Az ember és a föld élete
A fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én

Munkás-előadások III., 18 előadás Dornach, 1923. február 17. – 1923. május 9.

Fejezetek:

• Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Az ember és a Föld élete

• 1. előadás – A Föld múltja és jelene – Dornach, 1923. február 17.
• 2. előadás – A színek a természetben – Dornach, 1923. február 21.
• 3. előadás – A színek és az emberi fajok – Dornach, 1923. március 3.
• 4. előadás – Dante világképe. A bolygók szférái az éteri világban – Dornach, 1923. március 14.
• 5. előadás – Az ember földi létének bizonyos alapjellemzői – Dornach, 1923. március 17.
• 6. előadás – Az étertest és az asztráltest az életben és a halál után. Az Én szerepe a test kialakításában a születéskor – Dornach, 1923. március 21.
• 7. előadás – Az étertest, az asztráltest és az Én jelenléte a fizikai testben – Dornach, 1923. április 4.
• 8. előadás – A kisgyerekek kozmikus bölcsessége és a felnőttek álmai – Dornach, 1923. április 9.
• 9. előadás – Az asztráltest jelenléte a fizikai testben – Dornach, 1923. április 14.
• 10. előadás – Miért nem emlékszünk előző földi életeinkre – Dornach, 1923. április 18.

A fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én

• 11. előadás – A vágyak a halál után. A két Jézus-gyermek – Dornach, 1923. április 21.
• 12. előadás – Az égitestek hatása a földi világra – Dornach, 1923. májusában
• 13. előadás – Az ahrimani, a luciferi és a krisztusi princípium, és ezek jelenléte az emberben – Dornach, 1923. május 7.
• 14. előadás – Krisztus feltámadása és a Pünkösd eszméje – Dornach, 1923. május 9.
• Az előadások alapján készített jegyzetekről

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Az ember és a Föld élete

1. előadás – A Föld múltja és jelene – Dornach, 1923. február 17.

[A világegyetem hatása a növényekre. A kőzetek a múltban élőszerűek voltak és a jövőben ismét ilyenek lesznek. A tavaszpont vándorlása csillagképről csillagképre, amelynek során a Föld állapota is mindig megváltozik. A kőzetekben szunnyadó élet gyógyító hatása.]

A hallgatóság kérdéseket tesz fel a kőzetekkel és a színekkel kapcsolatban.

Először is a kőzetekről szeretnék mondani valamit, ami szoros összefüggésbe hozható mindazzal, amit a korábbiakban már megbeszéltünk.

Ha építeni akarunk egy házat, akkor nagymértékben figyelembe kell vennünk a földi gravitációt, tekintettel kell lennünk a súllyal és egyebekkel kapcsolatos törvényekre, így például a rugalmasság törvényére, amit mindjárt mi is közelebbről megvizsgálunk. Tegyük fel, hogy szeretnénk egy tornyot építeni, mondjuk egy olyat, mint a kölni dómé, vagy akár egy olyat, mint az Eiffel-torony. Természetesen az építkezés során arra kell törekednünk, hogy a torony majd ne dőljön össze. Ha a nehézkedés törvényét pontosan ismerjük, megépíthetjük úgy a tornyot, hogy az szilárdan álljon. De ehhez figyelembe kell vennünk bizonyos arányokat is. A legmagasabb tornyok a Földön oly módon épültek, hogy az alapterületük aránya a magasságukhoz egy a tízhez, tehát az alapot körülbelül tízzel megszorozzuk, és így a legmagasabb tornyokat tudjuk felépíteni. Az arány 1:10, ami szerint a nagy tornyok megépíthetők. Különben a Föld mozgásából, a szélviharokból stb. adódó állandó rázkódások miatt a torony összedőlne.

De tekintettel kell lennünk ezenkívül arra is, hogy egy ilyen torony rugalmas is egyben. A hegye egy kicsit mindig mozgásban van, elmozdul. Figyelembe kell vennünk ezt a rugalmassági erőt. A torony állandóan imbolyog, ha azonban ezt túlzásba viszi, akkor kileng. Az Eiffel-torony csúcsa is jelentékenyen kibillen. De nyilvánvaló, hogy ez a kilengés a torony alapterületén soha nem terjedhet túl.

Mármost ez a törvény egyáltalán nem érvényesül például egy búzaszár esetében. A búza szárának alul igen kicsi alapterülete van. Valójában maga is olyan, mint valami torony. A magasba nyúlik, de ha kiszámolnánk a létező arányokat,

akkor itt a legkevésbé sem azt találnánk, amit a szilárd épületeknél mindig be kell tartanunk – 1:10 vagy hasonlót –, hanem például az 1:400 arányt, egyes növényeknél pedig ez az arány 1:500. Ama törvények alapján tehát, amit az építészek alkalmaznak, egy ilyen arányokkal rendelkező torony feltétlenül összedőlne. Amikor ugyanis a növényt a szél megrázza, az ekkor fellépő rugalmassági erők a növényben nem olyan típusúak, amelyeket az építészetben használt törvények alapján kifejezhetnénk. Ha ráadásul az Eiffel-torony tetején még valami súlyt is el akarnánk helyezni, akkor azt tapasztalnánk, hogy ez bizony nem lehetséges. Az a torony azonban, amit a búzaszár esetében látunk, felül még a kalászt is hordozza, amely ide-oda leng a szélben. Mindez teljesen ellentmond az építészetben alkalmazott törvényeknek.

Ha most megvizsgáljuk azokat az anyagokat, amelyekből a növény felépül, akkor először is valami fás anyagra bukkanunk benne, vagyis egy faféle anyagra. Amit még felfedezhetünk, azt önök szintén ismerik: tudniillik a háncsot. Ezt a fákon is megfigyelhetjük. Ami a háncson belül található, csak az adja a fa igazi anyagát. Ez az anyag szilíciumból, kvarcból és kovasavból áll. Ez lehet kemény kvarc, ahogy az Alpokban fordul elő, például a gránitban vagy a gneiszben. De ebből a kvarcanyagból képződik a növény egész váza is. Ezenkívül negyedik anyagként még víz is található benne. Ez a fából, háncsból, szilíciumból és vízből álló kötőanyag az, ami rácáfol minden fizikai-földi törvényre. Egy fűszál is tehát egyfajta anyagokból felépülő torony, de olyan, amely egyúttal képes himbálózni a szélben, és közben mégsem törik ketté. Amikor pedig a szél ismét eláll, vagy az időjárás kedvezőre fordul, akkor újra nyugodtan kiegyenesedik. Ezt önök is sokszor láthatták már.

Azokat az erőket azonban, amelyek segítségével a növény ilyen biztosan nyúlik felfelé, nem a Földön találjuk meg! Ha megkérdezzük, hogy vajon honnan származnak ezek az erők, akkor mindenekelőtt a következő tényből kell kiindulnunk: az Eiffel-torony nem él, a búzaszár azonban él… Csakhogy az életet a búzaszár alapvetően nem a Földtől kapja, hanem az egész kinti világegyetemtől! Az Eiffel-tornyot a tömegvonzás lefelé húzza. A gabonaszár viszont nem oly módon növekszik felfelé, hogy közben a talajra nehezedik. Amikor az Eiffel-tornyot építjük fel, akkor az anyagokat egymásra kell helyeznünk, és ezáltal mindig az alsó szint tartja a felette levőt. A gabonaszárnál azonban nem erről van szó. A gabonaszárat ugyanis húzza kifelé a világegyetem! Ha tehát magunk elé képzeljük a földgolyót és rajta a gabonákat, akkor ezek olyannak mutatkoznak, hogy a világűr irányába húzza őket kifelé egy erő, mert kitölti őket egy finom anyag, az, amit éternek hívunk, amely a növénynek az életet adja. De ez az élet nem a Földtől származik, hanem a világmindenségből érkezik ide. Azt mondhatjuk tehát, hogy az élet a világegyetemből ered.

Ezen alapul az is, amit egyszer már említettem önöknek, hogy amikor a petesejt az anya testében kifejlődik, ehhez az anya teste csak a testi szubsztanciát adja. Ami a petesejtre hatással van, az az egész világegyetem. Ez élteti a petesejtet. Látjuk tehát, hogy mindabba, ami a Földön él, az egész világmindenség belehat.

Ha a növényt nézzük, az először a föld alatt fejlődik. A föld azonban nem valamilyen közömbös massza, hanem tulajdonképpen egy igen csodálatos képződmény. A földben mindenféle anyagok vannak. A régi időkben három anyag különösen fontos szerepet játszott a földben. Az egyik az volt, amit csillámnak nevezünk. Manapság a növényekben már kevésbé találjuk meg. De bármennyire is kevés van belőle a növényben, mégis rendkívül fontos a jelenléte. Talán emlékeznek arra, ha láttak már csillámlemezt, hogy a csillám lemezformájú kis lapocska, ami olykor átlátszó. A földfelszín egykor ilyen csillámlemezekkel volt borítva. Ezek ilyen irányban álltak. (Lásd az ábrát a 15. oldalon) Amikor a Föld még lágy volt, ilyen erők működtek benne. Ezekkel szemben azonban más erők léptek fel, amelyek merőlegesen keresztezték őket, úgyhogy egy efféle rácsos szerkezet alakult ki egykor a földben. Ezeket a másféle erőket ma a kvarcban, a szilíciumban figyelhetjük meg. Közöttük még egy további anyag is felfedezhető: az agyag. Az agyag köti össze őket, amely mintegy kitölti ezt a rácsot. Ezt ásványként földpátnak nevezik. A régmúltban a föld lényegében ebből a három kőzetfajtából tevődött össze.

Mindez azonban egykor puha és pépes volt. A csillám tulajdonképpen arra szolgált, hogy a talajnak lemezes formát adjon, úgyhogy a talaj vízszintes irányban valóban lemezes szerkezetű volt. Belül a szilícium minderre merőlegesen helyezkedett el. A földpát pedig ezt a két anyagot egymással összetapasztotta.

Az agyagos talajban ezek a legfőbb alkotórészek ma mindenütt fellelhetők. Ez a három anyag hajdan teljesen átjárta egymást a földben. A hegységekben ezeket az anyagokat ma már kívül kell keresnünk. Ha egy darab gránitot kézbe veszünk, azt látjuk rajta, hogy egészen szemcsés, belül teljesen törmelékes. Ezek a törmelékek szétdarabolódott csillámlemezek. Azután vannak egészen kemény szemcsék is: a szilícium. Végül az összekötő szemcsék: a földpát. Ez a három

anyag porhanyósodott, szemcsésedett, és ma kívül találjuk őket a hegységekben. A legkeményebb hegységek alapanyagát képezik. Miközben a föld megkeményedett, ezek az anyagok a talajban ható mindenféle erő eredményeként összezúzódtak, porrá törtek, egymásra dobálódtak, és most már szemcsés állapotban kívül vannak a hegyekben. De e régi anyagoknak, főképpen pedig a bennük ható erőknek a maradványait még mindenhol megtaláljuk a földön. A világegyetem hatására ugyanis ezekből a maradványokból épültek fel a növények.

Azt mondhatjuk: ha ezek a világerők ma kívül vannak a hegységekben, akkor többé már nem lehetnek tevékenyek. Ezek a kőzetek idővel összetörtek, szétmorzsolódtak, szemcsésedtek, ezáltal túl keményekké váltak ahhoz, hogy még most is növényekké alakulhassanak. De ami belőlük a talajban így benne van – miáltal az a legfontosabb anyagokat, erőket mindenkor átadja a növényi csírának –, mégis felhasználódik abban a folyamatban, amelynek során a növény felépül a világegyetem hatására.

Az a gondolat, amely szerint az egész világegyetem szerepet játszik a földi élet létrejöttében, lényegében hiányzik a mai tudományból. Nemrégiben Baselban egy előadást tartottak, talán önök is hallottak róla. A téma az volt, hogy tulajdonképpen hogyan is jött létre az élet a Földön. Az illető előadó kifejtette a következőket. Nehezen elképzelhető az, mondta, hogy a Földön az élet az anyagok puszta összeilleszkedése vagy kémiai vegyüléseik folytán keletkezett volna. Akkor viszont csakis a világűrből jöhetett ide. De vajon hogyan jutott el az élet a mi Földünkig?

Igen érdekes, hogy egy mai tudós miképp képzeli el azt, hogy az élet a világűrből érkezett. A következőképpen szólt. Ha a Földön eredetileg nem volt élet, akkor egy másik csillagról kellett jönnie. Mármost a legközelebbi csillag, ami egyszer esetleg anyagokat lökött volna ki magából, melyek aztán a Földig szálltak volna, annyira messze van a mi Földünktől, hogy ezeknek a kilökődött anyagoknak mintegy negyvenezer évig kellett volna utazniuk, hogy hozzánk elérkezzenek.

Úgy kell tehát képzelnünk a dolgot, mondják a tudósok, hogy a Föld hajdanán egy izzó-folyékony, tüzes égitest volt. Akkor rajta még semmilyen élet nem keletkezhetett, mert természetesen azonnal elégett volna. A Föld azonban lehűlt. Amikor már lehűlt, akkor olyanná vált, hogy az élet megfoganhatott rajta, amennyiben a legközelebbi csillag felől, amelyről feltételezzük, hogy életet tudott teremteni, negyvenezer év alatt valahogyan átrepült ide hozzánk.

Csakhogy az nem képzelhető el, folytatta a felszólaló tudós, hogy egy kicsiny életcsíra ennyi időn keresztül képes legyen vándorolni a világűrben, amely ráadásul még jéghideg is, –273 °C a hőmérséklete. Ha valamiképpen idejutott volna a Földre, akkor a Földön megindulhatott volna az élet fejlődése. Korábban bármennyi életcsíra érkezett is ide, mindnek szét kellett égnie. Amikor viszont a Föld eléggé lehűlt, már megtelepedhettek rajta ezek az életcsírák. De az átkerülésük hozzánk mégis teljes képtelenség, állapította meg az illető tudós. Vagyis nem tudjuk, hogy honnan van az élet a Földön.

Az ember azonban mégiscsak érzi, hogy az élet a világegyetemből jön. Úgy találja, hogy abban, ami él, nemcsak a Föld erői hatnak. Mert a Föld erőit mi csupán például az Eiffel-torony esetében tudjuk hasznosítani. Egy olyan „toronynál” viszont, mint amilyen a búzaszár, éppen hogy nem egyedül a Föld erői hatnak, hanem az egész világegyetem erői is. Amikor a Föld még lágy volt, amikor tehát a csillám, a földpát és a szilícium folyékonyan egymásba folyt benne, akkor az egész Föld a világűr befolyása alatt állt, és akkor a Föld még egy óriási növényhez hasonlított. Ha manapság kimegyünk a hegyekbe, és ott gránitot vagy gneiszt találunk – amely utóbbi csak abban különbözik a gránittól, hogy több benne a csillám –, akkor azt kell mondanunk, hogy ezek ama ősi növényképződménynek a maradványai. Az egész Föld egy növény volt! Ahogyan a növény manapság elpusztul, és átadja ásványi alkotóelemeit a földnek, éppen úgy adta át a Föld-test is a maga ásványi alkotóelemeit a talajnak, miután a Föld növényszerűsége kezdett megszűnni. Ma itt látjuk a hegységeket. Ezekről azt kell mondanunk: a legkeményebb hegységek valami növénylétből keletkeztek, és az egész Föld egykor egyfajta növény volt.

Szóltam már önöknek arról, hogy mindez hogyan nézett ki a Földön, amikor ezek a kőzetek éppen csak kialakultak a növénylétből, de még lágyak és puhák voltak. Ekkor még nem léteztek a mai állatok és az ember, hanem megatheriumok és hasonló ősi állatok éltek, amelyekről már beszéltem önöknek. De mielőtt ez a korszak beköszöntött volna, a Föld valamiféle óriásnövényként létezett a világűrben. És ha egy növényt felnagyítva megvizsgálunk, akkor még ma is azt találjuk, hogy amiből a növény felépül, az egészen hasonlít ahhoz, amilyenek kívül a hegységek, mert a világegyetemből származó életerők már csak a növény egészére gyakorolnak hatást, de a növény egyes részei már kőzetszerűek. – Földünk tehát egykor élt, és az, amit ma a legkeményebb hegységekben találunk, a Föld hajdani élő voltának maradványa.

Van azonban még egy másik mód is, ahogyan a Föld kemény állaga, kőzetanyaga kialakult. Ha kihajózunk az óceáni vizekre, ott szigetképződményekre bukkanunk. Bizonyos távolságra a vízszint alatt kis állatocskák élnek, egész kolóniákban: a korallok. E korallállatoknak az a sajátosságuk, hogy folytonosan meszet termelnek. Ez a mész azután megmarad, úgyhogy a szigetet befedi az ilyen lerakódott mész, amelyet a korallok termeltek. Olykor megereszkedik itt a talaj, lesüllyed, amiben tó keletkezik. Majd egy gyűrű alakul ki mészből, amit a korallok hagytak hátra. Általában éppen azokon a területeken süllyed folyamatosan a talaj, ahol a korallok meszet termelnek, így a korallállatokból – amelyek maguk csak közvetlenül a tenger vízszintje alatt képesek élni – származó mész egyre mélyebbre kerül. Úgy fogalmazhatunk: még ma is találunk a tengerben mészlerakódásokat, amelyek állatokból erednek, tudniillik korallokból. Így ahol ma juramész található, hajdan ott is állatok éltek. Ezek az állatok rakták le annak idején a meszet.

Ha elmegyünk a Közép-Alpok vidékére, ahol kemény kőzetek vannak, ott megtaláljuk azt, ami növényi maradvány. De ha megmásszuk a közeli Jura hegységet, akkor olyasmire bukkanunk, ami valamikor állatokból rakódott le. Az egész Föld egykor élő volt. Eredetileg a Föld egyfajta növény volt, majd később állatszerű lett. Amit ma halott kőzetanyagokként találunk rajta, az mind az élet maradványa.

Egyszerűen képtelenség az az állítás, hogy kémiai vegyülések útján a halott anyagból élet épülhessen fel! Az élet a világegyetemből származik, amelyet az éter tölt ki. Lehetetlen, hogy a halott anyag magát úgy átalakítsa, hogy élni kezdjen. Ezt „ősnemzésnek” szokták nevezni. Nem, a halott anyag éppenséggel az élőből származik, mégpedig úgy, hogy egykor levált az élőből. Ahogyan a csontozatunk magában elkülönül – hiszen az anyatestben kezdetben még nincs csont bennünk –, tehát a csontképződéshez és egyebekhez hasonlóan régen is minden az élő anyagból alakult ki. Először tehát az élő anyag van, és csak azután jön a holt anyag!

Az éteriség körülfogja a Földet, és éppúgy mindent felfelé húz, mint ahogyan a gravitáció mindent lefelé húz. De az éter felfelé történő húzóereje nem öl, miként a gravitáció. Minél inkább „belélegzik” önök a gravitációt, annál inkább köszvényesek és cukorbetegek lesznek; azaz annál inkább halottá válnak. És minél inkább érvényesülnek bennünk azok az erők, amelyek felfelé irányulnak, annál inkább átjár bennünket az élet.

Most érkeztem el oda, hogy B. úr kérdésére válaszoljak. Gondoljuk el, hogy itt áll előttem egy ember, akinek valamilyen betegsége van, és így szólok magamban: éppen azt a bajt találom az illetőben, hogy lecsökkentek benne azok az erők, amelyek kifelé, a világegyetembe irányulnak. Túl sok benne a gravitációs erő. Lerakódott benne mindenféle anyag. De most eszembe jut: az ördögbe!, mondom magamnak, a szilícium egykor erőket sugárzott ki a világűrbe. Ha a szilíciumot feldolgozom úgy, hogy a régi erőket újra elevenné teszem benne, ha tehát a szilíciumból valamilyen gyógyszert csinálok, összedolgozom a szilíciumot más anyagokkal, ami által a szilíciumszerű ismét étererőkhöz juthat, akkor gyógyítani tudok vele. És ezzel a szilíciumorvossággal valóban nagy sikereket érhetünk el. Ilyenkor az orvostudományban újra azokat az erőket alkalmazzuk, amelyek valaha élőszerűen magában a szilíciumban léteztek.

Általában az orvostudomány nagy eredményeket érhet el, ha figyelembe veszi a Földnek azt az állapotát, amikor az még teljesen élő volt, és például a szilíciumot a világűrből érték a hatások. Ha tehát az emberben lecsökken az, ami élőszerű, és ezért szüksége van a világegyetemmel való kapcsolatra, akkor olyan anyagokat kell neki beadni, amelyek kint már megkeményedve hevernek, és amelyek nagyon jó szolgálatot tehetnek nekünk mint gyógyszerek.

A fejünk leginkább a világűr felé irányul, ezért hatásosan gyógyítható szilíciumkészítményekkel. A has leginkább a Föld felé irányul, esetében a csillám felhasználása javasolt. Ami pedig inkább középen helyezkedik el, mint például a tüdő stb., azt nagyon jól gyógyítja a földpát, ha a megfelelő módon készítjük el.

Láthatjuk tehát: ha a természetet megértjük, akkor ténylegesen megértjük azt is, hogy milyen gyógyító erők alkalmazhatók az emberi lényben. Csak éppen tudnunk kell arról, hogy a világegyetem befolyással van Földünkre.

Bizonyos dolgok csak egy adott összefüggésben tárulkoznak fel. Itt utalhatok önöknek például a költöző madarak vonulására, de most egy másik oldal felől közelítve e jelenséghez, mint ahogyan korábban tettük, mert akkor még nem jutottunk ennyire. A madarak őszi és tavaszi vonulásáról a mai tudománynak csak nagyon absztrakt elképzelései vannak. A madarak tavasszal elhagyják a melegebb déli tartózkodási helyüket, és ősszel, amikor hidegebb lesz az időjárás, az északi vidékeket. Vannak olyan madárfajok, amelyek ilyenkor átrepülik az óceánt délnyugati irányban. És igen különös, hogy ezek a madarak nagyon gyorsan repülnek, és útközben nem pihennek meg sehol sem. Ez bizonyítható is, mert útjukon egyetlen szigetet sem találunk, ahol néha leszállhatnának. Igen magasan repülnek, olyannyira, hogy a szokásos tudomány alapján meg sem válaszolható az a kérdés, hogy tulajdonképpen mit lélegeznek be olyan magasan. Azt kellene hinnünk, hogy ott fent megfulladnak.

Az emberek általában nem értik, hogy mi szerint tájékozódnak ezek a költöző madarak. Néhányan azt mondják: ez bizonyára valami átadott tudás bennük, a fiatalabb egyedek mindig az öregektől veszik át; az idősebb madarak mindenre megtanítják a fiatalabbakat, hogy azután már ők is tudják. Amikor tehát eljön az ősz, az öreg fecskék nyitnak egy iskolát, hogy kioktassák a fiatalabbakat: az öregek előrerepülnek, a fiatalok mögöttük, és mindent utánuk csinálnak. Egyesek így képzelik el a dolgot. De a költöző madárfajoknál nem történik efféle. Ez igen érdekes. A költöző madaraknál – például Afrikában – gyakran előfordul, hogy az idős madarak előbb repülnek el, és térnek vissza ide hozzánk. A fiatalok sokáig ott maradnak a helyükön, hogy még kicsit erősödjenek. Az öregek tehát korábban útra kelnek, és otthagyják a fiatalokat, egyáltalán nem tanítják meg őket a tudományukra, de még egy vezetőt sem készítenek fel. A fiataloknak teljesen egyedül kell az utat majd megtalálniuk. Egyesek erre azt mondják: „Hát persze, a madarak nagyon messzire ellátnak.” – Tehát látniuk kellene, hogy mi van odaát Afrikában, ami a Föld másik oldalán van! Az ilyen nézetektől bizony nem leszünk okosabbak. Máshonnan kell közelítenünk ehhez, hogy megértsük, valójában miről is van szó.

Egyéb területeken is csodálkozhatnánk azon, hogy valaki vagy valami megtartja az irányát. Például egy hajó esetében. Mi szerint tájékozódnak a hajósok, ha Európából Amerikába akarnak átutazni? Iránytűt használnak. Amikor még nem találták fel az iránytűt, a hajósok igen nehéz helyzetben voltak. Akkor a csillagok állása szerint kellett tájékozódniuk. Iránytű segítségével tájékozódni azonban annyit jelent, hogy olyan láthatatlan erők segítségével tájékozódunk, amelyek az éteriségben léteznek. És éppen ezek azok az erők, amelyek alapján a madarak is tájékozódnak! Nekünk embereknek már nincs érzékszervünk e láthatatlan erők iránt. A madaraknak azonban megvan az érzékszervük ezen erők érzékelésére. Létezik bennük egy belső iránytű. Amit mi csak fáradságosan tanulunk meg, hogy tudniillik az étererőket követni tudjuk az iránytű, a mágnes segítségével, annak képességét egy madár saját magában hordja. A madár az éteriség alapján repül, amely éteriség az egész világmindenséget is áthatja.

Földünket mindenütt körbeveszi az éteriség. De ez az éteriség életerőket is tartalmaz! Ezek az életerők a világűrből érkeznek ide, megragadják a Föld anyagait és megalkotják belőlük az élő anyagot!

Kismértékben tehát mindig megtalálható belül az anyagokban az élet valamilyen maradványa. Ha önök például kézbe vesznek korallmeszet, az első időkben még mindig van benne valami, ami egy kicsit az életre emlékeztet, valami, ami az élő anyagból ágazott el. Ezért lehetséges még mindenfélét kivonnunk belőle, ami az élethez hozzákapcsolható és jó gyógyszerré tehető. Ha pedig vesszük a szilíciumot, ami mára már igencsak megkeményedett, és azt valamilyen formában az emberi élethez hozzáillesztjük, akkor jól gyógyíthatjuk vele különösen a fej betegségeit.

Az élőszerűség tehát még megtalálható mindezen anyagokon belül. Minden élő volt egykoron. Nem mondhatjuk ugyan, hogy a kőzetek ma is még élnek, de valamikor élettel telik voltak. Az élet valamilyen maradványa azonban még mindig ott található bennük, amit különféle úton kivonhatunk belőlük, és ily módon mint gyógyszereket hasznosíthatjuk őket.

Így válaszolható meg az a kérdés, hogy vajon a kövekben van-e élet. Ha manapság valaki csak azokkal az erőkkel számol, amelyek magán a Földön működnek, akkor kiderül ezekről, hogy évmilliókkal ezelőtt más formában hatottak. És ekkor még nem is vettük figyelembe a kinti világűrt. Egyszer már említettem önöknek, hogy egyáltalán nem kellene messzire mennünk visszafelé az időben, hogy itt ezt a vidéket teljesen másmilyennek találjuk magunk körül: E helyen ugyanis a világegyetemből érkező erők hatására egykor minden el volt jegesedve, jéggel volt borítva, miközben bent Ázsiában már egy jelentős civilizáció létezett, ahol nagy bölcsesség fejlődött ki az ott élő emberek körében. Mindenképpen tudatosítanunk kell tehát azt, hogy bizonyos módon földi életünk a kinti élettől, a világmindenségben található élettől függ. Kijelenthetjük: ha már hat-nyolc évezreddel visszamegyünk, a Földön a kőzetek egészen másmilyenek voltak, mint ma, nem is annyira kívül, mint inkább belül. Minél inkább haladunk visszafelé az időben, a Földnek annál puhább állapotát találjuk.

Ha valaki a csillagok szerint akar tájékozódni, akkor értenie kell ahhoz, hogy a világűrt a helyes módon figyelje meg. Ennek kiindulópontja az, hogy megfigyeljük tavasszal a napfelkeltét. Amikor a Nap március 21-én felkel, a mi korunkban a Halak csillagképe áll mögötte. De ha visszamegyünk az időben, például abba a korba, amikor Krisztus született, akkor a Nap nem a Halak csillagképében állt, hanem a Kosban. A tavaszpont tehát eltolódott. A dolog úgy áll, hogy ahogyan ma tavasszal a Nap március 21-én a Halak csillagképében jön fel, 2160 évvel ezelőtt ez a Kos csillagképében történt, még korábban a Bikában, azelőtt pedig az Ikrekben. Tizenkét ilyen csillagkép van. A Nap e tavaszi felkelése állandóan elmozdul, egy teljes kört ír le az égen. A tavaszpont tehát körbejár a világ körül, folyamatosan halad nyugatról kelet felé.

Rájövünk tehát arra, hogy régen a Nap tavasszal a Kosban jött fel, előtte a Bikában, még korábban az Ikrekben, azelőtt viszont a Rákban, az Oroszlánban, a Szűzben, a Mérlegben, a Skorpióban, a Nyilasban, a Bakban, a Vízöntőben, majd pedig, mint most is, a Halakban. Vagyis ha 2160 évet visszamegyünk, akkor a Nap tavasszal a Kosban jött fel; ha még egyszer 2160 évet megyünk vissza, akkor a Bikában, ha ehhez is hozzáadunk 2160 évet, akkor az Ikrekben látjuk felkelni, és ha még tovább megyünk vissza az időben, akkor a Rák csillagképben történt ugyanez. Ez így megy mindaddig, amíg egyszer ismét a Halakban jön fel tavasszal a Nap. Teljesen körbeértünk. A Nap 25 920 év alatt egy körpályát ír le az egész világ körül.

Ezzel most egy rendkívül érdekes témához érkeztünk. A csillagképek e vándorlása közben ugyanis megfigyelhető az, hogy a Földön egyidejűleg minden megváltozik! Azok között a körülmények között, ahogyan a jelenlegi korszakban a Nap tavasszal felkel: a magas hegységek gránit tömegébe van sűrűsödve a földpát, a kvarc és a csillám. Mostanra már sok minden kiszáradt, élettelenné vált. Ám így volt ez 25 920 évvel ezelőtt is! A Föld akkor hasonlóan nézett ki. De e két időpont között teljesen másmilyenné alakult át! A Nap például feljött tavasszal a Mérlegben, vagyis a Szűz és a Skorpió között. Ekkor minden élt, minden lágy volt a Földön, és a Föld egy növényre hasonlított. Nem kell többet, legfeljebb 15 000 évet visszamennünk, és azt látjuk, hogy a Nap egy egészen másmilyen állása következtében a teljes Földnek növénytermészete volt, később egyfajta állattermészete. És a világűrből való ilyen behatásnak köszönhetően végigkísérhetjük a Nap égi mozgásában azt, ahogyan az idők során a Föld mindig megváltozott.

Ha tehát visszamegyünk az időben, a következőt kell elképzelnünk: azok a kőzetek, amelyek az Alpokban ma egészen szilárdak, lassanként folyékony formát öltenek, körülbelül olyanok lesznek, mint ahogyan a vasat látjuk folyni a vasöntödében. Ez természetesen éppen fordítva történt, vagyis ha visszamegyünk az időben, akkor a folyamat a szilárddá válás volt. Ám ha előremennénk a jövőbe, úgy egyszer a Napot ismét a Mérlegben fogjuk találni. Mert ahogyan most a Halakban kel fel, 2160 év múltán a Vízöntőben, majd a Bakban, a Nyilasban, a Skorpióban és végül a Mérlegben. Ha pedig egyszer a Nap a jövőben ismét a Mérleg csillagképben kel fel, akkor az egész Alpok mindenestül feloldódik! A tömör kvarcok újra folyékonyak lesznek, a Föld ismét növényszerűvé válik, és az emberek és az állatok újból visszatérnek abba az állapotba, amelyben akkor voltak. Csak időközben mindazt felvették magukba, ami a Földön magukba fogadható volt…

Ilyenképpen végül is minden egy körforgást ír le. Visszapillantunk tehát a korábbi időkbe, amikor a Föld a mai legkeményebb kőzeteivel együtt folyékony volt. A Föld felszínén létrejöttek azok az ősi állati lények, amelyeket korábban leírtam önöknek, és amelyek a kozmikus erők hatására keletkeztek, majd pusztultak el a Földön. Azután minden lehűlt. Megjelentek a szilárd képződmények, és fokról fokra kialakult a mai élet. De ez ismét visszafordul majd! A szemcsés kvarc és gránit, és minden egyéb, fel fog oldódni, és bekövetkezik az élet egy korábbi állapota, csakhogy a fejlődésnek már egy magasabb fokán!

Ha kezükbe vesznek egy darab gránitot, amelyen belül kvarc található, azt mondhatják: ebben a kvarcot tartalmazó gránitban egyúttal valami olyat pillanthatunk meg, amely a jövőben ismét élő lesz. Régen élt, ma halott. Szilárd talaj képződött belőle, amelyen lépkedünk. Amikor nekünk még nem volt szükségünk a járásra, megszilárdult talaj sem létezett a Földön. De egykor ismét minden élni fog.

Tulajdonképpen azt mondhatjuk: a Föld most csupán alszik a világűrben. Csak éppen hosszú ez az alvása, legalább 15 000 év. De egykor élt, és akkor úgyszólván ébren volt, vagyis szorosabb kapcsolatban állt az egész világmindenséggel.

A világmindenség életerői a Földön e korszakban nagy állatokat keltettek életre. Később, amikor létrejött a szilárd anyag, életre keltették az embert. Most a Földön az emberek szilárd talajon járhatnak. De ez a szilárd talaj egyszer ismét „felébred” – tulajdonképpen most csak „alszik” –, újra megmozdul és eleven életté válik. Fogjunk meg egy darab meszet, a Jura hegység egy teljesen átlagos mészkövét: azt mondhatjuk róla, hogy az nem egyéb, mint a hajdani élet egy ránk maradt darabkája. Kihúzódott ugyan most belőle az élet, de valamikor újra beleköltözik, és e két élet között jelenleg valójában csak egyfajta alvó állapotban van.

Ez a mész másfelől nagyon jól felhasználható gyógyszerként, például olyankor, amikor azt halljuk, hogy a gyerekek manapság nem tudnak megfelelően táplálkozni. Ez most különösképpen Németországra jellemző. Itt félelmetes méreteket öltött. Nemrégiben, amikor Stuttgartba utaztam, hogy ismét meglátogassam a Waldorf iskolát, az 1. osztályban a 28 tanuló közül csak 19 volt jelen. A többi mind beteg volt. Egy másik osztályban tizenöten voltak betegek. Ha ebbe belegondolunk, rendkívül elszomorító a helyzet. Például az egyik osztályból behoztak hozzám az előadóterembe egy kisfiút, és megkérdezték, mit csináljanak vele. Már egyáltalán nem volt képes enni! Az orvos már lemondott róla. Kétségtelen, hogy az alultápláltság következtében az emésztőszervek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy már ne emésszenek, és mindent visszautasítanak. Az ember ilyenkor nem képes táplálékot befogadni, bármennyit is tennénk eléje. Adhatunk a gyerekeknek süteményt vagy bármi egyebet, ezzel nem segítünk rajtuk, mert az emésztőszerveik nem működnek. A gyerek felfúvódik, szürkés-sárga színe lesz. Mi a megoldás ilyen esetben? Először a szerveiket kell alkalmassá tennünk arra, hogy valamit be tudjanak fogadni.

Ekkor nagyon jó szolgálatot tehet valakinek az, ami a mészben található. Ha ugyanis a meszet a helyes módon gyógyszerként alkalmazzuk, akkor ezeket az alvó emésztőerőket újból felébreszthetjük, hogy a gyerekbe élet költözzön. A gyereknek egy bizonyos mennyiségű meszet kell beadnunk, de persze más anyagokkal együtt, mert a mész magában nem hat. Ahogyan valamely ételt más anyagokkal együtt kell megfőznünk, úgy kell tennünk a mésszel is, hogy azt valóban befogadja a szervezet. Ez még megtörténik akkor, ha, mondjuk, ötszázalékos arányban adjuk be a gyereknek.

De vajon mi az, amit felhasználunk olyankor, amikor azt az ötszázaléknyi meszet bejuttatjuk? Éppen azokat az erőket használjuk fel, amelyek valamikor a régmúlt időkben életerőként a mészben voltak. Ezek még most is benne rejtőznek. Ezeket használjuk fel, hogy élettel hassunk át valakit. Ha azonban a meszet egészen finommá őröljük, és, mint mondják, homeopatikus adagban adjuk be, tehát nem ötszázalékosan, hanem például csak 0,0005 részben, tehát nem is ezredrészére bontjuk, hanem tízezred részére, vagyis a meszet rendkívül kismértékben keverjük az anyagokhoz, így homeopatikusan, akkor a mész a fejre gyakorol hatást, egyszeriben gyógyszer lesz a fej számára. Ha ellenben allopatikusan alkalmazzuk a meszet, akkor az emésztőszervekre lesz hatással. Igen felhígítottan tehát a fejre gyakorol hatást, de azt is tudnunk kell eközben, hogy ezzel mit használunk fel a mészből. Ha ugyanis a meszet egészen finom hígításban alkalmazzuk, akkor a jövő erőit használjuk fel belőle, amelyek benne vannak most is a mészben, és ismét fel fognak ébredni a jövőben.

Látjuk, hogy ha megismerjük a természetet, akkor a természet anyagaiból gyógyszert tudunk előállítani, mert a természetben mindenütt élet volt és ismét lesz is. Egyfajta elhalt állapot, bizonyos élettelenség pusztán két életidőszak között, vagyis csak ideiglenesen létezik a természetben. Lehetséges tehát múltbeli életerőket, avagy eljövendő életerőket kivonnunk a kőzetekből, és azokat a helyes módon felhasználnunk.

Szétnézvén a világban, találunk benne allopata és homeopata orvosokat. Az allopaták allopatikusan kúrálnak, a homeopaták homeopatikusan. Hiszen homeopatikusan nem lehet minden megbetegedést gyógykezelni. Van, amit allopatikusan kell kezelni. Ilyenkor a gyógyszert más arányban kell adnunk. Vagyis nem szabad fanatikusnak lennünk, aki megreked az egyik oldalon, hanem valami teljesebb tudásra építve kell megkeresnünk a megfelelő gyógyszert, egyszer így, máskor úgy. Az antropozófiában pontosan így járunk el, mert az antropozófia nem merül ki az olyan címszavak hangoztatásában, mint „allopatikus” vagy „homeopatikus”, hanem magába a dologba akar behatolni, ezért azt mondja: az allopata kiváltképpen a gyomrot, a beleket, a vesét kezelheti, itt érhet el sikereket. A homeopata akkor ér el eredményt, amikor a betegségek a fejből erednek, mint például a nátha esetében. Sok betegség a fejből indul ki. Tudnunk kell tehát, hogy milyen folyamatok történnek a természetben. Az emberek ma puszta jelszavakat hangoztatnak, mert több nem telik tőlük. Amikor nem értjük a dolgokat, akkor jelszavakat gyártunk. Persze az igazság nehezen is derül ki akkor, amikor az allopata azt mondja: én így és így már sokszor kikúráltam embereket, a homeopata pedig azt mondja: én meg így és így gyógyítottam. Természetesen ők mindig kihagyják azokat, akiket nem kezeltek.

Élt egy orvos Berlinben, bizonyos Virchow professzor, akiről egyáltalán nem tagadhatjuk, hogy személyét a mai orvostudományban messzemenően elismerik, és akit még a szabadelvűek pártjában is igazi liberálisnak neveztek. A gyógykezelések tekintetében mégis a következőket állította: ha ma az orvostudományban egy orvos arra hivatkozik, hogy száz embert meggyógyított, akkor tulajdonképpen azt kellene mondania, hogy e száz ember közül ötven nélküle is meggyógyult volna, húszan pedig akkor is meggyógyultak volna, ha egészen más eszközt alkalmaz a kezelés során. Úgyhogy a gyógyultak hetven százaléka nem a mai orvostudománynak köszönheti a gyógyulását, legfeljebb csak harminc százalékuk. Ezt az eredményt kapta Virchow professzor, aki teljesen a mai orvostudomány képviselője.

Kétségkívül igaz az, hogy a megfelelő gyógyeszköz helyesen alkalmazva megfelelőképpen hatni is fog. Erről mindenki meggyőződhet. Például a higanykúra, még ha van bizonyos káros utóhatása is, mégis jótékony eredménnyel jár. Csak meg kell mindig találnunk a helyes eljárást. Olykor ez egyáltalán nem könnyű. Néha a szervezet már nagyon legyengült, és nem viseli el a kúrát. De éppen a természet folyamatainak valódi ismerete révén deríthető ki az egyes anyagok hatóereje, mert ezek az anyagok tulajdonképpen csak annyiban tekinthetők „halott” anyagoknak, hogy most éppen két élet között helyezkednek el. De ettől még képesek hatni az emberi szervezetre. Csak éppen ismernünk kell a bennük fellelhető életerőket.

A legfontosabb tehát az, hogy mindenütt az életből induljunk ki, ha érteni is akarunk valamit. Így kell majd legközelebb az életből kiindulnunk a színek világában is.

Ha bizonyos festményekre ránézünk, amelyeken embereket ábrázolnak, gyakran az az érzésünk, hogy nem igazi húst látunk magunk előtt, hanem csak egy befestett vásznat. A hús színét, a testszínt a mai festők egyáltalán nem tudják létrehozni, mert elhalt bennük az a tudás, hogy a hús színe magából az emberből, belülről keletkezik. Ez a színfajta sohasem fordul elő más anyagokon. De ha a testszín mivoltát megértjük, akkor a többi színt is meg fogjuk érteni. A legközelebbi alkalommal erről még beszélni fogok. Először tehát az élő hús színét kell helyesen látnunk.

Annak a gyermeknek, akit a Waldorf iskolában mutattak nekem, az iskolaorvos végül mészkúrát rendelt. Remélhetőleg ez a gyógymód meghozta eredményét. A gyermek már teljesen elveszítette a testszínét is, belülről sárgás lett a bőre. A színekben ugyanis kifejeződik az, hogy az élet mennyire hatékony valahol. Ezért törekedtünk mi magunk is arra, hogy minél kevesebb halottszerűt juttassunk az itteni színekbe. Amikor a Goetheanumot kifestettük, növényi színeket használtunk, mert azok inkább utalnak az élőszerűre. Látjuk tehát, hogy a színeknél is az élő anyagra kell tekintettel lennünk.

Következő alkalommal ezt tovább fogjuk fejtegetni. Kiderült, hogy nem is volt ostoba B. úrnak az a kérdése, hogy vajon a kövek hordoznak-e magukban életet, hanem egy nagyon is értelmes kérdés volt, amennyiben tudunk arról, hogy a kövek valóban élnek a Föld egyes periódusaiban, majd halottá lesznek, azután megint élni kezdenek. Vagyis soha nincsenek teljes mértékben elszakadva az élettől.

2. előadás – A színek a természetben – Dornach, 1923. február 21.

[A színek két alaptörvénye. A színek hatása a szemre és az emberi hangulatra. A newtoni és a goethei színelmélet. A festékszínek előállítása növényekből. A régi pásztornépek és a csillagvilág.]

A színek lényegét tulajdonképpen nem érthetjük meg, ha nem értettük meg az emberi szemet. Hiszen az ember a színeket legfőképpen a szemen keresztül érzékeli. Arról, hogy a színeket még más módon is felfogja, semmit sem tud. Az ember ugyanis nem egyedül a szemén keresztül vesz tudomást a színekről. Gondoljunk például egy vak emberre. A vak ember másképpen érzi magát egy világos helyen, és másként ott, ahol sötét van. De ez a hatás annyira gyenge, hogy alig tud róla, számára mégis nagy a jelentősége, jóllehet nem érzékeli a fényt. Egy vak ember nem tudna például örökké egy pincében élni. Hiányozna ott számára a fény jelenléte. De az sem mindegy, hogy egy vak személyt egy világos helyiségbe vezetünk-e be, ahol sárga ablakok vannak, vagy pedig valami sötét szobába, vagy akár mégiscsak valami világosabba, de ahol kék színű ablakok vannak. Az életre ugyanis egészen másféle hatással van az egyik, mint a másik szín. A sárga szín és a kék szín nem ugyanolyan módon gyakorol hatást az életre. De ezeket a dolgokat csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy miképpen viszonyul a szemünk a színekhez.

Talán már belátható mindabból, amit a korábbiakban elmondtam önöknek, hogy az emberben két dolog a legfontosabb. Egész organizmusunkban két jellemzőt találunk, ami a leglényegesebb számunkra. Az egyik a vér. Ha nem lenne bennünk vér, rögtön elpusztulnánk. Nem tudnánk magunkban minden egyes pillanatban megújítani az életet, márpedig az életnek minden pillanatban meg kell újulnia bennünk. Képzeljük el, ha egy emberből minden vér eltávozott, akkor az az ember már csak egy élettelen tárgy. Hasonlóképpen, ha az idegeket vennénk ki valakiből, akkor külsőleg éppen olyannak látszana ugyan, mint a többi ember, de hiányozna belőle a tudat. Semmit sem lenne képes elképzelni, semmit sem tudna akarni, nem tudná mozgatni magát. Azt mondhatjuk tehát: ahhoz, hogy az ember tudatos lény lehessen, szüksége van az idegekre. Ahhoz pedig, hogy általában élet legyen benne, a vérre van szüksége. A vér tehát az élet szerve, eszköze, az idegek pedig a tudat szervei, eszközei.

Minden szervünkben van vér is és ideg is. Lényegében véve az emberi szem is olyan, mint az ember egésze, amelyben idegek és vér van. Ha magunk elé képzeljük az emberi szemet, azt látjuk, hogy benne vérerek ágaznak szét. Igen sok ér található benne. Ha ránézünk a kezünkre, azt idegek és véráramlások járják át. Ugyanez van a fejünkben is.

A szemünkre kétségkívül befolyással van a külvilág, amely világos, fénnyel teli. Legalábbis nappal, amikor jövünk-megyünk benne, akkor a külvilág fénylik. De mennyire nehéz a külvilágnak ezt a fényességét fogalmilag jól megragadnunk! Talán akkor tudunk igazi fogalmat alkotni róla, ha a még félhomályos külső világot képzeljük el, amilyen kora reggel vagy estefelé, amikor pirkad vagy alkonyodik. Ez a két napszak e tekintetben különösen tanulságos.

Mi is történik hajnalban és szürkületkor? Képzeljük magunk elé a hajnali napfelkeltét. Jön fel a Nap. Amikor még csak felkelőben van, akkor még nem tud egyenesen fényt sugározni ránk. Lerajzolom a látszólagos pályáját. Persze a valóságban a Föld forog és a Nap egy helyben áll, de ezt mi mégis másképpen érzékeljük. A Nap a sugarait először alulról küldi felénk, majd egyre magasabbról. Ha tehát kiállunk hajnalban, először még nem látjuk magát a Napot, hanem csak a felhők ragyogását. Ekkor csupán a felhők borulnak fénybe.

Tulajdonképpen mit észlelünk ilyenkor? Ez nagyon érdekes jelenség! Mivel a Nap még nem emelkedett fel egészen, a Földön még sötét van. Önök sötétben állnak. De fent a messzeségben a felhőket már megvilágítja a Nap. Nem érthetetlen ez? Mi állunk lent, körbefon a sötétség, fent azonban már fénylenek a felhők. Mi tehát keresztülnézünk a sötétségen, és fent meglátjuk a fényt. Így szólhatunk tehát: pirkadatkor és alkonyatkor egyaránt úgy észlelünk, hogy a fényt a sötétségen keresztül látjuk. Márpedig a sötéten keresztül érzékelt fény – amelynek hajnalban és alkonyatkor lehetünk tanúi – vörösnek látszik. A fény, ha a sötéten át nézzük, vörös színt ölt.

Most figyeljünk meg valami mást! Képzeljük azt, hogy felkelt a nap, már igazi nappal van, ahogyan például most is, és nézzünk bele szabadon a levegőbe. Mit látnak önök odafent? A kék eget látják maguk felett. Az ég ugyan magasan van, mégis mindenki látja. Végtelen messzeségeibe ugyan nem látunk el, mégis megpillantjuk a kék eget, mintha ráborulna körben a Földre, akárcsak valami kék búra.

Miért kék az ég? Gondoljunk arra, hogy kint a világűrben mi van! Sötétség! A tágas világűrben sötétség honol. A Nap csak a Földön „süt”, pontosan amiatt, hogy a Földet levegőburok veszi körül, miáltal foglyul esnek a napsugarak és „kigyulladnak”, fénnyé válnak, mégpedig azért, mert a víztartalmú levegőn keresztül tükröződnek. De kint a világmindenségben abszolút sötétség van, minden fekete. Úgyhogy ha nappal feltekintünk az égre, tulajdonképpen a sötét világűrbe pillantunk bele, és valójában feketét kellene látnunk! De mégsem feketét látunk, hanem kéket, mert körülöttünk mindent fénybe borít a napfény. A levegő és a levegőben a víz az, ami fénylik, ezeket világítja meg a Nap.

A fényen keresztül tehát teljesen világosnak látjuk a világűr sötétjét. Keresztülnézünk a fényen, és a fény világosságán át pillantunk a sötétre. Most tehát a következőket állapíthatjuk meg: a fényen keresztül nézett sötétség kék színt ölt.

Megkaptuk ezzel a színelmélet két alaptörvényét, amit a környezetünkben is könnyen megtapasztalhatunk. Ha helyesen értjük a hajnal és az alkonyat természetét, akkor így szólhatunk: a sötétségen át nézett fény, vagyis a fény a sötét mögött: vörös színűnek látszik. Ha viszont nappal nézünk bele a fekete világűr messzeségébe, azt kell mondanunk: a fényen át nézett sötét – hiszen nappal körülöttünk minden világos – kék színben jelenik meg.

Ez az egész természetszemlélet mindaddig közismert volt, amíg nem lépett fel a mai okoskodás. Az a tudás, hogy a fénynek a sötétségen keresztül vörös, és a sötétségnek a fényen keresztül kék színe van, a régi ázsiaiaknak is birtokában volt, amikor még mindazzal a bölcsességgel rendelkeztek, amire korábban már többször utaltam. Sőt, ezt a szemléletet a régi görögöknél is megtaláljuk, mi több, megvolt még a középkorban is, körülbelül a 14-16. századig, amíg az emberek magukban hordozták ezt a tudást. Amikor viszont saját okosságra tettek szert, akkor többé már nem a dolgok természetes oldalára tekintettek, hanem mindenféle külsődleges megközelítésekbe bocsátkoztak.

Az a valaki, aki a színeknek egy különösen mesterséges tudományát alkotta meg, az angol fizikus, Newton volt. Newton okoskodása a színekről – a szót most teljes komolysággal használom – abból indult ki, hogy azt mondta: „Nézzük meg a szivárványt!” (Nemde, aki „okos”, az nem azt nézi, ami hétköznapi dolog, amit nap mint nap láthat, például a hajnalt és az alkonyatot, hanem azt keresi ki a világból, ami a legritkábban fordul elő benne, vagyis amit igazán csak akkor érthetne meg, ha már valóban kiterjedt tudása lenne a világról.) Newton tehát így szólt: „Figyeljünk meg egy szivárványt! A szivárványban hét szín van: vörös, narancssárga, sárga, zöld, kék, indigókék és ibolyaszín. E hét színt a szivárványban így egymás után látjuk. Aki ránéz a szivárványra, ezt a hét színt könnyen megkülönböztetheti.”

Ezután Newton létrehozott egy mesterséges szivárványt a következő módon. A szobáját elsötétítette, az ablakára helyezett egy fekete papírt, és a papíron egy kis lyukat vágott. Azon egy egészen kis fénycsík hatolt be. E fénycsík útjába egy háromszögletű üveget, egy prizmát helyezett, e mögé pedig egy vásznat állított. Volt tehát egy ablak a lyukkal, egy kis fénysugár, a prizma és mögötte a vászon, amin megjelent a szivárvány. Ott volt a hét szín: a vörös, a narancssárga, a sárga, a zöld, a kék, az indigókék és az ibolyaszín. De mit mondott ekkor Newton? A következőt: „A szobába egy fehér fény hatolt be, amit a prizma felbontott a szivárvány hét színére. Tehát a szivárvány hét színének már benne kellett lennie a fehér fényben, nekem abból csak elő kellett csalogatnom őket.” Látják, milyen egyszerű ez a magyarázat? Valamit úgy magyarázok, hogy azt mondom: a dolog már benne volt egy másik dologban, én csak kiragadtam, kihúztam belőle.

Newtonnak inkább a következőket kellett volna mondania: „Azáltal, hogy nem egy egyszerű üveglapot, hanem egy prizmát helyezek a fény útjába, vagyis egy olyan üveget, amelynek csúcsban összefutó lapjai vannak, akkor ha az egyik oldalra pillantok, ott a fény a sötéten keresztül vörösnek látszik, megjelenik a vörös szín; a másik oldalon viszont a sötét a fényen keresztül kéknek látszik, megjelenik a kék szín. Amely színek pedig közöttük vannak, azok csak az árnyalataik.” Ezt kellett volna mondania Newtonnak, ha természetesebben közeledik e dologhoz.

Ebben a korban azonban mindenki arra törekedett, hogy csak azzal magyarázza a jelenségeket, ami bennük közvetlenül fellelhető, ami már bennük van. Nemde, ez a legkezdetlegesebb eljárásmód. Ha például arra keresnek választ, hogy mi módon keletkezik az emberi lény, akkor azt mondják: „Hát igen, az ember már benne van az anya petesejtjében, egyszerűen abból fejlődik ki.” Micsoda frappáns magyarázat! Mi azonban tudjuk, hiszen már volt erről szó, hogy mindez nem így van. Az ember keletkezésének megértéséhez az egész világegyetemet kell segítségül hívnunk, mert a világegyetem az, amely a petesejtre hatást fejt ki az anyában, és a sejtet fejlődésben tartja. A természettudomány ellenben ahhoz ragaszkodik, hogy mindent az anyai testben keressen, ami nagyfokú leegyszerűsítés.

Newton tehát kijelentette: „A napfény már minden színt magában foglal, nekünk csak szét kell választanunk azokat.” De a legkevésbé sem ez a helyzet! Amikor hajnalban a Nap létrehozza a vöröset, az annyit jelent, hogy csupán a felhőkre süt, mi azonban ezt a sötétségen keresztül nézzük, ezért vöröset látunk. Amikor pedig a világűr kéknek jelenik meg előttünk, annak oka egyáltalán nem a Nap, hiszen a Nap a világűrt nem világítja meg, az teljesen fekete, sötét marad. Kék színt a Föld kivilágosodó levegőrétege miatt látunk. Kékké tehát azért lesz a világűr, mert a sötétet a fényen keresztül nézzük.

Próbáljuk meg mélyrehatóbb fizikai szemszögből tekinteni a dolgot, rögtön látni fogjuk, hogy a prizma segítségével egyfelől a sötéten keresztül a fénybe, másfelől a fényen keresztül a sötétbe pillantunk. Ez a felfogás az emberek számára túl körülményesnek tűnik, ennél sokkal kézenfekvőbb számukra, ha kijelenthetik: „A fényben már minden szín benne van, mi csak kiemeljük azokat belőle.” De akkor azt is lehetne mondaniuk: „Kezdetben volt egy óriási tojás, egy óriási petesejt, abban már benne volt az egész világ, ezért nekünk is mindent abból kell magyaráznunk.” Pontosan így tett Newton is a színekkel. Csakhogy a színek titkaiból semmit sem fogunk megérteni, ha nem értjük meg a hajnal és az alkonyat, illetve a kék ég színének eredetét.

E témát most vizsgáljuk tovább abban az irányban, hogy a színek milyen viszonyban állnak az emberi szemmel és általában az egész emberi élettel. Mindannyian tudják, hogy van egy olyan állat, amely különösen izgatott lesz, ha vöröset lát, tehát amikor a fény a sötéten keresztül jelenik meg. Ez az állat a bika. A bika félelmetesen ingerült lesz a vörös színtől. Valami keveset az ember is magában hordoz a bikatermészetből. Az embert ugyan közvetlenül nem a vörös szín ingerli, de önök azonnal érzékelnék, amennyiben folyamatosan vörös fényben élnének, hogy valamennyire izgatottak lesznek. Olyankor egy kicsit bikaszerűvé válik az ember. Ismertem olyan költőket, akik nem tudtak alkotni szokásos testi közérzetükben, ezért mindig átmentek egy olyan helyiségbe, ahol vörös lámpaernyők voltak a lámpákon. Hamarosan izgalom szállta meg őket, és azután már képesek voltak az alkotásra. A bika vad lesz a vörös színtől. Az ember viszont ihletet kap akkor, ha a vörös szín hatása alá kerül. Azon múlik a dolog, hogy kívülről vagy belülről valahogy felélénküljön az ember az alkotáshoz. Egyfelől van ez az eset.

Másfelől, önök arról is tudhatnak, hogy az effélékkel tisztában levő emberek, amikor valami jámbor hangulat megteremtésére törekszenek, akkor a kék színt veszik igénybe, vagy pedig a feketét, a teljesen fekete színt alkalmazzák. Valóban olyan szép látványt nyújt, amikor eljön a katolikus advent ideje, és az embereknek jámborságot kell érezniük magukban, akkor a templom kékbe öltözik, mindenre kék szín kerül. Ettől az emberek jámborak, alázatosak lesznek, bensőleg szelíd hangulat költözik beléjük. Különösen olyankor, amikor előtte már jól kitombolták magukat, miként a bika, ami mondjuk farsang idején nem ritkaság. Ezt aztán a nagyböjt követi, amikor sötétbe, sőt feketébe öltöznek a dolgok. Ilyenkor megszelídül az ember. Csak éppen ügyelni kellene arra, hogy ha a farsangi időszak megnyúlik, akkor a nagyböjt ideje is annyival hosszabb legyen. Nem tudom, hogy ez hol vált már szokássá, de mindenesetre így kellene lennie. Látjuk tehát, hogy az emberre egészen különböző módon hat az, ha a fényt a sötéten keresztül érzékeli mint vöröset, vagy pedig a sötétet a fényen keresztül mint kéket.

De nézzük most az emberi szemet! Benne idegeket és vért találunk. Mi játszódik le a szemben, ha a vörös színre néz, tegyük fel, a napfelkeltébe pillant, vagy általában valamilyen vörös tárgyra tekint? A szemben levő egészen finom vérereket átjárja a vörös fény. A vörös fénynek azonban az a sajátossága, hogy a vért mindig felzaklatja egy kicsit. Ezzel ingerli az idegeket is, mert az idegek csak úgy működhetnek, ha vér járja át őket. Ha tehát a szem találkozik a vörös színnel, ha a szembe bekerül a vörös szín, akkor a szemben a vér és vele együtt az idegek is egy kicsit zaklatottá válnak. A bika egyszerűen érzi magában, hogy a vörös színnel került szembe: „A mindenit!” – mondja –, „a fejemben bizsereg a vérem! Tennem kell valamit, hogy megvédjem magam!” – és megvadul, mert nem engedi, hogy háborgassák a vérét.

Mindez azonban nagyon is jól van így, ha nem egy bikáról vagy más állatról, hanem az emberről van szó! Mert amikor mi a vörös színre nézünk, és a vérünk kezd összezavarodni, akkor erre úgy reagál a testünk, hogy gyorsan oxigént juttat a szemünkbe, ami által a vér ott újra normális állapotába kerül.

Gondoljuk meg, hogy itt milyen csodálatos folyamat történik! Ha a fényt a sötéten át nézzük, tehát vöröset látunk, akkor a vér először összezavarodik bennünk, mire a testből oxigén áramlik a fejbe. A szem most felélénkül ettől az oxigéntől, s a szemünk e felélénkülése azt mutatja, hogy kívül valami vörös színt látunk. Amikor tehát vörös színt észlelünk, a vér a szemünkben egy kissé megzavarodik, nemkülönben az idegek is. A szembe ezért életerőt kell küldenünk, azaz oxigént odairányítanunk, és szemünk saját felélénkülése, mintegy feléledése közben érzékeljük kívül a vöröset.

Az, hogy az ember a megfelelő módon érzékeli a vöröses fényt, vagyis hogy azt mindig képes felvenni magába, ez szerepet játszik egészsége fenntartásában is. Mert az oxigén, amely ekkor a testből feláramlik a fejbe, az egész testet is élteti, és ettől lesz egészséges az arcszínünk. Az ember tehát ily módon élénkké teheti magát.

Mindez nemcsak akkor jelentkezik, amikor egy egészséges emberről van szó, aki lát, hanem akkor is ez a helyzet, amikor valakinek a szeme nem egészséges és nem lát vele. Ha a fény hat ránk a világos szín által, akkor az élénkíti az embert a fejében. Ez a serkentés ugyanakkor hatással van az egész szervezetre is, egészséges színt kölcsönözve neki. Ha tehát fényben élünk, és a fényt megfelelőképpen fel tudjuk venni magunkba, akkor egészséges lesz az arcszínünk.

Nagyon fontos, hogy az ember ne sötét helyen nőjön fel, ahol sápadttá és fásulttá válik, hanem világos, vöröses vagy sárgás térben éljen, ahol a saját bensejében hordozott oxigént a fény segítségével helyesen működtetheti. Ebből azonban megérthetjük, hogy minden, ami a vörössel összefügg, az embernél összefügg a vér képzésével is.

Ha tehát vöröset érzékelünk, azzal az idegeket tulajdonképpen felzaklatjuk magunkban. Most viszont gondoljunk arra, hogy a sötétséget a fényen keresztül nézzük, vagyis kéket látunk. A sötétség nem dúlja fel a vérünket, nem háborgatja a vért, ezáltal pedig az idegek is háborítatlanok maradnak. Ennek az a következménye, hogy belül igen jól érezzük magunkat. Mivel a vért és az idegeket nem támadja meg a kék szín, ezért az ember belsőleg nyugodtnak érzi magát. A jámborság említett előidézésében tulajdonképpen valami rafinált dolog történik. Ha ugyanis a papok elöl az oltárnál kék vagy fekete öltözéket viselnek, és az emberek mindig rájuk pillantanak, akkor a kék ruházat látványa szemükben nem zaklatja fel a vért és az idegeket, ezért rendkívül jó érzés keletkezik bennük. Ez a színhatás az emberek kellemes belső állapotára irányul. Ne higgyék, hogy erről senki sem tudott, hiszen a papság előtt ismert volt a régiek tudománya. Az újabb tudomány csak a felvilágosodással kezdődött, az olyan emberekkel, mint például Newton.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a kék az a szín, amely az ember számára – még ha csak öntudatlan formában is, de – bensőséges jóérzést okoz, és amivel kapcsolatban azt mondhatja: „Egyedül a kékben tudok valóban megnyugodni.” A kék szín látványától az ember bensőségesen érzi magát, míg a vörösnél azt érzi, mintha valami behatolt volna a lényébe. A kék szín esetében az idegek háborítatlanok maradnak, és a test a maga jó közérzetét továbbítja a szembe, de ez az érzés átjárja az egész testet is.

Látjuk most már, hogy mi a különbség a kék és a vörös szín között. A sárga a vörösnek csak egy árnyalata, a zöld pedig a kék árnyalata. Megállapíthatjuk tehát, hogy az ideg és a vér az emberben aszerint is aktivizálódik vagy sem, hogy több vörös színt észlel-e, vagy pedig inkább kéket és annak árnyalatait.

A színek kérdését az anyagoknál is megvizsgálhatjuk. Ha festékanyagként megpróbálom a vöröset, a vörös színt létrehozni, amely arra ösztönzi az embert, hogy belsőleg oxigént fejlesszen magában, akkor ki fog derülni, hogy a vörös színt úgy kapom meg, ha az anyagokat aszerint tekintem, hogy mennyi szenet tartalmaznak. Ha a szenet más anyagokkal a helyes módon összedolgozom, akkor eljutok a vörös festék elkészítésének titkához. Ha például növényeket használok fel a festék elkészítésekor, akkor mindenekelőtt arról van szó, hogy az összeaprítás, az égetés stb. folyamatait úgy végezzem el, hogy végül a festékanyag a megfelelő mértékben szenet tartalmazzon. Ha kellőképpen megvan benne a szén, akkor világos, vöröses színt kapok. Ha ezzel szemben olyan anyagok kerülnek a festékbe, amelyekben sok az oxigén – tehát nem szén van bennük, hanem oxigén –, vagyis ha sikerül az oxigént mint anyagot belejuttatnom a festékbe, akkor inkább sötét színeket fogok kapni, például a kéket.

Ha a növényben megismerem az életszerűt, akkor valóban létrehozhatom a kívánt színeket. Figyeljünk meg egy napraforgót! Ez egészen sárga, tehát világos a színe. A sárga közel van a vöröshöz: fény a sötéten át nézve. Ha a napraforgót veszem alapul, akkor az olyan folyamatokat, amelyek a virágjában végbemennek, a festékembe valahogyan bele kell vinnem, és így jó sárga színhez juthatok, amelynek a külső fénnyel nem is volt sok dolga, minthogy a napraforgó, ennek virágzata ellopta a Naptól a sárga szín előállításának titkát. Ha tehát ugyanazt a folyamatot, amely a napraforgó virágzatában történik, a festékembe helyesen bejuttatom, akkor létrehozhatom a sárga színt, feltéve, ha elég tömény a keverékem. Ha viszont egy másik növényt veszek, például a cikóriát, amely kéken virágzik – ez egy kék virág, amely általában az útszélen, de persze máshol is nő –, ha van egy ilyen növényem, és ennek is a virágzatából akarnék festékszínt előállítani, akkor ezt bizony nem tudnám megtenni. Semmit sem hasznosíthatnék a virágjából. Ha ellenben a gyökerét megértem, akkor abban éppen azt a folyamatot fogom megtalálni, ami fent a virágzatot kékre festi.

Ha a virágban van sárga szín, akkor magában a virágban történik meg a sárga szín előállítása. Ha viszont kék a virág, akkor a gyökérben játszódik le a színképző folyamat, amely egyszerűen csak felnyomul a virág felé. Ha tehát az indigócserjéből, amelynek sötétkék a színe, vagy a kék virágú cikóriából akarok kék festékanyagot előállítani, akkor ezeknek a gyökerét kell felhasználnom. Ezt kell kémiailag úgy megdolgoznom, hogy a kék színt kinyerjem belőle.

Ha alaposan tanulmányozom a dolgot, ezen a módon megoldhatom, hogy a növényből festékszínekhez jussak. Ezt a newtoni elmélettel – mely szerint a napfényben minden benne van, nekem csupán ki kell húznom belőle a színeket – nem tudnám elérni. Ezt a módszert legfeljebb csak a pénztárcánkra alkalmazhatjuk. Minden pénznek, amit ma el akarok költeni, reggel már benne kellett lennie a pénztárcámban. A nagyon éles elméjű emberek úgy képzelik, hogy az egész világ olyan, mint egy tömött zsák, amelybe minden belefér. De ez téves felfogás.

Tudnunk kell, hogy a sárga szín például a napraforgóban vagy a gyermekláncfűben van benne, de a kék a cikóriában található meg. Csakhogy a folyamatok, amelyek a cikóriakéket vagy éppen az indigókéket létrehozzák, a gyökérben rejlenek. Azok a folyamatok ellenben, amelyek a napraforgót vagy a gyermekláncfüvet sárgává teszik, a virágzatban zajlanak le. Utánoznom kell kémiailag – egy már élővé tett kémiában – a növény virágzásfolyamatát, és akkor megkapom a világos színt. Utánoznom kell a növény gyökérfolyamatát, és akkor megkapom a sötét színt.

Látják, hogy amit önöknek most elmeséltem, egyfelől könnyen belátható az emberi értelem számára, és mégis a vörös, narancssárga, sárga, zöld, kék, indigókék és ibolya színekből álló szivárványnak erről az értelmezéséről alapjában véve nem sokat tudnak az emberek.

Amikor Goethe élt, általában már mindenki abban hitt, amit Newton tanított. A Nap egy nagy zsák, és a hét szín ott van elrejtve a fényében. Ezeket csak elő kell csalogatnunk belőle, és akkor megjelennek számunkra. Mindenki így képzelte. Ezt tanították, sőt még ma is ezt tanítják.

Goethe azonban olyan valaki volt, aki nem hitt el azonnal mindent, hanem maga is valamennyire meg akart győződni azokról a dolgokról, amiket mindenütt tanítottak. Az emberek szeretik azt hangoztatni, hogy nem hisznek a tekintélyben. De ha arról van szó, amit a tanszékeken oktatnak, akkor láthatóan mégis rendkívül hisznek benne, elhisznek mindent, amit tanítanak nekik. Goethe viszont nem akart mindent minden további nélkül elhinni. Ezért aztán a szükséges kellékeket, amelyekkel bizonyítható a newtoni tan – tehát a prizmát és hasonló dolgokat – egy nap kikölcsönözte a jénai egyetemről, mert azt gondolta: „Ez alkalommal egészen úgy fogok eljárni, ahogyan a professzorok csinálják, hogy magam is meggyőződjek e kérdés mibenlétéről.”

Goethe azonban mégsem jutott egyhamar hozzá, hogy foglalkozzon a témával, és a kellékek már elég régóta nála voltak, anélkül hogy használta volna őket. Egyre újabb és újabb elfoglaltságai akadtak. Ezért Büttner udvari tanácsosnak a hosszúra nyúlt idő közben ismét szüksége lett a felszerelésre, és azt el akarta hozatni. Ekkor Goethe észbe kapott: „Most hamarjában neki kell látnom a dolognak!” – gondolta. Legalább a prizmát ki akarta próbálni, bár azt akkorra már be is csomagolták. Így szólt: „A világos falon szépen meg kell jelennie a szivárványnak, ha majd odapillantok; a fehér fény helyett meg kell jelennie a vörösnek, sárgának, zöldnek és így tovább.” Odanézett tehát, és már előre örült, hogy az egész falon látni fogja ezeket a szép színeket. Csakhogy semmit sem látott! A fal fehér volt, mint korábban, teljesen fehér. Ezen természetesen módfelett elcsodálkozott. „Vajon ez hogyan lehetséges?” – tette fel a kérdést magában. Mint látják, innen indult ki Goethe egész színelmélete. Azt mondta: „Az egész dolgot még egyszer ellenőriznem kell. A régiek úgy tudták, hogy a fény a sötétségen keresztül nézve vörös; a sötétség a fényen keresztül kék. Ha a vöröset árnyalom, sárgát kapok; ha a kéket a vörösig fokozom, akkor a kék zöld lesz az egyik oldalon, ibolyaszínű a másikon. Ezek csak fokozások, árnyalatok.” És ezzel megkapta a színelméletét, ráadásul még valami jobbat is dolgozott ki, mint ami a középkorban ismert volt.

Ma tehát létezik egy fizikus színelmélet, amit mindenütt tanítanak is, mely szerint a hét szín csak úgy előbújik egy zsákból – és létezik a goethei színelmélet, amely helyesen értette meg az ég kékjét, illetve a napfelkelte és a napnyugta vörös színét, ahogyan ezekről az előbbiekben beszéltem önöknek.

Fennáll tehát egy bizonyos különbség a newtoni és a goethei színelmélet között, amit az emberek először nem szoktak észrevenni, mert a fizikusokra hallgatnak. Csak a newtoni színelméletet tanítják nekik, minden tankönyvben az olvasható. Nagyon okosan elképzelhetjük, ahogyan a szivárványból kibomlik a vörös, a narancssárga, a sárga, a zöld stb. Csakhogy a valóságos szivárványnál semmiféle prizma nincs jelen! Az emberek azonban ezen nem sokat törik a fejüket. Newton hívei is jól tudják ezt, mégsem vallják be maguknak. Amikor ugyanis a Naptól megvilágított szivárványon keresztülnézünk, az egyik oldalon a sötétséget látjuk, ezért a másik oldalon a szivárvány kékjét pillantjuk meg. De elöl is megfigyeljük a felületet, ahol a fényt látjuk a sötétségen keresztül, ezért a szivárvány másik oldalán vörös színt pillantunk meg. Tehát mindent egységes elv alapján kell magyaráznunk: a fény a sötéten át nézve vörös, a sötétség a fényen át nézve kék.

De amint mondtam, az emberek egyfelől úgy nézik a világot, ahogyan a fizikusok elmondják nekik, másfelől viszont rápillantanak egy festményre, amelyre színeket vittek fel, de nem kérdeznek tovább: vajon arra hogyan került a vörös, a sárga stb. szín? E kétféle dolgot nem tisztázzák, nem egyeztetik össze egymással.

