GA109

Budapesti előadások

Tizenegy előadás Budapesten, 1909. május 31. és június 12. között (részletek a GA109-ből)

Fejezetek:

Rózsakeresztes szellemtudomány

Bevezetés

1909. Pünkösd. Népszellemünk utolsó alkalommal hívta magyar földre Rudolf Steinert. Ekkor, ha csak néhány napra is, Budapest lett Európa szellemi központja, ami azért is különösen fontos, mert ez az időszak – tágabb értelemben – az éteri Krisztusnak a Föld aurájába való belépésének kezdetével is egybeesik.

A Teozófiai Társaság ekkor rendezte Európai Szekciói Föderációjának Ötödik Nemzetközi Kongresszusát a Pesti Vigadóban. Rudolf Steiner május 30-án egy üdvözlő beszédet tartott (Begrüßung und Eröffnungsrede), majd Buddhától Krisztushoz című előadásában már egyértelműen kinyilvánította a golgotai misztérium jelentőségét, Krisztussal a középpontban. Mondanivalóját Annie Besanthoz, a Teozófiai Társaság akkori vezetőjéhez is intézte, akinek filozófiája csak a keleti ezoterikus tanokat tartalmazta, s abba Krisztust nem illesztette bele.

A kongresszus befejeztével, június 2-án, Rudolf Steiner egy nyilvános előadást tartott (Die westlichen Wege der Einweihung), ezután kezdte el az úgynevezett „Budapesti Ciklus” tíz előadását. Ez, a számunkra oly nagy fontossággal bíró előadásciklus kötetünk fő mondanivalója.

Steiner Budapest után Bécsben, Boroszlón, majd Berlinben tartott előadást, az utóbbi Zweig (páholy) keretében beszámolt a Budapesten történtekről; ennek összefoglalóját közöljük.

Rudolf Steiner egy évvel a kongresszus után ezt mondotta: „Egy olyan teozófia, amely képtelen felfogni a kereszténységet, a jelenlegi kultúra számára teljesen értéktelen.”

„Amit jó lett volna, ha megértenek, de amire akkor a legkevesebben figyeltek, az volt, ha az antropozófiával valami egészen más belső magatartás jelentkezett, mint amilyen magatartása a Teozófiai Társaságnak volt. Ez a belső magatartás volt éppen az igazi oka annak, hogy az Antropozófiai Társaság nem működhetett tovább a Teozófiai Társaság keretében. A legtöbben azonban azokat a képtelenségeket tartották lényegesnek, amelyek a Teozófiai Társaságban az idők folyamán kialakultak, és amelyek vég nélküli veszekedésekhez vezettek.”

Marie Steiner írta: „Annie Besant egy keresztényellenes áramlat eszközévé vált. Rudolf Steiner 1909 nyarán, Budapesten kénytelen volt megmondani neki, hogy útjaik belsőleg mintha elváltak volna. Ez a megbeszélés volt a kiindulópontja a később bekövetkezett külső szakításnak. Itt is Krisztusért, illetve Krisztus ellen folyt a küzdelem.”

Ezek, az itt összegyűjtött vélemények megvilágíthatják Rudolf Steiner teozófiai keretek között végzett tevékenységét, illetve ott betöltött pozícióját.

A Krisztus-impulzus megértése a jelen és a jövő feladata. E könyv megjelenése is ezt hivatott elősegíteni.

Buda, 2008. Szent János havában
Juhász József

„Fontos volna a magyarok számára, hogy a Budapesten elmondott előadásokba belemélyedjenek, és foglalkozzanak az 1909-ben, Berlinben a budapesti tartózkodásról szóló beszámolóval.”

Rudolf Steiner

Buddhától Krisztushoz

Budapest, 1909. május 31., a Teozófiai Társaság Európai Szekciói Föderációjának Ötödik Nemzetközi Kongresszusa

Nem kívánok sem vallásfilozófiai előadást, sem irodalomtörténeti tanulmányt, sem pedig tudományos értekezést tartani erről a témáról, hanem csupán arról szeretnék beszélni, amit a szellemtudomány és okkultizmus erről mondani tud, ami a rózsakeresztes okkultizmus alapján ezekről a lényekről kiderül, vagyis amit ezekről az óriásokról, Buddháról és Krisztusról el lehet mondani.

Egy ilyen kongresszusi előadásban, amely érettebb teozófusoknak szól, remélhetőleg megtehetem, hogy bensőségesebben szóljak ezekről az igazságokról. Minderről csak nagy vonalakban fogunk beszélni, és kisebb részletkérdések kapcsolódnak majd hozzá. A rózsakeresztes okkultizmus az okkult teozófiai kutatás egyik legnagyobb princípiumát ábrázolja, amelyből szellemi életnek kell behatolnia a szívekbe. A szellemtudomány céljait és ideáljait a Teozófiai Társaságon kívül is megtaláljuk. Azonban nagy különbség van azokban az eszközökben, amelyeket felhasználnak, hogy okkult ismereteket és igazságokat szerezzenek, és azokat értékeljék. A kutatásnak bele lehet, és bele kell folynia közvetlenül az életbe. Engedjék meg, hogy ezt egy hétköznapi példával világítsam meg. Az emberi lélek egy kályhához hasonlítható, amelyet nem kell rábeszélni arra, hogy a szobát melegítse, mivel ez az ő feladata. Ezt magától megteszi, ha abba fát rakunk és meggyújtjuk. Talán erre valaki azt felelhetné: a fáról senki sem mondaná, hogy meleget ad. Mégis ad meleget. Ha ezt az az egészen másnak látszó fát beletesszük a kályhába és meggyújtjuk, abból meleg fog áradni. Amikor mi magunkat a szellemtudományos fogalmakhoz szoktatjuk, megszokjuk, hogy véleményünket szabadon kialakítsuk, és szabadon tájékozódjunk a világban.

Nem célunk, hogy ideálokról prédikáljunk, hanem tüzelőanyagot kell adnunk az emberi lelkekbe, a spirituális bölcsesség tüzelőanyagát, a valódi testvériség és igazi emberség tüzelőanyagát.

Abban az időben, amikor a kereszténység szellemi áramlatában sötétedés következett be, mivel a kereszténység külsőségessé vált – a XIII–XIV. században –, egy olyan áramlat jelent meg, amelyet rózsakeresztes áramlatnak nevezünk. Ennek az áramlatnak az volt a feladata, hogy az ősi igazságokat ápolja, az ősi bölcsesség kincseit megőrizze, miközben kint a világban a kereszténység mindjobban külsőségessé vált és igazi alakjában elhalványult. Amikor kívül a világban csupán külsőséges formák és megcsontosodott dogmák voltak érvényben, akkor az igazi szellemi életben is csak tagadás és átok volt: tagadás és átok mindaz iránt, amit a misztériumokban, mint a legmagasabbat és legszentebbet tiszteltek. Akkoriban gyakran lehetett ilyen szavakat hallani: „Átok Szkithiánoszra, átok Buddhára, átok Zarathaszra!” [1] Ez az a három személy, akiket a rózsakeresztes-misztériumokban és a misztérium-iskolákban titokban, mint szent mestereket tiszteltek.

