GA16

Az ember önmegismerésének egyik útja nyolc meditációban

München, 1912. augusztus 25–31.

Fejezetek:

Bevezető megjegyzések

Ezzel az írásommal arra törekedtem, hogy szellemtudományos ismereteket adjak az ember lényéről. A dolgokat úgy ábrázoltam, hogy az olvasó belenőhessen az elmondottakba, úgy, hogy olvasás közben úgy érezze, mintha ő maga mondaná el mindezt. Ha ez a monológ úgy alakul, hogy közben olyan rejtett erők nyilvánulnak meg, amilyenek minden lélekben felébreszthetők, akkor az olvasás valódi benső lelki munkává válik. S ez lassanként olyan lelki vándorútra késztethet, amelyik valóban elvezet a szellemi világ látásához. Ezért adtam a közölteket nyolc meditáció formájában, amelyeket a valóságban is el lehet végezni. Ha ez megtörténik, akkor ezek a meditációk alkalmasak lehetnek arra, hogy a lélekkel saját bensőséges elmélyedése révén közöljék azt, amiről bennük szó van.

Egyrészt arra törekedtem, hogy az olyan olvasónak nyújtsak valamit, aki már tüzetesebben megismerkedett az ebben az értelemben vett szellemtudományos munkákkal és irodalommal. A lelki átéléssel közvetlenül összekapcsolt ábrázolásmód folytán esetleg talál majd itt az érzékfeletti élet ismerője valami olyat, amit fontosnak tarthat. Másrészt sokan úgy találhatják, hogy éppen ez az ábrázolásmód hasznára válhat annak is, aki még távol áll a szellemtudomány eredményeinek ismeretétől.

Szolgáljon ez az írásom egyéb szellemtudományos írásaim kiegészítéséül és kibővítéséül. De azok ismerete nélkül, önmagában is olvasható.

A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (Theosophie) valamint a Szellemtudomány körvonalai (Die Geheimwissenschaft im Umriss) című munkáimban a dolgokat úgy igyekeztem ábrázolni, ahogy azok a szellemiekre irányuló megfigyelés számára megmutatkoznak. Ezekben az ábrázolás leíró jellegű, a közlések menetét a dolgokból megnyilvánuló törvényszerűség írja elő. Jelen írásomban más az ábrázolásmód. Itt azt mondom el, hogy mit élhet át egy lélek, ha egy bizonyos úton elindul a szellem felé. Úgy tekinthető ezért, mint lelki élmények ismertetése. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az olyan lelki élmények, amilyenekre az itt leírtak szerint tehetünk szert, minden egyes léleknél individuális formát kell, hogy öltsenek egyéni sajátosságaik szerint. Arra törekedtem, hogy ennek a szempontnak megfeleljek, úgy, hogy az olvasó azt is elképzelheti, hogy az itt leírtakat egy bizonyos lélek pontosan úgy élte át, ahogy itt ábrázolva van. (A címe ezért: Az önmagismerés egyik útja). Éppen ezért szolgálhat arra ez az írás, hogy a benne ábrázoltakba más lelkek is beleéljék magukat és az ennek megfelelő célokhoz eljussanak. Így ez az írásom kiegészíti és kibővíti azt is, ami a A magasabb világok megismerésének útja (Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?) című könyvemben található.

Itt most csak a szellemtudomány egyes alapvető élményeit ismertettem, egyelőre eltekintettem a jelen értelemben vett szellemtudomány egyéb területeinek ismertetésétől.

München, 1912. augusztus

Rudolf Steiner

1. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál a valóságnak megfelelő képzetet alkotni a fizikai testről

Mikor a lélek érzékeivel és képzetalkotásával átadja magát a külvilág jelenségeinek, ha valóban mélyrehatóan vizsgálja önmagát, nem mondhatja, hogy ő érzékeli ezeket a jelenségeket, vagy ő éli át a külvilág dolgait. Mert amikor átadja magát a külvilágnak, valójában semmit sem tud önmagáról. A napfény, amely a tárgyakról visszaverődve sokféle színjelenség formájában terül szét a térben: ez éli ki magát tulajdonképpen a lélekben. Ha a lélek örül valamilyen folyamatnak, akkor ez alatt az idő alatt ő maga az öröm, amennyire tudomása van a dologról. Az öröm éli ki magát benne. A lélek eggyé válik a világgal kapcsolatos élményével, nem úgy éli át önmagát, mint valamit, ami örül, ami valamit megcsodál, ami gyönyörködik vagy fél. Ő az öröm, a csodálat, a gyönyörködés, a félelem. Csak ha hajlandó volna a lélek ezt önmagának bevallani, akkor látná helyes fényben azokat az időszakokat, amikor elfordul a külvilággal kapcsolatos élményeitől és önmagát szemléli. Akkor úgy tűnnének ezek a pillanatok, mint egy egészen különleges fajta élet, amely semmiképpen sem hasonlítható a mindennapi lelki élethez. Ezzel a különleges fajta élettel kezdenek felmerülni a tudatban a lelki lét rejtélyei. S alapjában véve ezek a rejtélyek az alapjai az összes többi világrejtélynek. Az emberi szellem előtt megjelenik a külvilág és a belvilág, ha hosszabb-rövidebb időre nem válik eggyé a külvilággal, hanem visszahúzódik saját léte magányába.

Ez a visszahúzódás nem olyan egyszerű folyamat, amit egyszer végrehajtunk és azután ugyan olyan módon megismételhetünk. Inkább egy vándorút kezdete eddig ismeretlen világokba. Ha elkezdtük ezt a vándorutat, minden megtett lépésünk további lépésekre fog ösztönözni. S minden lépés egyben előkészület a továbbiakra. Csak az előző lépés teszi képessé a lelket a következőkre. S minden lépéssel többet tudunk meg a feleletből arra a kérdésre, hogy mi is az ember a szó valódi értelmében. Olyan világok nyílnak meg előttünk, amelyek a mindennapi életszemlélet számára rejtve vannak. És mégis egyedül bennük található meg az, ami a mindennapi életszemlélettel kapcsolatos valóságot is kinyilatkoztathatja. Bár egyik válasz sem átfogó és végérvényes, mégis olyanok ezek a belső lelki vándorúton kiküzdött válaszok, hogy túlmennek mindazon, amit a külső érzékszervek és a hozzájuk kapcsolt értelem nyújthat. És az embernek szüksége van erre a másra; ezt észreveszi, ha valóban eltöpreng önmagán.

Ehhez a vándorúthoz előszöris józan, száraz megfontolásokra van szükségünk. Biztos kiindulópontot teremtenek az érzékfeletti területekre való behatoláshoz, ami végső soron a lélek célja. Sok lélek szeretné megspórolni ezt a kiindulópontot, szeretne rögtön behatolni az érzékfelettiségbe. Az egészséges lélek utólag visszatér az ilyen száraz megfontolásokhoz akkor is, ha az irántuk érzett idegenkedése miatt először esetleg kerülte őket. Mert bármennyit tudott is meg az ember az érzékfeletti dolgokról valamely más pontról kiindulva, biztos talajon csak az olyanfajta meggondolások alapján állhat, mint amilyenek itt következnek.

Előfordulhatnak a lélek életében olyan pillanatok, amikor így szól önmagához: Képesnek kell lenned arra, hogy elvond magad mindattól, amit a külvilág adhat, ha csak nem akarod, hogy arra a vallomásra kényszerülj – amellyel nem lehet élni – hogy nem vagy egyéb mint az önmagát átélő képtelenség. – Amit a külvilágban érzékelsz, ott van nélküled is; ott volt nélküled és ott lesz nélküled. Miért élik ki benned magukat a színek a színérzetben, mikor a te érzetednek számukra esetleg semmi jelentősége sincs? Miért alkotják a külvilág anyagai és erői testedet, amely külső megjelenéseddé elevenedik meg? A külvilág „te magaddá” alakul. Észreveszed, hogy szükséged van erre a testre, mert érzékeid nélkül, melyeket csak ő adhat, semmit sem tudnál önmagadban átélni. Tested nélkül olyan volnál, amilyen eleinte vagy: üres. Ő adja belső töltésedet, tartalmadat. – Ezután előjöhetnek mindazok a meggondolások, amelyeket az emberi lét nem nélkülözhet, ha bizonyos pillanatokban, amelyek minden ember számára eljönnek, nem akar elviselhetetlen ellentétbe kerülni önmagával. Ez a test úgy él, hogy most a lelki élmények kifejezője. Folyamatai olyan jellegűek, hogy a lélek általa él és benne éli át magát. Ez egyszer majd nem így lesz. Az, ami a testben él, egyszer majd egészen más törvényeknek lesz alávetve mint most, amikor értem, lelki élményeimért él. Azoknak a törvényeknek lesz alávetve, amelyek szerint az anyagok és erők kint a természetben viselkednek; olyan törvényeknek, amelyeknek már semmi közük sincs hozzám és életemhez. Azt a testet, amelynek lelki élményeimet köszönhetem, felveszi magába az általános világfolyamat és abban úgy fog viselkedni, hogy azzal, amit önmagamban átélek, nem vállal többé semmi közösséget.

Egy ilyen meggondolás közben bensőleg átélhetjük a halál gondolatának minden borzalmát anélkül, hogy belekeverednének ebbe a benyomásba azok a pusztán személyes érzések, amelyek lelkünkben ehhez a gondolathoz rendszerint kapcsolódnak. Az ilyen érzések okozzák, hogy vele kapcsolatban nehezen áll be az a higgadt, nyugodt hangulat, amely a megismerő szemlélődéshez szükséges. – Nagyon is érthető, hogy az ember tudásra akar szert tenni a halálról és a léleknek a test feloszlásától független életéről. Az a mód, ahogyan az ember ezekkel a kérdésekkel szemben áll, mindennél alkalmasabb arra, hogy megzavarja tárgyilagos pillantását és érvényesnek fogadjon el olyan válaszokat, amiket csak vágya sugall. Szellemi téren azonban semmiről sem juthatunk valódi megismeréshez, amivel kapcsolatban nem vagyunk teljesen pártatlanok és a „nemet” nem fogadjuk éppen olyan szívesen mint az „igent”. Ha lelkiismeretesen magunkba tekintünk, kétséget kizáróan meggyőződhetünk arról, hogy nem fogadnánk ugyanolyan lelki nyugalommal azt a felismerést, hogy a test halálával a lélek élete is kialszik, mint azt, amely a léleknek a halál utáni fennmaradásáról szól. Nem vitás, hogy vannak emberek, akik őszintén hisznek abban, hogy a testi élet felbomlásával a lélek is megsemmisül és akik ezzel a gondolattal rendezik be életüket. De őrájuk is érvényes az, hogy érzéseik nem elfogulatlanok ezzel a gondolattal szemben. Mindenesetre nem engedik, hogy a megsemmisüléstől való rettegés arra ragadja őket, hogy a továbbélés iránti vágyuk túlharsogja a megismerés érveit, amelyek számukra világosan beszélnek. Ilyen szempontból sokszor tárgyilagosabbak az ilyen emberek képzetei, mint azoké, akik tudtukon kívül látszat-okokat teremtenek a lélek halhatatlanságára, vagy ilyeneket elfogadnak, mert lelkük titkos mélységeiben ég a vágy a továbbélés iránt. De a halhatatlanság tagadói nem kevésbé elfogultak. Csak más jellegű az elfogultságuk. Vannak köztük olyanok, akik bizonyos fajta képzetet alkotnak arról, amit életnek, létnek nevezünk. Ez a képzet arra vezeti őket, hogy úgy gondolják, az élet csak bizonyos meghatározott feltételek mellett lehetséges. Ahogy ők tekintik a létet, abból az adódik számukra, hogy a test megszűnésével a lelkiélet feltételei is megszűnnek. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy először alkottak maguknak egy bizonyos képzetet arról, hogy kizárólag csak milyen lehet az élet és csak azért nem tudják elhinni, hogy a halál után folytatódik, mert az ő képzetük alapján nincsen mód a testetlen élet elképzelésére. Őket nem a vágyaik teszik elfogulttá, hanem képzeteik, amelyektől nem tudnak szabadulni. Még sokféle elfogultság van ezen a téren. Esetenként csak néhány példát említhetünk meg mindabból, ami ezen a téren található.

Az a gondolat, hogy a test, melynek folyamataiban a lélek kiéli magát, egykor a külvilág martaléka lesz és olyan törvényeknek fog engedelmeskedni, amelyek nem állnak kapcsolatban belső élményeinkkel, úgy állítja lelkünk elé a halálélményt, hogy szemléletébe nem keveredik szükségszerűen semmi kívánság, semmi személyes érdek, s így ez az élmény tiszta, személytelen megismerési kérdéssé válhat. De ekkor hamarosan feltámad az az érzésünk, hogy a halál gondolata nem önmagáért jelentős, hanem azért, mert fényt vethet az élet mibenlétére. Szükségszerűen rájövünk arra, hogy az élet rejtélye a halál mivoltából érthető meg.

Az, hogy a lélek vágyik arra, hogy tovább éljen, minden körülmények között gyanakvóvá kellene, hogy tegye minden olyan véleménnyel szemben, amit magának saját továbbéléséről alkot. Mert miért is törődnének a világ tényei azzal, hogy mit érez a lélek. Ha akarja, érezze magát értelmetlennek, ha arra kell gondoljon, hogy esetleg fellángol teste anyagaiból, mint a láng a tüzelőanyagból, azután újra kialszik. Ez igaz lehetne akkor is, ha ő maga értelmetlennek tekintené. Mikor a lélek a testre veti pillantását, akkor csak azzal szabad számolnia, amit ez megmutathat, úgy tűnik, mintha a természetben azok a törvények hatnának, amelyek létrehozzák az anyagok és erők összjátékát és mintha ezek a törvények uralkodnának a testen és azt egy idő múlva belevonnák az általános összjátékba.

Forgathatjuk ezt a gondolatot ahogy akarjuk: természettudományosan egészen használható, az igazi valóság szempontjából azonban teljesen lehetetlennek bizonyul. Az ember elhitetheti magával, hogy egyedül ez a gondolat az, amely tudományosan világos és józan és minden más csak szubjektív hit, de az, aki valóban elfogulatlan, nem tarthat ki mellette. És ez a lényeges. Nem az jön számításba, hogy a lélek saját mivolta folytán mit érez szükségesnek, hanem az, hogy mit nyilvánít ki a külvilág, amelyből a test származik. A halál után ez a külvilág felveszi magába a test anyagait és erőit. Benne ezek olyan törvényeknek engedelmeskednek, amelyeknek teljesen közömbös, hogy az élet folyamán mi történik az emberi testben. Ezek a – fizikai és kémiai – törvények nem viszonyulnak másként a testhez, mint a külvilág bármely más élettelen tárgyához. Lehetetlen másként gondolni, mint hogy a külvilágnak ez a közömbös magatartása az emberi testtel szemben nemcsak a halállal áll be, hanem már az élet folyamán is fennáll. Nem az életből nyerhetünk képzetet arról, hogy mennyire törődik az érzékelhető külvilág az emberi testtel, hanem egyedül csak abból, ha elgondoljuk a következőket: mindazzal, amit magadon viselsz mint érzékeid hordozóját és azoknak a folyamatoknak közvetítőjét, melyek által lelked él, úgy bánik az általad észlelt világ, ahogyan az a képzeted mutatja, amelyik túlterjed életeden, amelyik számol azzal, hogy eljön az az idő, amikor mindez már nem lesz rajtad, amiben most kiéled magad. Az érzékelhető külvilágnak a testhez való viszonyáról minden más képzet önmaga érezteti velünk, hogy tarthatatlan a valósággal szemben. Ez a képzet azonban – hogy csak a halál után derül ki, hogy valójában hogyan viszonyul a külvilág a testhez – semmivel sem kerül összeütközésbe abból, amit a külvilágban és belső világunkban valóban átélünk. A lélek nem érez semmi olyat, ami elviselhetetlen volna számára azzal a gondolattal kapcsolatban, hogy anyagai és erői a külvilág olyan folyamatainak hatalmába kerülnek, amelyeknek semmi közük sincs az ő saját életéhez. Miközben teljes elfogulatlansággal átadja magát az életnek, nem fedez fel saját mélységeiben egyetlen testéből feltörő kívánságot sem, amely kellemetlenné tenné számára a halál utáni feloszlás gondolatát. Elviselhetetlen csak az a gondolat volna számára, hogy a külvilágba visszatérő anyagok és erők magukkal viszik az önmagát átélő lelket is. Egy ilyen képzet ugyanabból az okból volna elviselhetetlen, mint minden más képzet, amelyet nem a külvilág megnyilvánulása alapján alkotunk.

Hogy a külvilág az élet folyamán egészen másként viseltetik testi létünkkel szemben, mint a halál után, ez olyan gondolat, amit a semmiből kellene vennünk. Mint értelmetlen gondolatnak, mindig meg kell hátrálnia az igazság előtt, míg az a képzet teljesen egészséges, hogy a külvilág ugyanúgy viseltetik a testtel szemben az élet folyamán, mint a halál után. Ez utóbbi gondolatnál a lélek úgy érzi, hogy teljesen összhangban van azzal, ami a tényekből megnyilvánul. Ez a képzet nem teremt diszharmóniát közte és a tények közt, amelyek maguktól beszélnek és amelyekhez semmiféle mesterséges gondolatot sem szabad hozzáfűznünk.