Csakhogy a festőnek tisztáznia kell mindezt! Aki festeni akar, annak mindezt meg kell értenie. A festőnek nem lenne elég egy olyan tudás, miszerint van valami zsákféle, amelyben már benne vannak a színek – neki ugyanis nincs sehol egy ilyen zsákja –, hanem az élő növényből vagy az eleven anyagokból kell valamit kinyernie, hogy a színeit megfelelően kikeverhesse. Ezért a festők előbb valóban elgondolkodnak a dolgon. Mert hiszen vannak tudatos festők is, akik nem csak egyszerűen megveszik maguknak a festékeket. De ezek a festők, akik gondolkodnak azon, hogy a színeket hogyan kapják meg és hogyan alkalmazzák azokat, azt mondják: „A goethei színelméletet nem lehet csak úgy félredobni! Az valamit közöl velünk. Mi festők a newtoni színtannal, a fizikusok színelméletével nem sokat tudunk kezdeni.” A nagyközönség nem egyezteti a festészetet a fizikai színelmélettel. Nem így a festő, aki ezért értékeli nagyra Goethe színelméletét. A festő azt mondja: „A fizikusokkal mi nem törődünk; ők a saját területüket illetően állítanak valamit. Csináljanak azt, ami nekik tetszik. Mi ellenben a goethei színelmélethez tartjuk magunkat.” A festők művészeknek vallják magukat, és nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy a fizikusok tanaiban elmélyedjenek. Ez kényelmetlen is lenne, mert örökös nézeteltérések adódnának.

Manapság tehát efféle ellentétet találunk aközött, ami a színekről a könyvekben olvasható, és aközött, ami a valóságban van. Goethe egyszerűen az igazságot akarta megvédeni, ami végül arra ösztönözte, hogy a newtoni és az egész modern fizikával szembeforduljon. Valóban nem érthetjük meg a természetet, ha nem ismerjük a goethei színelméletet. Ezért egészen természetes, hogy a Goetheanumban a goethei színelmélet is védelemre talált. De amikor nem maradunk meg valamilyen vallási vagy erkölcsi területen, hanem beleszólunk a fizika bizonyos részterületeibe, azt a fizikusok serege persze nem nézi szótlanul.

Láthatjuk tehát, hogy az igazság megvédése olyan valami, ami a jelen időkben e területen is nehézségekbe ütközik. De egyszer már tudomást kell szereznünk arról, hogy a mai fizikusok mennyire komplikált módon magyarázzák az ég kék színét. Persze, ha rossz elvből indulok ki, és azután azt az egyszerű dolgot akarom megmagyarázni, hogy a fekete világűr kéknek jelenik meg a világosságon keresztül, akkor rettenetesen komplikált magyarázatokba kell bocsátkoznom. Nem is beszélve a napfelkeltéről és a napnyugtáról! E témát többnyire úgy adják elő, hogy az ég kékjét ma még nem lehet helyesen megmagyarázni, vagyis bármit feltételezhetünk róla. Azzal a kis lyukkal pedig, amit a fizikusok alkalmaznak, és ami Goethét annyira fellelkesítette, tehát amin keresztül beengedik a fényt a szobába, hogy a fényt a sötétben megvizsgálják: még a legegyszerűbb jelenségeket sem lehet kielégítően megmagyarázni. Mindez odavezet, hogy az ember általában semmit sem fog érteni a színekről.

Ha azonban megértjük azt, hogy a vér megzavarása felélénkülést idéz elő – ugyanis ha megzavart vér van bennem, akkor mozgósítanom kell az oxigént a testemben, ezzel élénkítem magam, és ez az élénkség az egészségemet szolgálja –, akkor megérthetjük az ember egészséges kipirosodását is. Ha sötétség vagy valamilyen kék színárnyalat van mindig körülöttem, akkor viszont nem akarom magam szakadatlanul élénkíteni, mert egyébként túl sok életerőt támasztanék fel magamban. Így egyfelől az ember egészséges kipirosodását megérthetjük az oxigénfelvételből, amikor megfelelőképpen kitesszük magunkat a fény hatásának, másfelől megérthetjük a sápadtságot is, amely a tartós szénsavfelvételből származik. Az oxigén ellentéte a szénsav, amely szintén benyomulhat a fejbe. Ez teszi teljesen sápadttá az embert.

Ma Németországban önök szinte csupa sápadt gyermeket láthatnak. Rá kell jönnünk, hogy ez a túl sok szénsav miatt van. Ha valakiben túlságosan nagy a szénsavtartalom – mint tudjuk, a szénsav szénből és oxigénből áll –, az annyit jelent, hogy a benne található szénből túl sokat használ el szénsavképzésre. A sápadt gyermekben a szén folyamatosan szénsavvá alakul. Ettől lesz sápadt. Mit kell ilyenkor tennünk?

Valami olyat kell beadnunk neki, ami által az örökös szénsavtermelést gátoljuk benne, ezáltal a szén is szabadon maradhat. Ezt úgy tudjuk elérni, ha például szénsavas meszet adunk be neki. Ezáltal a funkciók, amelyekről már beszéltem önöknek egy egészen másik nézőpontból, ismét ösztönzést kapnak, és az ember megtartja a számára szükséges szenet, nem változtatja át mindig szénsavvá. Ha ilyen módon pedig, minthogy a szénsav szénből is és oxigénből is áll, a szabadon maradt oxigén feljut a fejbe, és élénkíti a fejben játszódó folyamatokat, az életfolyamatokat. Ha azonban az oxigén szénsavvá alakul, az elnyomja, nehezíti az életfunkciókat.

Ha tehát elviszek egy sápadt embert egy olyan vidékre, ahol sok fény érheti, akkor ösztönzést kap arra, hogy benne a szén ne alakuljon át folytonosan szénsavvá, mert a fény az oxigént felszívja a fejbe. És akkor ismét egészséges arcszíne lesz. Éppígy ösztönözhetem ugyanezt a szénsavas mész révén is, mivel így oxigénhez jut az ember, amit aztán már bármire felhasználhat.

Mindent összefüggéseiben kell látnunk. A színelmélet révén többet érthetünk meg az egészségről és a betegségről is. De ezt csak a goethei színelmélet alapján tudjuk megtenni, mert az szerves módon kapcsolódik a természethez, ám sohasem a newtoni színtan alapján, ami egyszerűen csak valami kitalált dolog, és ami egyáltalán nem a természetben gyökerezik. Az utóbbi tulajdonképpen a legegyszerűbb jelenségeket sem tudja megmagyarázni, mint például a napfelkelte vagy a napnyugta színét és az égbolt kékjét.

Végül szeretnék még valamire kitérni. Gondoljanak a régi pásztornépekre, akik kihajtották nyájaikat, azután ott aludtak kint a szabadban. Alváskor nem a kék ég, hanem a sötét ég borult föléjük. De ott fent számtalan fénylő csillag ragyogott. (Lásd az ábrát a következő oldalon.) Képzeljük el tehát most a sötét eget a sok világító csillaggal, és a lent alvó embereket. Amikor alszunk, az ég kiváltja az ember megnyugvását, belső jó érzését. Az egész embert áthatja a sötétség, és ettől belsőleg megnyugszik. Az alvás a sötétségből fakad. De mégis ott ragyognak az ember felett a csillagok is. Mindig, amikor csillagfény hull az emberre, az ember belsőleg egy kicsit izgatott lesz. Ekkor pedig a testünkből oxigénsugárzás indul ki, tehát a csillagok fénysugárzásával egy, az embert belsőleg teljesen kitöltő oxigénsugárzás áramlik a szembe. Az emberi testben egyfajta oxigén-tükörképe alakul ki az egész csillagos égboltnak.

A régi pásztornépek tehát képszerűen az egész csillagos eget felvették nyugvó testükbe, olyan képekként, amelyeket az oxigénfolyamat rajzolt beléjük. Majd reggel felébredtek. Álom formájában őrizték meg magukban ezeket a képeket. Ily módon szerezték meg a maguk ismereteit az égbolt világáról. Majd pedig ebből megalkották csodálatos csillagtudományukat. De az álom nem úgy jelent meg bennük, hogy a Kosban ennyi és ennyi csillagot láttak, hanem ők valóban egy kos állatformát láttak, vagy egy bikát és így tovább, és ezáltal képek formájában magukba szívták az egész csillagos eget.

Ez az, ami a régi pásztornépektől mint költői bölcsesség ránk maradt, amely néha rendkívüli mélységeket hordoz, és még ma is sokat tanulhatunk belőle. Ezt igazán csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az ember minden egyes fénysugárral, minden egyes csillagsugárral szembesugároz egy oxigénsugárzást, miáltal az ember teljesen tükrözi, leképezi magában az eget, úgyszólván egy belső oxigén-ég jelenik meg benne.

Az ember belső élete az asztráltestben való élet is, amikor alvás alatt átéli az egész külső csillagvilágot. Rossz dolgunk lenne, ha őseink nem ilyen régi pásztornépek lettek volna. Ugyanis minden egyes ember e régi pásztornépektől származik. Puszta örökség révén még mindig egy belső csillagvilágot hordozunk önmagunkban megismerésként. Ezt még most is kifejlesztjük magunkban, bár már nem olyan fokon, mint a régiek. Amikor az ágyban fekszünk, az alvás ideje alatt még mindig egyfajta visszaemlékezés él bennünk arra vonatkozóan, ahogyan egykor a régi pásztorok a földön feküdtek és az oxigént áramoltatták a testükben. Mi már nem vagyunk pásztorok, de valami még megőrződött bennünk, fennmaradt valami e régi időkből, csak már nem tudjuk olyan szépen kifejezni, mert már megfakult és elhomályosult bennünk. De az emberiség összessége egybetartozik. Ha pedig azt, amit a jelenben az ember így még magában hordoz, meg is akarja ismerni, akkor vissza kell mennie a régi időkbe. A Földön minden ember ebből a valamikori pásztorkorszakból indult útjára, és tulajdonképpen a testünkben öröklődik át az, amit ezek a pásztornépek egykor kifejlesztettek magukban.

Tegyenek fel továbbra is ilyen szép kérdéseket! B. úr ugyan attól tartott, hogy a kérdései nem igazán okosak, de azok nagyon is okos kérdések voltak. Gondolkodjanak el mindenről, ami az eszükbe jut, de úgy, hogy egy-egy jó kérdést tegyenek fel róla! Csak ez lendítheti egyre előbbre az embert.

3. előadás – A színek és az emberi fajok – Dornach, 1923. március 3.

[A fekete, a sárga és a fehér emberi bőrszín. Ezek viszonyulása a fényhez és a hőhöz. A bőrszín kapcsolata az aggyal, illetve összefüggése az ösztönökkel, az érzelmi világgal és a gondolkodással. A barna és a rézvörös bőrszín. A fehér faj sajátossága és szellemi feladata. Az európai és az amerikai gondolkodásmód fő különbsége. Amerikában ma a szellemihez az ösztönvilágon keresztül közelednek, és a szellemnek csak a materialista fogalmához jutnak el. Amerika szellemi jelentősége a Vízöntő korszakban jön el.]

A színek kérdését természetesen a legkevésbé sem merítettük ki. Hatoljunk most még beljebb e témába!

Ma először egy rendkívül érdekes dolgot fogunk megvizsgálni, tudniillik magának az emberi lénynek a színét. Mindenki tudja, hogy a Földön az embereknek különböző színei vannak. Az európaiakról, akikhez mi magunk is tartozunk, azt mondják, ők a fehér faj. De tulajdonképpen nem mondható egészségesnek az az európai ember, akinek teljesen falfehér a színe. És mégis, az egészséges európai embernek a saját természetes, élettel teli színe – amit a bensejében ő maga hoz létre – kifelé a fehér színben nyilvánul meg.

Az európaiak bőrszínén kívül még négy további fő bőrszín létezik. Ezt szeretném ma egy kicsit közelebbről bemutatni, mert végső soron sem a történelmet, sem az egész társadalmi életet, és éppen a mai társadalom életét nem érthetjük meg, ha nem ismerjük az emberi fajok bizonyos sajátosságait. Helyes értelemben pedig a szellemi világ is csak akkor ragadható meg, ha először azzal foglalkozunk, ahogyan az belehat az emberbe, például éppen a bőrszín révén.

A következő módon fogjuk tárgyalni az emberi bőrszín kérdését. Induljunk ki Európából, ahol mi magunk is élünk! Csak egészen sematikusan rajzolom fel önöknek. Itt van először is Európa; ez itt Anglia és Írország. Európával határos Ázsia, itt fekszik Japán, Kína, Hátsó-India, Elő-India, Arábia. Innen kapcsolódik hozzájuk Afrika. Tehát Európa, Ázsia és Afrika van előttünk. Most berajzolom azokat az embereket, akik az illető földrészeken élnek. Európában mi fehér fajnak nevezzük magunkat. Menjünk át Ázsiába, ott a sárga fajt találjuk. Ha pedig Afrikára tekintünk, ott a fekete fajjal találkozunk. Ezek az eredeti emberi fajok. Minden egyéb emberi színárnyalat, ami e területeken még előfordul, a népesség vándorlásán alapul. Ha tehát azt kérdezzük, hogy milyen faj tartozik valamely földrészhez, a következőket kell mondanunk: Ázsiához a sárga faj tartozik, a mongolok, a mongol faj, Európához a fehér vagy kaukázusi faj tartozik, és Afrikához a fekete. Ezek a fajok lényegében ezen a három földrészen otthonosak.

E három emberfaj színével fogunk most foglalkozni. A legutóbbi alkalommal elmondtam önöknek, hogy a színek a fénnyel függnek össze. Ha a megvilágított levegőn keresztül tekintünk a világűr feketeségébe, akkor a világűrt kéknek látjuk. Ha azonban a sötét levegőn keresztül pillantunk a fénybe, vagyis arra, amit az megvilágít, akkor a vöröses szín jelenik meg, mint például napfelkeltekor és napnyugtakor.

Vegyük szemügyre most a hétköznapi tárgyak színeit! Először is megkülönböztethetjük rajtuk, mondjuk, a fehéret és a feketét. A legfeltűnőbb színek a fehér és a fekete. Mi a helyzet akkor, ha egy tárgy fekete színű? A fekete tárgy a rávetülő fényt magába fogadja, és semmiféle fényt nem küld vissza magából. Ha tehát önöknek van itt egy fekete tárgyuk, az felveszi magába mindazt a fényt, ami kívülről éri, de ebből semmit sem enged ki magából. Azért jelenik meg feketének, mert fogva tartja magában a fényt. Ha önöknek ezzel szemben valami fehér tárgyuk van, ez a fehér tárgy azt mondja: „Nekem nem kell a külső fény, én csak azt akarom megtartani, ami bennem magamban van. Visszaküldöm a külvilág minden fényét.” És ezért fehér a színe. A fehér tárgy tehát nem tartja meg magának a fényt, így külső felülete világos, fehér marad. A fekete tárgy minden fényt megőriz, de a fénnyel együtt minden hőt is megtart magában, nem engedi vissza sem a fényt, sem a hőt. Ezért lesz fekete a színe.

Mindezt jól megérthetjük, ha végiggondoljuk a következőket. Tegyük fel, hogy itt áll valami a földön, amely minden fényt magába fogad. Kezdetben talán még egy kevés fényt visszasugárzott magából, és akkor világos is volt a színe. De idővel egyre több fényt vett fel magába, így megnövekedett benne a fény mennyisége. Ha már semmi fényt nem képes többé magába fogadni – hiába is állítanánk a fénybe –, akkor a színe fekete lesz. Most figyeljünk meg egy fát! Ez először kint áll a föld felszínén, ahol éri a fény, és el is nyel magába sok fényt és egyúttal sok hőt. Telik-múlik az idő, és végül lekerül a földfelszín alá. Vajon mi lesz a fából, ha egy bizonyos ideig – ami évezredeket vagy évmilliókat is jelenthet – a föld alatt marad? Fekete szén! Fekete lesz azért, mert amikor még fa volt, fényt és hőt szívott fel magába. Nem is engedi ki magából, amíg nem háborgatjuk. De ha elégetjük, akkor kibocsátja magából azt, ami benne felgyűlt. Ha felhoznánk a levegőre, azzal még semmit sem adna ki magából. Mert annyi fényt és hőt vett fel annak idején, hogy fekete lett, ezért mindent visszatart magában. Hogy kiadja magából azt, amit tartalmaz, ahhoz nekünk meg kell őt semmisítenünk, el kell égetnünk. Ilyen tehát a szén.

Tegyük fel, hogy valami nem vesz fel magába fényt, hanem mindent újra visszaküld a külvilágba: akkor az fehér színt ölt. Ilyen természetű például télen a hó. A hó minden fényt kibocsát, nem vesz fel magába sem fényt, sem hőt. Ezért lesz fehér. A szén és a hó közötti különbségen látjuk, hogy a földi tárgyak különbözőképpen viszonyulnak a világmindenséghez.

Alkalmazzuk most mindezt az emberre: vajon ő hogyan viszonyul a világmindenséghez? Figyeljük meg először a fekete embereket Afrikában. Nekik az a sajátosságuk, hogy a Nap minden fényét és minden melegét befogadják, magukba engedik. A világűrből érkező fény és hő persze nem az egész testüket járja át, hiszen az ember feketén is ember, hanem csak a bőrrétegükbe kerül be, ezért lesz a bőrük színe fekete.

A fekete afrikai ember tehát a lehető legtöbb fényt és hőt felszívja magába a világűrből, és feldolgozza azt. Azáltal, hogy ezt teszi, a világegyetem erői az egész emberbe belehatnak. Testének minden egyes pontján befogadja a fényt és a hőt, majd feldolgozza magában. De szüksége van valamire, ami segít neki ebben a munkában. Ami a segítségére van, nem egyéb, mint agyának hátsó része. Ezért a feketéknél a hátsó agy különösen kifejlődött. Ez az agyrész kapcsolatban áll a gerincvelővel. Képes feldolgozni mindazt, ami az emberben fény és hő. Így a fekete embernél mindenekelőtt az képződik ki erőteljesen, ami a testtel és az anyagcserével függ össze. A feketéknek, mint mondják, erős ösztönéletük van. Mivel a napszerűt, a fényt és a hőt a testfelületükön a bőrükben tárolják, egész anyagcseréjük úgy történik, mintha a bensőjük forrna a Nap hatására. Innen ered az erős ösztönéletük. A fekete ember belül valósággal forr, és ezt a tüzet agyának hátsó része szítja benne. (Lásd az ábrát.)

Az emberi lény belső alkata némelykor még ilyen folyamatokat produkál. Ezt éppen a fekete embernél figyelhetjük meg. De neki nemcsak forr belül az egész szervezete, hanem emellett igen fürkésző és figyelmes a tekintete is. Kutatva és nagyon figyelmesen néz. Ezt könnyen valami ellentmondásnak hihetnénk. De arról van szó, hogy a szem idegei éppen a hátsó agyba futnak be, ezek tehát kapcsolódnak egymáshoz. Azért néznek hát olyan figyelmesen a szemükkel, azért figyelik olyan fürkészően a világot a feketék, mert agyuk hátsó része különösen kifejlődött.

Ha kezdjük megérteni ezt, akkor sok minden világos lesz számunkra. Az efféle megközelítések azonban, ahogyan a dolgokhoz most is közeledünk, teljesen távol állnak a mai tudománytól. Ezért ez a tudomány semmit sem ért mindezekből a jelenségekből.

Most térjünk át a feketékről a sárgákra! A sárgáknál arról van szó, hogy a fényből valamennyit már visszabocsátanak, de még sokat megtartanak. Itt tehát azt tapasztaljuk, hogy az ember már fényt küld vissza a külvilágba, szemben a feketék

esetével. A fekete faj ennyiben egoistának is mondható, aki minden fényt és hőt magának tart meg. A sárga ember – ilyenek a mongolok – már visszabocsát valamennyi fényt, de még sokat fel is vesz magába. A külső fény egy részét megőrzi ugyan, de a többit már visszasugározza. Vagyis kevesebb fénnyel is megelégszik. Ez a kevesebb fény azonban az anyagcsere egészét már nem tudja működtetni az emberben.

Ezért kell ilyenkor a test anyagcseréjének a saját erejére is támaszkodnia. A fény ugyanakkor hat a légzésre és a vérkeringésre is. A sárga embereknél – a japánoknál, kínaiaknál – a fény és a hő főképpen a légzésre és a vérkeringésre van hatással. Ha önök már találkoztak japán emberrel, bizonyára megfigyelték, hogy mennyire ügyel a légzésére. Ha beszél valakihez, mindig egy kicsit visszafogott, hogy légzésének egyensúlya ne boruljon fel. A ki-be lélegzéskor bizonyos kellemes érzés járja át. A sárga embernél tehát arról van szó, hogy a fény és a hő feldolgozása már kevésbé történik teste bensejében, sokkal inkább a mellkasában zajlik. Ezért van az, hogy a sárga ember agyának nem a hátsó része fejlődik ki erőteljesebben, hanem a középagya. Ebben hordozza magában azt, ami a légzéséről és a vérkeringéséről gondoskodik.

A sárga színű ázsiai azonban még eléggé a bensőben él. Ezt a járásán is megfigyelhetjük: általában puha léptekkel megy, hiszen nem folyik olyan intenzív tevékenység a végtagjaiban és az anyagcseréjében. A fekete sokkal inkább futásra és külső mozgásra termett, amit az ösztönei uralnak és irányítanak. Az ázsiai, a sárga ember ezzel szemben inkább egy belső áloméletet fejleszt ki magában, ezért az egész ázsiai civilizációban van valami álomszerű jelleg. Nem annyira záródik magába, hanem már kapcsolódni tud a világmindenséghez, így születtek azok a csodálatos költemények a világmindenségről, amelyeket Ázsiában találunk. A feketéknél nincsenek ilyen költemények. A fekete ember mindent az anyagcseréjébe vesz fel, és tulajdonképpen csak megemészti a világegyetem erőit. Az ázsiai viszont belélegezve, magába fogadva, a vérkeringésében használja fel ezeket. Ezért képes a szellemi alkotásra is. Az emberi nyelv tulajdonképpen csak átalakult légzés. Itt tehát gyönyörű szép költemények születtek. Az ázsiaiak általában a bensőben élnek. Nem sokra tartják az európai embereket, mert azt mondják róluk: ők a külső világnak élnek. (Mindjárt látni fogjuk, hogy miért ilyenek az európaiak.) A sárga fajt tehát így jellemezhetjük, ami nagyban összefügg a színükkel, ahogyan azt leírtam most önöknek.

De tekintsünk most saját magunkra itt Európában! A fehér faj valójában szemben áll a világegyetemmel, mert neki minden külső fényt vissza kell adnia. Mi lényegében véve minden kívülről érkező fényt és hőt visszaküldünk. A melegnek egészen erőssé kell fokozódnia, hogy azt magunkba akarjuk fogadni. Ha viszont semmi sincs belőle, akkor elsatnyul a fehér ember, ahogyan ezt az eszkimók esete mutatja. A fehér ember tehát olyan ember, aki alapjában véve minden fényt és minden hőt visszaküld a világba. Csak akkor tartja meg magában, ha az nagyon megnövekedett. Többnyire azonban visszasugározza, és csak annyit fejleszt ki magában a fényből és a hőből, amennyit a saját belső munkája révén hoz létre a bensejében.

Ebben nem a légzés és a vérkeringés van segítségére, és nem is a hőtermelés folyamata, hanem az agya. A fehér embernek a feje segítségével kell megteremtenie magában a fényt és a hőt, a fejével kell előállítania azt, ami fény és hő lesz benne. Mi tulajdonképpen minden külső fényt és hőt visszautasítunk. A vérünk színét is nekünk kell létrehoznunk. Ez azután átjárja a fehér bőrszínt, és így kapjuk meg az európai ember színét. Ez a szín tehát belülről származik. Ennek köszönhető testünk fehérsége, amely mindent már a saját bensejében dolgoz ki, és a külső fényt és hőt visszaküldi a világba. A mi testünk tehát már fehér.

Ahogy a mongol ember főként a középagyát használja, nekünk európaiaknak az elülső agyunkat kell mozgósítanunk magunkban. Ebből aztán újabb összefüggések következnek. A hátsó agy működése révén különösen az ösztönélet válik hangadóvá az emberben. A középső aggyal az érzelmi élet áll kapcsolatban, amelynek a mellkasban található a székhelye. Bennünket, európaiakat pedig a gondolati élet jellemez, amely az emberi fejben fészkel és az elülső agyhoz kötődik. Ebből fakad az, hogy az európai ember a belső lényét, a „belső embert” bizonyos értelemben alig-alig érzékeli magában. Mert a fejünket csak akkor tudjuk érezni, amikor fáj, amikor valami baja van. Máskülönben nem érezzük. Ezáltal azonban az európai ember teljesen a külvilág felé fordul, és így könnyen válik materialistává. A fekete ember nem lesz materialista, „belső ember” marad, és belül kifejleszti ösztönéletét. Az ázsiai ember szintén nem lesz materialista. Ő megmarad az érzelmi életében. Nem irányul olyan mértékben a külső világra, mint az európai, akiről azt mondja: „Az európai ember csak egy mérnök, aki pusztán a külső élettel foglalkozik.” Azáltal, hogy a fehér ember agyának elülső részét fejleszti ki, valóban nagymértékben kötődik a külvilághoz. Benne elsősorban minden ezzel a vonásával függ össze.

Mi vagyunk tehát a fehér faj. Bőrünk fehér színét belsőleg a vérünk által színezzük meg. Van azután a sárga faj, a mongolok és a fekete faj. Ezeket az emberi fajokat egészen jól megérthetjük, ha a színek fogalmából indulunk ki. Ez sok mindent megmagyaráz.

Csak bele kell gondolnunk, hogy miről is van szó. A feketék egy olyan földrészen élnek, ahol rengeteg a napfény, amely süti őket és beléjük hatol. Átadják magukat ennek a napfénynek, teljesen magukba engedik, a testükbe, barátságos viszonyban állnak vele, semmit sem küldenek vissza belőle. Az ázsiaiak egy keveset már visszaküldenek a fényből, vagyis nem állnak annyira barátságos viszonyban a Nappal. Az európaiaknál pedig úgy alakul a helyzet, hogy ők tulajdonképpen semmit sem kapnának a fényből és hőből, ha saját maguk nem fejlesztenék ki a bennük levő emberit. Ezért Európa mindig is a kiindulópontja volt annak a törekvésnek, ami az emberit olyan módon akarja kibontakoztatni, hogy az egyúttal a külvilágra irányuljon, azzal kapcsolatba lépjen.

Ázsiában lényegében igen kevés dolgot találtak fel. Történelmüket felépítették, kidolgozták, de az olyan felfedezések, amelyek a külvilágra irányuló tapasztalatokból származnak, az ázsiaiakra nem jellemzőek. Hallottam például egy történetet, ami egy csavargőzös hajón esett meg Keleten. A japánok ellesték az európaiaktól a hajó irányítását, és egyszer egyedül is meg akartak próbálkozni vele. Idáig mindig az európaiak vezették a gőzöst, és ők dirigáltak rajta. A japánok most egyedül akarták vezetni azt, a tengerparton maradt tehát az angol személyzet. A hajó kifutott, de kisvártatva teljes pánikba estek a kormánynál levők, mert a gőzhajó saját maga körül kezdett forogni. A japánok sehogy sem tudtak maguktól rájönni arra, hogy a kanyarodó hajót hogyan lehet ismét egyenesbe hozni. Az angolok, akik persze jól tudták, kint a parton a hasukat fogták nevettükben. A japánokban tehát nem volt meg az az önálló gondolkodás, amit az európaiak a külvilággal való érintkezés során fejlesztettek ki magukban. A japánok ezért az európai találmányokat átveszik ugyan, de hogy ők maguk kigondoljanak valamit, ez kevésbé jellemzi őket. Az emberiség együttlétezése a Földön általában olyan, hogy tagjai messzemenően egymásra vannak utalva és segíteniük kell egymást – ez következik természet adta képességeikből, beállítottságukból.

Látjuk tehát, hogy ezek a dolgok összefüggnek az ember belső felépítettségével. Gondoljunk a fekete színű emberre! Ő mindenekelőtt ösztönéletét fejleszti ki, tehát azt, ami ott forr a bensőben. Ez a belső égés sok hamut termel benne. A hamu azután lerakódik a csontokban. Így a fekete ember főleg a csontozatában erősödik meg, szemben azokkal, akik a fehér fajhoz tartoznak. A fehér ember a bensejében ható erőket inkább vére képzésére fordítja. Ezért lesznek a csontjai finomabban kidolgozva. A fekete embernek vaskosabbak a csontjai, az európainak ugyanakkor finomabban kidolgozott csontozata van. Az ázsiaiak, a sárga faj pedig e kettő között helyezkedik el.

Most tehát megérthetik, hogy miért olyan egy japán ember egész testalkata és járása, amilyen. A csontfelépítését az európai és az afrikai ember csontfelépítése között találjuk. Az afrikaiaknak erős csontozatuk van, amely folyamatosan képződik bennük. Az európaiakat inkább a vérrendszerük jellemzi. Az ázsiaiakban a légzés a lényeges, illetve ami a légzésük révén a vérkeringésükbe kerül.

Az emberek olyanok, hogy nem tudnak mindig nyugton ülni. Ha visszamennénk a régi időkbe, világosan látnánk, hogy Ázsiához a sárga faj, Európához a fehér faj, Afrikához pedig a fekete faj tartozott. De azután gyakran megtörtént, hogy egyesek elvándoroltak. A sárgák útra kelhettek kelet felé, a feketék elindulhattak nyugat felé. Egykor ez valóban meg is történt. A sárgák mindig keleti irányban vándoroltak tovább. Eljutottak azokra a szigetekre, amelyek Ázsia és Ausztrália között fekszenek. A sárga emberek közül tehát sokan áttelepültek keletebbre. Amikor viszont a sárga ember elvándorolt keletre, akkor barna lett a színe. Így alakultak ki a malájok. Ők barnák lettek. Miért lettek barnák? Mit jelent az, hogy megbarnultak? Nemde, ha ők sárgák, akkor a fény egy bizonyos mennyiségét visszaverik, a többit felveszik magukba. Ha barnává válnak amiatt, mert megváltozik fölöttük a napsugárzás – mivel egy másik területre kerültek át –, akkor már kevesebb fényt küldenek vissza magukból a külvilágba. Most tehát több fényt fogadnak magukba. Ezek a barna malájok elvándorolt mongolok, akik azonban most, amikor a nap másképpen hat rájuk, rákényszerülnek arra, hogy több fényt és több meleget vegyenek fel magukba. De gondoljuk meg: nekik hiányzik ehhez a belső alkatuk. Bennük már kialakult egy olyan csontváz, amely csupán egy adott mennyiségű hőt képes befogadni. Vagyis nem rendelkeznek olyan belső felépítéssel, amely akkora hőt el tudna viselni magában, mint aminek most malájokként ki vannak téve. Ennek idővel az a következménye lesz, hogy olyan emberekké válnak, akiknek a teste kezd elmállani, elhalni. Valójában ez a helyzet a malájokkal: elpusztulnak a napsütéstől, keletebbre vándorolva meghalnak. Azt mondhatjuk tehát: amíg a sárgák, a mongolok még erejük teljében levő emberek, addig a malájok már egy kihaló fajnak számítanak. El fognak tűnni a Föld színéről.

A feketék viszont nyugat felé vándoroltak. Ezt persze ma ugyanazon formában már nem tudnák megtenni, a mostani földrajzi viszonyok egészen mások, de az ősidőkben még lehetővé tették ezt a körülmények. Az afrikaiak ugyanis gyakran szálltak hajóra, az Atlanti-óceán akkor még tele volt szigetekkel, sőt az Atlanti-óceánban korábban egy egész földrész is található volt. Ha tehát a feketék elkerültek nyugatra, akkor azokon a területeken már nem tudtak olyan sok fényt és meleget felvenni magukba, mint Afrikában. Vagyis az új helyen már kevesebb fényhez és meleghez jutottak hozzá. Milyen következménye volt ennek? A feketék természetes alkata arra van beállítva, hogy a lehető legtöbb fényt és hőt fogadja be magába. Belső mivoltuk tulajdonképpen olyan, hogy feketék legyenek. Nyugaton azonban kevesebb fény és hő éri őket, mint ami ahhoz szükséges, hogy feketék lehessenek.

Nos, ez esetben rézvörösökké, indiánokká lesznek. Ennek oka az, hogy most arra kényszerülnek, hogy a fényből és a hőből valamennyit visszaküldjenek a külvilágba. Ezért csillognak azután olyan rézvörösen. A réz egy olyan anyag, amelynek a fényt és a hőt egy kevéssé vissza kell vernie. Ezt azonban nem tudják elviselni ezek az emberek. Ezért nekik, nyugati indiánoknak szintén ki kell halniuk; ők ugyancsak egy halódó faj. Saját belső alkatuk öli meg őket, amely most túl kevés fényhez és hőhöz jut. Elpusztulnak a külső körülmények megváltozása miatt. Természetük alapjellemzője az ösztönéletükben van. Ezt azonban többé nem képesek megfelelőképpen művelni, miközben még erős csontozat fejlődik ki bennük. Az indiánoknak sok hamu jut a csontjaiba, ám ezt a hamut nem tudják elviselni magukban. A csontjaik rendkívül megerősödnek, de ez olyan mértéket ölt bennük, hogy az ember végül a saját csontjától elpusztul.

Látjuk tehát, hogy a fejlődés úgy alakult, hogy színek szerint öt faj jött létre a Földön. Mondhatjuk úgy, hogy középen a feketék, a sárgák és a fehérek helyezkednek el, azután a feketék mellékágaként a rézvörösök, a sárgák mellékágaként pedig a barnák. Ez utóbbiak azonban kihalóban levő fajok.

Tulajdonképpen a fehérek azok, akik kifejlesztik magukban az emberit. Ezért ők mindenekelőtt önmagukra vannak utalva. Ha elhagyják eredeti lakóhelyüket, akkor felveszik magukba a másik terület sajátosságait, és így bennük mint egyes emberekben visszaszorul az, ami tisztán faji jellegű. Ehhez tudnunk kell a következőket. Amiket eddig leírtam önöknek, azok olyan folyamatok, amelyek az ember testében játszódnak le. A lélek és a szellem viszont független mindezen jelenségektől. Ezért képes az európai ember, akit a leginkább igénybe vesz a lélek és a szellem, mindenkor a lelken és a szellemen munkálkodni. Az európai tudja a legkönnyebben kiművelni és hordozni, illetve a különböző földrészekre is átvinni a lelkit és a szellemit.

Így történhetett meg, hogy – innen felülről – hajdan egy nagy népvándorlás indult Indiába. A fehér népesség egy része olyan területre hatolt be, ahol sárga emberek laktak. Így keletkeztek az indiaiak, akik a mongolok és a kaukázusiak keverékei. Nekik köszönhetjük a legszebb indiai költeményeket, amelyek itt születtek meg. Egyúttal viszont meg kell jegyeznem: ők e helyen már egy kényelmesebb, lassúbb néppé váltak, épp azért, mert ezek az eredetileg fehérek nem saját tulajdonképpeni területükön tartózkodnak.

A fehérekről tehát elmondhatjuk, hogy mindenütt megjelenhetnek, átmehetnek akár Amerikába is. Mindaz, amit manapság a fehér lakosság Amerikában felmutat, Európából származik. Itt tehát a fehérek beléptek az amerikai területre. De ha átkerül Amerikába, valami történik az európai emberrel, aki a természetében hordozza azt, hogy mindent a bensejében fejlesszen ki. Az történik ugyanis, hogy agyának hátsó részét jobban igénybe kell vennie. Európában mint igazi európai, elsősorban agya elülső részét használja.

Az indiánok Amerikában fejlődtek ki, ők tulajdonképpen kihalásra ítélt feketék, vagyis nem kifejlődni mentek Amerikába, hanem elpusztulni, kihalni. Ha az ember az amerikai földrészre kerül, a fejében tulajdonképpen mindig egy harc veszi kezdetét az elülső agya és a hátsó agya között. Igen sajátságos, hogy amikor egy európai család Amerikába költözik, ott letelepül, akkor az ebből a családból származó utódoknak valamivel hosszabb karjai lesznek. A karok megnyúlnak, a lábak is kissé hosszabbak lesznek, ha az európai ember átköltözik Amerikába; nem az övé persze, hanem csak az utódaié. Ennek az az oka, hogy az európai emberben, ha áttelepül Amerikába, a középagyon keresztül a hátsó agy felé tolódik el az agy tevékenysége.

Az amerikai embernél ugyanakkor valami nagyon jellegzetes vonás fejlődik ki. Az európai ember, különösen azért, mert gondolkodó fajta, teljesen a bensőben él. Ha nem fejleszti ki a gondolkodását, ha keveset elmélkedik, akkor a lényében lesz valami, ami nincs igazán kihasználva benne. Amikor viszont az európai ember áttelepül Amerikába, már nem lesz olyan töprengő típus. Ebből fakad az amerikai ember jellemző vonása.

Ha önök egy európai könyvet elolvasnak, abban mindig mindent bizonyítanak, megindokolnak, ki sem látunk a sok bizonyításból. Végigolvas az ember egy könyvet, és négyszáz oldalon keresztül nincs is benne semmi más, csak levezetések, bizonyítások. Még ha regényről is van szó, az is tele van bizonyításokkal. Ennek ellenére a végén, a négyszázadik oldalon többnyire mégsem érzünk semmit bebizonyítva. Az amerikai ember nem csinál effélét. Ha egy amerikai könyvet olvasunk, abban csupa állítást, kijelentést találunk. Ez éppen arra vezethető vissza, hogy ők az ösztönéletükön keresztül közelednek a világhoz.

Az állat nem indokol meg semmit. Az oroszlán nem vezeti le, hogy egy másik állatot miért akar felfalni. Egyszerűen felfalja. Amikor az európai ember valamit tenni akar, azt előbb meg kell okolnia, be kell bizonyítania magának. Először mindennek bizonyítva kell lennie! Ez a legnagyobb különbség az európai és az amerikai ember között: az európai bizonyít, az amerikai kijelent.

Persze nem mondhatjuk, hogy a kijelentések nem lehetnek éppúgy igazak, csakhogy ekkor inkább az egész ember által történik meg a belátás. Ez az előnyük az amerikaiaknak az európaiakkal szemben. Egyfelől az amerikai földrészen élők a pusztulás, a kihalás felé közelítenek – az indiánok szinte már eltűntek –, másfelől viszont, amikor megindul a testi pusztulás e folyamata, egyben bekövetkezik egyfajta okossá válás is. Az európaiak megokosodnak, ha átkerülnek Amerikába: leszoknak például a sok bizonyításról.

Nem feltétlenül olyan előrelendítő tulajdonság a bizonyításkényszer! Ha valaki reggel tenni szándékozik valamit, akkor kezdheti a napot a megindoklások felsorolásával, és estére, amikor már eljön az ágyba fekvés ideje, még mindig nem tett meg semmit, mert még nem végzett a bizonyításokkal. Az amerikai mellőzi mindezt, mert a bizonyításokra egyáltalán nem szoktatta rá magát, idegenkedik tőlük. Ebből is fakad az, hogy Amerika előbb-utóbb egészen biztosan bizonyos előnyhöz jut majd Németországgal szemben.

E téren egészen érdekes megfigyeléseket tehetünk. Ha kézbe veszünk egy európai könyvet, mondjuk, a cserebogár emésztéséről – efféle könyvtémák gyakoriak –, a következő bizonyítási eljárással találkozunk. A szerző azzal kezdi, hogy bebizonyítja: a cserebogár olyan állatfajta, amelynek emésztőszervei is vannak, csakhogy ezeket a szokásos módon nem tudjuk megfigyelni, ehhez mélyebben kell a cserebogár egész organizmusába behatolnunk – és ez így folytatódik több fejezeten keresztül. Európában tehát mindent levezetnek, bizonyítanak. Az amerikai ehhez képest egy hasonló könyvet így kezdene: „Ha egy cserebogarat feldarabolunk, akkor benne ezt és ezt fogjuk találni.” Az amerikai állít, kijelent, mert megfigyel, mert megnézi a dolgokat. Így alakul ki az a helyzet, hogy az európaiak a maguk faji sajátosságaikat már nem képezik ki annyira az új beállítódásuknak köszönhetően. Inkább a lelki-szellemi tulajdonságaikat fejlesztik. Ezért tudnak minden egyéb világrészen elterjedni. A test említett pusztulási folyamata, halódása természetesen csak igen lassan történik.

A Nap valamilyen formában mindig leküldi a Földre fényét és hőjét. Most a tavaszpont a Halakban van, amiként ezt a múlt alkalommal már említettem önöknek. Korábban a Kosban volt, a jövőben a Vízöntőben lesz. Akkor jön csak el majd az igazi amerikai civilizáció ideje! De már addig is egyre inkább Amerikába tevődik át a civilizáció. Aki ezt látni akarja, az már ma is láthatja, hogy Amerika mennyire hatalmassá válik, és hogy Európa fokról fokra tehetetlenebb lesz. Az pedig, hogy Európában most nem sok reményünk lehet a békére, éppen azon alapul, hogy Európa tulajdonképpen a saját földjét nem érti többé. Az egész civilizáció meghatározását Amerika veszi a kezébe. Ez persze csak lassan következik be, de amikor a Nap tavaszpontja belép majd a Vízöntőbe, akkor a sugárzását épp oly kedvező módon fogja leküldeni a Földre, hogy az amerikai kultúra és civilizáció különösen hatalmassá fejlődik ezáltal. Ennek jelei pedig már ma is megmutatkoznak.

Látják, ez valóban érdekes: ideát Európában kifejlődhet az antropozófia, amit már teljesen a szellemből fakadóan kell létrehozni. Az antropozófia egyáltalán nem az ember fajszerű sajátosságaiból fakad, nem abból indul ki. A szellemből kell az embernek kifejlesztenie. Azok az emberek, akik Európában nem kapcsolódnak a szellemhez, Európát szerencsétlenségbe fogják sodorni.

Az amerikaiaknak azonban ma még nincs szükségük erre, főként azoknak, akik most utaznak át oda. Ők jobbára még támaszkodhatnak magukban a fajszerű sajátosságokra. Furcsa módon így keletkezik egy érdekes jelenség odaát Amerikában. Aki nagyon figyelmesen olvassa az amerikai könyveket, tanulmányozza a politikai beszédeket, aki általában követi azokat az eseményeket, amelyek ma Amerikában történnek, az egyszer csak felkiálthat: „De hiszen itt valami egészen sajátos dolog figyelhető meg!” Az antropozófiát Európában mi a szellemből fakadóan alakítjuk ki. Ők odaát valami olyasmit csinálnak, ami az antropozófiának mintegy a merev, élettelen formája. Minden materialista színezetű. Mégis, annak, aki nem fanatikus, az amerikai kultúrát hasonlónak látja, mint a mi antropozófiai tudományunkat itt Európában. Csakhogy ott úgyszólván minden száraz fából van, még nem élő a dolog. Élővé a szellemből fakadóan, a szellem erejével tesszük itt Európában. Amerikában viszont az ösztönből fakadóan közelítenek hozzá, nem a szellemmel.

Ezt sok jelenségen nyomon követhetjük. Egyszer majd eljön az az idő, amikor az amerikai merev „faember” – és ott egyelőre még a legtöbben ilyenek – végre megszólal, életre kel, s akkor majd nagyon hasonlókat fog mondani, mint az európai antropozófia. Most azonban még azt kell megállapítanunk: mi Európában az antropozófiát szellemi módon dolgozzuk ki és műveljük, az amerikaiak ellenben természetes módon, ösztönösen művelik. Ezért ha az antropozófiát fejtegetem valahol, gyakran szoktam azt mondani: ez így hangzik antropozófiailag, de megvan ennek az amerikai karikatúrája is. Amerikában az antropozófiának egyelőre csak a karikatúráját találjuk meg.

De ha valaki fanatikus, és nem a belső szellemi élete, hanem a fanatizmusa vezette el az antropozófiához, akkor a legnagyobb szitkokat fogja dobálni az amerikaiakra, mint ahogyan az ember is leginkább a majmokat szokta becsmérelni, mégpedig éppen azért, mert a majom hasonlít az emberhez, de csak mint a karikatúrája. Így egy valóban érdekes ellentét van aközött, amit mi Európában szellemileg vívunk ki magunknak, és aközött, amit odaát Amerikában az ösztönökkel érnek el. Az Északi-sark és a Déli-sark áll így szemben egymással.

Amerikában a természettudományos könyvek egészen másmilyenek, mint itt, Európában. Tulajdonképpen gyakran beszélnek a szellemről, de a szellemet egyszerűen materialista formában képzelik el. Ezért az újabb időkben a spiritizmus is éppen Amerikában jelent meg. Mert mit csinál a spiritizmus? A szellemről akar beszélni, de a szellemet úgy képzeli el, mint valami felhőt, a legszívesebben minden szellemit egyfajta légköri jelenséghez hasonlónak tekintene. A spiritizmus teljes mértékben amerikai termék. A spiritizmus a szellemre irányul, de ezt materialista módon teszi. Éppúgy érdekes továbbá, hogy bár Amerikában a materializmus valóban diadalmaskodik, de ezzel Amerika tulajdonképpen a szellemihez vezető saját útját járja. Miközben ha valaki Európában materialista lesz, akkor meghal benne az emberi. Az amerikai egy fiatal materialista nép. Először minden gyermek tulajdonképpen materialista, és csak később fejlődik odáig, hogy meghaladja önnön materializmusát. Így fog átváltani egyszer ez a kirívó amerikai materializmus is éppen a szellemibe, mégpedig akkor, amikor a Nap már a Vízöntő jegyében kel majd fel.

Ezen a módon képet kaphattunk arról, hogy nekünk európaiaknak milyen feladattal kell megbirkóznunk. Európának egyáltalán nem az a feladata, hogy örökösen szidalmazza Amerikát. Sokkal inkább az a dolgunk, hogy a Föld egészén egy olyan civilizációt alapozzunk meg, amely mindenből a legjobbat tartalmazza.

Ha úgy teszünk, ahogyan a badeni herceg tette, aki szidalmakat szórt Wilsonra, erre az amerikai európaira, azzal nem juthatunk messzire. Wilson nem is volt igazi amerikai. Valójában minden elméletét Európából merítette. Ennek következtében rendkívül teoretikusan közeledett a világhoz. De az igazi amerikaiság olyan valami, amely a jövőben ténylegesen egyesülni fog az európaisággal, amely utóbbi csakis szellemi módon és formában keresi a feladatait. Ha ezen a módon tanulmányozzuk a dolgokat, az segítségünkre lehet abban, hogy árnyaltabban viszonyuljunk a világhoz.

Valóban egészen sajátságos: létezik egyfelől a fekete faj, amely a leginkább földi jellegű. Ha nyugatra vándorol, ott kihal. Van azután a sárga faj, amely középen áll a Föld és a világegyetem között. Ha keletre vándorol, barna bőrszíne lesz, túlságosan a világegyetemhez köti magát, és kihal. A fehér faj ugyanakkor valami jövendőbeli faj, mert szellemileg teremtő faj. Amikor Indiába vonult, megalkotta a bensőséges, költői és szellemi indiai kultúrát. Amikor nyugat felé vonul, akkor egy olyan szellemiséget teremt meg, amely már nem olyan nagymértékben irányul a benső emberre, de a külső világot a maga szellemiségében akarja megragadni. Így fognak a jövőben éppen a faji sajátosságokból kialakulni az olyan jelenségek, amelyeket meg kell ismernünk az életben ahhoz, hogy helyesen tájékozódhassunk benne. Az emberek egyre kevesebb útmutatást kapnak az életben. Ők azonban mindent készen szeretnének megkapni, és tulajdonképpen nem akarnak tanulni.

Ez abból is fakad, hogy a 19. század utolsó harmadában a kiműveltté – nevezetesen immár tudományosan kiműveltté – váló emberek látóköréből szinte minden emberi szempont kiszorult. Nemde, most nehéz idők járnak az embertanra. Ezt már maguk a materialista tudósok is megjegyezték. Nem halad előre a tudományuk. A természetkutatók legutóbbi gyűlése érdekesen alakult. Ott a tudósok egyike különösen erősen kifakadt: „Nem lehet sehogy sem előbbre jutni, a jelenlegi tudomány semmit sem ért az emberből.” De ez a tudós nem így folytatta: „Akkor tehát közelednünk kellene az antropozófiához,” – hanem azt mondta: „Adjatok nekünk több holttestet, azokon majd tanulmányozzuk az emberi lényt!”

Ez volt minden, amit mondani tudott: „Adjatok nekünk több holttestet!” Több hullát szeretnének a tudósok. Ők a halott embert akarják tanulmányozni. Akár a jelszavuk is lehetne: „Adjatok nekünk holttesteket!” Mi azonban, antropozófusok, nélkülözhetjük a holttesteket, hiszen mi az élő embert akarjuk megérteni. Ehhez csak ki kell nyitnunk a szemünket és rajta keresztül a lelkünket, mert hiszen az élő, eleven embert mindenütt megtaláljuk. Csupa élő ember jár körülöttünk. Csak ott kell élnünk közöttük, hogy valóban megmutatkozzon nekünk, mi is az emberi lény. De a mai tudósoknak igencsak gyenge szemük van. Ők nem látják meg az embert, ezért sóvárogva könyörögnek: „Adjatok nekünk holttesteket!” Aztán nekiállnak a halottat tanulmányozni. Ez jellemzi az utóbbi években, évtizedekben a tudományos intézményeket. Ezekben semmi élőszerűt nem tudnak meg magáról az emberi lényről. Ezért mostanra minden tudományból végleg ki is szorult mindaz, ami lényeges vonásnak tekinthető az emberben.

Ezért is tárgyaltam ezt a témakört A szociális élet kérdései című írásom első fejezetében. Meg akartam mutatni, hogy most azok az emberek lépnek porondra, akiknek még soha semmi dolguk nem volt a tudománnyal, csakis a fizikai munkával, de most igényük támadt a tudományra. Ugyanakkor a burzsoák, akik látszólag uralkodtak rajtuk, nem tudták ezt megadni nekik, így egy nagy feszültség keletkezett a civilizációban. A munkások igénylik a tudományt, de az nincs sehol, illetve csak egy olyan tudományt találnak, amelyből hiányzik az ember. Erre utalok az említett könyvem elején, mert valójában ezt kell jól megértenünk, ha társadalmi kérdéseket akarunk boncolgatni. Ezért volt szükséges e könyvemet ezzel kezdenem.

Ma tehát a színeket az emberi fajok szemszögéből tekintettük át.

4. előadás – Dante világképe. A bolygók szférái az éteri világban – Dornach, 1923. március 14.

[A Föld körül elhelyezkedő egyes bolygószférák és meghatározott hatásuk az emberre. A geocentrikus világkép a kozmikus éteri világot írta le, nem a fizikai világot. A kopernikuszi világkép a fizikai világegyetemet ábrázolja. A látható világot áthatja egy nem-látható világ, a kozmikus éteri világ. Az emberi étertest hordozza bennünk az emlékezőképességet.]

Egy kérdésből fogok most kiindulni, amely Dante világképét érinti. A kérdező tehát olvasta Dantét. Ha valaki olvassa Dantét, akkor feltűnik neki, hogy a középkor e költője egy teljesen másfajta világképben gondolkodott, mint mi.

Arra kérem önöket, hogy gondoljuk végig a következőket. Már többször említettem az embereknek azt a vélekedését, hogy amit ők ma tudnak, tulajdonképpen csak azt tekintik az egyetlen helyes és értelmes nézetnek. Ha pedig a korábbi korok másképp gondolkodtak, arról azt szokás mondani: „Hát igen, régen még abban a hitben éltek az emberek; várni kellett addig, amíg valami ésszerűt állítanak a világról.”

Amit ma az embereknek már az iskolában tanítanak, ami azután világképként a húsukba és a vérükbe ivódik, az valójában csak attól a korszaktól kezdődően terjedt el a világban, amelyben Kopernikusz ezt a világképet kigondolta. A 16. század óta e világkép alapján azt mondjuk, hogy egész bolygórendszerünk közepén a Nap áll, és a Nap körül kering a Merkúr, azután a Vénusz és a Föld. A Föld körül a Hold kering. Majd jön a Mars, amely szintén a Nap körül járja útját. Ezután következik számtalan kisbolygó, amelyek eléggé apró méretűek, ezeket aszteroidáknak nevezik. Az -oid végződés annyit jelent, hogy -szerű, vagyis az aszteroidák „bolygószerű” égitestek. Őket követi a Jupiter, majd pedig a Szaturnusz. Van még az Uránusz és a Neptunusz is, de ezekre most nem kell kitérnem.

Ily módon képzeljük el manapság, ezt tanuljuk az iskolában, hogy a Nap van középen. E körpályák, amiket a bolygók befutnak, valójában egy kissé nyújtottak, elliptikusak, de ez számunkra most nem fontos. Ma tehát úgy gondolja az ember, hogy a Nap körül kering először a Merkúr, azután

a Vénusz, majd a Föld. Bizonyára önök is tudják, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a Napot, egészen pontosan 365 nap és 6 óra alatt. A Szaturnusz körülbelül 30 év alatt megy körbe, tehát lényegesen lassabban halad. A Jupiter 12 év alatt teszi meg az utat a Nap körül, ő is lassabb, mint a Föld. A Merkúr viszont elég gyorsan mozog. Vagyis minél közelebb van egy bolygó a Naphoz, annál gyorsabban teszi meg útját körülötte.

Nemde, ezt a nézetet tartják ma helyesnek, oktatják az iskolában. De csak a 14. vagy a 13. századig kell visszamennünk, amikor ez a rendkívül nagy szellem, az Isteni színjátékot megalkotó Dante élt, és azt látjuk, hogy neki teljesen más képe volt a világról. Tehát csak pár évszázaddal vagyunk előbb, mint Kopernikusz. És a legnagyobb emberek egyike – a szellem szerint értve azt, hogy legnagyobb Dante egészen más fogalmakban írja le a világot.

Most még egyáltalán ne akarjuk eldönteni azt a kérdést, hogy vajon melyiküké a helyes. Egyelőre helyezkedjünk bele abba, ahogyan Dante, az akkori idők jelentős szelleme a világot elképzelte, egy olyan korban, amely csak hatszáz évvel előzi meg a mi korunkat. Most 1900 van, akkor 1300 volt. Nem mondjuk egyik felfogásról sem, hogy az egyik téves, a másik igaz, hanem csak belehelyezkedünk Dante világképébe. Ez a következőképpen nézett ki.

A világrendszer közepén a Föld található. A Földet itt ne oly módon képzeljük el, ahogyan például a Hold a Naptól kapott fényét rávetíti kívülről, vagyis hogy a Hold körbejárja a Földet, hanem úgy, hogy ez a Föld mintegy be van burkolva a Hold-szférával. A Föld tehát teljesen a Hold-szférán belül helyezkedik el. Ennyiben Dante a Holdat sokkal nagyobbnak tekintette, mint a Földet. Úgy képzelte, hogy a Hold egy nagyon finom állagú test, amely jóval nagyobb, mint a Föld. Az egész Hold tehát valami légies test, amely nagyobb a Földnél. Az pedig, amit Holdként látunk az égen, csak egy darabja, valami szilárd darabkája a teljes Holdnak. Csak ez a szilárd darabka kering a Föld körül. El tudják ezt képzelni? Dante szerint tehát a Föld benne van magában a Holdban, és az, amit mi a Holdból látunk, a teljes Holdnak csak egy kicsi, durva darabkája, amely viszont kering a Föld körül. De mi tulajdonképpen a Hold-erők szféráján belül élünk. Ezt itt pirossal jelölöm. (Lásd a 74. oldal ábráját.)

Dante úgy képzelte: ha a Föld nem ezeken Hold-erőkön belül helyezkedne el, akkor ha valamilyen csoda folytán meg is jelenne az ember a Földön, nem lenne képes szaporodni. Szaporodáserők csak itt, a pirossal jelzett szférában találhatók. Ezek átjárják az embert is, és nekik köszönhető, hogy az emberlény szaporodóképes. Dante tehát azt mondta: a Föld egy szilárd, kis test; a Hold egy finom állagú – sokkal finomabb, mint a levegő – és ugyanakkor nagy test. Benne rejtőzik, mint valami csíra, a Föld. Jól el tudjuk ezt képzelni, ha a Földet egy szilvamagnak tekintjük, amelyet körbeburkol a szilva puha húsa. És itt kívül kering a szilárd darabka. Ez az egész szféra (a piros színű) olyan hatást fejt ki, hogy a Földön az emberek képesek lehetnek a szaporodásra, nem kevésbé az állatok is.

De most Dante továbbmegy. A Föld nemcsak e Hold-erők szféráján belül található, hanem további erőkön belül is – amit most sárgával rajzolok –, és amelyek szintén mindent áthatnak. A Hold-erők tehát ezen belül helyezkednek el, vagyis a Föld és a Hold ugyancsak benne van valamiben: ebben a sárgával jelölt mezőben. Itt szintén megtaláljuk ennek a résznek a szilárd darabját. Ez a szilárd darab pedig a Merkúr, amely egy körpályán kering benne. Ha az ember nem lenne állandóan áthatva ezektől a Merkúr-erőktől, akkor nem lenne képes emészteni. Dante tehát úgy képzelte, hogy a Hold-erők a szaporodásra hatnak, a Merkúr-erők pedig, amelyekben mi szintén mindig benne vagyunk, az emésztésre. Ezek a Merkúr-erők még finomabbak, mint a Hold-erők, és lehetővé teszik, hogy az ember és az állatok emészteni tudjanak. Különben a testünk csak valami kémiai laboratóriumhoz hasonlítana. Hogy a testünkben másképpen mennek végbe a folyamatok, mint egy kémiai laboratóriumban – ahol az ember az anyagokat csak egyesíti, majd újra szétválasztja –, az a Merkúr-erők hatásának köszönhető. A Merkúr tehát nagyobb, mint a Föld, és nagyobb, mint a Hold.

Mindez azonban egy még terjedelmesebb „szférában” – ahogyan Dante nevezte – helyezkedik el. Körbe vagyunk véve olyan erőkkel is, amelyek a következő bolygóból, a Vénuszból áradnak ki. Ezek az erők hasonlóképpen átjárnak bennünket. Tehát Vénusz-erők is hatást fejtenek ki ránk. Ennek következménye az, hogy nemcsak emészteni tudunk, hanem a megemésztett táplálékot képesek vagyunk a vérünkbe felvenni. Mindent, ami összefügg a vérünkkel, a Vénusz-erők határoznak meg. Így képzelte el Dante. Ezek a Vénusz-erők hatnak például arra is, amit az ember a vérében szerelemként érez. Ezért nevezték el Vénuszról ezeket az erőket.

De egy további szférában is benne vagyunk, amelyben szilárd részként a Nap kering körbe. Vagyis teljesen körbevesz bennünket a Nap-szféra. Az 1300 körül élő Dante számára tehát a Nap nem csupán az az égitest, amely reggel felkel és este lenyugszik, hanem a Nap mindenütt körbevesz bennünket. Ha én most itt állok, akkor benne állok a Napban is. Az pedig csak egy darabja a Napnak, amit az égen látunk mozogni. A Nap-erők mármost különösképpen azok, amelyek az emberi szívben tevékenyek.

Tekintsük át az eddigieket! Hold: emberi és állati szaporodás. Merkúr: emberi emésztés. Vénusz: emberi vérképződés. Nap: emberi szív.

Azonban Dante továbbmegy. Mindez megint csak valamiben, tudniillik az óriási nagy Mars-gömbben foglal helyet. A Marsban tehát ismét minden benne van. És ahogyan a Nap

az emberi szívvel függ össze, úgy a Mars mindazzal, ami a légzésünkkel, különösen pedig ami az emberi beszéddel kapcsolatos, egyáltalán mindennel, ami légzőszervi bennünk. Ezek a Marsban rejlenek. A Mars tehát a légzőszervre fejt ki hatást.

Menjünk most tovább. A következő a Jupiter-szféra. Mindenestül benne élünk a Jupiter-erőkben. A Jupiter rendkívül fontos. Hatáskörébe tartozik az agyunk, egyúttal az érzékszerveink, vagyis az agy az érzékszervekkel. A Jupiter tehát kapcsolatban áll az érzékszervekkel. Hátravan még a legkülső bolygó, a Szaturnusz. Minden eddigi ebben helyezkedik el. A Szaturnusz a gondolkodással függ össze.

Látjuk tehát, hogy Dante, aki csupán hat évszázaddal élt előttünk, az egész világépítményt másképpen magyarázta. Ő a Szaturnuszt például a legnagyobb bolygónak képzelte, persze olyannak, amely valami nagyon finom anyagból áll, de akkor is számára a Szaturnusz a legnagyobb bolygó volt, amely mindent magában foglal. A Szaturnusz-erők a gondolkodásszervünkre fejtenek ki hatást, ezeknek köszönhetjük, hogy gondolkodni tudunk.

Mindezen kívül, de mégis oly módon, hogy mi éppannyira benne is vagyunk, található az állócsillagok szférája. Legkívül vannak tehát az állócsillagok, vagyis az állatöv csillagai. És még ennél is nagyobb azután az, ami mindent mozgat: az Első Mozgató. Ez azonban nem pusztán itt legfelül tartózkodik, hanem az egészben is mindenütt első mozgatóként működik. Mögötte pedig az örök Nyugalom húzódik, ami ismét csak mindent körbevesz. Így képzelte el Dante a világot.

Mármost erre a mai ember azt mondhatja: „Hát igen, régen az emberek a világot még tökéletlenül látták. De mára végre eljutottunk odáig, hogy megértettük a dolgokat.” – Bizonyos, hogy ezt egyfelől elmondhatja az ember. Azonban Dante éppenséggel nem volt ostoba, és azt, amit a mai ember megért, ő nem kevésbé értené. Buta tehát nem volt. Azok pedig, akiktől ezeket a tanokat átvette, akik akkoriban a fenti módon írták le a világot, szintén nem voltak balga tudatlanok, hanem csak arról van szó, hogy egy másik oldaláról látták a világot! Felmerül most a kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az emberek a világ építményéről korábban másképp gondolkodtak, majd a 16. században hirtelen minden összezavarodik, és egy teljesen másféle világkép jelenik meg? Miért következett be ez a világtörténelemben?

Ez természetesen egy alapvető kérdés. De nem intézhetjük el annyival, hogy azt mondjuk: ezek a régebbi nézetek még eléggé gyerekesek voltak. Másról van szó: az emberek akkoriban még valami egészen mást láttak, mint amit a mai emberek látnak! Ezt jól meg kell értenünk: ők még valami teljesen mást láttak a világból. A mai ember rendkívül élesen gondolkodik. Olyan élesen gondolkodni, ahogyan mi vagyunk képesek, a régi ember nem tudott. A gondolkodás tulajdonképpen csak most van kialakulóban! A Szaturnuszra, amely a gondolkodásszervvel áll összefüggésben, a régi ember mindig szorongó tisztelettel tekintett fel. A Szaturnusz, úgy vélték, elpusztítja az embert. Sokat gondolkodni – ez nem nekünk való. A Szaturnuszt ezért mindig valami sötét bolygónak tekintették. Úgy gondolták, ha a Szaturnuszból származó erők túl erősen érvényesülnek az emberben, akkor azok az embert teljesen melankolikussá teszik. Ha valaki állandóan gondolkodik, akkor melankolikus lesz. A Szaturnusz-erőktől tehát a régi ember távol tartotta magát, és szívesebben gondolkodott inkább képekben.

Szintén jellemző volt rájuk, hogy nem sokat számoltak. Ma ellenben mi mindent kiszámítunk. Kopernikusz egész világképe matematikai számításokon alapul. A régi emberek viszont nem végeztek számításokat. Ezek a régiek ugyanakkor tudtak valamit, amit a maiak nem tudnak. Azt tudták, hogy mindenütt a világban, ahová csak pillantunk – erők tevékenykednek. De ezek az erők, amelyek az emberbe belehatnak, nem abban a szférában találhatóak, amit a szemünkkel képesek vagyunk érzékelni, hanem ezek az erők egy számunkra láthatatlan szférában működnek.

És így mondhatta Dante: létezik egy látható világ, és létezik egy nem-látható világ. A látható világ az, amelyet érzékelünk. Ha éjszaka felnézünk az égre, látjuk a csillagokat, a Holdat, a Vénuszt stb. Ez a látható világ. De a nem-látható világ is itt van körülöttünk! A nem-látható világon éppen ezeket a felsorolt „szférákat” értették, ahogyan akkoriban nevezték őket. Megkülönböztettek ily módon két világot. Az egyik az, amit a szemünkkel látunk, ezt mondták fizikai világnak. Van tehát egyfelől a fizikai világ. És van egy másik, amit a szemünkkel nem tudunk érzékelni. Ez az a világ, amelyről Dante beszélt, és amit éteri világnak neveztek. Az éteri világ azonban annyira finom anyagból áll, hogy az ember folyamatosan „keresztüllát” rajta.

Nem tudom, hogy önökkel is történt-e már efféle, de ismertem embereket, akik nem voltak annyira „műveltek”, mint amennyire a mai emberek azok, és akik nem hitték el, hogy körülöttük levegő van. Azt mondták: „De hiszen nincs itt semmi sem!” Önök persze nagyon jól tudják, hogy létezik levegő. Dante azt tudta, hogy nemcsak levegő létezik, hanem éppúgy létezik Hold-szféra is, Vénusz-szféra is és így tovább. Ez teljesen ugyanaz az eset! Önök azt mondják: „Benne élek a levegő közegében.” Dante azt mondta: „Benne élek a Hold-szférában, benne élek a Vénusz-szférában, vagy a Mars-szférában.” Csupán ennyi a különbség. Azt a valóságot, amit a szokásos módon nem látunk, de amit a szokásos fizikai és kémiai eszközökkel sem tudunk megfigyelni, éteri világnak nevezték. Dante tehát egy teljesen másik világot, az éteri világot írta le. Valójában tehát min alapul az, hogy hat évszázaddal ezelőtt Dante másmilyennek látta a világot? Éppen azon, hogy ő valami egészen mást ábrázolt: a nem-láthatót, az éteri világot mutatta be. Kopernikusz semmi egyebet nem csinált, mint hogy azt mondta: ne törődjünk az éteri világgal, inkább a fizikai világot írjuk le. Ebben állt akkor a haladás! De nem szabad azt hinnünk, hogy Dante valami ostoba fajankó volt, hanem arról van szó, hogy ő az éteri világról beszélt, nem pedig a fizikai világról. A fizikai világ nem volt különösebben fontos számára, az éteri világ foglalkoztatta.

A dolog alapjában véve csak a 18. század végén változott meg lényegesen. A 18. század végéig az emberek még tudtak valamit erről az éteri világról. A 19. századtól kezdődően azonban már semmit sem tudtak róla. Újból megismernünk az antropozófia segítségével lehet. A 19. században tehát az emberek már semmit sem tudtak az éteri világról.

Nézzük most a másik kérdést. Ha visszamegyünk a 18. századba, ott a következőképpen vélekedtek. Azt mondták: itt van egy gyertya, itt van a kanóc. Most meggyújtjuk a gyertyát. Tudják önök is, hogy amikor ég a gyertya, akkor a lángja a közepén kékes, a szélén sárgás színű. Ezt könnyen visszavezethetik arra, amit a színekről már megtárgyaltunk. Ugyanis a láng a közepén sötét, a szélén pedig világos. Ez attól van, hogy a sötétséget a fényen át nézzük. Többször is elmondtam, hogy ha a sötétséget a fényen át nézzük, akkor kéket látunk, megjelenik a kék szín. Azért keletkezik a láng belsejében kék szín, mert ott a sötétséget a fényen keresztül látjuk. Ezzel csupán arra akartam utalni, hogy a színtan, a színelmélet, amiről korábban már beszéltem önöknek, bárhol alkalmazható.

De tudjuk azt is, hogy amikor ég a gyertya, akkor egyre kisebb és kisebb lesz. Fent van a láng, és a lángba átmegy az, ami a gyertyából elolvad. Végül a gyertya teljesen elfogy. Ami az előbb gyertya volt, az most átkerült a levegőbe. Képzeljünk el egy olyan embert, mondjuk, 1750-ből, tehát aki még csak nem is kétszáz évvel ezelőtt élt, aki így szól: amikor a gyertya elég és minden felkerül a levegőbe, akkor a gyertyából kijutott valami a nyílt térbe. Végül már semmi sem marad belőle. Majd így folytatja az illető: a gyertya egészen finom anyagból, tűzanyagból áll. Ez a finom tűzanyag összekapcsolódik a lánggal, és minden irányban kiszabadul. Ez az 1750-ben élő férfi tehát még hozzáteszi: a viaszban található egy anyag, amely csak összesűrűsödött, tömörré vált. Ha azt a láng finommá alakítja, akkor kiárad a szabad levegőtérbe. Ezt az anyagot akkoriban flogisztonnak hívták. Valami tehát távozik a gyertyából. A tűzanyag, a flogiszton az, ami kiáramlik belőle.

Jött mármost valaki a 18. század végén, aki viszont így szólt: „Nem hiszek abban, hogy létezik flogiszton, amely szétárad a levegőben.” Mit tett ezután? A következőt. Elégetett egy gyertyát, de úgy, hogy mindent, ami égés közben képződött, azt visszatartotta. A gyertyát egy zárt térben égette el, azért hogy felfoghassa mindazt, ami ilyenkor kiáramlik. Majd pedig mérni kezdett. És azt találta, hogy az egésznek a súlya egyáltalán nem lett könnyebb. Lemérte tehát először a teljes gyertyát, azután azt a kis darabkát, ami megmaradt belőle, miután elégett. Azt, ami az égés során képződött, visszatartotta, majd lemérte, és azt tapasztalta, hogy éppen hogy valamivel nehezebb lett, mint korábban volt. Erre azt mondta: „Ha valami elég, akkor az, ami ilyenkor képződik nem könnyebb, hanem nehezebb lesz.”

Lavoisier volt, aki ezt a kísérletet elvégezte. Min alapult az, hogy ő egészen másféle nézetekhez jutott? Azon, hogy ő alkalmazta először a mérleget, azaz mindent lemért. Azután azt mondta: Ha itt minden nehezebb lett, akkor nem arról van szó, hogy valami eltávozott, vagyis flogiszton sem távozott el, hanem valami éppen hogy hozzájött az egészhez. Ez pedig az oxigén. Korábban úgy képzelték, hogy a flogiszton elillan, később pedig úgy, hogy ha valami elég, akkor tulajdonképpen oxigén járul hozzá. Így az égés nem a flogiszton kiáramlását jelenti, hanem az oxigén felvételét. Ez a felfogás úgy adódott, hogy Lavoisier mérte meg először a dolgokat. Korábban az emberek nem mérték meg az anyagokat.

Itt, hogy úgy mondjam, kézzelfoghatóan tárul elénk az, hogy tulajdonképpen mi is történt a világban. A 18. század végétől az emberek többé már semmiben sem hittek, amit nem lehetett megmérni. A flogiszton persze olyan valami, ami nem mérhető, ezért a flogisztont elvetették. Helyébe jött az oxigén. Az oxigént, amennyiben visszatartjuk, meg is mérhetjük. A flogisztont nem tudjuk visszatartani. Miért? Azért, mert mindannak, amit például Kopernikusz a Marson és Jupiteren megfigyelt, súlya van, meg tudjuk mérni. Amit Kopernikusz Marsnak nevezett, az valamilyen súlyt nyomna, ha egy hatalmas mérlegen lemérnénk. A Jupiter úgyszintén. Kopernikusz egyedül csak a súllyal rendelkező testekre volt tekintettel.

Dante nem csupán az ilyen testeket vette figyelembe, hanem éppen azokat, amelyekre nem vonatkozik a tömegvonzás, és mindig kifelé törekednek a világűrbe. A flogiszton egyszerűen azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyekről Dante beszélt, az oxigén pedig azokhoz, amelyeket Lavoisier figyelt meg. A flogiszton a nem-látható szférához tartozik, amely eloszlik az éteri világban. Az oxigén pedig egy anyag, amelyet megmérhetünk.