[1] „Átok Szkithiánoszra, átok Buddhára, átok Zarathaszra!”: Két ilyen görög nyelvű tagadó formula létezett. Lásd Migne: Patrologia Graeca I. 1321 és 1468. Rudolf Steiner ugyanennek az évnek (1909) augusztusában beszél erről még egyszer Münchenben A Kelet a Nyugat fényében, Lucifer gyermekei és Krisztus testvérei című előadássorozatában (GA 113).

Zarathasz ugyanaz a személyiség, mint Zarathusztra, de nem az a Zarathusztra, akiről a történelem beszél, hanem az a magasrendű individualitás, aki az óperzsa kultúrát megalapította és az akkori titkos misztérium-iskolák tanítója volt. Szkithiánosz egy ősrégi, magasrendű fejlett személyiség volt, aki egy későbbi inkarnációjában Belső-Ázsiában az okkult iskolákat vezette és később Európában a belső iskolák tanítója lett. Boddha vagy Buddha egy és ugyanazon személyiség.

Hogy megértsük, mit érzett a beavatott ennél a három névnél és hogy megsejtsük, mit tudtak ők adni, ahhoz vissza kell mennünk az emberi fejlődésben, és mélyebben kell belemerülnünk a rózsakeresztes okkultizmusba. Pillantsunk vissza a régmúltba. Előrehaladott emberek, olyanok, akik a tömegből kiváltak, midig voltak. Ők voltak azok, akikre a hétköznapi ember felnézett, mint magas ideálokra. Erkölcsileg és életenergiára lelkesítően hatott, ha az ilyen személyiségekre feltekintett, akik bölcsességben és intellektualitásban ilyen magasan álltak; és akiknek ereje még ma is beleáramlik a mi finomabb testünkbe. Visszapillantunk a múltba, mindazokra a szellemi individualitásokra, akikről most beszélni fogunk egészen visszamenőleg az óindiai kultúráig. Még továbbmenve az emberiség fejlődésében, egészen a régi atlantiszi időkig és annak pusztulásáig, amely elválaszt bennünket az emberiségnek egy régebbi korszakától, amikor másképpen élt, mint mai testünkben. Most nem akarunk mélyebben belemenni az akkori kultúra és az ottaniak életének leírásába, csupán feleletet szeretnénk kapni arra a kérdésre: milyen volt az ősrégi időkben az emberiség vezetése és hogyan befolyásolták őket.

Ha a szellemi látó, akinek lelki szemei nyitva vannak, és aki ért ahhoz, hogy olvasni tudjon azokban a csodálatosan finom írásokban, amelyeket mi Akasha Krónikánk nevezünk, és pillantása visszatekint a szellemi világba, akkor megtalálja azokat a helyeket, ahonnan az akkori idők kultúrája és szellemi élete kiáramlott. Akkor megtalálja azokat a helyeket, ahol az akkori misztériumokban a mesterek a tanítványaikkal összegyűltek. Sokféle misztériumhely létezett a régi Atlantiszban, másmilyenek voltak, mint a maiak, másképp is hívták őket. Nem templomok és iskolák voltak, hanem mindkettő egyszerre. Azokon a helyeken vallást, és bölcsességet is talált az ember. A kettő egy volt a misztériumokban. Mai szóval az akkori kultusz-helyeket, misztériumhelyeket úgy nevezhetnénk, hogy „atlantiszi orákulumhelyek” bár akkor egészen másként nevezték őket. Ez volt a nevük Európa misztériumaiban.

Ahogy ma a külső fizikai életben a tudást és a foglalkozásokat, mesterségeket egymástól megkülönböztetik, és különböző tudományágakba és részlegekbe sorolják, ugyanúgy volt ez az ősi atlantiszi időkben az atlantiszi orákulumhelyeknél is a szellemi életben. Az orákulum-kutatásnak megvoltak a maguk ágazatai az okkult tudományok terén a régi Atlantiszban; ott mindez másképpen volt, mint ma más szempontoktól is függött. Az egyes orákulum-helyeken különböző volt az orákulum-bölcsesség aszerint, hogy az akkori embereknek milyen képességeik, hajlamaik voltak. Ez azzal függött össze, ami az akkori embert körülvette. Összefüggések álltak fent bizonyos emberi képességek, hajlamok és bizonyos planéták között; és így bizonyos misztikus okkult képességek egy bizonyos planétához kötődtek. Így a régi atlantiszi időkben megkülönböztethetünk Hold-, Merkúr-, Vénusz-, Nap-, Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-orákulumot.

Mai képességeink is a kozmoszból fejlődtek ki, mint a Földünk is és más planétákkal és azok befolyásával függnek össze. Annak idején az emberi lakosságból kiválogatták azokat az embereket, akik alkalmasak voltak arra, hogy magukban egyik vagy másik tudás képességét kifejlesszék; eszerint tartoztak azután az egyik vagy másik orákulum-helyhez. Az ősi atlantiszi időkben hétféle orákulum-hely volt, a hét bolygónak megfelelően elnevezve. A Nap-orákulum valamennyi fölé emelkedett. Titokban már a Vulkán-orákulum is előkészült eljövendő feladataira.

Minden orákulum képessége a kozmoszból származik; de egy bizonyos területen mind a hét orákulum képességei egybefolytak, ott egyesült Atlantisz mind a hét orákulumának bölcsessége. Volt egy hely, a Szent Nap-orákulum, amelynek beavatottjai be voltak avatva abba a misztériumba és annak a szolgálatába is, amelyeket ma Napnak nevezünk. A fizikai Nap csak a külső kifejeződése a külső fiziognómiája egy magasrendű lény szellemi életének, akinek fizikai burka, ruhája a fizikai Nap.

Abban az időben, amelyről már valamennyien hallottak, amikor a Nap elvált a Földtől, a fizikai Nappal egy időben elhagyták a Föld színterét azok a lények is, akik olyan előrehaladottak voltak, hogy fejlődésükhöz a Földet már nem tudták használni, vagyis elérték már az emberfokot. A Föld a Hold kiválása után tudta azt a hivatását teljesíteni, hogy az emberek lakóhelye legyen. Ha csak a Nap hatott volna a Földre, akkor az olyan gyors fejlődésen ment volna keresztül, hogy az emberek alig hogy megszülettek, mindjárt öregek lettek volna. Ha pedig csak a Hold hatott volna Földünkre, akkor az emberek, mint a múmiák megkövesedtek volna. Megmerevedés, az emberi test elfásodása következett volna be, mert túl lassan ment volna végbe a fejlődés. Azáltal azonban, hogy a Nap és a Hold bölcs vezetése a Földön egyensúlyt tartott fenn, lehetővé vált, hogy a Föld és az emberek meg tudták találni a számukra megfelelő ütemet. Azok a lények, akiknek fejlődésükhöz már nem volt szükségük arra, ami a Hold és a Föld mellett még levált – a Mars, a Vénusz, a Merkúr és a többi bolygó –, a Nappal együtt eltávoztak és az lett a további lakóhelyük; de továbbra is összeköttetésben maradtak a Földdel, ahová fényükkel jótékony erőket küldtek.

