mindebből látják, milyen sok dolog van, ami az időjárást befolyásolja, és hogy ma – ahogy azt elmondtam Önöknek, az embereknek egészen hóbortos véleményük van a villámról – mindezekről a befolyásoló tényezőkről még egyáltalán nem léteznek helyes vélemények. Ebben a vonatkozásban valóban fordulatnak kell beállnia, mert a szellemtudomány, az antropozófia a dolgok magasabb átlátását képviseli, a gondolkodást általában élénkebbé teszi.

Tudják – ezt természetesen nem lehet a mai boncteremben bebizonyítani –, ha a szellemtudomány eszközeivel kutatunk, arra jutunk, hogy az emberi agy az elmúlt századok folyamán sokkal-sokkal keményebb lett, mint előtte volt, sokkal keményebb. Arra bukkanunk például, hogy az ősi egyiptomiak egészen meghatározott dolgokat gondoltak, amelyekben annyira biztosak voltak, mint mi a saját dolgainkban. Az ember azonban ma, ha igazán figyel rá, télen kevesebbet ért meg, mint nyáron. Csak nem figyelünk, valóban nem figyelünk az ilyen dolgokra. Ha pedig néhány dologban igazán igazodni tudnánk ahhoz, ami valójában törvényesen a világban benne él, akkor másként alkalmazkodnánk. Például magában az iskolában – amit bizonyos értelemben már a Waldorf-iskolában megfigyelhetnek – télen más tárgyakat tanulnak, mint nyáron. Nemcsak azért – vegyük a botanikát –, mert a növények „kéznél vannak”, hanem egyes dolgokat, amelyeket könnyebb megérteni, télen kellene tanulni, egyes dolgokat, amiket nehezebb megérteni, tavasszal vagy ősszel kellene tanítani, mert az értelem már ezektől a dologtól is függ. Ez azért van így, mert keményebb agyunk fejlődött, a korábbi embereknek puhább volt az agyuk. Amire csak nyáron tudunk gondolni, amit csak nyáron tudunk kigondolni, arra az egyiptomiak egész évben képesek voltak gondolni. – Igen, mindezek a dolgok léteznek. Ezekre akkor jövünk rá, ha éves összefüggéseket, téli összefüggéseket és így tovább megfigyelünk.

Talán nem világos még valakinek valami? Elégedettek a dologgal? Természetesen kicsit bővebben válaszoltam meg. A világ ugye egy teljes lény, s természetesen, ha valakinek el akarjuk magyarázni, magától értetődő, hogy más dolgokba is belemegyünk.

Kérdés: Burle Úr azt mondja, szeretne valamit arról kérdezni, vajon van-e abban valami – a kollégái valószínűleg nevetni fognak, két-három évvel ezelőtt már beszélt egyszer erről –, hogy azt mondjuk, ha kávét iszunk és cukrot teszünk a kávéba, az pedig feloldódik úgy, hogy szépen középen marad, akkor szép idő lesz – vagy fordítva, ha rosszul oldódik fel, szétfolyik: rossz idő lesz?

Dr. Steiner: Igen, ezt a kísérletet igaz, így még nem végeztem el. Nem tudom tehát, hogy van-e e mögött valami vagy sem. De az is lehet, hogy van valami jelentősége, ha a cukor egyformán vagy kevésbé egyformán oldódik fel – ha egyáltalán van bármi jelentősége. De tételezzük fel, hogy van. Hogy van-e valami jelentősége – erről hipotetikusan szeretnék beszélni.

Tételezzünk fel azonban valami mást, amiben van is valami, mert ezt már eleget megfigyeltem: ez a következő időjárás kifürkészése a levelibékákkal, a zöld levelibékákkal. Ezt már eleget csináltam: kis létrákat készítettem és a levelibékát megfigyeltem, hogy vajon fel- vagy lemegy. Ilyenkor azt veszik észre, hogy a levelibékának tényleg nagyon finom érzéke van ahhoz, hogy milyen időjárás lesz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert bizonyos vidékeken néha a következő fordul elő: Az emberek arra lesznek figyelmesek, hogy az állatok az ólakban hirtelen nyugtalanok lesznek, el akarnak szökni és azok, amelyek el tudnak szökni, a szabadon engedett állatok, gyorsan el is futnak. Az emberek ott maradnak: földrengés jön! Az állatok előre tudták, hogy a természetben már korábban végbemegy valami. A természetben már minden korábban megváltozik. Az emberek ezt orruk és más durva érzékük által nem érzékelik, az állatok igen. Ezt már egyszer kifejtettem. Így természetesen a levelibékának is van bizonyos érzéke ahhoz, ami jön. Ezt „szaglásnak” is hívjuk, amit szagolunk, mert a jövőre vonatkozik.

Az emberben is igazán sok olyan dolog van, amelyekről mit sem tud. Igen, uraim, ez így van. Egyszerűen nem figyeljük meg. Egy szép nyári szombaton, bizonyos körülmények között, ha felkeltünk és kinézünk az ablakon, egészen más kedvünk van, mint amikor szörnyű vihar tombol. Nem figyeljük meg, hogy az egészen az ujjhegyünkig hatol. És amit az állatok tudnak, azt mi is tudjuk, csak nem ébredünk tudatára.

Tehát gondoljon csak bele, Burle Úr, ha így lenne a dolog, hogy Ön, nem valahol máshol, hanem az ujjhegyeinek tapintásában, melyről mit sem tud, érezné az elkövetkező időjárást úgy, mint a levelibéka, azon a napon, amikor egy kedvezőbb időjárás miatt jobb a kedve, ösztönösen nagyobb erővel teszi bele a cukrot a kávéjába – másnap kisebbel. Tehát nem a kávétól és a cukortól kell függenie, hanem az erejétől, amivel a cukrot a kávéjába szórja. Ez az erő azonban, amire most gondolok, természetesen nem az, hogy ön tudatosan erősen vagy gyengén szórja a cukrot, hanem ez az ujjhegyeiben van. Az ujjhegyeiben van benne, hogy ha kedvező időjárás jön, másmilyenek az ujjhegyei, mint egy másik napon, amikor borús idő érkezik. Nem attól az erőtől függ, milyen erősen vagy gyengén szórja bele a cukrot, hanem attól, hogy ujjhegyeiben hogyan éli meg az időjárást. Ettől függ, nem attól, ahogy tudatával beleszórja a cukrot, hanem ahogy ez benne van az ujjhegyeiben! Ez ugye egy kicsit más erő, egy más mozgás.

Nézzük meg egyszer így a dolgot. Itt ül egy társaság, leülnek egy asztal köré; először is csinálnak valami érzelmi dolgot, vallásos éneket énekelnek, ez hangulatba hozza a társaságot. Majd – ez egy finom, nem durva váltás – rezgések jönnek létre. Talán zene hallatszik? Tovább hullámzik, majd az emberek az asztal körül elkezdik, és továbbadják az asztalnak ezeket a finom remegéseket. Összeadódik, az asztal pedig elkezd táncolni. Létrejött a spiritiszta ülés, zene és ének által keltett mozdulatokkal. A finom mozdulatokkal ismét befolyásolni lehet, ami ott létrejött – csak hipotetikusan mondom, nem mondhatom, hogy ez feltétlen így van. De valószínűbb, hogy az, amit maga az ember sejt az időjárásról, kifejeződik, mint ahogy ez a cukorra is különösen hatással volt, ami nem nagyon valószínű. Ezt magam csak hipotézisként említem. Viszont aki a szellemtudomány álláspontján van, annak egy ilyen jelenséget mindaddig be kell bizonyítania, míg nincs meg a legpontosabb bizonyítéka. Látják, ha könnyű szívvel mesélnék Önöknek azokról a dolgokról, amikről meséltem, akkor egyáltalán nem kellene nekem hinniük. Csak azáltal tudnak hinni nekem, hogy tudják: Amíg a dolgok nincsenek bebizonyítva, nem lesznek felvéve a szellemtudományba. Így a történetet a kávéval csak akkor tudom felvenni a szellemtudományba, ha valóban be van bizonyítva. Előtte csak annyit mondhatunk, hogy például tudunk valamit az idegek finom hullámrezgéseiről, amik az okozói annak, hogy az állatok az eredményt előre tudják – a levelibéka is, mert elkezd remegni, ha pedig remegni kezd, akkor Önök is látni fogják, ahogy a levelek, amiken ül, elkezdenek remegni. Így az sokkal inkább függhet attól – nem mondom, hogy így van, de lehetne –, hogy a kávé másként kezd el remegni ha rossz idő közeleg, mint amikor jó idő közeleg, az időjárás szerint.

A következő alkalom jövő szerdán [23] lesz, viszont úgy gondolom, hogy utána megint rendszeresen meg tudom tartani az órákat.

[23] Szeptember 18-ra, csütörtökre halasztották

12. előadás – A Föld és a Hold felépítése és keletkezése – A vulkanizmus okai – Dornach, 1924. szeptember 18.

Nos, uraim, talán van ma valamelyiküknek kérdése?

Kérdés: Miért nem egyenes a villám, hanem cikk-cakkos? Nem egyenesnek kellene lennie?

Dr. Steiner: Az Úr tehát a következőt mondja: úgy találja, hogy amikor létrejön a villám a levegőben – ahogy azt a múltkori alkalommal bemutattam Önöknek –, akkor egyenes vonalúnak kellene lennie. A villám azonban cikk-cakk formájú. Ezt is meg kell magyarázni, meg lehet magyarázni.

Foglaljuk még egyszer össze, ahogy legutóbb elmagyaráztam, hogyan is keletkezik igazából a villám. A villám valójában az, ami a túlmelegedett levegőből kiválik, a túlmelegedett világmindenségből, tehát a túlmelegedett világgázból. Azt mondtam, szó sem lehet arról, hogy a villám esetleg súrlódás által jönne létre, mert a felhők magától értetődően nedvesek, és ha az apró villámokat készülékkel a szobában létre akarjuk hozni, akkor először is mindent szárazra kell törölnünk. Minden vizes dolgot mellőznünk kell. Nem fogadhatjuk tehát el, hogy a villám valódi elektromos jelenség, amely a száraz anyagok súrlódásából származik. Tudjuk, ha üveget vagy pecsétviaszt dörzsölünk, elektromosság keletkezik, és ezért gondolkodnak úgy az emberek, hogy ha a felhők surlódnak, akkor is bizony elektromosság jön létre. Nem így van, hanem a világgáz belső túlforrósodása révén áramlik ki az a hő, ami a világgázban van úgy, ahogy elmondtam Önöknek. Azáltal, hogy valamelyik oldal felé kevesebb levegő tolódik, efelé az oldal felé indul a túlforrósodott erő sugárzása, és létrejön a villám. Nos képzeljük tehát el, hogy valahol, a sok túlforrósodott, tehát nem felhő, hanem világgáz következtében (lerajzolja) kisugárzik a villám. Ez pedig így van rendjén: most egyenesnek kellene lennie.

De tudják, a dolog a következő. El kell képzelniük: Ha valahol ilyen forrósághalmaz van, úgy rendszerint nincs magában, hanem a közelben ugyanilyen felgyülemlett forrósághalmazok vannak. Az derül ki, ha mondjuk, éppen itt van a Föld és felnézünk ide, és itt van egy villám kezdete, ahol ilyen hő-halmaz van, úgy a közelben szintén ilyen hő-halmazok vannak, amelyek nem egyetlenegy helyen találhatók. Persze azt gondolhatják, hogy ezek a hő-halmazok a Nappal, amely odasugárzik, összefüggésben vannak. A villám útja során mindvégig megtalálhatók ilyen hő-halmazok, mialatt a villám ezen végighalad, felveszi a többi hő-halmazt. Ezért sugárzik annyira ide hozzánk és így tovább (lerajzolja). Az összes többi sugárzást magával hozza, és ezáltal nyeri el a villám láthatóan cikk-cakk formáját. A valóságban teljesen rendszertelenül halad és minél lejjebb jön, annál egyenesebb. Itt már nem található több hő-halmaz, inkább fent találhatók. Így tehát a cikk-cakkos villám azáltal jön létre, hogy nemcsak egy helyről indul, hanem onnan, ahol erős hő-halmozódások vannak, elindul, a többit pedig magával hozza útja során. Ez épp olyan, mintha most találkoznak egy ismerőssel, és magukkal viszik; ők ketten megint magukkal hoznak egyet és így tovább. Erről szól a történet.

Kérdés: Hallhatunk valamit arról, ahogy a vulkánok, a tűzhányók keletkeznek?

Dr. Steiner: Olyan kérdés ez, amelyet ilyen rövid idő alatt nem lehet megválaszolni. Odáig szeretnék Önökkel eljutni, hogy választ kapjanak a kérdésükre. Mert, tudják, ugyan ma, ha könyveket olvasnak, mindenütt mindenféle nézetet találnak arról, hogyan keletkeznek a tűzhányók. Ha azonban megint más könyveket olvasnak, olyanokat, amelyek még messzebb nyúlnak vissza az időben, régebbiek, más nézeteket találnak, régebbi korokban megint másokat. Így változtak a nézetek az idők során, mert az emberek sohasem foglalkoztak a Föld valódi keletkezésével.

Alapjában véve senki sem tud igazán fogalmat alkotni arról, hogyan keletkeztek ezek a tűzhányók.

Tudják, uraim, nagyon messzire kell visszamennünk, ha meg akarjuk ezt érteni, mert így, minden további nélkül nem lehet azt megérteni, miképpen van az valójában, hogy a Föld bizonyos helyein tűzforró folyékony massza folyik ki. Csak akkor fogunk fogalmat alkotni róla, ha valóban nem hisszük el, hogy kezdetben a Föld gázlabda volt, amely egyre szilárdabbá és szilárdabbá vált. Hogy a belsejében tűz van, és hogy ez a tűz valamilyen oknál fogva itt vagy amott egyszer csak előjön, nos, ez egy kényelmes elképzelés. Ezen a módon semmit sem tudunk megfejteni a dologról.