Látjuk ebből, hogy hogyan keletkezett a materializmus. Ez rendkívül fontos tudnivaló. A materializmus oly módon keletkezett, hogy az emberek csakis annak létezésében kezdtek hinni, ami meg is mérhető. Amit azonban Dante még látott a világból, azt éppen hogy nem lehet megmérni. Ha önök itt állnak a földön, akkor önöket le is lehet mérni. Önöknek súlya van. Ha pusztán azt nevezzük embernek, aminek súlya van, akkor csupán a fizikai emberrel van dolgunk. De gondoljunk most arra, hogy ez a fizikai ember holttest lesz. Minden súllyal rendelkező test, minden, amit mérlegre lehet tenni: holttestté válik, egyszer hullaként fekszik előttünk. Önök azonban még mindig élni fognak abban, aminek nincs súlya, ami a Földet körülveszi, és aminek létezését tagadja a materializmus. Erről beszélt Dante, és nekünk ismét erről kell beszélnünk, mindenekelőtt arról, hogy létezik ilyesmi. Ezért kijelenthetjük: amikor az ember a külső, a súllyal rendelkező testét – amit persze meg lehet mérni –, leveti magáról, akkor még mindig élni fog az étertestében!

Nézzük meg, mi is jellemzi ezt az étertestet. Ha itt áll egy szék, akkor látom is ezt a széket. Egy kép jön létre bennem a székről. Ha megfordulok, akkor nem látom már a széket. De a kép róla még mindig megvan bennem. Ez a kép az emlékezetemben van. Gondoljunk most az ilyen jellegű emlékképekre. Gondoljunk arra, hogy igen régen átéltünk valamit. Például átélték azt, hogy voltak valahol, mondjuk, egy piactéren vidám embereket láttak táncolni, és hasonlók. De bármi mást is említhetnék. Ennek képét megőrizték magukban. Már régen elmúlt azonban az, aminek a képét még így őrzik magukban. Mindenekelőtt többé már nem olyan dologként létezik, amit mérlegre tehetnénk, aminek súlya lenne, semmi efféle nem létezik már. Csak emlékképként található meg önökben. Ha élénk fantáziájuk van, mindent egészen jól elképzelhetnek, ami akkor történt, még azok ruhájának színeit is láthatják, akik ott körbetáncoltak. Az egész képet maguk előtt látják. Ám egy pillanatig sem fognak arra gondolni, hogy „megmérhető” lenne, amit annak idején láttak. A képet nem lehet mérlegre tenni. A valóságos embernek súlya van. Amit tehát ma önök magukban hordanak emlékképként, azt nem lehet mérlegre helyezni. A kép megmaradt, de anélkül, hogy maga a dolog fizikailag jelen lenne. Hogyan lehetséges önökben egy ilyen emlékkép? Éteri formában lehetséges! Többé már nem fizikailag, hanem éterileg létezik önökben.

Gondoljunk most arra, hogy úszunk, és valamilyen szerencsétlenség folytán fuldoklani kezdünk. De kimentenek bennünket. Az olyan emberek, akik átestek már ilyen fuldokláson, de megmenekültek, gyakran érdekes emlékképekről számolnak be. Ilyen emlékképeket viszont más módon is felidézhetünk magunkban. Ehhez nemcsak a fuldoklás élményén át juthatunk el, hanem úgy is, ha szellemtudományosan, antropozófiailag műveljük ki magunkat. Azok ugyanis, akik közel kerültek a megfulladáshoz, egész földi életüket, egészen a gyermekkorig, hirtelen végigtekintették. Minden

előáramlik, egyszerre csak emlékképek jelennek meg. Vajon miért? Éppen azért, mert a fizikai testtel, ami most a vízben van, valami különös történik. Itt emlékeztetnem kell önöket arra, amiről valamikor már beszéltem. Mondtam önöknek: ha egy test vízben van, akkor könnyebb lesz a súlya. A súlyából annyit veszít, amennyi az általa kiszorított víz súlya, amely, mint folyékony test, éppen akkora, mint a test maga.

Ennek felfedezése jól ismert történet. Már a régi Görögországban felfedezte valaki, hogy a testek a vízben könnyebbek lesznek. Arkhimédész sokat gondolkodott ezen a dolgon. Egyszer éppen a fürdődézsában hűsölt. Tudnunk kell, hogy Görögországban az emberek úgy fürödtek, hogy a többiek ebből mindent láttak. Mindez Szicíliában történt, ami akkoriban Görögországhoz tartozott. Az emberek módfelett meglepődtek, amikor Arkhimédész hirtelen kiugrott a dézsából és kiáltozni kezdett: Heuréka, heuréka!, vagyis: Megtaláltam! Az emberek azt kérdezték: „Mi az, amit ez a dézsában talált?” Arkhimédész ugyanis nyakig belemerült a vízbe, és néha kidugta a lábát; és akkor felfedezte: amikor az egyik lábát kiemeli a vízből, az nehezebb lesz. Amikor visszadugja, akkor könnyebb. Így a dézsában fedezte fel elsőnek, hogy minden test könnyebb lesz, ha vízbe merül. Ez az úgynevezett arkhimédészi törvény. A testek tehát könnyebbek a vízben. Így van ez azzal az emberrel is, aki fuldoklik – a fizikai teste könnyebb lesz, igen könnyű. Ami az étertestében van, azt még mindig őrzi magában, és ekkor emlékképek törnek fel benne. Ilyenkor tehát azért jönnek elő az emlékei, mert nincs már akkora súlya a testének. Amikor az ember meghal és egészen kívül kerül a fizikai testén, akkor rendkívül könnyű lesz. Ekkor már teljességgel az éteri szférában tartózkodik. Az ember a halála után mindenkor visszaemlékszik mindarra, amit a Földön átélt a gyerekkorától kezdve. Ez az első élményünk a halál bekövetkezése után: a tökéletes emlékezés.

Ezeket az emlékeinket tanulmányozhatjuk is. Abban az esetben tudjuk ezt megtenni, ha felkészítjük, kidolgozzuk magunkat oly módon, ahogyan azt leírtam A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben. Ha ez megtörténik, akkor mindig felidézhetjük ezeket az emlékeinket. Egyúttal tisztába jövünk azzal, hogy a lélek független a testtől. A lélek felidézi ezeket az emlékeket, mert a lélek elsősorban nem ahhoz az anyaghoz kötődik, amit levetünk a halálkor, hanem ellenkezőleg, kifelé törekszik a mindenségbe. Ez az első állapotunk a halál után. Ekkor az emlékeiben él az ember. A második állapotot a következő alkalommal szeretném önöknek bemutatni. Most csak valami olyanról fogok még utoljára beszélni, ami előkészíthet bennünket erre a témára. Ugyanis az a kérdés, amit feltettek nekem, rendkívül nagy jelentőségű.

Ha azt tapasztaljuk, hogy mindazt, amit Dante mondott a világról, a mai ember gyerekesnek tartja, akkor az lesz csak igazán gyerekes a mai felfogás számára, ami egyebet még hozzátett mindahhoz! Dante szerint ugyanis amikor az ember az étertestével behatol a Földbe, tehát ha átmegy rajta, akkor a Földön belül a pokolba jut. Úgy képzelte tehát, hogy kívül mindenütt az égi éteri világ van. De ha belefúródnánk a Földbe, akkor annak másik oldalán a pokolba ütköznénk. Mielőtt kijönnénk a Földből, a poklon kell átmennünk.

Ezt a mai ember igen könnyen félreértheti. Csak azt kell mondania: „Ha Dante nem Európában állt volna, hanem a Föld ellenkező oldalán, akkor ott fúrhatott volna bele a Földbe, a másik oldalon, és akkor most itt nálunk kellene a pokolnak lennie.” – Ezt mondhatja ellenvetésképpen a mai ember, hiszen jól tudja, hogy a Föld másik felén is élnek emberek. Tehát könnyen kijelentheti: Dante mégiscsak ostoba volt, és fogalma sem volt arról, hogy a Föld minden oldalán van élet, ezért a pokol bárhol lehetne, nemcsak ott, ahol ő jelezte. Mert bárhol áll valaki, fölötte mindig ott a csillagos ég, és számára a Föld másik oldalán lenne a pokol.

Látják, ez így is van. De csak a fizikai világ felől nézve. Ha itt van az ég, akkor a pokol csak a másik oldalon lehet. Ez így jelenik meg a fizikai világban. Ha áll valahol egy szék, akkor az csak azon az egyetlen helyen lehet. Nincs egy második hely, ahol még állhatna.

De Dante nem is így értette. Ő általában nem a fizikai világra gondolt, hanem erőket képzelt el. És azt mondta: ha itt áll egy ember a Földön, és saját étertestével mozogni kezd felfelé, akkor egyre könnyebb és könnyebb lesz. Mindinkább kikerül a gravitációból. Ha azonban az éterteste behatol a Földbe, akkor egyre nagyobb erőfeszítést kell kifejtenie, ami akkor lesz a legnagyobb, amikor elérkezik belülről a Föld másik oldalára. Ott minden szinte összepréseli, mert a nehézkedés ott a legerősebb. Nem arról van szó tehát, hogy ott valamiféle különös pokol fogadja, hanem arról, hogy átélte magában ezt az egész utat.

Ha pedig erre gondolt Dante, akkor elindulhat valaki befelé a Föld másik oldaláról is! Ha az ember felfelé halad, akkor egyre könnyebbé lesz, egyre inkább belekerül az éteriségbe. Ha viszont egyre lejjebb ereszkedik a Földben, akkor ez az elnehezülés vár rá. Egy bizonyos állapotba kerül, egy élmény ragadja el. Erről van szó. Dante nem azt mondta, hogy itt és itt, ezen a helyen van a pokol, hanem azt: ha valaki át akar haladni a Föld belsején az étertestével, az annyira nehéz lesz, hogy ahová elkerül – a Föld bármelyik oldalára –, ott számára egy „pokoli” élmény jelentkezik. Az a nézet csak a legújabb időkben keletkezett, hogy az emberek a poklot egy meghatározott helyen képzelik el. Dante arra az élményre gondolt, ami akkor lép fel az emberben, amikor mint éter-embernek át kell haladnia a Földön.

Ha azt halljuk, hogy Dante buta volt, ily módon az visszahull magára a kimondóra, hiszen ő a buta, amikor azt mondja, hogy Dante szerint a pokol a Föld átelleni oldalán van. Dante ilyet nem mondott, hanem csak azt, hogy amikor az ég felé emelkedik az ember, akkor lelkileg egyre könnyebb lesz; amikor pedig a Földbe ereszkedik alá – és bárhol is legyen, mindig a Föld „túlsó” oldala felé közeledik –, akkor valami pokoli élmény fogja el.

Tehát az egész nézetet utóbb elferdítették. És csak akkor, ha önök némileg tekintettel tudnak lenni arra az egészen másfajta nézőpontra, ahogyan az emberek régen rápillantottak a világra, tudják majd megérteni azt is, amiről a következő alkalommal fogunk beszélni: hogy mi marad meg a földi emberből, amikor átmegy a halál kapuján.

Ha ma kissé nehezebb volt a témánk, mint egyébként szokott, vegyék figyelembe, hogy ez a kérdésből is adódott. Remélem, hogy legközelebb egy kissé világosabb lesz minden. Szombaton tehát tovább fogjuk vizsgálni a dolgot, és azt, hogy mi történik az emberrel a halála után.

5. előadás – Az ember földi létének bizonyos alapjellemzői – Dornach, 1923. március 17.

[A járás, a beszéd és a gondolkodás. Az étertest tartja fenn az életet a fizikai testben. A fizikai test egy állandó felbomlási tendenciát folytat magában, ezt ellensúlyozza szakadatlanul az étertest. Az asztráltestből erednek a vágyaink. A halál után az étertest kihúzódik a fizikai testből. A római egyház volt az, amely az ember születés előtti szellemi életének tanát dogmatikailag betiltotta, és csak a halál utáni életet ismerte el. Az utóbbit az előbbi nélkül azonban lényegében nem lehet megértenünk.]

Ha az alapvető életkérdéseket kezdjük fejtegetni, a témáknak sohasem juthatunk igazán a végére, mert ezeknél az életkérdéseknél szinte az egész szellemtudományt be kellene vonnunk a kifejtésbe, amely éppen azért jelent meg a világban, hogy a nagy életkérdéseket megválaszolja.

Már említettem azt, hogy aki az ember szellemi-lelki életét akarja megragadni, annak valóban tanulmányoznia kell magát az embert. Az elmúlt alkalommal az emlékezetet vizsgáltuk, és elmondtam, hogy az emlékezés már valamiféle tisztán szellemi esemény bennünk. Ma egy egészen másik oldaláról szeretnék az emberhez közelíteni, és felidézni valamit, amiről korábban már beszéltünk. Ezeket a dolgokat ugyanis összefüggéseikben kell látnunk.

Hasonlítsuk össze az állat fejlődését az ember fejlődésével. Ha az állat egynémely dolgot meg is tanul az életben, a számára legfontosabbakat mégis teljesen önmagából fakadóan tudja. Az állat nagyon keveset lenne képes tanulni, még jó, hogy már eleve olyan sokat tud. Figyeljünk meg egy kiscsibét, amelyik éppen kibújik a tojásból: a számára ehető magokat azonnal csipegetni kezdi. Ez a tudás már ott van benne. Az embernek ezzel szemben előbb mindent meg kell tanulnia. Három olyan dolog van, amit az embernek földi élete kezdeti szakaszán meg kell tanulnia. Az első a járás. Az állatoknál ez többnyire nem okoz akkora nehézséget, számukra egyszerűbb a járás. Felállnak a négy lábukra, és négy lábon megindulni könnyebb, mint két lábon. Amikor az ember két lábon halad, akkor mindenekelőtt az egyensúlyát kell megtalálnia. Az állatoknál már adott az egyensúly biztosítása, amennyiben négy lábuk van.

De önök most azt mondhatják: „Vannak olyan állatok is, amelyek a mellső végtagjukat hasonlóan használják, mint az ember, például a majom és még egyéb állatfajták.” Ez így van. De eközben gondolnunk kell arra is, hogy egy majom a maga mellső végtagjaival tulajdonképpen ügyetlen, egész felépítését tekintve. Ha elülső végtagjaira nem is mindig támaszkodik a földön, akkor is szükséges, hogy azokkal belecsimpaszkodjon valamibe. Ha effélét nem csinál velük, ha például nem mászik, akkor valójában igen ügyetlen. Igazából a mellső végtagjaival nem sokat tud kezdeni. A legtöbb állat azonban mind a négy végtagját használja járáskor, és kezdetben az ember is ugyanezt teszi. Neki előbb még meg kell tanulnia a járást az egyensúlyozással együtt. Ez olyan valami, amit az embernek az életben el kell sajátítania. Először is tehát járni kell megtanulnunk.

Másodszor, mindenki tudja, hogy az ember megtanul beszélni, amire az állat már nem képes, legalábbis nem ugyanolyan értelemben. Csak a fantaszták állítják, hogy az állatok hasonlóképpen kommunikálnak, mint az ember. Nem akarom persze azt mondani, hogy az állatok nem tudják megértetni magukat. Már több mindent felhoztam önöknek, ami azt mutatta, hogy az állatok képesek erre. Csakhogy ők nem a beszéd útján valósítják ezt meg. Körbeszaglásznak, másképp viselkednek, mint egyébként, de nem a beszéddel fejezik ki, hogy mit akarnak. A második tehát, amit az embernek meg kell tanulnia, a beszéd.

A harmadik egy olyan valami, amivel az állat ugyanilyen értelemben egyáltalán nem rendelkezik: ez pedig a gondolkodás. Az embernek ilyenformán három dolgot kell megtanulnia a Földön: a járást, a beszédet és a gondolkodást.

Esetleg önök azt mondhatják: „A gondolkodást, ami bennünket jellemez, nem lenne helyes teljesen elvitatnunk az állatoktól. Nem tudhatjuk, hogy az állatok nem gondolkodnak-e.” De aki így vélekedik egy állatra pillantva, az körülbelül úgy beszél, mintha csak ezt mondaná: „Ha a nagymamámnak négy kereke lenne, és elöl még egy kocsirúd is állna ki belőle, akkor a nagymamám omnibusz lenne…” Nyilván mindenfélét mondhatunk, ha nem vagyunk tekintettel a tényekre. Ilyen esetben természetesen kijelenthetjük: miért ne beszélhetne és gondolkodhatna a kőzet is? Ha viszont a tényeket szem előtt tartjuk, akkor azt kell mondanunk: az állatok cselekvéseit nem egy saját individuális értelem mozgatja, hanem valami világértelem. Nem egyénileg cselekszenek. Ezért talán sokkal okosabb is, amit így tesznek, de ez nem a személyes tettük! Ha némiképp gondolkodnak is, mint ahogyan ezt egyesek állítják, ez a gondolkodásuk lényegében személytelen bennük.

Három dolog van tehát, amit az embernek meg kell tanulnia földi létében: járni, beszélni és gondolkodni. Egy normálisan fejlődő kisgyerek először megtanul járni, azután beszélni, és csak ezt követően gondolkodni. Teljesen téves lenne azt hinnünk, hogy az ember először gondolkodni tanul meg, és csak ennek alapján beszélni is. Előbb beszélni tanul meg, mégpedig az utánzás révén. Utánozza a szavakat, amiket hall, és csak a szavak használata során tanul meg gondolkodni. Az ember tehát a beszéden keresztül tanulja meg a gondolkodást. Ezért tanult meg gondolkodni maga az emberiség is csak olyan későn. Az ősi népek már tudtak ugyan beszélni, de gondolkodni csak később tanultak meg az emberek. A beszéd használata során sajátították el a gondolkodás képességét.

Gondoljuk meg, mi lenne egész emberi életünkkel, ha gyermekkorban nem szereznénk meg ezt a három képességet: a járást, a beszédet és a gondolkodást. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy e három tulajdonság: a járás, a beszéd és a gondolkodás kialakulásához szükségünk van a saját testünkre is. Ez a járás esetében a legkönnyebben belátható. A test egész felépítése arra utal, hogy a járásunkhoz nélkülözhetetlen a testünk. Egyáltalán nem tudjuk elképzelni, hogy helyet változtathatnánk testünk nélkül is. A járáshoz tehát szükségünk van a testünkre. A beszéd – aminek keletkezéséről már szót ejtettünk – ugyancsak nem lehetséges a gége, a nyelv és egyebek nélkül. Vagyis a beszédnél is szükségünk van a testünkre. De a gondolkodásnál sincs ez másképp. Nem tudnánk gondolkodni az agy és az idegrendszer nélkül. Erről könnyen meggyőződhetünk. Ha ugyanis megvizsgáljuk egy olyan embernek az agyát, aki nem képes gondolkodni, azt találjuk nála, hogy az agya pépes állagú. Nem tud gondolkodni, mert az agya pépessé vált. Az embernek ily módon szüksége van a fizikai testére éppen azokban a dolgokban, amelyeket itt a Földön kell megtanulnia.

De világosan kell látnunk azt is, hogy tulajdonképpen mi is történik bennünk, amikor például megyünk vagy általában mozgunk. Amikor ugyanis mozgást végzünk, akkor valami mindig pusztul is bennünk. Ha most itt állok, azután elmegyek valameddig, majd ezt követően megvizsgálnám a testemet, akkor a mozgás után a testemben több hamut találnék, mint ami előzőleg volt benne, mert a járás során elégtek bennem bizonyos anyagok. Egyáltalán nem tudnám magamat mozgatni, egyensúlyban tartani, a nehézségi erőt a testemmel legyőzni, ha nem égetnék el mindig valamit magamban. Égésfolyamatnak kell a testemben fellépnie, ha használni akarom az életben a járás és általában a mozgásképesség adományát. Ha viszont egyfolytában mozognék s mindig csak égetném magamban az anyagokat, ez hamarosan a végemet jelentené. Vagyis egyúttal folyamatosan ismét elő is kell állítanom azt, ami az égés során leépül bennem.

Ez utóbbiban a fizikai világ nincs segítségemre. A fizikai világ nem állítja helyre azt, ami bennem elégett. Csak meg kell néznünk, hogy mi történik az emberi holttesttel. A holttest teljesen feloldódik a fizikai világban. Például elégetik a holttestet, azaz elégetik a fizikai testet. Persze nem mindenkit hamvasztanak, van akit eltemetnek. De a test felbomlása a sírban tulajdonképpen lassú égési folyamat. A lényeg teljesen ugyanaz. Ha valaki gyorsan ég el, akkor a test rövid idő alatt bomlik fel. Akit sírba helyeznek, az csupán lassan ég el. Mindkét eset egyfajta elégés, csak az egyiknél hirtelen megy végbe, a másiknál lassabban.

Amikor holttestként feloldódunk a földben, akkor tulajdonképpen elégünk abban. Amikor megyünk vagy általában mozgatjuk magunkat, akkor is égünk. De a holttestet többé már nem tudjuk élővé tenni, éppen azért, mert a holttestben nem tudjuk kivitelezni azt az ellentétes folyamatot, amely az égést ellensúlyozza. A holttestet bármikor újra élővé tehetnénk, ha az égési folyamatot megállítanánk benne. Az elégést valahogyan ellensúlyozni – éppenhogy ezt tesszük mindaddig, amíg élünk.

Ezt az elégést valóban képesek vagyunk ellensúlyozni. Miért? Ha csakis fizikai testünk lenne, amelyet végül a sírba fektetnek, akkor nem lennénk képesek erre. Az embernek azonban a fizikai testén kívül éterteste is van. Ez a fizikai testnél finomabb test. Ha az ember lényét helyesen akarjuk megragadni, akkor azt kell mondanunk róla: egyfelől létezik a fizikai teste, másfelől van még éterteste is. Ez utóbbi játszik szerepet abban, hogy az égési folyamatot, amely mozgásunk következtében mindenkor zajlik bennünk, a megfelelő módon újra kiegyenlíthetjük. Nemcsak fizikai teste van tehát az embernek, hanem éterteste is! Amikor alszunk, akkor ez az étertest folyamatosan újra helyrehozza azt, amit nappal az égési folyamatok lebontottak bennünk. Ez annyit jelent, hogy alváskor az étertestünk is ott van a fizikai testünkkel. Alváskor az ágyban tehát ott fekszik a fizikai testünk és az étertestünk.

Miben különbözik az étertest a fizikai testtől? Az égési folyamat a gravitáció eredményeként lép fel bennünk, amikor hatással van ránk a külső világ. Az étertestnek viszont nincs súlya. Ha helyesen akarjuk látni az emlékezetünkben jelentkező képeket, ezekről azt kell mondanunk, hogy nem a fizikai testhez, hanem éppen az étertesthez tartoznak. És ebből következik, hogy az ember a maga emlékezetében nincs is alávetve a gravitációnak. Egyidejűleg dolgozni is és gondolkodni is tudunk, jóllehet ez utóbbit valami egyéb részünk teszi lehetővé bennünk. Erre később még kitérek. De az ember képes egyszerre dolgozni s gondolkodni. Ezt mindenki tudja, hiszen a munka során csak a fizikai testünket használjuk. Az étertest a munkavégzésben nem vesz részt. Ez lényeges szempont. Az ember az étertestében hordozza magában azt a tulajdonságot, hogy emlékképeket idézzen fel, hogy emlékezete legyen.

Most azonban menjünk tovább a második dologhoz, amit az embernek a Földön meg kell tanulnia: nézzük a beszédet. Amikor beszélni tanulunk, az nem pontosan olyan valami, mint amikor járni tanulunk. A járás során a külvilágban mozgunk. Amikor dolgozunk, akkor ezt is a külvilágban végezzük. A külső létnek valamilyen tárgyára irányulunk, ami velünk szemben észrevehető ellenállást fejt ki. Azonban a szavak kiejtése során egyáltalán nem érezzük – feltéve, ha az a levegő közegében történik –, hogy a beszéd nehéz lenne számunkra. Csak akkor éreznénk valami nehézséget, ha a levegő túl sűrű lenne körülöttünk. A puszta beszédnél ilyen nehézséget nem észlelünk. És mégis, levegő nélkül a beszéd sem lenne lehetséges, mert a levegőt mozgatjuk beszédkor.

Mármost nemcsak a külső mozgással kapcsolatos égési folyamatok mennek végbe bennünk, hanem például eszünk is, az étel pedig a szájon át a gyomorba kerül. Ekkor azt fel kell dolgoznunk, és a tápanyagnak az egész testen át kell haladnia. Ez valami belső munka, amely szintén égeti belül a fizikai testünket. Ha ilyenkor az étertest tevékenysége egy pillanatra leállna, az végzetes lenne számunkra. Ebben az esetben ugyanis a fizikai test fokozatosan lebontaná önmagát saját égési folyamatai által. Ami a fizikai testet legelsősorban jellemzi a földi világban, az tulajdonképpen nem egyéb, mint ez az állandó önpusztítása, a saját felbomlására való örökös törekvése.

A beszédnél ilyen nincs. Ha valakinek a szívében leáll a folyamatos mozgás, azaz ha az égés, amit éppen a szív tevékenysége idéz elő, nincs mindig azonnal kiegyenlítve az étertest által, akkor a szíve sem élhet tovább. A beszéd esetében azonban ezt így nem mondhatjuk. Az egyfolytában beszélő ember hamarosan kellemetlen lenne számunkra. De ilyenkor magával sem tenne különösebben jót. A beszéd nem olyan valami, amit az embernek megállás nélkül végeznie kell. Akkor beszél, amikor akar, éppen még el is hallgathat. A szívtevékenység kiegyenlítését az étertest által viszont semmikor sem hagyhatjuk abba. Földi létünk kezdetétől ennek legutolsó pillanatáig végeznünk kell. Nagy különbséget találunk tehát aközött, amit az ember belsőleg akkor cselekszik, amikor beszél, illetve aközött, hogy ő egyszerűen él. Magát az életet tartjuk fenn magunkban, amikor az égési folyamatot egyfolytában ellensúlyozzuk. De csak akkor kell beszélnünk, ha ehhez kedvünk is van.

Ám a beszéd során is az történik, hogy közben valami pusztít bennünket. Ténylegesen pusztítjuk magunkat. Légzés közben ugyanis folyamatosan oxigént veszünk fel, amelyet a vérbe juttatunk, közben pedig leadjuk a szén-dioxidot.

A nitrogént viszont nem tudjuk ugyanilyen módon felhasználni. Amikor beszélünk, mindig túl sok nitrogén jut belénk. Ez az érdekes a beszédben, hogy jelentős mennyiségű nitrogén marad bennünk. Ezzel bizonyos értelemben mérgezzük magunkat. Túl sok nitrogént felvenni ugyanis annyit jelent, hogy a ciánhoz hasonlóvá válni. A cián éppúgy egyfajta kapcsolat a szén és a nitrogén között, ahogyan a szén-dioxid a szén és az oxigén kapcsolódása. Így az ember folyamatosan ciánnal telítődik, miközben beszél. Ezt azonban ki is kell egyenlítenie valahogyan. Amikor tehát az ember a beszédszerveit mozgásba hozza, akkor bizonyos fokig pusztítja is magát, hasonlóképpen a térbeli mozgásakor, amikor is az égésfolyamat pusztítja. Neki ezt is újra ki kell egyenlítenie. És ezt végzi el bennünk az asztráltestünk. Ne ütközzünk meg az „asztrál” szón, máshogyan is nevezhetném. Nem az elnevezésen múlik a dolog. Az asztráltest is tehát kiegyenlít bennünk valamit. Ez az asztráltest, ami szintén megtalálható az emberi lényben, légzésünkkor és beszédünkkor fejt ki bizonyos tevékenységet.

Megfigyelhetjük most a fő különbséget az asztráltest és az étertest között. Hogyha éjszaka, amikor alszunk, a napközben okozott égésünket nem egyenlítenénk ki folyamatosan, akkor nem aludnánk, hanem meghalnánk. A földi élet során étertestünk a fizikai testünkkel elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Beszélni viszont nem tudunk éjszaka, amikor alszunk. Ehhez fel kellene ébrednünk. A beszéd az asztráltesttel függ össze. Ez azt mutatja, hogy asztráltestünk éjszaka kihúzódik a fizikai és az étertestünkből! Ezért lélegzünk kissé másképp alváskor. Kevesebb szén-dioxidot lélegzünk ki éjszaka, mint nappal. Van tehát egy harmadik test is bennünk, az asztráltest. Az asztráltest a beszédünk során fejt ki hatást.

Ha megnézzük az állatot, látjuk menni, mozogni. Nem kell ezt külön megtanulnia, ösztönösen végzi. Az állatok ellenben nem tudnak beszélni. De nekik is van beszédszervük! Szinte csodálkoznunk kell azon, hogy a kutya vajon miért nem beszél, miért csak ugat? Ez azért van így, mert a kutya nem képes felhasználni a saját asztráltestét akkor, amikor hangot ad ki. Ezért nem képes megtanulni beszélni. Nekünk embereknek tehát meg kell tanulnunk járni, mozogni, és meg kell tanulnunk beszélni. Az állat semmit sem tanul meg az éterteste számára, és semmit sem tanul meg az asztrálteste számára. Mi emberek azonban képesek vagyunk arra, hogy tanuljunk.

Hogy az ember még másféleképpen is tud tanulni, az abból fakad, hogy gondolatokra képes. Minden szellemi tanulás abból áll, hogy az ember gondolatokhoz jut. Amikor beszél, akkor csak a külvilágot utánozza. Amikor viszont gondolkodik, akkor neki magának kell belül tevékenynek lennie. Az ember tehát gondolatok révén tanul. De menni is, beszélni is úgy tanul meg, hogy segítik ebben a gondolatok. Csak a gondolat ilyenkor még nagyon halvány benne. Még nincsenek igazi gondolatok az emberben a járás és a beszéd tanulásának idején. Hogy képesek vagyunk tanulni, mégpedig olyan dolgokat is, amelyeket az állat nem tudna befogadni, az abból fakad, hogy a fizikai, az éter- és az asztráltestünkön kívül még Énünk is van, ami teljességgel átjár bennünket. Ezzel felsorolhatjuk az emberi lény egészének négy elkülöníthető részét, melyek a következők: fizikai, éter-, asztráltest és az Én.

Amit most leírtam önöknek, az a teljes ember egy bizonyos szemléletén, egy tényleges tudományon alapul. A szokásos tudomány éppen nem valódi tudomány. Nem törődik azzal, hogy mi a valóság. Mert mindenkinek, aki tud is valamit, úgy kellene beszélnie: az embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste és Énje van. De nem ezt mondják, mert az emberek alig törődnek a valósággal.

Fordítsuk most figyelmünket abba az irányba, ahogyan mindez a halálnál megjelenik. Ezt a témát tulajdonképpen egyáltalán nem lehetne megragadnunk, ha ismereteinkben nem jutnánk tovább annál a szintnél, ahol ma rendszerint megállnak. A mai világ kultúrembere, ahogyan nevezi magát, hihetetlenül kényelmes. Mert hogyan gondolkodnak a mai kultúremberek? Hogy az ember megtanul járni, ezzel általában nem sokat törődnek, mert a gyermekeknél ez magától adódik, amikor a felnőtteket utánozzák ebben. Erre tehát senki sem fordít különösebb figyelmet.

Hogy az ember megtanul még beszélni is, az emberek ezen sem ütköznek meg különösebben. Pedig a Földön volt olyan időszak, amikor még egyetlen ember sem tudott beszélni. Még csak egyfajta jelbeszéd volt közöttük, és csak ezt követően alakult ki a beszéd. De ezt a tényt az emberiség már réges-régen elfelejtette. A történelmet manapság annyira egyszerűnek látják, csak olyan korszakokba tekintenek vissza, amelyekben az ember már tudott beszélni. Hogy a beszéd olyan valami, amit az embernek előbb még meg is kellett tanulnia, ettől manapság már teljesen eltekintünk. Ez a felejtés is oka a népek közötti ellenségeskedésnek. Csak egyszer gondolnának arra a népek, hogy ők a beszédet megtanulták, és az olyan valami, amit el kellett sajátítania mindenkinek, akkor nem lennének annyira gőgösek sem a saját nyelvükre, és nem állítanák szembe egymással a népcsoportokat. Az emberek egészen elfelejtették, hogy a beszédet az emberi bensőből kellett megtanulniuk.

Ha valaki az antropozófiához akar eljutni, akkor a beszédet is, mondhatnám, ismételten meg kell tanulnia! Hiszen tapasztalhatják, hogy ha önöknek a mai tudósok közül valaki előadást tart, az olyan, mintha valami gép beszélne. Figyeljék meg egyszer: olyan, mintha egy gépből jönnének a szavak. Egészen másmilyen az, amikor a szellemtudomány, az antropozófia szellemében fejtünk ki valamit. Olyankor szüntelenül keresnünk kell a megfelelő szavakat, az embernek belsőleg mindig rá kell lelnie a szavakra, és még azután is, amikor megfogalmazunk valamit, állandóan azon kell aggódnunk, hogy a szavak talán nem igazán jól adták vissza a valóságot. Az antropozófia egészen más viszonyt akar teremteni azokkal, akik odafigyelnek rá, mint ami e téren jellemzi a mai tudományt. A mai tudósok különösebben nem törődnek a beszéddel, az antropozófiában viszont erre mindig nagy hangsúlyt kell helyeznünk.

Ez éppen egy olyan kérdés, amit különösképpen a szívemen viselek, amikor a könyveimet írom. Olyankor egy állandó, hogy úgy mondjam, belső nyugtalanság hajt a nyelv helyes megformálására, hogy a leírtak mindenki számára érthetőek legyenek. Szükséges valami teljesen új vonásnak megjelennie abban, ahogyan a nyelvet használjuk. A mai tudós emberek egyszerűen azt mondják rám, hogy rossz stílusban írok, nem a szokásos német nyelv szerint fogalmazok, mert hozzászoktak ahhoz, hogy a szavak úgy jöjjenek egymás után, mint amikor menetel az ember. De ők nem is belülről, a lélekből beszélnek. Ezért nem tudják elfogadni azt, amikor valaki a mondatait nem úgy formálja meg, amihez ők már hozzászoktak. Ebből is érezhető, hogy manapság nem sokat törődnek az emberek a beszéddel.

A harmadik a gondolkodás volt. A mai ember nagyon büszke a gondolkodására. De erre most mégis azt kell mondanom: manapság az emberek alig-alig gondolkodnak! Túlnyomórészt kerülik az igazi gondolkodást. Egy példán meg is mutathatom önöknek, hogy valóban ez a helyzet. Ezt jól megfigyelhetjük ugyanis a vallás esetében. Léteznek vallások a világban. De nem mindig voltak. Az embereknek annak idején először még meg kellett alkotniuk a vallásokat. Ha jól megnézzük a történelmet, láthatjuk, ahogy az emberek fokozatosan kialakították magukban vallási meggyőződéseiket. Ezért találkozunk azzal a ténnyel, hogy a múltban egyfajta belső küzdelem folyt a vallási nézetek megszerzéséért. Mit csinálnak az emberek ma? Pusztán átveszik örökségként azt, ami egykor mint vallási élet érvényes volt. De ezek az emberek az érzékfelettire vonatkozó minden újabb gondolat befogadásától már mereven elzárkóznak! Ha viszont az emberek mindenkor ilyenek lettek volna, akkor még ma sem lenne vallás a Földön, hanem teljesen állatszerűek lennénk – ez így igaz –, mert nem fogadtak volna be magukba semmiféle gondolatot az érzékfeletti létről. Ma az emberek valóban legnagyobbrészt olyanok, hogy nem képesek gondolatokat befogadni arról, ami érzékfeletti a világban. Csak azt engedik magukba, ami az egyház tanaiban készen megtalálható, vagyis amit a régebbi korok erről vagy arról gondoltak. A tudósok persze kijelentik: „Mi az egyháztól teljesen függetlenek vagyunk. Nekünk igenis vannak saját gondolataink, amiket már mi magunk alkottunk meg.” – Csakhogy ez sokszor egyáltalán nem igaz! Aki ugyanis egy kicsit is ismeri az egyház történetét, az tudja, hogy azok a gondolatok, amelyeket a mai tudósok kijelentenek, gyakran csak az egyház régi gondolatainak puszta megismétlései.

Nem sokkal ezelőtt élt egy nagy tudós Berlinben, du Bois-Reymond. Valóban jelentős tudós volt ő. Mindenekelőtt nagyon elegánsan beszélt, folyamatosan ömlött belőle a szó, mert nem saját magából, hanem az átörökölt hagyományból merítette mondandóját – olyanformán, ahogyan a nagynéninek is tetszik az, amikor a plébános a szószéken olyanokat mond, amiket ő már betéve tud. Ha pedig valaki valami újat mondana, azt rögtön elutasítaná. Du Bois-Reymond, a komoly tudós tehát az 1870-es években Lipcsében tartott egy nagy beszédet a természetkutatók gyűlésén. Ez a beszéd nagyon híres lett. Körülbelül ezt mondta: mindazt, amit mi emberek az érzékszerveinkkel észlelünk, azt képesek vagyunk megérteni is. Az érzékeken túli létet viszont nem vagyunk képesek megérteni, és egyáltalán nem is ismerünk belőle semmit. – Az előadás híressé vált mint ignorabimus beszéd. Az ignorabimus annyit jelent, hogy valamit sohasem leszünk képesek megismerni. A végkövetkeztetés tehát ez az „ignorabimus” volt.

Hová nyúlik vissza azonban du Bois-Reymond e beszéde? Valaki önök közül az előadás után odamehetett volna hozzá, hogy azt mondja: „Te egy tanítványa vagy – persze felőlem úgy is mondhatták volna –, excellenciás uram, ön csupán egy tanítványa az egyháztudós Aquinói Tamásnak!” Du Bois-Reymond pulykavörös lett volna és mérhetetlenül kikelt volna magából, hogy őt Aquinói Tamás, a katolikus egyháztudós tanítványának tekintik. Őt ez igen felháborította volna. Ugyan egy másik beszédében egyszer már kifejtette: a német tudósok a Hohenzollern-dinasztia tudományos védelmezői. Ezt teljes hittel vallja magáról is. A katolikus Aquinói Tamással azonban már nem szívesen társulna.

Mit is tanított Aquinói Tamás? A következőket: az ember a fizikai világot teljesen önmaga által képes megismerni. Az érzékfeletti világ megismerésében azonban már rászorul az isteni kinyilatkoztatásra. Ebben nem támaszkodhat egyedül önmagára. – Hagyjuk el ebből a tételből az „isteni kinyilatkoztatást”, és ezt kapjuk: Az ember csak a fizikai világot ismerheti meg, az érzékfeletti világot pedig pusztán önmaga által nem ismerheti meg. Tekintsünk el attól, hogy ez valami egyházi tan, és ugyanoda jutunk, amit du Bois-Reymond mondott. Ő csak félig mondta ki a tételt, mert egészében kényelmetlen lett volna számára. De ettől még teljesen Aquinói Tamás tanítványának tekinthető. Sokszor tehát nem igaz, hogy a mai tudománynak csakis saját gondolatai lennének. Sok nézetet átvett még az egyháztól is. Csak éppen nem veszik észre ilyenkor az emberek, hogy nem saját gondolatokat hangoztatnak.

Ugyanígy nem veszik kellőképp figyelembe azt sem, hogy az ember megtanul járni, önmagát mozgatni, mint ahogyan megtanul beszélni is és gondolkodni. Ez éppen olyasvalami, mint amikor arra utaltam, hogy a beszédet az ember belülről formálja meg, vagy amikor arról volt szó, hogy az égést ismét ki kell egyensúlyoznunk magunkban, vagy amikor azt hangsúlyoztam, hogy a gondolkodást az embernek a saját bensejéből kell kifejlesztenie. Ám csak ilyen nézetek útján juthatunk el az emberben található örökhöz és halhatatlanhoz! Ha az efféle dolgokat nem méltányoljuk különösebben, akkor teljesen érthető lesz az is, hogy valóban elzárva marad előttünk a bennünk levő örök és halhatatlan oldal.

Éppen a gondolattalanság és az emberi beszéd és járás témája iránti közömbösség vezet oda, hogy manapság egyáltalán nem veszik figyelembe azt, hogy az emberben van valami, ami által többnek mondható a puszta holttestnél, amit halálakor a sírban hagy. Az embernek valójában minden pillanatban le kell győznie magában ezt a holttestet, különben azonnal meghalna. Az embernek ezzel a fizikai holttesttel szemben az éterteste, az asztrálteste és az Énje segítségével kell harcolnia. Vagyis a halált saját magunkban megállás nélkül le kell győznünk. A halál folyamatosan itt van bennünk. Minden pillanatban meghalhatnánk. De nem halunk meg mindaddig, amíg ébrenlétben és alvó állapotban a helyes módon össze tudjuk kötni magunkban az étertestünket, az asztráltestünket és az Énünket.

Mi marad meg belőlünk a halálkor? Először is megmarad az étertestünk. Ez az étertest azonban most nagy vonzást kezd érezni magában a kozmosz felé. Súlya nincsen, a gravitáció nem hat rá. Azonnal ki akar terjeszkedni kifelé, mivel már szabadnak érzi magát, amikor fizikailag megszűntünk élni. Mi jelent az, hogy már nem élünk? Annyit jelent, hogy az étertestünket kihúztuk a fizikai testből. Azonnal meghalunk, ha az étertest kihúzódik, hiszen az étertest az, ami életben tartja a fizikai testet. Meghalni tehát mindenekelőtt annyit jelent, hogy étertestünk elhagyja a fizikai testet. A fizikai testben ezzel valóban beindul a teljes elégés folyamata, mert nincs benne többé étertest. Az étertestben viszont azonnal jelentkezik az a törekvés, hogy kitáguljon a kozmikus világ felé. Ezzel kapcsolatos az, hogy a halálunk után még megvan az emlékezetünk, mert ez az étertestből fakad, ahogyan erről korábban már beszéltem. Az étertest maga azonban gyorsan beletágul a kinti világba. Ezért néhány nap múlva ez az emlékezet már elenyészik bennünk. Az ember tehát néhány napig még visszaemlékszik utolsó földi életére, ahogyan ez a fuldokló embernél is olykor megtörténik. Erre szintén már utaltam.

Mindezt most egy olyan valaki állítja önöknek, aki antropozófus, és aki nem egyszerűen kitalálja ezeket, hanem mit is csinál? Hozzátanul ahhoz még valamit, amit általában ma tudnak az emberek. Naponta jövünk-megyünk az életben. Menni annyit jelent, hogy folyamatosan égni belül. De sohasem vesszük figyelembe, hogy az égést mindig ki is egyenlítjük. Ha tudnánk erről a kiegyenlítésről, vagyis arról, ami akkor történik, amikor a lábamat mozgatom, és közben az étertest segítségével ellensúlyozom az égést, ha tehát tudnánk erről, akkor az étertestről is tudomásunk lehetne. De ezzel nem törődik a mai ember. Nem tekint az étertestére. Márpedig ebben áll az antropozófiai tanulás: megtanulunk rátekinteni az étertestre. Megtanuljuk azt szemlélni, hogy az emberben szakadatlanul egy folyamat megy végbe, amely ellenszegül a halálnak. Éppúgy valami kísérletet folytatunk, ahogyan kísérleteket végeznek a fizikai és kémiai laboratóriumokban. Elmondok önöknek most egy ilyen kísérletet. Az efféle gyakorlatokat A magasabb világok megismerésének útja című írásomban fejtettem ki. Most felvázolok egy ilyet, amit bárki elvégezhet.

Tegyük fel, hogy csináltam valamit nappal, valamilyen munkát végeztem, ez lehetett testi munka, de lehetett szellemi munka is. Este, mielőtt elalszunk, egészen pontosan elképzeljük a következőket: Itt vagyok én, de most magamat kívül látom, és most elképzelem, ahogyan emeltem a lábamat, mozgattam a kezemet, vagy ahogyan gondolkodtam – mindezt elképzelem. Azáltal, hogy ezt ismét elképzeljük, teljesen magától lassanként felmerül bennünk egy másféle képzet is. Az ugyanis, hogy mindezt nekünk helyre kell hoznunk, ellensúlyoznunk kell. Kapunk ilyenkor egy képzetet az étertestünkről, úgyszólván megjelenik egy darab belőle. Ekkor az étertesttel bizonyos kapcsolatba kerültünk.

Korunk embere általában azt mondja: ha valaki a külső életet megismerte, az már éppen elég is. Az iskolában a gyerekeket nem is tanítják semmi egyébre. De ez a legkényelmesebb megoldás. Akik pedig többet akarnak tudni, azok lázongó elégedetlenek. Ha ellenben a legzsengébb gyermekkorban kiképeznénk ezeket a képességeket, akkor minden ember képes lenne érzékelni az étertestét.

A legnagyobb gyakorlatot szerezhetjük meg abban, hogy mindazt érzékeljük, ami lejátszódik bennünk a mozgáskor vagy a munka folyamán, ami lehet akár szellemi munka is. Teljesen világos képzeteket nyerhetünk minderről, de ez nem marad meg bennünk sokáig, mert három nappal később ezeket a képzeteket ismét elveszítjük. Amikor önök a fizikai világról tanulnak valamit, mondjuk, bemagolnak egy szöveget, ez megmarad önökben, ha jól magukba vésik. Az érzékfeletti világról alkotott képzeteink, tehát amiket az étertestről szerzünk, három nap múlva tovatűnnek, ha ezeket idejében nem változtatjuk át fizikai képzetekké. Miért? Azért, mert amikor mindezt akaratlagosan idézzük elő magunkban mint egyfajta kísérletet, arra éppen az a jellemző, ahogyan a halál után történik meg velünk ugyanez. A halált követően az éteri formában levő képzeteink is hamarosan elillannak belőlünk. De így tűnnek tova akkor is, amikor az ember még életében szándékosan idézi elő őket. Ugyanúgy, ahogyan az ember megismeri az oxigén reakcióit egy laboratóriumban a kémiai tudomány alkalmazásával, úgy ismeri meg az éteriséget a szellemtudomány segítségével, ha a megfelelő „kísérleteket” saját magán végrehajtja. De ez éppen annyit jelent, hogy nem állunk meg annál, amit ma a szokásos tudomány mond. Ezért tekinthetjük A magasabb világok megismerésének útja című könyvemet annak folytatásaként, amit az embereknek mostanság tanítanak. Azt a tényt, hogy az ember a halála után két-három napig étertestének élményeit átéli, már a halál előtt is megtapasztalhatjuk, és bizonyos tudományt is formálhatunk belőle.

Ily módon megismerkedhetünk étertestünkkel. Az ember azonban az asztráltestével is kapcsolatba kerülhet. Ha ránézünk a vízre, általában nem gondolunk arra, hogy hidrogén és oxigén van benne. Galvanikus eljárással azonban elválaszthatjuk egymástól ezt a két anyagot. Akkor elkülönítjük két tartályba a hidrogént és az oxigént. Így kell előbb elválasztanunk az asztráltestet is a fizikai testtől, hogy érzékelni tudjuk. E dologra tekintve tehát valódi tudományt kell folytatnunk.

A hétköznapi életben bizonyos időközönként vizet fogyasztunk. Azután sokáig nem iszunk. Majd megint szomjasak leszünk. A szomjas ember ismét inni akar. Éppen úgy, mint akkor, amikor a beszédnek kell megjelennie: előbb akarnunk kell beszélni, hogy beszélni kezdjünk. Ez pontosan ugyanolyan. A beszédnél akarnunk kell, hogy beszéljünk. Amikor szomjasak vagyunk, akkor is akarnunk kell azt, hogy igyunk. A szomjúság semmi egyebet nem jelent, mint hogy inni akarunk, valamiféle akarat az ivásra. Úgy mondhatjuk ezt, hogy észlelünk saját magunkban egy vágyat, egy tényleges kívánság lép fel bennünk. – Figyeljék meg: először beszéltünk az emlékezetről. Az emlékképek olykor úgy jelennek meg, hogy akarjuk őket, de többnyire teljesen maguktól jelentkeznek. Az emlékképek egyszerűen elénk lépnek. Nekik az étertesttel van dolguk. Ellenben a vágyak, kívánságok, mint a szomjúság, az éhség vagy a szellemi-lelki vágyak és kívánságok már csakis úgy támadnak az emberben, hogy akarni kezdünk. Az ember akarata belülről fakad. A vágy addig van jelen, amíg ki nem elégül, vagyis amíg az akarat el nem éri célját.

Gondoljuk meg, hogy tulajdonképpen mit akarunk, amikor, mondjuk, szomjasak vagyunk! Mit akar olyankor az ember? Érez a testében egy állapotot, amin segíteni szeretne. Mire vágyunk akkor, amikor megszomjazunk? A szomjúságban az után vágyakozunk, hogy keringeni tudjon bennünk a folyadék, abban az értelemben, ahogyan a víz kering a testben. Ha ez akadozik, akkor szomjasak leszünk. Valójában mit akarunk? Azt, hogy a testünket a megfelelő módon működtessük. Az éhség esetében is ugyanez a helyzet. Az ember tulajdonképpen mindig akar valamit saját magában, de amit akar, az mégsem a testből indul ki! Az akarást, a vágyakat nem a test teremti meg. Ha a fizikai test minden vágynak eleget tenne, akkor hamarosan felemésztené magát. De nem is a test hozza létre bennünk a vágyakat.

Honnan származnak akkor a vágyak? A lélekből! Még csak nem is az étertestből. Az étertestből az emlékezet fakad. A vágyak az asztráltestből erednek. Persze nem mindig vannak jelen vágyak, kívánságok az emberben. A vágyak váltakoznak bennünk a kielégültség érzetével.

Érintettük ezzel azt a kapcsolatot, ami a vágyak és az asztráltest között van. De mit akarnak végül is a vágyaink? Az asztráltest bizonyos állapotára törekednek. Ahogyan az étertesttel kapcsolatban beszéltem ismereteink bővítéséről, ugyanúgy a vágyak tekintetében is módunk van a további tanulásra. Ha ebbe belebocsátkozunk, akkor érdekes módon egyre inkább visszajutunk az életünk elejére, egészen a gyermekkor kezdetéig. Ott az ember csupa vágyakból állt. Abban az életkorszakban ugyanis, amire nem is tudunk visszaemlékezni, csupán vágyak, kívánságok éltek bennünk. Forrtak, buzogtak bennünk a vágyak. A csecsemő, amikor a világra jön, csupa kívánság, sóvárgás. Ezekig a vágyainkig megyünk vissza. És ekkor találunk rá az asztráltestünkre!

Nem ismerhetjük meg igazán az asztráltestünket, ha nem alkalmazzuk azt a módszert, amit A magasabb világok megismerésének útjában leírtam, mert az ember gyermekkorának csak addig a pontjáig emlékszik vissza, amikor az asztráltest már úgy összekötötte magát a fizikai testtel, hogy többé nem is tudjuk megkülönböztetni őket. Viszont ha ez a kapcsolat már létrejött bennünk, akkor visszaemlékszünk arra, ahogyan mint egészen kis gyermekek a fizikai testünk után vágytunk. És ekkor kezdjük megérteni azt, ami a halált követően történik velünk, amikor is az emlékezést már néhány nap múlva elveszítjük. Az ember ugyanis ilyenkor szakadatlanul vágyakozik utolsó földi életének fizikai testére, ami hosszabb ideig is eltarthat. Ezt még az életben szintén tanulmányozhatjuk.

Ha ugyanis valaki, mondjuk, hatvanéves lett, és végrehajtja azt a belső gyakorlatot, hogy visszaemlékezik a gyermekkorára és ekkor megtapasztalja az asztráltestet, akkor ő az asztráltestével már egészen jól megismerkedhet. De észreveszi, hogy most hatvanévesen az asztrálteste egészen másképp viselkedik, mint ha tíz évvel ezelőtt végezné el a gyakorlatot. Az asztráltest ugyanis változik az életkorral. Hatvanévesen könnyebben kerülünk kapcsolatba az asztráltesttel, mint ötvenévesen. Ha valaki még csak huszonöt éves, akkor szinte alig tudja ezt megtenni. Húszévesen pedig az ember nem jut el az asztráltestéig. Ez tehát függ az életkortól.

Az ember ilyenformán megismerkedhet az asztráltesttel, és azután így szólhat: az asztráltestem mindig más lesz, minél idősebb vagyok. Minél idősebb lesz ugyanis az ember, annál több vágyat fejleszt ki magában. Ezért amikor valaki átmegy a halálon, annál több vágyat talál magában, minél idősebb, szemben azzal, ha még egészen fiatal lenne. Ez esetben kevesebb vágy fejlődött ki benne.

Amíg az ember a halál után még nem jutott el odáig, hogy többé már ne vágyakozzon a fizikai teste után, addig az asztráltestében él. A következő alkalommal meg fogom mutatni önöknek, hogy mi is az oka annak az összefüggésnek, hogy az ember a halál után élete időtartamának egyharmadát asztráltestben éli, és csak néhány napot az étertestben. Arra ma már nincs időnk, hogy ezt közelebbről megvizsgáljuk.

Végül az ember teljesen elszakad vágyaitól. Már nem vágyakozik a fizikai teste után, és fellép valami egészen sajátos állapot. Most már nincs meg benne a vágy a fizikai teste után, amelyben idáig élt, de egyúttal megkapja a lehetőséget arra, hogy előkészítse magának azt a fizikai testet, amelyet majd a jövőben fog magán viselni. A szellemi világban tehát most végrehajt magán egy olyan munkát, amely képessé teszi őt arra, hogy a következő földi életében ismét fizikai testet ölthessen fel. Ez a munka tart a legtovább. Majd újból beleereszkedik a földi létbe.

Legközelebb ki fogom fejteni, hogy az, amit az emberek örökkévalóságnak neveznek, egészen jól megalapozható. A témát a következő alkalommal bővebben ismertetem. Ezt ugyanis magában foglalta az a kérdés, amit feltettek nekem.

Mindezekhez azonban úgy jutottunk el, hogy a szellemihez vezettem el önöket. Szóltam arról, hogy az embernek a fizikai testén kívül van még éterteste, asztrálteste és Énje is. Ezek már megvannak nemcsak azelőtt, hogy megszületnénk, hanem már azelőtt is, hogy a testünk sejtcsíra-élete az anyában kialakulna. Ezek már ezt megelőzően készen állnak, együtt vannak az érzékfeletti létben. Már a fizikai testünk előtt léteznek.

Van egy bizonyos egyházi dogma, amelynek igen érdekes a tartalma. A kereszténység elterjedését követően már egészen közkeletűvé vált. Akkortól fogva ugyanis a római egyház megtiltotta az embereknek, hogy a földi életüket megelőző szellemi életükben higgyenek… A földi élet előtti élettel az emberek azóta valóban nem is sokat törődnek. Azt mondják: „Egyszer élünk, mi közünk lenne egy földi létet megelőző léthez?” – Ezzel szemben már teljesen komolyan veszik a halál utáni létüket, mert nem akarják, hogy az életük megszűnjön. Ehhez már ragaszkodnak.

Sohasem fogjuk azonban megérteni a halál utáni életet, ha a születés előtti, azaz a fogamzás előtti életről nincs tudomásunk. Az egyik nem lehetséges a másik nélkül. Mi történt tehát akkor, amikor azt az egyházi dogmát felállították, hogy a földi élet előtti élet felé nem szabad az embernek pillantania, vagyis hogy nem szabad hinnünk a földi létünket megelőző életünkben? Az történt, hogy az ember egész kilátását az érzékfeletti világra lehetetlenné tették, elvették az embertől!

De van-e annak valami értelme, hogy éppen az egyház szakította el az embert attól, hogy betekintése legyen az érzékfeletti világba? Nagyon is van! Az emberben ugyanis ott találjuk a vágyakozást a halál utáni életre, az egyház pedig a saját ügykörébe vehette most mindazt, ami általában a meghalással, a halállal kapcsolatos. Ezek után az ember már semmit sem tudhatott arról, ami a halál után vár rá, és arra lett utalva, amit neki az egyház mond. Teljesen az egyház vezetésére kellett bíznia magát. Az egyház számára tehát éppenséggel megvolt az értelme annak, hogy ezt a dogmát egyszer bevezette. A halál után van élet, de mindaz, ami az ember halálával összefügg, csakis az egyház igazgatása alá tartozhat.

Egyszer beszélgettem egy neves csillagásszal, aki semmit sem hitt el az antropozófiából. De a csillagászok olyan emberek, akik a legkönnyebben belátják, hogy a fizikaiságnál nem állhatunk meg. Szóba jött az egyház és az állam. E kettőről azt mondta, hogy az állam szükséges dolog, de az egyház már kevésbé tetszik neki, mert az embereket a puszta hithez köti, és nem ad nekik megismerést. És ekkor mondta nagyon szépen ez a csillagász: „Van az egyházban valami magasabb rendű, sokkal inkább, mint az államban, mert az állam csak az életet igazgatja számunkra, az egyháznak viszont a halálunkat kell.” – Mivel pedig az egyház a halál témakörében tűnik ki, azért sokkal több mindent szerzett meg a maga számára, sokkal nagyobb az emberekre való befolyása.

A szellemtudomány, az antropozófia azonban az embert valódi megismeréshez akarja juttatni, éppen azért, hogy az emberek a saját halálukat már maguk tudják „igazgatni”. Ez a fontos. Ebben áll a valódi haladás, az előbbre lépés. Akkor az ember többé már nem pusztán valami függésviszonyban szeretné érezni magát valakiktől, hanem a saját életét ő maga akarja a kezébe venni. Erről van szó!

Az emberek manapság már kezdik észrevenni, hogy a világ nem olyan, mint korábban volt. Régen azt gondolták: Az életben egy bizonyos időn keresztül dolgoznunk kell; ez bizony már így van, hiszen ha nem dolgoznánk, leállna az élet. De később az állam fizeti nekünk a nyugdíjunkat. Ez a gondolat vezette őket. Ha pedig meghalok, mondták maguknak, akkor az egyháztól várhatom a lelkem nyugdíjazását. Vagyis hogy majd mindenféle megismerés nélkül, a saját közreműködésük nélkül az örök üdvösségbe „nyugdíjazzák” őket.

A valódi fejlődésnek azonban éppen abban kell állnia, hogy az ember az életét maga irányítsa, és ezt ne engedje át sem az államnak, sem az egyháznak, hanem megismerésére, akaratára támaszkodva önmagából fakadóan jusson valamire. Ehhez viszont éppenhogy a saját halhatatlanságának kérdését a szellemtudomány segítségével kellene megragadnia.

6. előadás – Az étertest és az asztráltest az életben és a halál után. Az Én szerepe a test kialakításában a születéskor – Dornach, 1923. március 21.

[Az életünk egyharmadát átalusszuk, a halál után asztráltestünknek éppen ennyi időre van szüksége, hogy megszabaduljon a földi lét utáni vágyától; ekkor elszakad az Énünktől, amely ezután egyedül folytatja útját a szellemi létben. Ott az Én feladata az, hogy felvegye magába a kozmikus tudást, és ennek segítségével felépítse az asztráltestet, az étertestet és a fizikai testet az újabb földi megtestesüléshez. A megtermékenyített petesejt mint kaotikussá vált anyag és az Én aktív tevékenysége benne az emberforma kialakítása érdekében.]

Haladjunk tovább abban a témában, amit a korábbiakban vizsgálni kezdtünk. Az emberi élet megértéséhez hozzátartozik az ember alvásának tanulmányozása is, amire már gyakran utaltam önöknek. Amikor éljük az életünket reggeltől estig, az a meggyőződés alakul ki bennünk, hogy az alvástól lesz majd ismét erőnk, az alvás oszlatja el a fáradtságunkat. Csakhogy az alvás ennél sokkal többet jelent az ember számára. Gondoljuk végig a következőket. Az álmainkat, amelyeket alvás közben élünk át, többnyire nem tudjuk felidézni. Az álmok olyanok, hogy az ember hamarosan elfelejti őket, mint ahogyan ezt önök mindannyian tudják is. Legfeljebb csak arról van szó, hogy ekkor vagy akkor volt valamilyen álmunk, amit azután másoknak gyakran elmeséltünk. Majd éppen az elmesélésnek köszönhetően meg is jegyeztük. Azok az álmok ellenben, amelyeket nem mesélünk el, nagyon gyorsan tovatűnnek.

Éppenígy, ha önök visszagondolnak az életükre, egészen a gyermekkorukig, úgy néhány emlékük eszükbe juthat a gyermekkorból és a későbbi évekből. De ez a visszanézés valójában minduntalan megtörik. Ha visszagondolnak az időben, látják, hogy valamely nap tart az elalvásukig, de ezután emlékezetük csak a következő nap reggelétől veszi fel újból a fonalat, majd megint elérkezik az estéhez, és azután ismét szünet következik. Vagyis ha visszanézünk az életünkre, nem a teljes életünket látjuk, mert a visszatekintésből mindig hiányzik az az idő, amit alvással töltöttünk. Ha tehát egy vonallal ábrázolnánk az emlékezésünket, akkor az mindig megszakad az estétől reggelig tartó időben, ekkor nem emlékszünk semmire, majd ismét emlékezni tudunk a reggeltől estig lezajló szakaszra, ezután ismét szünet jön estétől reggelig és így tovább. Az életünket tulajdonképpen csak úgy tudjuk felidézni, hogy annak egy bizonyos hányadára egyáltalán nem is emlékszünk. Ez nyilvánvaló. Ez az idő az, amit alvással töltünk el.

Képzeljünk el most egy olyan embert, aki nem tudna aludni. Önök is ismernek olyanokat, akik arról panaszkodnak, hogy nem képesek elaludni. De sokukat közülük nem kell annyira komolyan vennünk. Például sok ember meséli a másiknak, hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét. És ha megkérdeznénk tőlük, hogy mióta tart náluk ez az állapot, akkor mindjárt rávágják: bizony, már tíz éve semmit sem alszom! – Egy olyan ember, aki tíz éve nem aludna, már tíz éve halott is lenne. Az emberek persze alszanak, de mivel alvás közben annyira eleven álmaik vannak, úgy tűnik nekik, mintha ébren lettek volna. Az ilyen embereknek azt kellene mondanunk: feküdj le nyugodtan, nem kell aludnod, csak feküdj az ágyban. – El is fog aludni, és ha nem is tud róla, mégiscsak alszik. Csak azt akartam ezzel önöknek mondani, hogy az ember, ahhoz hogy éljen, a legkevésbé sem nélkülözheti az alvást. Az alvás az élet számára éppoly fontos, mint a táplálkozás. Aki nem tudna aludni, élni sem tudna.

Vajon mennyit alszunk egész életünk folyamán, a születésünk és a halálunk között? A legtöbbet az egészen kis gyermekek alszanak. Amikor megszületik a csecsemő, szinte mindig alszik. Az alvás időtartama azonban fokozatosan rövidül, és egyre kevesebbet alszunk. Amikor pedig már valamennyire megöregszünk, és visszanézünk az életünkre, akkor azt kell mondanunk, hogy életünk egyharmadában tulajdonképpen aludtunk. Ez az egészséges. Az élet egyharmadát tehát valójában átalusszuk.

Ezt a tényt elég sokáig számon is tartották az emberek. Csak manapság már nem szívesen emlékeznek olyan dolgokra, amelyeket régen nagyon is tudtak. Még a 19. században, annak is az elején voltak emberek, akik ilyen témában írtak, és azt mondták: az embernek nyolc órát dolgoznia kell, nyolc órát magára szánhat, és nyolc órát aludjon. – 16 óra ébrenlét és 8 óra alvás, ebből kijön a nap 24 órája. A 24 órának egyharmada 8 óra, amit alvással tölt az ember. Ez egy teljesen helyes megfigyelés volt. Egész életének egyharmadában az embernek bizony aludnia kell. Mostanság az emberek alig törődnek azzal, hogy mennyire fontos az alvás az élet számára, mert azzal sem törődnek sokat, ami lélek és szellem bennük. Csak az foglalkoztatja őket, amit ébrenlétben átél a testük, de az már kevésbé, hogy mi van a lelkükkel és a szellemükkel. Ez éppen olyan, mint amikor az emberek gyakran mondják a hétköznapi életben: aludni valóban jó dolog, de kell hozzá valami, ami álomba ringat. – És ehhez este megisznak néhány sört, hogy jól alhassanak. De mégsem azon múlik az alvásunk, hogy van-e, ami álomba ringat bennünket. Arról van szó, hogy rendkívül nagy jelentősége van az alvásnak az ember életében.

Most viszont nézzük meg közelebbről, hogy tulajdonképpen mit is jelent az alvás. Az ember alapjában véve szereti önmagát. Ezt különösen a betegeknél figyelhetjük meg. A beteg ember kimutatja, hogy mennyire szereti magát, mert amikor fáj neki valami, akkor rendkívül aggódik magáért és hasonlók. Ez persze helyes, de elárulja azt is, hogy az ember mennyire szereti önmagát. De tulajdonképpen mit szeret az ember, amikor önmagát szereti? Nem mást, mint a testét szereti. Ez pedig az élet egyik nagy titka, vagyis az, hogy az ember a saját testét olyannyira szereti. Az a szeretet, amit a testünk iránt érzünk, akkor mutatkozik meg a leginkább, amikor ezzel a testtel valami nincs rendben.

A test iránti szeretetünk azonban a visszájára is fordul. A testünk egész nap mozgásban van. A testünket agyonhajszoljuk a nap folyamán. És a lelki-szellemi, amely benne van a testben, a nap haladtával – anélkül hogy az ember ezt tudná – a testet egyre kevésbé tudja elviselni. Ez igen érdekes, és fontos erről tudnunk. Miközben éljük a napunkat és állandóan mindenfélét csinálunk, a lelki-szellemi részünknek egyre terhesebb lesz a testünk. Ezért alszik a kisgyerek olyan sokat. A gyermek nagyon szereti a testét, mindig a testet akarja élvezni. Ha egy csecsemőt nézünk, mindig látjuk rajta, hogy milyen örömet vált ki benne a teste. Csak gondoljunk arra, amikor tejet ivott és elalszik. Ebben az alvásban a gyermeket elárasztja az emésztés kellemes érzése. Élvezi azt, ami a testében történik. És csak akkor ébred fel újra, amikor megint éhes lesz. Mert ami akkor történik benne, amikor éhes, azt már nem szereti. Ezért gyorsan felébred. Látjuk tehát, hogy a gyermek még az alvásban is élvezi a testét. A legszebb látványban lehet ilyenkor részünk, ha az alvó gyermekre pillantunk. Csak a tudós urak nem teszik ezt, mert érzéketlenek az ilyen látvány iránt.

Figyeljék meg egyszer, amikor egy tehéncsorda áll a legelőn, rágcsálja a füvet, majd egy idő múlva jólesően leheverednek a tehenek és élvezik az emésztésüket. Amiatt éreznek magukban örömet, ami a testükben megy végbe.

Tudnunk kell tehát arról, hogy az ember a saját testét tulajdonképpen élvezni akarja. Csakhogy az embereknél még valami másról is szó van, mint a teheneknél, illetve a felnőtt embernél is másról, mint a csecsemőnél. A csecsemők még nem járnak dolgozni, ezért zavartalanul élvezik a testüket alváskor. A tehén mindent ösztönből csinál, ezért alváskor szintén élvezi az emésztését. Az ember azonban már egyáltalán nem tudja élvezni az emésztést. Az emberrel az történik, hogy amikor egész nap használta a testét, estére odáig jut, hogy számára a teste már nem is rokonszenves. Már nem tudja szeretni. És pontosan ezért alszik el! Lefekszik aludni, mert a teste többé már nem szimpatikus neki. Az az antipátia, amit a nap folyamán az ember kifejleszt a teste iránt, tereli este az ágyba elaludni. Addig alszik, amíg ezt az antipátiát legyőzi magában, majd ismét felébred, ha a szimpátiája a teste iránt újból helyreállt. Azt kell legelőször is megértenünk, hogy a felébredés ezen a szimpátián alapszik, ami reggelre ismét létrejön bennünk a testünk iránt. Ez a szimpátia a test minden egyes szervére kiterjed. Ezért amikor az ember felébred, akkor mintegy beleereszkedik testének szerveibe.

Gondoljunk az álmainkra felébredéskor. Az álmok ilyenkor igen gyakran olyanok, hogy például kígyókról álmodunk. Mert beleereszkedtünk a beleinkbe, és ezért álmodunk kígyókról. A kígyók a kanyargós belekre utalnak.

Az ember tehát a testével való szimpátiája révén a maga szellemi-lelki részével ismét beleereszkedik a testébe, amikor reggel felébred. Ennek a szimpátiának szükséges meglennie bennünk, különben folyton el akarnánk hagyni testünket.

Most pedig képzeljük magunk elé azt, hogy az ember meghal. A testét elhagyja, ez a test többé már nem tartozik az emberhez. Ilyenkor az első élmény az, ami fellép bennünk – erről már volt szó –, hogy egész életünkre vonatkozóan emlékek, gondolatok jelennek meg bennünk. De néhány nap múlva ezek el is tűnnek. Szétszóródnak a mindenségben. Ám megmarad bennünk a szimpátia-érzés az iránt, amit a testünk az életünkben átélt. Testünknek ezen élményeire vonatkozó szimpátia-érzésünket is most fokozatosan le kell építenünk magunkban. A halál után mindenekelőtt az a tennivalónk van, hogy a testünkkel való szimpátiánktól megszabaduljunk.

Mennyi ideig tart, míg ezt a testre irányuló szimpátiát újból helyre tudjuk állítani akkor, amikor még élünk? A nap egyharmadát veszi igénybe. Ezért a halál után is a test iránti szimpátia leépítése egész életidőnk egyharmadával esik egybe! Ha valaki, mondjuk, harmincévesen meghal, akkor ahhoz, hogy a testiségtől teljesen elszakadjon, vagyis hogy már semmilyen szimpátia-érzést ne hordozzon magában a földi világ és élet iránt, nagyjából tíz évre van szüksége – ezt persze csak hozzávetőlegesen kell értenünk. Halálunk után tehát először néhány napon keresztül visszaemlékezünk az életünkre; majd megkezdődik a fizikai testiségről való leszokásunk – ha mondhatom így –, ami a Földön eltöltött életünk idejének egyharmadát teszi ki. Fő arányát tekintve érvényes ez mindenkire, de az egyik embernél lehet hosszabb, egy másik embernél lehet rövidebb időtartamú, attól függően, hogy a fizikai testiség iránti szimpátia valakiben mennyire erős vagy éppen kevésbé erős. A halál után tehát vár ránk egy munka, amit így lehet körülírni: az ember leszoktatja magát mindarról, ami összekötötte őt a fizikai testtel.

De erre önök most azt mondhatnák: „Amit mesélsz nekünk, az tulajdonképpen csak egy teória. Honnan tudhatjuk, hogy marad még valami az emberből, amikor fizikai testét levetette? Mi bizonyítja ezt?” – Ehhez semmi mást nem kell tanulmányoznunk, csak azt, ahogyan az ember fejlődik az életben.

Ott van először is az élet legelső periódusa, amelyben kifejlődik az ember. Életének ez az első szakasza addig tart, amíg az ember megkapja maradandó fogait. Először csak tejfogai vannak, majd kifejlődnek maradandó fogai. A tejfogakról azt kell tudnunk, hogy azokat az öröklődés által kapjuk. A maradandó fogaink azonban nem az öröklődés eredményei bennünk, hanem étertestünk produktumai. Az étertest tevékenykedik az emberben, és kialakítja a maradandó fogakat. Van tehát a fizikai testünk, amit többször jellemeztem már önöknek, ez hozza létre a tejfogainkat. Van azután az étertestünk, amely viszont a maradandó fogakat alakítja ki bennünk, azokat, amelyek megmaradnak az emberben.

Észre kell vennünk, hogy az embereknek manapság csak az a képessége fejlődött ki, hogy absztrakt módon gondolkodjanak, pusztán elméleteket alkossanak, de nem tudják úgy nézni a világot, amiről A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben szólok. Ha ugyanis a gyermekben valóban követni tudjuk azt a folyamatot, ahogyan fokozatosan elérkezik a maradandó fogak kialakulásához, akkor az étertestnek ezt az érzékfeletti munkáját látjuk meg benne. Ez az a testünk, amelyet megtartunk a halálunkkor, néhány napig megőrizzük, de amely később eloszlik a világmindenségben. Ha tehát helyesen tanulmányozzuk azt, ami kialakítja az ember maradandó fogait, akkor közelebb kerülünk annak megértéséhez is, hogy a halál után még néhány napig az ember éterteste megőrződik, de azután levetjük magunkról ezt is, ami lényegében annyit jelent, hogy az étertest szétoszlik a mindenségben.