A Nappal és a Földdel összeköttetésben áll egy lény, aki igen rejtett és titokzatos; erről most mégsem beszélünk, hanem arról a lényről, aki a magas Naplények élén járt, akik oly fejlettek voltak, hogy a Földtől el tudtak válni. Ő volt a vezető Napszellem, aki szellemi erejét úgy tudta a Napról a Földre küldeni, ahogy a fizikai fény a Napról a Földre sugárzik. Napmeleg és napfény sugárzik le, s ezek hívják, csalogatják elő a Földből az életet, a virágzást és a gyarapodást; de a fizikai napsugárral egy időben leáramlottak a Földre ennek a bizonyos Naplénynek a tettei és művei is.

Ennek a magasztos Naplénynek a tetteibe voltak beavatva a Nap-orákulum beavatottjai az ősi atlantiszi időkben. Ennek a legmagasabb orákulumnak a vezetője a Nagy Beavatott volt, aki a legteljesebb, legátfogóbb módon volt beavatva ezekbe a misztériumokba. Az egész atlantiszi kultúra, és mint még látni fogjuk, az Atlantisz utáni kultúra is tőle származik. „Manu”, így hívták a Nap-orákulum vezetőjét – de a név nem is fontos –, aki az Atlantisz utáni kultúra hordozóit nem az úgynevezett tanult emberek és tudósok, nem a kor nagy szellemi látói és mágusai között kereste. Nem azok voltak erre alkalmasak, akik spirituális és pszichikai tudással rendelkeztek, mint ma a tudósok, hanem az egyszerű emberek, akik már kezdték elveszteni a szellemi látást. A jelenkori tudat csupán Atlantisz utolsó idejében fejlődött ki, amikor a régi szellemi látó tudat fokozatosan elhalványult, és helyette a teljes öntudat az „én vagyok” tudata következett be. Akik intellektuálisan tudtak gondolkodni, azokat gyűjtötte össze a nagy Manu; nem a szellemi látókat, nem a mágusokat, hanem azokat, akik a számolás első elmeit képesek voltak felvenni magukba és tovább fejleszteni, akiket addig megvetettek, s a számottevő körök szerint − mint amilyenek ma a teozófusok − semmit sem tudtak. Ezeket gyűjtötte össze Manu, és elvonult velük Ázsia szent helyeire. Így jött létre az Atlantisz utáni kultúra. Európa, Ázsia és Afrika (most Amerikával nem foglalkozunk) területét elfoglalták a régi Atlantisz utódai, akik Manu vezetése alatt oda vándoroltak. A nagy Nap-orákulum vezetője most arról gondoskodott, hogy ennek az Atlantisz utáni kultúrának megalapítása valamint az Atlantisz utáni emberiség fejlődése megfelelő hatások szerint történjék. Már előre gondoskodott arról, hogy mindaz átkerüljön oda, ami a későbbi fejlődés szempontjából értékes. Az okkultizmus egyik törvénye ez a megóvás, ez a szellemei ökonómia, szellemi gazdálkodási törvény. Ezt csak az okkult tudományból, a szellemi bölcsességből lehet megtudni.

A nagy beavatott ekkor valami nagyon értékeset vitt át Európába a régi Atlantiszból. Ebből a célból a többi orákulum-helyet előbb beutazta, szemlét tartott fölöttük; ha szabad ezt a kifejezést használnom. Tudják, hogy az átlagembereknél a halál után az étertest hamarosan elválik az asztráltesttől és az éntől, és lassanként feloszlik a világéterben; ugyanígy meghatározott idő múlva az asztráltest is. A szellemi ökonómia érdekében ennek a törvénynek a bevezetése történt meg ekkor. Így volt ez az ősi atlantiszi orákulum-helyek hét legnagyobb beavatottjának étertestével is.

Mit jelent az, hogy önmagunkon dolgozunk? Ez azt jelenti, hogy megtisztítjuk étertestünket és asztráltestünket. Nos, ez a teljesen áttisztított, spiritualizált étertest és asztráltest nem oldódik fel a halál után, hanem a spirituális ökonómia törvénye szerint megőrzik azokat (röviden: a misztériumhelyeken megvan ennek a megőrzésnek az eszköze, módja, amit a misztérium-iskolák megőrizték, de nagyon messzire vezetne, ha erről most többet mondanék). De hogy a nagy beavatottak éter- és asztráltestének megőrzését elérhesse, ezért a nagy Nap-orákulum beavatottja meglátogatta az összes orákulum-helyet, összegyűjtötte a hét legnagyobb atlantiszi beavatott étertestét, és magával vitte. Majd bölcsességével bizonyos számú embert kinevelt, hogy az eljövendő kultúráért tevékenykedjenek. Ez a nagy individualitás úgy nevelte a köréje gyűlt embereket, hogy egyre tehetségesebbek és tisztábbak lettek. Ugyanis bizonyos idő után az atlantiszi orákulum hét nagy beavatottjának hét legjelentősebb éterteste beletagolódott hét emberbe, akik énjüket, megítélési készségüket illetően egyszerű emberek voltak, kívülről tekintve nem voltak jelentősek; azonban magukban hordták a hét legjelentősebb beavatott kiválóan fejlett étertestét. Engedték, hogy ezek beléjük áramoljanak, és ezáltal, inspiráció útján megfelelő időpontban ki tudták árasztani a fejlődés látomásait, nagy és hatalmas igazságait, és mindezekről a magasrendű ismeretekről beszélni tudtak.

Ezt a hét embert, a bölcsességnek ezt a hét képviselőjét a nagy beavatott oda küldte, ahol a szellemi dolgokat, a szellemi világot leginkább megértették; vagyis a régi Indiába. Ott az embereknek még megvolt az az érzésük és tudatuk, hogy egykor a szellemi világból származtak, az istenség öléből születtek. Illúziónak tűnt tehát számukra ez az egész fizikai világ. Visszavágytak az isteni világba, azokhoz az isteni és szellemi lényekhez, akikkel valamikor együtt éltek. Ezekhez az emberekhez tudott szólni ekkor a hét bölcsesség-hordozó. Szent risiknek nevezték őket; ők vezették be az Atlantisz utáni kultúra hajnalát. Ez lehetővé tette mindezeknek az embereknek és népeknek, akik Atlantiszból elvándoroltak, és akik megőrizték tudtukban vágyódásukat a szellemi világ isteni-szellemi lényei iránt, hogy hírt kapjanak erről a világról és megtalálják az utat, hogy oda ismét visszataláljanak.