Ellenben el szeretnék mesélni Önöknek egy rövid történetet. Régen történt, több mint negyven éve, hogy a geológiai kabinetben a rég elhunyt geológussal, Hoch-stetterrel [24] egy bizonyos kísérletet végeztünk. Létrehoztunk egy anyagot, amely kevés ként és még néhány más anyagot tartalmazott, de nem úgy foglalkoztunk vele, hogy összetapasztottuk, hanem így, nézzék: itt volt egy darab ebből az anyagból, itt egy darab ebből, itt ebből és így tovább, majd ezt az anyagot mindig kifelé egy bizonyos pontra szórtuk. Ilyenformán létrejött itt egy kis golyó, mindenféle hegyekkel, amely furcsamód nagyon hasonlított ahhoz, amit távcsővel a Holdnak látunk. Tehát valóban elvégeztük annak idején ezt a kísérletet Hochstetter geológiai kabinetjében, Bécsben, hogy egy kis Holdat tudtunk létrehozni. Az, amit általában a távcsővel a Hold felszínén látunk, gyönyörűen kijött és úgy nézett ki, mint egy kis Hold. Tehát először alkothattunk fogalmat arról, hogy egy ilyen égitest egyáltalán nem úgy jön létre, hogy eleinte mint gáz létezik, hanem hogy valójában a világűrben koncentrálódnak az anyagok. Földünket sem tudjuk másként magyarázni, mint úgy, hogy a világűrből összesűrűsödtek az anyagok.

[24] Ferdinand Hochstetter, geográfus és geológus (1829-1884)

Ezzel összefüggésben el szeretnék Önöknek magyarázni valamit, amiről manapság keveset szólnak, ami azonban mégiscsak igaz. Ugye mindenütt arról hallanak, hogy a Föld egy golyó és golyó formájúvá alakult. Igen, de valójában nem igaz, hogy a Föld golyó. Most az egyszer el szeretném Önöknek magyarázni, milyen is a Föld valójában. Az csupán képzelődés, hogy a Föld golyó. Képzeljük csak el a Föld valódi alakját, egy teljesen szabályos formát, akkor egy olyan testhez jutunk, amelyet a tudomány tetraédernek nevez. Fel szeretném rajzolni, természetesen csak távolról nézve tudom. A tetraéder így néz ki:

Látják, itt van egy, kettő, három háromszög, és az, ami elől van, az a negyedik háromszög. Háromszögön áll. El tudják képzelni? Háromszög van alul és rajta másik három háromszög, ez pedig egy ilyen kis piramist alkot. Tehát elképzelünk egy ilyen tetraédert, és világosan kell látnunk, hogy négy háromszög találkozott. A háromszögre kell felállítanunk a tetraédert, és a másik háromszög gúla alakban emelkedik a magasba. Ez egy teljesen szabályos forma.

Gondoljanak azonban arra, hogy valamennyire lekerekítem a háromszögek felszínét, így kicsit más lesz a dolog. Akkor ilyen lesz: Itt áll most rajta, és ez itt kerek, de mégis szabadon áll. A háromszög oldalai, amelyek korábban egyenes vonalúak voltak, ívesek. El tudják képzelni? Itt létrejön egy olyan test, amely valójában egy íves formájúvá vált tetraéder! Látják, ilyen íves formájúvá vált tetraéder a Földünk. Ez olyasvalami, amit olyannyira el lehet képzelni, hogy ennek a földtetraédernek még az éleit is megtalálhatjuk. Látják, így van ez: Nézzük meg egyszer a Földet úgy, ahogy gyakran rajzolják, mintha egy lapon volna: akkor itt van Észak-Amerika, itt Dél-Amerika, közötte Közép-Amerika; ideát van Afrika, itt van Európa. És itt van először Kis-Ázsia, a tenger, Görögország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország, tehát Európa. Erre felfelé, itt fenn akkor Skandinávia, ott Anglia, és itt, ideát van akkor Ázsia. Tehát itt van Ázsia, itt Afrika, itt Európa és itt van Amerika.

Nos, itt van a Déli-sark. Nevezetesen a Déli-sark körül sok vulkán van, vulkanikus hegységek. Ez az Északi-sark. Ez pedig most úgy néz ki, hogy igazából egy vonalat követhetünk, amely Amerika közepétől indul, innét, a Colima [25] vulkántól lefelé a hegyeken, amelyeket Andoknak hívnak, a Déli-sarkig. A Földnek ez az éle le van kerekítve. Aztán megy tovább: A Déli-sarktól itt felfelé, elhalad Afrika mellett és halad egészen a Kaukázus vulkanikus hegyeihez. Majd ugyanez a vonal továbbhalad és itt jön fel, éppen Svájcnál halad el, itt átjön a Rajna mentén és halad idáig.

[25] Colima vulkán: aktív vulkán Mexikóban

Látják, ha követik ezt a vonalat, amely úgy néz ki, mint egy háromszög – hasonlóan néz ki, mint egy háromszög –, akkor össze tudják hasonlítani itt, ezzel a háromszöggel. Tehát amit most ott felrajzoltam, össze tudják hasonlítani itt, ezzel a háromszöggel. Így tehát ha a Földnek ezt a darabját nézik, akkor ez egy tetraéder alapterülete.

Gondoljanak csak a tetraéder alapterületére! Most: Hogyan jutunk el idáig, eddig a csúcsig? Nos igen, végig kell menni a Föld másik oldalán.

Ezt azonban nem tudom ide felrajzolni, mindent le kellene kerekítenem. Ha lekerekíteném, akkor éppen itt, Japán felé érnénk ki a csúcshoz. Tehát ha berajzolom a tetraédert, akkor itt van Közép-Amerika, itt van a Déli-sark, itt van a Kaukázus és odaát, amit már nem látunk, ott volna Japán.

Ha pedig így képzeljük el a Földet, akkor az legömbölyített piramisként áll a világmindenségben, amelynek csúcsai fel Japán felé nyúlnak és itt van az alapterülete; itt benne terül el Afrika, Dél-Amerika, az egész déli Óceán, az egész déli tenger az alapterületen. A Föld furcsamód úgy áll a világűrben, mint egy ilyen lekerekített tetraéder, mint egyfajta piramis. Mindamellett valójában ez a Föld alakjának felépítése, uraim!

Úgy látszik, hogy ha ezeket a vonalakat vesszük, amelyeket felrajzoltam Önöknek, ezeket a vonalakat, amik tetraédert alkotnak, és ha követjük ezek vonalát, akkor a legtöbb tűzhányó ilyen vonalak mentén húzódik. Mindig is hallottak ezekről a szörnyű tűzhányókról odaát Dél-Amerikában, amelyek Chilében és így tovább találhatók, ezek a szörnyű tűzhányók a Déli-sark körül. Vannak hatalmas tűzhányók a Kaukázusban. Ha átmennek oda, elmondhatják: nálunk nincsen olyan sok, de mindenhol be tudjuk bizonyítani, hogy ezek a tűzhányók egykor léteztek, ám kihunytak. Például, nézzék, ha azon a szakaszon utazunk, ami Szilézia északi részétől Breslauig terjed, akkor furcsa, magányos hegyet látunk; félnek is tőle ma az emberek. Ha azonban megvizsgáljuk a kőzetei alapján, akkor ez a furcsa hegy, amely ott áll, épphogy egy kialudt tűzhányó. Ugyanígy vannak kialudt tűzhányók Németország több vidékén.

Most pedig menjünk tovább, hiszen még csupán az alapterületet rajzoltuk fel. Erre mindenfelé vonalak találhatók, amelyek Japánig húzódnak. E vonalak mentén, a Föld felszínén végig tűzhányókat találhatnánk! Így elmondhatjuk, ha itt valaki felrajzolná a legfontosabb tűzhányókat úgy, hogy azok egy testet alkotnának, akkor a Földnek ezt a formáját kapná. A tűzhányók furcsamód azok, amelyeket a számunkra a vonal jelöl, amelyek révén a Föld tetraéderként jelenik meg.

Ha végül arra gondolnak, hogy a Föld nem úgy keletkezett, hogy gázlabda volt, ami összesűrűsödött, ahogy azt mondják – ez egy kényelmes elképzelés –, hanem az oldalak egymáshoz tapadásával magyarázzák, akkor viszont – ha a Föld tetraéder, egy szabályos test, – úgy kell magyarázniuk, mintha valójában egy nagy földmérő-mester, aki ért hozzá, a Földet kívülről a vonalak mentén összetolta volna, amelyet még ma is észrevehetünk.

Gondoljanak arra, uraim, elkészítem ezt a tetraédert. Úgy készítem el, hogy először ezt a háromszöget idetolom a világ perifériájából, majd itt ezt a háromszöget, utána ezt, majd ezt, ami itt van legfelül. Úgy készítem el tehát a tetraédert, ahogy a kisgyerekek készítik. Kivágnak négy háromszöget, kívülről egymáshoz tolják azokat és összeragasztják tetraédernek. Így keletkezett a Föld is. Kívülről a háromszögek irányába összeálltak a részei. Nézzék meg a kisgyerekeket, amikor ezeket a háromszögeket összeragasztják. Azokra a helyekre, amelyek mentén összeragasztják, gondosan ragasztót kell felvinniük, csirizt. A Föld azokon a helyeken, amiket itt megmutattam Önöknek – Dél-Amerika, majd át a Kaukázus felé, ideát az Alpokon át és így tovább – kezdetben itt volt összeragasztva! Ám ha megvizsgáljuk a hegységeket, akkor azt találjuk, hogy ott mindenütt rosszul van összeragasztva, mondhatni: a részek nem egészen jól illenek egymáshoz. A hegy mentén, amely a Kaukázustól a Kárpátokon és az Alpokon át húzódik, mindenütt nyomon követhetjük, ahogy a hegység formáján megmutatkozik, hogy az egyes részek még nem egészen nőttek össze. Így a Föld valójában négy egymáshoz illesztett darabból áll, amik a világűrben tapadtak össze – négy darab, amely aztán tetraédert alkot. Ahol az élek vannak, ott még viszonylag laza helyek találhatók. Ezeken a laza helyeken fordulhat elő az, hogy a világ hője, amely a Napból indul, jobban be tud jutni a Földbe, mint a többi helyen.

Ha a Föld földalatti része azáltal, hogy oda erejével a Nap jobban behatol, még inkább felforrósodik, így lágy lesz. Így van mindig, ha elégetünk dolgokat; még fémeket is el lehet égetni. Majd azokon a helyeken ismét kiutat találnak, ahol nem rendesen vannak összetapasztva. A Napnak a világűrben az összetapasztott Földre gyakorolt hatására létrejönnek ezek a szabályos vulkánok, a szabályos tűzhányók.

Ám más helyeken is léteznek vulkánok. Hogyne, például az Etna, a Vezúv nem ezeknek az éleknek a mentén fekszenek; ott fekszenek például, ahol nem ilyen élek húzódnak. Igen, éppen ezek a vulkánok azok, amelyek nem e fő vonalak mentén fekszenek, ezek a tűzhányók, amelyek különösen tanulságosak, mert ezekből lehet megérteni, hogyan jönnek létre a kitörések.

Tudják, amikor a Földön kitörés jön létre, mindig be lehet bizonyítani, hogy az összefügg a csillagok Naphoz való konstellációjával, a csillagok Naphoz való viszonyával. Soha nem jön létre kitörés másként, minthogy a Nap valamilyen módon erősen süti az adott helyet, mert nem takarja el a többi csillag. Amennyiben nem takarja el a többi csillag – ami legtöbbször így van –, akkor rendszerint odaesik a Nap fénye. Csillagok mindenütt világítanak, csak éppen nappal nem látjuk azokat. Nem szabad azt hinniük, hogy most odafent nappal nincsenek ott a csillagok. Jénában, ahol volt idő ilyen dolgokat elkészíteni, Jénában, abban az ősi városban, ahol olyan sok német filozófus tanár élt, ahol Haeckel [26] is élt, létezik egy mély pince, és efölött a pince [27] fölött egy torony, amely fent nyitott. Ha lemennek ebbe a pincébe és kinéznek a tornyon keresztül nappal, amikor odabent minden sötét, fent azonban a gyönyörű csillagos eget látják nappal, amikor odakint világos van, fényes nappal, a gyönyörű csillagos eget.

[26] Ernst Haeckel, 1834-1919

[27] Gondol itt a Weigelsche Haus-ra, melyet 1647-ben építettek és 1898-ban a Weigelstrasse áttörésekor összedőlt. Jéna „hét csodájához” tartozik. Ez a ház hét emelet magas volt és többek között csigalépcső volt benne, amelyen keresztül nappal látni lehetett a csillagokat az égen.

Tehát mindenütt csillagok vannak. Ha azonban a csillagok úgy állnak, hogy a Nap összes erejével ontani tudja melegét, ha tehát nem a Nap előtt állnak, akkor a Nap- és a hő-erők egy különös pontra világítanak. Ezek éppen olyan helyek, ahol később, amikor a Föld már össze volt tapadva, létrejöttek a vulkánok, a tűzhányók. Később jöttek létre. Ezzel szemben azok, amelyek a tetraéder élei mentén terülnek el, kezdetben tűhányók voltak.

Ebben a vonatkozásban azt mondhatjuk: néha az is, aki nem éppen a mindennapi tudományos életben él, egészen jó útra lel. Talán hallották már egyszer, legalább az idősebb urak hallhattak egyszer arról, hogy volt egyszer egy Falb [28] nevű ember, aki sem csillagász, sem geológus, sem geográfus nem volt, se nem természetkutató, viszont egy megrögzött szellemi ember. Ez a megrögzött szellemi ember, ez a Falb különösebben nem foglalkozott azzal, hogy ilyen dolgokat vizsgálgasson, hogy is van ez a csillagok helyzetével, vajon tényleg hatással vannak-e a Földre. S ekkor arra a felfogásra jutott, hogy először is az ilyen csillagkonstellációk a tűzhányókkal függenek össze. Mindig akkor, amikor úgy alakul, hogy a csillagok a Nap hatásait támogatják, tűzhányó jön létre. Állította, hogy árvizek is létrejönnek, mert ez vonzza a vizet: lent a forró massza, fent a víz.