Azonban van még az embernek asztrálteste és Énje is. Az asztráltest az, amely állandóan a fizikai test után vágyakozik. Az asztráltest – a benne rejtőző Énnel – egyfolytában a fizikai testet akarja. Már többször említettem, hogy az ember a vágyait, a kívánságait az asztráltestében hordozza. Minden szükségletünket, vágyunkat az asztráltest fejleszti ki bennünk. Ezek a szükségletek és vágyak nem a fizikai testből erednek. A magára maradt, holttestté vált fizikai testben semmiféle vágyat és szükségletet nem találunk.

Tehát azt mondhatjuk: az a valami, ami a maradandó fogakat adja nekünk, a halált követő néhány nappal eltávozik belőlünk. Mi marad meg? A válaszhoz tanulmányoznunk kell az asztráltestet, amely különösen erős tevékenységet fejt ki az emberben a fogváltástól egészen a nemi érésig. Az emberi életnek ez szintén egyik fontos periódusa. Mai tudományunk ezekkel a dolgokkal nem foglalkozik, és semmilyen figyelmet nem szentel nekik.

A fogváltástól a nemi érésig valami érzékfeletti, mégpedig az asztráltest dolgozik a gyermekben. Mit akar ez az érzékfeletti asztráltest? Az egész testet fokozatosan birtokba venni. Ugyanis még nincs teljesen benne az emberben, amikor a maradandó fogak kialakulnak. De a fogváltáskor a gyermek nekilát annak a feladatnak, hogy az asztráltestet behúzza az egész testébe, hogy az teljességgel átjárja. Ennek során egyre érettebbé válik a gyermek. És az asztráltest akkor ereszkedett bele maradéktalanul a fizikai testbe, amikor a gyermek nemileg érett lett. Igen fontos tudnunk, hogy az asztráltest az, ami kialakítja a nemi érettséget a gyermekben.

Ezek a témák természetesen nem tanulmányozhatók oly módon, ahogyan korunk tudománya szeretné. A mai tudósok csak azt akarják tanulmányozni, ami kézzelfogható. Az életet az emberben nem vizsgálják. Aki azonban valóban helyesen tekint arra a folyamatra, ami a fogváltástól a nemi érésig zajlik az emberi testben, az tudja, hogy ekkor éppen az asztráltest a tevékeny. Az asztráltest kelti életre vágyainkat, kívánságainkat. Nyilvánvalóan a gyermekekben a fogváltás előtt is vannak már szükségletek és kívánságok. Ekkor az asztráltest főképpen a fejben helyezkedik el. Csak később húzódik le a test egész területére. Önök nagyon jól megfigyelhetik azt a folyamatot a fiúknál, ahogyan az asztráltest kiterjeszkedik. A fiúknak megváltozik a hangja, amikor nemileg érettekké válnak. Ez pontosan azt jelenti, hogy az asztráltest belenyomul az egész fizikai testbe. A lányoknál ezt abban követhetjük nyomon, hogy a nemi élet szervei és külső jegyei fejlődésnek indulnak: kifejlődnek a mellek stb. Ez az asztráltest megjelenése a testben. Mármost ezt az asztráltestet megőrzi az ember a halál után is, amikor az étertest már lehullott róla.

De ez az asztráltest az is, amely minden reggel ismét a fizikai testbe törekedett. Mert miközben alszik, az embernek nincsenek vágyai, sem nemi vágyak, sem egyéb kívánságok nem ostromolják. De ezek feltámadnak, ha felébred. Azért jelennek meg, mert reggel az asztráltest a fizikai testbe ismét belenyomul. Ezt az asztráltestet tehát az életben az jellemzi, hogy minden reggel belehúzódik a fizikai testbe. De ezt akarja tenni a halál után is, és pontosan erről kell magát fokozatosan leszoktatnia.

Amikor valaki 30 éves, vajon mennyi időt töltött a fizikai testében? 20 évet volt benne, 10 évet nem volt benne! 10 év az, amennyit nem tartózkodott fizikai testében, mert olyankor aludt az ember, és még éppen ennyi ideig vágyakozik az asztráltest a fizikai test után a halált követően. Ezért tevékeny az ember a halál után az asztráltestében, mégpedig a földi életének egyharmadát kitevő időn keresztül. Ennek leteltével az asztráltest végül megnyugszik. Ezek után az ember már csak az Énjében él. Úgyhogy elmondhatjuk: a halált követően, miután életünk egyharmadnyi időtartamán is túl vagyunk, már csak Énünkben létezünk tovább.

Ez az Én a tulajdonképpeni szellemi az emberben. Most az Énnek valami roppant nagy dolgot kell elvégeznie, hogy tovább létezhessen. Nem alaptalanul beszéltem olyan sokszor önöknek arról, hogy az ész, az értelem, a gondolatok tulajdonképpen benne áradnak a világban. Azt mondtam, hogy ha helyesen tekintünk a világra, akkor abban mindent értelmesen elrendezettnek fogunk találni. Ezt az állatvilágban egyszer már megfigyeltük. Az egész világ olyan, hogy nem kell azt hinnünk róla, hogy csakis az emberi értelem létezik benne, hanem a bennünk levő értelem csak a mindenségben kiterjedő értelemből egy csepp. Mindenütt értelem van. Aki azt hiszi, hogy egyedül csak az ő értelme, esze létezik, az éppolyan balga, mint az, aki azt hiszi, hogy abban a pohárban, amely az előbb üres volt, de most tele lett, a víz magából a pohárból jött létre. Éppenséggel a kútból, avagy a Föld vízkészletéből került a pohárba. Így az az értelem is, ami bennünk van, a mindenhol jelenlevő világértelemből való, abból származik.

Csak nem vesszük ezt észre az élet folyamán. Miért nem? Azért, mert legfőként bent, magában a testünkben működik ez a világértelem. Ha önök megfigyelnék azt – erről egyszer már beszéltem –, hogy mit csinál a testük egy egészen kis cukordarabkával, amit éppen lenyeltek, vagyis hogy ez a kis darab cukor nemcsak feloldódik a testben, hanem mindenféle más anyaggá átalakul, ha tehát mindazt tudnák, ami ilyenkor történik, akkor igen elcsodálkoznának. Már akkor is meglepődhettek, amikor az emberi testben lejátszódó folyamatoknak csupán az alapjellemzőit körvonalaztam. De ha még oly részletesen is tárgyalnánk az emberi test egyes folyamatait, azzal még mindig csak egy kis darabot ismernénk meg belőle. Önök lélegeznek. A belélegzett levegőt az önök teste folyamatosan felhasználja. Gondoljanak arra, hogy percenként tizennyolcszor vesznek levegőt. Amit belélegeznek, azt folyamatosan felhasználja az egész szervezet. Emögött azonban egy rendkívüli értelem áll, valami egészen óriási és nagyszabású világértelem.

A testünk cselekszi mindezt. A testünk valóban mérhetetlen tudás alapján működik. Egészen csodálatra méltó, amikor megfigyeljük, hogy ténylegesen mekkora értelmet tanúsít az emberi test. Ez egészen hihetetlen.

A halál után azonban már nincs fizikai testünk. Majd nincs már étertestünk sem. Végül asztráltestünk sincs, és így nem vágyakozunk a fizikai test után sem. Már csak az Énünk maradt meg. Az Én most észreveszi, hogy semmilyen test nincs körülötte, de egyúttal megindul benne egy megismerési folyamat: magába fogadja azt a tudást, hogy miképpen létezhet az emberi test a Földön!

Ekkor kezdődik valami rendkívüli, amiről nekünk most képet kellene kapnunk. A mai tudomány egészen könnyen kész van a felelettel. A mai tudomány így beszél: hogyan keletkezik az ember? Az ember a megtermékenyülés által keletkezik, az anyában található megtermékenyült petesejtből. A tudomány tehát azt mondja: itt van a megtermékenyített petesejt, benne pedig valahogyan már ott búvik az ember. – Aki tehát semmit sem ért az egészből, az azt mondja: van ott valami képződmény, és majd abból előjön az emberlény. Ezt az emberek már elég régóta így vélik, de ezzel valójában mindent erősen leegyszerűsítenek.

Képzeljük el, hogy itt van az anyai petesejt, amiből önök kialakultak. Az előbbi nézet szerint önök ott lennének belül megbújva mint valami egészen aprócska emberkék. Minden anya azonban ismét csak egy anyából született. Vagyis az önök anyukája picike emberként hasonlóképpen benne volt egy anyai testben, azaz az önök mamája benne volt a nagymamájukban, a nagymama a dédmamában, ő pedig az ükmamában, és ez így folytatódik egészen Éváig, az ősanyáig.

Így önök eljuthatnak még ahhoz a különös nézethez is, hogy Évában, az ősanyában az egész emberiség már ott rejtőzött, de mintegy skatulyákba rakva, valamiképpen egymásba illesztve. M. úr ezek szerint ott bújt meg abban az őspetesejtben, az összes többi emberrel együtt, csakhogy így „beskatulyázva”. Évában, az ősanyában az egész emberiség ott lapult. Ezt a teóriát, amit valamikor fejlődéselméletnek is neveztek, később gúnyosan skatulyaelméletnek keresztelték el.

A 19. század elején azonban az emberek felhördültek: ez teljes képtelenség, mondták, hogy az ősanyában az egész emberiség benne foglaltatott, mégpedig úgy, hogy az egyik ember a másikban bújt meg valami elképesztő tömegben. Ez lehetetlenség. – Ezért egy másik elméletet állítottak fel. Azt mondták: Nem, a petesejtben valójában még semmi sincsen; de amikor megtermékenyül, akkor mindenféle külső természeti hatások érik: a levegő, a klíma, a nap, a fény és minden lehetséges külső viszony. Az egész természet hatással van erre a petesejtre, amely ennek hatására fokozatosan létrehozza az embert.

Ez a nézet mármost olyasfajta, amin a materializmus kapva kap, amikor el akar képzelni valamit. De egy alaposabb vizsgálat előtt sokáig nem tarthatja magát ez a felfogás sem. Vajon mi történik velünk akkor, amikor a természet erőteljes hatással van ránk? Akkor bizony abba az állapotba esünk, amit idegességnek szoktak mondani az emberek. Aki minden légáramlatra és fénysugárra érzékeny, az túlérzékennyé válik. A bennünket körülvevő természet hatásai éppenhogy ilyenné tesznek. Ez az elmélet sem lehet tehát az igazi.

Egy valódi vizsgálat egészen mást mutat meg nekünk. A helyes tanulmányozás kideríti, hogy abban a petesejtben lényegében véve teljes felfordulás van! A megtermékenyülés előtt még megfigyelhető a sejt alkotórészeinek rendezettsége. A még meg nem termékenyített petesejtben különböző alkotóelemeket találhatunk. Amikor azonban a petesejt megtermékenyül, akkor ezek az alkotóelemek széttöredeznek, és az egész petesejt ezután már nem egyéb, mint egy tiszta „romhalmaz”, ha szabad így kifejeznem magam. Műveltebben szólva, teljességgel kaotikus az egész. A petesejt valami abszolút rendezetlen anyaggá válik!

Olyasféle anyagot, amely ennyire összevissza állapotú, sehol máshol nem találunk a világban! Minden anyag egy meghatározott módon belsőleg valamiképpen el van rendezve, felépítése van. Bármit is nézzenek meg, legyen az akár csak egy kis porszemecske, ha beteszik mikroszkóp alá, látni fogják, hogy mennyire finoman, művészileg épül fel belül. A megtermékenyített petesejt az egyetlen, amely belül a tökéletes rendezetlenség állapotát mutatja. Még csak ezután kell majd rendezett anyaggá alakulnia. De többé már semminek sem szabad belőle következnie, általa történnie, ha a végcél az, hogy a petesejtből emberlény fejlődjön ki.

Az emberek igen sokat foglalkoznak például a fehérjékkel. Mindig azt tanulmányozzák, ahogyan a fehérje belsőleg meg van formálva. De a fehérjének csak addig van ilyen belső rendezettsége, amíg nincs megtermékenyítve. Amennyiben a fehérje megtermékenyül, akkor azonnal beáll az az állapot, amit az előbb úgy hívtam, hogy „romhalmaz”. Kaotikussá válik, valami abszolút rendezetlen anyag lesz belőle. És ebből keletkezik az ember!

Az ősanya, Éva, amennyiben létezett, sem hordta magában az egész emberiséget, de az ember nincs benne egy később megtermékenyült petesejtben sem, mert a megtermékenyített petesejt mindig teljesen kaotikus, rendezetlen, és Éva ősanyánkban is ilyennek kellett lennie. Ha az emberlény ebből a petesejtből ki akar fejlődni, akkor arra kívülről kell hatást kifejtenie. Ez úgy is mondható, hogy az embernek ebbe a petesejtbe bele kell ereszkednie. A valódi természettudományos nézőpont megmutatja, hogy az embernek kívülről kell a fizikai petesejtbe belekerülnie. Más szóval, az emberlény a szellemi világból jön… Nem az anyagból sarjad ki, nem abból keletkezik! Az anyag ilyenkor először éppenhogy káosszá válik.

Így van ez már a növényeknél is. A növényeknek ott a föld, a földben van a növénycsíra. Ugyancsak nem a leghelyesebben látják manapság azt, hogy mi történik a földben a növényi csírával. Ebben ugyanis először a rendnek szintén fel kell borulnia, és csak azt követően van rá hatással az új tavasz, hogy kívülről szellemi módon már létrejött az új növény a rendezetlen anyagban. Ez így van az állatoknál is, és különösképp az embernél. A növényeknél ez egyszerűbb. Alakjukat az egész világegyetem alakítja ki. Az embernél viszont más a helyzet, a világmindenség nem formálja meg az ember lényét. Magának az embernek kell azt kialakítania!

Az embernek tehát ebbe a rendezetlen anyagba ténylegesen bele kell hatolnia, különben semmiféle emberlény nem keletkezhetne ebből a zűrzavarossá vált anyagból. Az embernek előbb le kell ereszkednie a szellemi világból, és bele kell merülnie ebbe a rendezetlen anyagba. Az egész megtermékenyülés csak arra szolgál, hogy létrehozzon egy ilyen rendezetlen anyagot annak a lénynek a számára, aki a szellemi világból le akar kerülni a fizikai létbe, vagyis hogy biztosítva legyen számára az anyagnak ez a rendezetlen állapota. A normális, rendezett anyaggal e téren semmit sem tudna kezdeni! De az ember nem így jelenik meg a fizikai létben, mint ahogyan a növény teszi ezt, mert akkor neki is növénnyé kellene válnia. Az embernek valóban az egész mindenséget fel kell építenie magában. És ezt mindenkor el is végzi. Valami végtelenül csodálatos az, ahogyan az ember ebbe a rendezetlen anyagba a világegyetemet beledolgozza.

Néhány példán szeretném megmutatni önöknek, ahogy az ember beleformálja a világegyetemet a zavaros anyagba. Lerajzolom a Föld felületét, hogy ábrázolni tudjam a dolgot. Reggel a Nap feljön, elér egy bizonyos magasságot, aztán ismét lenyugszik. Egy bizonyos szöget ad, ameddig a Nap felemelkedik. Ez nagyon érdekes, hogy a Nap mindig felemelkedik eddig a szögig, majd ismét lebukik. A szög persze más nyáron, mint télen. Ebben a szögben kifejeződik a Nap viszonya a Földhöz.

Ezt azonban még máshol is megtaláljuk. A fény behatol a szemünkbe. Ahol a látóideg az agyunkból belép a szembe, ott van az úgynevezett vakfolt. Ott semmit sem látunk. Csak azon a területen tudunk látni, amely kívül esik ezen a vakfolton, ahol a látóideg belép. És itt van az érdekesség: az a viszony, ami a pályáján a Napot jellemzi a Föld irányában, ugyanolyan viszonya van a szemünkben annak a pontnak, ahol a legtisztábban érzékelünk a vakfolthoz.

Ha pedig megnézzük a szívet, abban is találunk valamilyen viszonyulást, mint egyfajta hajlamot. A szívben ugyanaz a hajlam van, mint a Napban a Föld iránt. Számtalan ilyen összefüggést felhozhatnék, hogy megmutassam önöknek: mindazt, ami kint a világegyetemben található, valamilyen formában mi magunkban hordozzuk. A Nap jellemzőit magunkban hordozzuk a szemünkben éppúgy, mint a szívünkben. Mert az ember teljesen a világegyetemben értelem alapján épül fel.

Ahogyan fokozatosan megismerjük a dolgokat, valóban arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy az ember maga is tulajdonképpen egy kis világ. Az ember a kinti világegyetem tükörképét hordozza a saját bensejében.

Ámde képzeljük el, hogy önöknek most odaadnák azt a „romhalmazt”, azt az összezavarodott anyagdarabot, amiben le kellene képezniük a világegyetemet! Ezt csak úgy, minden további nélkül nem tudnák megtenni. Amikor az Én egyedül marad a halál után, akkor neki az egész világegyetemből kell megtanulnia azt a tudást, hogy majd miképpen másolhatja le magát a világegyetemet a petesejtben.

Amikor tehát az ember megszabadult már a fizikai teste iránti szimpátiától, ami előbbi életének egyharmadát teszi ki, akkor hozzákezd ahhoz, hogy megtanulja a világegyetemből azt a titkot, hogyan lehet ismét földi emberré! Ez pedig már hosszabb időt igényel, mint egy Földön eltöltött élet. A Földön az ember több-kevesebb dolgot megtanulhat. Ma a legtöbben tulajdonképpen nagyon keveset tanulnak. Igen különös, hogy ebben a tudósok mindenkin túltesznek. Mert amit tudnak, az alig használható valamire. A világból csak azt értik meg, ami egy holttestet jellemez, de azt már nem, hogy mi történik az élő testben. De éppen ez az, amit az Énnek a halál után meg kell tanulnia. A világegyetemre tekintve meg kell ismernie annak rejtélyét, ahogyan a földi test felépül. És itt jelentkezik az az időszak, amit az Én azzal tölt el, hogy mindent megtanuljon a világegyetemből, vagyis azt, ahogyan az ember belsőleg működik és él a testében.

Ha eljutunk oda, hogy A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírt gyakorlatok által ismét emlékezni tudjunk arra az időre, amikor még egészen kis gyermekek voltunk, amire máskülönben már nem emlékszünk, akkor megértjük azt is, hogy tulajdonképpen miben áll a csecsemő élete, amely a külső világról még semmit sem tud, hanem csak a testében merül el. Rúgkapál a lábaival, hadonászik a kezeivel, legfeljebb nézelődik és hallgatózik, de semmit sem ért abból, ami körülötte van. A hétköznapi életben nem vagyunk képesek visszatekinteni erre az időre; és azt mondjuk: mi dolgom lehetne a csecsemőkorommal? Én most élek. – Ha viszont megismerésszerűen visszanézünk e rövid korba, amely egyébként rejtve marad előttünk, akkor megfigyelhetjük, hogy valójában mit is csinál az emberi lény ebben a periódusban. Visszatekintéskor először tulajdonképpen egy igen kellemetlen érzésünk támad. Mert az egészen kis gyerek kapálózása, rugdalózása valójában arra irányul, hogy a világegyetemből származó minden tudását ő maga elfelejtse! Ez ugyanaz, hogy ezt a tudást átadja a testének, amely azontúl már magában fogja hordani azt. Ezért tudja a testünk később, az életünk során ezt a tudást alkalmazni.

A csecsemő tehát átnyújtja a fizikai testnek az egész világbölcsességet. Végtelenül fájdalmas és szomorú azt látni, hogy a mai tudománynak sejtelme sincs arról, mi is történik az élet kezdetén, amikor a csecsemő a világbölcsességet, amelyet Énje elsajátított, átadja a testének, és ahogyan ez a világbölcsesség folyamatosan belenövekszik a szemekbe, a karokba, és így tovább mindenbe. Fokozatosan beleereszkedik, vagyis az Én egész bölcsessége belekerül a testbe, minthogy az Én korábban az egész világbölcsességet magába szívta.

Talán különösnek találják, de mégis igaz az, amit most mondani fogok önöknek. Aki valóban rendelkezik antropozófiai tudással, az vajon minek az alapján képes beszélni a világmindenségről? Éppen azon okból kifolyólag mondhat valamit a mindenségről, hogy egyszerűen vissza tud emlékezni a legelső időszakára, a csecsemőkorára, amely azt a tudást hordozza magában, amikor az ember minderről még tapasztalatból tudott, de még azelőtt, hogy belépett volna a fizikai testiségbe. Az antropozófia voltaképpen abból áll, hogy ezt az egész világbölcsességet, amit az Én átadott a testnek, fokról fokra ismét előhívjuk a testből.

Ehhez a szokásos tudomány ma semmilyen irányítást nem ad nekünk. Semmiféle útmutatással nem szolgál arra vonatkozóan, hogy miképpen lehetne ezt a tudást megszereznünk a testből, amit az ember maga helyezett el benne. Mindenféle kísérleteket mutatnak nekünk, és csak azt szabad vizsgálnunk, ami külsőleg megfigyelhető. Ezzel szemben az igazi tudás az lenne, ha az élő testet tudnánk megfejteni. Tanulóink, akiket egy élettelen testhez utasítanak, amely már csak egy holttest, semmit sem fognak megtudni az eleven emberről. Az erről való tudás persze nehezebb stúdiumnak mutatkozik, mert itt bizonyos önismeretet is kellene gyakorolnunk, magunkba kellene betekintenünk, és az ilyenféle megismerésben az embernek teljesebbé kellene válnia. De éppen ez az, amit a modern ember nem akar; nem kívánja a teljesebbé válást. Megelégszik azzal, hogy az iskola egy kissé betájolja, azután már végleg meg is akar ott állni, nem akar továbbhaladni. Ettől nagyon húzódozik, mert a mai nevelés révén már túlságosan is – hogy úgy mondjam – elbizakodottá vált ahhoz, hogy beismerje azt a tényt, hogy tökéletesítenie kellene magát.

Az eddigiekkel csak egy egészen kis ízelítőt akartam adni önöknek az Énről. A következő alkalmakkor azonban még többet fogunk beszélni erről a témáról, úgyhogy önök sokkal többet fognak hallani róla, és fokozatosan mindent érthetőbbnek fognak találni. Most arról beszéltem egy keveset, hogy mi a dolga az Énünknek abban az időszakban, mielőtt az ember újból beleereszkedik a földi létbe.

Persze vannak olyan emberek, akik így szólnak: „Hogy majd mit csinál az Énem a másik világban, az engem most nem érdekel. Várok addig, amíg meghalok, aztán majd úgyis mindent megfigyelhetek.”

Ez éppen olyan lenne, mintha a petesejt, amely miután kialakult és megtermékenyült, majd az ember beleereszkedett, azt mondaná anyja testében: „Jaj, túlságosan unalmas nekem itt az élet, előbb akarok kimenni innen.” – Csakhogy ha az anyai testben nem tölti le általában mind a kilenc hónapot, akkor nem is lesz belőle emberi lény. Ezen előbb végig kell haladnia. Éppily kevéssé tudna átélni valamit az Én a halál után, ha már itt a Földön nem készülne elő az ottani élményekre. Ezért teljesen téves az a nézet, amikor valaki pusztán csak vár arra, hogy a halál bekövetkezzék, azután majd úgyis meglátja, vajon él-e azontúl vagy nem.

Az emberek nem éppen logikusan gondolkodnak. Körülbelül annyira logikusak, mint az az illető volt, aki azt bizonygatta és erősítgette, hogy ő bizony nem hisz Istenben, és még meg is esküdött erre: „Isten bizony, ateista vagyok!” – Nagyjából ilyenek ma az emberek. Régi kifejezéseket használnak egészen önkéntelenül, de még akkor is mondják, ha teljesen ellentmondanak azoknak. És így hiszik azt is, hogy csak várniuk kell, és majd meglátják, hogy valami egyebek is-e, vagy pedig semmivé lesznek a halál után. Nemde, az emberek sokszor ilyesmit mondanak: „Vajon higgyek a halhatatlanságban, vagy ne higgyek benne? Ha semmiféle halhatatlanságban nem hiszek, azután kiderül, hogy mégis van, abból még bajom lehet. Ha viszont hiszek a halhatatlanságban, de semmi efféle nincs, az mit árthat nekem. Tehát mindenesetre jobb, ha hiszek a halhatatlanságban.”

Az embernek a gondolatokkal nem kellene így játszadoznia, hanem arról van szó, hogy a tényekről valóban tudomást szerezzen. Ezért ki kell azt mondanunk: már a Földön fel kell készülnünk arra, hogy az Énünk a halál után képes legyen megismerően behatolni a mindenségbe! Ezt a felkészülést lényegében nem teszi lehetővé számunkra a mai tudomány, amennyiben az embert nem vezeti el a valóság igazi tényeihez. Általában nem vallják be, de a mi időnkben egy oly érdek került bele a világba, hogy az ember a szellemiség tekintetében minél inkább tudatlanságban maradjon. Ennek következménye azonban az, hogy az ember a halála után a szellemi világban mélyen „elalszik”, s halvány sejtelme sem lesz arról, hogy ott miképp tudna behatolni a világmindenség titkaiba, hogy újra valódi földi emberré fejlődjön.

Ha az emberiség úgy él tovább, ahogyan manapság él, és csupán azzal törődik, ami fizikailag létezik, akkor a jövőben például olyan emberek fognak születni, akik nem tudják majd a kezeiket rendesen mozgatni, mert a szellemi létben alig tanultak valamit a következő életükre vonatkozóan.

A földi élet ismétlődésének témájára még visszatérünk. Ma csak azt szerettem volna elérni, hogy belássák a következőket: nem csak egy légből kapott megállapítás az, hogy az Én a halál után létezik. Annak felismeréséből azonban, hogy az ember a Földre ismét visszajön, az is következik, hogy éppenséggel neki magának kell kialakítania lényét a rendezetlenné vált anyagban. Az objektív tények alapján ezt kell megállapítanunk.

Ez a lényege az eddig mondottaknak. Ennek kifejtése persze nem megy gyorsan, de a kérdést részletesen megválaszoljuk, amikor azt, amit az emberi élet végéről tudunk – hogy fokozatosan leválik rólunk az étertest és az asztráltest –, összefüggésbe hozzuk azzal, hogy az Énnek ahhoz, hogy később visszajöhessen a Földre, az asztráltestét és a többi részét neki magának kell újra kialakítania. Idővel belátjuk majd, hogy az ember mindig visszajön a Földre.

Ám még azt is megtudjuk a későbbiek során, hogy az ember a jövőben megszabadul majd az egész földi élettől is, és többé már nem kell lejönnie a Földre. – Azt a kérdést, hogy hogyan keletkezett az ember, szintén meg fogjuk akkor válaszolni. Egykor egyfajta növényi létezésként indult útjára az emberlény. Ehhez még nem kellett igazi embernek lennie. De egyszer már szóltam önöknek arról, hogy a Föld maga a régmúltban egy nagy növény volt, és látni fogjuk, hogy a jövőben ismét egy nagy növény lesz; akkor pedig az ember le fogja vetni mostani földi emberlétét.

Ezt az egész kérdéskört majd még egyszer megvizsgáljuk egy másik oldaláról. Önöknek természetesen türelmeseknek kell lenniük, hogy ne mondják már az első órákban: semmit sem tudok kezdeni ezzel az egésszel. Meg fogják látni, hogy minél részletesebb lesz a kifejtés, annál hihetőbb lesz a dolog is.

7. előadás – Az étertest, az asztráltest és az Én jelenléte a fizikai testben – Dornach, 1923. április 4.

[A fizikai test anyaga hétévenként kicserélődik bennünk; csak az Én a valóban maradandó az emberben a földi élet során. Az étertest alakítja ki a gyermekben a gondolkodást. Az asztráltest segítségével fejlődik ki a beszéd. Az Én az ember felegyenesedésében és mozgásában játszik szerepet. Az ember az étertestét, az asztráltestét és az Énjét a szellemi világból hozza magával.]

A mai tudomány csak azt tekinti valóságosnak, amit az ember a szemével lát, a kezével megfog. Egyfajta sajátos képességet igényel, hogy még azt is kutatni kezdjük, amit nem tudunk a szemünkkel látni, a kezünkkel megragadni, de ezt a képességet még nem akarják az emberek maguknak megszerezni. A középkori hittudomány úgy fogalmazott, hogy van egy földi tudomány és van a hit tana, amelyet a Bibliában találunk meg. Még manapság is ezen az állásponton vannak azok, akik bizalmatlanok egy olyan tudománnyal szemben, amely nem a kézzelfogható dolgokról szól. Ők még nem jutottak el egy olyan tudomány eszméjéhez, ami az érzékelhető világon túliról lenne képes nyilatkozni. Szeretném megvilágítani ezt önöknek egy olyan modern tézis által, ami a mi időnkben már nem is számít igazán újdonságnak. Erre nézve éppen a 19. század utolsó harmadában történt a legdöntőbb fordulat. Ehhez elég egy tudományos könyvbe beleolvasnunk, amiből rögtön látni fogják, hogy a mai kor hogyan látja ezt a kérdést. Itt például ezt olvashatjuk: „Megismerésünk határain túlra semmilyen út nem vezet számunkra. Ami azon túl van, arra nézve ha sarkall is egy csillapíthatatlan vágy, hogy eljussunk oda, ott csak valami misztikus félálom vár ránk, ahol a puszta fantázia szárnyain repülünk.”

Vagyis mit mond ez a szerző? Azt mondja, hogy csak az a tudomány, ami megmarad a kézzelfogható dolgok körén belül. Ami nem ilyen természetű, az csak valami önkényes fantázia terméke lehet. A fantázia mindenkit megtéveszthet, mert nem a valóságra irányul. És amikor az emberek mindenféle érzékfeletti képzetekhez menekülnek, azt másoknak egyáltalán nem kell komolyan venniük.

Egyenesen elképesztő, hogy mekkora zűrzavar uralkodik e téma megítélésében. Meg szeretném mutatni, hogy ezek az urak a maguk tudományának gyakorlása közben sok mindent egyáltalán nem értenek. Ugyanezen könyv egy másik helyét hoznám fel például. Mert még mit állít a szerző, aki mindazt, amit nem lehet kézzel megfogni, a puszta hitbeli képzetek közé sorolja? Azt mondja: tudományos értelemben teljes képtelenség azt feltételeznünk, hogy az emberben valamiféle örök én lakozna, mert az „én” csak mindannak összefoglaló neve, ami az emberben lelkileg található. Egyszerűen hozzászokunk ahhoz, hogy mindazt, amit elképzelünk, amit érzünk, azt mindenkor valami egészként is lássuk, és amit így összefoglalunk egy egészben, ahhoz csak hozzá tesszük azt a szót, hogy „én”.

A szerző mindezt szemlélteti is. Szemléletessé akarja tenni, hogy az „én” kifejezés alatt valójában csak összefoglaljuk azt, amit átélünk az életben. Ebben az esetben az „én” csak egy puszta szó lesz. A szerző ugyanis előáll egy hasonlattal. Mindazt, amit átélünk, egy hadsereghez, egy csapat katonához hasonlítja. Ezek szerint amit fiatal koromban mint gyerek átéltem, amit játszottam, amit éreztem játék közben, azt tekintsük egy szakasz katonának; amit egy kicsivel később éltem át, az egy másik szakasz katona és így tovább. A mai napig elérkezve pedig mindent egybeveszek, ahogyan az egyes katonacsapatok is összeállnak egy hadsereggé, és ehhez most hozzákapcsolok egy szót: „én”. Vagyis a szerző az egyes lelki élményeket egy regiment katonához hasonlítja, amiket egy egészbe tömörít, így foglal össze mindent, mint valami hadsereget, amelyet az ember átél magában énként. Majd így folytatja: Ehhez most kimondjuk az „én” szót, ami alatt azt a körülményt értjük, hogy az ember a különböző életperiódusaiban, amelyeket tudata végigkísér, állandóan ugyanazt a személyiséget, ugyanazt az ént érzi magában. A szerző végül úgy fogalmaz: az embernek azonban le kellene szoknia arról, hogy önmagát valami magában álló „énnek” tekintse, és hozzá kellene szoknia ahhoz, hogy ez az „én” csak olyanképpen létezik, ahogyan egy csapat katonát egy egységnek látunk.

„Álláspontunk alapján nincs ebben semmi meglepő. Ha jobban meg akarjuk érteni a dolgot, először is világossá kell tennünk, hogy mit értsünk a külvilággal szemben álló egyedi személyiségen.” – Ez szerinte csak valamiféle önmagunkról alkotott puszta képzet. – „Az egyedi személyiség egyszerűen minden egyedi képzetünk összefoglalása, különösen azoké, amelyek az embernek a külvilághoz való viszonyát fejezik ki egy többé-kevésbé kompakt egészként. Az »én« képzete nézetünk szerint csupán egy absztrakt képzet, valamiféle legmagasabb összefoglalás, ami tartalmazza egy egyén minden gondolatát, érzését és akaratát, különösképpen pedig a saját testének a külvilágra való vonatkozását. Az »én« fogalma mindezt összefoglalja, ahogy a növényvilág fogalma a növények végtelen sokaságát foglalja össze. Az »én« fogalma” – és most lesz érdekes a gondolatmenet – „mindezen képzeteknek csupán a reprezentálója, körülbelül úgy, ahogyan a hadvezér is reprezentálja a hadsereg egészét. Ahogyan beszélünk a hadvezér tetteiről, mint aki az egyes katonák és csapattestek számára valamiféle homályos és tudattalan alapot képez, ugyanúgy az egyes konkrét képzetek és érzések tömege számára az »én« fogalma szolgál ilyen alapul.”

Látjuk, hogyan veti fel a kérdést a szerző. A könyv igen tanulságos, és feltételezhető róla, hogy a jelenlegi tudomány álláspontján áll. Van tehát a hadsereg és annak hadvezére. A sok egyedi katonát viszont egésznek kell látnunk. A hadvezér az ő összefoglalásuk. De ugyanez a helyzet a bennünk levő képzetekkel és érzésekkel is. Amikor összefoglaljuk az összes képzetünket és érzésünket, az „én” szóval fejezzük ki.

De ha az „én” csak egy ilyen reprezentáló, vagyis egy puszta szó, akkor a hadsereg esetében is a hadvezért nem tekinthetjük többnek egy puszta szónál. De gondolhatjuk-e azt, hogy a hadvezér, aki egy seregnyi katonát irányít, csak egy puszta szó lenne, aki az összes egyedi katonából van „összerakva”? Elképzelhető, hogy a hadvezér nem különösebben okos. Az ember sem cselekszik minden egyes esetben maradéktalanul okosan. Ha azonban a hadvezér sem több egy puszta szónál – és a hadvezér azt jelenti, ahogyan az Én viszonyul az emberben található képzetekhez –, úgy abban az esetben, amikor valaki egyenesen az érzékfeletti létről kezd beszélni, mindjárt egészen tökkelütötteknek kell őt tekintenünk. Mert nyomban bebizonyíthatjuk neki, hogy minden logika nélkül valóak a kijelentései. A legcsekélyebb logika sincs bennük. – Miután a könyv szerzője ezt a meglepő hasonlatot felhozta, a továbbiakban így beszél: ebből az következik, hogy az „én” mindenkori képzetét csak a számára alapul szolgáló képzetek határozzák meg. Ez a legvilágosabban abban követhető nyomon, ahogyan az éntudat lassanként megjelenik a gyermekben. Viszont minden felnőtt gondolkodó ember nagyon is jól ismeri azt, hogy mennyire másmilyen „énnek” érzi magát ma, mint tíz évvel ezelőtt.

Megkérdezném E. urat vagy B. urat, hogy egészen másmilyennek érzik-e magukat most, mint tíz évvel ezelőtt. Érezhetnek persze különbséget abban, hogy most milyennek látják magukat, és milyennek korábban. – Általában véve tehát ilyen sarkított nézeteket találunk ma mindenütt a könyvekben. Az élet leghétköznapibb tényeit is a feje tetejére állítják. Az természetesen puszta sületlenség, ha valaki azt állítja, hogy ő teljesen más énné vált, mint volt tíz évvel ezelőtt, de ezt mondják ezek az urak. Amikor már abban is kételkedni kezdünk, hogy az énünk ma ugyanaz-e, mint tíz éve volt, akkor azt sem fogjuk tudni megmagyarázni, hogy vajon az én meghal-e, amikor a fizikai test meghal.

Egyszer már beszéltünk arról, hogy az ember vágja a körmét vagy hámlik a bőre stb. Ez történik azonban a testben mindennel hét-nyolc évenként. Nincsen önökben egyetlen olyan anyagrészecske sem abból, ami tíz évvel ezelőtt önökben volt. Mert ahogyan hámlik a bőrünk, ugyanúgy távozik folyamatosan a testből mindaz, ami belül van. A test felszíne lehámlik, az alatta levő réteg így felkerül a felszínre, de idővel ez is lehámlik. Az ez alatt levő rétegre is ugyanez a sors vár, és így tovább. Hét-nyolc év alatt ezen a módon a test minden anyaga kikerül belőlünk. Hol van már az a test, amellyel tíz évvel ezelőtt rendelkeztünk? Itt ugyanaz a folyamat játszódik le, csak éppen valamivel bonyolultabb módon, mint ami a holttesttel történik a sírban. A holttest feloldódik a földben. Ha viszont önök a holttestet ugyanolyan kis darabokra összemorzsolnák, amiket a bőr hámlásakor megfigyelhetünk, amik folyamatosan leválnak rólunk, vagy ahogyan a körmünk vége kis darabokban leesik, amikor vágjuk azokat, és azután nem tudjuk róluk, hogy hová tűnnek, éppen úgy azt sem tudjuk megfigyelni, hogy a holttest hová tűnik. Szétfújhatnánk, mint a port. A fizikai test anyaga hét-nyolc év alatt ugyanilyen módon feloldódik a külvilágban.

Ha azonban ma és mindenkor az ember énnek érzi magát, és a két-három évvel ezelőtti fizikai testének egy része tulajdonképpen már „halott” lett, akkor az Én magával a fizikai testtel, ami éppen körülveszi, közvetlenül nem is azonosítható. Ezt kijelenthetjük. De ha ez így is van, az én mindenkor tevékeny ebben a fizikai testben. Például amikor megfognak egy krétát, olyankor azt mondják: „(én) fogok egy krétát”. Így beszél minden ember. – Említettem már egy iskolatársamat, aki 19-20 éves korában eljutott a színtiszta materializmushoz. Sokat sétáltam vele, és gyakran kifejtette: Teljesen világos számára, hogy nincs az embernek szellemi énje, hanem csakis az agya van. A fizikai agy az, ami gondolkodik bennünk. – Neki mondtam egyszer: De hát figyelj ide, azt mondod mindig: „én megyek”, meg azt: „én úgy gondolom”. Miért beszélsz hát ilyen tévesen? Ha valóban a valóságnak megfelelően akarsz beszélni, akkor azt kellene mondanod: „Az agyam úgy gondolja” stb. Ki sem mondhatnánk azt, hogy megyek, gondolkodom, mert ez már valamilyen énre utal. Ott valami énnek kell lennie, ahol „megyek”-et, „gondolkodom”-ot mondok. Mégis az emberek sohasem úgy beszélnek, hogy „az agyam azt gondolja” vagy „a láb megy”, „a kéz megfogja a krétát”. Ez eszükbe sem jut, mert az ember a valóságban a legkevésbé sem ilyen materialista. Rögtön képtelenségeket kellene mondanunk, ha valóban materialisták lennénk.

Csakhogy az emberek a teóriák területén a materializmust hirdetik. Nem veszik figyelembe, hogy éppen a valódi tudomány állítja azt, hogy testünk anyaga hétévenként már nem az, ami hét évvel ezelőtt volt, és csak az énünk az, ami valóban maradandó bennünk. Visszaemlékezhetünk a korai gyermekkorunkra, a második, harmadik, negyedik vagy ötödik életévünkre, viszont nem jutna eszébe senkinek sem azt mondani magáról, hogy az nem ugyanaz az énje volt, amivel akkor körbeszaladgált a szobában. De tegyük fel, hogy időközben 40 évesek leszünk és onnan visszanézünk. A harmincharmadik életévünkig egyszer kicserélődött a testünk, a huszonhatodik évünkig másodszor is kicserélődött, a tizenkilencedik évünkig harmadszor, a tizenkettedikig negyedszer, az ötödikig pedig már ötödször cserélődött ki a testünk. Énünket azonban mindez nem érintette! Az egész földi élet során csak az énünk az, ami ugyanaz marad.

Ez az én azonban nem tétlen a testben. Ezt a kicserélődő testet az én folyamatosan irányítja. Amikor lépek, a lábaim, annak ellenére hogy megöregszenek, anyagukat tekintve legfeljebb hat-hét évesek, viszont eközben az „idős” énemmel irányítom őket, amely már akkor ott volt bennem, amikor kisgyermekként szaladgáltam. Ugyanaz az én még mindig itt tevékenykedik bennem. Az én az, ami irányítja a testet a földi élet során.

Mondtam már önöknek, hogy a gyermek abban a korban tanul meg járni, beszélni és gondolkodni, amely korra később már nem tud visszaemlékezni. Hiszen hogyan is emlékezhetnénk mi vissza arra az életszakaszunkra, amikor még nem tanultunk meg gondolkodni. Az ember tehát megtanul járni, egyáltalán mozogni, használni a testét, és éppúgy beszélni és gondolkodni? Ezt fokozatosan meg kell tanulnunk. De már ebben a korban is kell a testet irányítanunk. Amikor önök még négykézláb másztak, a testüket nem mozgathatták volna az akaratuk nélkül. Amikor felemelték a kezüket, az énük a saját akaratából így szólt: mozgatom a kezet. A kisgyerekben is az akarata útján történik az, hogy felül és lábra áll. A kisgyerek beszélni is az akarat segítségével tanul meg, hasonlóképpen gondolkodni is az akarata által tanul meg. Meg kell tehát kérdeznünk: Miből ered, hogy a gyermek mindezt képes elvégezni, végigcsinálni? És ekkor rájövünk arra, hogy az egész földi életünk folyamán, miközben testünk folyamatosan kicserélődik, az én mindig ugyanaz marad, vagyis hogy ugyanaz az én volt bennünk akkor is, amikor megtanultunk gondolkodni, beszélni és járni, mint ami most van bennünk. Mert már akkor cselekvőleg lépett fel az énünk a testben.

A korábbiakban szó volt arról, hogy tulajdonképpen hogyan is jut az ember a fizikai testéhez. A tudomány szerint mindenki az anyjától és az apjától kapja meg testét. Bennük már valahogy elő van készítve, mint valami kicsi emberlény. Az ember mindent örököl, a testet is örökli a szüleitől. Az a tudomány, amely azt állítja, hogy a testet örökli az ember, ezzel valójában még semmit sem mondott. Ha megfigyelünk akár csak egy combcsontot – emlékezzenek arra, amit erről már mondtam –, láthatjuk, hogy milyen nagyszerű a formája. Egy combcsontnak csodálatos felépítése van. A Goetheanum tartópillérei meg sem közelítik ennek szépségét. Ha mikroszkóp alá helyezzük, akkor látható, hogy mennyire kimunkált a felépítése.

Ha önök az orruk hegyéből levágnak egy darabot – persze csak egy kis darabot, mert ha nagyot vágnának le, az nem lenne egészséges, de ha csak egy akkorát vágnak le, ami még nem tesz kárt senkiben –, és ezt azután berakják a mikroszkóp csöve alá, akkor szintén valami csodálatos formát pillanthatnak meg, nagyon szépen kiképezve. Alig hinnék el, hogy mennyire szép az önök orrának legkisebb darabkája is. Hihetetlenül szép. De így van ez az emberi test minden részével. Minden szépen meg van formálva, el van rendezve. A legjobb szobrász sem tudná jobban megcsinálni.

Az emberi organizmusban csupán egyetlen képződmény van, amelyben mindennek szét kell rombolódnia és csak a puszta anyag lehet jelen: ez a petesejt, amiből az embertest létrejön. Erről beszéltünk múltkor. A megtermékenyüléskor az anyag minden megformáltsága felborul.

Tehát azt mondhatjuk: a csont szép, minden részlete csodaszép. Az orrhegy nem annyira szép, mint a combcsont, de még mindig szép. A petesejtben viszont, amiből később az ember kialakul, csak egy teljességgel rendezetlen anyagot találunk, ugyanis benne minden szétesik. Itt minden csak atom, semmi megformáltságot nem mutat. Miért?

Egy kész csontba az emberi lélek nem tud belebújni. A babonás emberek ugyan azt hiszik, hogy valahol a csontjaikban vagy a végtagjaikban ott ül egy kis ördög. Olykor persze képletesen értve mondhatja ezt az ember, de mindenesetre nem tudunk egy ilyen csontba behatolni. Az ember az orra hegyébe sem tud bemenni. Ismertem ugyan egy hölgyet, aki azt állította, hogy a bal mutatóujjában egy kis szellem tartózkodik, s mindig azt kérdezte meg, ha valamit tudni akart. Ha sétálni akart menni, megkérdezte, hogy helyes-e, és hasonlók. Ez persze képtelenség, egy babona. Az ilyen jól megformált combcsontba, de még az orrunk hegyébe sem tudna közvetlenül belehatolni semmilyen emberi lélek, semmilyen emberi szellem. Arról van szó, hogy a lelki-szellemi, a tulajdonképpeni én csak a petesejtbe képes belehatni, mert abban az anyag még teljesen csak valamilyen porféle, egyfajta világpor. Itt történik meg, hogy a lélek megdolgozza ezt a világport azokkal az erőkkel, amelyeket magával hoz a szellemi világból.

Ha azt hiszik az emberek, hogy egyszerűen az anyától és az apától való öröklődés következtében alakul ki az emberlény, akkor ehhez fel kell tenniük azt is, hogy valamiképpen már ott van készen a szülőkben az ember valami nagyon apró méretben. De ezt a nézetet az igazi tudomány nem erősíti meg. A tudománynak inkább azt kell mondania, hogy a petesejt anyaga a megtermékenyüléskor teljesen szétporlad, szétesik. És valójában ebből a porszerűvé váló, széteső petesejtből építi fel a szellemi, az érzékfeletti világból érkező lélek az emberi testet.

Erre önök most megkérdezhetik: „De akkor miért hasonlít a gyerek az anyjához és az apjához?” Annál az oknál fogva, hogy a gyerek mindig szem előtt tart valamilyen mintát is! Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy ez a gyerek szakasztott olyan, mint az apja, akkor ehhez még valami mást is hozzá kell tennünk. Nézzük csak meg jól a gyerekeket. Azt mondjuk róluk, hogy nagyon hasonlítanak az apjukra vagy az anyjukra, jóllehet ez egyáltalán nem is olyan egyszerű kérdés. A gyerek később sokkal inkább hasonlít a szüleire, mint akkor, amikor még egészen kicsiny! Az ilyen dolgok azonban nem tűnnek fel a tudósoknak. De várjunk csak egy kicsit, ne mondjunk még ítéletet akkor, amikor a csecsemő nyolc, vagy tizennégy napos, vagy akár már egy hónapos; várjuk meg, amíg három-négy éves lesz. Ekkor a gyermek elkezd beszélni. És most jön valaki és felkiált: „Az apa német, a mindenit!, de hiszen ez a gyermek is németül beszél, egészen biztosan az apjától szállt ez rá.” – Vagyis a német nyelvtudást az apjától örökölte, hiszen az apja német volt. Ez mégis egészen csodálatos! Mivel a gyermek a petesejtből keletkezik, a nyelvismeretnek is már a petesejtben ott kellett rejlenie. Igazán különös, hogy a csecsemő, aki a petesejtből, az anyai testből keletkezik, még nem tud beszélni németül! De nagyon jól tudjuk, hogy a gyermek a beszédet egyáltalán nem örökli készen, hanem az utánzás révén sajátítja el. A gyermek beszélt nyelve megegyezik az apa és az anya nyelvével. De senkinek sem jutna eszébe azt mondani, hogy a gyerek örökölte a nyelvtudást.

Csakhogy az arccal ugyanez a helyzet! Vajon miért hasonlít az arcunk a szüleink arcára? Azért, mert a lélek, amikor az anya és az apa segítségével egy embertestben meg akar születni, akkor lemásolja az apa vagy az anya arcát magának, ugyanúgy, ahogyan később az apa és az anya beszélt nyelvét másolja le. Gondolják csak meg! A beszédben kidolgozza a gyerek a hangokat, a szavakat, amennyiben utánozza a szüleit vagy a nevelőit. De még ennél is korábban a lélek mint valami szobrász, öntudatlanul dolgozik az arc formáján vagy éppen a járás stb. adott módján. Azáltal, hogy a gyerek beleszületik egy családba, és magának ott egy mintát talál, jön létre a hasonlóság a szüleivel, még ha nem is tudatosan végzi ezt, mint ahogyan a nyelv hasonlósága is megjelenik.

Ezen az úton is rájöhetünk arra, hogy az ember ténylegesen a szellemi, az érzékfeletti világból lép elő, és ő maga építi fel testét a szülőkhöz való minden hasonlóságával együtt. Nézzünk rá a kisgyermekre. A kisgyerek megszületik. Amikor a csecsemő világra jön, jóllehet nagyon szépnek találja az anyja, a legtöbbször alig látszik egyébnek, mint egy kis állatkának. Az emberek olyanok a születésükkor, mint valamiféle kicsi állatok, persze ahhoz képest, amilyenné majdan kiformálódnak. Valóban többnyire csúnyák az újszülöttek. De a lélek belül egyre inkább dolgozni kezd ezen a testen, és azt egyre hasonlóbbá teszi az emberi lényhez, mígnem eljön az a pillanat, amikor a kisgyerek már járni tanul. Ez már annyit jelent, hogy beleilleszkedik az ember a Föld gravitációs viszonyai közé is, ahogyan erről már beszéltem. És csak ez után tanul meg a gyermek beszélni! Ekkor tanulja meg mellkasi organizmusát használni, a beszédnek ez az organizmusa ugyanis a mellkasban helyezkedik el. Majd megtanul gondolkodni, vagyis elkezdi már a fejorganizmusát is használni.

Képzeljük most magunk elé a következőket! A gyerek járni tanul, azaz egyensúlyban tartja magát és mozogni kezd. Mit tanul meg a járással? A végtagjait használni. De nem tudná a végtagjait használni, ha egyúttal az anyagcseréjét is nem használná fel ilyenkor. Amikor ugyanis mozgatjuk a végtagjainkat, akkor mindig elég bennünk valami. Amikor felemeljük a karunkat, olyankor anyagokat kell elégetnünk a testünkben. Az anyagcsere tehát kapcsolatban áll a végtagokkal. A járást, az egyensúlyozást, a mozgást a végtagok segítségével végezzük, de mindez összefügg az anyagcserénkkel. Majd a gyermek megtanul beszélni. Ez mihez is köthető? A mellkasi szervekhez, a légzőszervhez. Lélegezni tud ugyan a gyermek már egészen kicsi korában is. De a kilökődő levegővel szavakat formálni, ezt meg kell tanulnia. A beszéd tehát kapcsolatos a mellkassal. És ott van még a fej, az idegek.

Az embernek tehát három ilyen fő területe van. Először vannak a végtagok és az anyagcsere, másodszor a mellkas, harmadszor a fej, ahol a gondolkodás történik. Ezt a három részt kell megkülönböztetnünk az emberben.

Nézzük most megint a gyereket. Amikor megszületik, akkor nemcsak külsőleg nem hasonlít egy felnőttre. Az arca nem hasonlít, az egész alakja sem. A gyerek kívül még alig hasonlít egy felnőtt emberre. De belül nem hasonlít csak igazán! Az agyának állaga még igen puha, pépes. Csak a hetedik életévet elérve, amikor a gyereknek kinőnek a maradandó fogai, formálódik meg gyönyörűen ez az agymassza. Az emberi agy hétéves kort elérve egy egészen csodálatos felépítést kap. De ezt a lélek, a szellem végzi el belül, a lelki-szellemi dolgozik rajta!

Gyerekként azonban egyáltalán nem tudnánk az agyunkat ilyen csodaszépen megformálni a hetedik évünkig, ha nem lennénk folyamatosan kapcsolatban a külvilággal. Ha e tekintetben egy vakon született gyermeket megnézünk, rögtön láthatjuk, hogy a látószervei és a velük összefüggő agyi területek puhák, pépesek maradtak. Ez nem formálódott ki olyan szépen. Ha pedig valaki süketen születik, akkor a hallóidegek, vagyis azok az idegek, amelyek a fülből kiindulnak, keresztezik egymást és így haladnak tovább, ezeknek az idegeknek a pályáján az agy pépes maradt. Vagyis csak az érzékszerveink használata következtében tudjuk kiformálni megfelelő módon az agyunkat az első hét életévünk során.

Az viszont, amit a kezünkkel kint megfoghatunk a külvilágban, nem alakítaná az agyunkat. Ha esetleg az orrlyukakon keresztül valahogy anyagokat juttatnánk be az agyunkba, azzal csak tönkre tennénk az agyunkat, de semmit sem alakítanánk benne. Tehát semmilyen fizikai anyag nem segít nekünk az agy megformálásában az első hét évünkben. Itt a legfinomabb matéria játszik szerepet, amely például a fényben él. Ez az úgynevezett éteriség.

Ez alapvető fontosságú. Minden érzékszervünkkel az éteriséget szívjuk magunkba. Mi az, ami dolgozik a gyermekben a fejből kiindulva? A fejben és a többi szervben nem a fizikai test fejt ki hatást, nem ez dolgozik a gyermekben, miközben az agyát olyan gyönyörűen kiformálja, hanem az étertest. Az étertest – amiről már elmondtam önöknek, hogy a halál után két-három napig még megőrizzük – tevékenykedik a gyermekben, neki köszönhető, hogy az emberben egy tökéletesen megformált agy képződik, és ezáltal gondolkodó lénnyé válunk. Azt kell mondanunk: a gondolkodás kifejlődésében az étertest munkáját kell látnunk.

Így megint beleütköztünk az ember első érzékfeletti testébe, az étertestbe. Az étertest fejt ki hatást a gondolkodásban. A gyermek nem tudná az agyát kiformálni, nem fejlődhetne ki benne egy emberi agy, ha nem lenne segítségére az éteriség. Nagyobb korában az ember, amikor a fizikailag megfogható

dolgok által az izmait megterheli, az izmokat erősebbé tudja tenni. De például a fejtetőnél az agy baloldali lebenyét nem tehetnénk erősebbé ugyanilyen módon. Ha önök az izmukat erősíteni akarják, ezt megtehetik úgy, hogy súlyokat emelnek fel és le, vagyis legyőzik mindig a gravitációt. De önök ilyenkor az izmukat a fizikaiság által teszik erősebbé. A bicepszük oly módon erősödik, hogy emelgetik a súlyokat. Ha megnézzük elölről az agyat, látunk ott egy agylebenyt. Ez éppúgy helyezkedik el, ahogyan a karunk lóg lefelé. Az agyban azonban nem tudunk súlyt emelni. Még csak nem is hasonlít a karizmunk kiformálása ahhoz, ahogyan ez a kiformálás az agylebeny esetében történik. Ez kezdetben, amikor világra jövünk, még pépszerű, de hétéves korunkra nagyon szép alakzatot vesz fel. Éppen úgy, ahogyan a karizmunkat a súlyemeléssel, azaz valamilyen kézzelfogható, látható dolog segítségével erősítjük, az agy azáltal lesz erősebb, ami az éteriségben található. Így ahogyan az ember a fizikai teste által kapcsolatban áll a környező világgal, úgy az éterteste által is összefügg a külvilággal. Innen ered a gondolkodása is. A gondolkodás segítségével formálja ki fejének bensejét az első hétéves időszakban.

Ha az ember a gondolkodást kifejlesztette magában, akkor az visszahat a beszédre is. A beszélni tanulás mégis egészen más, mint a gondolkodni tanulás. A gondolkodni tanulás a testünk kiformálódására hat. Ezt a gondolkodás úgyszólván szobrászilag végzi el. A gondolkodás dolgozik bennünk, hogy hetedik évünkig valóban tökéletesen kialakult emberré váljunk. Ez alatt az idő alatt tanulunk meg beszélni is. De nem ugyanolyan módon tanulunk meg beszélni, mint ahogyan gondolkodni. Mert mi is történik, amikor beszélünk?

Amikor önök felemelnek valamilyen nehéz súlyt, vagy nagyon erősen beütik a karjukat, akkor megfájdul a karjuk. Ez a fájdalom egyfajta érzés. Egy érzés keletkezik bennünk, amikor valamelyik végtagunkat túlságosan megerőltetjük, és ezáltal valamit megsértünk magunkban. Mindig, amikor fájdalmunk van, valami megsérül bennünk, még ha nagyon csekély mértékben is. Ez egy érzéssel jár együtt. De a beszéd alapja szintén az érzés. Ha odafigyelnek a csecsemőre, észrevehetik, hogy mindig az érzéseiből fakad az, amikor megszólal. A gyermek kimond bizonyos hangokat. Mit akar kifejezni azzal, amikor kimondja őket? Például valami vonzalmat. Amire mondja, azt szereti, hozzábújik a fejecskéjével. De így van minden szóval, amit kimondunk: egy érzésből fakadnak. A fizikai agyból azonban nem ered semmiféle érzés, s abból, ami alapján az agy kiformálódik, szintén nem származik érzés.

Ha semmilyen napfény nem lenne, ami a szemünkön át belénk jut, úgy a körülöttünk levő éteriség nem tudna dolgozni bennünk. Nem tudnánk az első hét évünket sem helyesen leélni. A gyereknek azonban az első hét életéve alatt szinte csak érzései vannak. Beszélni ugyan utánzás révén tanul meg, de ebben az utánzásban érzések, érzelmek működnek. Ezért most hozzá kell tennünk: az a puszta külső fény még nem képes arra, hogy az érzéseket megteremtse bennünk.

Amikor a beszédet az érzés útján tanuljuk, akkor valami más működik az emberben. Az, ami a beszédben tevékenykedik, ami által beszélni tudunk, nem az étertest, hanem az ember asztrálteste. Az asztráltest az, ami kapcsolatos a beszélni tanulással. Az „asztráltest” csak egy kifejezés, éppúgy mondhatnánk valami más szót is. Az asztráltestünk különösen a mellkasban fejt ki hatást, a légzésben, amely beszéddé alakul át.

Ismert az a közkeletű elképzelés, hogy az ember a fizikai testével érez éhséget és szomjúságot. Ez azonban képtelenség! Gondoljanak egy egyszerű gépre, amelyet víz hajt. A gép számára időközönként vizet kell adnunk. Működik egy darabig, de azután leáll. Most ismét vizet adunk neki, megitatjuk a gépet. Csakhogy a gép nem volt szomjas. A gép nem érez szomjúságot. Leáll ugyan, de nem azért, mert szomjas. Ha ugyanis érezné magában a szomjúságot, akkor kiabálni kezdene. Ezt nem teszi, de szomjas sem volt.

Hogyan néz ki ez az ember esetében? Amikor a kisgyerek szomjas, akkor nem úgy viselkedik, mint az iménti gép. Éppenhogy nem „áll le”. Ellenkezőleg, a gyerek éktelenül bömbölni kezd, amikor szomjas. Milyen összefüggés áll fenn a szomjúság és a kiabálás között? Ez nem a fizikai anyagból fakad, de nem is az éteriségből. Az éteriség arra képes, hogy felépítse a testünket, az emberi formát alakítja ki. Az éteriség azonban semmikor nem ösztönöz bennünket sírásra. Hogyha valami ilyesmire ösztönözne, akkor ebből ha nem is bömbölés, de egyfajta folyamatos sziszegésféle keletkezne. Amikor nézünk, ott éteriség van jelen, amely a szemünkkel együtt működik, hogy lássunk. Az éteriség folyamatosan behatol a szemünkbe. Ezért tudunk látni. De amikor behatol az éteriség a szemünkbe, akkor a szemben nem jön létre valami hang, az ember éterteste nem suttog vagy susog. Gondoljunk csak bele: ha már azáltal, hogy pusztán nézünk, egy teremben állandó susogó hang hallatszana, milyen kellemetlen lenne. Az étertest azonban nem kiált, nem is susog bennünk. Itt még valami más is van, és ez éppen az asztráltest. Amikor a kisgyerek szomjas és olyankor kiabál, a szomjúságnak ez az érzése az asztráltestben zajlik. A kiabálása által pedig tudomást szerzünk a gyerek érzéséről.

De mindaz, amit most leírtam, már nem lehetne oka annak, hogy járni is képesek legyünk. Mert amikor a fejből kiindulva a testemet kialakítom az étertest segítségével, ettől még egész életemben mozdulatlan maradhatnék, akárcsak egy szobor. A testem kiformálódása folytán persze tudnék kiáltozni vagy bömbölni úgy, mint egy oroszlán. Az asztráltest segítségemre lenne, hogy kiabálni tudjak. Viszont amikor gyerekként egyensúlyozom a testemet, amikor tehát az akaratom arra irányul, hogy menjek, valamihez odanyúljak, amikor mindig mondom is: én megyek, én megfogom és
így tovább, akkor az előbbiekhez még hozzá kell jönnie az Énnek is, ami valami más, mint az étertest és az asztráltest. Ez az Én a végtagokban és az anyagcserében él. Amikor önök a végtagjaikat mozgatják, akkor ebben az Énük tevékeny. Az embernek tehát még három része van a fizikai testén kívül: az étertest, az asztráltest és az Én.

A testnek ezt a három további részét érzékelhetnénk is, ha kifejlesztenénk ehhez a megfelelő képességeket. A modern tudomány azonban ezt a belső fejlesztést nem akarja elvégezni. És most mondanék valamit, hogy tulajdonképpen mi jellemzi a modern tudományt, amikor ezt nem akarja megtenni.

Bizonyára önök már mindannyian álmodtak. Az álom közben úgy érezték, hogy az álmuk valóság. Néha kétségbeesett félelemben felébredtek, amikor például egy szakadék szélén álltak, szédülni kezdtek és belezuhantak. Erre csuromvizesen felébredtek. Miért? Azért, mert azt a szakadékot valóságnak hitték. Önök az ágyban feküdtek, minden veszély nélkül, de mégis felébredtek, hogy veszélyben vannak, mert egy képet láttak. Vajon mi lenne akkor, ha önök az egész életüket átaludnák? Pedig vannak olyanok, akik az egész életüket, mondhatni, átalusszák.

Volt egyszer valaki, aki megtanulta a kopernikuszi elméletet, de meglehetősen lusta ember hírében állt. Egyszer ott találták az útszéli árokban. Odajött egy ember és így szólt hozzá: „Miért heversz itt, atyafi?” – „Mert teljesen kifulladtam a nagy megerőltetéstől!” – „De hiszen itt fekszel, és az égvilágon semmit sem csinálsz.” – Erre azt mondta az illető: „A Földdel együtt állandóan körbe kell keringenem a Nap körül, nem bírom már tovább csinálni. Ez teljesen kimerített engem, túl sok munka számomra.” – Vannak emberek, akik még arra sem lennének hajlandóak, hogy a Földdel együtt a Nap körül keringjenek! Mégis ezt teszi mindenki egész életén keresztül.

Ha egész életünkben csak álmodnánk, akkor megtörténhetne, hogy fekszünk az ágyban Európában, és valaki a testünket felemelné, akár a fekvőhelyünkkel együtt, de amitől mégsem ébrednénk fel, és egy Amerikába tartó hajóra helyezné – persze erre csak egy angyal lenne képes, mert az embereknek ez nem menne egykönnyen –, de így átszállíthatnának bennünket Amerikába. Ott tovább álmodnánk, az álom mindent megtehetne velünk, mi semmit sem tudnánk magunkról. Ha álmodnánk, sohasem tudnánk arról, hogy a bal kezünk hozzáért a jobb kezünkhöz. És mégis ebben az állapotban egy egész életet leélhetnénk. Ha az ember egész életében álmodna, minden másképp nézne ki. Például tudnánk repülni álmunkban. Csak ébrenlétben nem tud az ember repülni, álmában tud. Teljesen más lénynek tartanánk magunkat.

De gondoljuk meg, egy reális világ lenne körülöttünk akkor is, ha az egész életet átaludnánk. Azután egyszer csak felébrednénk, és mondjuk ezt mondanánk: „Felébredtem, azt álmodtam – valami érzékletes példát szeretnék most kitalálni –, hogy az éjjel felakasztottak vagy lefejeztek.” Tegyük fel, valaki azt álmodta, hogy lefejezték. Ha valaki egész életében álmodna, akkor természetesen bármikor hihetné azt, hogy lefejezték. Ez egyeseknek talán nem is lenne olyan rendkívüli. De az ember azután felébred és észreveszi: lefekvéskor egy könyvet vitt magával az ágyba. Amikor éjjel forgolódott, a könyv valahogyan alá került. A feje rajta volt a könyv szélén, ami kényelmetlenül esett neki, és innen eredt az az álma, hogy lefejezték. Amikor felébredt, látja, hogy az álma miből fakadt, vagyis a felébredés után már meg tudja magyarázni, hogy miért ezt álmodta.

Az embernek tehát csak fel kell ébrednie. A „felébredésen” múlik minden. Sokan vannak, akik az egész életüket átaludnák, és akik az álomvilágukat az egyetlen valóságnak tartanák. Mert csak akkor kezdjük az álomvilágot puszta fantáziavilágnak tekinteni, amikor végre felébredünk belőle.

Az ágyban az ember egyszerűen felébred, olykor a körülötte levő világ hatására. De az életből, amelyben jelen vagyunk, és amiben azt hisszük, hogy egyedül a kézzelfogható dolgok tekinthetők valóságnak, csakis akkor „ébredünk fel”, ha szellemi erőfeszítéseket teszünk. Azt, ahogyan az ember szellemileg képes felébredni, A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben írtam le. Éppen úgy, ahogyan az ember az álomból felébred, és tudja, hogy az álom egy olyan világ, amely az ébrenlétből veszi tartalmait, úgy „tér magához” az ember a hétköznapi életben a magasabb megismerés által, és tudja meg, hogy abból a magasabb létből, amit most már képes érzékelni, ered a hétköznapi világunk. Erről fog megbizonyosodni.

Ezért kellene az eljövendő tudománynak felhagynia az álmokkal, és kilépnie a fizikai laboratóriumok szűk keretei közül; oda kellene eljuttatnia az embert, hogy felébredjen eddigi szellemi alvásából. Ha ez bekövetkezne, már senki sem mondaná többé: az ember csakis fizikai, anyagi testből áll, hanem azt mondanák: az ember fizikai anyagból, étertestből, asztráltestből és Énből áll. És ennek alapján az ember így szólhatna majd: most már tudom, hogy mi „ébred fel” a holttestből a halálkor. Mert az étertest a születéskor csak beleereszkedett a fizikai testbe és formálta azt a fejen keresztül. Éppen így az asztráltest is csak belehúzódott a fizikai testbe, beágyazódott főleg a mellkasba, és ezáltal tanul meg az ember például beszélni. Az Énnek úgyszintén be kellett lépnie a fizikai testbe, és azt többek között mozgatnia kellett a külső világban. Így tanulja meg az ember a végtagjait mozgatni, az anyagcserét a külső mozgásokhoz hozzáigazítani.

Az ember tehát az étertestét, asztráltestét és énjét a szellemi világból hozza magával! A kaotikussá vált anyagot, a megtermékenyült petesejtet, amelynek addigi belső rendje felborul: fokozatosan megformálja az étertest, az asztráltest és az én segítségével. Azt pedig, amit így magával hozott akkor, amikor világra jött, ismét kihúzza majd a fizikai testből a halál után. Erről már beszéltünk. Ha a szellemi felébredésnek ezt a magasabb tudományát valóban elsajátítja az ember, akkor a halál utáni és a földi lét előtti életről éppúgy tudni fog valamit, ahogyan a földi életről már tud egyet s mást. Ebben az irányban fogunk haladni mi is a következő alkalommal. Részletesebben megválaszoljuk majd azt a kérdést, hogy mi van az emberrel a megtermékenyítés előtt, vagyis akkor, amikor még nincs fizikai teste.

Természetesen egy kicsit nehéz e témánk, de ez ne aggasszon bennünket. Mert hogy nehéz, az csak abból fakad, hogy ilyen dolgokkal kora ifjúságunk óta nem engedtek foglalkozni bennünket. Ha lennének bizonyos alapjaink, akkor sokkal könnyebben tudnánk befogadni ezeket az ismereteket. Az embernek manapság azzal kell bajlódnia, ha mondhatom így, hogy felnőttkorában sajátítsa el azt, amit már fiatalkorában meg kellett volna tanulnia. Amikor azt látják önök, hogy egyes tudósok csak odáig jutnak el, hogy azt mondják: az én csak pusztán összefoglaló neve a bennünk levő képzeteinknek, akkor azt is érzékelhetik, hogy a mai tudomány rászorul valamilyen kiegészítésre. Arra a képességre lenne szüksége, amellyel az érzékfeletti világot meg tudná ragadni.

8. előadás – A kisgyerekek kozmikus bölcsessége és a felnőttek álmai – Dornach, 1923. április 9.

[Mikor álmodunk? Az Én csak a fizikai testen keresztül érzékeli a fizikai valóságot. A fizikai testünket egy kozmikus bölcsesség birtokában alakítjuk ki a gyermekkorban, amelyet később elfelejtünk. A jövőben a fizikai Föld feloldódik, és az embernek már nem kell fizikai testet magára öltenie.]

Kíséreljük meg tovább fejtegetni azt a témát, amiről legutóbb beszéltünk. Általánosságban már elmondtam, hogy a szellemi-lelki az emberben hogyan viszonyul az érzékelhető-fizikai élethez. Ma ezt tovább szeretném részletezni. Amennyiben az ilyenféle dolgokról valóban tudni akarunk valamit, nem válik javunkra, ha azt mondjuk: csakis az értelemmel fogunk fel mindent; amit az értelem nem fog fel, az nem is létezik.

Gondoljunk arra, hogy a hétköznapi életben is fejlődnünk kell. Mi lenne velünk például akkor, ha megmaradnánk egy hároméves gyerek szintjén? Az egész világot teljesen másképp látnánk. A hároméves kisgyerek nem úgy viszonyul a világhoz, mint egy felnőtt ember. Először sok mindent megkell tanulnia. Tulajdonképpen még alszik a külső élet tekintetében. Még nem tud rendesen beszélni sem, a beszédet el kell sajátítania. Általában a hároméves kisgyerek kifelé kevéssel megelégszik, nincsenek nagy igényei. Bizonyára minden másképp alakulna benne, ha nem aludna örökké, hanem azt mondaná: „Miért kell az embernek ennyit tanulnia? Én már mindent tudok!”, így beszélnek azonban a mai emberek: „Mi már mindent tudunk. Mivel pedig az értelmünkkel nem ragadhatjuk meg a szellemi-lelkit, ezért nem is létezik semmiféle szellemi-lelki az emberben.”

Ha egy hároméves kisgyerek azt mondaná: „Semmit sem akarok többé tanulni, a papa, a mama, a csörgőm és még pár dolog számomra teljesen elegendő” – ez nyilván valami ostoba álláspont lenne a részéről. Az embernek ki kell alakítania magában a hétköznapi emberi értelmet, hogy valóban tovább tudjon fejlődni. Ha pedig ezeket a hétköznapi megismerő erőket később még továbbfejleszti, akkor eljut oda, hogy egy épp olyan szellemi „ugrást” – ha mondhatom így – hajtson végre, mint ami akkor történik vele, amikor kisgyerekből felnőtt emberré fejlődik. Ez természetesen attól is függ, hogy eljussunk bizonyos belátásokhoz, sőt hogy ezek az ember egész nevelésében is már helyet kapjanak. Manapság viszont az emberek olyanok, hogy e tekintetben rendkívül igénytelenek, és azt mondják: mi már mindent tudunk, amit pedig nem tudunk, azzal nincs is semmi dolgunk. Ma az emberek csak ennyit tudnak mondani, mert már az iskolában úgy nevelték őket, hogy egyedül a hétköznapi értelmükben bízhatnak, ami pedig ezen túl van, arra azt mondják: ilyen dolgokban legfeljebb hihet az ember, de ezeket megismerni nem lehet.