Azonban jöttek más idők is; voltak népek, amelyek nem csupán arra voltak szánva, hogy belelássanak a szellemi világba, hanem olyanok is, akik meg akartak alapítani egy új kultúrát és szeretni akarták ezt a fizikai világot; akik nem csupán máját, illúziót láttak ebben a fizikai világban, hanem kezdték megérteni, hogy ez a fizikai világ csupán kifejezése, fiziognómiája a mögötte álló szellemi világnak. Ez a második periódus az óperzsa kultúra, a Zarathusztra-kultúra volt. A külső történelem csupán egy viszonylag későbbi Zarathusztrát ismer, és nem is sejti, hogy ezekben a régi időkben szokásos volt hogy a nagy vezetők nevét az utódaik is megkapták. Mi itt a legnagyobb Zarathusztráról beszélünk, aki a Nap-orákulum beavatottjainak legbensőbb tanítványa volt. Meg kellett találnia az összefüggést, a kapcsolatot a szellemi és az érzéki világ között. Ez volt a feladata. Az ő dolga volt az, hogy megvilágítsa a tanítványainak, hogy ez a fizikai napkorong azoknak a szellemi lényeknek a teste, akiknek lakóhelye a Nap, és hogy ez az egész fizikai világ isteni-szellemi lények fizikai testrészeinek és végtagjainak tekintendő. Ahogy a Nap körül egy nagy aura van, úgy van az ember körül egy kis aura, amely mikrokozmikus kifejezése a nagy aurának. A Nap a Napszellem teste, amely a régi atlantiszi idők Nap-orákulumában nyilatkozott meg. Ez a Napszellem a szellemi látó Zarathusztrának láthatóvá vált. A Napszellemet nevezte nagy Nap-aurának Később a szellemtudomány Ormuzdnak nevezte, ez ugyanaz a lény, akit Zarathusztra Ahura Mazdának nevezett. A fizikai Napban az embereknek Ahura Mazdát kell látniuk, és szembe kell szegülniük Ahrimán csábításának, aki az atlantiszi idők utolsó harmadában, a fizikaiságban él, és az emberek lelkét támadja kívülről az érzetek útján. Ezzel szemben Lucifer az emberek lelkét belülről ragadja meg. Zarathusztra feladata az volt, hogy felgyújtsa, felébressze az emberben azt az érzést, hogy lelkével a nagy Napszellem felé forduljon. Ezt hatalmas szavakkal tette, olyan szavakkal, amelyeket a mi nyelvünkkel nem lehet kifejezni. Mindaz a nagyszerűség, ami az Avestában található, bármilyen szépek is ezek az írások, csupán gyenge külső kifejezései Zarathusztra fenséges szavainak. A mi nyelvünkön nagyjából a következőkben lehet azokat visszaadni:

„Szólni akarok, halljátok, és hallgassatok meg engem [2] Ti akik közelről és távolról áhítoztatok utána – beszélni akarok arról, amit a világon a legnagyobb, a leghatalmasabb kinyilatkozott, a nagy, a hatalmas Ahura Mazda. Nos, hallgassatok meg engem, és jól jegyezzétek meg: a Gonosz, a szájával tévhitet tanító, soha többé ne vezesse félre az emberiséget − mert Ő Ahura Mazda, a Hatalmas megnyilatkozik! Aki nem akarja meghallani szavaimat, ahogy én mondom, és ahogy én gondolom, az pórul fog járni, ha az Idő vége elkövetkezik.”

[2] „Szólni akarok, halljátok, és hallgassatok meg engem”: Zarathusztra idézet. Egy Gatha-hely szabad fordítása, Yasna 45.

Máskor így szól Zarathusztra:

„Oly nagy és hatalmas Ő, aki nekem megnyilatkozott [3] a Napban, hogy én mindent odaadok Neki. Szívesen feláldozom Neki testi létemet, érzékszerveim éteri életét tetteim kifejezését.” (asztráltestemet)

[3] „Oly nagy és hatalmas Ő, aki nekem megnyilatkozott”: Zarathusztra idézet. Nem volt megállapítható, hogy Rudolf Steiner milyen fordítás szerint idézi. Az Avesta egyik helyéről van szó, Yasna 33,14.

Ez volt az a fogadalom, amelyet egykor Zarathusztra tett.

Zarathusztrának két tanítványa volt. Az egyikkel közölte szellemi úton mindazt, amit szellemi látó asztrális szervekkel látni lehet. Ez a tanítvány Hermész néven testesült meg újra, és egyiptomi volt. A másikkal közölte mindazt, amit egy szellemi látó étertesttel tudni lehet, az Akasha Krónika bölcsességét; ez volt Mózes. Mózes könyveiben ezeket megtalálhatják.

Hermésszel, aki újratestesülésekor Zarathusztra asztráltestét hordozta, nem csupán a tanítást közölte, hanem átadta neki saját lényét is, odaáldozta részére asztráltestét. Tehát az ő bölcsessége volt az, amit Hermész a harmadik kultúrkorszak hordozója hirdetett.

A másik tanítvány is újratestesült, akinek az étertestébe árasztotta a bölcsességet. Az ő újraszületésénél lényébe Zarathusztra saját éterteste szövődött bele, amelyet feláldozott. Ez a tanítvány Mózes volt. A vallásos okiratokban ilyen tényeket mindig találhatnak, bár csak burkoltan céloznak rá a szent írások. Olvassák el Mózes születésének történetét. Mi történt ott? A gyermeket egy nádból font kosárban a vízre tették. Mit jelent ez? Hogy el volt zárva az egész világtól. Az én és az asztráltest nem tudott megnyilvánulni addig, míg az étertest princípiuma nem érvényesült. Hogyan történik ez? Azalatt az idő alatt, míg Mózes a kosárban a vízen el volt zárva, felragyogott benne a beleszövődött étertest, csak ezután tudott az asztráltest és az én dolgozni. A teremtés hatalmas képei, amelyek az emberiséget még sokáig foglalkoztatni fogják nem mások, mint az Akasha Krónika képei. Okkultizmus nélkül mindez nem érthető meg.

Nos, most az Atlantisz utáni idők negyedik korszakában vagyunk a görög-római korban. Mindez ideig az embereket úgy nevelték, hogy a Földet szeretniük kellett. De voltak olyanok is, akik az atlantiszi időkben az istenek társai voltak. Így tehát jogos a kérdés: hol vannak ezek, hol van az énjük a régi idők nagy beavatottjainak? Ezeknek az éneknek – akik az atlantiszi időkben egyre puhább, finomabb testekben léteztek – a földi jelenléte úgy értendő, hogy ezek az individualitások csupán annyi ideig testesültek meg, amennyi idő szükséges volt arra, hogy az ősi világbölcsesség és ősi kozmikus spiritualitás összefüggését az emberiség számára megőrizzék.