[28] Rudolf Falb, 1838-1903. Megírta többek között Grundzüge der Theorie der Erdbeben und Vulkanausbrüche, Grác, 1870; Gedanken und Studien über den Vulkanismus, Grác, 1875; Kritische Tage, Sintflut und Eiszeit, Bécs, 1895; Kalender der kritischen Tage, Bécs 1892 és a köv.

De még többet állított: Azt mondta, a bányákban a bányászok legtöbbször az úgynevezett sújtólégtől szenvednek. Ilyenkor a bányákban magától gyullad meg a levegő. Honnan eredhet ez? – kérdezte. Csak onnan, mondta, hogy ismét ugyanazok a hatások vannak jelen ott, ahol a csillagok hatása a Nap hatásának segítségére siet, és azáltal, hogy a csillagok hatása a Nap hatását nem oltja ki, a Nap-hatás nagyon erős lesz, besüt a bányába, ezáltal a bányában a levegő meggyullad. Ezért mondta Falb: Ha az ember ismeri a bányában uralkodó körülményeket, meg kell tudnia határozni, mikor várható az adott évben sújtólég. Ezután készített egy naptárt, amelyben a csillagok egymáshoz való viszonyából megadta hol, mikor keletkezik sújtólég. Ezek voltak Falb szerint az úgynevezett kritikus napok, és ezeket feljegyezte naptárába.

Ezt a naptárt újra és újra kinyomtatják. Benne vannak a Falbe-i kritikus napok. Mi volt várható, amikor ez állt a naptárban? Vagy vulkánkitörés, vagy földrengés valahol – a földrengés földalatti hullám, földalatti túlforrósodás –, vagy árvíz, vagy éppen sújtólég. Nos, uraim, én is megéltem egyszer egy kedves történetet. Tudják, Falb nagyon okos volt, átlátta az ilyen dolgokat, viszont nagyon hiú volt, szörnyen hiú. A tudás nem óv meg a hiúságtól, mint ahogy azt tudják. Következő történt. Előadáson voltam, amelyet Falb tartott – most már negyven éve vagy valahogy ekörül –, méltóságteljesen odamegy a szószékhez, elkezdi előadását és így szól: Igen, éppen ma állnak úgy a csillagok, hogy hatalmas sújtólég várható. – Tehát ezt mondta az előadásában. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és a Neuen Freien Presse újságos küldönce lép be és táviratot hoz. Falb azt mondta: Valami fontos lehet, mert éppen az előadására küldik – előveszi a kését és felnyitja a táviratot. „Ma szörnyű sújtólég volt”, ezt jelentették benne! Nos azt gondolhatja a közönség: Falb épp most mondta: Ma sújtólég várható – és a küldönc hozza a táviratot! Na látják – mondta –, így nyer minden bizonyságot! – Ezek voltak a szavai.

Az egész történet egy kissé erősen színészies volt, mert Falb nagyon jól tudta, hogy lesz sújtólég. Ez így volt. Előtte azonban elment a Neuen Freien Presse szerkesztőségéhez és ott meghagyta: Ha ilyen távirat érkezik, rögtön küldjétek nekem az előadóterembe!

Ez szintén egy darabkája annak, amelyet rossz szónokok és mások kisebb mértékben, de szívesen használnak, ezt a kis rövid részt azért mesélem el nagyon szívesen, hogy kitűnjön: a közönségnek egy kicsit mégiscsak óvatosnak kell lennie és nem kell mindent egyszerűen elfogadnia. Falb hajdani közönsége suhogott a selyemruháktól és a szmokingtól, mert az egy nagyon előkelő közönség volt. De csak látták volna, ahogy a közönséget meggyőzte Falbnak ez a megnyilvánulása! És ha még Falb olyan sokat beszélt is volna nézetéről, soha nem győzte volna meg úgy a közönséget, mint azzal, hogy az újságos küldönc megjött a távirattal. Az emberek sokkal inkább hagyják magukat külsőségekkel meggyőzni, mint azzal, amit az ember bensőleg bizonyítékként elmondhat.

Mert elmondhatjuk: a Föld bizonyos helyein, mégpedig e tetraéder éleinek a helyén valójában még nincs egészen összetapadva – ki van téve a világ hőjének, a Nap és a csillagok melegének. Ennek pedig az a következménye, hogy vulkánok, tűzhányók törhetnek fel, más helyeken is tűzokádó kitörések keletkezhetnek.

Igen, csakhogy ez arra is utal, hogy a Földnek belül mindenképpen folyékonynak kell lennie. Ez az, amit folyton állítanak. Igazából azonban nincs rá más bizonyíték, mint az, hogy üreget ásunk a földbe s egyre lejjebb és lejjebb hatolunk a Földbe, majd egyre melegebb és melegebb lesz. Nem tudunk azonban elég mélyre lejutni. Ezzel a felmelegedéssel is úgy van a dolog, hogy minél inkább lemegyünk a Föld belsejében, a nyomás is annál jobban növekszik. Az, ami a hő hatására kitágul olyannyira, hogy folyékonnyá válhatna, a Föld hatására ismét összetömörül. Ha a Föld belül valóban folyékony láva volna, akkor valami más nem lenne rendben. Tudniillik ki lehet számolni, milyen nehéz volna a Föld. Ez természetesen egy feltevés, mert a Földet nem lehet megmérni – egy másik, hatalmas Földön kellene megmérni, kell lennie valaminek, ami vonzást gyakorol, ami súly –, ha azonban ez így volna, hogy a Földet meg lehetne mérni, akkor ki lehet számolni, mennyit nyomna annak alapján, ahogy más testeket vonz. Létezik egy ilyen számítás, így azt találjuk, hogy a Föld sokkal, sokkal nehezebb, mint amilyen lenne, ha belül folyékony láva volna. Ezért fordult Goethe [29] minden energiájával az ellen, hogy a Föld belül folyékony láva lenne.

[29] Goethe az ellen fordult, hogy a Föld belül folyékony tűz volna: Goethe kedvetlenül szemlélte az akkoriban különösen Leopold von Buch és tanítványai valamint vele rokonérzelműek révén feljövő vulkanizmust, akiknek véleménye szerint hiányzott az a vezérgondolat, amely az egyes tények labirintusán keresztül tudna vezetni. Vö. pl. Goethe 1823. június 13-án, Nees von Esenbeck-nek írott levelét (Sophienausgabe 37. kötet, 64. levél).

Ha igazából ismerjük, milyen állagú a Föld, hogy valójában egy teljesen összetapasztott tetraéder, akkor egyáltalán nincs szükség arra, hogy a Földet hagyjuk belül egyfolytában folyékony lávaként fortyogni és időnként – nem tudom honnan, milyen kedvében, mint egy hisztériás ember, akinek olyan kedve van, eszébe jut – tüzet okádni!

Ha a Föld belseje folyékony láva volna, akkor azt kellene képzelnünk, hogy a Föld valójában egy kicsit őrült – mint az az ember, aki őrült és néha őrjöngeni kezd; nem tudjuk, mikor jön el a pillanat. A Föld esetében azonban nem erről van szó! Mindig be tudják bizonyítani, merről jön a hő: hogy az mindig kívülről érkezik és hogy először abban a pillanatban egyáltalán nem lép fel olyan mélyen a Földben olyan mély felmelegedés, hogy az kitörést eredményezzen.

Tehát az, hogy tűz ömlik ki, amikor kitör a Vezúv vagy valamelyik másik vulkán, a Föld időjárásának csak abban a pillanatában jön létre, amikor tüzes lesz. Tudják, mindig szükség van valamennyi időre, amire ez a hatás létrejön. Akkor ez a csillagállás már valószínűleg egy ideje a Földre hat. Azonban ez is bizonyos tények következménye, amelyről már egy egészen más összefüggésben meséltem Önöknek. Tételezzék fel: Itt van egy darab Föld: itt nagy erővel érkeznek a napsugarak. Alatta létrejön az, ami később kitörés vagy bármilyen földrengés hatására kiutat keres (lerajzolja).

Azt, amit először rajzoltam, ami hatalmas hő formájában áramlik lefelé, nem érzik az emberek, mert nem figyelnek rá. Legfeljebb néhányan járkálnak azon a helyen, ahol még egyáltalán nem lehet érezni a vulkánkitöréseket, ahol azonban a levegőben megvannak már ezek a Nap-hatások, néhányuknak nagyon fáj a hasuk, másoknak a fejük, migrénjük van, megint mások úgy érzik, nyugtalanul kezd verni a szívük. Mindezt homályosan, de felfogják az emberek, csak nem figyelnek rá. Az állatok pedig – ahogy azt már egy más összefüggésben elmondtam Önöknek – finomabb orral rendelkeznek, finomabb szervekkel ebben a vonatkozásban, érzékelik és elszöknek. Az emberek nem tudják – mégis fáj a hasuk és a fejük –, miért lesznek az állatok olyan nyugtalanok, és miért szöknek el. Néhány nap múlva azonban jön a földrengés vagy a vulkánkitörés. Az állatok elszöktek, mert már érezték ehhez az előkészületeket; az emberek e vonatkozásban olyan durva felépítésűek, hogy a dolgot csak akkor látják, amikor itt a meglepetés. Már ebből láthatják, hogy régóta zajlik valami, mielőtt ez bekövetkezik. Ami bekövetkezik, épp némi világhő besugárzása.

Most még mindig feltehetik a kérdést: Igen, de ez a világhő csak a talajt forrósítja fel és aztán olyan helyen, ahol éppen olyan anyagokat tartalmaz, amelyek gyúlékonyabbak, meggyullad. Hogyan történik az, hogy mindez nyomban kifelé szóródik? – Itt el szeretnék Önöknek mondani valamit: Ha Olaszországba megyünk, nevezetesen Róma és Nápoly közé, Nápoly közelébe, tehát a szigetre, a félszigetre, amelyek ott alakultak ki Olaszországnál, akkor az idegenvezetők mindig nagyon szívesen bemutatják a látogatónak a következőt: Vegyenek egy darab papírt, gyújtsák meg, tartsák így – ebben a pillanatban elkezd a Föld felől füstölni. Mert a gyújtás során felmelegszik a levegő, és ezáltal könnyebbé válik, kitágul. Ami alul felgyűlt a Föld napmeleg által történt felmelegedése során, már füst formájában kifelé áramlik. Láthatjuk ezt a nagyon érdekes jelenséget: Meggyújtunk egy darab papírt – nyomban füstöl a Föld azon a helyen. Nos, gondoljanak erre óriási mértékben megsokszorozódva – a Nap nem csupán a talaj alatti területet melegíti fel, hanem fent a levegőt is – s már meg is van a Vezúv. Ha pedig egyszer létrejött, akkor elég hozzá a kezdet, s már megy is tovább azokon a helyeken, amelyek ehhez különösen kedvezőek.

Csupán azt is érdekes lesz megtudni egyszer, hogy éppen ezek a dolgok, amelyek a Földön igazából rendszertelenül történnek, a világűr egészéből származnak.

Azt mondtam Önöknek annak idején, amikor a geológiai kabinetben azokat a kénes anyagokat összeállítottuk, ezáltal létrejött valami, ami pontosan olyan, mint egy kicsi Hold. Ha pedig megnézzük a mai Holdat, amelyre egyébként az nagyon hasonlít, akkor a Holdnál is arra a véleményre jutunk, hogy az szintén a világűr anyagaiból jött létre! Ez az egyik dolog, amit kapunk. Azonban a másik pontosan szellemtudományos kutatással derül ki, miszerint a Hold valójában a Földből lökődött ki a világűrbe. Mit is deríthetünk ki ebből? Látják, annak idején is ez történt. Először is különböző anyagokból összeállt egy ilyen égitest kívülről, és csak ekkor lett igazán a Holdhoz hasonlatos. Mi van ekkor? Íme az egész folyamat. A Hold fő tömege a Földből kilökődött; mivel benne volt, a világ minden oldaláról könnyű anyagok összeálltak, amik voltaképpen mindig is megtalálhatóak voltak a világmindenségben – a meteorkövek formájában hullik le, ennek ellenére mindig összetapad. Ez a Hold keletkezése. Mindezek a dolgok összetartoznak.

Tudják, a tudomány fejlődése néha nagyon furcsa. Heilbronnban áll egy emlékmű, amely mint műalkotás meglehetősen szörnyű, de hát persze ott áll, és Julius Robert Mayer-t [30] ábrázolja. Ha manapság bárhol a tudományon belül a Julius Robert Mayer nevet hallják, akkor azt tapasztalják, azáltal, hogy a hőhatások természetét kikutatta a múlt évszázad negyvenes éveiben, úttörő zseni volt. Heilbronnban született, ott is volt orvos, körbejárta Heilbronnt, de annak idején különösebben nem figyeltek rá. Az akkori tudósok nem vettek róla tudomást. Azt történt meg vele, hogy annak ellenére, hogy ma a tudomány a fizika zseniális úttörőjeként ábrázolja, annak idején, amikor orvosi vizsgáját tette le Tübingenben, megbukott – ez is azt a furcsa tényt igazolja, hogy a legtöbben, akik később zsenik lettek, vizsgájukon megbuktak. Így volt ez Julius Robert Mayer-rel is. Nagy nehezen még meg tudta csinálni a dolgot, és orvos lett. Viszont senki sem figyelt rá élete során. Ellenkezőleg: mivel felfedezése annyira lelkesítette, hogy mindenütt erről beszélt, azt mondták róla, hogy elment az esze – és bolondok házába küldték. Tehát saját kora a bolondok házába zárta, az utókor viszont nagy zseninek tartja, szülővárosában pedig emlékművet állított neki.

[30] Julius Robert Mayer, 1814-1878 Beiträge zur Dynamik des Himmels, Heilbronn 1848.