Nem mindig figyelünk arra, hogy milyen szép összhangban áll a lélek természetes, egészséges érzése a természet megnyilatkozásával. Úgy tűnhet, hogy ez annyira magától értetődő, hogy figyelmet sem érdemel; pedig ez a látszólag jelentéktelen körülmény fényt hozó. Semmi elviselhetetlen sincs abban a gondolatban, hogy a test feloszlik elemeire, viszont értelmetlennek tűnik az a másik gondolat, hogy ez történik a lélekkel is. Sok olyan emberi személyes ok van, ami miatt ez értelmetlennek tűnik. Ezeket az objektív szemlélet figyelmen kívül kell, hogy hagyja. Ha azonban teljesen személytelenül átadjuk magunkat annak, amire a külvilág tanít, akkor azt látjuk, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a külvilág az élet folyamán másként viseltetik a testtel szemben, mint a halál után. Ez a gondolat szükségszerűen adódik és minden ellene felhozható kifogással szemben megállja a helyét. Aki egészen tudatosan gondolja el, érzi közvetlen bizonyosságát. Valójában a halhatatlanságban hívők és a halhatatlanságot tagadók is így gondolkodnak. Az utóbbiak azt mondhatják, hogy azokban a törvényekben, amelyek a halál után működnek a testben, benne vannak az életfolyamatok feltételei is, de tévednek, ha azt hiszik, hogy valóban el tudják képzelni, hogy ezek a törvények az élet folyamán más viszonyban állnak a testtel mint lélek-hordozóval, mint amilyen viszonyban állnak vele a halál után.

Önmagában véve csak az a képzet lehetséges, hogy az erőknek az a különleges összefüggése, amely a testtel lép be a megnyilvánulásba, éppen olyan részvétlenül áll szemben a testtel mint lélek-hordozóval, mint az, amelyik a halott test folyamatait okozza. Ez a részvétlenség nem a lélekre vonatkozik, hanem a test anyagaira és erőire. A lélek a testen éli át magát; a test azonban a külvilággal, a külvilágban és a külvilág által él és számára a lelkiség ugyanannyira mérvadó mint a külvilág folyamatai. El kell jutnunk ahhoz a szemlélethez, hogy testünk vérkeringése számára éppannyira mérvadó a külvilág melege vagy hidege, mint a lelkünkben lejátszódó félelem vagy szégyenérzés.

Így a külvilág törvényeit elsősorban abban az egészen különleges összefüggésükben érezzük magunkban hatni, amely az emberi test alakulásában nyilvánul meg. Ezt a testet a külvilág tagjának érezzük. Belső összefüggéseivel azonban idegenül állunk szemben. A külső tudomány jelen korunkban részben feltárja, hogyan működnek együtt a külvilág törvényei abban az egészen különleges lényben, amely emberi testként mutatkozik meg. Remélhetjük, hogy a jövőben ezek az ismeretek tovább fejlődnek. Hogy hogyan gondolkozzék a lélek a testhez való viszonyáról, azon ez az egyre előbbre haladó megismerés semmit sem változtathat. Ellenkezőleg egyre inkább meg kell mutatnia, hogy a külvilág törvényei a lélekkel ugyanolyan viszonyban állnak a halál előtt, mint utána. Az csak illúzió, ha azt várjuk a természetmegismerés előrehaladásától, hogy a külvilág törvényeiből megtudhatjuk, mennyiben közvetítői a test folyamatai a lelki életnek. Az ember egyre inkább meg fogja ismerni, hogy mi megy végbe a testben az élet folyamán, de ezeket a folyamatokat a lélek mindig éppen úgy rajta kívülállónak fogja érezni, mint a test halál utáni folyamatait.

Ezért a külvilágon belül a test az erők és anyagok olyan összefüggéseként kell, hogy megjelenjék számunkra, amely önmagában fennáll és önmagában megmagyarázható mint ennek a külvilágnak a tagja. – A természet megteremti a növényt, azután újra felbomlasztja. Uralkodik az emberi testen, elpusztítja és felveszi önmagába. Ha az ember ilyen szemlélettel áll szemben a természettel, akkor megfeledkezhet önmagáról és mindenről, ami benne van, és testét mint a külvilág tagját érezheti magán. Ha így gondolkodik az önmagához és a természethez való viszonyáról, akkor átéli magán azt, amit fizikai testének nevezhetünk.

2. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál a valóságnak megfelelő képzetet alkotni az elemi- vagy étertestről

Az a képzet, amelyet a lélek a halál tényével kapcsolatban kénytelen alkotni, teljes bizonytalanságba kergetheti saját lényét illetően. Ez akkor következik be, ha azt hiszi, hogy semmilyen más világról sem tudhat meg semmit, egyedül csak az érzékek világáról, és erről is csak azt, amit értelme erről a világról megismerhet. A mindennapi lelki élet a fizikai testre irányítja tekintetet. Azt látja, hogy ez a fizikai test a halál után olyan természeti összefüggésekbe megy át, amelyek részvétlenek az iránt, amit a lélek a halál előtt saját léteként átélt. Bár tudja (az előző meditációból), hogy a fizikai test az élet folyamán is ugyanolyan viszonyban áll vele, mint a halál után, ez nem vezeti tovább, csak addig, hogy elismerje az élet folyamán átélt élményeinek belső önállóságát. Hogy a fizikai testtel mi történik a halál után, azt a külvilág megfigyeléséből tudja meg. Belső élményeire vonatkozóan nem adódik ilyen megfigyelés. A lelki élet ebben a mivoltában nem tudja tekintetét a halálon túlra kiterjeszteni. Ha a lélek képtelen olyan képzeteket alkotni, amelyek túlmennek azon a világon, amely a testet a halál után felveszi magába, akkor nincs más lehetősége, mint hogy az üres semmibe tekintsen minden halálon túli lelki életre vonatkozóan.

Ahhoz, hogy ez másképp legyen, arra volna szükség, hogy a lélek más eszközökkel észlelje a külvilágot, mint érzékeivel és érzékeihez kötött értelmével. Ezek maguk is a testhez tartoznak és vele együtt elpusztulnak. Amit ők közölnek, sohasem vezethet máshoz, mint az első meditáció eredményéhez. Ez pedig csak abban áll, hogy a lélek bevallhatja önmagának: Testedhez vagy kötve. Ez természeti törvényeknek van alávetve, amelyek úgy állnak veled szemben, mint az összes többi természeti törvény. Általuk a külvilág tagja vagy és ez úgy viseltetik irántad, ahogy ez a legvilágosabban akkor tűnik ki, ha azt nézed, mit csinál testeddel a halál után. Életedben érzékeket és értelmet ad neked, amelyek lehetetlenné teszik számodra, hogy meglásd, milyenek halál utáni lelki élményeid. Ez a beismerés csak kétféle eredményre vezethet. Vagy elnyomunk magunkban minden további kutatás iránti vágyat a lélek rejtélyével kapcsolatban és lemondunk arról, hogy megtudjunk valamit ezen a téren, vagy erőfeszítéseket teszünk arra, hogy benső lelki átélés útján érjük el azt, amit a külvilág megtagad tőlünk. Ezek az erőfeszítések oda vezethetnek, hogy általuk benső átélésünk erőteljesebbé, energikusabbá válik, mint amilyen a mindennapi életben szokott lenni.

A mindennapi életben az ember belső élményeinek, érzelmi és gondolati életének bizonyos ereje van. Egy gondolattal pl. olyan gyakran foglalkozik, ahányszor valamely külső vagy belső ok erre indítja. Megtehetjük azonban, hogy kiemelünk egy gondolatot a többi közül és minden további ok nélkül újra és újra átgondoljuk, bensőleg intenzíven átéljük. Megtehetjük, hogy egy ilyen gondolatot ismételten benső átélésünk egyetlen tárgyává teszünk és mialatt ezt tesszük, távol tartunk magunktól minden külső benyomást és minden emléket, amely lelkünkben fel akar merülni. S az, hogy így teljesen, minden mást kizáróan átadjuk magunkat egy gondolatnak vagy egy érzésnek, rendszeres benső tevékenységünkké válhat. – Ha azt akarjuk, hogy az ilyen belső átélések valóban jelentős eredményekre vezessenek, akkor mindenesetre bizonyos kipróbált szabályok szerint kell végeznünk őket. Ezeket a szabályokat a szellemi élet tudománya jegyezte fel. Nagy számban találhatók a A magasabb világok megismerésének útja című írásomban. Ilyen eljárással elérjük, hogy belső átélésünk ereje megnövekszik. Átélésünk bizonyos mértékben megsűrűsödik. Ami ezáltal történik, azt megtudhatjuk önmagunkkal kapcsolatos tapasztalatainkból, amelyek fellépnek, ha a vázolt belső tevékenységet elég hosszú ideig folytatjuk. A legtöbb esetben mindenesetre nagy türelemre van szükségünk ahhoz, hogy meggyőző eredményekre jussunk. Aki nem hajlandó ezt évekig gyakorolni az semmi különöset sem fog elérni.

Az eredmény sokféle lehet. Itt most csak arra van lehetőség, hogy egy példát mutassunk be. Amit itt elmondunk, alkalmas arra, hogy folytassuk azt a meditációs utat, melynek leírását elkezdtük.

Lehet, hogy valaki hosszú ideig gyakorolja lelki élete megerősítését a megadott módon. Esetleg semmi olyat sem él át, ami arra indítaná, hogy másként gondolkodjék a világról, mint ahogy addig tette. Ekkor azonban a következő történhet. Természetesen nincs két ember, akinél pontosan egyformán folyna le a következőkben vázolt élmény, de aki megpróbál egy ilyen élményről képzetet alkotni, az felvilágositást kap az egész szóbanforgó területről.

Bekövetkezhet egy olyan pillanat, amikor a lélek a szokásostól teljesen eltérő módon éli át magát. Kezdetben ez rendszerint úgy történik, hogy a lélek az alvásból ébredve mintha egy álomba térne át. De azonnal megmutatkozik, hogy ez az élmény nem hasonlítható össze azzal, amit egyébként álomként ismerünk. Az ember teljesen kiemelkedett az érzékek és az értelem világából és mégis úgy éli át a dolgokat, ahogyan a mindennapi életben csak akkor teszi, mikor éber állapotban a külvilággal áll szemben, úgy érzi, hogy képzeteket kell alkotnia élményéről. Képzeteihez a fogalmakat a mindennapi életből veszi, de határozottan tudja, hogy mást él át, mint amire ezek a fogalmak a mindennapi életben vonatkoznak. A fogalmakat csak kifejező eszköznek tekinti egy olyan élmény számára, amilyenben eddig nem volt része és amiről tudja, hogy a mindennapi életben lehetetlen volna, úgy érzi, mintha egy nagy vihar kellős közepén volna. Hallja a mennydörgést, látja a villámokat. Tudja, hogy egy ház szobájában van. Érzi, hogy egy olyan erő hatja át, amiről eddig semmit sem tudott. Azután úgy tűnik, mintha repedéseket látna maga körül a falon. Így kell szóljon önmagához, vagy valakihez, akiről úgy gondolja, hogy ott van mellette: súlyos dolgok történnek most; a villám átjárja a házat, engem is ér; érzem, hogy megragadott és felbomlaszt engem. Mikor egy egész sor ilyen képzet követte egymást, a belső élmény végül átmegy a szokásos lelki állapotba. Ismét ott találjuk magunkat önmagunkban, az átéltek emlékével. Ha ez az emlék olyan eleven és olyan hű, mint többi emlékeink, akkor képessé tesz arra is, hogy ítéletet alkossunk az átéltékről. Akkor közvetlenül tudjuk, hogy olyasmin mentünk át, amit sem valamelyik testi érzékünk, sem pedig mindennapi értelmünk segítségével nem élhetünk át. Mert érezzük, hogy az előbbi leírás, amit önmagunknak vagy másoknak adhatunk róla, csak eszköz az átéltek kifejezésére. Bár a kifejezés eszköz valamely dolog megértetésére, de nincs benne semmi, ami közös volna magával a dologgal. Az ember tudja, hogy egy ilyen élményhez egyik érzékszervére sincs szüksége. Aki ezzel kapcsolatban az érzékek vagy az agy bizonyosfajta rejtett működéséről beszél, az nem ismeri az ilyen élmény valódi mivoltát. A leíráshoz tartja magát, amely villámról, mennydörgésről, falrepedésekről szól, ezért azt hiszi, hogy a lélek csupán a mindennapi élet visszhangját élte át. Az egész élményt szükségszerűen a szó mindennapi értelmében vett víziónak kell, hogy tartsa. Nem is tehet mást, mint hogy így gondolkodjék. Csakhogy nem veszi figyelembe, hogy az, aki egy ilyen élményt leír, a mennydörgés, villám, falrepedés szavakat csak az átéltekre vonatkozó képek gyanánt használja és élményét nem téveszti össze a képekkel. Az való, hogy az egész úgy jelenik meg előtte, mintha ezeket a képeket tényleg észlelné. De ez esetben nem úgy viszonyul a villám jelenségéhez, mint akkor, ha szemével lát egy villámot. Számára a villám víziója csak olyan valami, ami a valódi élményt bizonyos tekintetben elfedi; a villámon keresztül valami egészen másra lát, valamire, ami az érzékelhető külvilágban nem élhető át.

Ahhoz, hogy helyes ítéletet tudjunk róla alkotni, fontos, hogy a lélek, amely ilyesmit átél, az élmény után teljesen egészséges módon álljon szemben a külvilággal. Fontos, hogy helyesen tudja összehasonlítani különleges élményét a mindennapi külvilág átélésével. Aki már a mindennapi életben is hajlamos arra, hogy a dolgok felől mindenféle ábrándozásra ragadtassa magát, az kevéssé alkalmas az ilyen helyes ítélet megalkotására. Annál jobb, minél egészségesebb, mondhatnánk minél józanabb valóságérzéke van az embernek, ha az ilyen dolgoknak a valósághoz hű, értékes megítéléséről van szó. Csak akkor bízhat meg valaki érzékfeletti élményeiben, ha a mindennapi világgal kapcsolatban jogosan elmondhatja, hogy a folyamatokat és a dolgokat világosan és határozottan, olyannak veszi, amilyenek.

Ha az összes szükséges feltételnek eleget tettünk és okunk van feltételezni, hogy nem közönséges víziónak estünk áldozatul, akkor tudjuk, hogy valami olyat éltünk át, aminél nem testünk volt megfigyelésünk közvetítője. Megfigyelésünket testünk nélkül, közvetlenül erősebbé vált lelkünkkel tettük. Testünkön kívüli élményről nyertünk képzetet.

Beláthatjuk, hogy ezen a téren sem állapíthatunk meg törvényszerű különbséget az ábrándozás vagy illúzió és a testen kívüli valódi megfigyelés között, csak olyan értelemben, mint a külső érzékszervi észlelésnél. Előfordulhat, hogy valakinek élénk ízlelő fantáziája van és a limonádé puszta elképzelésénél is úgy érzi már, mintha inná. De a két dolog különbsége mégis kiderül az élet összefüggéseiből, s ugyanígy van ez azokkal az élményekkel is, melyekre testünkön kívül teszünk szert. Hogy teljes mértékben meggyőző képzetekhez jussunk ezen a területen, ahhoz arra van szükség, hogy egészséges módon beleéljük magunkat ezekbe a dolgokba, hogy megszerezzük azt a képességet, hogy élményeink összefüggéseit meglássuk és így az egyiket a másikkal korrigálni tudjuk.

A leírt élmény lehetőséget nyújt arra, hogy azt, ami saját mivoltunkhoz tartozik, ne csak érzékszerveinkkel és értelmünkkel, vagyis testi eszközeinkkel figyeljük meg. Most már nemcsak valami mást tudunk a világról, mint amit ezekkel az eszközökkel megtudhatunk, hanem másként tudjuk, amit tudunk. Ez különösen fontos. Az a lélek, amely ilyen benső átalakuláson megy át, egyre inkább belátja, hogy az érzékek világában azért nem oldhatók meg a nyomasztó létkérdések, mert az érzékek és az értelem nem tud elég mélyen behatolni a világba. Azok a lelkek mélyebben behatolnak, akik úgy át tudnak alakulni, hogy testen kívüli élményeik lehetnek. Azokban a közlésekben, amelyeket élményeikről adhatnak, benne van az, ami megoldhatja a lélek rejtélyeit.

A testen kívüli élmény egészen más jellegű, mint a testen belüli. Ezt éppen az az ítélet mutatja, amelyet a leírt élményről akkor alkothatunk, mikor utána ismét a megszokott éber lelki állapotba jutunk és élményünkre való emlékezésünk elevenen és elég világosan létrejött. A lélek úgy érzi, hogy fizikai teste el van választva a világtól, úgy észleli, mint valamit, ami csak hozzá tartozik. Nem így van ez azzal, amit testén kívül él át az ember önmagában és önmagán. Itt úgy érzi az ember, hogy össze van kötve mindazzal, amit külvilágnak nevezhet. Ami környezetünkben van, azt éppúgy összekapcsolva érezzük magunkkal, mint az érzékek világában a kezünket. Itt a külvilág nem közömbös a benső lelki világ iránt. Az ember teljesen úgy érzi, hogy összenőtt, egybeszövődött azzal, amit itt világnak nevezhet. Hatásai észlelhetően átjárják lényünket. Nincs éles határ a külvilág és belvilágunk között. A külvilágból hozzátartozik a szemlélő lélekhez egész környezete, mint ahogy fizikai fejünkhöz két kezünk hozzátartozik. Ennek ellenére úgy beszélhetünk ennek a külvilágnak egy részéről, mint ami inkább tartozik lényünkhöz, mint környezetünk többi része, épp úgy, mint ahogy kezünkhöz és lábunkhoz viszonyítva fejünket önálló tagunknak tekintjük.