Egy ilyen nagy individualitás volt a nagy Buddha, aki valóban be tudta tölteni a régi keleti írásokat azzal a mély bölcsességgel, spirituális erővel, amelyeket azokban megtalálunk. A róla szóló közléseket, mint okkultisták fogjuk fel, és tudjuk, hogy azokat szó szerint kell venni. Ha például az áll benne: „Születésekor úgy világított, mint a ragyogó Nap” [4], akkor ez így igaz; vagy ha azt mondja: „Az utolsó inkarnációmat teljesítettem, ezen túl nem kell többé a Földre lejönnöm, hacsak nem önként.”

[4] „Születésekor úgy világított, mint a ragyogó Nap”: Buddha-idézet. Az idézet helye nem volt megtalálható.

Az Atlantisz utáni időben az intellektuális megismerést is elsajátította, és megértjük őt amikor azt mondja, hogy megvilágosodott előtte azoknak az inkarnációknak és beavatásoknak sora, amelyeket átélt:

Előttem állott az alakok ragyogó fényessége – [5]de az én intuícióm nem volt még elég tiszta!
Láttam a megismerés szellemeit –
de az én intuícióm még nem volt elég tiszta!
Láttam a beavatás helyét –
De az én intuícióm még nem volt elég tiszta!
Társuk voltam, közéjük tartoztam:
Most már intuícióm tiszta volt!

Íme ez Buddha megvilágosodása.

[5] „Előttem állott az alakok ragyogó fényessége”: Buddha idézet. Anguttaranikaya IV. 302.o. (Pali Text Society) Vö. Hermann Bechk: Buddha és tanítása, új kiadás, Stuttgart, 1958, 175.o.

Egyike volt azoknak, akikkel a rózsakeresztes szellemtudományban együtt élünk. Három Mestert ismertünk meg: Zarathaszt, Szkithiánoszt és Boddhát vagy Buddhát.

Láthatjuk, hogy ezek a nagy vezető személyiségek hogyan illeszkednek bele a jelenbe. Az okkultista mindezt megvizsgálhatja. De a spirituális ökonómiában nem csupán a nagy szellemek örökségét őrzik meg, hanem mindazt, ami az emberiség számára értékes. Vegyük például Galilei nagy személyiségét, aki a XVI. század fizika-tudományában óriási dolgot alkotott. Galileiben olyan étertest élt, amely halála után nem mehetett veszendőbe. Messze attól a helytől ahol Galilei működött, a XVIII. század közepén élt egy személyiség, aki gyermekkorában áhítatosan, évtizedeken keresztül készült fel valami nagyra. Mélyen Oroszországban a Fehér-tenger mellett a legegyszerűbb körülmények között élt egy személyiség, akit Mihail Lomonoszovnak neveztek. Ismeretlenül, pénz nélkül jutott el Moszkvába, ott tanult. Megalapította az orosz nyelvtant. Lomonoszov (született 1711-ben) Galilei étertestét hordozta magában. És akkor úgy adódott, hogy egy személyiség, aki tudta, hogy Galilei étertestét megőrizték és éppen jelen volt, amikor ezt a jelenséget az okkultizmus útján kikutatták, megtalálta ezt az összefüggést, és ez a személyiség egyáltalán nem ismerte Lomonoszovot. Ez nem szégyen, nem lehet mindent tudni a fizikai síkon.

Most láthatjuk, hogy a spirituális ökonómia alapján az értékeset megőrzik és ezáltal a múlt a jelennel öszszekapcsolódik. Így a rózsakeresztes misztériumokban meg lehet találni azt az individualitást is, aki a fizikai síkon Buddhában testesült meg, és aki Atlantiszban mint bodhiszattva csak étertestében élt, majd mint Buddha egészen a fizikai testig szállt le.

Most vessük pillantásunkat Buddha idejére, majd Zarathusztra idejére, majd arra, mit tettek a lelkek a közbülső időben. Akkor egyfelől előttünk van a tanítás Ahura Mazdáról, másfelől pedig az ember, aki a Földet egyre jobban megszereti. Gondoljuk magunkat még egyszer az indiai, majd a káldeus-asszír-babilóniai időkbe. Ezekben az időkben a lélek egyre jobban elvesztette összetartozását a szellemi világgal. A görög időkben pedig annyira megszerette a Földet, hogy egy nagy görög hős kijelentését igaznak vehetjük, amikor azt mondta: „Inkább lennék koldus a felső (fizikai) világban [6], mint király az árnyak birodalmában!”

[6] „Inkább lennék koldus a felső (fizikai) világban”: Homérosz Odüsszeia, XI. ének 489-491. Odüsszeusz felidézte halotti áldozatával Akhilleusz lelkét a Hadesből, és így szól Odüsszeuszhoz:

„Csak ne dicsérd a halált soha nékem, fényes Odüsszeusz.
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”

(Devecseri Gábor fordítása)

Ebben az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-római korban, az emberek mindent gyönyörűnek találtak a világban. A látó például, fizikai szemmel megcsodálhatja Paestum templomának romjait [7], gyönyörködhet a formák szépségében, a vonalak bájában. Ha pedig szemét elfordítja és a szellemi világ felé néz, ott mindebből semmit sem talál; mintha ott mindenki kialudt volna. Így volt ez a lelkekkel is a halál és újraszületés között. Szigorúan bezárva individualitásukba, úgy érezték magukat, mintha minden szellemtől el volnának vágva, és csupán a fizikai világ után vágyódtak, a szépre, a szépségre. Ebbe a szigorú bezártságba kellett Ahura Mazdának bevilágítania; magának a Nap vezetőjének kellett leszállnia. Emberré kellett válnia a fizikai világban, hogy segítséget hozzon a holtaknak és az élőknek: embernek kellett lennie az emberek között. A Napban élő magasztos, isteni szellem száll alá a Földre, és jelenik meg egy emberben. Előzőleg az elemekben jelent meg Mózesnek, az égő csipkebokor tüzében és a Sínai-hegy lángjában. Az izraeli népnek nem volt szabad „faragott képet” készíteni istenéről. Miért? „Semmiféle külső lény nem nevezhet meg engem. Csak egy egészen másik név nevezhet meg engem: Én vagyok az Én Vagyok”. A Napszellem nevét csak az emberben találhatjuk meg. Ami mint Én él az emberben az a Krisztus-lény.

[7] A látó például, fizikai szemmel megcsodálhatja Paestum templomának romjait: Rudolf Steiner 1908 őszén egy magánjellegű itáliai utazás alkalmával Paestum-ot is megtekintette.