Azonban ez a Julius Robert Mayer volt az is, aki gondolkodásmódjából és kutatásából kialakította azt a gondolatot: hogyan lehet, hogy a Nap, amely olyan sok meleget ad nekünk, nem hűl ki? Nem hűl ki annyira, mint amennyire ki kellene hűlnie, miután folyamatosan hőt ad le – így szólt Julius Robert Mayer. Ezért – gondolta –, folyamatosan üstökösöknek, roppant sok üstökösnek kellene folyamatosan a Napba belerepülnie a világűrből. Nagyon ritka sűrűségű testek viszont belerepülnek – és ez igaz, hogy belerepülnek! A Nap ugyanis egészen más, mint ahogy a fizika ma elképzeli. Ha felmennének oda, nagyon is csodálkoznának: nem tüzes gázt találnának, hanem valamit, ami minden földi anyagot nyomban eltüntet, mert magába szív. A Nap olyan tér, amely mindent magába szív. Az azonban, ami olyan, mint egy szívó golyó, nem pedig egy teli gázgolyó, hanem olyan, mint egy gyöngy a világmindenségben, ahol nem benne található mindaz, amit belül keresünk. Folyamatosan üstökösök tömegét szívja magához, amelyek a világmindenség finom éteri képződményei és szinte szellemiek; magához szívja és ezzel az éteri tömeggel táplálkozik, az üstökösök tömegével. Ezt még ma is látni, ahogyan a Nap odaszívja az üstökösöket. Ezáltal még valamire figyelnünk kellene, ami fontos, uraim.

Tudják, ha rájövünk arra, hogy a Föld valójában egy ilyen tetraéder – és az, akinek egyszer tanulmányoznia kellett ezt a testet, hány éle és hány szöge és hány sarka van, az tudja, hogy valamennyi geometriát tanulni kell ahhoz, hogy ilyen testeket megértsünk, hogy ilyen testeket elképzeljünk –, ezután látjuk: az ilyen testek nem olyan könnyen jönnek létre. A gyerekek nagyon szívesen elkészítik a tetraédert, oktaédert, ikozaédert, hexaédert, dodekaédert, ezt az öt szabályos testet: lapokból állítják össze őket, majd összeragasztják a lapokat – ehhez azonban geometriára van szükség. A világmindenségből éppúgy geometriai ismeretekkel jött létre a Föld, ha így megnézzük, nem számok szerint jött létre, hanem tudással, mert az szabályos! Ebből tehát megérthetik, hogy valójában a világban benne van a geometria, hogy minden a geometriából indul – s ez így is van. A valódi tudomány által mindig arra jövünk rá, ahogy mindig mondom, hogy a gondolatok szétterjedtek a világban, mindenütt gondolatok hatnak, és hogy valójában az emberek ezeket a gondolatokat csak akkor nem találják, ha saját maguknak nincsenek gondolataik!

Ugye, mennyire dicséretes, ha az ember szabadon gondolkodik; de egy kicsit árulkodik is valamiről, hogy az újkorban, a 19. században a „szabad szellem” kifejezés felbukkant. „Szabad gondolkodás”, ez nagyon jó, de a kifejezést: „szabad szellem”, sokan még hiúságukban is nagyon meggyalázták. Aztán leginkább szabad szelleműnek azok érezték magukat, akiknek a legkevesebb gondolataik voltak, akik csak ismételték, amit a többiek mondtak. Volt egyszer egy angol, aki erről kedvesen nyilatkozott; azt mondta: a szabadszelleműség nem abban áll, hogy az emberekben benne van a szellem, hanem hogy mentesek a szellemtől. – Egy angol kijelentés, melyet mások sokat idéztek: Ki a szabad szellem? Szabad szellem az, aki mentes, szabad a szellemtől! Igen, arra kellene a tudományban törekedni, hogy ne ilyen szabadszelleműség alakuljon ki, mert akkor semmi nem jön létre. Régóta át lehet látni a dolgot, hogy valójában milyen formája van a Földnek, hogy nem gömbölyű, nem egy teljesen gömbölyű káposztafej, hanem valójában valamennyire tetraéder formájú!

A Föld megismerése megint csak összefügg az ember megismerésével. Az ember saját alakját a világmindenség mintájára alkotja meg. A fejében képezi le a világmindenséget. Ezért a fej felfelé kerek a kerek világmindenség mintájára. Lent azonban, ahol az állkapocs illeszkedik, egészen furcsa képződmények vannak, amelyek a háromszög formájú Földet követik. Mindenütt háromszögeket találni. Alulról indulnak felfelé a háromszög formájú Földről, az emberek pedig együtt a gömbölyű világmindenséget képezik le. Ezért a fejük többé-kevésbé fent kerek, lent, lefelé pedig a Föld erői felé nyúlnak. Keressék csak meg egyszer: az embernél és az állatnál az állkapocs formájában mindenütt a háromszöget találják meg leképezve, mert az a Földtől ered, a Földből hat felfelé, és belevésődik a háromszögforma, a világ pedig fentről hat lefelé és létrehozza a kerek formát. Ez nagyon érdekes.

Ez az, amit megtudhatunk, ha a valódi tudományt átlátjuk. Mert ha szellemtől mentesek vagyunk, akkor mindenfélét beszélünk. A mi időnkben mindenfélét beszélnek; ez nem vezethet el ahhoz a meglátáshoz, ahogy a dolgok a valóságban vannak.

Nos, beszéljünk erről tovább következő szombaton.

13. előadás – Mi az antropozófia célja? – A Biela-üstökösről- Dornach, 1924. szeptember 20.

Jó, reggelt, uraim! Eszébe jutott valakinek egy érdekes kérdés?

Kérdés: Mi valójában az antropozófia és mit akar, milyen feladata van a világban és így tovább.

Dr. Steiner: A kérdés, amelyet feltettek, a következő: Az Úr tudni szeretné, mi valójában az antropozófia és mit jelent általában az emberiség, azt is mondhatnám, a munkásság vagy a munkásosztály számára.

Természetesen nehéz néhány szóval ezt a dolgot megbeszélni. Meg szeretném jegyezni, hogy azok az Urak, akik már régóta itt vannak, egyre jobban és jobban meggyőződhettek arról, hogy olyasvalaminek, mint az antropozófia, be kell lépnie az emberiség fejlődésébe. Azoknak, akik még kevesebb ideje vannak itt, természetesen több vesződségük lesz azzal, hogy egy ilyen dolgot folyamatában megértsenek.

Tudják, mindenekelőtt arra kell figyelmet fordítani, hogy amikor valami új érkezik a világba, valójában mennyire képesek az emberek azt elfogadni. A legfurcsább példákat lehetne felsorolni, ahogy az emberek új, tudományos felfedezéseket a világban elfogadtak. Elég csak arra emlékeznünk, hogy ma alapjában véve mindent a gőzerő felfedezése, a gőzgépek uralnak. Gondoljanak arra, milyen lenne ma a világ, ha nem léteznének a legkülönbözőbb formájú gőzgépek! Amikor legelőször megjelentek a gőzgépek, akkor egy egészen kicsi gőzhajó haladt felfelé a folyón, a parasztok tönkretették, mert azt mondták, ilyesvalamit nem tűrnek meg; mit sem ér az emberiségnek! Nem mindig a parasztok voltak azok, akik ilyesmit tönkretettek. Amikor először számoltak be a meteorkövekről a Párizsi Tudós Testületnél, azt az embert, aki beszámolt erről, bolondnak titulálták.

Julius Robert Mayer-ről, aki ma nagy híresség és nagy tudósnak tekintik, nemrég meséltem Önöknek. Elmondtam, hogy életének egy bizonyos időszakában bolondok házába volt bezárva.

Hogyan is volt a vasúttal? Igen, tudják a vasúttal ez egészen különös módon, furcsán történt. Bizonyára tudják – nem is olyan régóta van ez így –, hogy az emberek a vasutat használják, csak a 19. század óta. Korábban az embereknek postakocsin kellett utazniuk. Igen, tudják, amikor az első vasutat kellett volna Berlintől Potsdamig megépíteni, azt mondta a postakocsik igazgatója [31], hogy minden héten két postakocsit indít Berlintől Potsdamig, de senki nem utazik benne – nem látja be, mire lenne jó a világban a vasút! Ez a férfi éppen arra nem gondolt, hogy ha készen van a vasút, akkor többen fognak utazni vasúton, mint postakocsin.

[31] Karl Ferdinand Friedrich von Nagler, 1770-1846, porosz államférfi, 1823-46 főpostamester; a modern postaügyek alapítója.

Még érdekesebben viselkedett egy orvoskollégium [32] a 19. század negyvenes éveiben, amikor az első vasutat építették Fürth-től Nürnbergig. Azt magyarázták a tudós emberek, hogy nem kell vasutat építeni, mert az emberek a vonatban a gyors furikázástól nagyon könnyen betegek, idegesek lesznek. Miután az emberek végül nem hagyták magukat megfosztani a vasúttól – még ma is elolvashatják ezeket a szépséges dokumentumokat –, magas deszkafalakat kellet emelni a vasútvonal bal és jobb oldalán, nehogy a parasztok agyrázkódást kapjanak, amikor a vonat elhalad! Nos, látták, így ment a dolog. A vasutat mégis mindenütt megépítették, nagy lendületet vett mindazokkal ellentétben, akik ellene fordultak. Így fog előrejutni az antropozófia is a világban, mert egyszerűen jönnie kell, mert a világban semmit sem lehet igazán megérteni, ha nem ismerjük a dolgok szellemi alapjait.

[32] Vö. R. Hagen: Die erste deutsche Eisenbahn, 1885, 45. oldal.

Tudják, az antropozófia nem a természettudománnyal szemben jött létre, hanem mivel a természettudomány létezik, létrejött az antropozófia. Azért kellett létrejönnie, mert a természettudomány tökéletes eszközeivel, teljesen kifejlesztett kísérleteivel olyan tények nagy mennyiségére lelt rá, melyeket igazából, amilyennek azokat a természettudomány találja, nem különösebben lehet megérteni. Akkor lehet majd megérteni ezeket, ha az ember a dolgok mögött mindenütt érzékelni fogja, hogy a szellem létezik, hogy mindenben a szellem valóban benne él.

Nézzenek csak meg egy egészen mindennapi gyakorlati kérdést. Egy teljesen gyakorlati kérdésből szeretnék kiindulni. Nézzük meg, mondjuk, a burgonyafogyasztást. Tudják, voltak idők, amikor Európában nem volt burgonya. A burgonyát először külföldi országokból hozták be. A burgonya meghonosítását egy Drake [33] nevű embernek tulajdonítják. Ez azonban nem igaz, más módon honosodott meg. Ezért Offenburgban még van is Drake-ről emlékmű! Kíváncsi voltam, miért van Drake-nek Offenburgban emlékműve – a háború alatt ott kellett állomásoznunk –, kíváncsi voltam tehát, és utánanéztem a lexikonban: valóban benne van, hogy Drake-nek Offenburgban emlékművet állítottak, mert állítólag ő honosította meg Európában a burgonyát! Látják, így jönnek létre könyvek, így jön létre a történelem.

[33] Sir Francis Drake, híres angol tengerész (1540-1596)

Nos, tehát a burgonya! Ha ma valaki megmondaná, természettudós vagy orvos, hogy milyen a hatása a burgonyának, amikor elfogyasztják – mit tenne? Természetesen tudják, hogy a burgonya folyamatosan vált élelmiszerré, és rendkívül nehéz egyes vidékeken az embereket lebeszélni arról, hogy szinte kizárólag csak burgonyával táplálkozzanak. Mit tesz a mai természetkutató, ha megvizsgálja a burgonya tápértékét? Igen, megvizsgálja, milyen anyagok találhatók a burgonyában. Természetesen a laboratóriumban ezt meg lehet tenni. Találunk szénhidrátot, tehát állnak szénből, oxigénből és vízből, melyek bizonyos módon rendeződnek. Eljutunk oda, hogy belátjuk, az emberi testben ezek az anyagok átalakulnak, hogy végül egyfajta cukorrá válnak, de nem jutunk ezzel tovább. Mert tudják, ha bármely állatnak, amit tejjel akarunk táplálni, tejet adunk, akkor bizonyos körülmények között egészen jól képes fejlődni. Ha azonban a tejet kémiai összetevőire szétszedjük és megvizsgáljuk miből áll, végül tej helyett az állatnak ezeket az összetevőket adjuk, elpusztul, nem tud fennmaradni. Min alapszik ez? Azon, hogy még valami más is hat a tejben található kémiai összetevőkben, és így hat szintén a burgonyában is még valami más, ami nem csupán kémiai összetevő. Ez a szellemi benne, és mindenhol, a természetben mindenben szellem él.

Látjuk, ha most a szellemtudománnyal – az antropozófia csak egy név –, ha tehát valóban a szellemtudománnyal megvizsgáljuk hogyanját és mikéntjét annak, ahogy a burgonya az embert táplálja, rájövünk arra, hogy a burgonya olyasvalami, ami az emésztőszervek által nem egészen emésztődik meg, hanem a nyirokmirigyeken és a véren át feljut a fejbe, így a fejnek még éppen a burgonyánál emésztőszervként kell szolgálnia. A fej bizonyos tekintetben gyomorrá válik, ha tehát igazán sok burgonyát eszünk, együtt emészt a gyomorral.

Az olyan élelmiszer, mint a burgonya, ezáltal jócskán különbözik például az egészséges kenyértől. Ha egészséges kenyeret eszünk, akkor mindazt megemésztjük, ami a magból, a rozsból, a búzából anyagként egészséges módon az emésztőcsatornában van. Ennek az a következménye, hogy magból, rozsból, búzából és így tovább a fejbe csak a szellemi jut, ami oda való.

Ilyen dolgokat nem lehet csupán természettudomány révén tudni, hanem ezeket csak akkor tudhatjuk, amikor azokat igazán szellemi tartalmukban megvizsgáltuk. Így jövünk rá arra, hogy az ember mennyire lerombolódott az újabb időkben a burgonyafogyasztás által. Tehát belátjuk, hogy az elmúlt évszázadokban az ember általánosan legyengült egészségéhez különösképpen a burgonyafogyasztás járult hozzá. Ez egy nagyon durva példa, hogyan lehet szellemileg kutatni mindabban, ami a természettudománynak olyan kitűnően sikerült, ha azt alapnak fogadjuk el.

El szeretnék mondani Önöknek még valami mást is: Ugyanebből a nézőpontból kiindulva, minden anyagot, ami a világban előfordul, szellemi tartalmában meg lehet vizsgálni. Ezáltal nyerünk gyógyszereket a betegségekre. Így a gyógyászatnak különös alapot nyújt a szellemtudomány.