Ezzel szemben egészen világosan be kellene látnunk, hogy éppúgy létezik egyfajta „felébredés” a hétköznapi élet tudatából egy valóságos tudásba, mint ahogy létezik felébredés az alvásból és az álmokból az ébrenlétbe. Ehhez viszont szükséges számunkra az a felismerés, hogy a világot igazán csak akkor ismerhetjük meg, ha mindazt, ami történik benne, egy magasabb nézőpontból szemléljük, hasonlóképpen, ahogyan az álomhoz is az ébrenlét álláspontjáról közelítünk. Csak akkor tudjuk meg, hogy az álomnak nincs valósága – bár az álom olyan valami, amibe belehat az ébrenléti életünk –, ha fel tudunk ébredni belőle. A legutóbbi alkalommal elmondtam: ha valaki soha nem tudna felébredni, akkor mindazt amit álmodik, az egyetlen valóságnak tartaná.

Mindenki tudni akarja azonban, hogy tulajdonképpen mi is az álom. Az álmokról rettenetesen sokat elmélkednek az emberek. De ez leggyakrabban nem több az üres fecsegésnél. Mert például az emberek egyszerűen azt mondják: „Amikor az agy egy kicsit mozgásba jön, akkor szoktunk álmodni.” De vajon mitől jön mozgásba az agy? Ha megértjük azt, hogy az embernek nem csupán fizikai teste van, amit láthatunk és megérinthetünk, hanem ezen kívül még olyan részei is vannak, amelyekről már szó volt, azaz rendelkezik még étertesttel, asztráltesttel és Énnel is, és ha ezután azt mondjuk: Az asztráltest és az Én az alvás során kihúzódik a fizikai testből és az étertestből, akkor képesek leszünk megmagyarázni azt is, hogy miért nem tudunk felállni és menni az alvás idején.

Azért nem megyünk, mert az Énünk nincs a fizikai testünkön belül. Ezáltal azt is megmagyarázhatjuk, hogy a kisgyerek miért nem tud járni. Azért, mert az Énje még nem ébredt fel benne. Tehát önök megmagyarázhatják, hogy miért jár az ember. Megy, mert az Énje beleereszkedik a fizikai testébe. Azt is megérthetik, hogy az ember alváskor miért nem gondolkodik. Azért nem, mert az asztrálteste nincs benne a fizikai testében.

Ez ráébreszt bennünket arra, hogy az ágyban fekvő fizikai és étertestünket meg kell különböztetnünk az Éntől és az asztráltesttől, amelyek az alvás idején az előbbieken kívül vannak.

Nézzük most meg, hogy mi történik akkor, amikor az ember felébred, illetve elalszik. Amikor elalszunk, akkor az Énünk és az asztráltestünk kihúzódik. Ennek megfelelően mindenkor fennáll egy olyan állapot, amikor ezek még csak félig kerültek ki a testből. Csak bizonyos idő után következik be az, hogy már egészen kívül van az Én és az asztráltest. Létezik tehát egy olyan állapot, amikor még félig belül vannak, de már félig kívül. Egyfelől ilyenkor szoktunk álmodni.

Az emberek azt hiszik, hogy éjszaka álmodnak. De valójában csak elalváskor és felébredéskor álmodunk. És mit álmodunk ilyenkor? Gyakran hallani azt, hogy az ember azért álmodik, mert ahogyan ébrenlétkor az agyát használja – így mondják a mai tudósok –, alváskor már csak a gerincvelőt. Nézzünk meg egy igazi álmot, például amelyik egy tűzvészről szól. Önök álmodnak egy nagy tűzvészről, és mindenről, ami ezzel összefüggésbe hozható. Majd felébrednek, és hallják, hogy kint azt kiabálják „Tűz van!”. Önök érzékelték a hangot, de magáról a tűzről semmit sem tudtak. Mivel félig-meddig hallották a kiáltást, olyat álmodnak, ami a tűzzel kapcsolatos. De az, amit most a tűzről álmodnak, egészen más is lehet, mint egy tényleges tűzvész. Álmodhatnak például egy vulkánkitörésről. Tehát valami egészen mást álmodnak. És amikor arról álmodnak, amit sok évvel azelőtt éltek át, akkor is láthatják, hogy összezavarodik az álmuk. Talán kisfiúként egy másik kisfiúval volt valami nézeteltérésük. Évekkel később erről a feszültségről álmodnak. De azt álmodják, hogy megverték önöket, vagy hogy önök verték meg az illetőt. Az álom mindent összezavar. A legtöbbször megfigyelhetjük az álomnál, hogy összekuszálja a dolgokat.

Amikor elalváskor álmodunk, akkor zavarosak maradnak az álmok. Amikor felébredéskor álmodunk, akkor magyarázatot nyerhet az álom, mert csak az jelent meg benne, ami valóságként körülvett bennünket. Arról álmodunk, hogy valaki meg akar ölni minket. Egy gombolyagot nyom a szánkba. Később jöhet még valami más eszközzel is. Felébredünk, és azt látjuk, hogy a takaró csücske véletlenül a szánkba került.

Az álom valamilyen ösztönzésből indul ki, de sok mindent hozzátesz és ezzel összezavarja a történetet. Ha például rossz a levegő a szobában, amelyben önök alszanak, akkor azt lidércnyomásként élhetik meg. De önök nem mondják ezt az álomban: „Itt rossz a levegő, ezért nem tudok jól aludni!” –, hanem az a benyomásuk támad, mintha egy gonosz szellem önökre ülne, és fojtogatná önöket. Kísértetet látnak álmukban. Ez azon alapul, hogy rossz levegő kerül a tüdőbe. Ezért válik lidércnyomássá az álom.

Vegyük most azt, hogy felébredünk. Ilyenkor az Én és az asztráltest ismét beleereszkedik a testünkbe, de még nincs benne egészen. Ekkor olyan álmok keletkeznek, amelyekre a leginkább szoktunk emlékezni. Amikor az Én és az asztráltest már egészen benne van a fizikai testben, önök kinyitják a szemüket. Ha azonban még nincsenek benne egészen, akkor önök még nem tudják használni a szemüket. Képzeljük el a dolgot, ahogyan beleereszkedünk a fizikai testünkbe, és csak akkor tudunk nézni a szemünkkel. Ha azonban csupán félig vagyunk benne a testünkben, akkor részben már ráhatunk a szemünkre, de még csak félig tért magához a tudatunk. Ekkor lépnek fel a zavaros fantáziaképek. Amikor az éjszakai alvás után belépünk a testünkbe, ilyen zavaros képzetek merülnek fel bennünk. De honnan kapjuk ezeket? Nem kívülről. Csak a tudatunk produktumai. Ha minden így maradna, akkor örökké a tűzokádó Vezúvot látnánk magunk előtt, amikor kívülről „Tűz van!” kiáltást hallunk. A szemünk azonban egy olyan csodálatos szervünk, amely úgy van megalkotva, hogy csak általa érzékelhetjük a fizikai valóságot. Vagyis egész életünkben csupán mindenféle fantasztikus képeknek adhatnánk át magunkat, ha örökké a testen kívül maradnánk. A testnek köszönhető, hogy az életet reálisan érzékelni tudjuk.

Amikor alváskor az ember a testén kívül van, akkor csupán az Énjében és a lelkében van. Ilyenkor fantaszta lesz, aki csak mindenféle zavaros képzeteket tud teremteni az Énjében, ezért minden reggel, amikor az ember felébred, mintegy „helyre kell állítania” magát a testében. Testünk felel azért, hogy a külső dolgokat valóságosan láthatjuk. A földi létben egyébként mindenki egy magába zárt képzelődő lenne. Az álom megmutatja számunkra, hogy a test használata nélkül milyenek lennénk a földi létben.

Amikor a dolgokat kezdjük már jobban megérteni, mégpedig azáltal, hogy bizonyos módon „felébredünk” a megismerés területén, igazán csak akkor derülhet ki a következő is: az ember fizikai teste nélkül csak arra lenne képes földi életében, amit álomnak nevezünk. Tulajdonképpen csak olyasféle képzelődéseknek tudná átadni magát, aminek nincs valóságos alapja. Ezért felébredéskor a test segítségével mindig ki kell igazítania magát, vagyis a földi lét irányába beállítani. Amikor valaki elalszik, akkor kifelé teljesen tehetetlen lesz. Ilyenkor nem tudja a világot reálisan érzékelni. Csak ha a testét működteti, akkor érzékeli a világot a maga valóságában.

Ha az ember ezt tudja, akkor már felteheti a kérdést: mit árul el az áloméletünk? Azt, hogy az alvás során a testünkkel nincs semmi kapcsolatunk. Mert ha lenne, akkor rendesen érzékelhetnénk is mindazt, ami kívül történik a világban. A gondolatokban és a szellemünkben mintegy utánoznánk a szemünket. De ilyesmi mégsem történik. Rá vagyunk utalva arra, hogy csakis a testünk adja az erőt az érzékeléshez. Tehát azt mutatja meg nekünk az álom, hogy mennyire nincs kapcsolatunk a testünkkel az alvás idején.

Csak emlékezzünk arra, amit legutóbb mondtam, hogy magát a testet nekünk kell felépítenünk. Az öröklődés nem sokat számít. Ami kiindulópontként vár ránk, amikor az életünket megkezdjük a Földön: az egy porrá morzsolódott anyag. Csak erre tud a szellemi-lelki ráhatni. Az embernek saját magának kell egész testi anyagát felépítenie.

Mennyire nehéz mindenkinek az első gyermekéveire visszaemlékeznie! Van akinek hirtelen eszébe jut egy esemény, amiről tudja: ezt nekem az anyám nem mesélte, ezt én magam láttam. Az egyik embernél ez a harmadik évében, a másiknál a negyedik évében történhetett. Ha az ember így egy hároméves gyerekre tekint, aki tulajdonképpen még „helyesen”, vagyis még nem „zavarosan” álmodik – amire mi már nem emlékszünk, éppúgy, ahogyan szokásos álmainkra sem emlékszünk vissza –, ha ezt a hároméves gyereket az élet szemszögéből vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ő még tud valamit, amit később már nem.

Mondtam már, hogy a fogváltásig, a hétéves korig az agy szépen kiépül. Nézzék meg egy gyermek agyát, aki éppen megszületett, és egy hétéves gyermek agyát. Itt valami végbement ennél a hétéves gyereknél, valami dolgozott ezen az agyon. Maga az agy semmit sem tudna magán alakítani. Az agy olyan, mint egy dinamó. A dinamó áramot fejleszt, egy gyár egész működése egy ilyen dinamógéptől függ. De csak akkor működik a dinamó, ha elektromos áram halad át rajta, különben mozdulatlan. Az agy is mozdulatlan lenne, ha a szellemi-lelki élet áramlata nem járná át. A gyermeket viszont sokkal hatalmasabban járja át a szellemi-lelki életnek ez az áramlata, mert a gyermeknek még az egész agyát ki kell dolgoznia magában a fogváltás idejére, és ezen a legtöbbet éppen a legelső években dolgozik. Meséltem önöknek, hogy Jean Paul, aki nagyon okos ember volt, egyszer azt mondta: „Az ember az első három évében sokkal többet tanul, mint akár három egyetemi év alatt.” Minden sokkal-sokkal művészibb kiképzésű, amit ekkor kidolgozunk magunkon, mint bármi, amit később tárgyilag megalkotunk.

De most azt mondhatja valaki: „Lehet, hogy ez megvolt bennünk, de mára már elvesztettük. Éppen amikor tudatosak leszünk, ez a belső munka megszűnik bennünk.” Aki ezt megérti, az észreveszi, hogy a teste alakításában egyre kevesebbre képes. Ha valaki megszerzi később azt a tulajdonságot, hogy visszatekint a korai életére, akkor is már csak egészen bizonytalan érzése lehet arról, ami annak idején lejátszódott benne. Mert amikor az ember tizennégy éves, akkor valamennyire még képes arra a belső munkára, amit oly nagymértékben birtokolt hároméves korában vagy éppen akkor, amikor megszületett. Ekkor volt bennünk a legerőteljesebb ez a tevékenység. De tizennégy évesen már sokkal kevesebbre vagyunk képesek e téren. Harmincévesen az ember még tud annyit, hogy emészteni képes a testében, de többé már semmit sem tud magában belül kidolgozni. Amikor pedig ötven-hatvan éves lesz, akkor ama munka tekintetében, amivel az emberi testet kiépítette, már, mondhatni, egy buta szamárrá válik. Be kell látnunk, hogy a földi élet során az ember mekkora nagy szamár lesz végül. De fontos is, hogy erre rájöjjünk. Éljük az életünket húszéves kortól harmincévesig, és közben mindinkább elveszítjük magunkban a kozmikus bölcsességet. Folytatjuk az életet a harmincadik évünktől a negyvenedikig, és akkorra még sokkal többet veszítünk el ebből a bölcsességből. És később az ember már egy igazi „szamár” lesz arra a képességére nézve, hogy gyermekkorában belsőleg ki kellett dolgoznia a testét.

Amikor elsajátítjuk azt a képességet, hogy visszatekintünk életünk hajnalára, akkor az a rendkívüli csodálat kerít hatalmába bennünket, hogy az ember mennyire okos lény volt még egészen kis gyerekként. Ekkor meglehetősen csúnya az ember. De még mindent képes megváltoztatni, amikor ilyen kinézete van. Tizenöt évesen már nem tudja szebbé formálni magát. Mint kisgyerek, ezt meg tudta tenni, még képes volt erre. Fontos tehát megértenünk: a test belső alakítása terén úgyszólván elbutulunk az élet során. Ez egy alapvonása az emberi életnek. Az ember végül már nem alkot magában semmit, hanem tökéletesen igénytelenné válik ebben a tekintetben. Amikor kisgyerek volt, akkor talán hajtotta a szamarakat, felült rájuk stb. Most öreg lett, és ő maga változott át belül „szamárrá”. Látják, egyre drasztikusabban kell kifejeznünk magunkat, különben nem lesz érthető a dolog.

Ezen a módon rájövünk arra is, hogy mit jelent az álom az életben. Az álomban azt hisszük, hogy mi vagyunk a kínai császár vagy egyéb személy. Mindenfélét lehet álmodni. De mit mutatnak meg nekünk az álmok? Ehhez csak követnünk kell az álmokat, ahogyan a földi élet során egyre inkább megváltoznak számunkra.

A kisgyerekek egészen csodálatosakat álmodnak. A kisgyerek álmaiban tetten érhető, hogy ott feszülnek benne azok az erők, amelyek a testét alakítják. Ezek az erők teljesen kozmikusak. A kisgyerek arról álmodik, amit akkor élt át, amikor még nem ereszkedett le a földre. Ezek az erők még itt vannak benne. Ezeket az erőket használja fel ahhoz, hogy például az agyát kialakítsa. Itt van bennünk a csodálatosan kiképzett agyunk a koponyánkban, itt van a szemünk és az idegek, amelyek segítségével látni tudunk. Mindezeket gyerekkorban egészen finoman ki kellett dolgoznunk. Ezt a munkát az ember földi ismeretekkel nem lenne képes elvégezni. Földi tudással legfeljebb gépeket tudunk megalkotni. De ezzel a földi tudással az agyat nem lennénk képesek kialakítani. A kisgyerek álmainál még pontosan megfigyelhetjük: ők magukban hordozzák azt a képességet, hogy az agyukat kidolgozzák. Később is még nagyon sajátosak az álmok. De azután egyre rendezetlenebbekké válnak. És hogy az álom végül zavaros lesz, az tulajdonképpen abból ered, hogy az ember egyre kevésbé van kapcsolatban a fizikai testével, és már nem képes arra hatást gyakorolni.

Hogy tehát az ember olyan keveset tud a fizikai testéről, annak az az alapja, hogy mindazt, amit kozmikus bölcsességként magával hozott, amikor a földi életbe beleereszkedett, az élet során lassanként elveszíti, és valami lelki-képzeleti szférába fordítja át. Amikor felébredünk és azt mondjuk: „Ha mindazt elhiszem, amit most álmodtam – hogy én voltam a kínai császár –, akkor természetesen ostoba vagyok.” De mi magunk csakis ilyenfajta lelki képzeteket tudunk megalkotni, amikor nincs közvetlen birtokunkban a testünk. Amikor ugyanis nem vagyunk benne, akkor nem vagyunk képesek többre, mint ilyen zavaros álmokra. Idővel teljesen elveszítjük azt a képességünket, ami még megvolt bennünk kisgyerekként, hogy tudniillik a testünket helyesen felépítsük. Ennek a hatásnak éppen hogy kívülről kellett a testre irányulnia. Amikor lejövünk a Földre, a test nem vár készen minket, hanem ott találjuk magunk előtt a petesejt széttört anyagát, amit azután lépésről lépésre fel kell építenünk.

Ez annyit jelent, hogy a szellemi létben, két földi élet között mindent meg kell tanulnunk. Vannak ellenzői, sőt ellenségei az antropozófiának, akik azt mondják rólunk, hogy mi csak olyanféle emberek vagyunk, akik álmodozni akarnak, akik mindenféle fantasztikus dolgokat találnak ki a világról. Ezzel szemben az antropozófia többek között abban áll, hogy az ember semmit nem ad az álmokra. Áloméletünk éppen arról tanúskodik, hogy többé már nem vagyunk képesek arra a tevékenységre, ami akkor jellemzett bennünket, amikor beléptünk a földi életbe, azzal a kozmikus, öntudatlan tudással, amit kisgyerekként magunkban hordtunk. Ezt a tudást egy olyan világban szereztük meg, amely nem a fizikaiságban található, mert a földi létben csak lelki képzetek alkotására vagyunk képesek az énünkön belül. A kapcsolatot a testünkhöz, az egész viszonyulást a fizikai testhez egy másik világban kellett elsajátítanunk!

Aki tehát mindezt átlátja és azt is belátja, hogy fokozatosan előrehalad a „szamárrá válásunk”, az tudja, hogy ezt a tudást gyorsan el is felejtjük. Ez alig különbözik attól, amikor valaki vizsgára készül, és gyakran kétévnyi tananyagot egyszerre bemagol. De azután félelmetesen gyorsan elfelejti az egészet. Ugyanígy vagyunk azzal a tudással is, amely ahhoz kell nekünk, hogy földi testünket felépítsük. Ezt utóbb szintén elfelejtjük. Ez a felejtés azonban másképpen történik, mint a vizsgák után. Tulajdonképpen az egész földi életünkre kiterjed. Amikor idősen meghalunk, már az utolsó cseppig elfelejtettük azt, amit születésünkkor lehoztunk magunkkal a fizikai létbe. Az életünk menete így egyúttal a felejtés folyamata is.

Tegyük fel, hogy önök közül valakinek van egy olyan gyerekkori emléke, amire mint legrégebbire vissza tud emlékezni. Mondjuk az illető már 60 éves, és most 60 évesen visszaemlékszik egy eseményre, ami 4 éves korában történt vele. 56 év telt el, hogy elfelejtse, hogy „belsőleg” felejtse el mindezt. 56 év alatt a felejtés mértéke egyre nagyobb és nagyobb lett. Az illető az 56 év alatt tehát egyre inkább „szamárrá” válik. Mennyi idő kellett annak elfelejtéséhez, ami még 4. évében történt meg vele? Annyi, ahányszor az 56-ban megvan a 4. 14-szer telt el az első 4 éve, hogy mindent elfelejtsen. Ha 60 évesen hal meg, akkor 14-szer ennyi időre lesz szüksége, hogy a szellemi világban újra visszanyerje azt, amit elfelejtett. Tehát szüksége lesz 60-szor 14 évre, vagyis 840 évre. Akkor a szellemi világban ismét visszaszerzi azt a képességet, ami kisgyerekként az első 4 évben megvolt benne, hogy felépítse a testét. Vagyis ez az ember 840 év múlva tud ismét visszajönni a Földre! Ezt igazán csak akkor láthatjuk be, ha megértjük az álom működését, ahogyan az álmok egyre inkább eltávolítanak bennünket a szellemi világtól.

Ha valaki félig-meddig megreked a fizikai testén kívül, akkor ő egy médium. Ha valaki a kellő módon képes beleereszkedni a fizikai testébe és ezt ismét használni tudja, akkor ő egy normális ember. Előfordul, hogy valaki alvás közben járkál, amikor az Énje a fizikai testében nincs benne. Ilyen állapot jellemzi a holdkórosokat, akik még beszélni is szoktak. Gyakran beszélnek az emberek alvás közben. Ezen nem kell csodálkoznunk. Mert ha például megpörgetünk egy gömböt, az egyedül is tovább forog még egy ideig. Így olyan körülmények között, amikor az ember vagy nem teljesen egészséges, vagy a teste erősen legyengült: a tudat tevékenysége még tovább működhet. Ekkor azonban az ember csupán egy automata. A holdkóros csak egy automata. Éppen így, aki álmában beszél, nem mond semmi értelmeset. Figyeljük meg egyszer, amikor valaki álmában beszél, a legostobább dolgokat hallhatjuk, mert ő ilyenkor egy automata. Az énje és lelke nincs benne a testében.

De ha csak félig van erről szó, ha az ember csak félig automata – a testbe való belépés egyébként úgy történik, hogy az agy hátsó felén lépünk be a testbe –, ha tehát az ember csak félig lép be, akkor a szeme még csukva van, de már érzékelhet bizonyos dolgokat. És ekkor valakinek mindenféle fantasztikus témákat előadhat, mert képek merülnek fel előtte. A médiumok beszélnek, de nincsenek benne a testükben. Ezért egyáltalán nem kell túlértékelnünk azt, amit a médiumok mondanak, mert csak részben vannak a fizikai testükben, és amit mondanak, az nem egyéb, mint amit a lelki szférájukban észlelnek.

Már hallottam olyan médiumokról, akik valóban nagyszerű dolgokat állítottak. Ez igaz. A médiumok néha nagy jelentőségű dolgokról beszélnek. De ezen nem kell annyira csodálkoznunk. Amikor például valahol erős földrengés készülődik, még a földrengés előtt elmenekülnek az állatok. Az emberek viszont ott maradnak és elpusztítja őket a földrengés. Az állatok előre megjósolják az ilyen eseményeket, mert a világértelem mindenben benne van. Így az ember médiumi állapotban az állatban is meglevő világértelemből merít. A médiumok olykor csodálatos dolgokat tudnak mondani, sőt verset költenek, amelyek néha szebbek, mint Goethe költeményei, mert a médium leszáll az állatban is működő világértelemhez.

Azoknak viszont, akik antropozófiai módon akarnak megismeréshez jutni, más utat kell követniük. A tudásukat nem úgy szerzik meg, ahogyan valaki csak félig lép be a testbe, mint az alvás idején, és mindenképp el kell sajátítaniuk azt a valóságos megismerést, amelyben másodszor „ébred fel” az ember. Ilyenkor azt mondhatja valaki: „Ha a földi életben egy kicsit is foglalkoztam azzal, hogy az emberről igazi ismereteket szerezzek, ez segítségemre lesz majd a halálom után. Akkor könnyebben elérhetem, hogy a szellemi létben az emberi testet ismét megismerjem.”

Amit az embernek a halál és az újabb születés között meg kell ismernie, az éppen az emberi test természete. Jól tudjuk, hogy nagy dolog a világot megismerni. A tanulóknak sok fáradságukba kerül a külső világot megismerniük. Amikor például ki kell számolniuk, hogy a csillagok hogyan járnak körbe, vagy amikor arról tanulnak, hogy a Föld hogyan nézett ki, amikor még nem léteztek a mai rákok és így tovább. Valóban sok tanulnivaló lehet, de az, amit megtanulunk a Földön arról, ami az emberen kívül található, semmi ahhoz képest, amit az embernek magáról az emberi lényről kell megtanulnia a szellemi világban.

Most önök persze megjegyezhetik: az embert rendszerint oly módon szokták belülről tanulmányozni, amikor már halott. Szétszabdalják a testet és megnézik a hullán, hogy hogyan néz ki belül az ember. Ez azonban korántsem ugyanaz! Abból az egész tudásból, amire a holttest tanulmányozása révén szert teszünk, semmit sem hasznosíthatunk az élő-eleven ember megismerésében. Természetesen az élő ember kialakulásához szükség van a fizikai megtermékenyülésre. De ez önmagában nem lenne elég, az embernek szüksége van arra a tudásra is, amit a szellemi világban fogad magába a halál és az újabb születés között. Az ember a földi síkon csak arról szerezhet tudást, ami halott, de arról már nem, ami él, vagy arról, ami érez és gondolkodik.

Nem mondanék számokat is önöknek, ha a magasabb megismerés nem állna rendelkezésünkre, hogy érzékeltessem azt, ahogyan az ember a földi élete során fokozatosan eltávolodik a szellemi világtól. Amikorra megöregszik, akkor van a legtávolabb a szellemi világtól. Amikor még fiatal, akkor másképpen emlékszik vissza a négyéves korában birtokolt tudásra. Ha meghal valaki tizenhat évesen, ilyen korúként az emlékezésben tizenkét évet kellett visszamennie, ez háromszor négy, és ha tizenhat éves volt, akkor csak negyvennyolc évre lenne szüksége ahhoz, hogy újra megszülessen. Puszta számadatok alapján ilyen eredményt kaphatunk.

Itt egy érdekes dologra is utalhatok. Már régtől fogva aggastyáni kornak nevezik, ha valaki betölti a hetvenkettedik életévét. Ha valaki hetvenkét éves lesz, úgy az ezutáni évei tulajdonképpen már ajándékok a számára. Aggastyán kornak számít a hetvenkét esztendő. Tegyük fel, egy ilyen idős ember egészen kiváló személyiség, mint ahogy a régi időkben voltak is ilyenek. A mai kor összpontosításra nehezen hajló embere kevéssé tud visszaemlékezni a gyermekkorára. De ezek a régi emberek igen jól vissza tudtak emlékezni a harmadik, második életévükre! És akkor a gyermekbölcsességük, az érzékfeletti bölcsességük elfelejtésére hetven évük volt. Ez kétszer 35 év. A szellemi világban eltöltött idejük tehát 35 x 72 év, ami több, mint 2000 év.

Nézzünk meg most másvalamit. Ma tavasszal a Nap már a Halak csillagképben jön fel. Korábban a Kosban történt ez. A naptárban ma mégis a Kos áll mint kiindulópont. De ez tévedés. A Nap ugyanis a 15. századig jött fel a Kos csillagképben. Akkor joggal mondták, hogy a Nap a Kosban jön fel. Azóta a csillagászok lusták voltak, és meghagyták ezt, annak ellenére, hogy a Nap most már nem a Kosban kel fel, hanem a Halakban.

A Halak csillagképnek van egy bizonyos időbeli terjedelme. Tudjuk, hogy tizenkét ilyen csillagkép van. Amikor a Nap feljön a következő évben, valahol a Halak csillagképben lesz. Ha jövőre megfigyeljük tavasszal a Napot, egy kissé tovább haladt, nem pontosan ugyanazon a helyen kel fel. Mint ahogyan az előző évben is máshol volt, nem ugyanott, mint idén. A Napnak kell egy bizonyos idő, hogy ilyen módon valamely csillagképen teljesen áthaladjon. Kezdetben a Halak csillagkép elején jött fel tavasszal, és később, a jövőben a Halak csillagkép végén fog feljönni. Majd egy idő után bekövetkezik az, hogy többé már nem a Halakban kel fel, hanem a Vízöntő csillagképben. A Nap tehát áthalad a Halak csillagképen, majd ezek után a Vízöntő csillagképen, még később pedig a Bak csillagképen. Hogy a Nap egy ilyen csillagképen áthaladjon, körülbelül annyi időre – mintegy 2000 évre – van szüksége, mint amennyire az időskorában meghalt embernek van szüksége ahhoz, hogy megint visszajöjjön a földi létbe.

Nagy jelentősége van annak, hogy a Nap előrehalad az egyik csillagképtől a másikig. A szellemtudomány körvonalai című könyvemben kifejtettem, hogy a Nap útjával összefügg az, ahogyan az ember visszajön a földi létbe. A szellemtudományos megismerés megmutatja nekünk, hogy az ember, ha a mostani korban meghal, azt, amit meg kell tanulnia, hogy a testét újra fel tudja építeni, éppen a Halak csillagkép behatásaitól kapja meg. Majd egy idő múlva megint újraszületik, amikor már a Halak csillagképből semmit sem tanulhat, hanem a Vízöntőből kell tanulnia. Majd megint lejön a földi létbe, és akkor már a Bak csillagképből fog tanulni. Ez után pedig a Nyilasból. Ismét visszajön, és akkor már a Skorpióból kell tanulnia. Majd a Mérleg, a Szűz, az Oroszlán, a Rák, az Ikrek, a Bika és újból a Kos csillagképből kell tanulnia. Ezzel visszajutott az állatöv elejére. De ekkorra természetesen már sokat tud. 25 920 év telt el és 11 vagy 12 földi életet élt végig. Ezek szerint az ember mindig újabb és újabb csillagképekből tanulja meg azt, amire szüksége van a földi élethez! Olyan csillagképekből, amelyek különböznek egymástól. Ha felnéznek önök a Halakra, az teljesen máshogyan néz ki, mint például a Vízöntő vagy a Bak.

De gondolják meg, önök már itt voltak 800, 1000, 1500, 2000 évvel ezelőtt is. Akkor a Földön egészen másféle viszonyok voltak, így önöknek is egészen másféle életük volt. Talán valahol egyszerű, békés parasztokként éltek, pocakot eresztettek, és elégedetten néztek a világra. Most viszont az ipari munkásmozgalomban találják magukat. Ez az, amit most meg kell tanulniuk a Halakból. Amikor pocakjuk nőtt és elégedett parasztokként éltek, a Kosból tanultak meg valamit. Így tanulja meg az ember a földi tennivalóit éppen a csillagképekből.

Most eljutottunk oda, hogy azt mondjuk: az ember fokról fokra merül alá a földi létezésbe. Amikor önök például Kr. u. 825-ben éltek, vagyis a 9. században, esetleg pocakos parasztok voltak. Most viszont a Halak befolyása alatt jöttek vissza a Földre. Önök mindig lejönnek, de ha 25 920 év múlva, az egész körforgás lefolyása után majd ismét a Halak csillagkép befolyása alatt kerülnek a Földre, időközben annyit tanultak, hogy már nincs szükségük arra, hogy megint olyanokká váljanak, amilyenek korábban voltak, hanem mint emberi lények már sokkal magasabb fokon fognak állni. Ezért a következőket jelenthetjük ki: 25 920 év múlva, ha ismét le akarunk jönni a Földre, akkor többé már nem lesz szükséges, hogy az eddigi módon jöjjünk le a Földre, mert addigra már mindent megtanultunk az egyes csillagképekből!

Itt emlékeztetném önöket arra, amire egyszer már kitértem. Akik ma a geológia tudományát tanulják, ilyeneket szoktak mondani: a Föld 25 millió évvel ezelőtt ilyen és ilyen volt. Hogyan jutnak az emberek arra a gondolatra, hogy a Földön 25 millió évvel korábban másféle állapotok uralkodtak? Hasonlóról már beszéltem önöknek, amikor az időegységekről volt szó.

Megvizsgálják például a Niagara-vízesést. A vízesésben a víz lezúdul. Fognak egy követ a geológusok, amire lent a vízesés rácsapódik, és kiszámítják, hogy egy évben mekkora vízmennyiség éri, ebből pedig úgy számolnak tovább, hogy ha egy évben ennyi és ennyi víz mossa a követ, akkor mekkora lehetett a kő, amikor a víz még nem sűrűsödött vízzé, hanem még pára volt. És ebből kapják meg azt az eredményt, hogy 25 millió év.

De ez éppen olyan, mintha megvizsgálnék egy emberi szívet. Ma április 9-e van. Nézzük meg ma a szívet, majd egy hónap múlva megint: egy kicsit megváltozott. Egy hónap múlva megint egy kicsit más lesz. És ebből a kis elváltozásból most kiszámítanánk, hogy milyen lehetett 300 évvel ezelőtt. Csakhogy 300 évvel ezelőtt ez a szív nem is létezett! Helyes lehet a számítás, de nem létezik az, amire vonatkozik. Gyakran éppen ilyenek a tudományos számítások is: a számítás igaz, de a dolog nincs sehol. Így vagyunk azzal is, amikor kiszámítják, hogy milyen volt a Föld 25 millió évvel ezelőtt. Az egyenlet kifogástalan, de a Föld még nincs meg. Ugyanilyen módon azt is kiszámolják, hogy milyen lesz a Föld 25 millió év múlva.

Csakhogy akkor a Föld ebben a formájában már nem is fog létezni! Ez ugyanolyan, mint amit a szív példáján láttunk az imént, amely nap mint nap egyre gyengébb és gyengébb lesz, és ebből kiszámolnánk, hogy vajon milyen állapotban lesz 300 év múlva, jóllehet 300 év múlva önök már nem fognak létezni mint fizikai emberek. Nem az egyenletben van a hiba, hanem ahogyan azt alkalmazzák. Éppen az a megtévesztő, a csalóka, hogy a számítás matematikailag helyes, de az ember mégsem létezik annyi ideig, amit a számítás magában foglal. Amikor önök majd megjelennek 25 920 év múlva, a Föld időközben már feloldódott! Önöknek általában azt kell tapasztalniuk az egymásra következő életeik kezdetén, amikor újraszületnek, hogy mindig másképpen kell a Földre leszállniuk, mert megváltoztak azon a viszonyok. 25 920 év múlva a mostani Föld többé nem lesz, az anyagi Földtől önök megszabadulnak! Önök egy magasabb életbe lépnek át.

Ha szellemtudományosan helyesen tekintjük azt az időszakaszt, amikor az embernek még szüksége van arra, hogy földi életek sorát hajtsa végre, akkor arról is tudomást szerzünk, hogy egy idő múlva az embernek már nem kell visszatérnie a Földre. Akkorra már olyan sokat tanult, hogy többé már nem kell fizikai testet magára öltenie! De addigra fokozatosan el kell jutnia ahhoz is, hogy már ne legyenek olyan zavaros álmai, mint manapság, és általában közelebb kell éreznie magát a szellemi világhoz.

Ebből egy nagyon fontos dolog következik. Vannak emberek, akik ellenállnak annak, hogy kapcsolatba kerüljenek a szellemi világgal, és nem akarják beengedni a magasabb tudást az emberiség életébe. Azt akarják, hogy az ember ostoba maradjon a Földön és a szellemi létben is, és ne tudjon helyesen ismét visszatérni. Mert azáltal, hogy valaki már itt a Földön elsajátított bizonyos ismereteket az emberről, mégpedig valami élő-eleven tudást, és nem pusztán a halott testet tanulmányozza, ezáltal jut fokról fokra abba a helyzetbe, hogy a halál után tudatosan megismerje azt, amit neki majd a földi születésekor el kell végeznie.

Az embernek a kozmikus tudás tekintetében ugyan „szamárrá” kell válnia élete során, de bizonyos személyek azt akarják, hogy örökre ilyen „szamár” is maradjon, ezért az a céljuk, hogy az emberek a szellemi létezésüket minél inkább elfelejtsék. Üdvösségről beszélnek neki, de úgy, ahogyan ezt beállítják, éppen azt a tudást veszik el tőle, amire az embernek szüksége lenne. Van ebben valami félelmetes.

Ezért az antropozófiának meg kell mutatnia, hogy az ember ismét képes lehet a szellemi világot megismerni. Ez az antropozófia nagy feladata, aminek széles körű társadalmi jelentősége is van. Máskülönben le fog épülni maga az emberi értelem is. Ha tudásunkat csak az tölti meg, amit a holttestről tudhatunk, akkor nem is várható egyéb, mint ami jórészt már be is következett: az emberiség sötétségben fog élni, és semmit sem fog tudni arról, hogy mit kell tennie. Ezt az állapotot meghaladni csak azzal lehetne, ha az ember valóban „felébredne”. De „felébredni” szinte irtóznak az emberek. Mert amikor az emberek gyűléseken összejönnek, nem pusztán arról van szó, hogy együtt legyenek, hanem hogy valami értelmeset mondjanak egymásnak. Az emberek még azt sem ismerik el, hogy ahhoz is egyfajta felébredés, az értelmük használata lenne szükséges, hogy bizonyos érzékenység alakuljon ki bennük a társadalmi kérdések iránt. Ezért minden tettük alapjában véve csak félmegoldás. De amire legalább ennyire szükség lenne, az éppen az ember belső lényének megismerése, hogy már itt a Földön előkészülhessen arra, amit a szellemi világban kell elvégeznie. Ez nagyon lényeges.

Az antropozófiának eszébe sem jut az egyes embereket megtéríteni. Egyetlen ember nem sokat tehet, de sokan már juthatnak valamire. Az antropozófia abban akar segíteni, hogy minél több ember jusson valóságos tudáshoz. Csak akkor válik lehetségessé a Földön, hogy egyszer jobb idők köszöntsenek be rajta. Ezt még el akartam mondani önöknek. Most el kell utaznom Zürichbe, St. Gallenbe és Winterthurba. Amikor ismét visszajövök, folytatjuk eddigi gondolatainkat. Addig is gondolkodjanak azon, hogy milyen kérdéseket tennének fel.

9. előadás – Az asztráltest jelenléte a fizikai testben – Dornach, 1923. április 14.

[Szamárköhögés és asztma. Fájdalmat az asztráltestünk érez. Az asztráltest formálódása az élet során. Az emberi lélek csak emberi testben születhet újra, állati testben nem. Asztráltestünk állapota meghatározza következő életünk asztrális minőségét.]

Ma egy egészen érdekes történettel szeretném kezdeni, ami tanúk előtt játszódott le, úgyhogy tudományosan sem támadható. Egyszer egy halásznak semmi nem akart a horgára akadni. Egy idő után már nagyon bosszankodott, de hirtelen egy óriási rántást érzett a mélyből. Valami rendkívül nehéz akaszkodott a horogra. Kezdte kihúzni a zsineget, és roppant boldog volt, hogy valamilyen nagy halat fogott. De végül mit húzott ki? Egy hatalmas teknősbékát.

Csakhogy ez az óriási teknősbéka lenyelte a horgot, így nem lehetett belőle kirántani. A horog lekerült a hasába, és a halász most nem tudta visszaszerezni. A teknősbéka kezdte behúzni a fejét. A halász először még kérlelgette a teknősbékát, de az semmilyen rángatásra sem tudott megszabadulni a horogtól. A halásznak nem maradt más választása, megragadta a teknős farkát és lábait, majd egy éles késsel levágta a fejét. amely leesett a földre.

Könnyen beláthatjuk, hogy ha ez egy emberrel történik – mondjuk a francia forradalom idején, vagy másutt –, akkor ott helyben azonnal meghalna. De mit csinált ezek után a teknősbéka? Magához tért, nyugodtan elindult a víz felé, és szépen eltűnt benne. Egyáltalán nem zavarta, hogy levágták a fejét.

Ebből az derül ki, hogy a teknősbékának ahhoz, hogy folytassa az életét, nem volt szüksége a fejére! Hogy még meddig élt ezután, azt természetesen nem tudhatjuk, de az esetből megállapítható: mindahhoz, ami a járással kapcsolatos, a teknősnek általában nem szükséges, hogy feje is legyen. Képes volt úgy mászni, hogy már nem volt meg a feje.

Sok történetet elmeséltem, hogy az állatok mi mindenre képesek, mennyire értelmesen cselekszenek, és a teknősbékáról szóló történetből most az is kitűnt, hogy mindezt bizonyos állatok a legkevésbé sem a fejük segítségével végzik, mert nyugodtan levághatjuk egy teknősbéka fejét, rendesen mozogni fog továbbra is. Egyáltalán nem szaladgált vakon összevissza, hanem tüstént a víz felé indult, ahonnan előjött. Fejjel a nyakán sem tudta volna jobban csinálni.

Persze most azt mondhatják, hogy ez valami rendkívüli eset. De a legkevésbé sem az, mert már mindenféle kísérletet végeztek e téren. Aki e témába szellemileg képes belelátni, nem szorul ilyen kísérletekre. Az efféle kísérleteket ugyanakkor állandóan megemlítik, de csak azért, hogy a dolognak ellentmondjanak. Mégsem tudják megcáfolni, hanem éppen hogy megerősítik. Ezeket a kísérleteket, amelyekre most utalok, számtalan formában szokták variálni. Fognak például egy békát, és levágják a fejét egy borotvakéssel. Van most egy béka fej nélkül. Ráteszik az asztalra. Már kezdetben is igen különös módon viselkedik így fej nélkül. Valamennyire előredől, a hátsó fele pedig furcsán megemelkedik, és egyszer csak elugrik a helyéről. De ha most maró savat öntünk a béka oldalára, ami egyébként fájdalmas lehet, akkor azon a helyen először a hátsó lábával kezd elvakarózni. Ezt újra és újra megismételhetjük, és a fejetlen béka mindig vakarózni kezd. Ha még több savat öntünk rá, a mellső lábát is segítségül hívja. Ekkor természetesen már az oldalára is dől. Ha mindenütt locsolni kezdjük, a másik oldalán levő lábaival is vakarózásba fog. Ekkor természetesen előbb-utóbb felborul. Mindez azt mutatja, hogy a béka fej nélkül is képes mozogni, mintha mindegy lenne neki, hogy van-e feje vagy nincs.

Azt tapasztaljuk tehát, hogy az alacsonyabb rendű állatok fej nélkül is meg tudnak tenni valamit, amihez az embernek és az emlősállatoknak a fejükre is szükségük van. Világosan meg kell azonban értenünk, hogy itt tulajdonképpen miről van szó. Ez ugyanis bizonyít valamit. Mégpedig azt, hogy mindakkor, amikor valahol fájdalmat érzünk és a kezünket megmozdítjuk, hogy ott megdörzsöljük magunkat, ehhez nem használjuk a fejünket, hiszen ezt meg tudja tenni a béka fej nélkül is. Mindez arra utal, hogy ezeket a mozdulatokat a fej segítsége nélkül végezzük. Egyáltalán nem kell ahhoz a fejünk, hogy például megvakarjuk magunkat. De ahhoz sem használjuk a fejünket, hogy járjunk és fussunk! A teknősbéka és a béka fej nélkül is képesek a mozgásra. A járáshoz tehát egyáltalán nem használjuk a fejünket. Mindannyian ismerjük azt a mesét, bár a benne elhangzó tanácsot nem egészen tudnánk teljesíteni, hogy lusta Franz nem akart járni, de annál inkább szeretett enni. Ezért egyszer valaki azt tanácsolta neki, hogy menjen a szájával és egyen a lábaival, hogy megfordítsa az eddigi rossz szokását. Persze ebből semmi sem lett, de a dolog mégis úgy áll, hogy a járáshoz a fejünket egyáltalán nem használjuk. A kezek mozgatásánál ugyanez a helyzet. Mire használják akkor a magasabb rendű állatok és az emberek a fejüket? A fej vonatkozásában mi a különbség az ember, a magasabb rendű állatok és az alacsonyabb rendű állatok között?

A különbség az, hogy az előbbiek meghalnak, ha a fejüket elveszítik, de a béka, a teknős és minden alacsonyabb rendű állat ilyenkor is életben maradhat. Ha a még alacsonyabb rendű állatokat nézzük, például a férgeket: amikor ezeket kettévágjuk a közepüknél, mind a két rész elkezd külön mozogni és mászni. Láthatjuk tehát, hogy a fej egyáltalán nem kell ahhoz, amit általában a test csinál. De a bökkenő az, hogy az élethez a fejre mégis szüksége van a magasabb rendű állatnak és az embernek. Mivel az élethez szükségünk van a fejünkre, meghalunk, ha elválasztanak tőle. Az emberre ezért hiába öntenének savat, amikor levágták a fejét. Nem vakarózna a lábával, mint a béka. Mint ahogy az ember másképp viselkedne akkor is, ha lenyelne egy horgot és azután levágnák a fejét, hogy kivegyék a horgot belőle. Már azelőtt, hogy kivennék, meghalna, nem úgy, mint a teknősbéka.

Így tehát azt mondhatjuk: A magasabb rendű állatoknál és az embernél mindaz, ami a fejjel összefügg, egyáltalán nem oka annak, hogy a testünkkel mozgásokat végzünk, hanem a fejnek csupán annyi köszönhető, hogy élünk. Ha a fejünktől elszakítanak, éppen az élet szűnik meg bennünk. A fejből fakad és hozzá kapcsolódik tehát a magasabb rendű élőlényeknél az élet. Az alacsonyabb rendű állatoknál viszont az élet a testük végtagjaihoz kötődik.

Szeretnék azonban ehhez most valamit hozzáfűzni, amiből megérthetjük, hogy az ember és a magasabb rendű állatok között is van egy nagy különbség a fej és az egész szervezet tekintetében.

Bizonyára jól ismerik a gyermekeknek azt a kellemetlen betegségét, amit szamárköhögésnek nevezünk. Egyes vidékeken ezt görcsös köhögésnek mondják. A gyerekek számára tulajdonképpen nem annyira veszélyes, mert idővel elmúlik. A baj benne az, ami visszamarad belőle, ha nem megfelelően vészeli át valaki a szamárköhögés időszakát. Az orvosoknak és másoknak tehát ebben a tekintetben nagy a felelősségük. Ugyanis a következő történik. Mit jelent a szamárköhögés? Jellemző rá, hogy a belélegzés mindig normális. Legyenek mégoly erős köhögési rohamai is egy gyereknek, rendesen tud belélegezni – ezt megállapíthatjuk, ha figyelemmel kísérjük az eseményeket. Kilégzéskor, amikor a levegő ismét ki akarna jutni, akkor bennszorul, nem képes normálisan távozni, és ekkor lép fel egy köhögési roham. Mivel a levegő nem képes rendesen távozni, azért a friss levegő sem tud bejutni a tüdőbe, és az ember köhögni kezd. Ez a szamárköhögés.

Mi az alapja azonban annak, hogy egy gyerek szamárköhögést kap? Az, hogy a légzőszervek, a tüdőbe vezető légcső belső nyálkahártyája rendkívül érzékeny lesz. Amikor beáramlik a levegő, akkor elhalad az érzékeny helyek fölött is, útban az üres mellkas felé. Ami üres, abba beáradhat a levegő. Gondoljunk a légszivattyúra. Ebben van egy üvegbúra, amiből kiszívjuk a levegőt. Ekkor nincs benne levegő, miközben lezárjuk a szivattyú nyílását. Ha most megnyitjuk a szelepet, akkor fütyülve beárad a levegő. Csak annyi kell, hogy az üvegbúrában belül üres tér legyen. Ugyanígy, amikor kifújjuk a levegőt, a tüdőnkben ilyen levegő nélküli tér keletkezik. Majd a levegő magától beárad. Egészen egyszerűen történik, ahogyan a levegő bekerül. Így nem kell azon csodálkoznunk, hogy az érzékeny légcsövön zökkenőmentesen keresztülhalad a beszívott levegő, mert a légcső nyálkahártyáját maga a levegő nem zavarja. Amikor azonban önök a légszivattyúból a levegőt ismét ki akarják engedni, akkor valamit csinálniuk kell, tudniillik a levegőt ki kell préselniük. Ugyanígy kell a levegőt kilöknünk, amely bent van a tüdőnkben. A légcső azonban érzékeny lett a gyermekben. Ott éppen olyan módon érzékeny, mint amikor az ember valahol megvágja magát. Így a légcső belseje egy kicsit kisebesedett, érzékeny. A kifújási szándék, amelynek az lenne a dolga, hogy a levegőt kiküldje, ehelyett most mintegy „kaparni” kezdi a légcsövet, vagyis ahelyett, hogy a levegőt ismét kijuttatná, az érzékeny helyekkel kezd foglalkozni.

Amikor a gyereknek kapar a torka, akkor úgyszólván elfelejti a levegőt kifújni, és az megreked belül. Ekkor jönnek a köhögési rohamok. Mert a test erőszakkal meg akar szabadulni a levegőtől. Normális esetben az asztráltest, amiről már beszéltem önöknek, mindig kilöki a levegőt. Ha egy szamárköhögéses gyerekre tekintünk, pontosan meg tudjuk különböztetni azt, hogy hol van a fizikai teste és hol van az asztrálteste. Amikor a gyereknek nincs szamárköhögése, akkor az asztráltest kilöki a levegőt, és ez nem zavarja meg a testet. Ha viszont szamárköhögése van, az annyit jelent, hogy érzékeny helyek találhatók a légcsövén. Az asztráltest ezeket mintegy le akarja kaparni, és nem a kifújással foglalkozik. A fizikai test ezért kénytelen akcióba lépni, és egy görcsös köhögés segítségével a levegőt kilöki magából. Ehhez még igazi görcsök is járulhatnak, amelyből további problémák származhatnak.

Ebből is láthatjuk, hogy egyáltalán nincs úgy, ahogyan állítják, hogy mindent a fizikai testünk csinál bennünk. Ha ezt mondjuk, akkor a szamárköhögést soha nem fogjuk megérteni. A szamárköhögés kapcsán valami lényegeset kell megkérdeznünk, mégpedig a következőt: Tulajdonképpen milyen alakban formálódik ki az asztráltest? Az asztráltest fej nélkül alakul ki, ahogyan ezt a békánál is megfigyelhetjük. A fej nélküli béka a lábával vakarni kezdi a testét, ahol a sav érte. De ugyanezt teszi az asztráltest belsőleg a légcsőben, amikor szamárköhögése van valakinek. Ilyenkor a fizikai testnek kell elvégeznie azt, hogy a levegő kikerüljön. Az asztráltestet és a fizikai testet tehát itt egészen jól megkülönböztethetjük.

Nyomon követhetjük ezzel, hogy valóban az asztráltest, tehát valami szellemi-lelki játszik szerepet az ilyenféle dolgokban. Elmesélnék valamit, ami akkor történhet, amikor egy gyerek szamárköhögést kap, tehát érzékeny a légcsöve, ezért az asztráltest meg akarja azt tisztítani, miközben a gyereknek görcsös köhögési rohama lesz. Tegyük fel, hogy amikor a gyerek szamárköhögést kapott, a szülők vettek egy macskát, vagy más módon odakerült egy macska, ami bármikor előfordulhat. Ekkor a gyerek érzékeny lett a macska vagy kutya által kilélegzett levegőre. Ez nem történt volna meg, ha nincsenek a légcsövén érzékeny felületek. De erre most érzékeny lett a szamárköhögés ideje alatt. A szamárköhögés egyszer véget ér, de olykor valami visszamarad belőle. Ha a gyerek mindeddig nem szokott a macskákhoz, és egy macska éppen akkor jön a házhoz, amikor a gyereknek szamárköhögése van, akkor visszamarad valami, illetve egy új betegség lép fel a gyerekben, amikor éppen kigyógyul a szamárköhögésből. Ez a betegség nem feltétlenül jelentkezik azonnal, később is megmutatkozhat. Asztmának nevezik, ami folyamatosan ismétlődő légszomj.

Ha mármost fellép az asztma – ami egyébként periodikusan jelentkezik, megjelenik és elmúlik –, akkor tanulmányozhatjuk is, és igen érdekes dolgot figyelhetünk meg. Például megjelenik egy férfinél az asztma, aki először nem is tudja, hogy minek köszönheti. Ha jó megfigyelő, felfedezi, hogy amikor egy macska van a közelében vagy éppen bent a szobában, mindig asztmát kap. Ha eltávolítja a macskát, megszűnik az asztma. Egyáltalán nem kell tudnia arról, hogy a macska a szobában van. A macska belopózhat a szobába úgy, hogy a férfi nem tud róla, és mégis asztmát kap.

Még egy érdekes esetet elmesélnék. Volt egyszer egy kisgyerek, aki szamárköhögést kapott. Amikor ez történt, otthon éppen sok hajdinát evett. Ezáltal a hajdinára különösen érzékeny lett, és hajlama, bizonyos fokig egy képessége alakult ki arra nézve, hogy mindenkor asztmát kapjon, ha a szobában hajdina volt, de ez mindig csak otthon történt meg. Egyszer valami nagyon furcsa dolog esett meg vele, amikor már felnőtt ifjú lett és orvostanhallgató volt. Fent lakott valahol a legfelső emeleten. A földszinten, két szinttel lejjebb volt a konyha. Egyszer a fiatalember fent asztmát kapott, de valami különösen erőset. Korábban csak akkor kapott, ha otthon hajdina volt. Mindenki nagyon együtt érzett vele. A szakácsnők megfogadták, hogy nem főznek semmit hajdinából. Senki sem hozhatott a házba hajdinát. De egyszer jött egy új szakácsnő, aki minderről nem tudott. Lent a földszinten nekiállt hajdinát főzni, és fent a második emeleten a tanuló ifjú ismét asztmát kapott. Az ilyen dolgok úgy tűnnek, mintha a mesében lennének, de teljesen igazak.

Ebből megérthetjük, hogy az ember egészsége és betegsége általában mennyire összefügg az egész környezetével. Az egészségünk szempontjából nem mindegy, hogy a környezetünkben vannak-e például patkányok vagy nincsenek. Amit az előbb a macskákról meséltem, amelyek irányában éppen az emberi légzőszervek nagy érzékenységet tanúsítanak, az meglehetősen ismert dolog, olyannyira, hogy az orvostudományban erre egy külön elnevezést használnak. Az orvosi könyvekben ezt „macskaasztmaként” emlegetik. Ezt az asztmát akkor kapják meg az emberek, ha macska van a közelükben. Az asztmának persze sok egyéb válfaja is ismeretes.

A normális ember számára teljesen magától értetődő, hogy kutya, macska vagy akár hajdina van a környezetében. Ennek nem sok hatása van lelki oldalára. Ahol azonban a lelki oldallal nincs rendben valami, ott ezek teljesen tudattalanul bizonyos hatást gyakorolnak a lelkiségre. Mi történik tulajdonképpen egy olyan emberrel, aki a macskától vagy a hajdinától asztmát kap?

Nézzük meg először is, hogyan gyógyítható a szamárköhögés! Tegyük fel, hogy van egy gyerek, akinek a légcsövébe valahogyan szénpor került és az izgatja. Emiatt azonnal szamárköhögés léphet fel nála. Az ilyen dolgok egészen kis apróságokból keletkeznek. A gyereknek tehát érzékeny a légcsöve. Mi történik akkor, ha ily módon kisebesedik a testén egy hely? Ezt megfigyelhetik önök, amikor megvágják magukat. Ha pusztán fizikai testünk lenne, a seb nem okozna nekünk fájdalmat. Gondoljunk arra, hogy felhúzunk egy jó vastag egyujjas kesztyűt. A kesztyűt egészen úgy vagdoshatjuk, mint a megvastagodott bőrünket. Ebbe is belevághatunk egy kicsit, nem fog fájni. De miért fáj önöknek a kezük, ha megvágják? Azért, mert azon kívül, hogy fizikai testük van, még asztráltestük is van. Az asztráltest belül van. Amikor önök megvágják a fizikai testüket, az asztráltestbe is „belevágnak”. Most egyszerre észreveszik: itt nem a fizikai test van, ez valami más. Ez fáj! Vagyis fájdalmat csak az asztráltest érez az emberben. Ez mindaddig fáj, amíg ismét meg nem gyógyulunk.

A dolog alapja tehát az, hogy amikor a testünk megsérül, azt az asztráltest érzi meg. Az asztráltest ilyenkor kicsit „kilátszik” a fizikai testből.

Gondoljuk el, hogy sérülések keletkeznek a légcsövünkben. Az asztráltest ekkor valamennyire szabaddá válik a légcsőben. A gyógyításnak nagyon óvatosan kell történnie. Mondjuk a szamárköhögéses gyereket először befektetjük az ágyba, és hagyjuk izzadni. Ekkor forróság önti el. Figyeljük meg az egészet lépésről lépésre. A meleggel könnyen egyesíti magát az asztráltest, a hideggel ellenben nehezen. Ha a gyereket kint vagy akár egy hideg szobában sétáltatjuk, akkor az asztráltest a fizikai testben kicsit összehúzódik, mert nincs jelen a meleg. Ha azonban a gyereket jól betakarjuk, amit ösztönösen megtesznek az emberek, gyakran még sálat is kötnek a gyerek nyaka köré, hogy a meleget bent tartsák, akkor az asztráltest tevékenysége a melegtől fokozódni kezd. A melegtől fokozódik az asztráltest tevékenysége, de mástól, például a víztől vagy a levegőtől nem. Ha tehát egy ideig a gyereket ezen a módon feküdni hagyjuk, és az asztráltest működése a meleg hatására fokozódik, akkor az adott testfelületen az asztráltest most dolgozni kezd. Ekkor fogjunk egy rongyot, nedvesítsük be meleg vízzel, csepegtessünk rá néhány csepp citromlevet, majd helyezzük a gyerekre. Ez jótékonyan hat a kisebesedett testrészre, ahol most dolgozni kezd az asztráltest. Ezen a módon gyógyíthatjuk a szamárköhögést. Mindezt a helyes sorrendben kell csinálnunk.

A gyógyításnál nagy hangsúlyt kell helyeznünk arra, hogy az egész embert vegyük figyelembe, s hogy a dolgokat a helyes sorrendben végezzük. Az egész procedúra alatt nagyon fontos még arra is ügyelnünk, hogy a gyermek ne ijedjen meg. Mert ha megrémül, akkor az asztráltest mindig valamennyire „kijön”, amivel az egész gyógyítási folyamatot hátráltatjuk. Ha tehát helyesen gyógyítunk, a szamárköhögés elmúlik, és a gyerek nem kap később asztmát. Ha viszont rosszul gyógyítunk, akkor ugyan begyógyulnak a sebek a légcsövön, a gyerek látszólag egészséges lesz, de az asztráltest nem húzódik teljesen vissza, hanem egy kissé kívül marad. Ha az ember nem túl erős alkatú, ha a kisgyerek egy kissé gyönge, akkor azonnal megjelenik az asztma, mert az ember nem tud rendesen kilélegezni. Most az asztráltest kevésbé fejt ki hatást. Ha ugyanis az asztráltest kiemelkedik, akkor nem képes rendesen részt venni a kilégzésben. Ha a gyerek egy kicsit erősebb alkatú, akkor ilyenkor az asztráltest többi részét kezdi használni, aminek viszont az lesz a következménye, hogy amikor az élet folyamán ismét fellép egy új betegség, például ha a gyerek később náthás lesz vagy valami hasonló, akkor az asztráltest többi része túl gyengének bizonyul, és a gyerek végül megint asztmát kap.

Ezen az úton megérthetjük az embert, és ráébredhetünk arra, hogy mikor ragadjuk meg benne a lelki-szellemit, és mikor nem.

De tekintsünk most egy asztmás emberre! Dolgozik az asztrálteste. Ez ilyenkor folytonosan „vakarózik” belsőleg, mint ahogy a béka külsőleg vakarózik a lábaival, ha savat öntünk rá. Az asztmánál az asztráltesttel van dolgunk, amely úgy viselkedik, mint egy béka vagy mint egy teknősbéka. Éppen az alacsonyabb rendű állatoknál tanulmányozhatjuk azt, hogy hogyan viselkedik az asztráltestünk. Ha a fej részt venne az asztráltest e tevékenységében, akkor ez egészen másképp zajlana le. De éppen a fejjel ebbe nem tudunk beleszólni. A dolog úgy áll, hogy az asztráltestével még nem ember az ember. A fizikai testünkkel emberek vagyunk a Földön, de az asztráltestünkkel még nem vagyunk igazán emberek.

Mit jelent ez? Azt, hogy az asztráltestünk úgy viselkedik, mint egy tökéletlen lény. Állatszerű módon viselkedik. Nézzünk erre egy példát! Tegyük fel, önök úgy nevelnek valakit, hogy mondjuk állandóan ütlegelik. Érdekes, mennyire elterjedt még ez a veréssel nevelés. Él valaki korunkban, számomra egyébként nem túl szimpatikus, kicsit unalmasnak tartom, de nagyon érdekes egyéniség. Egész Európát körbeutazta, járt Baselban is. Rabindranath Tagoréról van szó, aki megigézi ma az embereket. Azt mondják: „Egy ázsiai, ez valami más!” És rohannak hozzá. Egy európai talán sokkal többet tudna mondani, de egy ázsiai mindjárt jobban érdekli őket, mert ritka szerzet errefelé. Az ő életrajza jelent meg mostanában, ami szintén elég unalmas. De fontos lehet az első fejezet, amelyben elmeséli, hogy kiskorában mindenki rendszeresen verte. Éppen egy olyan ember, aki most egyike a tudós ázsiaiaknak, egy tanult indiai, aki végigutazta Európát, meséli azt, hogy az egész nevelés voltaképpen abból áll, hogy a gyerekeket mindenért verni kell. Ez tehát nem pusztán európai jellegzetesség. Ebből az életrajzból kiderül, hogy Ázsiában is rettenetesen verik az embert.

Azután Tagore költő lett, sőt minden, ami csak elképzelhető, bár a könyv ezt nem részletezi. Mármost ha valakit gyerekként örökké vernek, az nemcsak a fizikai testére van hatással – éppen azért, mert a fej nem tevékeny minden pillanatban a gyermekben –, hanem az asztráltestére is. Ennek lesz az a következménye, hogy az asztráltest olyanná válik, mint egy megvert kutya. Nagyon jól meg tudunk különböztetni egy állandóan ütlegelt kutyát egy szeretettel felnevelt kutyától. De ezzel így vagyunk az embernél is. Ha egy embert gyerekként mindig vertek, a későbbi élete esetleg egy kicsit bátrabbá teheti, de az asztrálteste egész élete során megmarad „elverten”, mert az asztráltest még állati fokon áll.

Itt jól megfigyelhetjük, hogy az asztráltestre nem a fizikai verés van hatással. A fizikai verés legfeljebb a fizikai testen hagy kék foltokat. De nem a fizikai hatás az, ami az asztráltestet befolyásolja, hanem mindenekelőtt a lelki hatás. Az asztráltestben ugyanis magunkban hordozzuk a földi élet során szerzett lelki-morális benyomásainkat. És ebből adódik, hogy ha az egyik embert verték gyerekkorában, az ő asztrálteste később olyan lesz, mint egy megvert kutya. Egy másik ember viszont a nevelőjét verte – ilyen is előfordul –, az ő asztrálteste olyan lesz, mint egy oroszlán. Az ember úgy néz ki belsőleg – úgy is mondhatnánk, „lelkileg”, de mondjuk úgy: asztrálisan, mert a „lélek” már egy egészen absztrakt szó lett, és az emberek nem is tudják, hogy mit értsenek rajta –, asztrálisan tehát az ember ilyen vagy olyan alakot vesz fel, aszerint hogy milyen lelki-morális hatások érték az életben.

Az egész földi életre nézve azonban ez azt jelenti, hogy ha valakiben bizonyos szolgatermészet alakult ki, akkor ő mindenhez másképp fog viszonyulni, mint az olyan ember, akiben egy szabad és önálló természet fejlődhetett ki. A szolgatermészet mindent eltűr, így az asztrálteste mintegy meggörnyed, kutyaszerű, meghunyászkodó lesz. Ha viszont valakinek szabad természete van, akkor nem fog mindent eltűrni. Az asztrálteste ezért sokkal inkább emberszerű lesz. Így látunk bele abba, hogy a földi élet alatt tulajdonképpen mi is történik az emberrel.

Csakhogy meghalunk. Erről már vannak bizonyos fogalmaink. A halálkor csak a fizikai test válik le rólunk. A fizikai testet elveszítjük. Ám az az asztrális alakzat, amiről az imént beszéltem, megmarad. Ezzel megyünk át a halálon. Aki elsajátította a magasabb tudást azon a módon, amit különösen A magasabb világok megismerése című könyvemben fejtettem ki, az pontosan meg tudja különböztetni azt a belső természetet, amivel az ember áthalad a halálon. Ez az élet lelki hatásait teljességgel ott hordozza magában. A világban megélt benyomásainkból építjük fel majd a következő földi életünket.

Ha önök egy olyan asztráltesttel lépnek a világba, amelyet az előző életben kapott ütlegelések formáltak meg, akkor önökből akár egy kutya is lehetne. Az ember azonban nem lesz kutyává. Ilyenről nincs szó. Az életben szerzett lelki-morális benyomások alapján tehát az ember úgy megy át a halálon, hogy csak azt viheti magával, ami a saját morális életéből következik. Ha valaki bátor volt az életben, akkor oroszlánná válhatna. Talán örülnének is egyesek, ha a következő életükben oroszlánok lennének. De az emberből semmiféle oroszlán nem lesz, mert a kozmosz az embert egészen másra szánta. Valaki más viszont egy kicsit olyannak érzi magát, mint a macska; ő esetleg macska szeretne lenni.

Némely oktalan ember az antropozófusok szemére veti, hogy az emberi lélek beleszállhat az állatokba is, és a lélekvándorlás fogalma magában foglalja, hogy a lelkünk bekerülhet egy állati testbe. Ez természetesen képtelenség! Ebből csak annyi igaz, hogy az emberben egy benyomás marad arról, hogy amikor meghalt, oroszlánszerű, macskaszerű, tigrisszerű, krokodilszerű stb. volt-e lelkileg. De ahhoz, hogy ismét megszülessen, ezt le kell vetnie magáról. Életidejének éppen az egyharmada alatt veti ezt le, amiről a legutóbbi alkalommal beszéltem. Ha hatvanévesen halt meg, akkor ehhez húsz évre van szüksége. Ez nem valami légből kapott állítás. Ezt azért is tudjuk, mert érdekes módon az ember éjszakai alvása is erre utal. Ebben mintegy előkészülünk a halál utáni életre. Életünk egyharmadát átalusszuk. Az életnek ez az egyharmada – ennyi idő kell az embernek a halál után, hogy megszabaduljon az életben szerzett lelki hatásoktól.

Amikor azonban alszunk, semmit sem tudunk mindarról, hogy mit csinálunk az elalvás és a felébredés között. És ez helyes is. De az ekkor keletkező morális élmények egy kicsit átszivárognak az ébrenlétünkbe, mégpedig a lelkiismeret formájában. Ha ezt képesek vagyunk valamennyire tudatosítani, akkor sokkal erősebben nyomódnak belénk.

Lelkiismeretként azonban miért csak egy kevéssé szivárog át a felébredés után mindaz, amit az alvásban átéltünk? Azért, mert a fizikai testbe merülünk alá. Ez elfedi előlünk ezeket az élményeket. Különben reggel a felébredéskor az ember emlékezne arra, amit az alvás során tapasztalt magában, azt ugyanis, hogy valójában mennyire rémisztő lény. Az alvás során mindezt megtapasztalja az ember. Az álmokban ez olykor fel is bukkan. Érdekes tanulmányozni azokat az álmokat, amelyekben az ember ijesztő lényként jelenik meg. De általában erről nem tud. A halál után viszont, amikor már nincs fizikai teste, mindaz belép az Énbe, ami az asztráltestben volt, és már az Énen belül lesz mindez. Ez persze hosszú időt vesz igénybe. Ha viszont már levetettük az asztráltestet, akkor csak az Énben található meg minden. Ekkor előkészítheti magát az ember a következő életének fizikai teste számára. Azt, hogy ez az előkészület mennyi ideig tart, már megtárgyaltunk.

Az emberi lényt csak a megfelelő módon kell tekintenünk, ahogyan most a földi életét éli, és helyes képzetet kapunk arról, hogy az embernek ez a négy része: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én teljesen összefüggenek egymással.

Még valamit megemlítenék. Gondoljunk arra, ahogyan a szív elhelyezkedik az emberben. A szívhez két ideg halad.

Ezek hátulról jönnek lefelé és elérkeznek a szívhez. Itt megy az egyik és szétágazik a szívben. A másik is ezt teszi. Most képzeljük el azt, hogy elektromos áramot vezetek be az egyik idegbe. Ekkor valami érdekeset figyelhetünk meg. A szív egyre gyorsabban és gyorsabban fog verni. Miért? Azért, mert az árammal ingerlem az ideget.

Ezek után nem ebbe az idegbe vezetem az áramot, hanem a másikba. Most azt hihetnénk, az ideg az ideg, tehát a szív megint szaporábban kezd verni. Mégsem ezt történik. Ha az első ideget ingerlem az elektromossággal, a szív egyre gyorsabban ver, ha ellenben a másodikat, akkor a szív egyre lassabban fog verni. Ha pedig nagyon sok áramot vezetek bele, akkor a szív megszűnik dobogni. Gyorsan abba kell hagynom, különben leáll az illető szívverése. Az egyik és a másik ideg között semmi különbség nincs felépítésüket tekintve, mindkettő ugyanolyan. Mi rejlik akkor emögött?

Amikor elektromos áramot vezetünk a testbe, akkor behúzódik az asztráltest, és arra serkenti a szívet, hogy gyorsabban verjen, mert az asztráltest munkája, amit végül is végeznie kell, az elektromos áram hatására felerősödik. Tegyük fel azonban, hogy a másik idegbe vezetjük az áramot. Az asztráltest a szívet most is gyorsabban akarja mozgatni, mégis valami akadályt érez, hogy ezt megtegye. Ahogyan egyfelől a szívet gyorsabb mozgásra akarja serkenteni, másfelől nem képes erre. Az első ideg elektromos ingerlése hasznára vált, mert támogatta a munkájában. A második esetben viszont ártott neki, mert vele ellentétesen lépett fel. Ha be tudnék jutni a szívbe, és onnan gerjesztenék áramot, akkor ez a szívet egyre gyorsabb dobogásra késztetné. Ha azonban ezt az ideget kívülről ingerlem az árammal, akkor az asztráltest nem tudja rendesen mozgatni a szívet, mert ez egyre inkább akadályokba ütközik.

Láthatják ebből, hogy megérthetők azok a folyamatok, amelyek az emberi testben lejátszódnak. Az asztráltest egyfelől éppúgy működik, mint amikor egy kontrás kerékpár kerekét hajtani akarom: ha nyomom a pedált, akkor forog tovább. Ha ellenben visszafelé akarnám forgatni a pedált: nem tudnám, így van ez a szívnél, a tüdőnél és minden szervnél. A szervről két oldalról gondoskodnak az idegek. De az asztráltest az, ami közben tevékenykedik.

Most talán azt mondják: „De hát nem a fej az, ami irányítja az asztráltestet?” Nem. Ha a fej volna, akkor fent a fejnél kellene az áramot bevezetnünk az ilyen kísérletek során. De ezzel semmit sem érnénk el. Ha levágják a fejet, az asztráltest ettől még képes működni, amit a béka vagy a teknős esete bizonyít. Ott kell áramot bevezetni, ahol az ideg van, amit a békában is megtalálunk. Nyúltvelőnek hívják ezt a részt. Itt jöhet be az áram, és a fejnek egyáltalán semmit sem kell tudnia az egészről.

Azt egyébként más úton is nagyon könnyen beláthatjuk, hogy a fejnek az ilyenekről semmit sem kell tudnia. Gondoljuk meg, mi lenne akkor, ha a szívet a fejből kiindulva kellene működésre bírni. A szívnek minden percben hetvenkétszer dobbannia kell, és önöknek minden percben hetvenkétszer erre kellene gondolniuk. Ez teljes képtelenség lenne. Amikor pedig önök alszanak, a szívnek állnia kellene. A fejnek tehát valóban nincs szerepe abban a mozgásban, ami a test belsejében történik. Az embernél is úgy zajlik mindez, mint a békánál és a teknősnél.

Amikor asztmánk van, akkor ezek a belső mozgások betegesen történnek, amikor viszont egészségesek vagyunk, akkor normálisan. Ebből is láthatjuk, hogy mindaz, ami az ember belsejében mozgásként stb. végbemegy, tudattalanul megy végbe, és az asztráltestünk irányítása alatt áll.

A halál után ez az asztráltest átadja az Énnek azokat a lelki benyomásokat, amelyeket az élet során szerzett. Ekkor az Én képes lesz ismét egy új emberi életet megkezdeni a Földön. A halál utáni időszak tehát, amikor az ember az élet folyamán kialakult belső asztrálalakot leveti, magában foglalja azt, hogy előkészülünk egy újabb földi életre, amelyben megint emberek lehetünk.

De hogyan juttatjuk bele az új emberéletbe mindazt, ami az előző életünkben megvolt bennünk? Ez kapcsolatos azzal a témával, hogy a kisgyerek az élete kezdetén mindig alszik. Ha tudatánál lenne, akkor nem tudná mindazt végrehajtani, amit az én magával hozott. Ezt az asztráltest segítségével építi be magába. Az asztráltestben ugyan benne ül az én, de a fogamzás előtt az énnek nem kell együtt dolgoznia vele, hanem az asztráltestnek kell dolgoznia, vagyis az asztrális világnak kell tevékenynek lennie a csillagok hatása szerint, ahogyan erről múltkor már szót ejtettünk. A gyermek az alvás során ereszkedik be a testbe a szellemi világból, és így tanul meg járni, beszélni és gondolkodni. Ekkor kerül bele a járásmódjába, a beszédkészségébe, az egész gondolkodásába a megelőző élet lelki-morális impulzusa is. Így építi ki magát bennünk a sorsunk.