A lélek az érzékelhető külvilág egy darabját testének nevezi. A testen kívül átélő lélek épp így önmagához tartozónak tekintheti a fizikailag nem érzékelhető világ egy részét. Ha az ember eljut odáig, hogy megfigyelje ezt az érzékek világán túli, számára hozzáférhetővé vált területet, akkor azt mondhatja, hogy egy érzékekkel nem észlelhető test tartozik hozzá. Ezt a testet elemi vagy étertestnek nevezhetjük. Itt azonban az „éter” szónál nem szabad belevonnunk képzetünkbe a fizikában éternek nevezett finom anyag fogalmát.

Mint ahogy az ember és természeti külvilága viszonyának puszta megfontolása elvezet a fizikai test olyan képzetéhez, mely megfelel a tényeknek, lelki vándorutunk olyan területekre vezet, amelyeket fizikai testünkön kívül láthatunk meg és elvezet elemi vagy étertestünk vagy formáló erő testünk elismeréséhez.

3. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az elemi világ szellemi látással való megismeréséről

Ha nem fizikai testünkkel, hanem azon kívül, elemi testünkkel (étertestünkkel) észlelünk, olyan világot élünk át, amely érzéki észleléssel és a mindennapi értelem gondolkodásával nem ismerhető meg. Ha ezt a világot valami olyanhoz akarjuk hasonlítani, ami mindennapi élményeinkhez tartozik, akkor az emlékek, az emlékképzetek világa kínálkozik erre a célra. Ahogyan az emlékek merülnek fel a lélek bensejéből, ugyanúgy merülnek fel az étertest érzékfeletti élményei is. A lélek tudja az emlékképről, hogy ez egy korábbi élményére vonatkozik, melyet az érzékek világában élt át. Az érzékfeletti képzet is vonatkozik valamire. Az emlékképzet saját mivoltánál fogva úgy jelentkezik, hogy nem tarthatjuk puszta fantáziaképnek, és ugyanígy van ez az érzékfeletti képzettel is. Lelki átélésből bontakozik ki, de azonnal úgy nyilatkozik meg, mint egy benső élmény, amely valami külsőre vonatkozik. Az emlékképzetben olyan valami jelenik meg a lélekben, amit átéltünk. Az érzékfeletti képzetben pedig az érzékfeletti világban valamikor valahol meglévő dolgok válnak belső lelki élménnyé. Magából az érzékfeletti képzetek mivoltából kitűnik, hogy úgy tekinthetők, mint az érzékfeletti világból származó, belsőleg megnyilvánuló közlések.

Hogy ilymódon milyen messzire jutunk élményeinkkel az érzékfeletti világban, az attól függ, hogy mennyi energiát fordítunk lelki életünk megerősítésére. De akár csak arról nyerünk fogalmat, hogy egy növény nem pusztán abból áll, amit az érzékek világában észlelünk belőle, akár az egész Földről nyerünk hasonló fogalmat, mindkettő az érzékfeletti élményeknek ugyanahhoz a területéhez tartozik. Ha egy olyan ember, aki megszerezte azt a képességet, hogy fizikai testén kívül is tud észlelni, megfigyel egy növényt, akkor azon kívül, amit érzékei mutatnak, egy finom alakzatot is észlelhet, amely az egész növényt teljesen áthatja. Ez az alakzat úgy mutatkozik meg számára, mint egy erőlény és ebben az erőlényben azt látja, ami a fizikai világ anyagaiból és erőiből a növényt kialakítja, s ami a nedvkeringést működteti. Ha használható – bár nem egészen tálaló hasonlattal akar élni, azt mondhatja: Van valami a növényben, ami nedvkeringését úgy működteti, mint ahogy saját lelkem a karomat felemeli. Látja a növény benső lényét. És el kell ismernie, hogy a növénynek ez a benső mivolta önállósággal rendelkezik azzal szemben, amit érzékeink látnak a növényből. Azt is el kell ismernie, hogy a növénynek ez a benső része előbb megvolt, mint az érzékelhető növény. Eljut oda, hogy érzékfeletti látással megfigyelje, hogyan nő és hervad el egy virág, hogyan csírázik ki és hogyan lesz ebből új növény. Az érzékfeletti erő-alakzat akkor a leghatalmasabb, ha a növény csiráját figyeljük meg. Itt az érzékelhető lény bizonyos szempontból jelentéktelen, az érzékfeletti ezzel szemben sokszorosan tagolt. Minden benne van, ami az érzékfeletti világból a növény felépítésében és növekedésében közreműködik. Az egész Föld érzékfeletti megfigyelésénél olyan erőlény mutatkozik, amelyről egészen biztosan tudhatjuk, hogy már megvolt, mielőtt mindaz létrejött volna, ami a Földön és a Földben érzékeinkkel észlelhető. Ezen az úton eljutunk oda, hogy átéljük az előttünk lévő érzékfeletti erőket, amelyek az ősrégi időkben a Föld létrejöttén közreműködtek. Amit így átélünk, azt éppúgy a növény és a Föld éterikus vagy elemi alaplényének vagy étertestének nevezhetjük, mint ahogy azt a testünket, amelyet fizikai testünkön kívül észlelünk, saját elemi vagy étertestünknek nevezzük.

Már az érzékfeletti megfigyelőképesség kezdetén észreveszi az ember, hogy a fizikai világ bizonyos dolgaihoz és folyamataihoz érzékelhető tulajdonságaikon kívül ilyen elemi alaplények is hozzátartoznak. Ilyenkor a növény vagy a Föld étertestéről van szó. De az így megfigyelt elementáris lények egyáltalán nem az egyedüliek, amelyek az érzékfeletti átélés számára megmutatkoznak. A növény étertestéről azt mondjuk, hogy a fizikai világ anyagait és erőit alakítja, s ezáltal egy érzékelhető testben éli ki magát. De olyan lényeket is megfigyelhetünk, akik elemi létet élnek anélkül, hogy érzékelhető testben élnék ki magukat. Az érzékfeletti megfigyelés számára tehát tisztán elemi lények is megmutatkoznak. Nemcsak pluszként él át valamit az ember, ami a fizikai világhoz kapcsolódik, hanem egy olyan világot él át, amelyen belül a fizikai világ úgy mutatkozik meg, mint úszó jégdarabok a vízben. Aki csak a jeget tudná látni, a vizet nem, annak számára lehetséges volna, hogy csak a jeget ismerje el valóságnak, a vizet nem. Aki csak ahhoz akarja magát tartani, ami az érzékek útján nyilvánul meg, az tagadja az érzékfeletti világot, amelyen belül az érzékelhető világ annak részeként jelenik meg, mint ahogy a vízben lévő jégdarabok az egész víztömeg részét képezik.

Azt tapasztaljuk, hogy azok, akik érzékfeletti megfigyelésekre képesek, azt, amit látnak, az érzékek útján nyert érzetekre vonatkozó kifejezésekkel írják le. A fizikai világ valamely lényének elemi testét, vagy egy tisztán elementáris lényt pl. úgy írják le esetleg, hogy azt mondják: önmagában zárt, sokféle színű fénytestként nyilatkozik meg. Színekben villan fel, csillog vagy világít és tudjuk róla, hogy ez a szín vagy fényjelenség az életmegnyilvánulása. Az, amiről a megfigyelő itt beszél, teljes mértékben láthatatlan. A megfigyelő tudatában van annak, hogy ahhoz, amit észlel, a fény- vagy színképhez csak annyi köze van, mint amennyi köze van egy írásnak, amely egy tényt közöl, magához a tényhez. De nem arról van szó, hogy valami érzékfelettit önkényesen az érzékek útján nyert érzetek képzeteivel fejez ki, hanem a megfigyelés alatt valóban olyan élménye van, amely hasonló az érzékszervi benyomáshoz Ez azért van, mert az érzékfeletti átélés közben nem vált teljesen szabaddá fizikai testétől. Ez továbbra is együtt él az étertesttel és az érzékfeletti élményt érzéki formába öltözteti. Így aztán az ilyen leírásban az elementáris lény valóban úgy mutatkozik meg, mint érzékszervi benyomások víziószerű, vagy fantasztikus összeállítása. De bár ilyen a leírás, mégis hűen adja vissza az élményt. A megfigyelő azt írja le, amit látott. A hiba, amit elkövethet nem az, hogy a képet olyannak írja le, amilyen. Csak akkor követ el hibát, ha a képet tartja valóságnak és nem azt, amire a kép – mint a neki megfelelő valóságra – utal.

Az olyan ember, aki sohasem észlelt színeket – a vakon született – ha megszerzi a megfelelő képességet, nem úgy fogja az elementáris lényeket leírni, hogy színjelenségként villannak fel. A számára megszokott érzetek képzeteiből fogja kifejezéseit választani. Azok számára azonban, akik fizikai szemükkel látnak, igen megfelelő az a kifejezés, hogy „felvillant egy fényalakzat”. Ennek alapján el tudják képzelni, hogy az elemi világ megfigyelője mit látott. S ez nemcsak azokra a közlésekre vonatkozik, melyeket egy szellemi látó a nem szellemi látónak tesz (szellemi látónak nevezzük azt az embert, aki étertestével tud megfigyelni), hanem a szellemi látók egymásközti közléseire is. A fizikai világban az ember fizikai testében él és ez érzékfeletti megfigyeléseit is az érzékelt benyomásoknak megfelelő formákba öltözteti. Ezért a földi élet folyamán egészen használható módja a közlésnek, ha az érzékfeletti megfigyeléseket az általuk keltett érzékszervi képekkel fejezik ki.

Az a fontos, hogy annak a lelkében, aki az ilyen közlést hallja, olyan élmény jöjjön létre, amely helyes viszonyban áll a szóbanforgó ténnyel. Az érzékek világából vett képek csak arra valók, hogy általuk valamit át lehessen élni. Úgy, ahogy megjelennek, nem fordulhatnak elő az érzékek világában. Éppen ez a különös sajátosságuk és ezért hívnak elő olyan élményeket, amelyek semmi érzékelhetőre sem vonatkoznak.

A szellemi látás kezdetén nehezen tud szabadulni az ember attól, hogy az érzékek világából vett képekben fejezze ki magát. Képessége fejlődésével azonban egyre inkább szükségét érzi, hogy a látottak közlésére önkényesebben válassza meg eszközeit. Ilyenkor azonban arra van szükség, hogy a használt jeleket először megmagyarázzák. Minél inkább megkívánja a kor kultúrája, hogy az érzékfeletti ismeretek általánossá váljanak, annál inkább szükségessé válik majd, hogy ezeket az ismereteket a fizikai világ mindennapi életéből vett kifejezésekkel közöljék.

Az érzékfeletti élmények felléphetnek úgy, hogy bizonyos időpontokban megjelennek. Elfogják az embert, akinek ilyenkor alkalma van személyes tapasztalatai alapján megtudni valamit az érzékfeletti világról olyan mértékben, amennyire – gyakrabban vagy kevésbé gyakran – abban a kegyelemben részesül, hogy az érzékfeletti világ bevilágít mindennapi lelki életébe. A magasabbrendű képesség azonban abban áll, hogy mindennapi lelki életéből kiindulva az ember akaratától függően tudjon érzékfeletti megfigyeléseket tenni. Ehhez a képességhez általában úgy juthatunk el, ha energikusan folytatjuk lelki életünk benső erősítését. De sok függ egy bizonyos lelki beállítottság megszerzésétől is. Az érzékfeletti világgal szemben nyugodt, higgadt magatartásra van szükség. Olyan magatartásra, amely egyaránt távol áll a minél több és minél világosabb élmény iránti égő vágytól és a szellemi világ iránti érdektelenségtől. Az égő vágy úgy hat, hogy a testen kívüli látás elé szétterít valamit, mint egy láthatatlan ködöt. Érdektelenség esetén az érzékfeletti dolgok megnyilvánulnak, de az ember nem veszi őket észre. Ez az érdektelenség néha egészen különös formában jut kifejezésre. Vannak, akik a legbecsületesebb módon törekednek a szellemi látás élményeire, de előre egészen határozott képzeteket alkotnak maguknak arról, hogy milyennek kell ezeknek lenniük ahhoz, hogy valódiaknak ismerjék el őket. Ezután jönnek a valódi élmények, de elsuhannak anélkül, hogy felfigyelnének rájuk, mert nem olyanok, amilyennek elképzelésük szerint lenniük kellene.

Az akaratunktól függően előidézett szellemi látás esetében a lelki tevékenység folyamán eljön egyszer az a pillanat, amikor tudja az ember, hogy lelke most valami olyat él át, amit azelőtt nem élt át. Nem valamilyen határozott élményről van szó, hanem egy általános érzésről, hogy nem a fizikai külvilággal állunk szemben, nem abban vagyunk, de nem is önmagunkban, mint mindennapi lelki életünk folyamán. A külső és belső átélés egybefolyik, egy olyan életérzésbe, ami eddig ismeretlen volt a lélek számára és amiről tudja, hogy nem volna lehetséges, ha csak érzékszerveivel élne a külvilágban, vagy ha csak mindennapi érzetei és emlékképzetei közepette élne. Később azután úgy érzi az ember, hogy ebbe a lelki állapotba behatol valami egy eddig ismeretlen világból. De nem jut el odáig, hogy képzete legyen erről az ismeretlen világról. Átéli, de nem tud róla képzetet alkotni. Ellenben olyan érzés vesz rajta erőt, mintha fizikai teste volna az akadálya annak, hogy képzetet alkosson arról, ami lelkébe behatol. Ha a lelki erőfeszítéseket kitartóan folytatja, egy idő múlva úgy fogja érezni, hogy legyőzte testének ellenállását. A fizikai értelem mint eszköz eddig csak arra volt alkalmas, hogy a fizikai világ élményeire vonatkozó képzeteket alkosson. Eleinte nem képes képzetté emelni azt, ami az érzékfeletti világból akar megnyilvánulni. Előbb meg kell munkálni, hogy erre képes legyen. Éppen úgy, mint ahogy a gyermek körül ott van a külvilág, értelmét azonban csak a külvilágból nyert élmények készítik elő arra, hogy képzeteket tudjon alkotni róla, rendszerint arra is képtelen az ember, hogy az érzékfeletti világot elképzelje. A szellemi látó előrehaladása során ugyanazt teszi értelmével magasabb fokon, mint ami a gyermekben végbemegy. Erőteljessé tett gondolataival hat értelmére mint eszközre. Ez fokozatosan átformálja értelmét, alkalmassá teszi arra, hogy az érzékfeletti világot képzetvilágába felvegye. Az ember érzi, hogy lelki tevékenységével formálóan hat testére. A test először a lelki élettel szemben kifejtett erős nyomás formájában jelentkezik: az ember úgy érzi magában mint egy idegen testet. Azután észreveszi az ember, hogy teste egyre inkább alkalmazkodik a lélek élményeihez. Végül már nem érzi testét, hanem helyette ott áll előtte az érzékfeletti világ, mint ahogy nem észleljük szemünket sem, amellyel a színek világát látjuk. A testnek észlelhetetlenné kell válnia, csak azután láthatja a lélek az érzékfeletti világot. Ha ilyen módon eljut az ember odáig, hogy lelkét akaratától függően szellemi látóvá tegye, akkor rendszerint mindig előidézheti ezt az állapotot, ha egy olyan gondolatra koncentrál, amit különösen erőteljesen át tud élni. Mikor átadja magát ennek a gondolatnak, ez létrehozza a szellemi látás állapotát. Először még nem lesz képes rá, hogy bizonyos meghatározott dolgot lásson, amit látni akar. Érzékfeletti dolgok és folyamatok játszanak bele lelki életébe, amelyekre nem volt elkészülve, nem pontosan ezeket akarta létrehívni. További belső erőfeszítések útján azonban eljut oda az ember, hogy szellemi tekintetét azokra a dolgokra irányíthatja, amelyeket meg akar ismerni. – Mint ahogy egy elfelejtett élményt úgy próbál felidézni az ember, hogy egy rokon élményt idéz fel, a szellemi látó is kiindulhat egy olyan élményből, amelyről jogosan hiheti, hogy a keresettel kapcsolatban áll. Ha intenzíven átadja magát az ismert élménynek, akkor hosszabb-rövidebb idő után megjelenik az is, amit át akar élni. Általában nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szellemi látó számára a kedvező pillanat nyugodt kivárása a legnagyobb érték.

Semmit sem szabad erőltetni. Ha a kivont élmény nem következik be, legjobb, ha egyelőre lemond róla és egy másik időpontban teremti meg rá ismét az alkalmat. Az emberi megismerő apparátusnak nyugodtan meg kell érnie bizonyos élményekre. Akinek nincs türelme ezt az érlelődést kivárni, annak megfigyelései helytelenek vagy pontatlanok lesznek.

4. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni a Küszöb Őréről

Mikor a lélek megszerezte azt a képességet, hogy fizikai testen kívül is megfigyeléseket tud végezni, bizonyos nehézségek léphetnek fel érzelmi életében. Esetleg úgy érzi, hogy kénytelen önmagával szemben egészen más álláspontra helyezkedni, mint eddig tette. A fizikai világgal úgy állt szemben, hogy azt külvilágnak tekintette, belső élményeit pedig sajátjának. Az érzékfeletti külvilághoz nem viszonyulhat így. Amint észlelte ezt a külvilágot, bizonyos mértékben egybefolyik vele, nem tudja magát elválasztva elképzelni tőle, mint a fizikai külvilágtól. Ezáltal mindaz, amit az érzékfeletti külvilággal szemben saját belvilágának nevezhet, bizonyos sajátságot ölt fel, amit eleinte nehéz összekapcsolni a bensőségesség fogalmával. Már nem mondhatja, hogy „én gondolkodom”, „én érzek”, „megvannak saját gondolataim, én alakítom őket”. Kénytelen azt mondani, hogy „valami gondolkozik bennem”, „valami érzéseket villant fel bennem”, „valami alakítja gondolataimat, úgy, hogy azok egy pontosan meghatározott módon lépnek fel és jelennek meg tudatomban.”

Rendkívül nyomasztó lehet ez az érzés abban az esetben, ha az érzékfeletti élmény olyan jellegű, hogy bizonyosan tudjuk, valóságot élünk át, nem adjuk át magunkat semmiféle fantáziálásnak vagy illúziónak. Ahogy ez az érzés fellép, azt mutatja, hogy az érzékfeletti világ akarja önmagát átérezni, elgondolni, de valami akadályozza abban, amit létre akar hozni. Ugyanakkor az az érzésünk támad, hogy az, ami lelkünkbe be akar törni, az igaz valóság és egyedül csak ez tud felvilágosítást adni mindarról, amit eddig valóságként átéltünk. Azt is érezzük, hogy az érzékfeletti valóság a lélek számára eddig ismert valóságot értékben mérhetetlenül túlszárnyalja. Ebben az érzésben azért van valami nyomasztó, mert eljuttat ahhoz a gondolathoz, hogy a következő lépést, amely előtt állunk akarnunk kell megtenni. Mindaz, amivé belső élményeink folytán váltunk, megkívánja, hogy ezt a lépést megtegyük. Úgy éreznénk, mintha megtagadnánk önmagunkat, sőt mintha megsemmisítenénk önmagunkat, ha nem tennénk meg ezt a lépést. És mégis felléphet az az érzésünk, hogy nem tudjuk megtenni, vagy ha megpróbáljuk úgy ahogy tudjuk, csak tökéletlenül sikerül.

Mindez a következő képzetté alakul: a lélek jelenlegi mivoltában olyan feladat előtt áll, amellyel nem tud megbirkózni, mert az érzékfeletti külvilág jelenlegi állapotában nem hajlandó őt befogadni, nem akarja magában megtűrni. Így a lélek oda jut, hogy ellentétben érzi magát az érzékfeletti világgal; azt kell mondja magának: nem vagy olyan, hogy egybe tudjál áradni ezzel a világgal. Pedig csak ez tudja megmutatni neked az igaz valóságot és azt, te magad milyen viszonyban állsz ezzel az igaz valósággal; tehát az igazság valódi megfigyelésétől. Ez az érzés tapasztalatot jelent, amely saját lelkünk értékelése szempontjából egyre döntőbbé válik. Érezzük, hogy egész életünkkel egy tévedés kellős közepében állunk. Ez a tévedés azonban különbözik a többi tévedéstől. Ez utóbbiakat elgondoljuk, az előbbit éljük. A gondolati tévedést kiküszöböljük, ha a helytelen gondolat helyébe a helyeset tesszük. Az átélt tévedés magának a lelki életnek vált részévé; mi magunk vagyunk a tévedés; nem lehet egyszerűen kijavítani, mert gondolkodhatunk ahogy akarnánk, a tévedés fennáll, a valóság része, mégpedig saját valóságunk része. Az ilyen élményben van valami megsemmisítő saját mivoltunk számára. Fájdalmasan érezzük, hogy bensőnket visszalöki mindaz, ami után sóvárgunk. Ez a fájdalom, amit lelki vándorutunk bizonyos fokán érzünk, messze felülmúl minden olyan fájdalmat, amit az érzékek világában érezhetünk. Ezért felülmúlhatja mindazt, amivel eddigi lelki életünk révén meg tudunk birkózni. Egészen el tudja kábítani az embert. Szorongva áll a lélek az előtt a kérdés előtt, hogy honnan vegye az erőt ahhoz, hogy elviselje, amit rámértek? És ezt az erőt saját életén belül kell megtalálnia. Abban áll, amit belső bátorságnak, belső félelemnélküliségnek nevezünk.

Hogy tovább jussunk lelki vándorutunkon, arra van szükség, hogy élményeink elviselésére bensőnkben ilyen erők támadjanak, amelyek aztán olyan mértékű, belső bátorságot és félelemnélküliséget adnak, amilyenre fizikai testünkön belül nem volt szükségünk. Az ilyen erőket a valódi önmegismerés szüli. Alapjában véve csak ezen a fokon látjuk be, hogy valójában milyen keveset tudtunk eddig önmagunkról. Átadtuk magunkat önmagunk benső átélésének anélkül, hogy úgy szemléltük volna magunkat, mint ahogyan a külvilág egy részét szemléljük. Azok a lépések azonban, amelyek elvezetnek a testen kívüli átélések képességéhez, különleges eszközökkel is ellátnak az önmegismeréshez. Megtanuljuk magunkat egy bizonyos szempontból megfigyelni, ami csak akkor lehetséges, ha fizikai testünkön kívül vagyunk. A leírt nyomasztó érzés maga már a valódi önismeret kezdete. Annak átélése, hogy a külvilághoz való viszonyunk tévedés, már olyannak mutatja saját lelki mivoltunkat, amilyen valóban.

Az emberi lélek természetében rejlik, hogy fájdalmasan érinti, ha ilyesmit tud meg magáról. Csak amikor ezt a fájdalmat érezzük, akkor tudjuk meg, milyen erős bennünk az a magától értetődő vágy, hogy magunkat mint embert, úgy ahogy vagyunk, értékesnek, jelentősnek tarthassuk. Ez csúnyának tűnhet, hogy így van, de őszintén szembe kell néznünk saját magunk csúfságával. Éppen azért nem láttuk eddig ezt a csúfságot, mert tudatunkkal eddig sohasem hatoltunk be igazán saját lényünkbe. Csak egy ilyen pillanatban veszi észre az ember, mennyire szereti önmagában azt, amit most kénytelen csúnyának látni. Egész nagyságában megmutatkozik az önszeretet ereje. S ugyanakkor az is megmutatkozik, milyen kevés hajlandóság van bennünk arra, hogy megszabaduljunk ettől az önszeretettől. Már az olyan lelki tulajdonságokkal kapcsolatban is jókora nehézségek mutatkoznak, amelyek a mindennapi életben, a más emberekkel való kapcsolatunkban jönnek számításba. A valódi önismeret révén megtudjuk pl. hogy valaki iránt, akiről eddig azt hittük, hogy jóindulattal viseltetünk iránta, lelkünk mélyén rejtett irigység, gyűlölet vagy valami hasonló lakozik. Megtudjuk, hogy ezek az eddig napfényre nem került érzések egyszer egészen bizonyosan meg akarnak majd nyilvánulni. És rájövünk, hogy egészen, felületes dolog volna így gondolkodni: most már felismerted, hogy hogy áll a dolog, irtsd ki tehát magadból az irigységet, a gyűlöletet. Felfedezzük, hogy egy ilyen gondolat mellett még nagyonis gyengének mutatkozunk, amikor a gyűlölet kielégítésére, az irigység kiélésére irányuló ösztön elemi erővel tör fel lelkünkből. Az ilyen különleges önmegismerés az egyes embereknél lelki mivoltuk jellege szerint lép fel. Akkor jelenik meg, mikor az ember eljut a fizikai testén kívüli élményekhez, mert ekkor önismerete valóságossá válik, már nem zavarja az a vágy, hogy ilyennek vagy olyannak találja magát, amilyen csak szeretne lenni.

Az önmagunkról szerzett ilyen különleges megismerések fájdalmasak, nyomasztóak a lélek számára, de nem kerülheti el őket az, aki meg akarja szerezni azt a képességet, hogy testen kívüli élményei legyenek. Mert szükségszerűen fellépnek annak az egészen különleges viszonynak a következtében, amelybe saját lelkével szemben helyezkednie kell. Az általános emberi önmegismeréshez a legnagyobb lelki erőkre van szükség. Olyan szemszögből figyeljük meg magunkat, amely kívül esik eddigi lelki életünkön. Így szólunk önmagunkhoz: a világ dolgait és folyamatait emberi lényed mivolta szerint megfigyelted és megítélted. Próbáld meg egyszer elképzelni, hogy nem tudnád őket így megfigyelni és megítélni. Akkor egyáltalán nem volnál az, ami vagy. Nem volnának belső élményeid. Te magad nem volnál más, mint egy nagy semmi. Nemcsak annak az embernek kell így szólnia magához, aki a mindennapi életet éli, és csak ritkán gondolkozik el a világon és az életen, hanem minden tudósnak és filozófusnak is. Mert a filozófia sem más, mint a világnak az emberi lelki élet tulajdonságai alapján való megfigyelése és megítélése. Az ilyen megítélés azonban nem folyhat egybe az érzékfeletti külvilággal. Ez visszautasítja, s ezzel mindent visszautasít, amik eddig voltunk. Az ember úgy tekint egész lelkére, „én”-jére, mint valamire, amit le kell vetnie, ha be akar lépni az érzékfeletti világba. Az ember azonban nem tud mást tenni, mint hogy ezt az „ént” tartsa tulajdonképpeni lényének, míg be nem lép az érzékfeletti világba. Kénytelen ebben látni az ember igazi lényét. Kénytelen így gondolkodni: ezzel az énemmel kell képzeteket alkotnom a világról; nem szabad elveszítenem ezt az énemet, ha nem akarok mint lény magam is elveszni. A legerősebb ösztön hajtja, hogy énjét mindenütt óvja, nehogy elveszítse a talajt a lába alól. Amit így a lélek a mindennapi életben jogosan érez, azt nem szabad többé éreznie, amint belép az érzékfeletti külvilágba. Egy olyan küszöbön kell áthaladnia, amelynél nemcsak egy s más értékes dolgot kell hátrahagynia, ami birtokában volt, hanem mindazt, ami eddig ő maga volt. Képesnek kell lennie arra, hogy így szóljon önmagához: Amit eddig a legnagyobb igazságnak tartottál, arról most a küszöb másik oldalán azt is el kell tudnod fogadni, hogy a legnagyobb tévedésnek mutatkozzék meg.

Ettől a követelménytől visszariadhat a lélek. Amit tennie kellene, arról úgy érezheti, hogy az saját lényének oly nagy mértékű odaadása, semmissé nyilvánítása volna, hogy az említett küszöbön többé-kevésbé bevallja magának: képtelen ennek a követelménynek megfelelni. Ez a beismerés a legkülönfélébb formákat öltheti. Felléphet teljesen ösztönösen és az előtt, aki ennek értelmében gondolkodik és cselekszik, egészen másnak tűnhet, mint ami valójában. Pl. mélységes ellenszenvet érez minden érzékfeletti igazság iránt. Esetleg ábrándoknak, fantazmagóriáknak tartja őket. Ez azért van, mert lelkének ismeretlen mélységeiben titkos félelem él ezek iránt az igazságok iránt. Úgy érzi, hogy csak azzal tud élni, amit az érzékek és az értelem ítélete nyilatkoztatnak meg. Ezért kerüli, hogy eljusson az érzékfeletti világ küszöbéhez. Ezt azonban úgy tünteti fel önmaga előtt, hogy azt mondja: ami állítólag e mögött a küszöb mögött van, az az értelemmel és a tudománnyal szemben tarthatatlan. Persze csak arról van szó, hogy szereti az értelmet és a tudományt olyannak, amilyennek ismeri őket, mert énjéhez kötődnek. Ez egyik általános emberi formája az önszeretetnek. Ezt azonban nem vihetjük magunkkal az érzékfeletti világba.

De az is megtörténhet, hogy az ember túl jut ezen az ösztönszerű megtorpanáson a küszöb előtt. Tudatosan a küszöb elé lép, azután visszafordul, mert félelmet érez attól, ami előtt áll. Ez esetben nem fogja tudni könnyen eltörölni azokat a hatásokat, amelyek azáltal, hogy a küszöb elé lépett, mindennapi lelki életében mutatkoznak és abban rejlenek, hogy tehetetlenséget, amit akkor érzett, kiterjesztik egész lelki mivoltára.

Aminek meg kell történnie, az abban áll, hogy az embernek képesnek kell tennie magát arra, hogy mikor belép az érzékfeletti világba, megváljon attól, amit mindennapi életében a legnagyobb igazságnak érez és arra rendezkedjék be, hogy a dolgokat másként érezze át és másként ítélje meg. Azt azonban tudnia kell, hogy mikor ismét a fizikai világgal áll szemben, akkor ismét az erre a világra érvényes módon kell éreznie és ítélnie. Nemcsak azt kell megtanulnia, hogy két világban éljen, hanem azt is, hogy a két világban egészen különböző módon éljen. Azért, mert egy másik világban más módon kénytelen ítélni, még nem szabad, hogy ez befolyásolja az érzékek és az értelem világában való mindennapi benne éléshez szükséges egészséges ítéletét.

Az ilyen állásfoglalás nehezére esik az emberi lénynek. Csak lelki életének további energikus és türelmes erősítésével szerzi meg hozzá a képességet. Aki részesült a küszöbélményben, az úgy érzi, hogy a mindennapi emberi lelki élet számára jótétemény, hogy nem vezetik el eddig a küszöbig. A benne fellépő érzések olyanok, hogy képtelen mást gondolni, mint azt, hogy ez a jótétemény egy lényszerű erőtől származik, amely megvédi az embert attól a veszélytől, hogy átélje a küszöbnél az önmegsemmisítés rémségeit. Amögött a külvilág mögött, amely a mindennapi élet számára adva van, egy másik világ van. Küszöbe előtt szigorú őr áll, aki nem engedi, hogy az ember bármit is megtudjon az érzékfeletti világ törvényeiről. Mert még mindig könnyebb erről a világról a kétséget, a bizonytalanságot elviselni, mint látni azt, hogy mit kell hátrahagynunk, ha ide be akarunk lépni.

Az ember védve van a leírt élményektől mindaddig, amíg maga nem lép a küszöb elé. Az, hogy meghallgatja élményeikről azoknak az elbeszélését, akik ráléptek a küszöbre, vagy átlépték a küszöböt, nem változtat semmit védettségén. Inkább jó szolgálatot tehet neki az ilyen élmények meghallgatása, mikor közeledik a küszöbhöz. Mint sok más esetben, itt is az a helyzet, hogy jobban végrehajtja az ember azt, amiről előre képzetet tud alkotni, mint azt, amiről nem tud. Azon azonban, amit az érzékfeletti világba vándorlónak önismeretben kell nyernie, az ilyen előzetes tudás semmit sem változtat. Ezért nem felel meg a tényeknek, ha néhány szellemi látó vagy a szellemi látás mibenlétével tisztában lévő személy azt állítja, hogy ilyen dolgokról egyáltalán nem kell olyan emberek körében beszélni, akik nem állnak közvetlenül az előtt az elhatározás előtt, hogy maguk is belépjenek a szellemi világba. Olyan korban élünk, amelyben az embereknek egyre inkább meg kell ismerkedniük az érzékfeletti világ mivoltával, ha lelkileg meg akarnak tudni birkózni az élet követelményeivel. Az érzékfeletti – és ezzel együtt a Küszöb Őréről szóló – ismeretek elterjesztése a jelen és a legközelebbi jövő feladatai közé tartozik.

5. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az asztráltestről

Mikor az ember étertestével egy érzékfeletti külvilágot él át, ettől kevésbé van elzárva, mint fizikai környezetétől, amelyet fizikai testével él át. Ennek ellenére olyan viszonyban áll ezzel az érzékfeletti külvilággal, hogy az elemi világ bizonyos szubsztanciáit, mint külön elemi testét, összekapcsolta önmagával éppen úgy, mint ahogy a fizikai külvilág anyagait es erőit is magán hordja fizikai testében. Hogy ez így van, azt észrevesszük, ha fizikai testünkön kívül tájékozódni akarunk az érzékfeletti világban. Előfordulhat, hogy előttünk áll az érzékfeletti világ valamely ténye vagy lénye. Ott lehet, láthatjuk, de nem tudjuk, hogy mi az. Ha elég erősek vagyunk, elűzhetjük, de csak úgy, hogy erősen rágondolunk valamire a fizikai világban, s ezáltal visszahelyezzük magunkat ebbe a világba. Azt azonban nem tudjuk megtenni, hogy ott maradunk az érzékfeletti világban és a látott tényt vagy lényt másokkal hasonlítjuk össze. Pedig csak ezáltal tudnánk tájékozódni arról, hogy mit jelent az, amit látunk. Az érzékfeletti világ látása tehát arra korlátozódhat, hogy egyes részleteket észlelünk, de nem tudunk szabadon mozogni egyiktől a másikig. Úgy érezzük, hogy fogva tartanak az egyes részletek.