A Jehova-kinyilatkoztatás megelőzte Krisztust. Ez az az idő volt, amikor a Krisztus-lény mind lejjebb szállt. Hogyan is dicsőítette egykor Zarathusztra a magas Naplényt? Mit akart neki feláldozni? Testet, értelmet, életet és beszédet. Zarathusztra újra született, mint a nagy Buddha kortársa. Éter- és asztráltestét, amelyet odaajándékozott, feláldozott, saját maga fel tudta építeni. Mint Zarathosz vagy Nazarathosz születik meg újra, és ő lesz a tanítója Püthagorasznak, aki maga is újra születik, mint a három keleti bölcs egyike, majd egyik tanítványa lesz a Názáreti Jézusnak. Zarathusztra, aki egyszer már feláldozta asztráltestét és étertestét, képes arra, hogy külső burkát is odaadja annak, akit egykor megjövendölt, aki most a nyugati okkultizmus Jézus Krisztusa. A Názáreti Jézus a Napszellem rendelkezésére tudta bocsátani saját testét; ő elmondhatta: Én vagyok a Világ Világossága!

A misztériumok mindig is ismerték a Krisztuslényt: a régi Indiában a hét risi Vishva Karmannak nevezte. Ahura Mazdának nevezte Zarathusztra; Ozirisznak nevezték Egyiptomban, Jahvénak vagy Jehovának nevezte a zsidó nép. És most, a negyedik kultúrkorszakban ugyanaz a lény három évig élt ezen a fizikai Földön. És Ő az, aki a jövőben újra egyesíteni fogja a Napot és a Földet. Amikor a vér a Megváltó sebeiből a Golgotán kifolyt, akkor kötötte össze magát Krisztus misztikusan a Földdel, akkor jelent meg a Föld aurájában. Azóta ott látható. Ki volt az első, aki Őt ott látta? Pál volt az, aki legtöbbet tette a kereszténység elterjesztéséért. Mi tette Sault Pállá? Nem a tanítások, nem a palesztinai események, hanem a damaszkuszi esemény, egy érzékfeletti esemény. Azelőtt nem tudta elhinni, hogy aki oly szánalmasan halt meg a keresztfán, az a Krisztus lehet, de mint a kabbala beavatottja tudta, hogy ha Krisztus a Földön meg fog jelenni, a Föld aurájában lesz látható. Ez volt Pál damaszkuszi élménye. Így lett Saulból Pál. Azt mondta magáról, hogy koraszülött; Buddháról is ezt mondják. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen lény nem süllyed bele túl mélyen az anyagba. Ő látta és tudta, ki a Krisztus, amikor a damaszkuszi úton szellemi látóvá lett.

Krisztus, mint bodhiszattva működött Buddhában. A Golgotai-esemény óta Ő a Föld szelleme, és azóta a Föld aurájában található. Egy új fény gyúlt ki ezen, és a másik világon is, ezt a Krisztus-princípium gyújtotta fel. A Názáreti Jézus teste – éterteste, asztrálteste és énje – számos példányban megsokszorozódva létezik a szellemi világban. Rendkívül jelentős dolog, amit ezzel mondunk. Ennek megértésére számos példa van a természetben. Gondoljunk a gabonaszemre, amely gabonaszárrá lesz, és eközben erősen megsokszorozódik. Ez a látszólag egyszerű természeti folyamat hasonlatos a szellemi világ törvényszerűen lefolyó eseményeihez. A Názáreti Jézus éter- és asztráltestének, énjének számos másolata létezik, hogy a Krisztus-princípium átmeneti hordozói magukba fogadják. Olyan jelentős az, ami a Krisztus-princípiummal összefügg, hogy ezt csak fokról-fokra tudja az emberiség felfogni.

Például a Názáreti Jézus étertestének egyik másolatát viselte Augustinus. Ezt tudva jobban meg fogják érteni Augustinus életét, tévedéseit és cselekedeteit. Az énje és asztrálteste magukra maradtak és csak étertestében élt nagy misztikus adottsága. Assisi Ferenc és Aquinói Tamás lényébe a Názáreti Jézus asztráltestének egy másolata szövődött be, ezáltal váltak olyan hatalmas tanítókká. Ők abból merítették az erőt működésükhöz, amiben annak idején Krisztus élt.

Néha az ilyen beleszövődéseknél külső körülmények, események, természeti katasztrófák játszanak közre, illetve segítenek. Aquinói Tamásról mesélik, hogy villám csapott be abba a helyiségbe, amelyben tartózkodott, és a bölcsőben a mellette fekvő testvérkéjét halálra sújtotta, őt pedig megkímélte. Számára ez a mellette bevágott villám azt jelentette, hogy az elemekből származó erő, segít neki abban, hogy felvegye magába Jézus Krisztus asztráltestének másolatát. Thüringiai Erzsébetben is volt a Názáreti Jézus asztráltestének egy másolata.

Zarathusztra vagy a Názáreti Jézus egyike a három rózsakeresztes mesternek. Az ő énjének másolatai, vagyis egy olyan én, amelyben a Krisztus-szellem maga lakott, sokszorosított példányban van jelen a szellemi világban. Az emberiség fejlődésére való tekintettel a szellemi világban reánk várnak a Názáreti Jézus énjének másolatai. Olyan emberek, akik képesek a spirituális bölcsesség és szeretet magasságáig felemelkedni, azok kandidátusai, jelöltjei annak, hogy megkapják a Názáreti Jézus énjének másolatát, akkor ők Krisztus-hordozók, igazi Krisztoforok lesznek. Ők lesznek az előkészítői Krisztus jövőbeni megjelenésének.

Erőt ad a jövőért végzett munkánkban, ha tudjuk, milyen individualitások állnak a jelentős emberek küldetése mögött. Van arra lehetőség, hogy ezeket a tényeket megvizsgáljuk, ellenőrizzük. Nem mindenki képes kikutatni, ami a fizikai világ kulisszái mögött történik, de ellenőrizni azt, amit kikutattak a szent Írásokból a kereszténység előtti és utáni időkben egyaránt; ezt bárki megteheti. És ha ezek a tények megvilágosodnak megértésünk előtt, akkor szellemi vérünkké válnak.

1. Rózsakeresztes szellemtudomány

Budapest, 1909. június 3.

Ebben az előadássorozatban az lesz a feladatom, hogy képet adjak önöknek a szellemtudományos világszemléletről, mégpedig az úgynevezett rózsakeresztes módszer szempontjából. Kérem, ne értsék félre a rózsakeresztes módszer kifejezést, nem a rózsakeresztesség történelmi fejlődéséről lesz szó, nem a történelmi leírást adjuk. A rózsakeresztes módszer megjelölés csak azt kívánja jelezni, hogy a szellemtudományt olyan módszer szerint írjuk le, ahogyan ez Európa okkult iskoláiban mindig is történt a XIII. és a XIV. században. Ezt nevezzük rózsakeresztes iskolázásnak.