A szellemtudomány csak a természettudomány folytatása, egyáltalán nem olyasvalami, ami ellentmond a természettudománynak. Ezenkívül van valami a szellemtudományban, ami tudományos módon kutatja a szellemet, tehát az emberek nincsenek arra utalva, hogy olyasvalamiben kellene hinniük, amit az emberek mondanak. A hitvallást valami valódi, tudományos dolog helyettesíti.

Szeretnék mondani Önöknek még valami mást is. Tudják, a tudomány mindenütt eljut arra a bizonyos pontra, amikor felismer dolgokat. Az emberiségnek pedig nem kell minden apró tudományos dologban részt vennie, viszont a világban létező fő dolgokról valójában mindenkinek tudnia kell.

Szeretnék elmesélni Önöknek valamit, amiből megláthatják, milyen nagyszerű és fontos a világban a szellemet is felismerni, hogyan is hat az valójában. Tudják, 1773-ban hirtelen elterjedt Párizsban a hír, hogy egy tudós [34] előadást fog tartani egy tudós társaságban. Az előadásban be fogja bizonyítani, hogy egy üstökös össze fog ütközni a Földdel, és hogy a Föld elpusztul. Annak idején ez olyasvalami volt, amiről azt hitték, tudományosan teljesen be lehet bizonyítani. Tehát a 18. században – a babonának még nagy a hatalma – óriási félelem járta be Párizst. Ha ma nyomon követjük a dolgot, mi történt annak idején Párizsban, akkor arra bukkanunk, hogy nagy számban történtek koraszülések. A nők régebben hatalmas rémület közepette szültek. Az emberek, akiknek komoly betegségük volt, meghaltak, amikor ez kiderült. Óriási volt az izgalom egész Párizsban, mert ismertté vált, hogy egy tudós előadást fog tartani arról, hogy üstökös fog összeütközni a Földdel, a Föld pedig el fog pusztulni.

[34] J. J. L. Lalande, francia csillagász (1732-1807)

Igen, uraim, a rendőrség, mint tudják, mindig a megfelelő helyen van, ezenkívül természetesen még az előadást is betiltotta. Így az emberek meg sem tudták, amit a tudós igazából mondani akart. De a meglepetés megvolt! Nézzék csak, most azt kérdezhetik: Végül a tudósnak, aki valóban meg akarta tartani az előadást, igaza volt vagy nem volt igaza?

A történet mégsem egészen olyan egyszerű, mert amióta Kopernikusz az új világrendszert felállította, azóta mindent kiszámolunk, a számolás pedig annak idején valójában a következőket adta. Elképzeljük, hogy a Nap áll a világrendszer középpontjában. Idekerül a Merkúr, a Vénusz, a Hold, a Föld, a Mars (lerajzolja), a kisbolygók; ide kerül a Jupiter, ide a Szaturnusz. Most pedig az üstökösök ilyen pályát tesznek meg (lerajzolja). Ideér az üstökös. Gondoljanak bele: itt forog körbe a Föld; ki lehet számolni, mikor áll itt a Föld és mikor tart erre az üstökös – Bumm! A számítás szerint összeütköznek! – Igen, uraim, annak idején valóban össze is ütköztek. Az üstökös azonban olyan kicsi volt, hogy a levegőben szétrobbant – nem éppen Párizs fölött, de egy másik helyen. A számítás tehát mindenképpen stimmelt, ám különösebben nem volt ok a félelemre.

Nézzék meg viszont ezt: 1832-ben már ismét bűzlött a dolog, mert akkor megint ki lehetett számolni, hogy üstökös [35] keresztezi a Föld pályáját és igen közel halad el a Föld felett. Ez nem egy kis vakarcs volt, mint a másik, hanem ez már valamennyire kártékonyan hatott. Annak idején azonban a számítás még meglehetősen szerencsésen zajlott, mert megkapták belőle, hogy amennyiben az üstökös a Föld mellett halad el, még mindig tizenhárommillió mérföldre marad el tőle. Ez mégiscsak egy darabka, ugye! Tehát nem kellett attól félni, hogy a Földet keresztülhasítja, elpusztítja. Annak idején azonban az emberek mégiscsak igazán sokat rettegtek, mert az égitestek kölcsönösen vonzzák egymást, és csak azt kellett kivárni, hogy vajon nehéz-ségi ereje révén az üstökös nem hoz-e létre hatalmas tengerrengéseket és így tovább. Természetesen semmi különös nem történt. – általános nyugtalanság a természetben, de semmi különös. Még 13 millió mérföldre volt. A Nap tizenháromszor olyan messze van, így tehát annak idején a Föld nem szenvedett kárt.

[35] úgynevezett Biela-üstökös

Mikor kisgyerek voltam 1872-ben – szüleimmel akkoriban egy kis pályaudvaron laktunk –, mindenhol szórólapokat kaptunk. A Föld elpusztul, visszatér az üstökös. Bizonyos üstökösök természetesen visszatérnek, tehát ismét eljön. Most állítólag közelebb jön, a dolog tehát ebben a tekintetben veszélyessé vált. Az üstökös 1845/46-ban és 1852-ben visszajött, de ez a különös égitest, ez az üstökös elkezdett darabjaira szétesni! Miközben korábban itt volt, mindig így jött, most is így jött (lerajzolja). Mindannyiszor ennyivel keskenyebb volt, mert levált egy-egy darabja, és mi volt látható 1872-ben? Igen, 1872-ben látható volt, amint egyfajta hullócsillag-fényeső hullott alá. Különösen sok hullócsillag hullott alá! Az üstökös közelebb jött, de szétesett, és ezenkívül olyan anyagot hagyott, ritka anyagot, amely fényeső formájában hullott alá. Ezt lehetett akkoriban látni. Néhány ember látott valamit – tehát mindenki láthatta, mert ugye, ha éjszaka hatalmas hullócsillagok hullnak alá, akkor látunk valamit az égről aláereszkedni. Azonban néhányan, akik látták ezt, azt hitték, elérkezett az utolsó ítélet napja! Megint hatalmas rettegés támadt. A hullócsillagok pedig csak szétestek az atmoszférában, a levegőben.

Gondoljanak erre a furcsaságra: Ha egyben marad az üstökös, akkor igencsak rosszul ment volna sorunk a Földön 1872-ben! De ahogy mondtam, a pályaudvaron hatalmas feliratokat láttunk: Elpusztul a Föld! – A csillagászok a természettudomány által egészen pontosan kiszámolták, hogy a Föld elpusztul; és ahogy sokan annak idején busás gyónópénzt fizettek azért, hogy ezáltal bűneiktől gyorsan felmentsék őket, nincs értelme tovább felírni, mert mindig bekövetkezik, uraim. Párizsban is annak idején, 1773-ban a gyóntató papok sok pénzt beszedtek, mert az emberek gyorsan meg akartak szabadulni bűneiktől.

Akkoriban azonban értelmes cikk jelent meg egy Littrow [36] nevű csillagászról. Ez a csillagász valami egészen különös dolgot számított ki, ami nagyon figyelemreméltó volt. Azt számolta ki, hogy 1832-ben az az üstökös, amely aztán később szétesett, a Földtől még tizenhárommillió mérföld távolságra volt; viszont egyre közeledik. Korábban egészen messze volt a Földtől. Valahányszor jön, mindig közelebb kerül, közelebb van a Földhöz. Végül Littrow egészen pontosan kiszámította, miben áll a dolog.

[36] Joseph Johann Littrow, 1781-1840, Über den gefürchteten Kometen des Jahres 1832 und über Kometen überhaupt, Bécs, 1832.

Tudják, az a veszély, amit az emberek kiszámoltak, hogy ez az üstökös összeütközik a Földdel, annak idején 1872 szeptemberében volt. Ha akkor elérte volna az üstökös azt a pontot, amelyet csak (1872) november 27-én ért el, akkor a történet még mindig nem maradt volna üstökös-zápornál, hanem nagyon is rosszul alakult volna. Tehát ezek a dolgok már léteznek. Kiszámította viszont, miért is van úgy a dolog, hogy 1933-ban – most 1924-et írunk –, ha az üstökös úgy maradt volna, mint ahogy a 18. században volt, mindenképpen ütközésnek kellene bekövetkeznie, a Föld pedig belepusztulna! A számítás hajszálpontosan egyezett. Akkoriban csupán azt tudták mondani az emberek: kegyes volt velünk az üstökös. Mert miközben képes lett volna arra, hogy majd 1933-ban a Földet úgy áttörje, hogy a tengerek az egyenlítőtől az Északi-sarkig elárasztottak volna mindent, és az egész Föld elpusztult volna – ezt ki lehetett számítani –, kettéesett, és ezenkívül anyagát, amely már túl nehézzé vált számára, szétszórt meteorkőként itt hagyta, amik többé már nem válhattak ártalmassá.

Tehát látják, olyan időket élünk, melyekről elmondhatjuk: ha nem lett volna kegyes az üstökös, akkor nem ülnénk ma itt! Ez így is van. Utoljára úgy ért ide, hogy egyáltalán nem üstökösnek tűnt, hanem azokon a napokon, amelyeken megjelent, folyton meteorzápor hullt. Teljes anyagát lassan, évszázadok alatt dobja ki, s hamarosan már egyáltalán nem lesz látható. Többet már nem jön, mert anyagát a világűrnek – és valamit a Földnek is – itt hagyta.

Itt azonban meg szeretném Önöknek mutatni a dolog másik oldalát. Látják, az emberi fejlődés úgy halad, hogy az emberek szellemi képességei mindig mások lesznek. Aki nem hiszi, az éppen hogy nem érti az emberiség egészének szellemi fejlődését. Mert ugye, minden felfedezésünket hamarabb kellett volna megtennünk, ha az emberiségnek ugyanezek a szellemi képességeik lettek volna. A legkevesebb szellemi erejük sem volt, viszont valami más a régi korokban. Ezt Önöknek már a legkülönbözőbb módon kifejtettem kérdésekre adott válaszban is, amelyeket ebben a témában feltettek.

Ha most visszatekintünk, úgy ez bizony nem az egyetlen üstökös, amely ilyenformán ennyire kegyesen halad végig a világűrön, hogy a legjobb pillanatban szétválik, és teljesen feloszlik, hanem nagy számban léteznek más üstökösök is, amelyek ezt tették. Az üstökösökhöz mindig fűződött babona. Az antropozófia ezt a dolgot feltétlenül tudományosan szemléli.

Ha így fejlődnénk tovább, ahogy ma fejlődünk, azt nem is lehetne elképzelni. Az emberiség olyan szörnyen okos. Hasonlítsák egyszer össze egy ember tudását – azt, amit az iskolában tanult – a 12-13. század egy olyan emberével, aki nem tudott írni! Gondoljanak bele: Nagyon szép költeményünk van Wolfram von Eschenbach-tól [37], aki nemes volt a 13. században; ő fogalmazta a költeményt, de nem tudott írni; szerzetest hivatott, akinek lediktálta azt: ez a Parzival, mely alapján Wagner [38] az ő Parsifalját átdolgozta és megkomponálta! Tehát látják, az embereknek annak idején más képességeik voltak. Elég csak a 12-13. századig visszatekintünk: Akkoriban a nemesek nem tudtak írni; olvasni tudott Wolfram von Eschenbach, de írni nem.

[37] Wolfram von Eschenbach, 1170-1220 körül, a Parzivalt 1210 körül fejezte be.

[38] Richard Wagner, 1813-1883 Parsifal, színpadi ünnepi játék, költeményként 1877-ben jelent meg, de csak 1883-ban zárult le a mű.

Tudják, ezek a képességek nem maguktól jönnek, fejlődnek; és ha így folytatnánk, ahogy azt most tesszük, hogy mindenkit teletömünk a hatodik és tizenkettedik, tizennegyedik életév között minden lehetséges tudománnyal – ami pedig jó az egyik oldalon –, akkor mi emberek mindannyian folyamatosan olyanokká válnánk, ami korábban nem létezett, és ami mostanában olyan gyakran jelentkezik, ahogy mondjuk: idegesekké. Ideges emberekké válnánk. Itt jön valami, amit meg szeretnék Önöknek világítani, hogy orvos urak, doktor urak, akik a negyvenes években olyan buták voltak, hogy azt hitték, az ember egyáltalán nem volna képes élni, ha létezik vasút, tehát ezek az orvos urak tudományuk álláspontjáról valóban nem voltak olyan buták! Mert amit annak idején megtudhattak, az mind arra utal, hogy azt kellett mondaniuk: ha az ember vonaton utazik, egyszerűen folyamatosan teljesen munkaképtelen lesz; elveszti emlékezőtehetségét, idegei izgalomba jutnak, ő pedig izgő-mozgó lesz. – Tudományuk alapján ezt tudták mondani akkor. Teljesen helyes volt, abszolút helyes volt, amit mondtak, egy valamire azonban nem gondoltak. Kicsit idegesebbek is lettek az emberek. Ha csak összehasonlítják azzal, amilyenek ma, amikor a munkából hazajönnek, mások, mint azok az emberek a harmincas, negyvenes évekből, akik este feltették a hálósipkát és roppant kedélyes emberek voltak, minden idegeskedés nélkül! Más lett a világ ebben a vonatkozásban, de nem olyan erősen, ahogy azt annak idején a nürnbergi orvos urak elképzelték. Nos így van ez: A nürnbergiek nem foglalkoztak olyasvalamivel, amit előtte nem értettek meg, és így volt ez annak idején a nürnbergiekkel: nem foglalkoztak a tudománnyal, ha azt előtte nem értették. Mit nem tudhattak azonban ezek az orvos urak akkoriban? Azt nem tudhatták, hogy mialatt mindezt megtanulják, ez az üstökös folyamatosan szétoszlik. Mi történik vele? Igen, uraim, ez a finom meteoreső erről az üstökösről származik. Ahelyett, hogy a Földdel összeütközne, az embereknek pedig beverné a fejét, ehelyett lassan adja le matériáját. Ez a matéria darabokban a Földben található. Pár évente hozott valamit a Földnek ez az üstökös. Azok az emberek pedig, akik a tudományból akarnak élni, és nem akarják elismerni, hogy a Föld egyszerűen valamit a világűrből is elfogyaszt, olyan buták, mint azok, akik azt állítják, ha megesznek egy darab kenyeret, semmi sincs bennük. Természetesen a Föld belsejében van, ami az üstökösökről való. Csak az emberek ezt mindig figyelmen kívül hagyják. A tudomány nem vesz róla tudomást. Hol is van akkor az, amit az üstökös itt hagyott? Belekerül a levegőbe, a levegőből a vízbe, ha a víz feljut és esik, a vízből belekerül a növények gyökereibe, a növények gyökereiből abba, ami az asztalunkon van, s abból belekerül testünkbe és megesszük azt, amit az üstökös számunkra adott évszázadok óta. Ez azonban rég átszellemesedett. Ahelyett, hogy 1933-ban az üstökös elintézte volna az embereket, átadta magát a Földnek földi táplálékként és „megfosztja” az embereket – azáltal, hogy gyógyszer, világgyógyszer – az idegességtől.