Kereshetjük ennek a korlátozásnak az okát. Csak akkor találjuk meg, ha további belső fejlődéssel, amely lelki életünket még erősebbé teszi, odáig jutunk, hogy egy bizonyos esetben már nincs meg ez a korlátozás. Ekkor észrevesszük, hogy saját lelkünkben van az oka annak, hogy az egyik látott dologtól nem tudunk egy másikhoz eljutni. Megtudjuk, hogy az érzékfeletti világ látása abban is különbözik az érzékelhető világ észlelésétől, hogy pl. ez utóbbiban mindent láthatunk, ami látható, ha szemünk jól működik. Ha az egyik dolgot látjuk, ugyanazzal a szemünkkel a másikat is láthatjuk. Nem így van ez az érzékfeletti világban. Az ember kifejlesztheti étertestének érzékfeletti megfigyelő szervét úgy, hogy ezt vagy azt a tényt át tudja élni; ha egy másikat akar látni, akkor erre szolgáló szervét megint külön ki kell képeznie. Az ilyen kiképzéssel kapcsolatban olyan érzésünk van, mintha érzékszervünk felébredne az érzékfeletti világ bizonyos része számára. Úgy érezzük, mintha étertestünk az érzékfeletti világgal szemben bizonyos fajta alvás állapotában volna és annak minden egyes részlete számára külön fel kellene ébreszteni. Valóban beszélhetünk alvásról és ébrenlétről az elemi világban, csakhogy ebben a világban az alvás és ébrenlét nem váltakozó állapotok, mint a fizikai világbeli életünkben. Itt az emberben egyidejűleg meglévő állapotok. Éterteste alszik mindaddig, amig az ember meg nem szerezte azt a képességet, hogy átéljen valamit ezzel a testével. Az ember mindig magán hordja ezt a testét, de alvó állapotban. Lelki életünk megerősítésével kezdődik ébredése, de először csak egy része ébred fel. Az ember egyre inkább beleéli magát az elemi világba, amint egyre többet és többet ébreszt fel saját elemi mivoltából.

Ehhez az ébresztgetéshez semmi segítséget sem talál a lélek magában az elemi világban. Bármilyen sok mindent lát is már, az egyik látott dolog nem nyújt segítséget ahhoz, hogy más valamit is lásson. Szabad mozgáshoz az érzékfeletti világban semmi olyan által nem juthat a lélek, ami elemi környezetében található. Ha az ember folytatja a lelke erősítésére irányuló gyakorlatokat, akkor egyre inkább megszerzi a mozgékonyságot egy-egy területen. Mindezek folytán felfigyel önmagában valamire, ami nem tartozik az elemi világhoz, de az elemi világ átélése közben fedezi fel magában. Külön lénynek találja magát az érzékfeletti világban, aki úgy tűnik önmagának, mint éterteste irányítója, aki étertestén uralkodik és ezt a testét fokozatosan érzékfeletti tudatra ébreszti.

Mikor eljut ide az ember, lelkén a mérhetetlen magányosság érzése vesz erőt. Látja, hogy minden oldalról az elemi világ veszi körül, csak önmagát látja az elemi világ végtelenségében olyan lénynek, aki sehol sem tud egy magához hasonlót megpillantani. Nem arról van szó, hogy a szellemi látás felé való minden fejlődés ehhez a félelmetes egyedülléthez vezet, de az, aki saját erejéből tudatosan szerzi meg a szükséges lelki erőket, az eljut ide. Aki pedig tanítóját követi és az lépésről-lépésre vezeti, hogy fejlődésében előre haladjon, lehet, hogy későn, de egy napon annak is tapasztalnia kell, hogy tanítója önmagára hagyta. Eleinte úgy fogja érezni, hogy tanítója elhagyta és átadta az elemi világ magányának. Csak később fogja felismerni, hogy tanítója bölcsen járt el vele; önmagára kellett utalnia, mert önállósága szükségessé vált.

Lelki vándorútjának ezen a fokán úgy érzi magát az ember, mint akit száműztek az elemi világba. Most azonban tovább léphet, ha belső gyakorlatai révén elegendő lelki erővel rendelkezik. Lassankint látni kezdi amint – nem az elemi világban, hanem önmagában – egy új világ bukkan fel, amely nem azonos sem az érzékek világával, sem az elemi világgal. Az ilyen ember számára egy második érzékfeletti világ csatlakozik az elsőhöz. Ez a második érzékfeletti világ először teljesen benső világ. Érzi az ember, hogy önmagában hordozza és egyedül van vele. Ha ezt az állapotot valamely fizikai világbeli állapottal akarjuk összehasonlítani, akkor gondoljuk el a következőket: Valaki elvesztette minden kedves hozzátartozóját, már csak emléküket őrzi lelkében. Számára már csak gondolataiban élnek tovább – így van az ember a második érzékfeletti világgal. Magában hordozza, de tudja, hogy valóságától el van zárva. Csakhogy annak magának, ami ebből a valóságból a lélekben él, egészen más a valósága, mint a puszta emlékképzeteknek a fizikai világban. Ez az érzékfeletti világ saját lelkünkben önálló létet él. Ki akar lelkünkből törni, valami más fele igyekszik. Így tehát érzünk magunkban egy világot, de úgy érezzük, hogy ez a világ nem akar lelkünkben maradni. Ez olyan érzést kelt, mintha ennek a világnak minden egyes része szét akarna bennünket robbantani. Eljuthatunk oda, hogy az egyes részek kiszabadítják magukat – mintha át szakítanának egy lelki burokszerű valamit – és elmenekülnek lelkünkből. Ilyenkor szegényebbnek érezzük magunkat mindazzal, ami lelkünkből így kiszakította magát.

Ekkor megtudja az ember, hogy hogyan viselkedik az amit érzékfeletti lelki tartalmából úgy tud szeretni, hogy önmagáért szereti és nem azért, mert saját lelkében él. Amit az ember ilyen módon odaadóan tud szeretni, az nem szakítja el magát a lélektől: ez is kifelé törekszik a lélekből, de úgyszólván magával viszi a lelket is. Elvezeti oda, ahol ő maga saját valóságában él. Egy bizonyos fajta egyesülés jön létre valódi lényével, míg eddig az ember csak ennek a lénynek képmását hordozta magában.

Az a szeretet azonban, amelyről itt szó van, olyan kell, hogy legyen, amilyen az érzékfeletti világban élhető át. A fizikai világban csak előkészülhetünk az ilyen szeretetre. De ezt tesszük, ha a fizikai világban erőteljessé tesszük szeretőképességünket. Minél erősebb szeretetre vagyunk képesek az érzékek világában, annál több marad meg ebből a szeretőképességből az érzékfeletti világ számára. Ez úgy vonatkozik az érzékfeletti világ egyes részeire, hogy pl. nem juthat el az ember azokhoz a valóságos lényekhez, akik a fizikai világ növényeivel állnak kapcsolatban, ha a fizikai világban nem szereti a növényeket. Ilyen dolgokkal kapcsolatban azonban könnyen tévedhetünk. Előfordulhat, hogy valaki a fizikai világban szeretetlenül megy el a növényvilág mellett, lelkében azonban, anélkül, hogy tudna róla, él egy rejtett vonzódás a növények iránt. Ilyenkor felébredhet ez a szeretet amikor belép az érzékfeletti világba.

Éppúgy mint a szeretettől, más lelki tulajdonságoktól is függhet az érzékfeletti világ lényeivel való összekapcsolódás. Így pl. a tisztelettől, amit a lélek az érzékfeletti világban egy lény iránt érezhet, mikor érzi felmerülni önmagában ennek a lénynek képmását. Ezek a tulajdonságok azonban mindig a belső lelki tulajdonságok közé tartoznak. Ilymódon az érzékfeletti világnak azokat a lényeit ismerjük meg, amelyekhez a lélek maga nyitja meg az utat szóbanforgó tulajdonságai segítségével. A tájékozódás biztos útja azáltal nyílik meg az érzékfeletti világban, hogy az ember a lények képmásaihoz való kapcsolata révén teszi szabaddá az utat magukhoz a lényekhez. A fizikai világban szeret az ember egy lényt, miután megismerte; a második érzékfeletti világban szeretheti az ember a valósággal való találkozás előtt annak képmását, mert mielőtt a valósággal találkozna, először a képmása jelenik meg.

Amit a lélek önmagában ilymódon megismer, az nem éterteste. Mert amit megismer, az az étertesttel annak ébresztőjeként áll szemben. Ez egy lelkünkben lévő lény, amelyet úgy élünk át, ahogy önmagunkat élnénk át, ha alvás közben nem lennénk öntudatlanok, hanem tudatosan éreznénk magunkat fizikai testünkön kívül és ébredéskor önmagunkat éreznénk ébresztőnknek. Így ismer meg a lélek egy benne lévő lényt a fizikai és éterteste mellett a harmadikat. Nevezzük ezt a lényt asztráltestnek és ez a szó ne jelöljön egyelőre semmi mást, mint amit lelki létünkön belül a leírt módon átélünk.

6. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az „én-testről” vagy „gondolat-testről”

Az az érzés, hogy fizikai testünkön kívül vagyunk, erősebb akkor, amikor asztráltestünkben éljük át élményeinket, annál mint amikor étertesti élményeink vannak. Ez utóbbiaknál érezzük ugyan, hogy kívül állunk azon a területen, ahol fizikai testünk van, de élményeink közben fizikai testünket is érezzük. Asztráltestünkben már magát a fizikai testet is valami külső dolognak érezzük. Az étertestünkbe való átmenetnél olyasvalamit érzünk, mintha saját lényünk tágulna ki; ezzel szemben mikor asztráltestünkbe éljük bele magunkat, ez olyan mintha egy másik lénybe ugranánk át. S úgy érezzük, hogy ebbe a lénybe szellemi lények egész világa hat bele. Az az érzésünk, hogy valamilyen módon kapcsolatban, sőt esetleg rokonságban is állunk ezekkel a lényekkel. Lassanként megtanuljuk, hogy milyen viszonyban állnak egymással ezek a lények. Az emberi tudat számára kiterjed a világ a szellem irányában. Az ember olyan lényeket lát, akiknek tevékenysége nyomán megtudja, hogy az emberiségfejlődés egymást követő korszakainak jellegét valóban lények határozzák meg. Ezek a Korszellemek vagy Őserők. Más lényeket is megismer, kiknek lelki léte úgy folyik, hogy gondolataik egyszersmind működő természeti erők. Az ember eljut oda, hogy belássa, csak az érzékszervi észlelés számára tűnik úgy, mintha a természeti erőkkel valóban úgy állna a dolog, ahogyan azt ez az érzékszervi észlelés hiszi. Megtudja, hogy a valóságban, ahol egy természeti erő hat, ott mindenütt egy lény gondolata jut kifejezésre, mint ahogy egy kézmozdulatban egy emberi lélek jut kifejezésre. – Mindez nem úgy történik, hogy az ember valamilyen elmélet alapján a természeti folyamatokhoz mögöttük álló lényeket gondol hozzá; az önmagát asztráltestében átélő ember olyan fogalommentes, konkrét kapcsolatba kerül ezekkel a lényekkel, mint a fizikai világban más emberi individuumokkal. Azok között a lények között, kiknek területére így belépünk, bizonyos rangsort találunk és a magasabb hierarchiák világáról beszélhetünk. Azokat a lényeket, kiknek gondolatai az érzékszervi észlelés számára természeti erőkként nyilvánulnak meg, Formaszellemeknek nevezhetjük.

Annak, hogy ebben a világban élményeink legyenek, előfeltétele, hogy fizikai világbeli lényünket éppúgy rajtunk kívül állónak érezzük, mint ahogy fizikai létünkben egy növényt rajtunk kívül álló lénynek tekintünk. Az, hogy így kívül állunk azon, amit a mindennapi életben saját lényünk egész terjedelmének kell, hogy érezzünk, rendkívül fájdalmasan érint mindaddig, amíg egy másik élmény nem csatlakozik hozzá. Annál, aki energikus benső lelki tevékenységet folytat, amely elvezet a lelki élet megfelelő mértékű megsűrítéséhez és megerősítéséhez, nem szükséges, hogy ez a fájdalom különösen erősen lépjen fel. Ilyenkor ugyanis azzal egyidejűleg, hogy beleéljük magunkat asztráltestünkbe, fokozatosan tapasztalni kezdjük a másik élményt is.

Ez a másik élmény abban áll, hogy mindazt, ami azelőtt lelkünkben és lelkünkön volt, bizonyos fajta emléknek érezzük, úgy, hogy saját korábbi énünkkel szemben úgy viseltetünk, mint a fizikai világban az emlékeinkkel szemben. Csak egy ilyen élmény által küzdhetjük ki annak teljes tudatát, hogy valóban mi magunk élünk benne saját lényünkkel egy egészen más világban, mint a fizikai világ. Most már tudjuk, hogy eddigi „énünk”, amit magunkon hordunk, valami más, mint amik tulajdonképpen vagyunk. Most szembe tudunk állni önmagunkkal. Képzetet nyerünk arról, ami most szemben áll saját lelkünkkel és amiről lelkünk azelőtt azt mondta: ez vagyok én magam. Most már nem azt mondja, hogy ez vagyok én magam, hanem azt, hogy „ezt mint valamit, magamon viselem”. Mint ahogy énünk a mindennapi életben önállónak érzi magát emlékeivel szemben, ugyanúgy a most kivívott Énünk is önállónak érzi magát korábbi énünkkel szemben, úgy érzi, hogy a tisztán szellemi lények világához tartozik. Abból, ahogy ez a tapasztalat jelentkezik – tapasztalat és megint csak nem elmélet – felismerjük, hogy mi is az tulajdonképpen, amit eddig énünknek tartottunk. Úgy mutatkozik meg, mint emlékképzetek szövedéke, melyeket a fizikai test, étertest és asztráltest úgy hoz létre, mint a tükör a tükörképet. Amennyire nem érzi egynek magát az ember tükörképével, éppoly kevéssé tartja az önmagát a szellemi világban átélő lélek egynek magát azzal, amit önmagáról a fizikai világban él át. A tükörkép hasonlatot természetesen csak hasonlatnak szabad venni, mert a tükörkép eltűnik, ha az ember a tükörhöz viszonyított helyzetét megváltoztatja. Az a szövedék, amely olyan, mintha emlékképzetekből volna szőve, és azt mutatja, hogy milyennek látja az ember önmagát a fizikai világban, önállóbb mint a tükörkép. A maga módján önálló lény. Valódi lelki mivoltunkhoz viszonyítva azonban mégis csak képe saját lényünknek. Valódi lelki mivoltunk érzi, hogy önmaga megnyilatkoztatásához szüksége van erre a képre. Tudja, hogy ez valami más, de azt is tudja, hogy sohasem jutott volna odáig, hogy bármit is valóban megtudjon magáról, ha nem ismerte volna meg magát először saját képmásaként abban a világban, amely külvilággá vált számára, mikor felemelkedett a szellemi világba.

Az emlékképzetek szövevényét, amire most már úgy tekintünk, mint korábbi „énünkre”, „én-testünknek” vagy „gondolat- testünknek” nevezhetjük. A „test” szót ebben az összefüggésben tágabb értelemben kell vennünk annál, amit általában testnek szoktunk nevezni. A „test” itt mindazt jelenti, amit magunkon átélünk és amiről nem mondjuk, hogy „ez vagyok én”, hanem magunkon viseljük.

Csak amikor a szellemi látó tudat eljutott odáig, hogy azt, amit eddig önmagának nevezett, emlékképzetek összességeként élje át, akkor juthat valódi tapasztalathoz arról, hogy mi rejtőzik a halál jelensége mögött. Mert most egy valóban valóságos világ lényéhez jutott el, s ebben a világban olyan lénynek érzi magát, aki mint egy emlékezetben meg tudja tartani azt, amit a fizikai létben átél. A fizikai létben átélteknek ahhoz, hogy tovább éljenek, szükségük van egy lényre, aki ugyanúgy meg tudja tartani őket, mint ahogy a fizikai létben mindennapi énünk megtartja az emlékképzeteket. Az érzékfeletti megismerés útján nyilvánvalóvá válik, hogy az ember valóban létezik a szellemi lények világában és hogy ő maga az, aki fizikai létét önmagában emlékként megőrzi. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a halál után mindabból, ami most vagyok, szellemi kutatással a következő választ kapjuk: az leszel, amit te magad őrzől meg magadból azon léted erejével, amit szellemi lényként más szellemi lények között élsz.