Ezzel azonban egyáltalán nem szenved csorbát a szabadságunk. Úgy emlékszem, erről egyszer már beszéltünk. Magunkban hordozzuk a sorsunkat, magunkra veszünk egy sorsot. De a szabadságunk ezzel nem korlátozódik, mint ahogy azzal sem, ha fekete vagy fehér hajunk, barna vagy kék szemünk van, vagy hogy a kezünkkel nem tudjuk elérni a Holdat. A szabadságunk nem csökken azáltal, hogy az előző életünkből ezt vagy azt magunkkal hozzuk, hogy ilyen vagy olyan emberek leszünk. Az emberek éppen azáltal különböznek, hogy mindenki mást hoz magával előző életéből.

Minderre most önök esetleg azt mondhatják: „Mindezt úgy kell értenünk, hogy újabb és újabb földi életekbe kell visszatérnünk az idők végezetéig?” – Nem erről van szó. Volt a Földön egy olyan időszak, amikor az ember általában nem volt több annál, mint amilyennek ma a kisgyerekeket látjuk. A Föld-korszak kezdetén, az ősidőkben az emberi lény még nem tudott járni, nem tudott beszélni és nem tudott gondolkodni sem. Akkoriban a Föld még sűrű volt – emlékezzünk vissza arra, amit ezzel kapcsolatban mondtam –, nem vette körül levegő, hanem egy sűrű szósz volt, amelyben az ember a legkevésbé sem tudott volna megtanulni járni. Ez a sűrű anyag hordozta az embert. Az ember inkább még állatszerű volt, csoportként az asztrálteste vezette. Fizikai teste jóvoltából lett mára az ember „emberré”. Az asztráltest tekintetében azonban még állati fokon állunk, ami az embert a korábbi korszakokban jellemezte. Akkor az emberi lény még semmit sem „hozott magával”, hanem ez a belső tartalom csak lassanként alakult ki benne. Az emberi lény fokozatosan megtanult önállóan járni, beszélni és gondolkodni, és ezzel párhuzamosan kialakult nála az is, amit sorsnak nevezünk. És ha a mi időnkben az ember az élete során ismét tanulni akar valamit, tudniillik elsajátítani a szellemit, akkor egyszer túllép majd az állatszerűségen, s ráhangolódik és felkészül egy olyan világra, amelyben többé már nem kell a mostani módon járnia, beszélnie és gondolkodnia, hanem ismét valami újabb módon fog létezni a világban.

Van tehát egy középszakasz az említett múltbeli és jövőbeli állapot között, tudniillik a jelenlegi időszak, amelyben nekünk – még – újra és újra egy bizonyos testi létbe kell beleereszkednünk.

Felmerülhet itt azonban egy kérdés. Ezt a következő alkalommal fogjuk részletesebben megbeszélni. Ez egy olyan téma, aminek mindig hangot adnak, például a következő módon: „Érdekes dolgokat hallottam az előző földi életekről, de hogy lett volna ilyen, arra én a magam részéről egyáltalán nem emlékszem. Amire pedig nem emlékszem, abban nem is hiszek.” A következő alkalommal tehát azt tárgyaljuk meg, hogy mi a helyzet ezzel az emlékezéssel, és mi van emögött. Akkor megint egy kicsit többet fogunk tudni e témáról, és ezt a kérdést, amit most csak megemlítettem, többé-kevésbé kitárgyaljuk.

10. előadás – Miért nem emlékszünk előző földi életeinkre – Dornach, 1923. április 18.

[Az ópium hatása az étertestre, az asztráltestre és az Énre. A gondolkodás mai képessége csak a 15. század óta kezdett megjelenni az emberi tudatban. Ezért nem emlékezünk a korábbi földi életekre. A gondolkodás szerepe az előző életre való visszaemlékezésben. Akik a mostani életükben megtanulnak valóban gondolkodni, azok a következő földi életben már vissza fognak tudni emlékezni önmagukra és a jelenlegi életükre.]

Az eddig tárgyalt témánkat ki kell egészítenünk valamivel. A legutóbbi alkalommal említettem, hogy az emberek főképpen ilyesmiket mondanak: „Mielőtt egy földi testbe beleereszkednénk, már mindenben helyesen kell viszonyulnunk a mostani életünkhöz, és ugyanígy tudnunk kell az előző földi életünkről is, de akkor később miért nem emlékszünk vissza erre?” Szeretném ma azt a kérdést részletesebben megvizsgálni, hogy miért nem emlékszünk semmire, és egyáltalán milyen jellegű ez az emlékezés bennünk. Először azonban még meg kell tárgyalnunk valamit az emberi testről, hogy valóban tudományosan közelítsünk a témánkhoz.

Az ismétlődő földi életek kérdésében az emberek támaszkodhatnak olyan egyénekre, akik erről tudnak vagy tudtak valamit. E személyek megítélése azonban egyenesen komikus. A 18. századi német kultúrában élt egy roppant nagy szellem, Lessing. Lessing kulturális területen rendkívül nagyot alkotott. Őt még ma is általánosan elismerik. Amikor a német irodalomtörténet professzorai előadnak az egyetemeken, akkor gyakran hónapokon keresztül csak Lessingről beszélnek. Azt is tudhatják önök, hogy a Lessing-kutatók egyike a szociáldemokrata Franz Mehring, aki írt egy könyvet Lessing-legenda címmel. Ez Lessinget egy sajátos szempontból mutatja be. Nem mondható, hogy ami ebben kifejtésre kerül, az mindenben helyes lenne. Mindenesetre tudunk egy könyvről a szociáldemokrata irodalmon belül is, ez Mehring egészen vastag műve Lessingről. Lessinget tehát általában mint jelentős személyiséget említik. De ugyanez a Lessing, akitől még ma is mindenhol színdarabokat adnak elő a színházakban – és ezeket igen nagyra értékelik –, idős korában írt egy rövidke művet, amelynek azt a címet adta, hogy Az emberi nem nevelése. Ennek a végén az áll, hogy a lélek témájában tulajdonképpen egyáltalán nem tudunk kiigazodni, és a lelki életről igazából semmi sem tudhatunk, ha az ismétlődő földi életek feltevését elvetjük. Még azt is mondja itt Lessing, hogy ha az ember nem áll meg valahol az elmélkedésekben, előbb-utóbb ugyanazokhoz a nézetekhez jut, amelyeket a régmúlt emberei vallottak. Az ősi korokban ugyanis még hittek az ismétlődő földi életekben. Ez olyan tan volt, amitől csak később távolodtak el az emberek, amikor már kezdtek „modernné” válni. Lessing megkérdezte: „Miért kellene ostobaságnak tartanunk azt, amiben a legrégebbi, az ősi időkben élt emberek hittek?” Lessing tehát azt mondta, hogy ő maga az ember lelki életét csak úgy látja érthetőnek, ha az ismétlődő földi életek ősi hitét elfogadja.

Gondolhatják, hogy ez micsoda zűrzavart okoz a mai úgynevezett kutatók számára. Ezek a kutatók ugyanis így beszélnek: Lessing minden idők legnagyobbjainak egyike. Az ismétlődő földi életek eszméje azonban merő ostobaság. Hogyan igazodhatunk ki ezen az ellentéten? Talán így: „Lessing már meglehetősen öreg volt, amikor ezekre a nézetekre jutott. Valószínűleg meghibbant. Az ismétlődő életek eszméjét nem vehetjük komolyan.” Látják, ilyenek az emberek. Amíg tetszik nekik valami, addig helyeslik azt, és az illetőt nagy embernek tartják. Amikor azonban ugyanő olyat talál mondani, amit már nem tudnak felfogni, akkor elkönyvelik róla, hogy idővel gyengeelméjű lett.

Olykor viszont még szembetűnőbb dolgok történnek. Élt egy nagy természetkutató, William Crookes. Nem mindenben értek egyet azzal, amiket állított, mindenesetre az egyik legnagyobb tudósnak számít a világon. A 19. század utolsó felében tevékenykedett. Délelőtt mindig természettudománnyal foglalkozott. A laboratóriumában dolgozott, és ott nagy felfedezéseket tett. Mindaz, amit Röntgen és mások felfedeztek, nem lett volna lehetséges, ha Crookes azt nem készíti elő. A délutánját azonban rendszerint a lélekkutatásnak szentelte. Mint mondtam, nem mindennel értek egyet, amit állított, de mindenesetre ilyen irányban kutatott. Az emberek ezért így szólhattak: „Délelőtt egy lángész volt, de délutánra megzavarodott.” Ugyanaz az ember tehát egyszerre volt lángész és idióta! Így mennek a dolgok.

De ezzel még nincs vége. Mindenütt hallhatják, hogy a természetkutatók Newtont minden idők legnagyobb tudósának tekintik. A színekkel kapcsolatban már beszéltem róla önöknek. Ha túlzás is róla ilyet állítani, de a legnagyobbnak tartják. Nála ugyancsak valami képtelenségbe ütközünk. Mert Newton, akit a legkiválóbb tudósnak mondanak a természettudomány területén, írt egy könyvet a Biblia végén található Jelenések könyve értelmezéséről. Ez szintén valami össze nem illő dolog.

Azok tehát, akik általában messzire kerülik, hogy a lélek kutatására adják a fejüket, egy furcsa ellentmondással találkoznak éppen a legjelentősebb természettudósok és a legnagyobb történelemkutatók esetében. Mégpedig azzal a ténnyel, hogy amikor valaki valóban komolyan veszi a tudományt, akkor egyúttal arra is törekszik, hogy ezt a tudományt a lélek területén is alkalmazza. Ezt minden területen módunkban áll megtenni. Csak annyi kell hozzá, hogy jól megfigyeljük a dolgokat. Persze nem lehet mindig mindenbe belelátni a hétköznapi életben, főként akkor nem, ha nem szerezzük meg előbb a szükséges ismereteket. De a természet, illetve maguk az emberek olykor felmutatnak olyan eseteket, amelyeket ugyan egyáltalán nem kellene mesterségesen előidézniük, de ha már egyszer megtörténnek velük, akkor mégiscsak tanulmányozhatjuk őket. Ezek vezethetik az embert, legalábbis ösztönözhetik a tudásra.

Mindenki hallott már egy bizonyos dologról, amely az ember lelki működésébe bizonyos alapvető betekintést is nyújt. A fizikai test létezését mindenki elismeri. Különben az embereknek már tényleg mindent tagadniuk kellene, ami egyáltalán az emberre vonatkozik. A fizikai test azonban nem képezi vita tárgyát. Hiszen mindenki tudja, hogy van fizikai teste. Ma a természettudomány kifejezetten azt mondja: a fizikai test az egyetlen, ami létezik, nekünk mindent a fizikai test alapján kell magyaráznunk.

Ismerünk azonban egy jelenséget, ami egyszerre mutatja meg nekünk, ha helyesen figyeljük meg a dolgokat, hogy az embernek még három másik teste is van, tudniillik a láthatatlan éterteste, az asztrálteste és az Énje. Létezik tehát egy jelenség, amit teljesen természettudományosan is megfigyelhetünk. Több ilyen jelenség is akad ugyan, de amiről most szó lesz, az természettudományosan is megfigyelhető, és kiderül belőle, hogy az ember kerülhet olyan állapotba, amely bizonyítékot szolgáltat a benne működő étertest, asztráltest és Én létezésére.

Vannak emberek Európában, akiknek az a vágyuk, hogy elbódítsák magukat. Manapság sokféle egyéb eszközt is alkalmazhatnak erre, például beszéltem önöknek a kokainról. De Európában többnyire az ópiumot használják erre a célra. Mindig vannak egyesek, akik ha nincsenek megelégedve az életükkel, vagy ha túl sok gond szakad rájuk, vagy nem tudják megtenni azt, amit meg kellett volna tenniük, akkor az ópiumhoz fordulnak, hogy elkábuljanak tőle. Van némi kis ópiumuk, amiből egyszerre mindig csak egy kevés mennyiséget vesznek be. Mi történik ilyenkor? Először, amikor valaki elfogyaszt egy kevéske ópiumot, belső élményei támadnak. Többé nem gondolkodik, hanem zavaros képekben álmodozni kezd. Ez nagyon tetszik neki, rendkívül „emelkedett” állapotba jut. Csakhogy ezek a képek egy idő múlva egyre féktelenebbekké lesznek. Valakinél úgy folytatódik a dolog, hogy vigasztalan lehangoltságba kerül, azt kezdi érezni, hogy ő egy bűnös ember. A másik viszont tombolni, dühöngeni kezd, olyannyira, hogy gyilkolási vágy keríti hatalmába. Ezek után elalszanak ezek az emberek. Az ópiumélvezet tehát tulajdonképpen abból áll, hogy valaki külső méreg segítségével egy zaklatott állapotba kerül, majd lassan belealszik ebbe az állapotba.

Ha mindazt megnézzük, ami ilyenkor az emberrel történik, akkor a következőket vesszük észre: az embert először rendkívül izgatott képek környékezik meg, fantáziálni kezd, végül pedig elalszik. Alváskor viszont valami távozik a testből. Pontosan az, ami ilyenkor kilép az emberből, teszi őt értelmes lénnyé, ami teljesen belőle fakad és hozzá tartozik. De ami így benne él és ami által az ember eszes lény, az most távozik belőle. Mielőtt azonban kimenne, és még azután is, amikor már elhagyta ez a valami, az embert a legféktelenebb, legizgatottabb álomképek gyötrik. Majd egy idő múlva felébred, és bizonyos fokig rendbe is jön, amíg megint el nem kezd ópiumot fogyasztani. Az ilyen ember, még ha eléggé viharos módon is, egyfajta alvó emberré teszi magát.

A következőt látjuk: amikor az ember ópiummámorban elalszik, akkor benne már nem fejt ki hatást az, ami őt eszes lénnyé teszi, hanem csak az, ami őt élő lénnyé teszi. Különben nem tudna ismét felébredni sem, hanem meg kellene halnia. Ekkor tehát csak az tevékeny az emberben, ami benne az életet tartja fenn. És azt láthatjuk, hogy éjszaka egyfajta harc megy végbe a testben, amelynek köszönhetjük, hogy reggel ismét fel tudunk ébredni. Dolgozik tehát az emberben valami, amikor az észszerű elem már nincs jelen benne, hanem csak az, ami a testet életben tartja. A méreg révén a test valamennyire elhal, sorvad. Ez az észt kiűzi belőle. De az éltető elem még benne van a testben, mert különben az ember egyáltalán nem tudna ismét magához térni. Tehát mit befolyásolunk a kis adagnyi ópiummal? Az éltető princípiumot. Gyenge ópiumadaggal az étertestet befolyásoljuk. Ezt állapíthatjuk meg.

Tegyük fel azonban, hogy valaki túlságosan sok ópiumot fogyaszt, vagy egyenesen az a szándéka, hogy az ópiummal megmérgezze magát. Ekkor nem ugyanaz történik, hanem – és ez nagyon érdekes – rögtön bekövetkezik az, ami a gyenge ópiumélvezetnek csak a második szakaszában lép fel. Ami a gyenge ópiumfogyasztás végén történik, az az erős ópiumfogyasztás elején jelenik meg. Ekkor ugyanis az ember azonnal elalszik. Az ész tehát nem fokozatosan száll el, hanem hirtelen lép ki az emberből, egészen gyorsan. De mégis ott marad az emberben valami, ami a gyenge fogyasztás alkalmával egészen kihúzódott belőle. Ezt jól megfigyelhetjük.

Mondjuk, valaki olyan sok ópiumot fogyaszt, hogy azzal valóban megmérgezi magát. Először csak elalszik. Azután a teste nyugtalanná válik, az ember hörögni, horkolni kezd. Majd görcsök jelentkeznek. És ekkor egy érdekes dolgot vehetünk észre: az arca teljesen vörös lesz, az ajkai pedig kékek.

Emlékezzünk most mindarra, amit a múltkor mondtam, hogy minden légzészavar a kilégzéskor történik. Miről van szó például akkor, ha valaki horkol? Azok az emberek horkolnak, akik nem tudnak rendesen kilélegezni. Ha rendesen történik a kilégzés, akkor a levegő bejön, majd egy idő múlva távozik az emberből. A légjáratban található a nyelvcsap, ezt látni is lehet, ha belenézünk a szájba. És felül van valami, ami fel és le mozog: ez az úgynevezett ínyvitorla. A nyelvcsap és az ínyvitorla folyamatosan mozognak a ki- és belégzés során, ha minden normálisan történik. Ha azonban a kilégzés nem helyes, mert akadályba ütközik, akkor a nyelvcsap és az ínyvitorla rezegni kezd, és ekkor ad ki az ember hörgő és horkoló hangot.

Láthatjuk, hogy itt a légzéssel valami történik. Mert az, aki pusztán egy kis ópiummámort keres kevés mennyiség bevételével, az egy másik állapotba kerül: ópiumdelíriumba jut, dühöngeni kezd. Majd lassan elalszik. Ha ellenben valaki gyorsan alszik el, mert sok ópiumot vett be, akkor horkolni kezd, görcsei lesznek. Az arca vörös lesz, az ajkai kékek. Ha emlékeznek arra, amit erről mondtam, akkor nagy jelentőséget fognak tulajdonítani annak, hogy az arc vörös, az ajkak kékek lesznek. Mert már említettem korábban: az embernek azáltal van vörös vére, hogy oxigént lélegez be. Ha a vér oxigénnel keveredik, vörös lesz a színe. Ha pedig szén-dioxiddal, akkor kék. Amikor kilélegzünk, a vér kékre színeződik. Mit jelent tehát az, hogy az arc vörös és az ajkak kékek? Azt, hogy az arc alatt túl sok vörös vér van, ami a belégzésből származik. A kék ajak pedig abból adódik, hogy túl sok olyan vér van benne, aminek már ki kellett volna mennie. De ez most megreked belül. Ennek már tovább kellene haladnia a tüdőbe, ahol megszabadulhatna a szén-dioxidtól a kilégzés folyamán. Az ópiummal mérgezett embernél tehát arról van szó, hogy az egész légzése akadozik. Emiatt lép fel egyfelől az arc elvörösödése, másfelől az ajkak elkékülése.

Ez roppant érdekes. Mik tulajdonképpen az ajkak? Ezek egészen sajátos szervek az arcon. Az arcot mindenütt bőr borítja kifelé, be van fedve bőrrel. Az ajak viszont egy darab belhártya, itt valami belső kikerült a szabadba. Az ember az ajkaiban mintegy kitárja a bensejét. Ha tehát az ajkak kékek lesznek, ahelyett hogy pirosak lennének, az annyit jelent, hogy azt, ami belül van, túl erősen járja át a kék vér. Azt látjuk tehát, hogy ópiummérgezés esetén a test úgy működik, hogy minden felhasználatlan, friss vért a test külseje felé hajt, ez felnyomul a felszínre, belül pedig megreked a kék vér.

Ezeket a dolgokat a régi emberek jól ismerték, tudtak a befelé toluló kék vérről. Ha valakinek túl sok kék vére volt, akkor azt mondták: az ilyen emberben kevés a lélek, elhagyta a lélek. Ezért vált egyfajta szidalommá a „kékvérűség” fogalma. És amikor a nemeseket a nép „kékvérűeknek” nevezte, azzal azt akarta mondani: ezeknek lelkük sincs. Nagyon érdekes, hogy a népi bölcsesség csodálatos módon birtokolta az ilyen ismereteket. Az efféle nyelvi szólásokból sokat tanulhatunk.

Mindebben felismerhetjük azt is, hogy van itt valami, ami az emberben működik és érvényesül, de például a növényben nem találjuk meg. Mert ha önök a növénybe méreganyagot juttatnak, az megmarad valahol fent, nem terjed szét. Nagyon mérgező növény például az úgynevezett belladonna, a nadragulya. A nadragulyában a méreganyag egészen fent helyezkedik el, vagyis azt nem engedi magában szétterjedni. Ha az emberbe bekerül egy ilyen méreg, az úgy hat benne, hogy a vörös vért kifelé, a kék vért befelé hajtja a testben. De a növények csak élnek. A növényeknek van étertestük, de nincs asztráltestük, aminek jelenléte az erős mértékű ópiumfogyasztásnál megfigyelhető, a gyengénél viszont nem. Ez az asztráltest hordozza az ember érzéseit is. Ha lenne vére a növénynek, akkor éppúgy lennének érzései, mint az embernek és az állatnak. Ez az emberben és az állatokban ópiumélvezet nélkül is megtalálható. Amikor viszont ez az asztráltest összeütközésbe kerül a fizikai testtel, akkor a vörös vér rögtön kifelé kezd nyomulni, a kék vér viszont megreked a testben. Ami tehát ezt a rendellenességet okozza, nem egyéb, mint az asztráltest. Azt mondhatjuk tehát: az asztráltest az, amelyre az erős ópiumélvezet befolyással van.

De van még egy harmadik válfaja is az ópiumfogyasztásnak. Ez a világban nagyon elterjedt, nem annyira Európában, mint inkább például Törökország egyes vidékein és különösen Ázsiában és Hátsó-Indiában, a maláj népnél. Ezek az emberek mindig csak annyira erős ópiumadagot vesznek magukba, amit még éppen elbírnak, hogy ismét felébredhessenek és ne haljanak meg az ópiumtól. Fokozatosan hozzászoktatják magukat az ópiumhoz, így egyre tudatosabban élik meg az egészet. A törökök ezt mondják: „Amikor ópium kerül belém, az olyan, mintha a Paradicsomban lennék.”
A malájok Hátsó-Indiában viszont inkább képeket akarnak látni. Ezért hozzászoktatják magukat az ópiumhoz, hogy lássák ezeket. Ezt viszonylag hosszabb ideig művelheti az ember, és ezáltal eljut odáig, hogy így szóljon: „Még valami más is létezik a valóságban.”

De azt kell mondanunk: ha ezeknek az embereknek, akik rendszeresen ópiumot esznek – ugyanis eszik az ópiumot, ha rendszeres a fogyasztás –, ha ezeknek a fantasztáknak csak ilyenféle látomásaik lennének, akkor egy idő múlva a dolgot talán abbahagynák. De most valami érdekeset mondok. Ezek az emberek azoknak a legrégebbi embereknek az utódai, akik még sokáig tudtak valamit az örökéletű lélekről, arról a lélekről, amely a különböző földi életeken keresztül vándorol. Erről még tudtak. Mára ez a tudás már elveszett az emberek számára. Ezek az emberek, akik kimaradtak az európai civilizációból, az ópiumélvezet révén egy olyan állapotba juttatják magukat, amelyben valamit megéreznek a lélek örök életéből. Ez igen furcsa, mégis így van: mindig ismét egy betegséget idéznek elő magukban. Mert az egészséges test a jelenkorban, amennyiben az ember magát szellemileg nem műveli ki, egyáltalán semmit sem tudhat a lélek halhatatlanságáról. Így ezek az ópiummélvezők a testüket folyamatosan tönkreteszik, ami által a lelki részük is lassanként kiszorul a testből.

Valami nagyon sajátosat figyelhetünk meg, ha megnézzük azokat az embereket, akik ilyen módon rendszeresen ópiumot fogyasztanak. Egy ideig még bírják, de nem sok idő múlva egészen sápadttá válnak. Ha korábban normális volt is a testszínük, előbb-utóbb sápadt színt vesz fel.

Ez egészen mást jelent a malájoknál, mint az európaiaknál. Amikor a malájok ilyen színtelenné válnak, úgy néznek ki, mint egy kísértet, mert a testszínük máskülönben sárgásbarna. A szemük teljesen bemélyed, idővel lesoványodnak, nem tudnak normálisan menni, botladozva járnak. Később gondolkodni sem igen tudnak, feledékenyek lesznek. Legvégül pedig agyvérzést kapnak. Mielőtt a végtagjaik esetlenné válnának, hogy már menni is alig képesek, erős székrekedésük lesz, vagyis a beleik már nem működnek megfelelően. Fokozatosan az egész testük lepusztul.

Itt azonban találunk valami rendkívül sajátosat. Ebben a tekintetben még nincs sok tapasztalat, mert az emberek erre nem figyeltek fel. De ezeket a tapasztalatokat nagyon könnyen meg tudnák szerezni. A rendszeres ópiumélvezet tüneteit jól ismerik, ezt sokféleképpen megfigyelték. De az embereknek mégis egyszer ki kellene próbálniuk, bár más vonatkozásban ezt gyakran meg is teszik. Ha ugyanakkora ópiumadagot, amit az ember rendszeres élvezetül használ, egy állatnak adunk, akkor az az állat vagy valamennyire élénkebb lesz, tehát az első állapotba kerül, amikor az étertest összevissza mozog, vagy a második állapotba jut, ha soknak bizonyul a mennyiség, és ekkor az állat meghal. Az állat tehát nem lenne képes rendszeresen ópiumot fogyasztani, ahogyan ez az embernél lehetséges.

Mire utal ez? Ha az ópium olyan sok, hogy befolyásolja az asztráltestet, amely nem megfelelő viszonyt teremt a kék és a vörös vér között, akkor a vér az állatnál vízszintes irányban szakadatlanul összevissza áramlik. Az embernél viszont, aki megtanult felegyenesedve járni, a kék és a vörös vér nem vízszintesen áramlik, hanem fentről lefelé, azután alulról felfelé. Ez az oka annak, hogy az ember lehet rendszeres ópiumfogyasztó, az állat ellenben nem.

De már említettem önöknek, hogy az ember azáltal tehet szert az Énre, hogy függőlegesen tartja magát. Az állatoknak nincs Énjük, mert lényegében vízszintes helyzetben vannak. Mármost mit befolyásolunk magunkban, ha rendszeresen fogyasztunk ópiumot? Az Ént. Az ópium segítségével tehát az ember mindhárom érzékfeletti részét felfedezhetjük. A gyenge ópiumélvezet az étertestre van befolyással, a nagy adagban beszedett az asztráltestre, a rendszeresen fogyasztott ópium pedig az Énre. Ha helyesen figyeljük meg a dolgokat, természettudományosan is ez jól nyomon követhető.

De vegyük észre most azt is: egy ilyen maláj a maga rendszeres ópiumélvezetével valami óriási dologhoz jut. Megtapasztalja az Ént magában. És mit kap ezáltal? Mi teszi boldoggá ezt a malájt vagy a törököt, ha rendszeresen ópiumot fogyaszt? Annak örül, hogy csodálatos módon felébred benne az emlékezete. Hirtelen áttekinti egész földi életét, sőt még ennél is több történik. A dologban egyfelől az a félelmetes, hogy annak érdekében, hogy ezt az élményt elérje, beteggé kell tennie a testét. Másfelől azonban ott van benne a vágy, hogy megismerje az Ént, mégpedig annyira intenzíven, hogy ennek a vágynak már egyáltalán nem is tud ellenállni. Már előre örül, hogy ezt a nagyszabású emlékezetet kiválthatja magában.

De világosan kell látnunk: amikor valamit túlzásba viszünk, azzal tönkre is tesszük magunkat. Ha valaki túlhajszolja magát a munkájában, abba belerokkan. Ha huzamosabb ideig túlfeszítetten gondolkodik, az teljesen megviseli. Ha pedig valaki örökösen egy ilyen túl erős emlékezésbe juttatja magát, az végül leépíti a saját testét. Az ópiumélvezet során tapasztalt tünetek, amelyeket leírtam, egyszerűen a felfokozott emlékezésből származnak. Egyfelől erről van szó. Később már a járása is lomha lesz az illetőnek. Belsőleg, testileg egyre kevésbé emlékeszik arra, hogy hogyan kell rakosgatnia a lábait. A járás ugyanis egy tudattalan emlékezés alapján történik bennünk. Később pedig már mindenben feledékeny lesz. Tehát éppen az a cél, amire törekszik itt az ember, el is pusztítja. De ettől eltekintve, az emlékezés intenzitásában felfedezhetjük az Én jelenlétét az emberben akkor, ha rendszeresen ópiumot fogyaszt valaki.

Mit csinál a mai természettudomány? Ha belepillantunk egy szakkönyvbe, akkor leírják benne azt, amit elmondtam: kis ópiumadag által az ember delíriumba jut, erős ópiumélvezet esetén az ember először elalszik, azután a teste hirtelen leépül. Az arca vörös lesz, az ajkai kékek, majd meghal. A rendszeres ópiumélvezetnél is megfigyelhetők az említett tünetek. De mit írnak le az orvosok? Csak a fizikai testet írják le, azt, ami ezzel történik. Leírják, hogy az ópiumevő hörög, görcsöket kap, horkol. Leírják, hogy a rendszeres fogyasztásnál az ember lesoványodik, nem tud menni, feledékeny lesz, végül agyvérzést kap, hiszen az ilyen emlékezés az agyát elpusztítja. Mindazt leírják, ami a fizikai testtel történik.

De teljes képtelenség az, hogy mindazt, ami fizikai, egyedül a fizikai testtel okoljunk meg, abból akarjunk levezetni. Mindazok a jelenségek, amelyek itt fellépnek, az állatnál is jelentkezhetnek. De azt már nem mondhatjuk: az ember csupán egy állat. Mert az erős ópiumfogyasztás ugyan az asztráltestre van hatással, ám csak az emberrel történhet meg az az emlékezés, ami a rendszeres ópiumélvezet során jelentkezik. Amennyiben az állat nem pusztul el azonnal, láthatjuk, hogy sok olyan állat van, amely fogyasztaná az ópiumot, amit a növényekben talál. Miért fogyasztanák? Mert az állatok az ösztön alapján, tudattalanul csinálják azt, amit csinálnak. Ahol tehát előfordul az ópium és az állatok hozzáférhetnek, ott az állatok meg is ennék az ilyen tartalmú növényt, ha tudnának róla. Hogy ezt nem teszik, az csak azért van, mert semmit sem tudnak róla.

Mindezt a természettudomány által is kikutathatjuk. De felmerül a kérdés: ezt az emlékezést, amit a maláj úgy ér el, hogy lebetegíti magát, vajon egészséges eszközökkel nem érhetnénk el? Gondoljunk arra, hogy a Föld ősi lakossága tudott arról, hogy az emberek mindig újra visszajönnek a Földre. És Lessinggel megkérdezhetjük: vajon miért kell ostobaságnak tartanunk azt, amiben az ősi emberiség hitt? A régi embereknek még nem voltak olyanfajta absztrakt fogalmaik, mint amiket mi magunkban találunk. Nem volt a mai értelemben vett természettudományuk sem. Mindent mitologikusan szemléltek. Ha egy növényre néztek, nem tanulmányozták, mondván, ilyen és ilyen fizikai erők vannak benne, hanem azt mondták: ilyen és ilyen szellemiség működik belül. Mindent képekben láttak. Ők általában még inkább a szellemi létben éltek.

A helyzet az, hogy az ember a haladással úgy és abban lépett előre, hogy egyre inkább a fizikai testiségben kezdett élni. Csak ezáltal válhatott szabad lénnyé, máskülönben kívülről mindenkor befolyásolta volna a szellemi lét. Az ősi időkben tehát az emberek nem voltak szabadok! De a szellemit még látták. Ahogyan mi most létezünk, nekünk valóban már csak puszta absztrakt gondolataink vannak, amelyeket már az iskolában belénk sulykolnak. Még azt is mondhatjuk: a legfontosabb emberi tevékenységek, amelyekre az emberiség olyannyira büszke, tulajdonképpen csak ilyen absztrakciók eredményei.

Tegnap azoknak a pedagógusoknak, akik most itt tartózkodnak, felhoztam egy példát az absztrakcióra. Amikor a gyerek körülbelül hétéves lesz, valamit meg kell tanulnia. Ahogyan eddig egész életében is mindig tanult, most meg kell tanulnia, hogy az az ember, aki előtte áll, akit ismer, azt úgy írjuk le betűvel: apa. Azt kell most a gyereknek hirtelen megtanulnia, hogy az apját „apának” írjuk. Egyáltalán semmi dolga nem volt eddig ezzel az „apával”. A gyerek ezért először értetlenkedik. Mert az apja ez és ez a férfiú, ilyen haja van, amolyan orra, ezt mindig is látta. A gyerek ellenszegül annak, hogy a leírt puszta szó az apját jelenti.

Vagy a gyerek megtanult „á”-t kiáltani, ha valamin csodálkozott. Most meg kell tanulnia, hogy ezt „á” betűvel kell írni. Ez valami egészen „absztrakt” a számára, semmilyen kapcsolatban nem áll azzal, amit eddig ismert és tudott. Ezért először valamilyen hidat kell vernünk ahhoz, hogy a gyerek rávehető legyen arra, hogy megtanulja ezeket. Nézzünk példát arra, hogyan tudunk ilyen hidat teremteni!

Például mutatunk a gyereknek valamilyen ábrát [lásd alább a második helyet]: „Nézd csak, mi ez?” Mit fog ekkor mondani? Azt mondja: „Ez egy hal.” Nem fogja azt mondani, hogy nem lát meg benne semmit. A hal szóról (Fisch) azonban nem fogja azt mondani, hogy felismeri abban is a halat. De a halat azonnal felismeri egy képben.

Most így szólok hozzá: „Nézzük meg ezt a Fisch-t!”. Hagyjuk el a betűit, vegyük csak az F-et, amivel a szó kezdődik. Idenézz, most egyszerűen felírom neked csak azt, hogy F. „A Fisch-ből tehát kiemeltem az F-et. A gyerek először lerajzolja a halat, azután belerajzolja az F betűt. Csak értelmesen kell vezetnünk őt, hogy ne legyen számára absztrakt a művelet, vagyis hogy a képből jöjjön elő a betű. Akkor a gyerek már szívesen tanulja. Ezt minden betűvel megcsinálhatjuk, ha lassanként beletanulunk.

Nálunk a Waldorf iskolában az egyik tanár egyszer nagyon szépen elmagyarázta, hogy hogyan keletkeztek a római számok. De az V-nél (öt) megakadt. Hogyan alakult ki a római V? Nézzék meg a kezüket! Önök persze azt mondják: egy kéz csak egy kéz. De nincs benne mégis valami? I, II, III, IIII – elszámoltam négyig. Most lerajzolom a kezet úgy, hogy két dolgot széttartok: a hüvelykujjat és mellette a többi négy ujjat. Itt van tehát a kitárt kezem, amiben benne van a V alakzat. Így megkapjuk a római V (ötös) számot a kezünkből, amelyen öt ujjunk van.

Manapság egy egészen absztrakt világba vagyunk belevetve. Megtanulunk írni, olvasni. Ennek tulajdonképpen nincs köze a közvetlen valósághoz. Az efféle absztrakciók következtében viszont lassanként elfelejtettük mindazt, amit azok az emberek tudtak, akik még nem tudtak írni és olvasni.

Ezt nem kell úgy értenünk, mint amit kint a támadóink esetleg mondanának: „Steiner azt állítja az előadáson, hogy az emberek okosabbak voltak akkor, amikor még nem tudtak se írni, se olvasni; sőt, azt akarja, hogy az emberek ne is tanuljanak meg írni és olvasni.” Ilyeneket én nem mondok. Az embereknek mindig együtt kell haladniuk a civilizációval, ezért csak tanuljanak meg írni és olvasni. De azt sem szabad elfelejtenünk, amit az írás és olvasás kialakulásával szükségképpen elveszítettek. Ezért az embernek ismét a szellemin keresztül kell az emberi léthez közelednie.

Mesélek most önöknek egy egyszerű dolgot két emberről. Az egyik ember esténként vetkőzéskor leveszi az inggallérját, amelyben két gomb van, egy hátul, egy pedig elöl. Olyan példát mondok, amely közel áll hozzám, mert nekem is ilyen inggallérom van. Az egyik ember ezt teljesen mechanikusan teszi, lerakja az egyik gombot, azután a másikat. Azután bebújik az ágyba. Majd reggel rohangál a szobában, mindent végigkutat, és azt kérdezi: „Hol vannak az inggombjaim?” Nem találja. Nem emlékszik, hogy hova tette őket. Miért? Mert mechanikusan csinált mindent.

A másik ember viszont, ha nem is szoktatta magát ahhoz, hogy mindig pontosan ugyanarra a helyre tegye az inggombjait – ezt ugyan megtehetné, de akkor talán nagyon ellustulna –, azt mondja magának: „Az inggombjaimat most lerakom, mindkettőt a gyertyatartó mellé teszem.” Figyelmet fordít tehát erre, nem mechanikusan dobálja szét a gombokat, hanem odafigyel, hogy mit csinál. Reggel pedig felkel, pontosan odanyúl, ahova tette; ott találja a gombokat, nem kell neki az egész szobát végigkutatnia.

Mi volt a két eset között a különbség? Az egész különbség annyi, hogy az egyik ember közben gondolkodott, tudatosan cselekedett, ezért a dologra utóbb emlékezett is, a másik ember viszont nem gondolkodott, ezért nem is emlékezett semmire. Nekünk reggel kell majd visszaemlékeznünk. Semmit sem használ, hogy amikor valaki este lefekszik, akkor még emlékszik arra, hogy hol vannak a gombjai, hanem majd reggel kell emlékeznie. De csak akkor tud emlékezni, ha este gondolt erre.

Nézzük most meg magának az embernek a történelmi fejlődését! A legutóbbi alkalommal említettem, hogy volt olyan időszak a történelemben, amikor még csak kevés ember tanult meg gondolkodni. Régen az emberek általában még nem gondolkodtak. Az ősidőkben ugyanis az emberek inkább a szellemiben éltek. Abnormálisnak számított az, ha valaki már tudott gondolkodni. A középkor előtt az emberek lényegében még alig-alig gondolkodtak. Csak a 15. század óta gondolkodnak igazán. Persze úgy, ahogyan ma mindent fogalmilag megragadunk, még nem gondolkodtak akkor sem. Ez történelmileg is bizonyítható. Nem csoda tehát, hogy önök ma nem emlékeznek a korábbi életeikre! Csak a mi korszakunkban kezdenek gondolkodni az emberek! Mert a történelmi fejlődésben most jött el annak az ideje, hogy az emberek megtanuljanak gondolkodni.

Ezért a következő életükben már éppúgy fognak tudni emlékezni a mostani földi életükre, ahogyan most visszaemlékszik valaki reggel arra, hogy hova tette tegnap este az inggombjait. Azaz, a dolog úgy áll, hogy ha ebben a jelenlegi életünkben már megtanulunk helyesen gondolkodni a világról, az éppen olyasmi, mint amikor valaki reggel vissza tud emlékezni az inggombjaira.

Amit a mai természettudós csinál, az ahhoz hasonlít, mint amikor valaki nem figyelt az inggombjára este. Amikor valaki pusztán leírja a dolgokat: „az ópiumfogyasztáskor delírium lép fel, az ajkak kékek, az arc vöröses” és így tovább, ez olyan, hogy mivel a lényeges összefüggések tekintetében általában nem gondolkodott, a következő életében semmire sem fog tudni visszaemlékezni, hanem minden összezavarodik számára, mint ahogy annál az embernél is, aki csak mechanikusan ledobálta a gombjait, mert gyorsan túl akart lenni mindenen, és ezért utóbb semmit sem talál meg. Az azonban, aki tudja, hogy az ópiumélvezetet az étertesttel, az asztráltesttel és az Énnel kell összefüggésbe hozni, az megtanul úgy gondolkodni, hogy a következő életében majd képes lesz emlékezni is a mostani életére. Csak a jelenlegi gondolkodásunk teszi lehetővé az akkori visszaemlékezést.

Manapság még csak néhányan képesek erre, mivel az ezt megelőző földi életükben kevesen voltak, akik a gondolkodást valóban elsajátították. Akik viszont igen, azok ebben tudnak másoknak segíteni. És ha követik, amit erről A magasabb világok megismerése című könyvemben leírtam, akkor megtörténhet, hogy az embereknek a jelenben is felvillan valami arról, hogy már éltek egy korábbi földi életben. Az antropozófiai szellemtudomány segítségével az emberek fokozatosan ismét emlékezni fognak.

Egyelőre persze még azt mondják: az előző életére nem tud az ember visszaemlékezni. Ha pedig egy korábbi földi életről nincs emléke valakinek, akkor nem is volt korábbi élete. Ennek alapján azt is mondhatjuk: az ember nem képes számolni, be is lehet ezt bizonyítani, és bizonyítékul behoz valaki egy négyéves gyereket, és megmutatja, hogy egyáltalán nem tud számolni. Itt egy ember, és mégsem tud számolni! De ekkor így szólhatunk az illetőhöz: ez a gyerek majd megtanul számolni. Aki ismeri az ember lényét, az jól tudja, hogy képes megtanulni számolni. Ha ma valaki mutat egy embert, aki nem emlékszik vissza a korábbi földi életeire, akkor azt kell neki mondanunk: hogyne, de régen nem is műveltek semmit olyasmit az emberek, hogy most emlékezni tudjanak. Sőt, még ma is a korábbi idők oly sok – a fejlődést halogató – embere van közöttünk, akik szeretnének mindenkit ostobának megtartani, hogy az emberek semmit se tudjanak a szellemiről, és így semmit olyat ne tegyenek a jelenben, amire a következő életükben visszaemlékezhetnének. Ezáltal pedig teljesen szétszórtak lesznek, mint az a gondolkodását nem használó inggombos ember reggel, akiről beszéltünk. Mert először az embernek meg kell tanulnia gondolkodni, amire majd később, a következő életében vissza tud emlékezni!

Az antropozófiának az a feladata, hogy felhívja az emberek figyelmét a gondolkodásra, mert a következő életükben éppen erre fognak visszaemlékezni. Akik az antropozófia elé akadályokat gördítenek, azok azt akarják, hogy az emberek valójában ostobák maradjanak, hogy ezáltal semmire se tudjanak visszaemlékezni a mostani életükből. Lényeges tehát belátnunk, hogy korunkban az embernek éppen azt kell megtanulnia, hogy a saját gondolkodását ténylegesen kiművelje magában!

Ma az emberek a valódi gondolkodás helyett csak definiálnak, azt igénylik, hogy a könyvekben sok száraz definíció legyen. Már a régi Görögországban ismerték ezt. Akkor az embereket éppen a definíciókra kellett megtanítani. De ma is csak erre oktatják őket az iskolában.

Volt nekem egyszer egy iskolatársam. Egy népiskolába jártunk, majd én átmentem egy másik iskolába, ő pedig a Tanítóképzőben tanult tovább. Tizenhét évesen újra találkoztunk. Ekkor már igazi tanító volt. Ekkor kérdeztem meg tőle: „Mit tanultál a fényről?” Ezt mondta: „A fény az oka annak, hogy a testeket láthatja az ember.” Ebből a definícióból minden gondolkodás hiányzik! Éppúgy mondhatnánk azt is: mi a szegénység? A szegénység az emberek silányságának következménye. Ez körülbelül annyit ér, mint az előző definíció. Ilyenféle „gondolkodást” tanítanak az iskolában.

Már a régi Görögországban előfordult, hogy az efféle okoskodó tanítási módszert kicsúfolták. A gyerekek azt tanulták az iskolában: Mi az ember definíciója? „Az ember egy olyan élőlény, amelynek két lába van és nincsenek tollai.” Volt egy fiú, aki igen éles eszű volt, és elgondolkodott ezen. Fogott egy kakast, megkopasztotta, és a következő nap bevitte a tanárnak, így megkopasztva. Azt mondta: „Tanító úr! Ez egy ember? Nincsenek tollai és két lába van!” A definíció szerint igaza volt. A dolgok körülbelül ennyire egyeznek meg a definíciókkal, amelyeket tömegével találunk tudós könyveinkben.

Minden szakkönyvben, még a társadalmi témájúakban is, az életkörülményeket úgy ábrázolják, ahogyan általában a definíciókat gyártják: „Az ember egy olyan élőlény, amelynek két lába van és nincsenek tollai”. Majd ebből tovább következtetnek. Természetesen, ha önök egy könyvben ráakadnak egy definícióra, abból logikailag mindenfélét kikövetkeztethetnek. De az ilyen eljárással sohasem fogunk sokat megtudni az emberről, legfeljebb egy olyan kakasra alkalmazható, amelyet megkopasztottak. Ilyenek a mai definíciók. Amire szükségünk lenne, az inkább az, hogy a dolgokat a valóságnak megfelelően lássuk.

A valóságban a dolgok úgy működnek, hogy oly módon kell közelítenünk hozzájuk, ahogyan az előbb tettük: egyfelől van a fizikai test. Azután az étertest, amely a gyenge ópiumélvezet során károsodik. Az asztráltest az erős ópiumélvezetnél. Az Én pedig a rendszeres fogyasztáskor. Ha valaki szellemi tudományt űz, ha az embert valóban meg akarja ismerni, és nem csupán külsőlegesen írja le az egyes állapotokat, hanem világosan megfogalmazza a következőket: itt az étertest működik belül, itt az asztráltest, itt pedig az Én, akkor igazi gondolatai vannak, nem csupán definíciói. És akkor, ha ma, a mostani földi életben igazi gondolatokat dolgozunk ki, akkor később valóban emlékezni fogunk a mostani földi életünkre! Manapság csak sok fáradsággal és fokozatosan emlékezhet valaki a korábbi életére, viszont a jövőben mindenki jól fog emlékezni rá. Feltéve, ha az ember nem teszi magát beteggé, mint az ópiumfogyasztáskor, ha tehát nem a testét befolyásolja, hanem szellemi gyakorlatok által a lelkével kerül abba a helyzetbe, hogy a szellemit valóban megismerje.

Így látható, hogy valamilyen szellemi tudományra törekszünk az antropozófiában. Világosan kell látnunk, hogy az antropozófia nem arra irányul, hogy babonákat teremtsen. Amikor az emberek valahol valamilyen rendkívüli spirituális eseményről hallanak, rögtön azt mondják: „Megmutatkozik előttünk a szellemi világ.” Csakhogy magukban az emberekben mutatkozik meg a szellemi világ! Amikor leülnek az emberek egy asztal köré, és az kopogni kezd, akkor felkiáltanak: „Itt egy szellem van jelen!” De ha négy ember körbeüli az asztalt, ott már azonmód négy szellem van jelen. Csak fel kellene fedezniük magukban. Az embereket azonban egyesek inkább szellem nélkülivé akarják tenni. Ezért médiumot hívnak az ilyen helyekre. Nézzék meg azt az újságcikket, amit önök néhány héttel ezelőtt mutattak nekem. Ebben arról volt szó, hogy valahol Angliában nagy izgalmat okozott, hogy egy házban a polcokról a tárgyak leestek, az ablaküvegek betörtek és így tovább. „Biztos szellemlények műve volt, mondták az emberek.” Nekem a leginkább az tűnt fel a történetben, amit szintén megemlítettek – jóllehet csak arról lehet nyilatkozni, amit látott is az ember –, hogy a ház lakóinak egész csapat macskája volt. Ha ebből csak kettő-három lett veszett, már érthető, hogy mi állt e „kísérteties jelenségek” mögött.
De ahogyan mondtam, pontosan kell ismernünk a körülményeket, csak akkor alkothatunk véleményt a dolgokról.

Egyszer nagyon nógattak, hogy vegyek részt egy spiritiszta ülésen. Azt mondtam, megteszem, mert az efféle dolgokat csak akkor lehet megítélni, ha közelről vesszük szemügyre. Volt ott egy médium, egy rendkívül híres médium, és miután az emberek elhelyezkedtek, kissé elernyedtek valamiféle zenétől, amit ott játszottak nekik, és mindenki bódultan ült: a médium szavára, teljesen az emberek várakozásának megfelelően, virágok kezdtek hullani a levegőből. Minden médium úgynevezett impresszárió is, egyfajta üzletember. Az emberek megfizetik a mutatványt, ha élvezetüket lelik benne. Az összejövetel szervezőit főleg az érdekelte, hogy a fizetséget beszedjék. Az emberek rendkívül fanatikusak, hajba kapnak azzal, aki fel akarja őket világosítani. Mindenesetre néhányuknak azt mondtam, hogy egyszer, de nem a szeánsz végén, hanem még az elején meg kellene vizsgálni: vajon a virágok nem az impresszárió púpjából kerülnek-e elő? A mutatványok mögött gyakran ilyen fogások állnak.

Pontosan a babonáktól kellene megszabadulnunk, amikor a szellemi világgal keresünk kapcsolatot. Nem lenne szabad, hogy félrevezessenek bennünket a külső jelenségek, sem a veszett macskák, sem a púpos impresszáriók, hanem a szelleminek kellene vezetnie az embert. Ehhez persze az szükséges, hogy ne tudjanak megtéveszteni bennünket mindenféle babonák, hanem mindig a valódi tudomány útját járjuk.

A fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én

11. előadás – A vágyak a halál után. A két Jézus-gyermek – Dornach, 1923. április 21.

[A halál után a fizikai lét iránti vágy még benne él az emberben, amiről csak hosszú idő után tud leszokni. Csak ezt követően lesz képes érzékelni maga körül a szellemi világot. Nem egy, hanem két Jézus-gyermek született. Az egyik tizenkét éves korában meghalt, de ekkor átadta szellemi képességeit a másiknak, akiből harmincadik életévében Jézus Krisztus lett.]

Dr. Steiner: Jó reggelt, uraim! Felmerültek esetleg további kérdések önökben?

Kérdező: Nagyon érdekes volt számunkra az a téma, ahogyan a szellem elhagyja a testet. Az utolsó előadás nekem és a kollégáimnak teljesen érthető volt. A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című művében azonban található egy mondat arról, hogy amikor a szellem leválik a testről, még mindig maradnak benne vágyak. Ez még nehezen érthető a számunkra. De lenne még egy további kérdésem is, egészen más témában.

Dr. Steiner: Nagyszerű! Mondja akkor a másodikat is!

Kérdező: Véletlenül a kezembe akadt egy brosúra, amit egy bizonyos dr. Hauer írt. Felteszem, hogy a Doktor úr már olvasta és ismeri. Az illető azt állítja, hogy a Doktor úr semmi újat nem mond, és hogy már minden ismert abból, ami az antropozófiában található, mindenki tud róla. De azután valahol hozzáteszi, hogy az antropozófia tanításai közül a leghihetetlenebb számára az, amit a két Jézus-gyermekről állít.

Magam is tanácstalan vagyok a két Jézus-gyermek kérdésében, főleg abban a tekintetben, hogy az egyikük egy másik világból való volt. Szeretném, ha a Doktor úr mondana valamit Jézus családjáról.

Dr. Steiner: Nekem is megvan már ez a brosúra, de még nem néztem bele.

További kérdező: A napokban a kollégáim kérdeztek tőlem valamit Krisztusról. Nagy örömmel venném, ha a Doktor úr beszélne nekünk a Krisztus-lényről!

Dr. Steiner: Van még esetleg egyéb kérdés, ami összefügghet az elhangzottakkal? Ha nincs, akkor először az első kérdést szeretném megtárgyalni, amely a vágyakról szólt.

Ha az embernek arra az oldalára tekintünk, ami egészen más jellegű, mint ami a kőben és a növényben zajlik, akkor az ember gondolatvilágára bukkanunk. A növény semmi olyat nem mutat, hogy gondolkodna. Kozmikus gondolatok tevékenyek ugyan a növényben, de a tudatos gondolkodás jeleit keresni benne ostobaság lenne a részünkről. Az a külsődleges mód, ahogyan a mai tudomány eljár, mindenesetre igen sajátos eredményekre jut. Mindenféle tudós létezik, így olyanok is akadnak, akik nem egészen hiszik el, hogy mindenütt csak fizikai folyamatok lennének, vagyis ásványi, élettelen folyamatok, hanem úgy vélik, hogy valami lélekszerűnek is léteznie kell a világban. Mivel azonban erről a lélekszerűségről semmit sem tudnak, azt mondják: a szellemi abban nyilvánul meg, amikor valamely lény valamit célszerűen végez.

Léteznek olyan növények, amelyek rendkívül érdekesek. Van például egy növény, amelynek igen különös neve van, mert annyira furcsán viselkedik: a Vénusz légycsapója [Dionaea muscipula]. Ennek a növénynek ugyanis rozettás levelei vannak, amelyeknek kiszélesedő szárán egy levéllemez található. Ez két részből áll. Mindkét oldalán három-három fészekformájú kinövés van. Amikor a levélre leereszkedik egy rovar, akkor nekiütődik ezeknek, mire a két levéllap olyan gyorsan összecsapódik, hogy a kis rovar bent reked. Létezik tehát efféle növény.

Akik a lélekről csak külsőleges módon beszélnek, de semmit sem tudnak róla, azt mondják: ahogyan az emberben ott a lélek, a növénynek is van lelke. Ezeknek az embereknek mindig ezt szoktam válaszolni: mindenki ismeri az egérfogót, amibe egy kis darab sült szalonnát tesznek. Amikor a szalonnát eszegetni kezdi az egér, magától összecsukódik az egérfogó. Aki tehát azt mondja, hogy a Vénusz légycsapója azért záródik össze, mert a növénynek belül lelke van, annak éppúgy azt is kellene állítania, hogy az egérfogónak is van lelke, mert magától rácsapódik az egérre. Itt tehát arról van szó, hogy a dolgot milyen okok alapján magyarázzuk.

Az antropozófiára éppen az a jellemző, hogy mindenütt az okokat keresi. De azok, akik elfogadják ugyan a lélek létezését, bár nem egészen értik a mivoltát, valami hasonlót látnak a rovart rabul ejtő növény viselkedésében, mint az egérfogó esetében, és a növénynél valamilyen lelki-szellemit neveznek meg oknak. Az antropozófiában azonban semmit sem külsőlegesen magyarázunk, hanem a lélekszerű valóságos megismerésére törekszünk. A lelkiségnek ehhez a megismeréséhez tartozik az is, hogy az emberben vágyak fejlődnek ki. Vágy az is, amikor például szomjas valaki. Amikor szomjas vagyok, akkor egy vágy lép fel bennem, az, hogy vizet igyak. A víz révén a vágyam azután kielégül. Mindaz vágynak nevezhető bennünk, amikor a lényünk bensejéből valamit kívánunk, valamit akarunk. Ez mindig valami vágyszerű.

Az emberek általában nem szoktak elmenni a dolgok lényegéig. Ezért nem értik meg azt sem, hogy milyen lelki ok az alapja annak, amikor az ember például reggel felébred. A felébredő embernél esetleg megvizsgálják, hogy mennyivel több széndioxid van a vérében és így tovább, vagyis csak a fizikai oldalt vizsgálják. Az igazság azonban az, hogy az ember azért ébred fel, mert vágyat érez a fizikai teste iránt. Amikor este önök elalszanak, az azért van, mert már nem éreznek ilyen vágyat a fizikai testük iránt. A testüket teljesen átjárja a kimerültség. Abban már egyáltalán nem érzik jól magukat. A lelkük, azaz az Énjük és az asztráltestük ki akarja magát pihenni a fizikai testen kívül. Reggel, amikorra a fizikai test ismét helyreáll – amit a fizikai testen kívül tartózkodó lélek észrevesz például a bőr állapotán, mert ezt érzékelni képes –, akkor a lélek ismét visszamegy a fizikai testbe, mert a lélekben ott található az a vágy, hogy mindaddig benne legyen a fizikai testben, ameddig ez általában képes arra, hogy éljen. Egész életünkben a lelkünkben az a vágy van, hogy benne legyünk a fizikai testben.

Nézzünk most valami mást. Önök belevágnak az ujjukba. Ekkor fájdalmat éreznek. Mi történik ekkor? A fizikai testből egy darabkát lehasítottak. Önök bele tudnak vágni a fizikai testbe, bár az asztráltestbe nem. Rajzoljuk be a fizikai testbe az asztráltestet. A fizikai testen most egy kicsit nagyítva iderajzolok egy rést, egy lyukat, ami mögött ott látható az asztráltest. Ebben éppúgy megvan a vágy ott is, ahol a fizikai test megsérült, hogy a fizikai testen belül legyen. Az a vágy jellemzi az asztráltestet, hogy teljesen beburkolja őt a fizikai test, de ez most nem történik meg, mert a fizikai testből kivágtunk egy darabot. Ebből fakad a fájdalomérzetünk.

Gondoljuk el, hogy amennyiben a lélek az egész élet során magában hordozza a fizikai test utáni vágyat, akkor ez a halál után sem múlik el nyomtalanul.

Ha önökben gyerekként kialakult az a vágy, hogy minél több cukrot egyenek, akkor arra fognak törekedni, hogy mindig cukorhoz jussanak. De életük egy bizonyos pontján valaki arra inti önöket, hogy többé ne egyenek olyan sok cukrot. Ettől önökben még továbbra is megmarad a cukor iránti vágy. Tegyük fel, hogy cukorbetegek lesznek, és azontúl már nem ehetnek cukrot – bizony sokáig el fog tartani, amíg teljesen le tudnak szokni a cukorról. Még ott lesz magukban a vágy, hogy cukrot fogyasszanak, és csak lassan szabadulnak meg ettől a vágyuktól. Arról is hallhattak, hogy ha valaki túl sokat iszik, szinte rabja lesz az italnak. Az italról csak fokozatosan tudja magát leszoktatni. Ha pedig valaki ópiumot fogyaszt, amiről a múltkor beszéltünk, és megvonják tőle az ópiumot, akkor teljesen megbolondul az ópium iránti erős vágya miatt.

Egész életünk folyamán tehát benne él a vágy az Énben és az asztráltestben a fizikai test iránt. A lélek a halál után is újra és újra a fizikai testben szeretne felébredni. Erről a vágyáról azonban akkor már le kell szoknia. Ez a leszokás annyi időt vesz igénybe, amennyi az életünk egyharmada volt. Az első nap, miután meghalunk, még vissza akarunk menni, kapcsolódni akarunk ahhoz, amit életünk utolsó napján végeztünk. Azután az életünk utolsó előtti napját vesszük szemügyre, és ez így folytatódik. Az életünk egyharmadát kitevő idő alatt tehát le kell szoktatni magunkat arról a vágyról, ami az élethez köt. A halál után az ember ugyan már nem érez szomjúságot vagy éhséget, de folyamatosan megvan benne a vágy mindaz iránt, amit a fizikai test révén művelt.

Önök például egy életen keresztül szerették azt a környezetet, ahol éltek. Ezt mindig láthatták is, de csak a fizikai testükön keresztül. Csak a törökök hiszik azt, hogy haláluk után szebb mezőket és virágokat látnak majd, mint amik itt a Földön találhatók. Hiszen mezők és virágok csak itt vannak. Minderről tehát le kell szoktatnunk magunkat. És éppen azért kell beszélnünk leszokásról, mert a halál után még ott maradnak bennünk a vágyak a földi lét iránt. Érthető ez? A halál után tehát megmarad a vágyakozásunk a fizikai test és általában az élet iránt, de nem vagyunk többé éhesek és szomjasak, mert ehhez gyomorra is szükségünk lenne. Gyomrunk azonban már nincs, azt a koporsóban hagytuk. De különösen az a vágy él még bennünk, hogy mindazt lássuk, amit életünk során láttunk magunk körül.

Ehhez még hozzátehetem a következőket is. A halál után belépünk a szellemi világba. De amíg ebbe igazán nem éljük bele magunkat, addig nem vagyunk képesek ott szellemi módon helyesen látni sem, éppoly kevéssé, mint ahogyan a csecsemő sem lát azonnal, amikor megjelenik a fizikai világban. Ezt a képességet előbb meg kell szereznünk. Először még bele kell nőnünk a szellemi világba. Úgyhogy a halál utáni első állapot, ami a földi élet egyharmadát teszi ki, abból áll, hogy az ember még vak és süket a szellemi világ irányában, miközben még él benne bizonyos vágyakozás, sóvárgás a fizikai világ iránt. Két-három napig, mint már említettem, a „halott” végigtekinti az egész életét. Csak ha már teljesen leszokott az ember a földi lét iránti minden vágyakozásáról, csak akkor nő bele a szellemi világba, és lesz képes azt szellemi módon érzékelni. Ezek után már megszűnik benne minden vágy is a fizikai világ iránt.

Aki tehát a lélekbe képes belelátni, annak arról is tudomása van, hogy a lélekben még mi minden megmarad a fizikai életből a halál után. Természetesen nem csupán kellemes dolgok maradnak meg belőle. Ha valakit életében az a hajlam jellemzett, hogy állandóan embereket verjen, akkor ott van benne ez is, erről azonban most lassan le kell szoktatnia magát. Ezt kell megértenünk. Az antropozófia mindenkor azt akarja megismerni, ami a lélekben megfigyelhető, amit tehát valóban nyomon lehet követni. Itt is ilyen dolgokról van szó.

Ami a második kérdést illeti, a Jézus-témát, ebbe is szeretnék még ma valamennyire betekinteni, hogy ne maradjon önökben hiányérzet. Ehhez azonban egy földtörténeti dologból kell kiindulnunk.

Mindenféle állapotokról meséltem már önöknek, amelyeken a Föld a nagyon ősi időkben átment. Most bolygónknak egy olyan korszakát figyelhetjük meg magunk körül, amely a természettudományos megfigyelések szerint sem régebbi, mint hat-nyolcezer vagy kilencezer év. Ezt egyszer már említettem önöknek. Ezt az időszakot az úgynevezett jégkorszak előzte meg. Nem kell ahhoz messzire mennünk, hogy ennek nyomait tapasztaljuk. Itt Svájcban, ahol ma önök kedvükre járnak-kelnek, akkoriban mindent gleccserek fedtek. Gleccserek húzódtak a völgyekben, ahol ma a folyók kanyarognak. Az Aare, a Reuft és a többi folyó az akkori, mára már elvékonyodott gleccseráramlások maradványai.

Viszont egy egészen másféle időszak előzte meg ezt a kort, amikor tehát Európa részét gleccserek fedték. A Föld felszíne ugyanis állandóan emelkedik és süllyed, csak éppen ezt nagy időszakaszokban kell elgondolnunk. Minden szárazföld úszik a tengerben. El lehet ezt képzelni? Nem úgy van, hogy lefelé szilárd talajon állnak a kontinensek, hanem ezek, és rajtuk minden ország úszik az óceánokban. Az országok alatt is tenger van.

De önök megkérdezhetnék: Ha ez így van, akkor miért nem sodródnak el a szárazföldek ide-oda, mint ahogy egy hajó úszik a vízen? Mielőtt erre válaszolnék, rajzolok valamit. Legyen ez itt Anglia. Anglia egy sziget. Valóban úszik a tengeren, itt közel Európához, de közben a távolságuk nem változik. De még a természettudományos felfogás szerint sem volt ez mindig így, ahogyan ma látjuk, hanem léteztek olyan korok, mikor a víz jóval magasabban állt. Ekkor Angliát lent a víz mélyén találjuk. Ebben az időben természetesen csak a tenger alján tehettünk volna sétákat Angliában. Volt tehát olyan időszak is, amikor Anglia a tengerszint alatt helyezkedett el.

Sőt, ehhez még hozzátehetünk valamit. Ha megvizsgáljuk Anglia talaját, akkor abban bizonyos ősi megkövesedett állatok maradványaira bukkanunk. De ezek nem egyfélék. Ha megnézzük valahol mélyen lent a talajt és a fölötte levő réteget, akkor egészen másféle megkövesedett állatmaradványokat fogunk találni bennük. Ha még tovább jövünk felfelé, megint csak teljesen másféléket, és ha még feljebb vizsgáljuk meg a talajt, újra egészen másfajta állatok nyomaira bukkanunk. A megkövesedett állatok négy egymásután következő szintjét találjuk meg Anglia talajában.

Honnan származnak ezek az állatok? Ha a tenger eláraszt egy területet, akkor ott elpusztulnak az állatok is. A mészhéjuk belesüpped a talajba, és az állatok megkövesednek. Ha valahol négy ilyen egymás fölött elhelyezkedő talajréteget találunk, az annyit jelent, hogy az a terület négyszer került víz alá. Ilyenkor mindig kialakult egy talajréteg is. Ezért jöhetünk rá Anglia esetében arra, hogy a felszíne négyszer volt a tengerszint felett és négyszer merült az alá.

De feltehetjük a kérdést: Egy ilyen sziget, amelyik tulajdonképpen a vízben úszik, miért nem mozdul el, akárcsak a hajók? Hiszen a földhöz nincs rögzítve, az nem tartja fogva. Ha a szárazföldek elindulhatnak, akkor egyáltalán nem érthető, hogy vajon miért nem közlekednek mindenfelé összevissza. Anglia hamarosan Norvégia partjaihoz ütődhetne vagy Amerika felé indulhatna és így tovább, a földrészek egymásnak ütközhetnének, ha minden a Föld viszonyain múlna. De ebben nem pusztán a Föld játszik szerepet. A kozmosz csillagkonstellációja ugyanis olyan erőket sugároz ide, amelyek egy adott földrészt egy meghatározott helyen tartanak. Ez a hatás tehát nem a Földből indult ki, hanem a csillagok felől. De előfordulhat, hogy az égi konstelláció megváltozik – természetesen nem a bolygókról van itt szó, hanem az állócsillagokról. A csillagok együttállása megváltozik, aminek következményei vannak a Földön. Aki semmit sem akar tudni erről a kozmikus világról, az pontosan úgy viselkedik, mint azok az emberek, akik szerint a gondolkodáshoz szükséges erők csakis az agyból fakadnak. Ha egy puha talajba lábnyomokat csinálok, és mondjuk lejön valaki a Marsról, esetleg azt hiheti, hogy a lábnyomok a földből nőttek ki. De a szél hamarosan homokot szór rá, és eltünteti a nyomokat. Nem is a talajból fakadóan keletkeztek azok a lábnyomok, hanem én nyomtam bele a lábamat kívülről a talajba. Az agy tekervényei is „kívülről”, azaz a lelki tevékenység, a gondolkodás hatására jönnek létre, ily módon formálódnak ki. Így vagyunk a földrészekkel is, amelyek a Földön kialakultak. Ezeket a csillagkonstellációk rögzítik le egy helyre. Nekünk tehát a szellemet nemcsak az emberben és általában a Földön kell keresnünk, hanem az egész világegyetemben is.

Ezeket a dolgokat a régen élt emberek nagyon jól tudták, de teljesen más módon volt tudomásuk róluk, mint manapság nekünk. Szeretném ezt önöknek megmutatni. Élt egy görög történetíró Krisztus születése előtt több évszázaddal, Hérodotosznak hívták, aki nagyon sok mindenről beszámolt. Ő mesélte, hogy a legbölcsebb görögök egyike, Szolón, egyszer egy egyiptominál járt. Az egyiptomi nép sokkal régebbi nép, mint a görög. A görögök viszont sokkal okosabban viselkedtek, mint ahogyan ezt mi tesszük ma. Mert a görögök nagyra tartották az egyiptomiakat, de egyáltalán nem tanulták meg a nyelvüket, nem ismerték az egyiptomiak ősi nyelvét. A mi tudósainknak viszont meg kell tanulniuk görögül. Mi tehát ebben nem utánozzuk őket, hanem megtanuljuk a nyelvüket. A tudósaink éppen azáltal válnak elfogultakká, hogy nem sajátítják el az emberek régi bölcsességeit. Így elfordulnak attól, ami a jelenük sajátja, amikor egy egészen régi nyelvbe helyezkednek bele. Itt Svájcban egyébként most ez ellen harcolnak. De ez sokáig így volt. Fiatalembereknek, ha orvostanhallgatók akartak lenni, a hajuk égnek állt, amikor görögöt kellett tanulniuk. Én ezzel másképp vagyok. Egyszer nekem is tanulnom kellett görögül, és nagyon megszerettem a görög nyelvet. Görögül egyeseknek meg kell tanulniuk, akiknek erre valamiért szükségük van, de nem az orvostanhallgatóknak vagy a jogászoknak, akik később úgyis mindent elfelejtenek belőle.

Azt írta tehát Hérodotosz, hogy Szolón ellátogatott Egyiptomba, és ott egy bölcs egyiptomi azt mondta neki: „Ti görögök ugyan sok mindenben elöl jártok, mégis még gyerekek vagytok. Ti már semmit sem tudtok arról, hogy a szárazföldek állandóan kiemelkednek a tengerekből és megint alámerülnek azokba, vagyis nem tudtok arról, hogy mekkora változások lehetségesek a világban.”

A régi egyiptomiak tehát még tudták ezt, de a görögök már nem. Egyvalaki azonban még tudott erről valamit: Platón. Ő arról írt, hogy kint az Atlanti-óceánban, ahol manapság hajók mennek Európából Amerikába, egykor egy szárazföld terült el, hogy tehát Európa nyugati partja Amerika partjaival összeköttetésben állt egy szárazföld révén. Ezek a régi igazságok azonban idővel feledésbe merültek. És ez azért történt, mert a régi időkben az embereknek inkább valamiféle ösztönös tudásuk volt a világról. Korunkban viszont mi elsajátítottuk az igazi absztrakt gondolkodást. Ez a belső szabadságunk megszerzése miatt szükséges volt számunkra. Az embereket ugyanis ama ősi időkben még egyáltalán nem tekinthetjük szabadoknak. De a tudásuk eközben sokkal nagyobb volt. Említettem már, hogy Lessing is úgy gondolta, hogy a régen élt emberiség többet tudott, mint a később élők.

Így jutunk el oda, hogy azt mondjuk: voltak olyan régi korok, amelyekben az emberek még természetes módon tudtak arról, hogy mindenütt szellemiség létezik a világban. Ezzel elég sokáig tisztában voltak az emberek.

Volt például egy római császár, Julianus, Kr. u. a 4. században. Őt olyan emberek tanították, akik még valamennyire ismerték a keleti bölcsességet. Ez a Julianus azt mondta: Nem egy, hanem három Nap van. Az első Nap a fizikai Nap, a második egy lelki Nap, és a harmadik pedig egy szellemi Nap. Az első látható számunkra, a másik kettő viszont láthatatlan. Ezt állította Julianus.

Julianust a későbbi időkben mindenkor szidalmazták, mert tagadta a kereszténységet. Csakhogy ő abban hitt, amit a kereszténység előtt tanítottak. Julianusnak egyszer egy ázsiai hadjáratot kellett vezetnie, s ennek során meggyilkolták. Ezt a merényletet azok követték el ellene, akik azért gyűlölték, mert a régi bölcsesség felé fordult.

Gondoljunk bele, a régebbi időkben általában a dolgokat egészen másképp csinálták, mint mostanság. Az egyiptomiak rendkívül eszes emberek voltak, de nem volt olyan írásuk, mint nekünk, hanem képírásuk volt. Itt egy szó hasonló ahhoz a valamihez, amit jelent. Az egyiptomi írnokokhoz így szóltak: „Az írás szent dolog. Nektek a lehető legpontosabban kell mindent lemásolnotok.” És tudják, hogy mi történt azzal a személlyel, aki hanyagságból valami hibát követett el a képírás másolásakor? Az ilyen embert kivégezték! Szépen néznénk ki, ha manapság mindenkit, aki helyesírási hibát vét, kivégeznének… De az emberi történelem másképpen halad, mint ahogyan ezt egyesek vélik. A régi egyiptomiak valóban bölcsek, de bizonyos tekintetben kegyetlenek voltak. Fejlődés azonban mégiscsak létezik a történelemben. Annak ellenére, hogy az írást szent dolognak tartották, és szigorúan megbüntették azt, aki hibázott, el kell ismernünk a bölcsességüket, mert sok mindenről tudtak. Ez a tudás ma az antropozófiában jelenik meg újra, jóllehet egészen másféle módon. Ők ezt ugyanis ösztönösen tudták, mi viszont tudatosan teszünk szert erre a tudásra. Ez egy teljesen új forma.

Julianusnak azonban igaza volt. Valóban úgy van, hogy amiként az önök testében lélek és szellem lakik, úgy van a Napnak lelke és szelleme. Ezt éppen azok állítják, akik ismerik a lélekszerűt. Nem azt mondják, hogy a Vénusz légycsapójának lelke van, mert ez képtelenség, különben azt is kellene állítaniuk, hogy minden tárgynak lelke van, amelyik valamilyen célszerű mozgást végez. De tudnak arról, hogy ahol fény van, ott valami szellemi is jelen van, amely lelkileg-szellemileg mozog, amit szellemileg észlelni is lehet. Így tudta az ember régen, hogy a Nap valami élőszerűséget hordoz magában.