Íme egy darab történelem: Az üstökösök odakint az égen jelennek meg, bizonyos idő elteltével pedig átszellemesedve jönnek elő a Földből. Ilyen dolgok már most belenyúlnak az emberi életbe. Ilyenkor már nem lehet úgy bemutatni a történelmet, hogy szóról-szóra bemutatjuk – ha filiszterek akarunk lenni –, hanem tekintettel kell lennünk arra, ami a világban szellemi értelemben végbemegy. Ezt csak úgy lehet, ha a világot szellemileg járjuk be, antropozófiával látjuk át. Most azt mondhatják: na igen, ezek a dolgok mind szépek, meg is fognak történni. Éppen az üstökös tanít meg minket arra, hogy mi emberek buták maradhatunk; nem is nagyon kell erre gondot fordítanunk. Mert ha az emberek felvilágosultak szeretnének lenni, ilyenkor gyakorlatilag szörnyen hisznek a sorsban, arra gondolnak: A világban minden rendesen le fog zajlani. – Igen, de megvan a lehetőség, olyasvalamit tudni, olyan tudománnyal foglalkozni vagy nem foglalkozni.

Uraim, a következő történt. Tudják, éveken keresztül éppen a munkások körében tartottam előadásokat. Ezekben az előadásokban gyakran felhívtam a figyelmet Lassalle [39] egyik nagyszerű előadására, amit úgy emlegettek, hogy A tudomány és a munkások. Nem tudom, hogy ma a dolog még nagyon ismert-e. Időközben azonban ugye elég idős lettem és láttam a munkásmozgalom létrejöttét. A szülői házból kiláthattam az ablakon: Ott mentek el az első emberek, akik annak idején még nagy sapkákat – szociáldemokrata sapkákat – hordtak, ott vonultak ki az erdőbe az első szociáldemokraták a hetvenes évek elején, hogy gyűléseiket megtartsák. Tehát apránként teljesen részt vettem az egész keletkezésében. S akkoriban még tisztelték az emberek Lassalle-t. Mindenütt, ahol munkás-előadások voltak, Lassalle mellszobrai voltak. Mára a dolgokat többé-kevésbé elfelejtették, hiszen ötven éve történt. Akkoriban nyolc, tíz vagy tizenegy éves voltam, de már foglalkoztam a dologgal. Nos akkoriban, nyolc, kilenc éve történt, hogy megtartotta Lassalle ezt az előadást: A tudomány és a munkások. Ebben az előadásban felhívta a figyelmet arra, hogy az egész szociális kérdés a tudománytól függ, hogy a munkások először a tudományból kiindulva hoztak létre egyfajta szociális nézetet, ami a többi embernek nem jutott eszébe. Ez bizonyos értelemben rendkívül fontos volt.

[39] 1899-1904 Dr. Steiner tanított a Berlini Munkásképző Iskolában. Lásd Életutam, XXVIII fejezet; R. Steiner összes műve, Dornach, 1962, Bibl.-Nr. 28.

De gondoljanak csak bele: mi is történt azóta? Megkérdezem Önöket: elégedettek? Elégedettek lehetnek azzal, ahogy a munkáskérdés fejlődött? Nem panaszkodtak mindenütt túl sokat arról, hogy a munkásokat elnyomják a szakszervezetek és így tovább? Ezt érezni; ezt érzik a munkások. Honnan is jött mindez? Onnan jött – nagyon helyesen –, hogy a munkáskérdés nem oldható meg a tudomány nélkül. Korábban a kérdést a vallás által és így tovább oldották meg. Most a kérdést a tudománnyal kell megoldani. Ehhez azonban először valóban tudományos gondolkodásra van szükség! Ez pedig senkinek sem volt meg, mert mindenki csak az anyaggal foglalkozott, mert az egész tudomány materializmus volt. Soha nem lehet a szociális kérdésben bármit is megoldani addig, amíg a tudomány megint szellemi nem lesz.

Akkor válhat szellemivé, ha mindenben – legyen az a burgonya, legyen az az üstökös – rászánja magát, hogy a szellemet kutassa. Mert ahogy a dolgok összefüggnek, azt csak a szellemi megismerés által tanuljuk meg. S így csak a szellemi megismerés által tanuljuk meg a szociális összefüggéseket is. Ezeket valóban fel kell ismerni, és ekkor azt találjuk, hogy a dolgok nagyon, nagyon jól vannak kigondolva, amelyek például a marxizmus által kerültek felszínre, viszont ezek tévedésen alapuló tudományon alapszanak. S ezt szeretném Önöknek még megmutatni, mennyiben nyugszanak ezek a dolgok tévedésen alapuló tudományon. Az pedig nem tud fejlődni, ezen alapul.

Tudják, módfelett éles elméjűen és módfelett okosan számol Marx, s nem kifogásolhatjuk, mert éppen a tiszta materialista tudománnyal foglalkozik. Minden úgy egyezik, ahogy az a csillagászoknál 1773-ban egyezett, miszerint a Föld üstökössel találkozik. Az üstökös azonban egy másik volt, egy későbbi, már régóta elvékonyodott, úgyhogy már semmit sem tett a Földön! S az, amit Marx kiszámít, valóban egy kiváló, de valóban nem tökéletes tudományon alapul.

Nézzék meg valamin, amit kiszámolt. Azt mondta: ha az ember dolgozik, belsőleg erőt fogyaszt. – Minden bizonnyal, ha a munkába fektetjük az erőnket, estére fáradtak leszünk, napközben tehát bizonyos mennyiségű erőt adtunk le. Most a munkásnak természetesen szüksége van arra, ami ezt az erőt ismét pótolja. Ezt pedig ki lehet számítani. A számítás egyezik, tökéletesen stimmel. Ez abszolút helyes. Ki lehet számolni, mennyi munkabérnek kell lennie, hogy a munkaerejét pótolhassa. Igen, ezen az úton azonban, amelyen Marx vizsgálódik, valóban a helyes munkabért és így tovább kapjuk? Az a kérdés, hogy megkapjuk-e! Hogy ez eddig még nem tett olyan mély benyomást, az látszik; ezen az úton azonban egyáltalán nem lehet megkapni, mert a tudomány ugyan kitűnő, ám téves.

Gondoljanak csak bele: Valaki egész nap nem dolgozik. Vagy sétálni megy, vagy egyik székről a másikra ül, ha nyugdíjas. Ugyanúgy elhasználja erőit, teljes mértékben ugyanúgy! Láttam egyszer egy munkás-hangversenyen, hogy az emberek, a munkások sokkal kevésbé voltak fáradtak, mint a nyugdíjasok, akik semmit sem csináltak. Ásítoztak, a többiek vidámak voltak.

Igen, tudják, hiba van a számításban. Nem ugyanazok az erők azok, amelyeket belül szervezetünkben felhasználunk, s amelyeket kívül a munkába fektetünk! Ez egyáltalán nem igaz. S ezért erre a természettudományos alapra az egész számítás nem épülhet. A dolgot egészen más módon kell nézni. A dolgot emberi méltóságra, emberi jogra és így tovább kell alapozni. S így van ez nagyon sok dologgal. A következmény pedig az, hogy a tudományból, amilyen az eddig volt, szociális vonatkozásban szörnyű összevisszaság és tudatlanság jött ki.

A szellemtudománnyal most megállapíthatják, mennyire értékes a burgonya a táplálkozás számára, milyen értékes a káposzta a táplálkozás számára, mennyire értékes a só és így tovább. Akkor pedig megkapják, mennyit kell elfogyasztania az embernek, hogy egészségesen fejlődhessen. Ezt csak a szellemtudomány által kapják meg. Először is olyan tudásra kell építeni, amely a szellemtudományból ered. Ekkor áttérhetnek a szociális élet vizsgálatára. Ekkor a munkáskérdés teljesen más alakot fog ölteni, a dolog pedig végre egészséges alapra kerül éppen azáltal, hogy mindent szellemileg nézünk meg.

Az emberek manapság egyáltalán nem értik meg, hogyan függenek össze a dolgok a világban, mindig azt hiszik, hogy minden úgy halad, amilyen. Ez azonban éppen nem így van! Az embernek folyamatában kell megértenie, ahogy a dolgok a világban változnak. A legnagyobb szerencsétlenség, mondhatni, az, hogy az emberiség korábban babonás volt, most pedig tudományos. De a babona lépésről-lépésre belopakodott a tudományba mindenütt, és manapság babonás a tudományunk. Az emberek azt hiszik, ha tele a has burgonyával, akkor van is belőle valami. Ezzel elemésztjük a fej egészségét, mert a fejnek ilyenkor emésztőszervvé kell válnia!

Minden kérdést úgy kell kezelni, hogy eközben a szellemit nem hanyagoljuk el, ahogyan ez hosszú időn keresztül történt, hanem hogy a szellemit mindenbe belevisszük. Így beszéltek az emberek a hatvanas, hetvenes években: A tudománynak el kell jutni a munkások közé. – Az igazi szellemtudomány, amely annak idején egyáltalán nem létezett, és amelyet most éppen úgy kutatunk mint szellemtudományt, külsőleg az antropozófia nevet viseli. Ez az antropozófia egyszerűen nem akarja – mint ahogy eddig történt – a lovat a farkánál felkantározni, vagyis nem az anyagnál, hanem a fejnél, ahogy az helyes – tehát a szellemnél. Ekkor fogunk a dolgokra rálelni úgy, ahogyan ez helyes is, s ismét vissza fogunk térni a helyes nevelési módszerekhez; olyan lesz a pedagógia, amiben helyesen nevelik majd a gyerekeket. Ettől rendkívül sok függ. És törvényes módon fognak az emberek bejutni a szociális életbe.

Egy órában csak utalni tudok arra, hogyan is vannak a dolgok. De ezért tartottuk az összes előadást, hogy az urak a kérdésekkel rámutassanak arra, mit szeretnének tudni. Talán a következő órán el fogok mondani még egy kiegészítést – ma csak az alapokat tudtam megadni –, hogy ezáltal a dolog minél jobban érthető legyen. Azonban valamennyit arról, amit éppen a kérdésükkel akartak, ebből már megérthettek, hogy mit akar valójában a szellemtudomány.

Tehát akkor következő szerdán továbbmegyünk.

14. előadás – Honnét származik az ember? – Földi élet és csillagbölcsesség – Dornach, 1924. szeptember 24.

Jó reggelt, uraim! Nos, a mai napon még néhány szót szeretnék hozzáfűzni ahhoz, amit az elmúlt alkalommal megbeszéltünk. S talán lehetőséget találunk arra is, hogy kérdéseket tegyenek fel.

Tudják, valójában a kérdést, amelyet feltettek, csak akkor lehet igazán megérteni és megválaszolni, ha az emberiség egész fejlődésében egy kicsit visszatekintünk. Az, hogy az emberek kezdetben állatokhoz hasonlóak voltak, állatias volt az értelmük és így tovább, valójában egy tudományos mese. Mert ennek ellentmond az a tény, miszerint a legősibb korokban, amit történelmileg követni tudunk, léteznek dolgok, még ha verses formában is, amelyek azoknak az embereknek nagyfokú tökéletességéről beszélnek, akik egykoron, a Föld őskorszakaiban éltek. Az emberek annak idején a Földön először is nem abban az értelemben voltak különbözőek, hogy ezt a különbözőséget úgy érezték volna, mint ma, hanem ez az az idő volt, amikor az embereknek ez a rendkívüli különbözősége megjelent, az a korszak, amelyben az emberek többé-kevésbé az igazi tudást elvesztették.

Nézzék csak meg azt a tényt, hogy bizony az ősi Egyiptomban bizonyos korokban igencsak létezett az, amit rabszolgaságnak hívunk. A rabszolgaság azonban nem mindig létezett, hanem a korábbi korszakokból alakult ki akkor, amikor az emberek a világról való igazi tudást, az igazi tudományt elveszítették, és nem tudták többé, mit is jelent az. Amennyiben Önök értelmesen gondolkodnak, azt kérdezhetik: honnan is ered az, hogy például egy ennyire élénk munkásmozgalom létrejött?

Természetesen létre kellett jönnie, mert a körülmények folyamatosan szükségessé tették, az emberek egyre inkább érezték, hogy ez már nem mehet így tovább – és meg akarták mondani, milyen formában szeretnének a dolgon javítani. Annak, hogy a munkáskérdés ilyen égetővé vált, az egyik oka, ugyebár, az a körülmény, hogy az ipar és az összes találmány és feltalálás megkapta a mai formáját. Amikor az ipar még nem volt ennyire elterjedt, a nyomasztó létszükséglet nem létezett. Nos, tehát honnan is ered, hogy az iparral a nyomasztó létszükséglet az emberek életében kialakult?

Természetesen nem mondhatjuk – ezt alapjában véve minden értelmes ember el fogja ismerni –, hogy azok az emberek, akik nem szükségben élnek, akik kevesebben vannak, tehát a kapitalisták, ahogy általában hívjuk őket –, nem mondhatjuk, hogy ezek az emberek azért okozzák ezeket a szükségleteket, mert örömük telik benne; mert nyilvánvalóan jobban tetszene nekik, ha minden ember elégedett lenne. Természetesen ezt is figyelembe kell vennünk.