Az ember megismeri ezeknek a szellemi lényeknek a természetét, közöttük a sajátját is. Ehhez a megismeréshez közvetlen átélés útján jut. Átélése révén tudja, hogy a szellemi lények és velük együtt saját lelke is olyan létet él, melynek a fizikai lét csak átmeneti megnyilvánulása. A mindennapi tudat számára az mutatkozik meg – az első meditáció értelmében –, hogy a test olyan világhoz tartozik, amely csak a test halál utáni felbomlásán mutatja meg, hogy hogyan viseltetik iránta; az érzékfeletti megfigyelés viszont azt mutatja, hogy az emberi Én-lény olyan világhoz tartozik, amelyhez egészen más kötelékek fűzik, mint a testet a természeti törvényekhez. A születés és halál nem érinti azoknak a kötelékeknek legbensőbb mivoltát, amelyek az Én-lényt az érzékfeletti világ szellemi lényeihez kapcsolják. A fizikai testi életben ezek a kötelékek csak bizonyos módon nyilvánulnak meg. Ami ebben az életben megjelenik, az az érzékfeletti összefüggések kifejezése. S minthogy az ember érzékfeletti lény – és az érzékfeletti megfigyelés ilyennek is látja – ezért a halál nem befolyásolja az emberi lelkek egymáshoz való viszonyát az érzékfeletti világban sem. S arra az aggódó kérdésre, amely a lélek mindennapi tudatában ebben a primitív formában jelenik meg, hogy „viszontlátom-e halálom után azokat, akik a földi életben velem kapcsolatban álltak?” a valódi kutatás, amely ezen a területen a tapasztalat alapján való döntésre jogosult, határozott „igen”-nel kell hogy feleljen.

Mindaz, amit itt arról mondtunk, amit a lelki lény mint szellemi valóságot más szellemi lények világában átél, a lelki élet már többször említett erősítése révén látható. De elősegíthetjük ezt az élményt még bizonyos érzésekkel is, amelyeket magunkban kialakítunk. Azzal kapcsolatban, amit sorsunknak érzünk, úgy állunk szemben a fizikai világ mindennapi élményeivel, hogy az egyiket szimpatikusnak, a másikat antipatikusnak találjuk. Ha önvizsgálatunkban teljesen elfogulatlanok tudunk lenni önmagunkkal szemben, akkor be kell valljuk, hogy ezek a szimpátiák és antipátiák a legerősebbekhez tartoznak, amiket az ember csak érezhet. Már az az egyszerű meggondolás is hogy minden szükséges, amit az élet hoz és hogy sorsunkat el kell viselnünk, sokat segíthet abban, hogy életünket nyugodt lelki állapotban éljük le. Az emberi lény valódi megértéséhez azonban többre van szükség. Az említett meggondolás a legjobb szolgálatot teszi lelki életünknek, de a legtöbb esetben észrevehetjük majd, hogy a levetett szimpátiák és antipátiák csak a közvetlen tudatból tűntek el. Az emberi lény mélyebb rétegeibe vonultak vissza és mint lelki hangulat, vagy a test fáradtság- vagy egyéb érzéseként élik ki magukat. Csak akkor jutunk el oda, hogy lelki egyensúlyunkat valóban megőrizzük sorsunk eseményeivel szemben, ha ezen a téren is ugyanúgy járunk el, mint amikor lelki életünk általános megerősítése céljából ismételten és fokozott mértékben adjuk át magunkat bizonyos gondolatoknak vagy érzéseknek. Nem elég a meggondolás, amely csak az értelemszerű belátásig visz el; arra van szükség, hogy intenzíven együtt éljünk az ilyen meggondolással, hogy hosszú ideig megtartsuk lelkünkben és ugyanakkor tartsuk távol magunktól az érzékszervi benyomásokat és életünk egyéb emlékeit. Ez a gyakorlat elvezet egy bizonyos alaphangulathoz élet sorsunkkal szemben. Ilymódon teljesen kiűzhetjük magunkból az antipátiákat és szimpátiákat ezen a téren és végül mindazt, ami velünk történik, úgy látjuk közeledni, mint ahogy külső szemlélőként látjuk, hogy egy vízsugár a sziklára hull és onnan felcsapódik. Ez nem azt jelenti, hogy oda kell eljutnunk, hogy érzéketlenül viseltessünk sorsunk iránt. Aki oda jut, hogy közömbösen vesz mindent, ami vele történik, az egészen biztosan nem jár a helyes úton. Hiszen nem vagyunk részvétlenek aziránt sem, ami a külvilágban nem érinti sorsszerűen saját lelkünket. Örömmel vagy idegenkedéssel nézzük azt, ami szemünk előtt lejátszódik. Ne az élet iránti részvétlenségre törekedjék az, aki érzékfeletti megismeréshez akar jutni, hanem arra, hogy átalakuljon az a mód, ahogyan az „én” résztvesz mindabban, ami sorsszerűen érinti. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ez az átalakulás nem gyengíti, hanem inkább erősiti az érzelmi élet elevenségét. A mindennapi életben sokminden könnyet csal szemünkbe, ami saját lelkünket éri sorsszerűen. Ha felküzdhetjük magunkat ahhoz a nézőponthoz is, hogy ugyanazt az eleven érzést, amit saját balszerencsénk iránt érzünk, érezzük akkor is, ha egy másik embert ér ugyanez a csapás. A sorsszerű események átélésénél könnyebben eljutunk ide, mint pl. képességeinkkel kapcsolatban. Nem könnyű eljutni egy olyan gondolathoz, ami éppen olyan örömben nyilvánul meg ha más valaki rendelkezik valamilyen képességgel, mint ha mi magunk rendelkezünk vele.

Ha önvizsgálatunkkal megpróbálunk lelkünk legmélyebb rétegeibe is eljutni, ott sok önző örömet találhatunk olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket mi magunk tudunk. Az intenzív, ismételt meditatív együttélés azzal a gondolattal, hogy az emberiség életmenete számára sok vonatkozásban mindegy, hogy én tudok valamit, vagy más, messzire vezethet azon az úton, hogy valóban higgadtan álljunk szemben azzal, amit legbensőbb sorsunknak érzünk. Lelki életünknek ilyen gondolat-erőkkel történő megerősítése sohasem vezethet oda, hogy képességeink iránti érzésünket pusztán letompítjuk; inkább átváltoztatjuk. Szükségét érezzük annak, hogy képességeinknek megfelelően viselkedjünk.

Ezzel már rá is mutattunk arra az irányra, amelyben lelki életűnknek gondolat-erőkkel való erősítése halad. Megismerünk valamit önmagunkban, ami a lélek előtt úgy jelenik meg, mint egy második lény saját bensejében. Ez különösen akkor nyilvánul meg, ha olyan gondolatokat fűzünk hozzá, amelyek megmutatják, hogy mindennapi életünkben hogyan idézzük elő ezt vagy azt sorsunkban. Hiszen észrevesszük, hogy ez vagy az nem történt volna velünk, ha mi magunk egy korábbi időpontban nem viselkedtünk volna egy bizonyos módon. Ami az emberrel ma történik, sokszor abból adódik, amit tegnap tett. Abból a célból, hogy lelki élményeinket tovább vezessük annál, ameddig egy bizonyos időpontban elértek, visszapillanthatunk eddigi élményeinkre. Felkereshetünk mindent, ami azt mutatja, hogy a későbbi sorseseményeket korábban mi magunk készítettük elő. Megkísérelhetjük, hogy az életünkre való ilyen visszapillantásnál eljussunk addig az időpontig, amelyben a gyermek tudata felébred, úgyhogy későbbi életében vissza tud emlékezni arra, amit ettől fogva átélt. Ha az ilyen visszapillantást úgy végezzük, hogy közben kikapcsoljuk a sorseseményekkel kapcsolatos szokásos önös szimpátiákat és antipátiákat, akkor amikor emlékezetben elérkezünk gyermekkorunk említett időpontjához, úgy állunk szemben önmagunkkal, hogy ezt gondoljuk: csak ettől kezdve volt meg a lehetőséged arra, hogy magadat önmagadban érezd és lelki életeden tudatosan munkálkodjál; „éned” azonban azelőtt is itt volt és ha nem is dolgozott tudatosan benned, ő szerezte meg neked a tudás képességét és ő segített hozzá minden egyébhez is, amiről tudsz. Amit semmiféle értelemszerű megfontolás nem képes elismerni, ahhoz eljutunk, ha a leírt módon viseltetünk sorsunkkal szemben. Megtanuljuk, hogy figyeljük sorseseményeinket; ezt teljes lelki nyugalommal tesszük; elfogulatlanul nézzük amint bekövetkeznek, de önmagunkat látjuk abban a lényben, aki ezeket az eseményeket hozza. S ha így nézzük önmagunkat, akkor úgy mutatkoznak meg lelkünk előtt sorsunknak azok a feltételei, melyek már a születéssel adva vannak, hogy azok saját Énünkkel állnak kapcsolatban. Felküzdjük magunkat oda, hogy így gondolkodjunk: Ahogy tudatod felébredése után munkálkodtál magadon, ugyanúgy munkálkodtál már magadon mielőtt jelenlegi tudatod felébredt volna. Ha felküzdjük magunkat annak felismeréséhez, hogy mindennapi énünkben egy e fölé rendelt Én van, ez nemcsak azt eredményezi, hogy azt mondhatjuk: gondolatom elvezet oda, hogy elméletileg kieszeljek egy felsőbbrendű Ént, hanem azt is, hogy ennek az Énnek eleven lényét a maga valóságában mint erőt érzem magamban és mindennapi énemet úgy érzékelem, mint ennek a másik Énnek a teremtményét. Ez az érzés már valóban annak a kezdete, hogy meglássuk lelkünk szellemi mivoltát. S ha nem vezet el semmihez, akkor ez csak azért van, mert megállunk a kezdetnél. Ez a kezdet esetleg csak egy alig észrevehető tompa érzés. Talán sokáig ez is marad. De ha erőteljesen folytatjuk azt, ami ehhez a kezdethez elvezetett, végül eljutunk a lélek szellemi mivoltának látásához. Aki eljutott ehhez a látáshoz, teljesen érthetőnek találja, hogy az olyan ember, akinek nincs tapasztalata ezen a téren, azt mondja, hogy aki azt hiszi, hogy ilyesmit lát, az csak bizonyos lelki manipuláció – önszuggesztió – útján jutott el a magasabbrendű Énről való képzelgéshez. De aki ilyen látással rendelkezik, az azt is tudja, hogy az ilyen fajta kifogás csak a tapasztalat hiányából eredhet. Mert aki a leírtakat komolyan végigcsinálja, az megszerzi azt a képességet, hogy képzelődéseit a valóságtól meg tudja különböztetni. Az ilyen lelki vándorúthoz szükséges tevékenység és benső élmények – ha helyes úton járunk – oda vezetnek, hogy a képzelődés és a valóság tekintetében önmagunkkal szemben a legnagyobb elővigyázattal élünk. Mikor arra törekszünk, hogy felsőbbrendű Énünkben mint szellemi lényt éljük át önmagunkat akkor járunk el a célnak megfelelően, ha főélményünk abban áll, amit a jelen meditáció elején jellemeztünk, a másodsorban említetteket pedig úgy tekintjük mint segítséget lelki vándorutunkon.

7. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az érzékfeletti világok átélésének módjáról

Némely ember elrettentőknek találhatja azokat az élményeket, melyekre szüksége van a léleknek, ha be akar hatolni az érzékfeletti világokba. Az ilyen ember úgy gondolkodhat, hogy nem tudja, mi lesz vele, ha belemerészkedik ezekbe a folyamatokba, és nem tudhatja, hogyan fogja őket elviselni. Az ilyen érzés hatása alatt könnyen arra a gondolatra juthat, hogy jobb, ha nem avatkozik bele mesterségesen lelki fejlődésébe, inkább nyugodtan rábízza, magát a tudatán kívül működő vezetésre és kivárja, hogy az idők folyamán hová juttatja el ez a vezetés az embert. Az ilyen gondolatot azonban mindig el kell utasítania annak, aki elevenen át tudja élni azt a másik gondolatot, hogy az emberi lény természetében rejlik, hogy önmagát előbbre vigye és hogy a lelkében kibontakozásra váró erőket kötelessége ellenére sorvadni hagyná, ha nem törődne velük. Minden emberi lélekben benne vannak az önfejlesztés erői és egyetlen lélek sincs, aki ezeknek az erőknek a kifejlesztésére felhívó hangot ne akarná meghallani, ha ennek jelentőségéről valamilyen módon tudomást szerezhet.

Nem is fogja senki magát lebeszélni hagyni a magasabb világokba való felemelkedésről, ha eleve nem viszonyul rosszul az átélendő folyamatokhoz. Ezek a folyamatok olyanok, amilyennek az előző meditációkban leírtuk őket. Ha szavakkal fejezzük ki őket – melyeket csak a mindennapi életből meríthetünk – akkor csakis így fejezhetők ki helyesen. Mert az érzékfeletti megismerési út élményei úgy jelentkeznek az emberi lélek számára, hogy teljesen azonosak azzal, amit a léleknek a felfokozott magányérzés, a feneketlen mélység felett való lebegés érzése, vagy hasonlók jelenthetnek. Az ilyen érzések átélése közben születnek meg a megismerési úthoz szükséges erők. Ezek az érzékfeletti megismerés gyümölcseinek csirái.

Bizonyos mértékben minden ilyen élmény hordoz magában valamit, ami mélyen el van rejtve benne. Mikor aztán az élményt átéljük, ez a rejtett tartalom a végsőkig feszül; valami szétrobbantja a magányérzést, amely burokként veszi körül ezt a „valamit” és betör a lelki életbe mint a megismerés eszköze.

Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ha helyes úton járunk, minden ilyen élmény mögött azonnal megjelenik egy másik. Ez úgy van, hogy ha az egyik megjelent, a másik sem maradhat el. Ahhoz, amit az embernek el kell viselnie, azonnal megkapja az erőt is, hogy valóban el tudja viselni, ha hajlandó belső elmélyedéssel felkutatni magában ezt az erőt, ha időt enged magának arra, hogy észre is vegye azt, ami lelkében meg akar nyilatkozni. Ha valami olyan következik be, ami fájdalmat okoz, de ugyanakkor az a biztos érzés él lelkünkben, hogy vannak olyan erők, amik segítenek a fájdalmat elviselni és mi kapcsolatba léphetünk ezekkel az erőkkel, akkor eljutunk oda, hogy úgy viseltetünk ezekkel az élményekkel szemben, amelyek a mindennapi életben elviselhetetlenek volnának, mintha önmagunk nézői lennénk. Ez teszi, hogy olyan emberek, akik az érzékfeletti megismerés útjára léptek, átélik bensőjükben az érzéshullámokat, de a fizikai életben mégis teljesen higgadtnak mutatkoznak. Kétségtelenül előfordulhat az is, hogy benső élményeink hatása a fizikai világban való külső életünkben is megmutatkozik, és ilyenkor egy ideig nem tudunk úgy megbírkózni életünkkel és önmagunkkal, mint akkor, amikor még nem jártunk a megismerési úton. Ilyenkor arra vagyunk utalva, hogy azokat az erőket, amelyek segítenek abban, hogy újra egyenesbe kerüljünk, abból merítsük, amit bensőnkben már kivívtunk. Ha helyesen járjuk a megismerés útját, nem adódhat olyan helyzet, ahol ez nem volna lehetséges.

A megismeréshez vezető legjobb út mindig az, amelyik a lelki életnek erőteljes gondolatok vagy erőteljes érzések útján történő megerősítése vagy megsűrítése segítségével vezet el az érzékfeletti világba. Nem arról van itt szó, hogy a gondolatokat vagy érzéseket úgy éljük át, ahogyan ezt azért szoktuk tenni, hogy a fizikai világban eligazodjunk, hanem arról, hogy intenzíven együtt éljünk vagy benne éljünk a gondolatban vagy érzésben és minden lelki erőnket bennük összpontosítsuk. Elmélyedésünk idején egyedül ezek töltsék be tudatunkat. Vegyünk pl. egy olyan gondolatot, amely lelkünket bizonyos meggyőződésre vezette. Egyelőre ne törődjünk azzal, hogy milyen mértékben meggyőző, csak éljünk együtt újra és újra ezzel a gondolattal, váljunk teljesen eggyé vele. Egyáltalán nem szükséges, hogy ez a magasabb világrendre vonatkozó gondolat legyen, bár az ilyen gondolat még célravezetőbb. Választhatunk az ilyen elmélyedéshez egy olyan gondolatot is, amely egy mindennapi élményünk képe. Gyümölcsözők az olyan érzések, amelyek szeretetből fakadó jótettekre való elhatározásainkkal kapcsolatosak és amelyeket emberien meleg őszinte élményként gyújthatunk fel magunkban. Hasznosak – ha elsősorban megismerésre törekszünk – a jelképes képzetek, melyeket az életből nyerünk, vagy olyan emberek tanácsára választunk, akik bizonyos mértékben szakértők ezen a téren, mert ismerik az alkalmazott eszközök értékét abból, amit maguk nyertek tőlük.