Tudják, hogy a régi korokban a szellemtudományt, mint igazságot azért közölték az emberiséggel, hogy a szívekben mindenütt kialakítsa az emberi megismerés alapjait. Mennél régebbre megyünk azonban vissza, annál inkább titokban tartották ezeket a megismeréseket. Miért? Ezekben az előadásokban még majd visszatérek arra, hogy az okkult iskolákban miért közölték ezt az általános bölcsességet csak olyan személyekkel, akiket erre éretteknek találtak. Ezeknek nem csak tanulniuk kellett, de végre is kellett hajtaniuk valamit, ami úgy változtatta meg egész lelküket, hogy szellemi látókká váltak. Ezáltal betekintést nyertek a magasabb világokba. Ezután mintegy azoknak a követei lettek; mások irányítására és vezetésére voltak hivatva. A haladás azonban abban állt, hogy egyre több lesz az olyan ember, aki ítélőképessége és értelme révén fel tudja fogni ezt a bölcsességet. Ezért vált szükségessé, hogy a régebben eltitkolt tartalmakból egyre többet ismertessünk nyilvánosan.

A XIX. század folyamán vált szükségessé – még majd szó lesz róla, hogy milyen külső körülmények folytán –, hogy a szellemtudományos ismereteknek nagy mennyisége, jelentős hányada nyilvánosságra kerüljön az emberiség üdvére és haladása érdekében. Ennek a tudásnak az őrzői [8] a XIX. században azt mondták, hogy az ember öröklétre vonatkozó igényeit a régi korokban megfelelően kielégítették a szellemi tartalmak olyan közlései, amelyek a vallásokban vagy más utakon jutottak el hozzájuk. De az emberiség igényei változtak. Az ősi kozmikus bölcsesség őrzőinek fel kellett tehát ismerniük, hogy a jövőben egyre több lesz az olyan ember, akinek a lelkét már nem elégítik ki a szellemi vonatkozású közlések régi formái. Őket csak a szellemtudomány elégítheti ki. A szellemtudomány új közlési formája az emberiség újabb korban megfigyelt igényéből ered. A titkos tudás őrzői természetesen tudták, hogy ezek az idők elérkeznek, de csak bizonyos időpontban vált szükségessé, hogy előkészületeket tegyenek ennek a bölcsességnek az átadására, és azt mondják: gondoskodnunk kell arról, hogy ezeket a titkokat a XIX. és XX. századi értelem is felfoghassa.

[8] Ennek a tudásnak az őrzői: Rudolf Steiner erről részletesen az 1915-ben tartott előadásaiban beszél: A 19. század okkult mozgalmai és azok viszonya a világkultúrához (GA 254).

Ez a XIII. és a XIV. században történt. Ekkor nagyon kevesen vették észre Európában ennek az előkészítésnek az időpontját. Az első rózsakeresztesek egy jelentős személyiség köré csoportosultak, aki Christian Rosenkreutz néven vált ismertté. Christian Rosenkreutz volt az, aki a legvilágosabban kinyilvánította, hogy az érzékfeletti világról a misztériumokban kaptuk meg tudásunkat, a bölcsesség kincsét. Ha ezzel megelégszünk, remélhetjük, hogy a jövőben is megtehetjük, amit eddig: szétküldhetünk olyan embereket, akik iskoláinkban nevelődtek fel, és akik megtanulták és meglátták az ősi kozmikus bölcsesség titkait, hogy másokat tanítsanak. Folytatjuk az ősi kozmikus bölcsesség terjesztésének régi módszerét, de még mást is elő kell készítenünk. Christian Rosenkreutz képes volt annak kimondására, hogy az emberek sokkal nagyobb tömegben vágyódnak majd az ősi kozmikus bölcsességre. Ezt közölhetnénk a most meglévő formákban is. Befogadásához azonban a hitnek és a tekintély elismerésének igen magas foka szükséges, ez pedig egyre jobban eltűnik az emberiségből. Mennél jobban fokozódik az emberek ítélő ereje, annál kevésbé hisznek tanítóiknak úgy, mint régen.

A közlés régebbi formájának előfeltétele a hit és a bizalom volt. Most azt kellett mondani, hogy olyan emberek jönnek, akik maguk akarják a közléseket megvizsgálni. Ők azt fogják mondani: közléseitekre ugyanazt a logikus értelmet akarjuk alkalmazni, mint az érzékelt világ szemlélésénél. Igaz, hogy a szellemiség kutatásához nem csak erre az értelemre van szükség, de mégis ezzel akarjuk megvizsgálni. Korunk kezdetén ezért új formába kellett önteni az ősi kozmikus bölcsességet. A rózsakeresztesek munkája az volt, hogy ezt az ősi kozmikus bölcsességet úgy alakítsák ki, hogy lassanként alkalmazkodjék a modern szellemhez és a modern lélekhez.

Mi a szellemtudomány a rózsakeresztes módszer szerint? Maga a szellemtudomány mindig és mindenütt ugyanaz. A rózsakeresztes jellegű szellemtudományt ma a XIX. és XX. század szellemtudománya műveli. Bölcsességének formái pontosan ahhoz alkalmazkodnak, amit a mai emberek meg akarnak érteni, és amire szükségük van. Mi korunk sajátságos jellegzetessége? Hiszen az emberiség fejlődésének olyan volt a menete, hogy az embereknek egyre jobban meg kellett barátkozniuk a külső fizikai valósággal. Tekintsenek vissza a régi korokra, például a régi egyiptomi kultúrára, milyen egyszerű eszközökkel és erőkkel dolgoztak ott az emberek, maguk emelték építményeiket, vagy ahogy személyes szükségleteiket kielégítették. Nézzék meg ezzel szemben mai életünket, milyen kifinomult munkával törekednek az emberek arra, hogy fizikai kényelmüket biztosítsák. Milyen roppant sok szellemi erőt és gondolati munkát pazarolnak itt a mindennapi fizikai szükségletekre! Erre természetesen szükség volt, sőt a nyugati világnak éppenséggel feladata is a külső kultúra olyan kialakítása, a külső természeten való olyan uralkodás, hogy az emberi szellem valóban uralkodjék a fizikai síkon. A mi világunk úgy alakult, hogy az okkult iskolák bölcsességének felvételéhez más eszközökre van szüksége, mint annak a régi kornak. Ha viszont spirituális tudás vonatkozásában hasonlítjuk össze a káldeusok tudását és ismereteit, mai tudásunkkal, úgy a káldeusok mindenesetre toronymagasan állnak felettünk. Ma megcsodáljuk Kopernikuszt, Galileit és a külső tudomány eredményeit, de a káldeusok régi bölcsességéhez képest mindez gyerekjáték. A mai kutató számára a Mars például olyan külső test, amelynek a járását és mozgását meg lehet mérni, a káldeus azonban még azt is tudta, hogy a Marssal milyen erők és lények függenek össze, milyen isteni akarat irányítja, és ismerték ezeknek az erőknek az emberrel való összefüggését is. Tudomásuk volt ezeknek a szellemi erőknek titokzatosságáról, működéséről. Ezért olyan tehetetlen a mai kutató a régi káldeus kultúra belső lényegével szemben. Kutatásához meg vannak a külső eszközei, a belsők azonban hiányoznak. A szellemtudománynak és a rózsakeresztességnek megvannak azok a belső spirituális eszközei, amelyekkel szellemébe hatolhat.