Felmerül azonban egy másik kérdés: Honnan ered az, hogy azon keveseknek, akik valamilyen vezető álláshoz jutnak, nincs érzékük gondoskodni valahogy arról, hogy a dolog olyan módon alakuljon, hogy az emberek a legtágabb körökben elégedettek legyenek?

Azt is látniuk kell, hogy természetesen azok vannak igazából kevesen – még ha mondják is, hogy a munkás nem keres olyan sokat –, akiknek vezető állásuk van a szakszervezetekben, akiktől a többiek függnek. Mindig oda lyukadunk ki, teljesen magától értetődő módon, hogy ezek mindig kevesen vannak. Ahogy a dolgok létrejöttek, egészen világosan láthatják – ezt érzik a munkások tömegei –, hogy ezek a kevesek sem tudják, hogyan is kellene csinálni a dolgot. Így csak azt mondhatjuk: valami hiányzik. – Természetesen hiányzik valami. Ami hiányzik, az az antropozófus szellemtudomány véleménye szerint a szellemi világról való tudás. Ezt be is tudom bizonyítani Önöknek, ha tisztában vannak azzal, hogy nem mondhatjuk: most felvilágosultak az emberek, kezdetben a Földön pedig csak egészen buták éltek. – Ez a mai, általános vélemény. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Az emberiség kezdetben a Földön nagy tudását nemcsak abból építette fel, ami a Földön megvolt, hanem abból is, amit a csillagos égen látott. Ha mára sok minden átkerült a babonák közé – ezt már többször említettem –, úgy az éppen abból az okból adódik, hogy a későbbi időkben az emberek már nem kutattak; félreértették a dolgokat. Kezdetben azonban széleskörű tudás létezett a csillagokról. Manapság csak olyan tudásunk van a csillagokról, amit kiszámolunk, ez azonban a csillagokban meglévő szellemit nem fogadja el. Éppúgy, mintha valaki a Marson élne és a Földről csak annyit tudna, amit mi tudunk általános tudatunkkal, a Marsról szóló általános tudományunkkal – olyan az is, aki azt hiszi, nincs lélek a Földön, miközben ezerötszáz, kétezer millió lélek él itt! Éppígy viselkednek az emberek a csillagok világával kapcsolatban. Igen, a csillagok világa mindenütt lelkekkel van tele, mindenütt lelkek éltetik – csak épp a lelkek különbözőek.

Természetesen azt mondhatják: nem láthatunk fel a csillagokig és ezért nem tudhatjuk, milyen ott az élet. – Éppen ez a nagy tévedés. Tudják, miért láthatja az ember a zongorát, ha ő itt áll, a zongora pedig ott? Mert a szeme erre van „berendezkedve”. Nem is ott áll a zongoránál. Ha pedig az ember vak, ha nem lát a szemével, úgy a zongorát nem láthatja. Éppúgy képes az ember a csillagokban a szellemit igazából érzékelni – s éppen ezt mutatja meg a szellemtudomány, az antropozófia –, ha nem csupán úgy fejlődik, ahogyan az gyerekkorától a mai nevelés által történik, hanem továbbfejlődik. Ezt az emberek kezdettől fogva érzékelték! S akkor nem csupán számításokat végzünk a csillagokkal, hanem tudjuk, hogy ez a csillag erre az emberre így hat, amaz pedig másképp. Amennyiben be tudjuk bizonyítani, hogy a Mars, ahogy bemutattam Önöknek, a cserebogarakra és a cserebogárpajorokra hatással van, úgy azt is be lehet bizonyítani, hogy az összes csillag hatással van az ember szellemi életére. Hatással van. Ez a csillagbölcsesség azonban teljes mértékben eltűnt. S mi lépett a helyére? Nos, míg korábban tudták az emberek, ha felnéztek a Holdra, hogy a Holdról érkezik minden, a szaporodáshoz szükséges erő a Földre, egy lénynek sem lenne utóda, ha a Hold a szaporodáshoz szükséges erőket nem küldené ide. Egy lény sem fejlődne, ha nem jönnének a Napból a növekedést serkentő erők; egy ember sem tudna gondolkodni, ha a Szaturnuszról nem áradnának a gondolati erők – miközben az ember ezt tudta, ma már egyáltalán nem tud mást, mint azt, hogy milyen gyorsan forog a Szaturnusz, milyen gyorsan forog a Hold, vajon van-e a Holdon néhány kialudt tűzhányó vagy sem, de semmi mást. Semmi mást nem akarnak tudni az emberek. Az ember csupán kiszámolja azt, amit a csillagokról tudni akar.

Nos, megjelent az ipar. Menjünk most a csillagok világától az ember világához. Abban az időben, amikor a csillagokkal kapcsolatban csak számoltak az emberek, amikor az ipar megjelent, elkezdtek az iparban is számolni, semmi mást nem tettek, csak számoltak. S mivel csak számoltak, mert semmi mást nem tettek, csak számoltak, egészen elfelejtették az embert, aki nem hagyja magát kiszámítani, s úgy kezelték, mint egy alkatrészt a gépen. Így jött létre az az állapot, amely most fennáll. Soha nem fogják tudni az emberek kiszámítani a Földön, hogy milyen körülmények legyenek. Ezt csak akkor fogják tudni, ha még valami mást is tudnak. Erről van szó. Itt pedig el kell mondanunk: Igen, az emberi tudással valóban éppen e felvilágosult időnkben szörnyen rosszabbodott a helyzet. Úgy van ez, ahogy itt már egyszer elmeséltem Önöknek: gazdák nemrég egy gyűlésen mindenekelőtt arra jöttek rá, hogy miden termék évtizedek óta rosszabbá vált az emberiség számára. Ez éppen azon alapul, hogy a parasztok kivételével, akik még ösztönösen megőriztek valamit a korábbi tudásból, valójában nem tudnak már semmit arról, hogyan kell bánni a szántófölddel. De hogyan sajátítja el az ember azt a tudást, hogyan kell bánni a szántófölddel?

Úgy nem, uraim, hogy kiszámítjuk a Földön, miszerint tudjuk a Holdról: huszonnyolc nap alatt jár körbe, hanem azáltal, hogy ismerjük az erőket, amelyek alapján a Hold hatással van a gabona növekedésére és így tovább. Ez a tudás azonban teljesen feledésbe merült, a tudásunk pedig nincs már meg a csillagokról és hatásukról azzal kapcsolatban, ami földjeinken végbemegy, még kevesebb tudásunk van arról, ami az ember világában megvan. Így lett a társadalomtudományból csupa számításosdi, kizárólag számításosdi! Tőke, munkaidő, bér, csupa szám, amit kiszámítunk. De mindazzal, amit kiszámítunk, nem jutunk közelebb az emberi élethez, egyáltalán egy élethez sem jutunk közelebb. Ez az újkori idők átka, hogy mindent csupán csak ki kell számolni. Meg kell tanulni azt, hogy nem kell mindig csak számolni, hanem ha tudni akarjuk, hogyan kell bánni a dolgokkal, ezt csak úgy lehet, ha először csillagbölcsességet tanulunk. Ma ez úgy van, hogy az ember már azelőtt, mielőtt a csillagbölcsességről tudna, azt mondja: Ez balgaság; régóta tudjuk, hogy a csillagoknak nincsen hatása! – Mi is történt, amikor az emberek azt mondták, nem hiszik, hogy a csillagok mindenre hatással lennének? Az, hogy már semmi mást nem tudtak; ez a konkrétum! És mondjuk, például az, hogy a tőke kifejezhető számokban, kiszámítható. De mit lehet ezzel megállapítani, ha ezt kiszámítjuk? Ha azt, ami a tőke, ki akarjuk számítani, akkor teljesen közömbös, ki birtokolja ezt a tőkét. Mert ez éppen úgy van, hogy mindegy, hogy valaki egyedül birtokolja, vagy mindannyian együtt birtokolják – ha a tőke csupán számként szerepel, ugyanazok az arányok jönnek ki. Csak akkor, ha az emberek ismét megtalálják a mikéntjét annak, hogyan kell belenyúlni úgy az életbe, hogy az embert ragadjuk meg, akkor létre fog jönni egy olyan társadalomtudomány, amely nem tud tenni semmit, mint ahogy ez a mai tudománynál megvan, hanem valóban tenni tud majd valamit. Ezért szeretném a kérdés megválaszolásához, amit az imént megtettem, még azt is hozzáfűzni, azt mondani: elég csak megnéznünk, milyen lesz az, ami az antropozófia által létrejön. – Természetesen ez ma még csak a kezdet, és sok vonatkozásban egészen hasonlóan olyan, mint a másik tudomány. De az emberről folyamatosan egyfajta tökéletes tudássá fog fejlődni, minthogy például a nevelés és a pedagógia területén az iskola már kifejlesztette. Akkor majd éppen ez az antropozófiai tudomány lesz képes tudni, miről is van szó a szociális kérdésben, és akkor fog beavatkozni. Ma csak azt láthatják, hogy éppen a jelenlegi tudással, ha tényleg odáig jut a dolog, valóban nem tudnak beavatkozni, hanem mindenütt megreked.

Ez az, amit még hozzá szerettem volna fűzni az elmondottakhoz. Elégedettek valamennyire? (Igen, igen!) Még sok mindent hozzá lehetne fűzni; más alkalommal biztosan újabb nézőpont is adódik.

Nos, van valakinek kérdése?

Kérdés: Vajon tudhatnánk-e arról valamit, honnan származik, honnét ered az ember?

Dr. Steiner: Uraim, ez egy olyan kérdés, amiről sokan azok közül, akik itt vannak, már sokat hallottak tőlem; de azoknak az Uraknak, akik újonnan érkeztek, érdeke, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzunk. Azok pedig, akik már hallották, biztosan szívesen hallják a dolgot újból.

Ha az embert tárgyaljuk, ahogy a Földön jár-kel, akkor az emberből először is a testet látjuk. Természetesen azt is észrevesszük, hogy gondolkodik, érzékel, érez. Ha megnézünk egy széket, várhatunk még sokáig – nem kezd el járkálni, mert nem tud akarni. Észrevesszük: az ember akar. Ám általánosan elmondhatjuk: Igazából csak a testet látjuk.

Azonban ha figyelembe vesszük ezt a testet, akkor nagyon könnyedén arra a véleményre juthatunk – és itt az antropozófiában a véleményeket nem egyszerűen, könnyelműen képviseljük, hanem minden véleményt, amely felmerülhet, valóban figyelembe veszünk –, nagyon könnyen arra a véleményre juthatunk, hogy ez a test minden az embernél. Igen, ha ezt elhisszük, sok bizonyítékot találhatunk erre. Azt mondhatjuk például: igen, ha az embernek ezt vagy azt a mérget odaadják, amely nem vezet egyből halálhoz, úgy néhányan ezáltal elveszítik az emlékezőtehetségüket. – Ez olyan, mintha a test gép volna, és minden csak a gép működésén alapulna. Ha egy embernek a visszér összehúzódott az agyában, a vér kifolyik és nyomja az idegeket, úgy az a valaki bizonyos körülmények között nemcsak az emlékezőtehetségét, hanem még az eszét is elveszítheti. Azt mondhatjuk tehát; minden a testtől függ. – De tudják, ez végül is olyasfajta módja a gondolkodásnak, amely nem állja ki a próbát, ha valóban alaposan átgondoljuk. Nem állja ki a próbát. Mert például azt mondhatnánk: igen, az ember az agyával gondolkodik. – De vajon mi zajlik az agyban, miközben az ember gondolkodik?

Tudják, egyáltalán nem helyes – amennyiben az emberi testet valóban vizsgálni akarjuk –, hogy az ember, amikor gondolkodik, valami már megtörtént az agyban, hanem ellenkezőleg: az agyban mindig elpusztul valami, amikor az ember gondolkodik. Az anyagok lebomlanak az agyban. Mindig egy kis halálról van szó. S amikor a halál egyszer csak beköszönt, akkor az egész test lebomlik. De ami egyszer csak megtörténik az emberi szervezettel amikor az ember meghal, az hasonlóan megy végbe az emberi testben. S nemcsak úgy, hogy az ember kiválasztószervei által a vizelettel, ürülékkel és az izzadással kiválaszt, hanem az ember másként is kiválaszt. Gondoljanak csak arra, milyen lenne mindannyiuknak a feje, ha nem vágatnák le a hajukat! Az ember ott is kiválaszt valamennyit. Gondoljanak arra, milyen karmaik lennének, ha soha nem vágnák le a körmeiket! De nemcsak itt van erről szó, hanem a bőr is folyamatosan hámlik – csak nem vesszük észre –, lehámlik és elfújja a szél. Tehát azt, amit az ember anyagként magáénak tudhat, folyamatosan kiválasztja. A vizeletnél és az ürüléknél ez nem olyan jelentős, mert ott nagyrészt benne van az, amit az ember megeszik, anélkül hogy az a testbe kerülne. De az, ami a körömből kiválasztódik, az egész testen áthalad.

A következőt szeretném elmondani. Tegyük fel, fognak egy ollót és levágják a körmeiket. Amit levágnak, azt ételként körülbelül hét-nyolc éve ették meg, akkor vették magukhoz. Belekerült a vérbe, az idegekbe, átment az egész testen. Ezután hét-nyolc évre volt szükség; most levágják. A lehámlott bőr szintén az, amit hét-nyolc évvel ezelőtt megettek. Igen, uraim, gondoljanak csak bele: ha megnézik mai testüket, amelyben itt ülnek – ha hét-nyolc évvel ezelőtt itt ültek volna, egészen más lett volna ez a test! Mert mindaz, ami annak idején az Önöké volt, lehámlott vagy levágták, vagy éppen kiverejtékezték. Eltávozott, az egész test pedig kevés kivétellel – csontfelépítés és így tovább –, hét-nyolc év alatt megújult.