Az ilyen elmélyedéssel – amely szokásunkká, sőt életfeltételünkké kell, hogy váljék, mint ahogy a lélegzés testi élet feltételünk – összpontosítjuk lelki erőinket és ezáltal erősítjük őket. De ehhez el kell érnünk azt, hogy elmélyedésünk ideje alatt sem külső érzékszervi benyomások sem ezek emlékei ne kerüljenek lelkünkbe. El kell hallgatnia minden egyéb emléknek is mindarról, amit mindennapi életünkben tapasztaltunk, ami örömöt vagy fájdalmat okozott, úgyhogy lelkünket kizárólag annak adjuk át, amit mi magunk akarunk, hogy benne legyen. Az érzékfeletti megismeréshez szükséges erők helyes módon csakis az ilyen elmélyedésekből bontakoznak ki, melyek tartalmát és formáját saját lelki erőinkkel hívjuk elő. Nem az a lényeges, hogy honnan vesszük elmélyedésünk tartalmát; kaphatjuk egy ezen a téren járatos személytől vagy meríthetjük a szellemtudományos irodalomból, csak az a fontos, hogy mi magunk tegyük benső élményünkké és ne csak az késztessen elmélyülésre, ami saját lelkünkből származik, amit mi magunk tartunk elmélyülésre a legalkalmasabb tartalomnak. Az ilyen tartalomnak azért kevés az ereje, mert lelkünk eleve rokonságban érzi magát vele, ezért nincs rá alkalma, hogy a szükséges erőfeszítést megtegye azért, hogy előbb eggyé váljon vele. Pedig éppen ez az erőfeszítés segít hozzá az érzékfeletti megismeréshez, nem maga az eggyé válás az elmélyedés tartalmával.

Más úton is eljuthatunk az érzékfeletti látáshoz. Vannak emberek, akiknek olyan az egész megalkotottságuk, hogy benső elmélyüléshez, mélységes átélésekhez juthatnak. Ezáltal érzékfeletti megismerő erők oldódhatnak el lelkükben. Gyakran adódhatnak ilyen erők olyan lelkekben is, akikről azt hihetné az ember, hogy ilyenfajta élményekre egyáltalán nem voltak predesztinálva. A legkülönfélébb módon léphet fel az érzékfeletti lelki élet, de olyan élményeink, melyeknek urai vagyunk, mint ahogy urai vagyunk önmagunknak mindennapi fizikai életünkben, csak akkor lehetnek, ha a leírt megismerési úton haladunk. Az érzékfeletti világ minden más betörése lelki életünkbe csak oda vezethet, hogy az élmények kényszerszerűen jelentkeznek és az ember elvész bennük, vagy pedig értékük, az igazi szellemi világon belüli valódi jelentőségük tekintetében a legkülönbözőbb tévedések áldozata lesz.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a lélek az érzékfeletti megismerési úton vándorol. Előfordulhat, hogy az ember fizikai életében egyáltalán nem hajlamos arra, hogy tévedések és illúziók áldozata legyen, amint azonban az érzékfeletti világba lép, a leghiszékenyebb módon adja át magát az ilyen csalódásoknak és illúzióknak. Az is megtörténhet, hogy valakinek fizikai életében egészen jó, egészséges igazságérzéke van, amely azt mondja: valamely dologról vagy folyamatról nem szabad azt hinned, ami csak önösségedet elégíti ki! – és mégis oda juthat ez a lélek, hogy azt lássa az érzékfeletti világban, ami megfelel ennek az önösségnek. Meg kell gondolnunk, mennyire vesz részt önösségünk abban, hogy mit látunk. Azt látjuk, amire önösségünk hajlama szerint irányul. Nem tudjuk, hogy ő irányítja szellemi tekintetünket és amit látunk, természetesen valóságnak tartjuk. Csak az tud megvédeni ettől, ha helyes önmegfigyeléssel, önismeretre való erős törekvéssel egyre inkább hajlamossá tesszük magunkat az érzékfeletti megismerési úton arra, hogy valóban észrevegyük, mennyi önösség van lelkünkben és hogy mikor jut ez szóhoz. Ha elmélyülünk annak a lehetőségébe, hogy lelkünk néha az önösség hibájába eshet és ezzel a ténnyel kíméletlenül szembe nézünk, akkor lassanként megszabadulunk attól, hogy önösségünk vezessen.

Hogy a lélek valóban akadálytalanul mozogjon a magasabb világokban, ahhoz tudnia kell, hogy bizonyos lelki tulajdonságok egészen másként állnak szemben a szellemi világgal, mint a fizikai világgal. Ez különösen akkor szembetűnő, ha a morális lelki tulajdonságokat nézzük. A fizikai létben meg kell különböztetnünk egymástól a természeti törvényeket és a morális törvényeket. Ha a természeti folyamatok menetére akarunk magyarázatot kapni, nem használhatunk morális fogalmakat. A mérges növényt megmagyarázzuk a természeti törvények alapján és nem ítéljük el azért mert mérgező. Tisztában kell lennünk avval is, hogy az állatvilágban legfeljebb némi hasonlóság mutatkozik a moralitáshoz, de a szó valódi értelmében vett morális ítélet csak zavarólag hatna avval kapcsolatban, amiről itt valójában szó van. Az emberi élet összefüggéseiben kezd jelentőssé válni a morális megítélés a lét értékeivel kapcsolatban. Ettől teszi állandóan függővé az ember saját értékét, mikor eljutott oda, hogy elfogulatlanul ítélje meg önmagát. Senkinek sem juthat azonban eszébe – ha helyesen nézi a fizikai létet – hogy a természeti törvényeket a morális törvényekkel azonosnak vagy akár csak hozzájuk hasonlónak tekintse.

Ez megváltozik amint belépünk a magasabb világokba. Minél szellemibbek azok a világok, amelyekbe belépünk, annál inkább egybeesnek bennük a morális törvények és azok, amiket ezekben a világokban természeti törvényeknek hívhatunk. A fizikai életben tudjuk, hogy nem beszélünk a szó konkrét értelmében, mikor egy rossz tettről azt mondjuk, hogy „égeti a lelket”. Tudjuk, hogy a természetes égés valami egészen más. Az érzékfeletti világokban nincs meg ez a különbség. A gyűlölet vagy az irigység erői ott úgy hatnak, hogy hatásukat ezen világok természeti folyamatainak nevezhetjük. A gyűlölet vagy az irigység ott úgy hat, mintha a gyűlölt vagy irigyelt lény elpusztítaná, kioltaná a gyűlölködőt vagy irigykedőt; tehát pusztító folyamatok jönnek létre, amelyek károsak a szellemi lény számára. A szeretet úgy hat a szellemi világokban, hogy hatását mint a meleg kisugárzását, teremtőnek, előmozdítónak kell tekintenünk.

Ezt már az ember étertestén is megfigyelhetjük. A fizikai világban a természeti törvények alapján ugyanúgy magyarázzuk annak a kéznek a működését, amely egy immorális tettet hajt végre, mint azét, amely a morális cselekvést szolgálja.

Az ember bizonyos éteri részei azonban fejletlenek maradnak, ha az azoknak megfelelő morális érzések nincsenek meg az emberben. Az ember étertesti szerveinek tökéletlen fejlettsége morális jellegű tulajdonságokra vezethető vissza, mint ahogy a fizikai létben a természeti folyamatokat a természeti törvényekkel magyarázzuk. Sohasem szabad azonban valamely fizikai szervünk tökéletlen fejlődéséből a megfelelő étertesti rész tökéletlen fejlettségére következtetni. Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a különböző világokban különböző törvényszerűségek érvényesek. Egy ember esetleg tökéletlenül képezi ki valamelyik fizikai szervét; ennek megfelelő étertesti szerve ettől még nemcsak normálisan tökéletes lehet, de ugyanolyan mértékben lehet tökéletes, mint amilyen mértékben fizikai szerve tökéletlen.

Jelentős különbség mutatkozik az érzékfeletti világok és a fizikai világ között mindazokkal a képzetekkel kapcsolatban is, amelyek a „széppel” és „csúnyával” állnak összefüggésben. Az a mód, ahogy ezeket a fogalmakat a fizikai világban használják, elveszti minden jelentőségét, amint belépünk az érzékfeletti világokba. Itt, ha a szónak a fizikai világbeli jelentésére gondolunk, csak azt a lényt nevezhetjük „szépnek”, aki képes mindazt, amit önmagában átél, világa többi lénye számára úgy kinyilatkoztatni, hogy ezek az ő teljes élményében részt vehetnek. A magasabb világokban tehát azt a képességet nevezhetjük „szépségnek”, hogy egy lény önmagát teljesen ki tudja nyilatkoztatni mindazzal együtt, ami bensejében van, és semmit sem kénytelen magába rejteni. Ez a fogalom teljesen egybeesik a fenntartás nélküli őszinteséggel, azzal, hogy egy lény becsületesen megnyilvánítja életében azt, amit bensejében hordoz. „Csúnyának” itt azt nevezhetnénk, aki nem akarja benső tartalmát kifelé megnyilatkoztatni, aki saját élményeit megtartja magának, aki bizonyos tulajdonságait elrejti más lények elől. Az ilyen lény kivonja magát szellemi környezetéből. Ez a fogalom egybeesik a nem becsületes megnyilatkozással. Hazudni és csúnyának lenni az mint valóság ugyanaz a szellemi világban, úgyhogy a hazug lény az, aki ott csúnyának mutatkozik.

Annak is egészen más jelentése van a szellemi világban, amit a fizikai létben vágyként, kívánságként ismerünk. Olyan vágyak, amik a fizikai világban az ember benső természetéből származnak, nincsenek a szellemi világban. Amit ott vágynak nevezhetünk, azt az gyújtja fel, amit egy lény önmagán kívül lát. Egy lény pl. aki úgy érzi, hogy hiányzik belőle valamilyen tulajdonság, amelynek pedig természete szerint meg kellene benne lennie, lát egy másik lényt, akiben megvan ez a tulajdonság. És ezt a lényt kénytelen állandóan maga előtt látni. Mint ahogy a fizikai világban természetszerűen látja szemünk azt, ami látható, az érzékfeletti világban a lényeket valamely tulajdonság hiánya állandóan egy olyan másik lény közelébe vezeti, akiben a szóbanforgó jótulajdonság megvan. Ennek a lénynek a látása olyan, mint egy állandó szemrehányás és ez valóságos erőként hat, úgyhogy a másik lény látása azt a vágyat kelti fel a hibával sújtott emberben, hogy hibáját kijavítsa. Ez egészen másfajta élmény, mint fizikai világbeli vágyaink. Ezek a szellemi világbeli körülmények nem befolyásolják szabad akaratunkat. A lények védekezhetnek az ellen, amit az ilyen látvány fel akar bennük kelteni. Akkor lassankint elérik, hogy elkerülnek a példaképül szolgáló lény közeléből. Ennek azonban az a következménye, hogy a példaképét elhárító lény önmagát olyan világokba helyezi át, ahol rosszabbak a létfeltételek, mint abban a világban, amely eredetileg az ő világa lett volna.

Ez mind azt mutatja az emberi léleknek, hogy mikor az érzékfeletti világokba lépünk, át kell alakítanunk képzetvilágunkat. Ha helyesen akarjuk leírni az érzékfeletti világokat, fogalmainkat át kell alakítanunk, ki kell bővítenünk, más fogalmakkal össze kell olvasztanunk. Ebből adódik, hogy az érzékfeletti világok olyan leírásaiban, amelyek a fizikai világ számára alkotott fogalmakat minden változtatás nélkül akarják használni, mindig van valami, ami nem találó. Helyes emberi érzés az alapja annak, hogy olyan fogalmakat, melyeknek csak az érzékfeletti világokban van teljes jelentőségük, a fizikai életben is használnak, többé-kevésbé jelképesen, vagy úgy is, hogy a dolgok valóságos megjelölésére használják őket. így pl. a hazugságot valaki valóban csúnyának érezheti. Ahhoz képest azonban, amit ez a fogalom az érzékfeletti világban jelöl, ez a fizikai világbeli szóhasználat mégis csak hasonlat, amely azért jön létre, mert minden világ kapcsolatban áll egymással és ezeket a kapcsolatokat fizikai életében homályosan érzi, és anélkül, hogy tudna róla, elgondolja az ember. Figyelembe kell azonban venni, hogy a fizikai életben a hazugság, amit csúnyának érzünk, külső megjelenésében nem feltétlenül csúnya. Teljesen összekevernénk a fogalmakat, ha az érzékelhető természetben valami csúnyát a hazugságból kiindulva akarnánk megmagyarázni. Az érzékfeletti világban azonban úgy van, hogy az, ami hazug – ha helyesen látjuk – megnyilatkozásában csúnyának hat. De itt is előfordulhatnak tévedések, melyektől óvakodni kell. A lélek elé egy olyan lény kerülhet az érzékfeletti világban, aki joggal nevezhető gonosznak és aki mégis olyan képben nyilvánul meg, amit „szépnek” nevezünk, ha a „szép”-re azt a képzetet alkalmazzuk, amelyet a fizikai életből hoztunk magunkkal Ez esetben csak akkor fogunk helyesen látni, ha a lény legbensejébe hatolunk. Akkor átéljük, hogy a szép megnyilatkozás csak álarc, ami nem felel meg a lény mivoltának és azt, amit a fizikai életből merített képzeteinkkel „szépnek” akartunk látni, fokozott mértékben csúnyának fogjuk találni. Abban a pillanatban, mikor ez sikerül, a „gonosz” lény már nem képes többé magát „szépnek” feltüntetni. Az ilyen szemlélő előtt fel kell hogy fedje valódi alakját, amely csak tökéletlen kifejezése lehet annak, ami bensejében van. Az érzékfeletti világ ilyen jelenségei különösen szemléltetik, mennyire meg kell változtatni emberi képzeteinket mikor belépünk ebbe a világba.

8. MEDITÁCIÓ

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az ember ismétlődő földi életeinek látásáról

Az érzékfeletti világokba vezető lelki vándorút veszélyeiről beszélni tulajdonképpen teljesen jogosulatlan, ha ez a vándorlás megfelelő módon történik. Nem érné el célját, ha lelki magatartási szabályai között bármi is volna, ami veszélyt hozna az emberre. Célja inkább az, hogy a lelket egyre inkább erősítse, erőit összevonja, hogy az ember képes legyen elviselni azokat a lelki élményeket, amelyeket át kell élnie, ha a fizikai világon kívül más világokat is meg akar látni és meg akar érteni.

Lényeges különbség a fizikai világ és az érzékfeletti világok között az is, hogy az érzékfeletti világokban a látás, az észlelés és a megértés más viszonyban állnak egymással, mint a fizikai életben. Aki hall valamit a fizikai világ egy bizonyos részéről, az némi joggal úgy érzi, hogy csak akkor jut el a teljes megértéséhez, ha látja, ha észleli is, amit hallott. Az ember úgy gondolja, hogy egy tájat, egy festményt csak akkor ért meg, ha látta. Az érzékfeletti világokat tökéletesen megérthetjük egy szakszerű leirás alapján, ha elfogulatlan ítélőképességgel fogadjuk. A szellemi világok összes életet előmozdító és megnyugtató erőinek megértéséhez és átéléséhez elegendők azok a leírások, melyeket a szellemi látók adnak róluk. Valódi megismeréshez ezekről a világokról csak azok juthatnak, akik képesek a fizikai világon kívüli megfigyelésekre. A szellemi világ leírásai végső soron mindig szellemi világ látóitól kell hogy származzanak. Amennyi ismeretre azonban ezekről a világokról lelki életünknek szüksége van, azt megértés útján elérhetjük. Teljes mértékben lehetséges, hogy valaki egyáltalán nem tud betekinteni az érzékfeletti világokba és mégis tökéletesen érti őket összes sajátságaikkal együtt; úgy érti őket, ahogy a lélek erre bizonyos körülmények között teljes joggal állandóan vágyik és ahogy erre vágynia is kell.

Ezért lehetséges, hogy valaki elmélyedése tárgyát a szellemi világokról nyert képzeteinek kincsestárából meríti. Az ilyen tárgy a legjobb az elmélyülésre, ez vezet a legbiztosabban célhoz. Nem felel meg a tényeknek az a hit, hogy akadályozza a szellemi látás megszerzését, ha mielőtt látnánk, megértés útján szerzünk ismereteket ezekről a világokról. Ennek inkább az ellenkezője igaz, vagyis az, hogy biztosabban és könnyebben jutunk el a látáshoz az ezt megelőző megértés birtokában, mint e nélkül. Hogy valaki megáll-e a megértésnél, vagy a látás elérésére törekszik, az attól függ, hogy fellépett-e már benne vagy sem az a vágy, hogy saját maga tudjon megfigyeléseket tenni a szellemi világban. Ha fellépett, akkor már nem is tehet mást, mint hogy keresse az alkalmat arra, hogy valóban megkezdje az érzékfeletti világokba vezető lelki vándorutat. A mi időnktől kezdve egyre több és több ember fog vágyakozni ezeknek a világoknak a megértésére, mert az élet igazi megfigyelése azt mutatja, hogy mostantól kezdve olyan állapotba kerülnek az emberi lelkek, hogy az érzékfeletti világok megértése nélkül nem kerülhetnek megfelelő viszonyba az élettel.