Jól ismerik önök is a történetet, hogy egykor Palesztinában megszületett a Názáreti Jézus. A Názáreti Jézus teljesen egyszerű gyermekként nőtt fel, erről olvasni is lehet az evangéliumokban. Egy asztalos, egy ács fia volt, ez így igaz. De ugyanakkor nagyon sok mindent tudott a régi bölcsességből. Ezen alapult az, hogy tizenkét éves korában rendkívül okosan tudott válaszolni a papoknak. Még ma is előfordulhat, hogy egy tizenkét éves fiú észszerűbb válaszokat ad, mint a tanult tudósok. A Názáreti Jézus tehát nagyon tehetséges ifjú volt, és egyre csak fejlődött. De amikor harmincéves lett, hirtelen valami megváltozott benne. Ez tény: egyszer csak teljesen megváltozott.

Mi változott meg benne, amikor elérte harmincadik életévét? Megszületett benne az, amire korábbi nagy tudása már előkészíti, feltört benne az, amit az emberek akkoriban már nem tudtak, és amit csak egyes, visszavonult bölcsek ismertek az ősi bölcsességből, amiből később Julianus is merítette tudását. A régi tudás által Jézus hirtelen átérezte magában azt, hogy az egész világmindenségben és a Napban lélek és szellem található. Áthatotta az, ami a világmindenségben él, mert megértette azt. Ha az ember felfogja ezt a tényt, akkor ez a tudás egészen át is járja belülről.

Az akkori időkben az embereknek a dolgokról még képekben beszéltek. Ahogyan én ma beszélek, így csak a 15. század óta tudjuk kifejezni magunkat. Korábban ugyanis még nem beszéltek fogalmakban. Akkoriban tehát az emberek úgy fejezték ki magukat, hogy azt mondták: egy galamb szállt alá, és Jézusba belépett a Szent Szellem. Aki ezt képes volt érzékelni, az felismerte: ekkor valami nagy jelentőségű történt Jézussal. Ők ezt úgy fogalmazták meg, és az egyik evangéliumban olvashatjuk is: felhangzott egy hang az égből: „Ő az én nagyon szeretett Fiam, ma szültem meg őt.” Vagyis ami ekkor a harmincéves Jézussal történt, azt valóban tekinthetjük egy második születésnek. Jézus születésekor csak Jézus született meg, aki tehetségesebb volt, mint mások, de aki még nem hordozta magában ezt a kozmikus érzést. Ennek megjelenését benne rendkívül fontos eseménynek tekinthetjük. Ez a Jordánban történt János-keresztelőkor ment végbe.

De volt itt számomra is valami, ami nagy fejtörést okozott. A szellemi tudományban nem ritkák az ilyen fejtörők! Mindenki tudja, hogy négy evangélium van, a Máté-, a Márk-, a Lukács- és a János-evangélium. Azt is tudja mindenki, hogy ez a négy evangélium helyenként ellentmond egymásnak. Ha önök elkezdik olvasni a Máté evangéliumát, abban megtalálják Jézus nemzetségfáját; de ha ezt összehasonlítják Lukács evangéliumának nemzetségfájával, a kettő között különbségeket találnak. Az emberek erre azt mondják: a két evangélium ellentmond egymásnak. De nem gondolkodnak el azon, hogy vajon miért van ez az ellentmondás. Legfeljebb azt mondják, hogy az egyik szerző ezt találta ki, a másik szerző valami mást, és ezért nem egyeznek meg a nevek.

De nem erről van szó. Goethe azt mondja magáról: „Apámtól kaptam alakot”, azaz: hasonlítok rá, úgy nézek ki külsőleg, mint az apám.

„Apámtól kaptam alakot
s azt, hogy komolyan élek,
anyuska víg kedélyt adott,
hogy szívesen meséljek.”

Vas István fordítása

Goethe háromévesen még nem tudott mesélni, talán csak kilencévesen. Ekkor viszont azt mondhatta: Anyámtól megkaptam a mesélés tehetségét, ez tőle most átszállt rám, belém került. Azért mondom el ezt önöknek, mert érthetővé szeretném tenni, hogy az evangéliumok ellentmondásait illető problémát hogyan oldottam meg.

Vegyük szemügyre a Máté-evangéliumot és a Lukács-evangéliumot! Senki sem jött még rá arra, hogy miért találunk bennük ellentmondást a nemzetségfára vonatkozóan. De ha nem pusztán felületesen közeledünk a kérdéshez, felfedezhetünk valamit. Egy olyan megismeréssel kellett ezt megkísérelnem, amely a dolgok mögé tud látni. Ekkor ráébredtem a következőre: nem egyetlen fiú született, hanem két Jézus-gyermek jött a világra! Mindkét gyermeknek Jézus volt a neve. Ezután már nem fogunk csodálkozni a látszólagos ellentmondásokon. Mert ha például Ausztriában egy fiút Josephnek hívnak, senki sem fog csodálkozni azon, ha egy másik fiút, aki ugyanakkor születik, szintén Josephnek keresztelnek el. Természetesnek találjuk, ha két családban a gyereknek egyaránt a Seppl vagy a Franz nevet adják. Éppen így semmi csodálkozni való nincs azon, hogy akkoriban két gyermek a Jézus nevet kapta. Valóban két gyermek született, és mindkettőt Jézusnak hívták, és mindketten egymás közelében éltek tizenkettedik életévükig.

Akkor azonban valami rendkívül sajátos történt. Az egyik gyermek minden tehetsége egyszercsak megjelent a másik gyermekben, átszállt a másikba! Ahogyan egy gyermek örököl valamit az anyjától, az egyik Jézus-gyermek átörökítette a saját képességeit a másik Jézus-gyermekre. Az a Jézus azonban, amelyik átadta a képességeit a másik Jézusnak, már nem élt tovább, hanem tizenkét évesen meghalt. Ő tehát nem sokkal ez után meghalt. Ezt követően már csak egy Jézus élt. A másik Jézus halála miatt érzett fájdalom közben átáramlott az életben maradt Jézusba a másik Jézus bölcsessége. Csak ezáltal tudott ez a Jézus-gyermek olyan nagyszerűen szerepelni a papok előtt a templomban.

A szülők azt kérdezték: Hogyan került bele mindez a tudás? Aki elismeri a lélekszerű befolyásokat, az meg tudja magyarázni ezt. Nagyon is léteznek ilyenfajta lelki-szellemi hatások. Tizenkét éves koráig az egyik Jézus-gyermekből hiányzott a bölcsesség. A másik meghalt, és ennek bölcsessége átment az elsőbe. Részben a megrázkódtatás következtében, hogy meghalt a másik, részben azáltal, hogy barátilag egymással mély kapcsolatban álltak. Az életben maradt Jézus volt az, aki részesült később a keresztségben a Jordánnál.

Két Jézus-gyermek született tehát, nem pedig egy. Amikor tizenkét évesek lettek, az egyikük meghalt, a másik a megrázó élmény miatt hirtelen felébredt szellemileg, és átkerült bele a meghalt Jézus-gyermek bölcsessége.

Innen lesz érthető minden: az egyik evangélista, Máté, Jézus gyermekkoraként az egyik Jézusról tudósít, Lukács viszont a másik Jézus-gyermekről beszél. A két evangélium így kiegészíti egymást. Mindezt nem kitaláltam, hanem szellemi kutatásaim eredményeként adódott. Ezért beszélek én két Jézus-gyermekről a szellemtudományból fakadóan, amely tudományról mások semmit sem tudnak.

Láthatják ebből, hogy amint a természettudományban is mindig a dolgok okait keresik, úgy a szellemtudományból sem hiányzik ez az eljárásmód. Vagyis nem ragadunk le annál, hogy itt egyszerűen kitaláltak két össze nem illő dolgot, mintha Máté is kitalált volna valamit az egyik Jézus-gyermekről és Lukács is a másik Jézus-gyermekről.

Abban a korban ugyanis, amikor Máté és Lukács evangéliuma született, még nem beszélhetünk efféle kitalálásokról. Az emberek ugyan képekben fejezték ki magukat. De semmit sem „találtak ki”, mert akkoriban a dolgokat még nagyon komolyan vették. Láttuk, hogy pár évszázaddal korábban Egyiptomban hogyan büntették azokat, akik pontatlanul jegyeztek le valamit. A régebbi korok tekintetében nem lehetünk olyan könnyelműek, hogy azt mondjuk: az emberek mindenfélét kitaláltak. Ők még inkább képekben beszéltek, de az nem jutott volna eszükbe, hogy valamit „hozzáköltsenek” az eseményekhez. Csak a tudatlanok mondják azt, hogy a Máté- és Lukács-evangéliumba koholmányok kerültek. Ám éppen így fogalmaznak a mai tudósok és teológusok, mert nem tudnak jobb magyarázatot. Az evangéliumok „ellentmondásairól” beszélnek. Ha azonban tudjuk, hogy két Jézus-gyermek élt, s az egyikről a Máté-evangélium, a másikról a Lukács-evangélium ír, akkor a legjobb módon világosság vetül az egész kérdésre.

Hauer úr, aki amellett, hogy privát docens Tübingenben, más városokban is előad, fellépett az antropozófia ellen. Az antropozófia érdekében kiállni ma semmi hasznot nem hoz, ellenben ma már jól jövedelmez az antropozófia elleni minden támadás. Jött Hauer úr és így szólt: „Ez az egész nagyon furcsa és szokatlan!” Természetesen furcsának és szokatlannak tűnhet bármi, ha még senki nem mondta ki! Így az is szokatlan, amikor arról beszélek, hogy nem egy, hanem két Jézus-gyermek volt, akik közül az egyik tizenkét éves korában meghalt. Magától értetődik, hogy egy ilyen kijelentés furcsa és szokatlan. Ezért nem is kell csodálkoznunk azon, ahogyan fogadják. Éppen azért tekintik különösnek, mert most hallják először. Hauer is ezért tartja a két Jézus-gyermek témáját szokatlannak. Egyfelől ezt mondja Hauer.

Másfelől így beszél: „Steiner általában semmi egyebet nem mond, mint amit az ember már amúgy is tud.” A Jézus-gyermekekről mondottakat furcsállja, sőt egyenesen gyalázza. Természetesen az ősi bölcsességet fel lehet kutatni, itt is, ott is részben hozzáférhető. És azon az alapon, hogy Hauer így összeolvasta, innen is, onnan is összeszedegette az ismereteit – én azonban nem így szereztem a tudásomat –, azt a következtetést vonja le: „Steiner csak azt mondja, ami már másoknál is megtalálható.” Így vagyunk kiszolgáltatva az efféle embereknek. Amikor Hauernek valamit mondania kellene a nézeteimről, azt így kerüli meg: „De hiszen Steiner semmi újat nem mond!”

Ha netán egy geometriakönyvet írnék, akkor abba természetesen bele kellene vennem Püthagorasz tételét is, noha azt Püthagorasz már Kr. e. 500 körül megfogalmazta. Ha több új dolgot kifejtenék benne, akkor ezek mellett ott kellene lennie a Püthagorasz-tételnek is. Vagy ha más módon vezetném le ezt a tételt, az eredeti szintén nem hiányozhatna a geometriakönyvemből. Nem vethetik valakinek a szemére, hogy ami egykor ismert volt, azt most ő újból megfogalmazza, miután az idők során elfelejtették az emberek.

Így fordulhat elő az, hogy sok minden azokból a dolgokból, amiket ma a szellemtudomány állít, másféle módon – mert éppenséggel nem ugyanazon a módon – megtalálhatók a régi gnosztikusoknál is, akik egy régebbi kor írói voltak. Ama korszakban, amikor Krisztus megjelent, tevékenykedtek ezek a gnosztikusok, és még a későbbi korokban is. A gnosztikusok leírták a régi bölcsességeket, de nem a tudományból merítették ismereteiket, a gondolkodás segítségével, mint az antropozófia, hanem készen vették az ősi tudásból. Az emberek mármost összehasonlítják azt, amit az antropozófia mond, azzal, ami a gnosztikusoknál található. És náluk valóban sok mindenre rábukkannak abból, ami igaz ismeret. Azután felkiáltanak: „Az antropozófia ugyanazt mondja, amit a gnosztikusok egyszer már kifejtettek.” De például a két Jézus-gyermek témájánál Hauer úr nem mondhatja: Steiner csak arra jött rá, amit előtte már mások is leírtak. Mert nem tudná megmondani, hogy erről korábban kik tudtak.

Hauer könyvébe még nem néztem bele, de amit csak hallottam róla, már az is hemzseg az ellentmondásoktól. Általában nem sül ki semmi épkézláb dolog, ha az egyik mondatát összevetjük a másikkal. De ilyen ellentmondásosan fogalmaz a többi tudós is. Kijelentik az antropozófiáról, hogy az ilyen témákat mások már sokféleképpen előadták; azt mondják, hogy semmi új nincs az antropozófiában, ezt már mindenki tudja. Ha viszont ez a helyzet, akkor miért szidalmazzák? És ugyanígy: ha hallanak valamit, amiről még nem tudtak, azt miért tartják eleve képtelenségnek?

Amikor teljesen a magam szellemi kutatásai által ezt a dolgot felfedeztem, hogy tudniillik valójában két Jézus volt, akik tizenkét éves korukig egymás mellett éltek, akkor még semmi egyebet nem tudtam, csak ezt a tényt. Azután láttam egy Borgognone-képet Milánóban, a Chiesa de Sant’ Ambrogióban. A festmény igazán érdekes. Rajta van ugyanis Jézus anyja és két kisgyerek, akik közül az egyik nem a kis Keresztelő János, mert őt ismerjük mindazon képekről, ahol együtt ábrázolják Jézussal, hanem itt két gyermek látható, akik egymásra hasonlítanak. Mégsem lehetnek azonban testvérek, mert ha hasonlítanak is egymásra, valamennyire különböznek is. De egyértelmű az ábrázolásban, hogy a kisfiúk jó barátok. Aki előzőleg már rájött arra, hogy két Jézus-gyermek létezett, az rögtön felismeri, hogy mit ábrázol ez a kép. Ez a festmény viszonylag késői évszázadban született, ám egy olyan korban, amikor még tudtak arról, hogy két Jézus-gyermek élt. Ezért ez az olasz festő valóban két Jézust festett erre a képre.

Ha Hauer tudná, hogy a régebbi korokban még ismeretes volt ez, akkor bizonyára azt mondaná: Steiner egyszerűen látta a képet Milánóban! Azt mondaná, ezt ő éppúgy tudta. És akkor ugyanazon az oldalon így írhatna: Steiner az égvilágon semmi újat nem mondott, olyan dolgokat állít, amit mindenki nagyon is jól tud. Ilyenek az emberek!

Tulajdonképpen igen félelmetes, ha belepillantunk ezekbe a szemmel láthatóan ostoba „ellentmondásokba”, ahogyan az emberek ma az antropozófiát támadják. Mert úgy nyilatkoznak, hogy az, amit én állítok, egyszerűen csak valami koholmány, pusztán én találtam ki. De rendben van, tegyük fel, hogy én találtam ki. Ez esetben miért mondják róla azt is, hogy plágium és semmi új nincs benne? Mert Hauer maga mondja, hogy a dolgokat én találtam ki, és ezt felrója nekem. Később pedig azt mondja, hogy ezek a dolgok mindenki előtt ismertek. Ez valami teljesen tébolyult dolog, amit csinálnak.

Ha a Krisztus-eseményt valóban megközelítjük, és úgy kutatjuk, ahogyan egyébként a tényeket szoktuk kutatni, akkor világos lesz számunkra, hogy az a hatalmas képesség, amit az életben maradt Jézus-gyermek magában hordott, éppen a két gyermek közötti legbenső kapcsolatból származott.

Azt akarom önöknek most bemutatni, hogy létezhet egy ilyenfajta kapcsolat, amiről a többi ember nem sejt semmit. Egy esetet szeretnék elmesélni, de sok ilyen létezik. Élt egyszer egy kislány, akinek volt egy idősebb lánytestvére. Ez az idősebb testvér megtanult rendesen beszélni. A kislány azonban először egyáltalán nem tudott beszélni. De valamivel később, amikor a többi gyerek már megtanult beszélni, neki is megeredt végre a nyelve. Csakhogy a felnőttek közül senki sem értette őt! A kislány ugyanis kitalált egy nyelvet. A kutyára például azt mondta: „kapazzo”. Amikor az emberek a kutyára mutattak, a kislány így szólt: „kapazzo”. És ehhez hasonlóan minden állat számára kitalált egy sajátos nevet. De ezek a szavak semmilyen más nyelvben nem voltak megtalálhatók.

Bizonyos idő múlva a kislánynak egy fiútestvére született. A kisfiú nagyon gyorsan megtanulta ezt a nyelvet a nővérétől. És egymás között ezen a nyelven beszélgettek. A kisfiú azonban tizenkét éves kora körül meghalt, a kislány pedig leszokott erről a nyelvről, és idővel megtanulta a normális hétköznapi nyelvet. Majd férjhez ment, és egy átlagos polgári hölgy lett belőle, aki mesélte az ismerőseinek, hogy mi történt vele gyerekkorában. Ő maga végigélte ezt. A két kisgyerek azon a kitalált nyelven teljesen megértette egymást, egy ilyen nyelven beszélgettek. Rajtuk kívül senki más nem értette ezt a nyelvet. Erre most azt mondhatom önöknek: Ez a legnagyobb bölcsesség volt! Csak kettejük között létezett egy ilyenfajta kapcsolat.

Látható ebből, hogy lehetséges ilyen befolyás az egyik emberből a másikra. Miért ne lehetett volna valamit tudnia a tizenkét évesen meghalt Jézus-gyermeknek, amit az emberek nem értettek? Ezt még inkább elhihetjük, ha ismerjük az előbbi történetet.

Semmi olyasmit nem állítok tehát, ami tudományosan is ne lenne lehetséges. Azok, akik szerint ebből hiányzik a tudományosság, nem mindig tudják a tényeket összeilleszteni. Aki tudja, hogy léteznek ilyen dolgok, tehát két gyermek egy olyan nyelven beszélhet, amit a felnőttek nem értenek, és hogy közöttük van valamilyen szellemi kapcsolat, amelyben a felnőttek nem vesznek részt. Aki ezt megérti, az megérti azt is, amit én a két Jézus-gyermekről állítok. Hogy ez persze valami rendkívüli esemény volt, azon szintén nem kell csodálkoznunk. Ilyesmi nem minden nap történik. És abban a formában, amelyben megtörtént, az emberiség történelmében csak egyetlen egyszer fordult elő, amire még következett egy hatalmas megvilágosodás az életben maradt Jézus harmincadik életévében.

A Krisztus-történet megítélésének itt egy valódi tudományba kell átfordulnia, valódi megismeréssé kell változnia. Ám erre az emberek egyáltalán nem törekszenek. De a Krisztus-történet éppen a megismerés által válik érthetővé.

Mármost azt mondhatjuk: a tizenkét éves Jézus bizonyos fokig megvilágosodott a másik Jézus hatására, aki meghalt. De harmincéves korában hirtelen mássá vált, amit az evangéliumírók úgy fejeznek ki, hogy egy galamb szállt alá és leereszkedett rá.

Tény, hogy mássá lett. Mi történt ekkor? Már beszéltem önöknek arról, hogy amikor egy gyermek megszületik, a petesejt már létezik ugyan, de erre a petesejtre a világegyetem szellemiségének kell hatnia. Nincs abban semmi csoda, hogy ekkor a világegyetem szellemisége gyakorol hatást rá, mert mint láttuk, még Anglia szigete sem mentes egy ilyen külső kozmikus hatástól. A földi viszonyokból egyáltalán nem lehetne megmagyarázni azt, ami Jézussal a harmincadik évében történt. Éppen úgy, ahogyan a megtermékenyítés révén ember keletkezik, amikor az egyik ember érintkezik a másikkal, úgy volt hatással az egész világegyetem a harmincéves Jézusra: megtermékenyítette őt a lelki-szellemivel! És ezáltal lett belőle Jézus Krisztus, vagy jobban mondva, Krisztus Jézus. Mert mit jelent ez? „Krisztusnak” hívják azt, aki megvilágosodott. Jézus egy egyszerű keresztnév, ahogyan őt Palesztinában nevezték, amiként ma Ausztriában vannak Sepperlek, Josephek, Svájcban ilyen-olyan nevűek, ahol hasonló keresztnevű embereket minden házban találunk. Jézusnak tehát sokakat neveztek, de őt Krisztusnak nevezték, mert ez a megvilágosodás megjelent benne.

Ha önök A kereszténység mint misztikus tény című könyvemet elolvassák, ott megtalálják a következőket. Korábban mesterségesen már előidéztek ilyen megvilágosodást bizonyos személyeknél, de csak keveseknél. Ezeket azután misztériumbölcseknek, beavatottaknak nevezték. Azok között azonban, akiket a messzi ókorban így elvezettek a magasabb bölcsességhez és Jézus Krisztus között a különbség abban állt, hogy az előbbieket bizonyos iskolákban külsőleg tanították, amelyeket akkoriban misztériumoknak neveztek, Jézusnál viszont ez teljesen belülről és magától zajlott le. Ez tehát egy másmilyen esemény és folyamat volt.

A régi misztériumokban „krisztussá” azok lettek, akik egy magasabb tudáshoz emelkedtek fel. Ahogyan például önök sem szoktak csodálkozni, hogy valaki huszonöt éves koráig tanul, előtte egészen egyszerűen Joseph Müller volt, de akkor hirtelen dr. Müller lesz. Így lett az ősi misztériumokban valaki „krisztus”, amit mindenesetre nem lehetett egykönnyen, hétköznapi módon elérni. Természetesen előfordulhat, hogy egyes vízfejű emberekből huszonöt éves korukra doktor úr lesz. Ilyesmi azonban a régi misztériumhelyeken nem volt lehetséges. Ott egy rendkívül mély tudást tanítottak. Ha ezt valaki megszerezte, akkor „krisztus” lett belőle. Ez egy megnevezés volt, amelyet a legnagyobb bölcseknek adtak, ahogyan manapság a „doktor” titulust kapják meg azok, akik bizonyos vizsgát letesznek. Csak akkoriban, aki ezt kiérdemelte, valódi bölcsességhez jutott. Jézus esetében azonban ez teljesen magától játszódott le. Ez azonban annyit jelent, hogy az a belső átalakulás, ami máskülönben földi körülmények között zajlott le, az emberek által, az itt a kozmikus világból származott. Ilyesmi csak egyszer történhetett meg a világban. Ezáltal pedig a világtörténelem egy új fordulatot vett. És ezt a titkot senki sem tagadhatja, még az sem, aki nem keresztény, hogy ekkor a világtörténelem új irányba fordult.

A rómaiak viszont ezt még nem tudták. Ásiában Jézus Krisztust követve megalakult a kereszténység. Ebben a korban a rómaiak régi köztársasági államformája császársággá alakult, amely üldözni kezdte a keresztényeket. A keresztények a föld alá, katakombákba menekültek. Ott elmélkedtek arról, hogy mit jelent a kereszténységük. Kint pedig mit csináltak az emberek? Cirkuszba jártak, ahol a rabszolgákat oszlopokhoz kötötték és meggyújtották őket, színjátékul a tomboló közönségnek. Ez volt fent a föld felszínén. Lent a katakombákban pedig a keresztények a rabszolgaságban sínylődő emberekhez szóló bölcsességet, a maguk vallását gyakorolták. A vallás kapcsolatot, kapcsolódást jelent. Lent ezek a keresztények a vallásuknak éltek.

Mi történt néhány évszázaddal később? A rómaiak uralma véget ért. Az az idő elmúlt, amikor a maguk mulatságára végignézték a cirkuszokban az emberek elégését. És most a keresztények ültek az ő helyükbe… Így megy ez a világban!

Azok, akik ma úgy beszélnek, mint az önök által említett dr. Hauer, egyszer ugyanígy el fognak tűnni lassan a színről. És az, ami ma, ha nem is fizikailag, de szellemileg értve a katakombákba szorul, a jövőben előre fog törni! De hogy ez bekövetkezzen, ahhoz meg kell érteniük az embereknek, hogy itt egy valóságos szellemi tudomány megalakításáról van szó. Azok, akik ma menekülnek az igazi tudástól, ellenszenvvel nézik, hogy merre halad a világ. Ha ismét visszajövök, folytathatjuk ezt a témát. De lényegében véve önök már megérthették, hogy előadásainkban milyen irányt követünk.

12. előadás – Az égitestek hatása a földi világra – Dornach, 1923. májusában

[A babilóniaiak tudománya a bolygóhatásokról. Növényre, állatra, emberre befolyással van a Hold, a Nap és a bolygók. Az ásványokra viszont csak a Föld van hatással. A keresztény évszázadokban minden ősi asztronómiai tudást módszeresen kiirtottak. A középkor végén Konstantinápolyból titokban átkerült babilóniai tudás alapozta meg az akkori európai alkímiát.]

Kérdező: A mai tudomány a csillagos eget a manapság ismert módon írja le, de a régi babilóniaiak azt még egészen másképp látták. Tulajdonképpen miben különbözik a két nézőpont?

Dr. Steiner: A kérdés ahhoz a témához tartozik, ami azt a teljes fordulatot illeti, amely a világhoz való viszonyban általában bekövetkezett. Hallhatnak itt egy asztronómiai tanfolyamot, amit dr. Vreede kisasszony tart, és azon láthatják, hogy ma mennyire bonyolult számításokon alapuló, matematikai fejtegetésekkel írják le a világot.

Ha el akarunk igazodni ezekben a dolgokban, akkor mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy a régebbi emberek úgyszólván még sokkal szellemibbek voltak, mint a jelen korban élők. Viszonylag sokáig még tudtak valamit azokról a hatásokról a természetben, amelyek ma már teljesen feledésbe merültek. E tekintetben szeretném most felhívni a figyelmüket valamire. Egyáltalán nem érthetjük meg, hogy mit akartak a régi babilóniaiak és asszírok a maguk csillagtudományával, ha nem értünk meg bizonyos dolgokat, amelyek ma tulajdonképpen már teljesen ismeretlenek a tudomány előtt.

Rousseau a következőket meséli el egy helyen. Valami melegebb tájon egyszer azon igyekezett, hogy a pillantásával – ahogyan az állatokat egy bizonyos módon szuggerálta, például a békákat, amelyek ott ugrándoztak előtte – mereven belebámuljon az egyik béka szemébe, megállásra kényszerítse, és elérje azt, hogy a béka többé már meg se tudjon mozdulni. Ilyenkor a békák mintegy megbénultak. Ez a melegebb vidékeken mindig sikerült is neki. A békákat meg tudta bénítani, és később akár meg is tudta ölni. Ugyanezt meg akarta ismételni Lyonban is. Jött felé egy béka. Rousseau odanézett, a szemét rámeresztette, és mi történt? Ő bénult meg! Nem tudta többé a szemét mozgatni, lemerevedett, mintha halott lenne. Csak akkor szabadult ki ebből az állapotból, amikor emberek siettek oda hozzá és egy orvost hoztak, aki viperamérget, kígyómérget adott be neki, ami feloldotta benne a görcsöt. A történet tehát a visszájára fordult. Ebből azt látjuk, hogy egy délebbi vidékről elég csak Lyonba átmenni, és máris megváltoznak a természetből eredő hatások.

Léteznek olyan hatások, amelyek nagyon szorosan összefüggnek az emberi akarattal. Mert itt az emberi akarat működéséről van szó. Ezek az erők éppen úgy ma is jelen vannak. Ami egy évszázaddal ezelőtt létezett, az ma is itt van, és mindaddig meglesz, amíg a Föld létezik. De az emberek ma nem akarnak tudni az ilyen dolgokról, és egyáltalán nem foglalkoznak velük.

Ez a jelenség azonban összefügg egy másikkal. Ha valóban bele akarunk látni ebbe a kérdésbe, tekintetbe kell vennünk azt a helyet is, ahol az események megtörténtek. Segítségül kell hívnunk a földrajztudományt, de persze nem azt, ami manapság van érvényben, mert ez semmit sem tud a béka és az ember egymásra való hatásának különbségéről, hanem csak a teljesen külsőleges dolgokat vizsgálja.

Mondanék egy másik példát is. A 17. században élt egy tudós, bizonyos van Helmont. Neki még tudomása volt sok mindenről, amit a régiek tudtak. Tulajdonképpen a régi tudás csak a 19. században veszett el teljesen. A 17. században még eléggé erősen tartották magukat bizonyos nézetek, és csak a 18. században kezdtek ezek eltűnni. A 19. századra pedig az emberek – mint maguk állítják – már teljesen kiokosodtak.

Van Helmont azon töprengett, hogy az ember miképpen tudhatna többet annál, mint amit a hétköznapi emberi értelem segítségével képes. A mi időnk emberében egy ilyen kérdés már fel sem merül, mert ő meg van győződve arról, hogy a hétköznapi emberi értelem mindenre kiterjed és mindent tud. Van Helmont azonban, aki orvos volt, nem sokat adott erre az értelemre, hanem valamilyen szellemi tudás után vágyott.

A szellemi tudást azonban valóban szellemi módon elérni, úgy ahogyan ezt az antropozófiában kíséreljük meg, akkoriban még nem volt lehetséges! Eddig még nem jutott el akkor az emberiség. Ezért ez a tudós még a régi módszereket alkalmazta. A következőt csinálta ugyanis, amit természetesen senkinek sem ajánlok, hogy kövesse őt ebben. Nem is tudnánk. Ma ez többé már nem úgy hat, mint abban az időben. De van Helmont még megcsinálhatta.

Fogott egy bizonyos növényt, egy mérgező gyógynövényt, amelyet bizonyos betegségek leírásából ismert. Minthogy orvos volt, jól tudta, hogy a növényből nem lehet enni, mert az halálos lenne. De megnyalogatta a gyökerét, ennek alsó részénél, a hegyénél. És leírta azt az állapotot, amibe ezek után került. Azt mondja, olyasmit érzett, mintha a fejét teljesen kiiktatták volna, mintha fej nélküli lenne. Egyáltalán nem érezte a fejét. Persze nem esett le róla a feje, csak nem érezte. Vagyis ekkor a fején keresztül már semmit sem érzékelt. De most a hasa elkezdett úgy viselkedni, mint egy fej. Ezt követően pedig képek formájában egyfajta erős látomás szállta meg, amit ma az antropozófiában imaginációnak nevezünk, ami a szellemi világ képszerű érzékelése. Ez az élmény rendkívül nagy lökést adott neki az életében. Mert most már tudta: nemcsak az értelem útján mondható valami a szellemi világról, hanem valóban bele is lehet látni a szellemi világba. Ez nem egyszerűen valamiféle hallucináció volt az idegrendszerében, hanem egy valóságos szellemi világot látott, abba nézett bele. Ezáltal tehát a szellemi világról imaginációi voltak.

Mindez két órán keresztül tartott. Ezt követte egy egészen kis szédülésérzet. Majd teljesen magához tért. Gondolhatják, hogy mindez jelentős fordulatot hozott az életében. Mert ettől kezdve már tudta, hogy bele lehet látni a szellemi világba. De még valami mást is megtudott. Azt, hogy a szellemi világba való betekintés számára bizonyos akadályt jelent a fej a maga gondolkodásával.

Mi az antropozófiában természetesen nem úgy járunk el, mint van Helmont, hogy egy növény gyökerét nyalogatjuk – az emberek ugyan szoktak ilyet tenni, de ez abszurdum –, azonban szellemi gyakorlatok révén magát a puszta fejgondolkodást valóban kikapcsoljuk. A fej csak arra való, hogy azt fogja fel, amit az ember egyéb organizmusa átél. Szellemi módon tehát hasonló folyamatot váltunk ki, amit ezen az ősrégi módon van Helmont idézett elő magában.

Ma nem mondok el önöknek mindent, ami szükséges lenne ahhoz, hogy megértsék a szellemtudományos iskolázást. Ezt eltesszük egy másik alkalomra. Most csak a feltett kérdésre akarok válaszolni. Mert éppen az a két történet, amit az imént elmeséltem, teljesen összefügg az égitestek hatásával. Manapság az emberek általában tagadják az ilyen hatásokat, így többé nem is értik meg ezeket a jelenségeket.

Van Helmont, akire nagy hatással volt a megélt tapasztalata, és mivel tetszett is neki, az élményt gyakrabban meg akarta ismételni, csakhogy már nem sikerült neki ugyanaz, mint ami először. Mi lehet ennek az oka? Amikor van Helmont később megismételte a dolgot, valami nem egyezett meg egészen a korábbiakkal. Van Helmontnak nem volt semmi magyarázata arra, hogy miért nem sikerült neki megint a kísérlete. Természetesen én sem mondhatom meg önöknek, hogy pontosan mi történt, mert van Helmont nem közölte a dátumot, amikor először megízlelte a növény gyökerét, de abból, amit egyébként a szellemtudományból tudunk, a következőket mondhatom.

Az első alkalommal, amikor van Helmont megnyalogatta a növény gyökerét, bizonyára holdtölte volt. Ezzel ő nem törődött. Később már nem holdtöltekor csinálta, és ezért nem volt ugyanolyan az élménye. Az első esetre egy kevéssé a többi is hasonlított, van Helmont valamennyire képes volt ismét belelátni a szellemi világba. De egy olyan erős látomást többé nem sikerült elérnie, mint az első alkalommal.

A 17. században ugyanis már nem tudhatta, hogy mindez összefügg a Holddal, és azt hitte, hogy az egész élményét egyedül a növénygyökér idézte elő. Az ősi időkben azonban az ilyen összefüggéseket nagyon jól ismerték. Ezért volt a régmúltban mindenütt eleven az a nézet, hogy az égitestek valódi befolyással vannak az emberek, az állatok és a növények életére.

Ha mármost megvizsgáljuk, ahogyan ezek a dolgok történnek, akkor azt kell mondanunk: mi persze nem eszünk mérgező növényeket, de ahogyan eszünk általában növényeket, éppen úgy a növények gyökerét is fogyasztjuk. Amiként alkalmazunk mérgező növényeket a gyógyításban, a nem mérgező növényeket táplálék gyanánt fogyasztjuk el. A helyzet pedig az, hogy ha valaki egy nem mérgező növény gyökerét eszi, úgy ennek gyökere éppúgy a Hold befolyása alatt áll, mint a mérgező növényé. A Hold az, amely befolyásolja a növény gyökerének növekedését. Egyes növénygyökerek az emberi szervezet számára nagyon is szükségesek. Arról is hallhattak, hogy az emésztőszervekben (például a belekben) férgek jelenhetnek meg, ami bizony nagyon kellemetlen lehet. Azok számára, akiknek könnyen lesznek férgeik, hatásos táplálék a cékla. A cékla a belekbe jutva rendkívül ingerli a férgeket, amelyek megbénulnak tőle, és a széklettel együtt távoznak az emberből. Láthatjuk ebből, hogy például az alacsonyabb rendű állatok, a férgek életére a növénygyökér ilyen erős hatással van. A céklagyökér nem mérgez bennünket, de megmérgezi a férgeket. Éppígy jó tudni azt is, hogy a céklagyökér akkor a leghatékonyabb a férgek kiűzésében, amikor azt holdtöltekor esszük meg. Az ilyen dolgokat figyelembe kell vennünk.

Ha tanulmányozzuk a növények gyökerét, azt látjuk, hogy a növények jelentős hatással vannak az ember anyagcsere- és végtagrendszerére. Akik bizonyos betegségekben szenvednek, nagy segítséget kaphatnak azáltal, hogy gyökér-diétára fogják magukat, gyökeret esznek, de ezt úgy csinálják, hogy telihold idején kezdik el a diétát, és újholdkor abbahagyják. Mindannak tehát, amit a növényeken megfigyelhetünk, nagy jelentősége van az ember számára is, mégpedig az ember szaporodása és az emberi növekedés szempontjából. Azoknak a gyerekeknek, akik kicsik maradtak, gyökerek fogyasztásával lehetne segítenünk abban, hogy könnyebben növekedjenek. Csak ezt a megfelelő életkorban kell végeznünk, vagyis a hetedik évükig. Mindarra, ami a növényvilágban és mindarra, ami az állatvilágban és az emberben a szaporodással és a növekedéssel kapcsolatban áll, nagy befolyást gyakorolnak a Hold-erők. A Holdat tehát nemcsak úgy lehet tanulmányoznunk, hogy távcsövet irányítunk felé, hanem vizsgálhatjuk a Földre gyakorolt hatásait is. Babilóniában és Asszíriában a tudósok, akiket akkoriban beavatottaknak neveztek, pontosan tudták, hogy ezek a növények a Hold befolyása alatt állnak, az egyik így, a másik úgy. A Holdról nem úgy beszéltek, hogy az egy puszta anyagi test, amely megfagyott a világűrben, hanem mindenütt látták az eleven Hold-hatásokat. E hatások főképpen a föld felszínén mutatkoznak meg. Ugyanis nem hatolnak be mélyen a földbe. Csak annyira hatolnak be abba, hogy a növények gyökereit ösztönözni tudják. De egyáltalán nem nyúlnak le mélyebben a talajba.

Bizonyos esetekből tudhatjuk, hogy a Hold-erők nem hatolnak be mélyen a felszín alá. Ha önök például megkérdezik az úszókat, akik már úsztak holdfényben, azt fogják mondani önöknek, hogy hamar ismét kijöttek a vízből, mert az az érzésük támadt, hogy elmerülnek. A víz teljesen fekete volt körülöttük. Vagyis a holdfény nem megy bele a vízbe, nem hatol bele mélyen, mert nem kapcsolja össze magát a Földdel. Azt látjuk tehát, hogy az állatok és a növények a holdfény bizonyos befolyása alatt állnak. Ez a hatás egyáltalán nem a Földből indul ki, és csak a legkülső felszíntől a növények gyökérzetéig terjed. Ez önöknek az első értesülést adja a csillagos ég hatásáról.

Menjünk most vissza ahhoz a példához, amit Rousseau-ról meséltem, aki a melegebb vidéken megbénította a békákat, sőt meg is tudta ölni őket, de aki maga bénult meg Lyonban. Mi rejlik emögött?

Gondoljuk csak meg! Amikor a Földet, amely közelítőleg gömb formájú, süti a Nap, a napsugarak a meleg égövben szinte függőlegesen érintik. Itt egészen másképp hatnak, mint a mérsékelt övezetben, ahol ferdébben érkeznek a Földre, egy teljesen másik szögben. És ugyanúgy, ahogyan a növényeknél és az embernél a növekedésre és a szaporodásra hatással van a Hold, az emberben levő belső állati erőkre a Nap gyakorol befolyást. Ezek az animális, állati erők a Naptól függnek. A Nap tehát úgy hat a maga erőivel, hogy a melegebb tájakon az ember a békát könnyen szuggerálhatja, megbéníthatja, sőt ezáltal el is pusztíthatja, miközben a kevésbé meleg vidékeken ez megfordul, és az ember ott a béka befolyásának teszi ki magát. Ez a jelenség tehát a Nap hatásától függ.

Tudunk azután arról is, hogy valakinek a gondolkodása, az egész belső élete olykor nehézkesebb lesz, majd megint könnyebb. Ez a Szaturnusztól függ, aszerint, hogy éppen hol áll. Így mindenben, ami a növényi, az állati és az emberi életben megjelenik, kozmikus hatások érvényesülnek. Egyedül az ásványok olyanok, hogy bennük csak Föld-hatások találhatók. Ezért nem lehetséges egy olyan tudománnyal, amely magát pusztán a Földre korlátozza, eljutni oda, hogy az embert a maga teljes valóságában megértsük. És valóban nem is tudhatjuk, hogy hogyan hatnak az égitestek ránk, ha nem vesszük figyelembe ezek saját tevékenységét.

Abban a tekintetben, amit most példaként mondok, manapság talán nem ennyire rossz a helyzet, de régebben ilyesmi még előfordulhatott. Képzeljük el, hogy él valahol egy nagy államférfi. Megkérdezhette volna valaki azokat, akik vele egy házban éltek, főztek rá stb., tehát mondjuk a szakácsnőt, akit a maga részéről egyáltalán nem érdekel az államvezetés művészete, hogy mit csinál egész nap a nagy férfiú. Erre a szakácsnő ilyeneket mondhatott volna: „Az urunk reggel eszik, délben is eszik, és este is csak eszik, én még semmi egyebet nem láttam csinálni. Amikor pedig nem eszik, akkor elmegy hazulról. Az evésen kívül mást nem csinál.” Mert a szakácsnőnek sejtelme sincs, hogy az államférfi egyébként mit csinál!

A mai tudósok pontosan így beszélnek a kozmikus világról. Csak annyit tudnak az égitestekről, amit ki tudnak számolni, semmi másról nem beszélnek. A régi emberek viszont főleg azt kutatták és azzal foglalkoztak, ahogyan az égitestek cselekvőleg lépnek fel. Éppen erről szólt a csillagtudományuk. Tudták, hogy a Hold kapcsolatban áll és hatással van arra, ami az emberben növényi jellegű, a Nap arra, ami az emberben állati jellegű, a Szaturnusz pedig arra, ami az emberben már kifejezetten emberi jellegű. És így építették egyre tovább az ismereteiket.

Azt mondták maguknak: „Tudjuk, hogy a Nap összefügg az ember állati oldalával. Ahol a Nap teljesen merőlegesen süt, mint a forró éghajlatú vidékeken, ott az ember erős befolyással van az állatokra.” Európában ugyan szintén van hatása az embernek például a lovakra. De egy olyan bensőséges viszony az ember és a ló között, amit az araboknál figyelhetünk meg, tehát a forró tájakon, Európában sohasem lehetséges, mert az emberek és az állatok közötti ilyenfajta viszony itt nem áll fenn. Mert ez függ a napsugarak merőleges esésétől, egyáltalán a Nap-hatástól.

Babilóniában és Asszíriában jól tudták, hogy a Napból bizonyos hatások, bizonyos erők indulnak ki. De megfigyelték még a következőket is. Legyen itt az Oroszlán csillagkép – tehát a csillagok egy bizonyos csoportja fent az égen –, és legyen itt mondjuk a Skorpió csillagkép. Az év egy adott szakaszán itt áll a Nap az Oroszlán csillagképben, azaz takarja az Oroszlánt. A Nap mögött található tehát az Oroszlán csillagkép. Egy másik időben a Skorpió csillagképben van a Nap, vagy éppen a Nyilasban, vagy egyéb csillagképekben.

A babilóniaiak és az asszírok tudták, hogy ezek a hatások, amelyek az emberből kiindulnak az állatok felé, akkor a legerősebbek, ha a Nap az Oroszlán előtt áll. Gyengül, ha a Nap továbbmegy, és a Szűzbe vagy a Skorpióba kerül. Tehát nemcsak azt tudták, hogy a bolygók hatással vannak arra, amit az ember csinál, hanem azt is, hogy a Nap helyzete is hatással van ránk, az, hogy vajon az Oroszlánt takarja-e vagy a Skorpiót, mert akkor megváltoznak ezek a dolgok.

Mit tesznek ma? Egyszerűen kiszámolják, hogy a Nap az állatövben a Kosban, a Bikában, az Ikrekben, a Rákban, az Oroszlánban, a Szűzben, a Mérlegben, a Halakban áll. Kiszámolják, mennyi ideig tartózkodik az egyes csillagképekben stb. Hogy a Nap március 21-én a Halak csillagképben található, ezt tudja az ember, de többet bizony nem. Az ősi babilóniaiak ezen kívül még tudták például azt is, hogy ha a Nap egy bizonyos csillagképben áll, az úgynevezett Plejádokban, akkor az emberi fej a legszabadabb állapotba kerül. Ilyeneket is tudtak. Ezt képesek voltak megítélni, mert forróbb éghajlaton laktak, mint mi, és kialakítottak egy bizonyos tudományt, amelynek alapján az egész embert a csillagos égből magyarázták.

De ez a tudomány, amelyet így az emberre alkalmaztak, később fokozatosan feledésbe merült. Az akkori időkben még az egész bolygórendszert áttekintették, és ugyanígy az állócsillagokat is. Tudták, hogy ha egy bolygó itt vagy ott áll, az mit jelent az emberi élet számára. Ismeretes volt számukra az is, hogy amikor a Nap az Oroszlánban van, akkor a legerősebb befolyást gyakorolja az emberi szívre.

Kutatni kezdték azt is, hogy mindez az ásványoknál hogyan jelentkezik. Azt mondták: a növényre, állatra, emberre hatnak az égitestek, az ásványokra viszont nem. Az ásványokra most valóban csak a Föld van hatással. Az ásványok azonban nem ma keletkeztek a Földön, hanem már sokkal korábban is léteztek, csakhogy egy nagyon ősi időben az ásványok szintén növények voltak. Minden ásvány valamikor növény volt. A kőszénről tudják önök, hogy növényi eredetű. De éppen úgy, ahogyan a kőszén egykor növény volt, minden egyéb ásvány is valaha növényként létezett. És akkor még tényleges befolyással volt rájuk a Hold, mint ahogy egy még régebbi időben hatott rájuk a Nap is, és az ennél is távolabbi múltban a Szaturnusz. És most azt akarták tudni az emberek, hogy a Nap ezekben a nagyon korai időkben melyik ásványra volt hatással, amikor az még növény volt.

Ekkor megvizsgálták az ásványiság hatását az emberre, és azt kapták: ha a Nap az Oroszlán előtt áll és erős befolyást gyakorol a szívre, az ugyanolyan hatást tesz a szív működésére, mint amikor az emberbe valamilyen formában aranyat juttatnak. Ebből arra következtettek, hogy egykor a Nap erős befolyással volt az aranyra. Vagy ha a Szaturnusz a Plejádok csillagképben áll, akkor a legerősebb hatás éri az emberi fejet. A fej ugyanis szabad lesz, felszabadultság-érzés járja át. És ezután arra voltak kíváncsiak, hogy vajon melyik ásvány kaphatta a legerősebb befolyást abban a legősibb korban, amikor még állat volt. Az ásványok ugyanis állatszerűek voltak mielőtt növényszerűek lettek! És ekkor azt találták, hogy annak idején az ólom kapta a legerősebb ilyen hatást. Ezen a módon tudták, hogy az ólom arra is hatással van, hogy az emberi fej szabadabb legyen. Ezért azokat, aki kicsit nehézfejűek, lassú gondolkodásúak, és akiknél ez onnan ered, hogy bizonyos emésztési folyamatok, amelyeknek nem a fejben kellene végbemenniük, de betegesen a fejben történnek, ólommal lehet kezelni.

Így odarendelhetünk minden bolygóhoz valamilyen fémet is. Ezért jelölték a babilóniaiak és az asszírok a Napot ezzel a jellel: . De náluk ez volt a jele az aranynak is. Tudták tehát, hogy az égitesteknek ma, ahogyan most a Föld létezik, többé már nincs semmilyen befolyásuk az ásványokra, de egykor volt egy ilyen hatás. A Napot és az aranyat mi az ábécé betűivel írjuk le, de a régiek mindig ezt a jelet használták: . Ugyanígy: nem azt írták le betűvel, hogy „ólom”, hanem ezt a jelet alkalmazták: – ami egyaránt jelentette a Szaturnuszt és az ólmot. Senkinek sem jutott volna eszébe ama ősi korokban, hogy rendes betűkkel írják azt, hogy Szaturnusz és ólom. Ha valaki jelölni akarta ezeket, akkor ezt a jelet használta: . Ha pedig az „ezüstöt” akarták leírni, akkor ezt a jelet alkalmazták: . Ez éppúgy jelentette a Holdat, mint az ezüstöt. Úgyhogy a Földet, amennyiben fémszerű, szintén az égitestekre vonatkoztatták.

Az emberről és a világmindenséghez fűződő kapcsolatáról tulajdonképpen nem sokat tudunk, ha az efféle dolgokba nem hatolunk bele.

Ezek az összefüggések az ókorban általában ismertek voltak. Amikor a kereszténység kezdett elterjedni, egy ilyen tudomány Európa déli területein még létezett. Van például egy könyv a természetről az első keresztény századokból, amely sok mindent tartalmaz mindebből. Az előbb említetteket ismét tudnia kellene az embernek, különben a könyvben a rejtett jeleket nem lehetne igazán értelmezni sem, mert már amúgy is kissé zavaros ez az írás. De még sok minden fellelhető benne az ősi bölcsességből.

Eljött azonban az az idő, amikor a kereszténység már csak az értelemre korlátozta magát, és mindent, amire ez nem vonatkozott, a dogmák világába utaltak. Olyan korszak volt ez, amikor Európában mindent kiirtottak, ami az ősi bölcsességhez tartozott. Az 5. és a 11-12. század között tulajdonképpen végig azon dolgoztak, hogy ezt az ősi tudományt eltüntessék Európában, s ez a legnagyobb mértékben sikerült is! Mindazok pedig, akik a régi Rómában, Görög- és Spanyolországban ezt az ősi tudományt részben még gyakorolták, lelkileg és testileg már egészen romlottak voltak. Róma történelme ebben az időben igen félelmetes: erkölcsileg rendkívül züllött emberek éltek ekkor. Még tudtak valamit az ősi tudományról, de mint emberek már nagyon mélyre süllyedtek – gondolok itt az olyan uralkodókra, mint például Néró vagy Commodus.

Commodus római császárról a következő történet ismert. Commodust, mint a legtöbb római császárt, beavatták a titkos tanokba. De mit jelentett beavatottnak lenni ebben az esetben? Ez ahhoz hasonlított, ahogyan ma valaki csupán névlegesen hordoz valamilyen titulust. A római császárokra eleve úgy tekintettek, mint akik ismerik az ősi tudományt, mert abba külsőleg beavatták őket. Ez mindesetre azt bizonyítja, hogy akkoriban ezt a tudományt még nagyra becsülték. Csakhogy a római császárok – Augustuson kívül – sohasem sajátították el igazán ezt a tudományt. De bevezették őket a misztériumokba, sőt ők maguk is beavathattak másokat. Volt egy bizonyos fokozat, amelyen annak, akit beavattak, egy kis ütést kellett mérni a fejére. Ez szimbolikus gesztus volt. Commodus császár egyszer ezt az ütést úgy adta, hogy az illető holtan rogyott össze. Emiatt persze nem lehetett megbüntetni, hiszen ő volt a császár. Az efféle emberek egyszerre voltak „beavatottak” és „gyarlók”.

Ebben az időben fent északon olyan népek laktak, akik később megteremtették a közép-európai kultúrát, de akkoriban még teljesen civilizálatlanok voltak. Itáliában, Görögországban, Spanyolországban pedig csak azt őrizték meg, amit puszta logikával, gondolkodással meg lehetett érteni, amit mégis igen dogmatikusan kezeltek. A többibe az emberek nem láttak bele. A gondolkodás csak a legkülsőlegesebb dolgokra korlátozódott. Így történt, hogy az iskolákban, a kolostorokban mindenütt kiirtották az ősi tudást. Azt láthatjuk, hogy tulajdonképpen csak kerülő utakon, szinte azt mondhatnám, becsempészve juthatott Európába valami ebből az ősi babilóniai tudományból. De rendszerint akkor sem jutott messzire. Babilóniában viszont még viszonylag sokáig ápolták az ilyenféle tudományt.

A görög császárság Konstantinápolyban azonban még fennállt egészen a középkorba nyúlóan. És itt olykor érdekes alakokat lehetett megfigyelni. Ahogyan érkeznek hozzánk lengyel zsidók kaftánban, magukkal hozva régi írásaikat, és akikből nem is nézné ki az ember, hogy milyen nagy tudású személyek a zsidóságban, ugyanígy jöttek akkoriban Konstantinápolyba újra és újra ilyen emberek, amikor ott már minden ősi tudást kiirtottak. Nagy, hosszú pergamentekercsekkel érkeztek, amire sok mindent feljegyeztek. Ezeket a tekercseket azonban ezektől a különös emberektől elvették és valahová félretették. Így Konstantinápolyban mindaz felhalmozódott, ami Babilóniából és Asszíriából származott. De senkit sem érdekeltek ezek a tekercsek. Európában pedig mindenütt teljesen megsemmisítették ezt a tudást.

Csak a késő középkorban, a 12-13. században és később lettek hozzáférhetőek ezek a pergamenek a császárság hanyatlásakor, amikor ellopták ezeket, és elvitték Európába. Ebből alakult ki mindaz az ismeretanyag, amit bár nem a hozzáértők, hanem a tudatlanok valamennyire megfejtettek ezekből az írásokból. Ez úton ismét egy kis tudás szivárgott be Európába a középkor végén. De még ennek a csekély tudásnak is megvolt az az eredménye, hogy egyesekre ösztönzőleg hatott. Nem jelenhetett volna meg később egy van Helmont, egy Paracelsus és mások, ha bizonyos személyek nem lopják el ezeket a pergamentekercseket és nem hozzák át Európába, hogy ott drága pénzért eladják. Ezáltal tehát ismét Európába került valami. És mindabból a tudásból, ami ekkor megjelent az európai földrészen, élnek még ma is bizonyos titkos társaságok. Vannak különféle rendek, a szabadkőművesség, az Odd Fellows és egyebek, amelyeknek semmilyen tudásuk nem lenne, ha nem kerülnek át ezek az írások Konstantinápolyból Európába, amelyeket abban az időben drága pénzért adtak tovább.

Ám ezt a tudást mégsem értékelték már igazán. Ha ugyanis valaki tudós kanonok volt, mint Kopernikusz, nem találkozhatott azokkal a személyekkel, akiknek birtokába kerültek ezek a pergamentekercsek. Ezt nem volt szabad megtennie, mert akkor minden tekintélyét elveszítette volna. De ezáltal már elveszettnek látjuk az ősi tudomány régi tekintélyét is. Ezért egy olyan férfiú, mint Kopernikusz, egy olyan tudománynak fektette le az alapjait, amelyet ma látunk magunk körül.

De van itt valami módfelett érdekes is. A legszebb ebben az, hogy Kopernikusz megalapozott egy bizonyos asztronómiát, de mindazt, amit a csillagászatról korábban tudtak, ő már nem tudta, mint ahogyan ezt ma sem tudják az emberek. Ám a következő korok már nem értették meg azt sem, amit Kopernikusz mondott. Kopernikusz két tételét megértették, de volt egy harmadik is, amit már nem. Mert megismerve Kopernikusz két tételét, azt mondják: a Nap a középpontban áll, és körülötte kering a Vénusz, a Merkúr és így tovább. Ezt ma minden iskolában tanítják. Ha azonban az egész kopernikuszi tant nézzük meg, akkor abban még egyebek is vannak. Kopernikusz arról beszél, hogy a bolygók a Nappal együtt valójában egy csavarvonalban keringenek a világűrben. Ezt olvashatjuk Kopernikusznál, ha odafigyelünk. Tehát az a különös tény jelentkezett, hogy már ugyan Kopernikusz is elvetette a régi tudományt, az újabb fejlődés azonban már Kopernikuszt sem érti meg. Most kezdenek valamit megérteni Kopernikuszból, azaz, észrevenni azt, hogy három tételt mondott ki, nemcsak kettőt. A harmadik tétel régen túl nehezen érthető volt az emberek számára. Az asztronómia, a csillagászat tehát fokról fokra olyanná lett, amilyennek ma ismerjük, vagyis már csak matematikai számítások gyűjteménye minden szellemiség nélkül.

Soha nem szabad elfelejtenünk a következőket. Ami a régi tudományból fennmaradt, azt nem azon a módon szerezték meg maguknak az emberek, ahogyan mi ma valamit megismerünk. Nekünk ma mindent a tudat teljes világossága mellett kell megszereznünk. A régiek viszont inkább ösztönösen vezettetve tettek szert a tudásukra. Ezért érthető olyan nehezen számunkra mindaz, amit ők tanítottak.

Néhány évvel ezelőtt egy igen érdekes eset történt. Egy norvég tudós kezébe akadt egy régi alkímiai könyv, amelyben mindenfélét talált az ólomról, az ezüstről stb. Ha ólmot az ezüsthöz keverjük, ez és ez lesz; ha aranyat adunk hozzá, ez és ez történik és hasonlók. Mit csinált az a tudós? Azt mondta: „Minden dolgot feljegyeztem, és meg is akarom csinálni.” Bement a laboratóriumába, fogta az ólmot, ahogyan ma ismerjük, az ezüstöt, ahogyan ma ismerjük, tűzzel hevítette őket stb., amint leírva volt – és semmi sem lett az egészből!

Semmire nem jutott, mert amit ott olvasott, azok jelek voltak. Azt hitte, hogy ez a jel: egyszerűen az aranyat jelenti; fogta az aranyat tehát, és kémiailag ráhatott. Ez a másik jel: az ólmot jelenti; fogta az ólmot, és kémiailag csinált vele valamit.

A probléma azonban az volt, hogy a régi alkimista, akinél ezt a norvég tudós olvasta, a jelekkel ebben az esetben nem a fémeket jelölte, hanem az égitesteket. Azt akarta mondani, hogy ez és ez történik, ha a Nap-erőket Szaturnusz-erőkkel és Hold-erőkkel keverjük. A szöveg ugyanis ehelyütt az emberi magzatra vonatkozott, és arról szólt, hogy ha a gyerekre az anyai testben Nap- és Hold-erők hatnak, akkor mi történik.

A norvég tudós tehát kicsit melléfogott, mert amit ezek az alkimisták az anyai testben fejlődő magzatról mondtak, azt ő a külső fémekkel akarta elvégezni a retortában, az izzító lombikban. Természetesen ez nem sikerülhetett, mert neki a magzatfejlődésre kellett volna gondolnia; akkor megértette volna, hogy miről van szó. Látják, ilyen keveset értenek ma az emberek abból, ami ezen ősi bölcsességben volt található.

Lassan körvonalazódik előttünk tehát az, hogy hogyan kell megválaszolni azt a kérdést, amit E. úr feltett nekünk. Ezt tulajdonképpen úgy válaszolhatjuk meg, hogy tudjuk: minden jó, szép és igaz az újabb tudományban, amennyiben pontosan ki lehet számolni, hogy milyen helyen áll egy égitest, ki lehet számolni, hogy milyen távolságra van az egyik a másiktól. Spektroszkóppal tanulmányozható az is, hogy a fénysugárban milyen színek vannak, amiből az égitestek anyagi összetételére lehet következtetni. Azt viszont, hogy az égitestek milyen módon gyakorolnak befolyást a Földre, azt nekünk újra ki kell kutatnunk! Ám ezt nem szabad úgy végeznünk, ahogyan manapság sokan teszik, hogy egyszerűen fellapozzák a régi könyveket. Persze könnyű dolgunk lenne, ha csak fognánk a régi könyveket, és azokból mindjárt megtudhatnánk, amit az emberek ma már nem tudnak. Ez már Paracelsusnál sem lenne a segítségünkre, mert már őt sem értik az emberek, amikor mai szemmel olvassák. Sokkal inkább arról van szó, hogy az embernek meg kell tanulnia mindent újból kikutatni, először is azt, hogy az égitesteknek milyen befolyása van az emberi világra. Ezt pedig csak a szellemtudomány, az antropozófiai szellemtudomány segítségével tehetjük meg.

Ebben eljutunk oda, hogy nemcsak azt számoljuk ki, hogy éppen hol áll a Hold, hanem azt vizsgáljuk, hogy hogyan függ össze a Hold az egész emberrel. A szellemtudományban megtudjuk, hogy a gyermek tíz holdhónapon, tehát tízszer négy héten keresztül átéli az anyai testben a Hold hatását, és ezt éli át, hogy ebben az időszakban nyolc, kilenc, tíz telihold zajlik le. A gyermek úszik a magzatvízben, tehát egy egészen másféle lény a születése előtt, mert védve van a Föld-erőktől. Itt az a legfőbb, hogy meg van oltalmazva a Föld-erőktől, és ekkor különösképpen – bár más égitestek is hatnak rá – a Hold befolyása alatt áll.

Igazából arra lenne szükség, hogy ma az egyetemeinken, a középiskoláinkban, sőt akár már az általános iskolákban is, amennyire ez lehetséges, a dolgokat egészen másképp tanítsák. Tanulmányozni kellene mindenekelőtt az emberi szívet, az emberi fejet és ezek összefüggését az égitestekkel. Az egyetemeken azt kellene nyomon követni, ahogyan az egészen apró emberi petesejt fejlődésnek indul az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik stb. héten. Ha tanítják is ezt, azt már nem tanítják, hogy mit csinál eközben a Hold ezzel a petesejttel. Ezért csak akkor teszünk szert az ember fizikai keletkezésének tudományára, ha az egyik oldalon leírjuk azt, ami az anyai testben zajlik le, de a másik oldalon azt is, ami a Hold hatása a magzatra.

Hasonlóképpen, csak akkor érthetjük meg igazán azt, ahogyan például a fogak hét év körül váltják egymást, ha nemcsak azt írjuk le – amit ma csinálnak –, hogy a tejfogat kitolja a másik fog, egyszerűen utánanő a helyére, hanem ha ismét egy Nap-tudományt alkalmazva megértjük azt, hogy mindezen folyamat mögött a Nap-erők állnak.

Éppígy azt, amikor az ember nemileg érett lesz, ma tisztán fizikai folyamatként írják le. Ez azonban a Szaturnusztól függ, itt egy Szaturnusz-tudományra lenne szükség. Tehát egyáltalán nem lehet úgy eljárni, ahogyan ezt ma teszik, amikor minden dolgot pusztán önmagában néznek. Mert abból csak az sülhet ki, ami egy nagy európai város kórházában történt. Az egyik kórházba jött egy lépbeteg ember jött, ahol megkérdezte: „Melyik osztályra kell mennem lépbetegséggel?” Útba igazították az illetőt, hogy erre és erre az osztályra menjen. Ott szerencsétlenségére megemlítette, hogy neki éppannyira fáj a mája is. Ekkor azt mondták neki: „Ezt mi nem tudjuk kezelni, önnek át kell mennie egy másik kórházba, ott májbetegekkel foglalkoznak. Mi csak a lépbetegségekhez értünk.” Ettől az illető úgy érezte magát, mint az ismert szamár a két köteg széna között, ugyanis a másik helyen szintén kizárólag májbetegségekhez értettek, de a lépbajokhoz nem. Ott állt a két szénaköteg között, amelyek egyforma nagyok és egymástól semmiben sem különböznek. Ez egy híres logikai példázat az akarat szabadságáról. Így szól: mit csinálna a szamár két köteg olyan széna között állva, amelyek teljesen egyméretűek és egyformán jó illatuk van? Ha a szamár a bal oldali mellett akarna dönteni, egyúttal az is eszébe jutna: a jobb oldali semmivel sem rosszabb! Ha viszont a jobb oldali felé fordulna, tudná, hogy a bal oldali széna ugyanilyen jó. Így csak ingatná a fejét hol balra, hol jobbra, míg azután a két teljesen egyformán csábító szénaköteg között állva végül éhen halna. Majdnem ez történt a kétféle betegségben szenvedő emberrel is, aki nem tudta, hogy hova menjen, szinte már haldokolva a két döntés között, hogy vajon a májbetegek kórházába vagy pedig a lépbetegek kórházába rohanjon-e.

Ezzel a példával arra utalok, hogy ma mindenki csak egy egészen kis darabját ismeri a világnak. De így igazán semmit sem ismerhetünk meg! Mert ha ma tudni akarnék valamit a Holdról, akkor fel kell mennem a csillagvizsgálóba és meg kell kérdeznem a csillagászokat. De ők semmit sem tudnak mondani az ember kialakulásáról az anyai testben. Ehhez a nőgyógyászt, a szülészt kell megkérdeznem. Ő viszont semmit sem fog tudni mondani az égitestekről. Ez a két dolog azonban adott esetben teljesen összetartozik.

Ezen alapul a mai tudomány nyomorúsága, hogy mindenki csak egy részét ismeri a világnak, de senki sem az egészet. Ebből fakad az, hogy amikor népszerű előadásokban ma bemutatják a tudományt, az meglehetősen unalmas hangulatot áraszt. Mert a dolognak unalmasnak kell lennie, ha pusztán arról beszélnek, ami a valóságnak csak egyetlen oldala, csak egy apró részlete.

Tegyük fel, önök azt szeretnék tudni, hogy hogyan néz ki egy szék, amelyet még nem láttak, és akkor önöknek a szék fájáról kezdenek hosszasan beszélni. De önök azt akarják tudni, hogy a széknek milyen a kinézete. Ezért idegesíteni fogja önöket, ha pusztán a fáról beszélnek, amikor a szék formájáról szeretnének hallani valamit. Éppen így unalmas az is, amikor valaki a fizikai emberről szóló tudományt, vagy ahogyan nevezik, az antropológiát tanulja. Mert az nem írja le, hogy mi az ember. Megismervén az antropológiát éppen csak az emberről nem tudunk meg semmit.

A csillagászat, az asztronómia tehát csak akkor kapja meg igazi értelmét, ha összekötik az embertudománnyal. Pontosan erről van szó. Ez volt az útja annak is, ahogyan én ezt a kérdést önöknek megválaszolhattam. Valóban meg kell értenünk azokat az összefüggéseket, amelyeket Rousseau és van Helmont kapcsán említettem, de amelyek olyan természetűek, amelyeket a Földből kiindulóan nem lehetne megmagyarázni. Az emberek mára materialisták lettek még a szóhasználatukban is. Hogyan nevezik például azt, amikor valaki az állatokat képes megbénítani a pillantásával? Magnetizmusnak, delejességnek mondják. De a magnetizmust mint kifejezést már csak a vasra, a mágnesre alkalmazzák. És ha ma megszólal valaki a tudományban, akkor rögtön kijelenti, hogy a vasnál nem megy tovább, és a magnetizmus, a mágnesség kifejezésével ő nem él vissza. Csak a sarlatánok azok, mint mondja, akik még arról is beszélnek, hogy ez a magnetizmus az emberrel kapcsolatban is fennáll. De ő ennek valóságát a legkevésbé sem tudja elképzelni! Mert valóban, ahhoz, hogy ezt meg tudja érteni, éppen hogy egy szellemi tudományra lenne szüksége.

13. előadás – Az ahrimani, a luciferi és a krisztusi princípium, és ezek jelenléte az emberben – Dornach, 1923. május 7.

[Az idegrendszer és a vérrendszer szerepének különbsége. Az ahrimani és a luciferi erők hatása a test, a lélek és a szellem szintjén. Az ahrimani és a luciferi erők ellentéte és egyúttal szükségszerű jelenléte az emberben. A krisztusi elv ezek egyensúlya, egymással történő kiegyensúlyozása. A luciferi és az ahrimani korszak a történelemben.]

Kérdező: Örülnénk, ha Doktor úr beszélne nekünk Krisztusról, Ahrimanról és Luciferről, illetve az emberhez való viszonyukról.

Dr. Steiner: Ez esetben az ember lényének egy további oldaláról is szót kell ejtenünk, különben önöknek ez az egész téma pusztán a babonás képzetek világában maradna. Ezért ahhoz, amit már eddig megbeszéltünk, szeretném a következőket hozzáfűzni.

Manapság általában úgy gondolják, hogy az ember valamilyen homogén lény. Az ember azonban nem ilyen, hanem egy olyanfajta lét jellemzi, amelyben, hogy úgy mondjam, folyamatosan váltakozva hol feléled, hol ismét meghal. Az ember nem egyszerűen elkezd élni a születéskor és nem pusztán meghal a halálkor, hanem – amint erről már nem egyszer szó esett – folyamatosan meghal és ismét újjáéled.

Ha megnézzük a fejünket, az belsőleg lényegében idegekből tevődik össze. Tudják önök, hogy egyébként az idegszálak szétágaznak, szétterülnek a szervezetben, a fej azonban belül egyfajta tömör ideg. Ha ezt lerajzolom, akkor itt látjuk a fejet, itt van a homlok, és a fej belül csupa idegből áll, egy nagy idegmassza, amely ugyanakkor összeköttetésben van a gerincvelővel. Az egész testben viszont finom idegszálak futnak mindenfelé. Ami tehát szétbomlik ezekre az idegszálakra a testben, az összetömörül és egy egységes idegmasszát képez a fejben.

Ha most az emberi has belsejére vetünk egy pillantást, abban is elég sok ideget találunk. Itt van azután az úgynevezett napfonat. Ebben szintén nagyon sok ideg gyűlt össze. A karokban és a kezekben, továbbá a lábakban és a lábfejekben viszont már szálszerűen terülnek szét az idegek.

Ha most valami más felé fordulunk, tudniillik a véredényeket vizsgáljuk meg, akkor azt látjuk, hogy ezek a vérerek a fejben igen vékonyak, ezzel szemben a szívtájékon különösen erősek, és elég vastag vérerek haladnak a végtagokban is. Úgyhogy azt mondhatjuk: az emberben ott találjuk egyfelől az idegrendszert, másfelől pedig a vérkeringés rendszerét.

Az ember a vérből újra és újra, minden nap, minden órában újjászületik. A vér mindig megújulást jelent. Ha tehát csupán vér lenne bennünk, akkor olyan lények lennénk, akik állandóan növekednek, nagyobbak lesznek, mindig elevenek és így tovább. Ha ellenben egyedül csak idegeink lennének, ha csupán idegekből állnánk, akkor mindig erőtlenek, fáradtak lennénk, tulajdonképpen folyamatosan elhalnánk. Ezek szerint két ellentétes princípium létezik bennünk, egyfelől az idegrendszer, amely egyfolytában öregít, sőt mintegy a halálnak ad át bennünket, másfelől a vérrendszer, amely egyébként szoros összefüggésben áll az emésztéssel, és amely újra és újra fiatalít, megújít bennünket.

A dolognak, amiről most beszélek, további következményei is vannak. Tudják önök, hogy egyesek időskorukra, mint mondani szokás, elmeszesednek. Meszesedés, szklerózis lép fel náluk. Ha az erek elmeszesednek, akkor az embernek a mozgással is problémái lesznek. Ha pedig különösen erősen előrehalad valakiben a meszesedés, akkor szélütés érheti. Ez abból is fakadhat, hogy a véredények elmeszesedtek benne és ezért már nem tudnak működni.

Mi történik valójában az emberrel, amikor elmeszesedik, szklerotikus lesz? Ez éppen egy olyan folyamat, mintha a vérerek idegekké, idegszerűekké akarnának válni. Ebben ez az érdekes. Az idegek folyamatosan el akarnak halni. Az idegek a bennünk levő életet mindig egy olyan állapot felé szeretnék terelni, amelyben a véredények a maguk részéről egyáltalán nem tudnának tovább élni. Hiszen az ereknek frisseknek, élettelieknek kell lenniük. Az idegeknek viszont állandóan az elhaláshoz kell közelíteniük, egy ilyen hajlam van bennük. Ha ellenben az embernek túlságosan puha, lágy idegei lennének, amelyek tehát – ha mondhatom most így – nem alkalmasak arra, hogy meszesedjenek, hogy megkeményedjenek, akkor az ember az ilyen puha idegek következtében megőrülne. Azt látjuk tehát, hogy az idegeknek nem szabad olyanná válniuk, mint amilyenek a véredények, és a véredényeknek nem szabad olyanná válniuk, mint amilyenek az idegek.

Ez kényszerít bennünket arra, hogy az emberben levő két ellentétes princípiumról beszéljünk. Az egyik az idegrendszer. Valójában ez okozza azt, hogy az ember folyamatosan öregszik. Reggeltől estig mindig egy kicsit öregebbek leszünk. De éjszaka a vérből fakadóan ismét felfrissítjük magunkat. Úgy megy ez mindig, mint a faliórában az ingalengés: öregedés, fiatalodás, öregedés, fiatalodás. Amikor reggeltől estig ébren vagyunk, akkor éppen folyamatosan öregszünk; amikor pedig estétől reggelig alszunk, akkor ismét egy kicsit visszafiatalodunk. De az öregedésből egy kevés mindig visszamarad. Az éjszaka tehát megújítja bennünk az életet. Mégis az öregedés minden nap egy kicsit előbbre halad. Ha pedig ez elér egy bizonyos mértéket, akkor meghalunk. Valóban ez a helyzet, és a dolog így zajlik. Két folyamat létezik tehát az emberben, amelyek egymással ellentétes irányban dolgoznak bennünk: az öregedés és a fiatalodás.