Feltesszük a kérdést: onnan ered a gondolkodás, hogy a test folyamatosan felépít, vagy onnan, hogy a test lebont? Ez fontos! Gondoljanak arra: ha van valami a testben, amiből túl sok épül be –, ha mondjuk többet ittak egy pohárkával, vagy csak egy pohárkával ittak, ezt ugye a legtöbbször még el tudják viselni, vagy ha mindenkinek a mértéke szerint, abból, amit meg tudnak inni, túl sokat ittak. Uraim, mi történik ilyenkor? Akkor igen gyors „aktivitásba” kezd a vér. Roppant gyors lesz a felépítés. Ez pedig úgy van, hogy ha valaki folyamatosan felépít, akkor elkábul, kába lesz. Aki túlságosan felpezsdíti a vérét, túl sokat épít fel, elkábul. A gondolkodás nem a felépítésből ered, hanem ettől az agyban végmenő, kis, részleges lebontásból – mindig egy egészen kevés lebontás történik az agyban. Így tehát elmondhatják, ha ezt valahogy felrajzolják maguknak: Itt történik a felépítés – de mindig lebontásra, pusztulásra is sor kerül! Ha nem pusztulnának el dolgok az emberi testben, egyáltalán nem tudnánk gondolkodni, érezni. Így tehát a gondolkodás valójában nem a felépítő testünktől ered, hanem éppen onnan, hogy folyamatosan egy kicsit ölünk. Ezért kell tehát aludnunk, mert alvás során a gondolkodás nem aktív. Ilyenkor gyorsan ismét helyrehozzuk azt, ami a gondolkodás által folyamatosan lebomlik. Így az alvás és az ébrenlét éppen arról tanít bennünket, hogy a gondolkodás során egy kis halálról is szó van a testben.

Ám gondoljanak csak ne az emberi testre, hanem az emberi öltözék látványára; ha teljesen leveszik, Önök olyanok lesznek, amilyenek valójában. Ugyan már nem szalonképesek, de mégis itt vannak, és fel tudnak venni egy másik öltözéket. Így tesz az ember egész földi élete során! Minden hetedik, nyolcadik évben új testet vesz fel és leveti a másikat. Az állatoknál ez már jobban kialakult; egészen világosan láthatjuk, ahogy minden évben levetik bőrüket. Ha azt a bőrt, amit a kígyó minden évben levedlik, összeszednénk, akkor azt találnánk, hogy bizonyos számú évek múltán egész testét levedli, nemcsak a kígyóbőrt. Mi is, csak nem olyan észrevehetően. És a madarak? Vedlenek. Mit csinálnak, amikor vedlenek? Testüknek egy részét levetik, néhány éven belül pedig a tollakon kívül az egész testet levetik. Igen, mi marad akkor? Valami kell hogy maradjon. Önök ma is itt ülnek, holott abból a testből, amely hét-nyolc éve volt az Önöké, már semmi sincs. Mégis itt ülnek! Új testre tettek szert. Nos, uraim, a lélek ül itt – a szellemi, a lelki rész ül itt, s folyamatosan dolgozik a testen, építi fel azt. Ha elmennek akárhová és egy halom követ találnak, akkor azt gyaníthatják, hogy ház épül. Egyáltalán nem fogják azt feltételezni, hogy az összes kő lábra kél, egymásra rakódnak és létrejön a ház! Éppen úgy nem rendeződnek az anyagok maguktól testté. Testünk az első hét-nyolc évben – magyarázhatjuk így – még apánktól, anyánktól való; de teljesen levetjük és hét-nyolc év múlva új testet kapunk. Ezt nem apánktól és anyánktól kapjuk, ezt magunknak kell felépítenünk. Honnan lesz ez a test? A test, ami az első hét évben a miénk, anyánktól és apánktól való. Ha ők nem lennének, nem lehetne a miénk. Az azonban, ami később a testet felépíti, a szellemi világból való. Mert ami később felépít, nem az anyag, hanem a tevékenység az, lényünk, amely a szellemi világból való. Így elmondhatjuk: amikor megszületik az ember, az, ami testileg az övé az első hét-nyolc évre, az az anyától és az apától való; viszont a lelki, a szellemi a szellemi világból való. Az ember pedig azt végzi el, hogy minden hetedik-nyolcadik évben kicseréli testét, de a szellemit megtartja. Majd bizonyos idő után elhasználódik a test, s az, ami először mint lelki-szellemi érkezett meg, ismét visszatér a szellemvilágba. Így az ember a szellemiből jön és ismét a szellemvilágba tér vissza.

Ez is megint olyasmi, ami ismét csak teljességgel feledésbe ment – de abból az okból kifolyólag is, mert az emberek ma gondolatnélküliekké váltak, a dolgokat pedig a valóságban nem látják át. Ha megnézzük, hogyan újul meg a test egyre jobban, akkor arra jövünk rá, hogy a megújulás ereje a lelki rész révén bennünk van.

Nos, uraim, mit esznek Önök? Vezessük csak vissza a legegyszerűbb anyagokra, amelyeket az ember a különböző ételekkel elfogyaszt, úgy az ember először is fehérjét eszik. Nemcsak a tojásban, hanem a legkülönbözőbb anyagokban, amelyeket elfogyaszt, a növényekben is, fehérje található. Az ember fogyaszt zsírokat, s elfogyasztja azt, amit szénhidrátnak nevezünk, például burgonyát valamint sókat. A többi mind összetett anyag; elfogyasztja ezeket, felveszi magába. Ezek olyan anyagok, amelyek a földből származnak, amelyek teljesen a földtől függenek. Amit tehát szánkkal megeszünk, teljesen a földtől függ. Ám nem csupán anyagokat veszünk fel a szánkon keresztül, hanem lélegzünk is. A légzés során anyagokat veszünk fel a levegőből. Ezt úgy írjuk le egyszerűen, hogy rendszerint azt mondjuk: az ember oxigént lélegez be, szénsavat lélegzik ki – mintha az ember csak belélegezne, kilélegezne, belélegezne, kilélegezne! Ez azonban nem igaz; abban, amit belélegzünk, egészen finoman eloszlott tápanyagok találhatók. S nemcsak abból élünk, amit megeszünk, hanem a finoman eloszlott tápanyagokból, amelyek a levegőben megtalálhatók és amelyeket belélegzünk. Ha kizárólag csak ennénk, akkor testünket nagyon gyakran ki kellene cserélnünk, mert az, amit megeszünk, nagyon gyorsan átalakul a testben. Gondoljanak csak bele, milyen panaszai vannak az embernek, ha attól, amit ki kell választania, huszonnégy órán keresztül nem tud megszabadulni! Az, amit az étellel felveszünk és kiválasztunk, gyors folyamatokat eredményez; nem hét-nyolc éves időre lenne szükségünk, ha csupán abból élnénk. Mivel azonban egészen finoman eloszlott anyagokat veszünk fel a levegőből, és ez lassan történik, a kiválasztás hét-nyolc évre oszlik el.

Látják, uraim, nagyon fontos tudni, hogy az ember a levegővel mindig táplálékot vesz fel. Mert amennyiben helyesen bánunk a tudománnyal, akkor azt találjuk, hogy azt a táplálékot, amelyhez az ember az étellel jut, arra használja például, hogy a feje mindig megújul. Viszont azt a táplálékot, amelyre az embernek ahhoz van szüksége, hogy, mondjuk, körme legyen, azt tudniillik egyáltalán nem abból a táplálékból, amit megeszik, hanem abból a táplálékból kapja, amit a légtérből vesz fel. Így kapunk táplálékot az étel révén, és táplálékot kapunk, amikor ezt a táplálékot a légtérből a légzéssel felvesszük.

Miután a táplálékot a légzés során felvesszük a világűrből, ugyanakkor lelki részt is veszünk fel, nem csupán anyagot; ám az anyag olyan finoman oszlik el, hogy a lelki rész mindenben benne él. Így elmondhatjuk: az ember a testi részt a táplálkozás révén veszi fel; a lelkit folyamatosan felveszi, a lelki élteti a légzés során. Ez azonban nem úgy van, hogy minden lélegzetvétellel beszívunk és kilélegzünk egy darabot a lélekből – akkor a lelkit is folyamatosan kiválasztanánk –, hanem úgy, hogy az első lélegzetvétellel magunkba fogadjuk a lelki részt, ami ezután bennünk a légzést eredményezi, az utolsó lélegzetvétellel pedig a lelki részt szabadon engedjük és az ezáltal ismét visszatérhet a szellemi világba.

Látják, most számolhatunk, ha úgy vesszük a dolgot. Tartsuk a következőt szem előtt, amit Önök, talán az Urak legtöbbje már ismer, ami azonban talán mégis kicsit meg fogja lepni Önöket. Ha megvizsgálják, hányszor vesz levegőt az ember percenként, akkor ez 18. Számoljuk csak ki, hányszor vesz levegőt az ember naponta. Percenként 18-szor, akkor 60-nal kell szoroznunk, az 1080 lélegzetvétel óránként. Most 24 órában 24-szer több: 25 920-szor vesz levegőt az ember naponta.

Most számoljuk ki körülbelül, hány napot él az ember a Földön. Tegyük fel, hogy ezáltal könnyű a számítás: az év 360 napból áll, tegyük fel továbbá, hogy 72 éves koráig él az ember – ha 365-tel számolnánk, akkor más életkort kellene megadnom –, tételezzük fel a patriarkális kort; tehát 72 év szorozva 360 nappal, ez 25 920 nap. 25 920 napot él az ember; és ez ugyanaz a szám, melyet az ember lélegzetvételéből kapunk egy nap során! Így azt mondhatjuk: Az ember annyi napot él életében, mint ahányszor naponta levegőt vesz.

Igen, ha az ember minden lélegzetvételnél meghalna – mivel léteznek kérészek [németül: Eintagsfliege – egy napig élők – a ford.], úgy létezhetnének tizennyolctized perces lények is, ugye, ez nem az időtől függ –, ha az ember minden lélegzetvételnél meghalna, úgy azt mondhatnánk: minden lélegzettel belélegzi a lelket és megint kilélegzi. De tovább él. És 25 920 napon át tovább él.

Nos, számoljunk csak úgy ezzel a 72 évvel, mint egy lélegzetvétellel! Ahogy az imént elmondtam: lelkét az ember az első lélegzetvétellel lélegzi be, és az utolsó lélegzetvétellel lélegzi ki – tegyük fel, hogy átlagban 72 éves lesz, így elmondhatjuk: a léleknek ilyen belélegzése, a lélek kilélegzése, 72 éven át tart. Nos, uraim, tegyük fel, ez egy nap lenne a világban. Akkor ismét 360-nal kellene szoroznunk és megkapunk egy világévet: ismét 25 920 – 72-szer 360! Ha az emberi életet egy világnapnak fogjuk fel, akkor megkapjuk a világévet: 25 920 év.

Ennek a számnak azonban még egy egészen más jelentése is van: ha megfigyelik, hogy ahol a Nap március 21-én felkel, amikor a tavasz kezdődik, úgy a Nap éppen a Halak csillagképében kel fel. Ám csak egyszer kel fel éppen ott; ez folyamatosan eltolódik. Körülbelül ötszáz évvel ezelőtt a Nap tavasszal nem a Halak csillagképében kelt fel, hanem a Kos csillagképében, még korábban a Bika csillagképében és még korábban az Ikrek csillagképében. Így a Nap egy szabályszerű kört tesz. Nézzék, ha a látható nappályát felrajzoljuk, úgy most a Nap a Halakban kel fel, előtte a Kosban, annak előtte a Bikában és így tovább; körbejárja az egész állatövet, visszatér ismét a Halakba. Be fog lépni egyszer csak egy pontba, ahol a Nap pontosan ugyanabban a Tavaszpontban kel fel. Mindig megvolt az az idő, amikor a Nap felkelt, mert körbejár. Mennyi időre van ehhez szüksége? Ezt is ki lehet számítani. Az, hogy a Nap egészen körbejár, a Tavaszpont ismét a régi pontjára kerül vissza, ismét 25 920 évig tart.

Látják, lélegzünk; 25 920-szor lélegzünk, míg egy napot befejezünk. Lelkünk megmaradt, a lélegzetvételek váltják egymást. Befejeztünk 25 920 napot, épp ugyanannyiszor aludtunk, mint ahányszor ébren voltunk. Mit is tettünk? Alváskor fekszünk, nem gondolkodunk, nem mozgunk, tétlenek vagyunk. Alváskor szellemi-lelki részünk néhány órára kiszáll a szellemvilágba. Felébredéskor ismét visszaérkezik. Éppúgy, ahogy a lélegzetet ki- és beengedjük, percenként tizennyolcszor, úgy engedjük ki naponta egyszer a lelket, és ismét visszavesszük. Látják, ez mind csupán nagyobb lélegzetvétel, alvás és ébrenlét. Így azt mondhatjuk: az egész kicsi légzés egy perc tizennyolcad részéig tart; a nagyobb légzés, akkor amikor alszunk és ébren vagyunk. Ám a legnagyobb lélegzet: egész szellemi-lelki részünket belélegezzük amikor megszületünk, és kilélegezzük amikor meghalunk. Ami azonban megmarad, az megint csak a nagy lélegzetvétel. Mert 25 920 évvel, amelyet a Nap körbejár, ismét visszajutunk a csillagok világába. Ugyanazokban a pillanatokban, amikor tehát a lelki részbe lép az ember, uraim, el kell mennie a Földről a csillagok világába.

S látják, ezek az első alapok, amellyel meg lehet válaszolni a kérdést, amit az úr feltett. Gondoljanak csak arra, micsoda törvényszerűségek vannak a világmindenségben, ha mindig a 25 920-as számot kapjuk! Az emberi lélegzetben él, ahogy a Nap körbejár. Ez rendkívül fontos.

Ezzel elkezdtem megválaszolni a kérdést.

Következő szombaton [40] folytatjuk kilenc órakor; akkor folytatni fogom a kérdés megválaszolását.

[40] Az itt bejelentett előadást már nem lehetett megtartani. Az 1924. szeptember 24-i előadás az utolsó, amelyet Rudolf Steiner megbetegedése előtt a munkásoknak tartott.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket elõször magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam.

Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”