Mikor az ember odáig jutott el lelki vándorútján, hogy mindazt, amit a fizikai életben „önmagának”, saját lényének nevez, most emlékként hordozza magában és önmagát most már a lelki erőfeszítések árán kivívott felsőbbrendű „Énjében” éli át, akkor képessé válik arra, hogy az életfolyamatot a fizikai földi léten túl is lássa. Szellemi tekintetével látja azt a tényt, hogy fizikai létét megelőzte. Énjének egy másik léte a szellemi világban, és hogy fizikai léte alakulásának valódi okai ebben a szellemi létben rejlenek. Ismertté válik tehát számára az a tény, hogy fizikai léte előtt, amelybe akkor lépett be, amikor fizikai testét megkapta, már élt, éspedig tisztán szellemi létet élt. – Látjuk, hogy amilyenek mint emberek most vagyunk, ilyen és ilyen képességekkel, ilyen és ilyen ösztönökkel, az mind abban a létben készült elő, amit ezelőtt egy tisztán szellemi világban éltünk. Látjuk magunkat a földi világba való belépésünk előtt mint szellemileg élő lényt, aki arra törekedett, hogy mint fizikai lény majd azokkal a képességekkel és lelki tulajdonságokkal legyen felruházva, amelyeket most magunkban hordunk és születésünk óta kifejlesztettünk. Tévedne, aki ezt mondaná: hogyan törekedhettem volna szellemi életemben olyan képességekre és ösztönökre, amelyek most, amikor megvannak bennem, egyáltalán nem tetszenek nekem? Nem az számít, hogy a léleknek a fizikai életben tetszik-e valami vagy sem; a szellemi létben egészen más szempontokon alapulnak törekvései, mint később a fizikai életben. A tudás és akarás módja teljesen különböző ebben a két világban. A szellemi létben tudjuk, hogy fejlődésünk összessége szempontjából olyan fizikai életre van szükségünk, amely lelkünk számára a fizikai létben esetleg nem szimpatikus vagy nyomasztó lesz és mégis erre törekszünk, mert a szellemi létben nem azt nézzük, hogy mi szimpatikus és kellemes, hanem azt, hogy mire van szükségünk lényünk helyes kibontakozásához.

Ugyanígy áll a dolog az élet sorsokkal. Látjuk sorsunkat és szellemileg látjuk, hogy szellemi létünkben készítettük elő mindazt, ami szimpatikus és nem szimpatikus benne, hogy mi magunk idéztük elő azokat a körülményeket, amelyek boldogító vagy fájdalmas élményeinket okozták. Itt is érthetetlennek találhatja az ember, amíg csak a fizikai létben éli át magát, hogy bizonyos életkörülményeit ő maga idézte elő, de a szellemi létben rendelkezett valamivel, amit érzékfeletti belátásnak nevezhetnénk, és ezért így gondolkodott: át kell élned ezt a fájdalmas vagy nem szimpatikus dolgot, mert csak egy ilyen élmény vezet fejlődésed összességében egy fokkal feljebb. Ha csak a fizikai lét szempontjai alapján ítéljük meg egy ember földi életét, sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyire vitte ez őt előbbre összfejlődésében.

Mikor megismertük a földi létet megelőző szellemi létet, felismerjük azokat az okokat is, melyek miatt szellemi létünkben földi életünk idejére bizonyos megalkotottságra és bizonyos sorsra törekedtünk. Ezek az okok egy korábbi földi élethez vezetnek, melyet a múltban átéltünk. Aszerint, hogy ez miként folyt le, aszerint, hogy ott milyen tapasztalatokra tettünk szert, milyen, képességeket szereztünk meg, az ezt követő szellemi létben arra törekedtünk, hogy tökéletlenül átélt tapasztalatainkat újabb földi életünkben helyesebben csináljuk, kifejletlenül maradt képességeinket kifejlesszük. Ha pl. valami jogtalanságot követtünk el valakivel szemben, szellemi létünkben érezzük, hogy megzavartuk vele a világrendet, ezért szükség van rá, hogy a szóbanforgó emberrel egyik következő életünkben egyszerre legyünk a Földön és olyan kapcsolatban álljunk vele, hogy a jogtalanságot jóvá tehessük. További lelki fejlődéssel odáig tágul szellemi látásunk, hogy előző földi életek egész sorára tudunk visszatekinteni. Ilymódon eljutunk oda, hogy megfigyelés alapján ismerjük meg felsőbbrendű „Énünk’’ valódi életútját. Látjuk, hogy az ember földi léte összességét ismételt földi életek formájában éli le, és hogy a földi életek között mindig tisztán szellemi létben él; látja azt is, hogy a szellemi létek a földi életekkel törvényszerű, összefüggésben állnak. Így jut el az ismételt földi életekről való tudásunk azoknak valódi megfigyeléséig. (Csak az ismételten előforduló tévedések megelőzése céljából említem meg a következőket, amiket más írásaimban részletesebben kifejtettem: Az ember teljes léte nem úgy folyik le, hogy az élet örökké ismétlődik. Egy bizonyos számú ismétlés van, ezeket egészen másfajta létformák előzik meg és egészen másfajták követik, s mindez egészében bölcsességgel teli fejlődésként mutatkozik meg.)

Azt, hogy az ember ismételt földi életeken át fejlődik, a fizikai lét ésszerű megfigyelése révén is beláthatjuk. A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei és a Szellemtudomány körvonalai című munkáimban, valamint kisebb írásaimban megpróbáltam az ismételt földi életekre és azok összefüggéseire vonatkozó bizonyítékokkal szolgálni a jelenlegi természettudományos fejlődéstan tudományos megfontolásainak formájában. Ezekben azt akartam megmutatni, hogy az a következetes gondolkodás és kutatás, amely a természettudományos kutatásokat valóban végigvezeti, kénytelen az utóbbi időkben megjelent fejlődési gondolatot az emberrel kapcsolatban úgy alakítani, hogy az ember valódi lényét lelki individualitását valami olyannak tekintse, ami ismételt földi életeken és köztük lévő tisztán szellemi életeken át fejlődik. Azokat a bizonyítékokat, amelyekkel ott megpróbálkoztam, természetesen ki lehet bővíteni, tökéletesíteni lehet. De mindenképpen jogosnak tűnik az a vélemény, hogy a bizonyítékoknak a tudományos megismerés számára ezen a területen éppen akkora értékük van, mint a természettudományos bizonyítékoknak. Semmi sincs a szellemtudományban, amit ilyen bizonyítékokkal ne lehetne alátámasztani. Egészen természetes, hogy a szellemtudományos bizonyítékok sokkal nehezebben találnak megértésre, mint a természettudományos bizonyítékok. Ez nem azért van, mert kevésbé szigorúak, hanem mert mikor az ember előttük áll, nem érzi lába alatt a fizikai tények talaját, ami a természettudományoknál megkönnyíti a bizonyítékok elfogadását. Ennek azonban semmi köze a bizonyító erőhöz. Aki képes rá, hogy elfogulatlanul hasonlítsa össze a természettudományos bizonyítékokat az ugyanolyan módon nyújtott szellemtudományos bizonyítékokkal, az meggyőződhet azonos értékű bizonyító erejükről. Így azt, amit a szellemi világok megfigyelője látása alapján az ismételt földi életekről leírhat, megerősíthetik az ilyen bizonyítékok. Egyik segíthet a másiknak abban, hogy puszta megértés útján meggyőzzön az egész emberi életfolyamat ismétlődéséről.

Itt azt az utat próbáltuk megmutatni, amely a megértésen túl ennek az ismétlődésnek az érzékfeletti látásához vezet.

Utószó az 1918-as új kiadáshoz

A második meditációból már kitűnik, de a következők még világosabban megmutatják, hogy az a lelki út, amelyről ebben az írásban szó van, a leghatározottabban elutasít minden olyan u.n. „tisztánlátást”, ami beteges vagy abnormális testi körülményeken alapul. Ha ezen az úton járunk, ki van zárva az ilyen testi körülmények folytán létrejövő mindennemű vízió vagy médiumi látás. Ezek a lelki tartalmak az emberi bensőnek olyan állapotából erednek, amelyhez képest magasabb rendű az érzékszervi észlelés és az ezen alapuló gondolkodás. Ez utóbbiakkal inkább él az ember érzékfeletti területen és függetlenebb testétől, mint amikor a szabálytalanul működő testi szervezet a lelket olyan tartalommal, ámítja, amit azok a folyamatok hoznak létre, amelyek tulajdonképpen a testet kellene, hogy szolgálják, de beteges módon eltévelyednek természetadta feladatuktól és olyan képzetekhez vezetnek, amik sem külső észlelésen, sem az akarat saját belső tevékenységén nem alapulnak.

A mindennapi tudattal kapcsolatos lelki tevékenységek közül egyedül a gondolkodás az, amely az észleléstől el tud szakadni és önálló, nem abnormális testi megnyilvánulásokon alapuló tevékenységhez vezethet. Amit itt szellemi látásnak nevezünk, az nem hatol be mélyebben a szervezet tevékenységébe, nem süllyed a mindennapi tudattal kapcsolatos lelki állapot alá, hanem azokra a területekre emelkedik fel, amelyek a lélek által átvilágított, saját akaratunk uralma alatt álló gondolkodással kezdődnek. Ebből az önmagunk által irányított gondolkodásból bontakoztatja ki a lélek azt a szellemi látást, amelyről itt szó van. A gondolkodás a látás példaképe. Az, amit a meditációkban szellemi látásként leírtunk, természetesen lényegesen különbözik a puszta gondolkodástól. Elvezet az érzékfeletti világok tapasztalásához, ahova a gondolkodás nem juthat el. De a szellemi látás közben a léleknek ugyanolyan életet kell élnie, mint amilyet a gondolkodással kifejlesztett. Ugyanazzal a tudatossággal kell a léleknek a szellemi látás, a megvilágosodás állapotában élnie, mint amilyennel egy gondolatban él, mint amilyennel egyik gondolatról áttér egy másikra.

A lélek mindenesetre egészen más viszonyban áll a szellemileg látottakkal, mint a mindennapi gondolatokkal. Ha van is valami hasonlóság aközött, ahogyan a szellemileg látottak összefüggenek a nekik megfelelő valósággal és ahogyan az emlékképzet függ össze azzal az átélt valósággal, amelyre emlékeztet, van a szellemi látásnak egy jelentős tulajdonsága, éspedig éppen az, hogy látás közben a lélek emlékező ereje egyáltalán nem működik. Amiről egyszer képzetet alkottunk, arra vissza tudunk emlékezni akkor is, ha ez a képzet pusztán a fantázia szülötte. Az, amit szellemi látással tapasztaltunk, eltűnik tudatunkból abban a pillanatban, amikor a látás megszűnik, ha nem fejlesztettük ki lelkünkben a szellemi látóerő mellett azt a másik erőt is, amellyel újra meg tudjuk teremteni lelkünkben ugyanazokat a feltételeket, amelyek ebhez a látáshoz vezettek. Emlékezhetünk ezekre a feltételekre és ezáltal megismételhetjük a látást, de közvetlenül visszaemlékezni arra, amit láttunk, nem tudunk. Aki kellőképpen belelát ezekbe a dolgokba, annak éppen ez a betekintés szolgáltatja az eszközt annak felismeréséhez, hogy milyen valóság felel meg annak, amit látott. Éppúgy, mint ahogyan egy észlelésünkre, egy élményünkre emlékezhetünk ugyan, de az emlékezéssel nem éljük át effektíve az észlelést vagy a szóbanforgó élményt, ugyanúgy nincsen meg abban, ami a szellemi látás után az emlékezet számára megmarad, a látottak valódi tartalma. Ebből megtudhatjuk, hogy amennyire a valódi észlelés nem puszta illúzió a fizikai világban, éppoly kevéssé illúzió a szellemi látásnak megfelelő érzékfeletti valóság.

Az olyan emberek, akik nem ismerkedtek meg eléggé annak a szellemi látásnak a mibenlétével, amiről itt szó van, és az arról közölteket csak kívülről, előre megalkotott véleményük alapján ítélik meg, tévedésbe esnek vele kapcsolatban. Azt hiszik, hogy az, ami a szellemi látó tudatban fellép, a képzelet játékán vagy olyan képzetek szövedékén alapulhat, melyek a lélek tudatalatti mélyéről merülnek fel homályos emlékek formájában. Akik így ítélik meg a dolgot, nem tudják, hogy a valódi szellemi látó tudat kizárólag olyan lelki tartalmakban él, amik sohasem merülhetnek le a szervezet mélységeibe és amelyek már keletkezésükkor tiltakoznak az ellen a sors ellen, hogy bármiféle emlékezőerő megragadja őket.

Másik sajátossága a szellemi látó életnek, hogy több lényeges szempontból egészen másként folyik, mint a mindennapi lelki élet. Ez utóbbiban az emberi élet számára hasznos szerepet játszik a gyakorlat, a megszokás. Aki többszer megismétel bizonyos tevékenységet, az megnöveli azt a képességét, hogy ezt a tevékenységet ügyesen hajtsa végre. Hogyan is volna az életben, a művészetben bármilyen előrehaladás, hogyan volna egyáltalán bármilyen tanulás lehetséges, ha a gyakorlás nem növelné az emberi ügyességet. Mindez azonban nem érvényes a szellemi látás megszerzésére. Ha volt valakinek egy érzékfeletti élménye, attól még nem vált ügyesebbé arra, hogy mégegyszer megszerezze ezt az élményt. Ha egyszer volt egy ilyen élménye, az ok arra, hogy ez az élmény igyekezzen tőle eltávolodni. Mondhatnánk menekülni próbál tőle. Különleges lelki teljesítményekhez kell folyamodnia, amelyek az élmény megismétlésére lelkét nagyobb erővel ruházzák fel, mint az volt, amely az első élményre képessé tette. Ez a körülmény sokszor súlyos csalódások forrása azok számára, akik még kezdők az érzékfeletti lelki úton. A megfelelő gyakorlatok végzésével, amelyek az ebben az írásban jelzett értelemben vezetnek el a lélek megerősödéséhez, aránylag könnyen eljuthat az ember az első szellemi tapasztalatokhoz. Eleinte örül az ember, hogy ennyire haladt, de hamarosan észreveszi, hogy ugyanazok az élmények nem térnek vissza újra. Ilyenkor érzékfeletti vonatkozásban üresnek érzi lelkét. Az a fontos, hogy tudjuk: ugyanazok az erőfeszítések, amelyek először eredményre vezettek, másodszor már nem hatnak, hanem ezeknél erősebbek, gyakran egészen mások szükségesek. El kell jutnunk annak a belátásához, hogy az érzékfeletti átélés törvényei sok esetben mások, gyakran éppen az ellenkezői a fizikai átélés törvényeinek. De nehogy azt a következtetést vonjuk le ebből, hogy bármit is megtudhatunk az érzékfeletti átélésről azáltal, hogy folyamatait egyszerűen a megfelelő érzékszervi folyamatok fordítottjának gondoljuk. Minden egyes esetben csak érzékfeletti tapasztalat útján tudjuk átlátni, hogy az éppen szóbanforgó esetben hogyan is állnak a dolgok.

Harmadik jellegzetessége az érzékfeletti tapasztalatoknak, hogy a látottak csak alig mérhető időtartamra villannak fel a szellemi látótudat előtt. Azt mondhatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor fellépnek, már el is tűntek. Ezért csak a gyors feleszmélés, a figyelem gyors ráirányítása vezet el a valóban szellemileg látottak észrevételéhez. Aki ezeket a képességeket nem fejlesztette ki lelkében, annak lehetnek látásai, de nem szerez tudomást róluk. Ez az oka, hogy olyan sok ember tagadja a szellemi világ létezését. Az érzékfeletti élmények sokkal gyakoribbak, mint általában hinné az ember. Az ember érintkezése a szellemi világgal alapjában véve általános emberi dolog. Azt a képességet azonban, hogy gyorsan működő tudati erővel megismerően kövessük ezt az érintkezést, fáradságosan kell megszereznünk. A mindennapi életben annak gyakorlásával tehetjük magunkat erre képessé, hogy az élet bizonyos helyzeteiben a körülmények gyors áttekintése alapján döntünk, hogy mit tegyünk. Aki azt szokja meg, hogy az ilyen helyzetekben tétovázással vesztegeti az időt, állandóan vacillál, hogy „tegyem vagy ne tegyem”, az a mindennapi életben nem tud jól előkészülni a szellemi világ megfigyelésére. Aki már ebben az életben kifejleszti lélekjelenlétét olyan esetekre, ahol szükség van rá, az át tudja vinni érzékfeletti élményeibe is, melyeknél ez már feltétlen követelmény. Ha a mindennapi életét élő emberben eleve megvolnának az érzékfeletti élményekhez szükséges képességek, alkalmatlan volna a fizikai világbeli feladatát ellátni. Jóravezető módon csak úgy juthat az ember érzékfeletti képességekhez, ha a fizikai valóságban élt egészséges életéből bontakoztatja ki őket. Aki azt hiszi, hogy a földi élettől való elfordulással, különc tulajdonságokkal közelítheti meg az érzékfeletti világot, az téves úton jár. A valódi szellemi látás úgy viszonylik a mindennapi tudat egészséges működéséhez, mint ahogy a mindennapi éber tudat az alvástudathoz, melynek tartalma álmok formájában jelenik meg a lélek előtt. Mint ahogy az egészségtelen alvás-élet zavarja és aláássa a mindennapi tudatot, úgy az életellenes, nem praktikus magatartás a mindennapi valóságban sem lehet alapja az egészséges szellemi látásnak. Minél szilárdabban áll az ember az életben, minél inkább megérti a mindennapi intellektuális, érzésbeli, morális és szociális életben mutatkozó feladatait, annál egészségesebben tudja kibontakoztatni az ilyen életvitelből azokat a lelki képességeket, amelyek elvezetik az érzékfeletti világok átéléséhez. Ilyen egészséges szellemi látásról szólnak az előző meditációk. Semmiféle beteges, rossz értelemben vett vízió vagy fantasztikum nem taglalható azon az úton, amit leírnak és amely elvezet az érzékfeletti világ megismeréséhez.