Mindennek azonban megvan a lelki megfelelője is! Eddig testileg néztük a dolgot. Ha az ember testében a megújulás túlságosan felfokozódik, akkor mellhártyagyulladást vagy tüdőgyulladást kap. Arról van szó ugyanis, hogy amíg a folyamatok a maguk határain belül maradnak, addig minden jól és kitűnően történik, ha viszont túlzásba esnek, akkor betegségekhez vezetnek. A betegség az emberben nem más, mint hogy az, amire mindenkor szükségünk van ahhoz, hogy élni tudjunk, egyszer csak túllép egy bizonyos mértéket. A láz onnan is eredhet, hogy a megújulás említett folyamata túlzottan felerősödik bennünk. Ezt nem tudjuk sokáig elviselni, az egész testünk valami felfokozott állapotba kerül. Ekkor lázunk lesz, vagy mellhártyagyulladást, esetleg tüdőgyulladást kapunk.

De ennek az egésznek, mint mondtam, lelki síkon is van megfelelője. Lelkileg is képes ugyanis az ember „kiszáradni”, vagy pedig válhat olyanná, ami egyébként testileg a lázban jelentkezik. Vannak bizonyos emberi tulajdonságok – ezeket nem szívesen hallják magukról az emberek, mert különösen a mi időnkben sokakat jellemez –, mint például az, hogy valaki nagyon pedáns, egy igazi nyárspolgár lesz. Önök is találkozhatnak ma mindenütt nyárspolgárokkal. Az ember tehát pedáns nyárspolgár lesz. Valakinek, aki például elmegy tanítónak, egészen eleven személyiségűvé kellene válnia, mégis éppen mint tanító lelkileg teljesen kiszáradhat. Ez ismét csak ugyanaz, mint amikor a testben az ereink elmeszesednek, kiszáradnak. Lelkileg is éppannyira ki tudunk száradni.

De az ember képes lelkileg mintegy „megpuhulni”, „meglágyulni” is. Ez akkor történik, amikor valaki túlzottan rajongó lesz, erősen misztikus beállítottságú. Mire törekszik ilyenkor az ember? Ilyenkor nem akar rendesen gondolkodni. A fantáziájával szeretne mindenfelé csapongani, anélkül hogy közben valóban gondolkodna. Ez pedig ugyanaz, mint amikor az embernek testileg láza van. Álmodozóvá, misztikussá lenni annyit jelent, hogy lelkileg „lázasnak” lenni.

Azonban mindig magunkban kell hordoznunk mindkét oldalt. Egyáltalán nem lennénk képesek megismerni, ha nem használhatnánk közben egyúttal a fantáziánkat is. De egyáltalán nem tudnánk semminek sem a végére jutni, ha nem lennénk egy kicsit pedánsok is, ha nem lajstromoznánk, aprólékoskodnánk és így tovább. Ám ha ezt eltúlozzuk, akkor már igazi pedánsok leszünk, valódi nyárspolgárok. Csak akkor lehetünk egészséges lelkületűek, ha ezeket a különböző oldalakat a megfelelő mértékek között tartjuk.

Az emberben mindenféle tulajdonságok vannak, amelyeknek a kellő mértékben benne is kell lenniük, ha azonban túlzásba viszi őket, az testileg vagy lelkileg már beteggé teszi.

De pontosan ez a helyzet a szellemivel is: nem alhatunk állandóan, hanem olykor fel is kell ébrednünk. Gondolják meg, micsoda lendületet tud adni az, amikor az ember felébred! Képzeljük el, hogy alváskor mi jellemez bennünket. Fekszünk az ágyban, és semmit sem tudunk a külvilágról. Ha mélyen alszunk, még meg is csiklandozhatnak bennünket, nem fogunk felébredni. Majd felébredünk, mindent látunk, ami körülvesz minket, mindent hallunk magunk körül. Az alvás és az ébrenlét között tehát jelentős különbség van. De mi kell a felébredésünkhöz? Egy erő, amit mindig magunkban kell hordoznunk. Amikor viszont ez nagyon felfokozódik bennünk, amikor az emberben főleg a felébredést szolgáló erők dolgoznak, amikor például éjszakánként nem tudunk elaludni, akkor ezek a felébredési erők túlságosan elhatalmasodtak bennünk.

Ezzel szemben vannak olyan emberek is, akik általában nehezen tudnak felébredni. Ők többnyire olyanok, akik egész életükben is csak ábrándoznának, álmodoznának, ennyiben mindig csak aludni szeretnének. Ezek az emberek a személyükben nem tudnak igazán felébredni. Természetesen meg kell bennünk lennie annak a képességnek, hogy rendesen el tudjunk aludni. De ezt a képességet sem szabad túl erősre fokoznunk. Mert különben örökre elaludnánk, egyáltalán nem ébrednénk fel.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az embernél háromféle állapotot, folyamatot különböztethetünk meg. Először is testileg nézhetjük ezt. Itt az egyik oldalon ott látjuk az idegrendszert. Ez állandóan arra hajlik, hogy megkeményedjen, meszesedjen. Önök már mindannyian benne vannak abban korban, egyetlen kivétellel a jelenlevők közül, akiknek az idegrendszere egy kissé már elkezdett meszesedni. Mert ha még ma is olyan lenne az idegrendszerük, mint féléves korukban volt, mindannyian őrültek lennének. Önöknek nem lehet még most is olyan puha, lágy idegrendszerük, mint kiskorukban volt. Azoknak, akik megbolondulnak, éppen ilyen gyerekszerű az idegrendszerük. Vagyis magunkban kell hordoznunk a megkeményedés, a meszesedés erejét. A másik oldalon pedig bennünk van a meglágyulás, a puhulás, a megújulás ereje. E két különböző erőnek egymással egyensúlyban kell lennie.

Testileg: megkeményedés meglágyulás
meszesedés megújulás

Ha a dolgot lelkileg tekintjük, úgy fogalmazhatunk: a testi megkeményedésnek lelkileg megfelel a pedantéria, a nyárspolgáriság, a materializmus, a száraz értelem.

Mindezt az embernek át kell látnia. Lehetünk egy kicsit persze nyárspolgárok, különben könnyelműek, felelőtlenek lennénk. Kell egy kissé pedánsoknak is lennünk, mert egyébként a dolgainkat mindenfelé szétdobálnánk. Ahelyett hogy a zakónkat a megfelelő szekrénybe akasztanánk, a kályhára dobnánk vagy begyűrnénk a kéménybe. Tehát egy kicsit nyárspolgárnak, egy kicsit pedánsnak lenni nagyon helyes és jó dolog, csak éppen ne vigyük túlzásba. Van bennünk azután hajlam a fantasztikumra, a rajongásra, az ábrándozásra, a misztikára is. Ha ellenben elhatalmasodnak az ilyen irányú erőink, akkor teljesen álmodozók leszünk. De nem lenne szabad ilyennek lennünk. Ám a fantáziáról, az ábrándozásról sem kell teljesen lemondanunk.

Ismertem egyszer egy embert, aki gyűlölt minden fantasztikumot, a képzelet világát, és például soha el nem ment volna színházba, operába még kevésbé, mert azt mondta: „Ez az egész nem igaz, csupán hazugság, kitalálás.” Neki valóban semmi fantáziája nem is volt. Akinek pedig nincs fantáziája, az borzasztóan száraz ember lesz, mindig csak kerülgeti az életet, de soha nem válik belőle igazi, teljes ember. Ez az oldal tehát szintén nem fajulhat el bennünk.

Lelkileg: pedantéria ábrándozás
nyárspolgárság fantasztikum
materializmus misztika
száraz értelem rajongás

Ha pedig most szellemileg vesszük a dolgot, akkor a megkeményedésre irányuló erő megfelelőjét éppen a felébredésben találjuk meg. A felébredésben szilárdan kezünkbe vesszük a testünk irányítását, használjuk a végtagjainkat stb. És annak az erőnek, amely testileg a lágyulásban, a megújulásban jelentkezik, az elalvás a megfelelője. Ilyenkor elmerülünk az álmokban, és a testünket már nem tudjuk kontrollálni.

Szellemileg: felébredés elalvás

Azt mondhatjuk: az ember tulajdonképpen folyton annak a veszélynek van kitéve, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldal kerül túlsúlyra benne. Vagy túlságosan felpuhul, vagy pedig túlságosan megkeményedik magában.

A mágnesről tudjuk, hogy vonzza a vasat. Minden mágnesnek két pólusa van. Az egyik vonzza a mágnestűt, a másik taszítja. De ilyesmit mondhatunk el az emberről is. Van egy pozitív mágnesesség bennünk, és van egy negatív mágnesesség is. Ezek tehát ellentétesek.

A fizikai, a materiális területen az ember mindennek nevet ad. Elnevezésekre szükség van. Az imént leírtam önöknek jelenségeket, amelyek a test, a lelkiség és a szellem síkján figyelhetők meg, amiket önök mindig érzékelhetnek, tapasztalhatnak és világosan meg is érthetnek. De ezekhez valamilyen összefoglaló, a lényegüket kifejező fogalom is kellene. Amikor tapasztaljuk a mágnesességet, tudjuk, hogy az nem egyszerűen a vas maga. A mágnesesség valahol a vason belül rejtőzik. Valamilyen láthatatlan erő van a vasban.

Aki nem ismeri el, hogy valamilyen láthatatlan erő van a vasban, az azt fogja mondani: „Te egy ostoba fickó vagy! Méghogy a vasban még mágnesesség is lenne? Ez egy egyszerű patkó. Ezzel patkolom meg a lovamat.” Nemde, idióta az, aki nem ismeri el, hogy a vasban belül még valamilyen láthatatlan erő is lakozik. A patkóvas nemcsak a lovak megpatkolására alkalmas, hiszen ezenfelül még mágneses tulajdonságai is vannak.

Éppen így áll valamilyen láthatatlan, valamilyen érzékfeletti erő a test megkeményedési folyamata mögött. Ezt a láthatatlant, ezt az érzékfelettit, ezt a legbensőt, amit meg is figyelhet valaki, ha megvan hozzá a képessége, ahrimani erőnek nevezzük. Ahrimaniak tehát azok az erők, amelyek az emberből folyton egyfajta holttestet akarnak csinálni. Ha egyedül csak ahrimani erők működnének bennünk, akkor egyfolytában hullák lennénk, vagy mértéktelenül pedánsokká válnánk, lelkileg egészen megkövesedett emberekké. Vagy pedig állandóan ébren lennénk, és képtelenek lennénk elaludni.

Az ezzel ellentétes erőket, amelyek lágyítanak, puhítanak, megújítanak bennünket, és amelyek a fantáziánkat is sarkallják, luciferi erőknek nevezzük. Ezek azok az erők, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy ne legyünk úgymond két lábon járó holttestek. Ha azonban csak ezek a luciferi erők érvényesülnének bennünk, akkor egész életünk folyamán kisgyerekek maradnánk. Az embernek tehát nagyon is szüksége van a luciferi erőkre, hogy ne legyen már hároméves korában aggastyán. De éppen így szüksége van az ahrimani erőkre is, hogy ne maradjon örökre kisgyerek. Ezeknek az egymással ellentétes erőknek egyaránt meg kell lenniük az emberben.

Arról van szó, hogy ezeknek az ellentétes erőknek ki kell egyensúlyozniuk egymást. Miben áll ez a kiegyensúlyozás? Éppen abban, hogy ezen erők egyikének sem szabad elharapóznia, túlzásba jutnia.

Most 1923-at írunk. Az egész mostani korszak tulajdonképpen olyan természetű, hogy az emberiség annak a veszélynek van kitéve, hogy az ahrimani erők elhatalmasodjanak benne! Csak gondoljunk arra, hogy manapság, amikor semmi szava nincs a szellemi tudománynak, az embereket mennyire ahrimani módon nevelik. A gyerekeink mennek az iskolába, meg kell tanulniuk bizonyos dolgokat, amelyek nekik annyira távolinak tűnnek – utaltam már erre egy korábbi alkalommal –, és amelyekhez úgy érzik, hogy semmi közük nincs. Látták például az apjukat, aki így és így néz ki, ilyen a haja, a füle, a szeme. Majd pedig meg kell tanulniuk, hogy ugyanőt így kell leírni: „a-p-a”. Ez a gyereknek teljesen idegen dolog, nem érdekli. De éppenséggel mindazzal így van, amit először tanítanak neki az iskolában. Távol áll tőle ez az egész.

Ez az oka annak, hogy miért kellene szerveznünk olyan észszerűen működő iskolákat, ahol a gyerekek először éppen azt tanulják meg, ami valóban érdekli őket. Ha így zajlik a tanítás továbbra is, ahogyan ma csinálják, akkor az emberek belül nagyon korán meg fognak vénülni, lelkileg aggastyánszerűvé válnak, öregesek lesznek, mert az embert az ahrimani elem öreggé teszi. Ahogyan ma az iskolában a gyerekeket oktatják, abban minden ahrimani jellegű. A 19. században az emberiség egész fejlődése erősen ahrimani irányba fordult. Korábban ez másképp volt.

Ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor azt látjuk, hogy Krisztus születése előtt 8000-től a Golgotai Misztériumig tartó korszakban az emberek még annak a veszélynek voltak kitéve, hogy nem tudnak rendesen öregedni, felnőtté válni! Ezekben az ősi korokban nem léteztek a mai értelemben vett iskolák. Iskolák csak az olyanok számára álltak nyitva, akik már tisztes kort értek meg, és akik valódi tudósokká akartak válni. Csak az ilyen emberek mentek iskolába. A gyerekek számára ekkor semmiféle iskola nem létezett. Csak és kizárólag az élet tanította őket. Amit láttak, annyit tudtak. Nem léteztek tehát általános iskolák, így a felnőttek nem is fáradoztak azon, hogy a gyerekeknek olyasmit tanítsanak, ami idegen tőlük. Ekkor az a veszély fenyegetett, hogy az emberek teljesen a luciferi elemben merülnek el, hogy az ábrándozás, a rajongás ejti foglyul őket. És ez így is történt! Ezekben az időkben sok bölcsesség létezett, ezt már többször említettem. De mindeközben éppen ezt a luciferi beállítottságot kellett kordában tartani, fegyelmezni, különben az emberek egész álló nap csak kísértethistóriákat mesélgettek volna egymásnak. Az ilyeneket akkoriban különösen kedvelték.

A nagyon régi időkben tehát egy kifejezetten luciferi korszak volt, azután eljött az ahrimani korszak. Nézzük most meg azt a luciferi korszakot. Azoknak, akik ebben a távoli korban tudósok voltak, egy bizonyos problémával kellett szembenézniük. A tudománnyal foglalkozók torony formájú épületekben éltek. A babiloni torony, amelyről a Bibliában van szó, csak egy volt a sok közül. Itt laktak a tudósok. Ők azt mondták: „Mi itt nagyon jól érezzük magunkat. A fantáziánk mindenfelé csapong velünk, átjárja a lényünket. Mindig a másvilágiban, a szellemszerűben, a luciferiben szeretnénk időzni. De itt vannak a műszereink. Figyeljük a csillagokat, és látjuk, ahogyan mozognak. Ez pedig féken tartja a fantáziánkat. Mert ha felnézünk egy csillagra, és azt akarnánk, hogy így vagy úgy haladjon, akkor a csillag nem fog nekünk engedelmeskedni. Ez tehát fegyelmezi a fantáziánkat.” A tudósok tehát tudták, hogy azzal fegyelmezhetik a fantáziájukat, ha a világ külső jelenségeivel foglalkoznak!

Vagy valami ilyesmit mondtak: „Bármikor elképzelhetek egy óriási tűzvészt egy kis darab lángoló fára tekintve – ezt képzeletben láthatom, de a kis darab fa meggyújtásával csak kis tűz keletkezett, a valóság csak ez.”

Így ama ősi tanintézetek létének az egyik értelme az volt, hogy a régmúltbeli embereknek ezt a túltengő fantáziáját megfékezze. A tudósok említett gondja pedig abban állt, hogy azt mondták: „Ott van kint az emberek sokasága, közülük nem lehet mindenki tudós. De valamit tenni kell velük.” Ezért összeírták a különféle tanokat, amelyek olykor elmélyültek voltak, olykor felszínesek. Ezek voltak az ősi vallási tanítások, amelyek még teljesen az akkori tudományból indultak ki és azon alapultak. Csak később ezek is és művelőik is, a papok elfajultak, eltorzultak. Így jelentek meg a világban és maradtak az utókorra az eltorzult tanítások, míg az igaziak részben – és éppen hogy nagyobb részben – elvesztek. Mindenesetre a tanok megfogalmazásában a luciferi elem fegyelmezése, féken tartása történt meg.

Hogy mi a helyzet az ahrimani oldallal, azt jól ismerjük. A tudomány ma egyre inkább az ahrimani iránynak adja át magát, abban merül el. Tulajdonképpen az egész jelenlegi tudományunk olyan, hogy az embert lelkileg kiszárítja. Mert ez a tudomány egyedül csak a testileg létezőt ismeri el és vizsgálja, vagyis az elmeszesedettet, a materiálisat. És ez a beállítódás az, ami az egész mostani civilizációnknak mindenhol ahrimani jelleget kölcsönöz.

E két irányultság között áll az, amit valódi értelemben krisztusinak nevezünk. Azt kell mondanom, hogy az igazi krisztusit még igen kevéssé ismerik a világon. Ha az ember azt nevezi kereszténynek [christlich], ami a világban ilyen néven lép fel, akkor az természetesen nem tűri meg maga mellett a krisztusit [das Christliche], ez egyértelmű.

Az a lény azonban, akiről legutóbb beszéltem önöknek, aki az idők fordulóján született és 33 évig élt, ez a személyiség nem olyan volt, ahogyan őt legtöbbször ábrázolják. Az a szándék vezette, hogy az emberek számára egy olyan tanítást hozzon el, amely lehetővé teszi számukra a luciferi és az ahrimani oldal kiegyenlítését, egyensúlyát. Krisztusinak lenni éppen azt jelenti, hogy az ahrimani oldal és a luciferi oldal kiegyensúlyozását keressük. Krisztust követni valójában nem úgy tudjuk, ahogyan ezt ma az emberek gyakran képzelik.

Mit jelent krisztusinak lenni például a test tekintetében? Azt jelenti, hogy először is elsajátítunk bizonyos ismereteket az emberről. Az ember beteggé válhat, mondjuk, mellhártyagyulladást kap. Mi van amögött, hogy valaki mellhártyagyulladást kapott? Ez azt jelenti, hogy túl sok benne a luciferi elem. Ha van egy mérlegem, és azon az egyik oldal túlságosan felemelkedik, akkor a másik oldalról le kell vennem súlyokat; ha pedig nagyon lesüllyed az egyik oldal, akkor a másikra súlyokat kell helyeznem. Ha tehát valakinek mellhártyagyulladása van, az a luciferi elem megnövekedésére utal, miközben az ahrimani elem túl gyenge az illetőben. Ezért némi ahrimaniságot kell hozzátennünk, hogy ismét egyensúly legyen a betegben.

Tegyük fel, hogy valakinek mellhártyagyulladása van; miként segíthetünk rajta? Fogok mondjuk egy nyírfaágat.
A nyírfa tavasszal lendületesen nő. A nyírfa kérgében nagyon jó növekedési erők találhatók. De most megölöm, azaz elégetem ezt a nyírfaágat, amiből hamu lesz, nyírfa szenet nyerek belőle. Mit csináltam ebből a friss, mindig megújuló nyírfából? Valami ahrimanit csináltam belőle: faszenet. Ezt porrá őrlöm, és beadom annak, akiben túl sok luciferiség halmozódott fel, és mellhártyagyulladást kapott. Ekkor az ahrimani princípiumot hozzáillesztem ahhoz, ami túl sok luciferi volt az illetőben.

Vagyis testileg egyensúlyt teremtettem. Ahogyan a mérleg egyik serpenyőjébe bele kell tennem valamit, ha az túlságosan magasan áll, ugyanúgy a túltengő luciferiséghez, amely itt a mellhártyagyulladásban jelentkezett, hozzá kell tennem a nyírfa szenét. A nyírfaágat ásványi formába juttattam azáltal, hogy elégettem, amely így szénporrá változott. Ez egyfajta ahrimani eljárás volt a részemről.

Vagy tegyük fel, hogy valakinek nagyon fásult a tekintete, mozogni is alig tud, és olyannak látszik, mint aki mindjárt szélütést kap. Ez azt mutatja, hogy túlsúlyba került benne az ahrimani oldal. Ilyenkor valami luciferit kell belejuttatnunk, hogy ellensúlyozzuk az állapotát. Mit tehetünk ennek érdekében?

A növények gyökere igen szívós. Sok sót tartalmaznak. Ezért a gyökér nem is luciferi. A szár és a levelek szintén nem luciferiek. De fent ott van a messzire illatozó virág! Ez éppúgy ki akar terjedni és a távolba nyúlni, mint ahogyan a fantázia is ilyen, ezt fejezi ki a virág messzire szálló illata. A virágból most kisajtolom a nedvét. Ez a nedv már valami luciferi. Ebből adok a helyes módon az említett embernek, miáltal kiegyenlítem benne a megnövekedett ahrimani elemet, és ezzel meggyógyíthatom.

Mit csinál a mai orvostudomány? Mindenfélével próbálkozik. Egy kémikus például felfedez egy bizonyos anyagot. Tekintsünk el attól, hogy mi is ez, legyen egy bonyolult összetételű szer. Ezt a szert beviszik egy kórházi osztályra, ahol harminc beteg fekszik. Mindegyik betegnek beadják ezt az anyagot, megmérik a lázukat, az orvosok feljegyzik, és ha valami hatást tapasztalnak, akkor azontúl azt a kémiai anyagot gyógyszerként kezelik.

De fogalmuk sincs róla, hogy mindeközben az emberi testben mi történt. Nem tudnak belelátni a beteg testébe. Ám ha tudjuk azt, hogy például a mellhártyagyulladásnál a luciferi oldal kerül túlsúlyba, ezért ezt az ahrimani oldallal kell ellensúlyoznunk, az agyvérzésnél pedig sok valakiben az ahrimani, így azt valamilyen luciferivel kell kezelnünk – csak így juthatunk a megfelelő módszer birtokába. De pontosan ez az, aminek ismerete hiányzik a tudományból. Ebben az értelemben a tudomány nem krisztusi, mert a krisztusi elv éppen a megfelelő kiegyensúlyozás. A testi gyógyításban a krisztusi az, amikor az ellentétes oldalak egyensúlyának megteremtését keressük.

Ezt az eszmét akartam ebben az általam faragott szoborcsoportban ábrázolni, amit majd a Goetheanum épületében helyezünk el. Fent látható a luciferi erőket megszemélyesítő alak, amely mindaz, ami az emberben lázszerű, fantázia, elalvás, és ami felülről közeledik az emberhez. Lent pedig az ahrimani erők megszemélyesítője van, amely megkeményíteni akarja az embert. Mindezek között áll középen Krisztus.

Az ilyen jelentésű Krisztus-princípiumra kell törekednünk az orvostudományban, a természettudományban, a szociológiában, általában mindenkor, amikor cselekszünk. Mint ahogy a mi korunkban jött el az ideje annak is, hogy megértsük a luciferi és az ahrimani erők működését az emberi lényben.

De mit értenek meg az emberek a dolgokból? Egyszer írt valamit egy Baselben is és másutt is nagyon híres lelkész, bizonyos Frohnmeyer nevezetű, aki ugyan nem vette a fáradságot, hogy ezt a fából készült szoborcsoportot személyesen is megnézze, de olvasott valamit róla valakitől, aki talán szintén csak hallomásból ismerte ezt a művemet, és aki azt írta, hogy van itt egy szoborcsoport, fent Lucifer, középen Krisztus, és lent Ahriman. Ez három szereplő, így egymás fölött, és ráadásul többször is előfordulnak, tudniillik Ahriman is kétszer és Lucifer is kétszer. Frohnmeyer ezt olyan jól maga elé képzelte, hogy azt írta: Steiner ott Dornachban valami egészen borzalmasat alkotott, van egy Krisztus-figura, akinek fent luciferi jegyei vannak, és lent állati vonásai.

A művemen a Krisztus-alaknak természetesen semmiféle luciferi kinézete nincs, hanem az arca a legteljesebben emberi. Frohnmeyer nem tudja mit beszél, amikor azt állítja, hogy nálam Krisztus luciferi felül, állati alul. Egyébként a Krisztus-alak lent még nem készült el teljesen, alul a fa még kidolgozatlan.

Így írja le a dolgokat ez az igazságot fennen hirdető keresztény lelkész, és a világ erre azt mondja, hogy biztos igaz is, mert mégiscsak egy lelkész volt, aki ilyeneket kijelentett. Nehéz az efféle támadásokat kivédeni akkor, ha az emberek nem akarnak mélyebbre látni, nem akarnak gondolkodni. Mindig szaladnak a papokhoz, és mindent elhisznek, amit egy pap mond. Itt azonban mégis valami hamis vádaskodás történt, ami annyira szánalmas és elképesztő, hogy ennél nagyobb rágalmat már ki sem lehetne találni.

Az ilyenfajta embereknek módfelett érdekes lelkiviláguk van. Frohnmeyer lelkész tehát elmondta a maga véleményét. De volt akkoriban még valaki itt a Goetheanumban, tudniillik dr. Boos. Ennek a dr. Boosnak olyan volt a stílusa, mintha valami buzogánnyal egy kicsit odacsapna. Az embernek tudnia kell, hogy mikor kell buzogánnyal odacsapni, és mikor csak egy seprűvel legyinteni. A seprű enyhébb, inkább luciferi, a buzogány keményebb, ahrimanibb. Mindig fontolóra kell vennünk, hogy melyiket használjuk. Ez a dr. Boos tehát Frohnmeyernek egyszer megmondta a magáét, de úgy „buzogányos” stílusban. És ki kapott válaszlevelet Frohnmeyertől? Én! Írt nekem Frohnmeyer egy hosszú levelet, hogy haladéktalanul vonjam felelősségre Boost, amiért olyan neveletlen hangot használt vele szemben…

Gondoljunk bele, hogy az embereknek miféle fogalmaik vannak! Egyszerűen nem lehet követni őket abban, ahogyan gondolkodnak. Megrágalmaznak valakit, ahogyan az előbb ezt elmeséltem; később pedig éppen őhozzá fordulnak, hogy járjon el egy harmadik személlyel szemben, aki a durva rágalmaikat helyreigazította.

Mindebben az az elszomorító, hogy az emberek, a közvélemény túlzottan kényelmes abban a tekintetben, hogy maga formáljon véleményt, hanem állandóan másoktól vezetteti magát. Ha egy hivatalos személy kijelent valamit, az feltétlenül helyes. Ezért annyira roppant felszínes a civilizációnk, amit az élet minden területén tapasztalhatunk.

Arról van szó, hogy az egész gondolkodásmódot fokozatosan egy olyan mederbe tereljük, hogy az emberek végre belássák: ez a sok beszéd a krisztusi elvről nem sokat ér, hanem a krisztusi princípiumot objektíven is kellene tekinteni. Tudnunk kell tehát azt is, hogy az orvostudomány úgy lehet krisztusi, ha például a következő módon közelít egy esethez. Tegyük fel, valaki észreveszi, hogy egy ember állandóan cukrot evett, talán már mint gyerek, és ezért májrákot kapott. Ez a máj ahrimanikussá válása, ahrimanizálódása. Most azt kellene megmondania, hogy mit lehet ezzel szemben alkalmazni: tudniillik a megfelelő luciferit. Éppen úgy, mint ahogyan az ember különbséget tesz a meleg és a hideg között. Ha valakinek megmerevedtek a végtagjai, akkor benne túlteng az ahrimani oldal. Ezzel ellentétesen hat az, ha meleg borogatást kap, ha meleg takarót teszünk rá, mert ez luciferi dolog. És így kell minden területen az egyes esetekben tudni azt, hogy milyen természetű az ember, milyen ellentétes erők működnek benne. Akkor az orvostudomány a mondott értelemben krisztusi lesz.

De éppen így krisztusivá kell tenni a pedagógiát is. Ez annyit jelent, hogy úgy kell nevelnünk, hogy a gyerekek ne legyenek már legkisebb koruktól fogva aggastyánszerűek. Vagyis az iskolában olyan dolgokkal kell kezdeni, amelyek közel állnak a gyermek lelkületéhez, ami iránt valóban érdeklődést tanúsít.

Ha tehát a dolgot így fogjuk fel, akkor az olyan kifejezések használatából, mint „ahrimani”, „luciferi”, „krisztusi”, semmiféle babonaszerűt nem fogunk kihallani, hanem teljesen tudományos síkon maradnak ezek a fogalmak. És így is kell közelednünk hozzájuk.

Volt egy olyan korszak a korai keresztény időktől egészen a 12-13. századig, sőt még a 14. században is, amikor a keresztényeknek megtiltották, hogy a Bibliát olvassák. Az Újszövetséget tilos volt olvasni. Ezt csak a papok tanulmányozhatták. A hívők el voltak zárva tőle. Miért? Azért, mert legalábbis a hozzáértők tudták azt, hogy a Bibliát csak a megfelelő módon lenne szabad olvasni. A Biblia egy olyan korban keletkezett, amikor az emberek még nem tudtak úgy gondolkodni, ahogyan ma már tudnak, mert azokban az időkben képszerűen gondolkodtak. Ha az emberek úgy ülnek neki a Bibliái olvasni, hogy még nincsenek kellőképp előkészítve erre, akkor például azt fogják mondani, hogy a négy evangélium számtalanszor ellentmond egymásnak. Miért mondanak ellent egymásnak? Ezt csak meg kell értenünk, de ebbe az ellentmondásba még nem tudott belelátni a 4. és 5. század embere, csak nagyon kevesen értették, hogy miről van szó. Mert az evangéliumok természetesen ellentmondanak egymásnak.

Gondoljunk arra, hogy lefényképezem B. urat elölről, és megmutatom önöknek a képet, és önök rögtön felismerik azon B. urat. De most jön valaki, és lefényképezi őt oldalról, hogy csak a profilja látszik. Megnézik ezt a képet is, és esetleg azt mondják: „Ez nem is B. úr, ő másképpen néz ki. Elölről kell őt mutatni, akkor lehet igazán felismerni. Amit itt oldalról látunk, az nem jellemző B. úrra.” Persze az oldalról készített képen is B. úr található, de egy másik nézőpontból. Ha pedig azután hátulról is lefényképeznék a fejét, egyesek azt mondhatnák: „De hiszen neki orra is van, és az arca sem ilyen szőrös.” És mégis, ezek a felvételek B. úr különböző oldalait mutatják be.

Ha mármost szellemi eseményeket különböző oldalakról „fotografálunk le”, akkor azoknak ilyenkor nyilván csak az egyes oldalait vehetjük szemügyre. Tudnunk kell azt, hogy az evangéliumok is négy különböző oldalról ábrázolják az akkori eseményeket. Ezért természetesen nem is egyeznek meg mindenben egymással, és helyenként „ellentmondanak” egymásnak, amiként a B. úrról látott képek sem voltak azonosak, mert az egyiket elölről, a másikat oldalról, a harmadikat hátulról készítették.

De eljöttek azok az idők, amikor az emberek így szóltak: „Legyen annak már vége, hogy nekünk mindig csak előkészülnünk kell arra, hogy az evangéliumokat olvashassuk. Mindent tudunk ilyen felkészülések nélkül is. Tanulunk valamit az iskolában, ott engedjük, hogy vezessenek bennünket. De ha ez tizennégy-tizenöt éves korunkra befejeződik, akkor már ne vezessenek bennünket tovább, onnantól kezdve már magunk is mindent megérthetünk.” És manapság ez az általános nézet a világban.

Miért kell mégis azt látniuk az embereknek, hogy ide, a Goetheanum épületébe nem gyerekek jönnek be „előkészülni”, hanem korosodó, kopaszodó emberek akarnak még mindig tanulni. Egy olyan iskola, ahova nem gyerekek járnak, hanem éppen hogy öregek, bizonyára valami bolondokháza lehet! Látják, így beszélnek azok, akik el sem tudják képzelni, hogy az emberek még valamit tanulni akarhatnak. Így van ez ma. Pedig nem árt tudnunk: ahhoz, hogy az evangéliumokat megérthessük, előbb valóban fel kell készítenünk magunkat erre, mert azokat az írásokat képi formában fogalmazták meg. Ha valaki nekiülne egy kínai könyvet elolvasni, először a kínai betűket kellene megismernie. Ha ma az evangéliumokat mindenben betű szerint akarnánk venni, az természetesen értelmetlenség lenne, amiként a kínai írás is csak krikszkraksz annak, aki nem ismeri az egyes betűk jelentését. Ha azonban megértjük a dolgokat, akkor rájövünk, hogy a krisztusi princípium lényegében arra irányul, hogy az ember tanulja meg az ahrimani oldalát a luciferi oldalával helyes egyensúlyba hozni, vagyis hogy kerülje el azt, hogy az egyiket teljesen szabadjára engedi, miközben a másikat egészen elnyomja magában.

Ezért nem is tartja magát vissza az antropozófia, hogy a krisztusi elvről ebben az értelemben beszéljen. Azt hangsúlyozza, hogy a krisztusi nem abban áll, hogy valaki mindig Krisztus nevét mondogatja, és hasonlók. Az antropozófiának néha felróják, hogy olyan keveset beszél Krisztus személyéről. Erre én így szoktam felelni: tudjátok, az antropozófia azért nem mondja ki unos-untalan Krisztus nevét, mert ismeri a Tízparancsolatot. Ti azért beszéltek állandóan Krisztusról, mert nem követitek ezt a felszólítást a Tízparancsolatban: Ne vedd a szádra fölöslegesen az Úrnak, Istenednek nevét!

Ha ma valaki keresztény papként prédikál, egyfolytában Krisztus nevét hajtogatja. Ezt csak úgy lenne szabad kiejtenünk a szánkon, ha valóban tudjuk, hogy a krisztusi elv mit hordoz magában. Ez a magatartás az, ami által különbözik az antropozófia az ilyen prédikációktól, mert az antropozófia valóban a helyes értelemben akar keresztényi, krisztusi lenni, mellőzve abból minden babonaszerűt, minden álszenteskedést. Az antropozófia reális tudásra törekszik, és ebben az értelemben a krisztusi elvhez tudományosan kíván közeledni. Ezen a módon tárgyalja a világtörténelem számára olyannyira döntő palesztinai eseményeket is, amelyek két nagy korszak közé ékelődnek: az ősrégi luciferi korszak és a jelenlegi ahrimani korszak közé.

Ha valóban megértjük, hogy tulajdonképpen mi történt abban az időben a Földön, csak akkor fog az ember önmagához is ténylegesen eljutni. Az emberek ma, hogy úgy mondjam, önmagukon kívül vannak a maguk teljesen külsődleges tudományával. Erről a következő alkalommal még ejthetünk néhány szót.

Ez volt az, amit a feltett kérdésre válaszként adni akartam. Úgy hiszem, ezt az egész nézőpontot meg lehetett érteni.

14. előadás – Krisztus feltámadása és a Pünkösd eszméje – Dornach, 1923. május 9.

[A keresztények a római korban. A misztériumok Napbölcsessége. Az apostolok és Pál Krisztust nem fizikai testben, hanem étertestben látták, amikor negyven napig szellemi látás adatott meg nekik. A mennybemenetel félreértett fogalma. A pünkösd eszméje egy olyan általános és közös vallás, amely minden emberhez szól, nemcsak egyes népekhez. Amit Krisztus a Földre hozott az embereknek, az nem egy tan, hanem egy cselekvés, az emberiség egységének kialakítása.]

Kérdező: Lehetne még valami közelebbit hallanunk Jézus Krisztus személyéről?

Dr. Steiner: Krisztus személye és sorsa, a vele történt események a legelső időkben tulajdonképpen eléggé ismeretlenek voltak. Nem úgy kell elképzelnünk, ahogyan ma általában hiszik, hogy a palesztinai események, amelyek Jézus személyéhez kötődnek, az egész világon egy csapásra ismertté váltak. Erről egyáltalán nem beszélhetünk. Ebben a korban létezett a Római Birodalom, egy hatalmas világbirodalom, amelyhez akkoriban Palesztina is tartozott.

Ettől a római világbirodalomtól kaptunk egy felemás örökséget, mégpedig az úgynevezett római jogot. Talán tisztában vannak vele, hogy a Jogtudományi Egyetemen a diákoknak nagyon sokáig római jogot kell tanulniuk. A római jogot egy olyan korban dolgozták ki, amelyben a társadalmi viszonyok egészen mások voltak, úgyhogy a mai idők számára már egyáltalán nem megfelelő. Mégis amikor ma jogról beszélünk, akkor ezt a római jog alapján tesszük. A római világból még egyebek is továbbéltek korunkig, de ezzel az örökséggel, a római joggal az élet számos területén találkozunk.

A Római Birodalom az akkori időkben rendkívül kiterjedt volt. Képzeljük magunk elé Európa déli részét, Spanyolországot, Itáliát, Görögországot. Görögországhoz sok kis sziget is tartozik. Továbbmenve átlépünk Kisázsiába, és déli irányban rábukkanunk erre a kis területre, Palesztinára, ahol Jeruzsálem, Názáret stb. található.

A római uralom mindezen területekre kiterjedt, a rómaiak ezeket az országokat mind meghódították. Vagyis rendkívül nagy területet foglalt magában a Római Birodalom. Az egész birodalmat Rómából irányították, amely nagyon messze esett Palesztinától. Éppen ezért mindarról, ami Palesztinában lejátszódott, általában igen keveset tudtak. Azok a szerzők, akik Rómában tevékenykedtek, még száz évig semmit sem írtak azokról az eseményekről, amelyek Palesztinában Jézus Krisztussal történtek! Mindez csak mintegy száz év eltelte után vált ismertté Rómában. De akkor sem tudtak sokkal többet róla, mint hogy valamikor odaát Palesztinában egy ismeretlen embert keresztre feszítettek. A keresztre feszítés az akkori időkben annyit jelentett, hogy kivégeztek valakit. Ez tehát semmilyen különösebb feltűnést nem keltett. Csak Jézus Krisztus halála után egy évszázaddal, amikor a római uralom egyre zsarnokibb és elnyomóbb lett, miközben kialakult egy rendkívül fényűző életet élő réteg, csak ekkor kezdett lassan és fokozatosan megjelenni Rómában is a kereszténység, és említik meg itt először a keresztényeket. A keresztényeket azonban kezdetben egyáltalán nem látták szívesen. Aki keresztény volt, azt üldözték Rómában.

Mi volt az oka ezeknek az üldözéseknek? Miért volt ilyen hatása annak az eszmének, amit a keresztények magukkal hoztak, hogy tudniillik Palesztinában, Jeruzsálemben meghalt egy isten? Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy milyen felfogás uralkodott akkoriban a római világban. Az első keresztény évszázadban, tehát abban az időben, amikor még nem a mai keresztény időszámítás szerint számoltak, hanem a római naptár szerint – de ha a mi időszámításunkat vesszük alapul, akkor azt mondjuk, hogy Krisztus után 10-ben vagy 50-ben –, ha tehát ebben az időben önök egy rómait megkérdeztek volna, hogy ki az isten, akkor azt felelte volna: az isten Augustus vagy Tiberius. Mint ahogyan ha ma megkérdezünk egy kínait, hogy szerinte ki az isten, akkor ő is Kína császárára fog mutatni. Tudnunk kell tehát, hogy akkoriban a rómaiak számára a császár, az uralkodó egyúttal az istennel volt azonos. Ami a rómaiaknak legelőször feltűnt a keresztényekben, ami tehát már kezdetben kiderült róluk, az az volt, hogy a keresztények nem fogadták el azt, hogy a földön egy embert istenként kell tisztelni. A rómaiak azt vallották, hogy az az ember, aki trónra kerül, akinek mérhetetlen földi hatalom van a kezében: ő az isten, a legfőbb lény, akit imádni kell. Az istenimádat egy formája volt az, amiben a rómaiak a saját császárukat részesítették.

Ez általában jellemző volt az egész akkori világra. Odaát keletebbre, ahol egykor a nagy birodalmak léteztek: a perzsa, az asszír, a babilóniai birodalom – mindegyikben az uralkodó volt az isten. Az ilyen isten semmi mást nem jelentett, mint azt a személyt, akihez fordulhat a nép, amikor védelemre szorul. Ő volt az a legfőbb lény, aki felügyel az emberekre, aki a gondjukat viseli. De persze a valóságban nem mindig bizonyult ilyennek.

Önök ismerik az „isten” [Gott] szót a német nyelvben. Amikor a gyerekeket megkeresztelik, az emberek keresztszülőket keresnek nekik. Vannak olyan vidékek, talán itt Svájcban is, ahol a keresztapát úgy mondják: „Gode”, a keresztanyát pedig úgy, hogy „Godel”. Ez azt fejezi ki, hogy az élet során a keresztszülőknek segíteniük kell a keresztgyereküket. Hasonló ez ahhoz, amit régen értettek az „isten” szón. Az isten az volt, aki mintegy általános „világ-keresztapaként”, azaz segítségnyújtóként jelent meg. Ha meg akarjuk ismerni a régebbi idők fogalmait, mindig vissza kell helyezkednünk az akkori viszonyok közé is. Goethe, a német költő neve is ebből a szóból származik.

A keresztények azonban nem fogadták el azt, hogy a császárt istennek kell tekinteni. Ez a rómaiak számára felháborító volt. Ezek a keresztények, mondták, akik a császárt nem tekintik istennek, rendkívül veszélyes elemek. A keresztények ugyanis kijelentették: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Vagyis arra a jézusi mondásra hivatkoztak, amely különválasztotta a császár és az Isten fogalmát. Isten láthatatlan, nem válhat egy ember istenné, még a császár sem. Ezt hirdették a keresztények. Ez volt az alapvető különbség a rómaiak és a keresztények között. Ebből következett, hogy a római állam a keresztényeket a legveszélyesebb embereknek tartotta, akik aláássák az államhatalmat, mert nem hajlandók a császárnak szentelt templomokban istenáldozatot bemutatni. A templomokban mindig áldozatot kellett bemutatni a császár részére. A keresztények azonban egy olyan istent tiszteltek, aki Palesztinában meghalt, és akit sehol sem lehet fizikailag látni.
Ezt a rómaiak nem tudták megérteni, elfogadni. Ezért kellett az első keresztényeknek az istentiszteleteiket is a föld alatt tartaniuk, teljesen titokban. Ezeket a földalatti járatokat katakombáknak nevezzük, amit sokszor ők maguk ástak ki, ahová temették a halottaikat és ahol végezték a szertartásaikat. Rómában, Itáliában a föld alatt hosszú katakombák kanyarogtak, amelyek gyülekezőhelyül szolgáltak számukra. Az első évszázadokban a keresztények még itt áldoztak istenüknek. A rómaiaknak pedig sok városban óriási cirkuszaik voltak, ahol a legfőbb élvezetnek az számított, amikor az általuk gyűlölt embereket egy cölöphöz kötötték, szurokkal bekenték, meggyújtották, és elevenen elégették őket. Ezt úgy nézték végig a cirkuszokban, ahogyan ma a bikaviadalokat nézik végig. Ez teljesen mindennapos volt akkoriban.

Képzeljük magunk elé azt a képet, hogy fent ott vannak az elvadult rómaiak a cirkuszokban, akik a szurokkal bekent emberek elégését őrjöngik végig. Ez valami élvezetes esemény volt számukra. Lent pedig a katakombákban a keresztények végzik a maguk istentiszteletét. Olyan éles különbség volt aközött, ami a föld alatt és a föld felett történt, aminél nagyobbat elgondolni sem lehet. Az igaz, hogy később a középkorban is történtek félelmetes dolgok az inkvizíció részéről. De ahogyan a rómaiak bántak a keresztényekkel a császárság virágkorában, annyira elvetemültek mégsem voltak később a keresztények. Ezt azért meg lehet állapítani. Az első tehát, amit Rómában hallottak az emberek, az volt, hogy a keresztények nem akarnak semmilyen látható istent elfogadni. Majd egyre inkább ismertté váltak a Jézus Krisztussal kapcsolatos események.

Beszéltem önöknek arról, hogy valójában két Jézus-gyermek volt, akik közül az egyik egészen korán meghalt. Ők jó barátok voltak, mondhatnám, játszótársak, és mindketten rendkívül tehetséges gyermekek voltak. A Bibliából ismert elbeszélés szerint a tizenkét éves Jézus a templomban az írástudókat tanította. Erre persze most nem kell mindenáron azt mondanunk, hogy ha ma egy tizenkét éves fiúcska megjelenne az egyetemen, a mi professzorainkat is lehetne neki mire tanítania. A mai oktatást egyáltalán nem lenne helyes az akkorival összehasonlítani. Ne higgyék önök rólam azt, hogy valamilyen konzervatív vagy éppen reakciós felfogással lépek fel. Nemde, ma egészen magától értetődően a gyermekeinket iskolába küldjük. Ott éppen a tehetségesebbeknek mértéktelenül sokat kell tanulniuk olyan dolgokat, amelyek még teljesen távol állnak tőlük. Mindent úgy kellene előadni, hogy az közel álljon a gyerekekhez. Erre törekszünk a Waldorf iskolában. Ami a gyerekekhez nem áll közel, azt a felnőttek természetesen jobban tudják, mint ők. De ami a gyerekeket megterheli a mai oktatásban, arra a felnőttek egyáltalán nincsenek tekintettel. Ha valóban odafigyelünk a gyerekekre, rendkívül okos dolgokat mondanak. Ezt ők a szellemi életből hozták magukkal, mielőtt még a Földre lejöttek volna. A Jézus-gyermekek pedig különösen sokat hoztak magukkal a szellemi világból! Azáltal pedig, hogy a két Jézus-gyermek barátok is voltak, mindenben teljesen egymásra hangolódtak. De az egyikük meghalt.

Manapság azt mondják az emberek – mert nekik ez elfogadhatóbb –, hogy az evangéliumok szerint csak egyetlen Jézus-gyermek létezett. De ez azt mutatja hogy nem értik meg az evangéliumokat. Elolvassuk Máté és Lukács evangéliumát, és azok bizony nem egyeznek meg egymással. Jézus származásáról mást mond az egyik és mást a másik. Miért? Azért, mert valóban két Jézusra vonatkoznak! Említettem már önöknek, hogy szellemtudományos nézőpontból éveken át foglalkoztam ezzel a témával, és eközben jutottam arra a meggyőződésre, hogy két Jézus-gyermek élt. A Máté-evangélium egy másik Jézusról beszél, mint a Lukács-evangélium. Az előbbi tizenkét évesen meghalt, az utóbbi életben maradt. Amikor azt olvassuk az evangéliumban: „Jézus növekedett bölcsességben, szellemben és erőben”, akkor ez csak az egyikre értendő.

Azt már elég régen felfedeztem, hogy két Jézus-gyermek létezett. Általában senki sem hiszi el, hogy valahol a múltban ezt a tényt megemlítik, de Észak-Itáliában található egy festmény, amelyen a gyermek Jézust látjuk a templomban, amikor az írástudókat tanítja. És érdekes módon ott szerepel a képen a másik Jézus-gyermek is, aki éppen távozik! Az egyik tanítja a bölcseket, a másik pedig megy kifelé. Ő nem teljesen olyan, mint a szokásos Jézus-ábrázolások. Itt tehát két Jézus van a képen. Ezek szerint elmondható, hogy bizonyos évszázadokban még tudtak arról, hogy két Jézus-gyermek létezett. De az egyik meghalt. Csak miután ezt a tényt kikutattam, érthettem meg igazán én is, hogy ezen a képen az elmenő fiúban a másik Jézust ábrázolták. Látjuk tehát, hogy ezt a tényt még évszázadokon keresztül ismerték. Az egyház maga azonban sok olyan ismeretet, amelyek megfelelnek a valóságnak, nem engedett nyíltan tanítani.

Megemlítettem egyszer, hogy előfordulhat mindenki életében, hogy bizonyos megvilágosodás éri. Ezt legtöbbször nem tudatosítják magukban az emberek. De beszélhetünk ilyen megvilágosodásokról, amelyek egyszerűen bekövetkeznek, és szeretnék most erre egy példát is felhozni. Százával lehetne ilyen eseteket mesélni; amit most mondok, csak egy újabb példa erre.

Élt egy nagyon jelentős német kémikus: Kekulé, egy kifogástalan tudós, egy zseniális kémikus, aki sok könyvet írt a kémiáról. Két fontos tudományos felfedezés fűződik a nevéhez. Ezeket most nem fogom részletesen fejtegetni, mert órák hosszat foglalkozhatnánk velük, de erre most nincs időnk. Kekulé felfedezése arra vonatkozik, hogy az anyagoknak, nevezetesen a benzolnak milyen atomos elrendeződése van. Azok a nézetek, amelyeket Kekulé felállított, a kémiában rendkívül nagy szerepet játszanak. Aki járatos a kémiában, az tudja, hogy manapság mindenhol a Kekulé-elméletről beszélnek.

De mit élt meg maga Kekulé? Kekulé elmeséli, hogy egyszer Londonban tartózkodott – ekkor még nem fedezte fel az elméletét –, és valahol nagyon kint lakott, ezért éjszakánként gyakran omnibusszal kellett a város másik végébe utaznia. Ugyanis volt ott egy ismerőse, akit esténként olykor meglátogatott. Egyszer éppen útban volt hazafelé, miután az ismerősével, aki maga is kémikus volt, hosszasan beszélgetett kémiai témákról. Az omnibusz egyhangú zaja közben annyira elrévedezett, hogy egyszer csak elaludt, és akkor álmot látott. Látott maga előtt egy atomot, egy másikat, egy harmadikat; ezek kisebb atomok voltak, amelyeket összetartott egy nagyobb. Egészen hazáig a kémiai anyagokról álmodott fent az omnibuszon. Amikor hazaért, gondosan lejegyzett mindent. Ebből lett az egyik elmélete. Az egészet megálmodta, mondhatnánk, egy kémiai elmélet sugalmazódott bele.

A második az úgynevezett benzolelmélet volt. Egy másik alkalommal, mindenesetre nem Londonban, hanem valami másik helyen ugyancsak elaludt, és álmában meglátta a benzol atomi szerkezetét.

Látunk tehát itt egy teljesen materialista kémikust, aki ébrenléti gondolkodásával nem tudta volna megfejteni a problémát, de egy álom során rájött a megoldásra. Mindkét eset valami megvilágosodás, igazi sugallat volt.

Ezért sem értem, hogy miért hitetlenkednek az emberek abban, hogy az életben maradt Jézus harmincadik évében belül hirtelen egészen más lett. Persze Kekulé nem lett teljesen más emberré, mert az őt ért sugallat csak aprócska volt. Jézusba azonban beleáradt egy hatalmas tudás a kozmikus világról, amikor harmincéves lett. Ez abban a régebbi korban teljességgel lehetséges volt, és hasonló dolgok még ma is lehetségesek. A Názáreti Jézus, ő, aki életben maradt, a harmincadik életévében megvilágosodott mindazzal, amit Krisztusnak nevezünk. Jézusba éppúgy behatolt, belépett Krisztus, mint ahogyan Kekuléba a benzolelmélet „szállt bele”. Ennek következtében Jézus egy teljesen más emberré változott.

A rómaiaknak tehát volt egy istenük a hatalom trónján. Ez a trónon ülő isten a szokásos földi erők által kerül hatalomra. Ezeknek a császár-isteneknek soha nem volt belső megvilágosodásuk. Túlnyomó többségük legalábbis nem élt át ilyet élete során. A keresztények ellenben azt mondták: „A mi istenünk ereje mögött nem valamely ember áll, hanem maguk a kozmikus hatalmak.” De még valami másról is tudtak ezek a keresztények. Nem volt olyan meghatározatlan mindaz, amit akkoriban Jézusról mondtak, mint ahogyan eddig beszéltem erről önöknek. De csak lassan és fokozatosan haladhatunk előre, ezért a dolog először még szükségképpen kissé meghatározatlan. Nézzük meg tehát közelebbről, hogy mit mondhatunk Jézusról és belső megvilágosodásáról.

A mi időnkben vannak egyetemek, ahol az emberek kiokosodnak korunk eszméivel. Előtte a gimnáziumban vagy szakiskolában okosítják őket, majd pedig mennek az egyetemre. Itt azután az értelmüket messzemenően kicsiszolják. De önök a legtöbb esetben nem fogják azt találni, hogy azok, akik az egyetemről kijönnek, egészen más emberekké váltak, mert ők csak valami külsődleges dolgot tanultak az egyetemen.

A régi korokban nem ez volt a helyzet. A régi időkben nem tettek különbséget a vallás, a művészet és az iskola között, hanem ez mind egyetlen egész volt, és úgy nevezték, hogy misztérium. Ilyen helyeken tanították és képezték akkoriban az embereket. A legfontosabb pedig, amit a misztériumokban tanítottak: a Napról való bölcsesség volt.

Önöknek már mindenféle természettudományos témáról beszéltem, és mindig mondtam, hogy a Napnak mekkora befolyása van mindarra, ami a Földön történik. A növények nem egyszerűen azért nőnek, mert a talaj alulról kitolja őket, hanem mert a Nap felülről eleven hatást gyakorol rájuk. Bennünk éppúgy van Nap-erő, mint Föld-erő. Már többször felhívtam a figyelmet arra, hogy ezek a Nap-erők nem valamilyen élettelen erők, hanem kozmikus bölcsességgel teli, élő-eleven erők. Sok példát felhoztam erre. Láthatták önök azt is, hogy ami az állatok között történik, az valami bölcs, intelligens, értelmes történés. De ha a tudósok felnéznek a Napra, úgy képzelik, hogy az egy puszta gázgömb. Ez körülbelül olyannyira okos megállapítás, mintha mi mindannyian beülnénk egyszer egy nagy repülőgépbe – ilyen persze nem lehetséges, de tegyük fel, és képzeljük el úgy a dolgot, mint ahogy Jules Verne tenné –, és felrepülnénk a Holdra, a Holdon lenne valami dolgunk, és akkor én így szólnék önökhöz: ott látható a Föld. A Föld egy égitest, amelyen semmi sincs. Önök nem hinnének nekem, mert hiszen velem együtt utaztak el a Földről. Nagyon jól tudnák, hogy a Föld lakott bolygó. Lélekkel rendelkező emberek élnek a Földön.

De ugyanilyen módon beszélnek ma a tudósok a Napról. Áll az ember a Földön, felnéz a Napra, és azt mondja: „Az ott fent semmi egyéb, mint izzó gáz.” Ez azonban a legnagyobb tévedés. A Nap ugyanis nem lakatlan! Persze nem emberek laknak ott, akiket itt a Földön láthatunk a szemünkkel, de mégis lények laknak rajta.

Főképpen a Napról való bölcsességet tanították a régi misztériumokban a tanítványoknak. Ezért őket naptanítványoknak nevezték. Azt mondták: fent a Napon erők vannak, tavaszerők, Nap-erők, amelyek a Földből mindent kihúznak, kivonzzanak. Aki a régi időkben a Nap titkait tanulta, azt naptanítványnak nevezték, és ha később egy megfelelő tudáshoz jutott, napmesternek. Amit a Názáreti Jézus harmincadik évében hirtelen megismert, az ez a napbölcsesség volt, a napbölcsesség ébredt fel benne. Megfigyelhették önök, hogy a növények lent a föld alatt, a pincében teljesen megfakulnak, mintegy megbénulnak, miközben fent a föld felszínén zöldek és erőteljesek. A pincében ugyanis nem érik őket az éltető Nap-erők. A legmagasabb szellemi értelemben ezek a kozmikus Nap-erők járták át hirtelen Jézust a harmincadik évében. Azok pedig, akik értették, hogy mi történt, így szóltak: Jézusba most belépett Krisztus.

A zsidók, akik főképpen Palesztinában laktak, régen azt hallották a prófétáiktól, hogy valamikor be fog következni az, hogy a Földre egy kozmikus tudás száll alá a világmindenségből. Mármost egészen biztosak lehetünk abban, hogy ha valahol valaki megírna egy olyan művet, mint Schiller Tell Vilmosa, és azt előadnák a színházakban, az emberek azt mondanák: „Ez tiszta fecsegés, ez valami sületlenség.” Nem értenék meg. Schiller is tudta, hogy először csak kevesen fogják megérteni a Tell Vilmost. A világ csak később fogadta be ezt a művét. Az életben már csak úgy van, és mindig is úgy volt, hogy az emberek nagy többsége mereven bezárkózik a nézetei közé. Nem volt ez másképp az akkori zsidóknál sem, amikor megjelent közöttük valaki, és ez a Nap-bölcsesség megszólalt belőle. Ők már nem követték a misztériumokat, és egyszeriben felhördültek: „Ez az illető azt állítja magáról, hogy az igazságot hirdeti, de ez ellentétes a mi nézeteinkkel.” Nem titok, hogy mit csinálnak az emberek az olyanokkal, aki valami olyan igazságot hoznak el, ami még nem ismert az emberek körében. Valami nagy igazság és bölcsesség volt az, amit a Názáreti Jézus tanított, akiben akkor Krisztus élt. De őt mégis keresztre feszíttették, megölték.

Ezzel eljutottunk Jézus Krisztus halálának kérdéséhez. A mai felvilágosult teológusok, akik ha lehet, többnyire mérgesebbek, mint a nem felvilágosultak, azt mondják: „Krisztust betették a sírba, majd három nap múlva hús-vér testben, ahogyan halála előtt élt, feltámadt.” Erre persze így szól korunk embere: „Ezt nehéz elhinni, mert senki sem tud visszatérni a sírból.” De azt mondhatnám, ez a nézet legalább olyasmi, amit képviselhet valaki. Szembefordulhat bárki ezzel a felfogással, de mégis csak olyasvalami, ami mellett ki lehet állni.

Mit mondanak azonban a felvilágosult teológusok? Hyen Harnack is, a neves teológus, aki az egyik legfelvilágosultabb. Mit mond a feltámadásról? Azt mondja: „Azt, hogy a harmadik napon a Gecsemáné-kertben – ott volt ugyanis a sír – mi történt, nem tudhatjuk. De sok ember lassanként úgy hitte, hogy ott feltámadt Krisztus. Húsvétkor ezt ünneplik, fogadjuk hát el mi is ezt a hitet Krisztus feltámadásáról.”

Egyszer régebben előadást tartottam a berlini Giordano Bruno Körben. Ennek volt egy tudós elnöke, aki sokat tanulmányozta ezt a kérdést. Ő azt mondta: „Harnacknak nincs egészen igaza, mert amit állít, abból az következik, hogy az embernek nem abban kell hinnie, ami valóban megtörtént, hanem csak abban, amit arról az emberek hisznek. Ez olyan, mint a Trierben található szent lepel, amiről azt mondják: hogy vajon tényleg Krisztus viselte-e, azt nem tudjuk, de ebben sokan hisznek, tehát higgyünk benne mi is.” Így beszélt ez a protestáns ember a katolikusoknak arról a hitéről, ami a trieri szent leplet övezi. Vagy egy másik példa lehet Szent Antal csontjai. Amikor ezeket tüzetesebben megvizsgálták, borjúcsontoknak bizonyultak. Ekkor egyesek, akik hittek a szent csontokban, továbbra sem zavartatták magukat, hanem azt mondták: nem az a lényeg, hogy valódiak-e, hanem az, hogy hisznek-e benne az emberek.

De itt egyáltalán nem ilyen hitekről van szó, hanem éppen arról, ami megtörtént. A Bibliában ezt csodálatos módon mesélik el, csak nincsenek tekintettel az emberek arra, hogy ez milyen formában történik. A Bibliában nem azt írják, hogy ez és ez történhetett, hanem mindenütt ezt olvassuk: ezt és ezt látták az emberek, akik ott voltak.

Így például arról olvashatunk, hogy az asszonyok kimentek a sírhoz, és hogy ott mit láttak, továbbá arról, hogy Krisztus találkozott a tanítványokkal Emmausnál és így tovább, tehát hogy többen látták Krisztust a halála után.

Emlékezzünk vissza arra, amit mondtam, hogy az embernek nemcsak materiális, anyagi teste van, amit a sírba raknak, hanem van még éterteste, asztrálteste és énje is. Erről már elég részletesen beszéltem. A Názáreti Jézus fizikai testét valóban a sírba helyezték. Ezzel a kérdéssel én magam is sokat foglalkoztam. Itt rendkívül jelentős tudnivaló az, amikor elmondják az evangéliumok, hogy volt egy földrengés. Földrengés remegtette meg a talajt. Ez egy hasadékot vágott, és az anyagi testet magába fogadta a föld. A test tehát azontúl valóban nem volt a sírban. A tanítványok ezt a fizikai testet nem is láthatták, hanem az étertestet látták, ezt az érzékfeletti testet. Az asszonyok és a tanítványok Krisztust étertestben látták, vagyis többé már nem a Názáreti Jézust, hanem Krisztust látták, őt, aki most már átváltozott szellemi lénnyé.

Kétségkívül mindezt úgy kell elképzelnünk, hogy ami ekkor történt, az a tanítványok számára rendkívüli volt. Csak gondoljuk meg, hogy ha valakit önök közül, akivel közeli barátságban, bensőséges kapcsolatban álltak, elvinnének keresztre feszíteni, vagy a mai viszonyok között felakasztanának, kivégeznének, ez vajon milyen lelki hangulatba hozná önöket? Egy ilyenfajta nagy belső lelki fájdalom volt az, ami a tanítványokat egy időre hirtelen szellemi látóvá tette! És ők újra és újra, gyakrabban, mint azt az evangéliumokban említik, az első napokban valóban látták, érzékelték Krisztust. Ő azonban az érzékfeletti Krisztus volt.

Ha Pál leveleit nézzük, olvashatunk ott a híres eseményről, ami Damaszkusz közelében történt meg vele. Hirtelen egyfajta alvó állapotba került, és akkor megjelent neki Krisztus a felhőkben. Figyeljük meg, mit mond egy helyen: „Nem vehetik el tőlem a Krisztusban való hitet, mert én is, mint a többi apostol, láttam Krisztust.”

Pál tehát nem mondja, hogy az apostolok Krisztust fizikai testben látták, mert akkor azt is kellett volna mondania, hogy ő is fizikai testben látta. De ő kifejezetten azt állítja, hogy Krisztust a felhőkben látta, tehát az érzékfeletti Krisztust látta. Amikor azt mondja, hogy ő és az apostolok látták Krisztust, azzal arra utal, hogy az apostolok, amiként Pál is, érzékfeletti testben látták őt. Az emberek úgy vélik, hogy mindennek ellentmond az, hogy „hitetlen” Tamás a kezével meg akarta érinteni a sebhelyet. De ez csak annyit akar jelenteni: Krisztus jelenléte a Földön, ez az élmény és hit annyira erős volt az apostolokban, hogy Tamás nem bírta visszatartani magát, hogy megérinthesse őt.

A sebek látványa olyan volt a tanítványok, az apostolok számára, ami különösen a szívükig hatolt. Sokkal kevésbé lett volna szemléletes, ha nem úgy mesélik, hogy éppen a sebhelyet érinthették meg. Miért éppen azt? Tamás a kezét miért nem az arcra vagy máshová helyezte? Ezt ugyanúgy megtehette volna. Ő azonban ujjaival éppen ott érintette meg Krisztust, ahol a seb helye volt, ami különösen erős érzelmeket váltott ki belőle. De valójában csakis a szellemi látásuknak volt köszönhető, hogy a tanítványok Krisztust érzékelni tudták! Úgyhogy azt lehet mondani: negyven napon keresztül meggyőződhettek a tanítványok arról, hogy Krisztus közöttük van.

Ezen alapult az egész keresztény tanítás, az eredeti tan, amely egy meggyőződést foglalt magában: amikor Krisztust eltemették, akkor a sírba pusztán a fizikai holttest került, amely eltűnt. A saját halhatatlan részét azonban Krisztus megmutatta nekünk! Krisztus a halhatatlan részében negyven napig még itt járt közöttünk. Láttuk őt. Csakhogy Pálnak sokkal később szintén megjelent! Ez arról tanúskodik, hogy Krisztus azóta valójában mindig jelen van, közöttünk van… Ezt ma is elmondhatjuk: Krisztus most is közöttünk van.

A szellemi látásnak ez az ereje később eltűnt a tanítványokból, ezért negyven nap eltelte után többé már nem voltak képesek érzékfeletti módon látni Krisztust! Ekkor ők azt mondták: most eltávozott körünkből és a mennybe ment… Ezt a tanítványok természetesen nagy szomorúsággal élték meg. Így szóltak: annak ellenére, hogy az ellenségei keresztre feszítették, annak ellenére, hogy meghalt, Krisztus még negyven napon át közöttünk volt. Most azonban már nincs közöttünk. Most ismét visszatért a kozmikus messzeségekbe, ahonnan jött.

Ez egyúttal mérhetetlenül letörte őket. Ez nem valamilyen hétköznapi szomorúság volt bennük, hanem valamilyen egészen mélyről feltörő bánat. Az ezt követő tíz nap, amit még megemlít az Újszövetség, ez a tíz nap az apostolok számára olyan volt, ami a szívük legmélyéig a legnagyobb mértékben megrázta őket. Ebben az időben azonban valamilyen belső erő segítségével mindent végiggondoltak magukban, amit Krisztus valaha mondott nekik. És ez a tíz nap odavezetett, hogy végül így szóltak: „Most már mi magunk is mindent megértettünk.” A felfokozott érzések hatására úgy érezték: ez a kozmikus bölcsesség belénk vésődött, már a miénk is.

Vagyis tíz nap után megerősödött bennük az az akarat, hogy ezt a bölcsességet maguk is tanítsák és kivigyék a világba. Tüzes lángnyelvek – ezt a képet használja az Újszövetség – jelentek meg a fejüknél. Ez a pünkösd. A pünkösd eszméjét jelentik a tüzes lángnyelvek. A nagy fájdalom hatására, amikor teljesen felfogták, hogy Krisztust soha többé nem láthatják: annyira mélyen magukba ereszkedtek, magukba hatoltak szellemileg, hogy képesekké váltak a krisztusi tanok hirdetésére, továbbadására.

Mindezt szépen fejezik ki azzal, hogy elkezdtek „nyelveken szólani”. De természetesen itt is figyelembe kell vennünk, hogy a régi időkben másképpen fejezték ki magukat az emberek. Nyilván nem kell azt hinnünk, hogy e kifejezéssel azt mondták volna, hogy az apostolok elkezdtek kínaiul vagy japánul, vagy éppen németül szónokolni; nem, a régi kor embere ezzel azt akarta mondani, hogy az apostolok – annak következtében, amit a tíz nap alatt, a mennybemenetel és pünkösd között magukban átéltek – most szellemileg hirtelen felébredtek, belül megvilágosodtak. Ez abban is megmutatkozott, hogy megszűnt számukra minden különbség a vallások között, és egy olyan vallást éreztek át, amely minden embernek szól. Ezt jelenti az, hogy „nyelveken szóltak”. Minden ember számára egy közös vallást akartak hirdetni.

Ez a legszebb a pünkösd eszméjében: egy közös vallás az emberek számára. Az, ami az embereknek legtöbbször kárt okoz, mindig a fanatizmus a vallásban, valamely vallás kizárólagosságának hite, amely vonás megtalálható a kereszténységben, a buddhizmusban, a zsidó vallásban és minden más vallásban is. Miért van olyan sok vallás a világon? Hogy ennyire sok vallás létezik, az onnan ered, hogy a vallások helyi vallások, valóban helyi vallások.

Mit jelent az, hogy helyi vallás? Idáig abba az időbe mentünk vissza, amelyben Jézus Krisztus élt, és amit úgy is nevezhetünk, hogy az „idők fordulója”. De most menjünk még ennél is messzebbre vissza a múltban, mondjuk, Krisztus születése előtt 3500-ba. Az ókor e messzeségeiben például lent Egyiptomban az emberek a saját isteneikről beszéltek, ahogyan azokat elképzelték. Itt a főistent Rának nevezték. Azt mondták róla: az isten Théba városában él. Van Thébában egy művészi, síremlék formájú épület. Ott lakik az isten. Ez a vallásnak egy olyan ősi formája volt, amikor az emberek az istent egy meghatározott helyhez kötötték, és ott tisztelték. Az isten egy adott helyen létezett.

De ha valaki itt élt Európában, ahol mi élünk ma, akkor abban az időben ő valószínűleg nem azt mondta: Az én istenem Thébában lakik. Mert Théba olyan valami volt számára, ahová nemcsak soha nem ment volna el, hanem amiről egyáltalán semmit sem tudott. A távolabbi helyeken nem ismerték a thébai istent. Azok tehát, akik Egyiptomban éltek, ahol a Nílus folyik, azt mondták: az isten itt lakik Thébában. Azoknak viszont, aki valahol Európában éltek, természetesen éppen úgy megvoltak a maguk helyi istenei. Volt például ilyen helyi istenség a mai Elzászban vagy Münsterben. Az emberek tehát egy meghatározott helyhez kötve tisztelték istenüket. Ebből fakadt, hogy különböző vallások jelentek meg: volt a thébai vallás, a münsteri vallás, az elzászi vallás stb. A vallások ezért egymástól jól el is különültek.

Később azok a népek, akik már inkább vándoroltak, kevésbé tudták isteneiket egy bizonyos helyhez kötni, mert ez ellentmondás lett volna. Az emberek továbbvonultak, és a helyet többé nem tekintették mint valami istent, hanem idővel már egyes embereket tekintettek annak, akik vezették őket. Így náluk az istenméltóság fokozatosan átment az uralkodókra, a császárokra. Az isten egy nép számára az uralkodó lett, akikből szintén számtalan volt. Ebből az ősi vallásosságból maradt még valami Rómában, amikor a rómaiak a császárukat istenként tisztelték.

De milyen volt a kereszténység? A kereszténység nem foglalkozott ilyesmikkel. Az igazi kereszténység nem kötődik egy helyhez a Földön, és nem is tekint egy olyan emberre, akit az embereknek istenként kellene imádniuk. A kereszténység az általános Nap-erőkhöz, a Nap élő mivoltához kapcsolódik, amelyet Jézus felvett magába. A Nap pedig éppen valamilyen összemberi, vagyis mindenkié. Senki sem mondhatja Európában, amikor a Nap rásüt, hogy ez egy másik Nap lenne, mint ami az egyiptomi, a kínai, az ausztráliai ember fölött fénylik. Aki valóban elismeri, hogy a Krisztus-erő a Napból származik, annak azt is el lehet ismernie, hogy létezik egy általános vallás, amely már minden emberhez szól!

Az idők fordulóján megjelent ez az általános vallás, bár az emberek még nem értették meg azóta sem. De az apostolok számára teljességgel megvilágosodott, hogy létezik a Nap-vallás. Az Újszövetség ezt úgy fejezi ki, hogy az apostolok minden nyelven beszélni kezdtek. Képessé váltak egy megbékélés-vallást, egy tolerancia-vallást hirdetni az embereknek. Ez a pünkösd eszméje. Önök persze nagyon jól tudják, hogy a pünkösdnek ez az eszméje még alig teljesedett be. De ennek egyszer meg kellene valósulnia a Földön. Teljesen világosan kell látnunk, hogy amit Krisztus a Földre hozott az embereknek, az nem egy tan, hanem egy cselekvés.

Amikor ma az európai misszionáriusok elmennek Indiába vagy Kínába, akkor elvárják az ottani emberektől, hogy higgyenek abban, amit Rómában Krisztusról tanítanak. De ez nem érdekli az indiaiakat vagy a kínaiakat, mert Róma tanai az európai viszonyokból alakultak ki. Ilyen módszerekkel nem fogunk sokat elérni a világban. De ha az embereknek ezt úgy mondanák el, ahogyan az imént vázoltam, akkor az egész Földön mindenki megérthetné és elfogadhatná. Mert ami minden ember számára érvényes lehet, az éppen a pünkösd eszméje.

Megkíséreltem megvilágítani a mennybemenetel és a pünkösd fogalmát, ahogyan az a szellemtudomány nézőpontjából felmerül. Ez már csak azért is örömömre szolgált, mert éppen most van ez az időszak, és tíz nap múlva következik Pünkösd. Nekem most Norvégiába kell utaznom, de amikorra következő előadásunk ideje eljön, folytatni fogjuk megkezdett témáinkat.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben mint »antropozófiai történelem« található meg.”