Nagyszerű tudományos tekintélyeinkről azt olvassuk ma, hogy kiássák azokat az agyaghengereket és cserepeket, amelyekbe belevésték a régi babilóni bölcsességet, ezekkel úgy állnak azonban szemben, mint a hároméves gyermek az elektromos készülékkel. A kutató nem tud mit kezdeni azzal, amit kiásott: az akkori spirituális tudás hatalmas és széleskörű volt. A külső tudomány azonban csak az értelemmel, kultúránk külső eszközeivel teremthette meg az utóbbi évszázadok nagy és jogosan megcsodált kulturális előrehaladását. Egy ilyen kornak azonban másfajta gondolkodásra és érzelemre van szüksége a szellemiség megértéséhez. Itt beiktathatunk talán egy figyelmeztetést. Ma sokat beszélnek a fejlődés magasabb vagy alacsonyabb fokairól. Azon vitatkoznak, hogy vajon ki nagyobb, Buddha vagy Krisztus. Ez azonban teljesen közömbös. A dolog nem ezen múlik. Nem az a fontos, hogy az asszír tudás alacsonyabb rendű-e a miénknél. Materialista beállítottságú korban élünk, és a spirituális tudásnak azért kell kultúránkba áramolnia, mert az emberiség vágyódik utána. A rózsakeresztes bölcsesség olyan módon nyújtja ezt a tudást, ahogyan erre a mai embernek szüksége van. Az elmondottak talán kissé merészen hangzanak, de kérem, fogadják most el, később mindez tisztázódni fog. Hiszen a rózsakeresztes bölcsességet a legnagyobb mértékben félreértették.

A dolgok úgy játszódtak le, hogy Christian Rosenkreutz nagy egyénisége előre látta, hogy a racionálisan gondolkodó emberek a megértéshez milyen követelményeket fognak támasztani, és hogy minden szellemi tudást már akkor olyan formába kell önteni, amely mai korunk igényeinek megfelelően alakul ki. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a rózsakereszteseknek sokkal nehezebb dolguk volt, bármely hasonló régebbi mozgalomnál, mert a XIII. és a XIV. században kezdődő működésük az egyre közeledő materializmus korára esett. Az embert, minden modern vívmánynak, gőzgépeknek, távírónak és a többieknek teljesen ki kellett helyeznie a fizikai síkra. A rózsakereszteseknek a matematikus gondolkodású kor számára kellett dolgozniuk. Előkészületeiket ilyen értelemben kellett végrehajtaniuk, ezért is értették őket leginkább félre. Ezért nem is tájékozódhatunk a rózsakeresztesekről a róluk szóló nyilvános közlésekből. Az ilyen irodalomban voltaképpen semmit sem találhatunk a rózsakeresztesek tevékenységéről. A rózsakeresztesek legmélyebb spirituális igazságának tartalmait úgy fogták fel, mintha a spirituális alkimista konyhákban retortákkal és egyebekkel hozná azokat létre. Az alkímia ilyen felfogása révén jött létre a rózsakeresztesség ma elénk kerülő torz materialista képe. A rózsakereszteseknek olyan tudományt kellett előkészíteniük, amelynek révén bölcsességüket lassanként beleáramoltathatták a világba.

Mindebből láthatják, hogyha a mai embernek szellemtudományt adunk elő, rózsakeresztes szellemtudományt kell előadnunk. Régebbi formák alkalmazásával megnyerhetünk néhány embert, de ezek olyanok, akik nem kapcsolódnak életük minden mozzanatával a mai világhoz és kultúrához. Vannak egoisták, akik kivonják magukat a jelenkor feladatai alól, mi azonban komolyan akarjuk venni korunkat és annak formáit. Korunkat olyannak kell elfogadnunk amilyen, de megkíséreljük szellemi befolyásunk érvényesítését. A rózsakeresztes szellemtudománynak ilyen értelemben kell a feladatát felfognia.

A Kongresszus megbeszélései során [9] alkalmunk volt annak meglátására, hogy a szellemtudomány milyen termékenyen tud működni; például az orvostudományra [10] való hatásában. Ha az orvostudomány ilyen materialista módon fejlődik tovább, negyven év múlva rémülten láthatnák, hogy milyen brutálisan jár el, és hogy a gyógyítás során a halál milyen formáit fogja előidézni. Hogyan kutatja a mai orvostudomány gyógyszereinek hatását? Külső megfigyeléssel azon az emberanyagon, amelyet a kórházakban vagy másutt talál. A spirituális bölcsesség azonban a szellemiség belső összefüggéseibe juttatja hatását és tudja, hogy fizikai téren mi felel meg a spirituálisnak. Az úgynevezett rózsakeresztességből minden orvosi hatás teljes újjáalakítása [11] fog kiindulni. Ez azonban csak egyetlen terület. Hasonlítsák mai életünk bonyolult feltételeit a régi káldeusokéhoz. Gondolják meg, hogy mennyi értelmi erőt és kombinatív készséget kell bevetni ahhoz, hogy egy New Yorkban kiállított csekket Tokióban be lehessen váltani. Egy olyan kornak, amely a kultúráját ilyen eszközökkel alakította ki az egész földkerekségen, másmilyen spirituális módszerekre van szüksége, mint a régebbi koroknak. Az okkultista tudja ezt. Mai gondolkodásunk egyszerűen nem elegendő ahhoz, hogy legyőzze a külső körülmények és feladatok olyan zűrzavarát, amelybe az ember egyre jobban bele fog keveredni. A gondolkodás meg fog merevedni. Ma átmeneti korban élünk, de a gondolkodás nemsokára nem lesz már elég mozgékony és hajlékony ahhoz, hogy felvegye és átformálja a bonyolult körülményeket. Miért terjesztjük tehát a szellemtudományt? Gyakorlati hatások elérésére. A szellemtudományos gondolatok rugalmasabbá, mozgékonyabbá teszik a gondolkodást, nagyobb összefüggések gyorsabb áttekintését teszik lehetővé. Így a rózsakeresztességnek az élet valamennyi területét meg kell termékenyítenie. Ha előveszik azt a füzetecskét [12], amelyet A gyermek nevelésének szellemtudományos szempontjairól írtam, meglátják, hogy a szellemtudomány milyen praktikus módon működik. A rózsakeresztes szellemtudomány nélkül egyszerűen nem ismerhetik ennek a tartalmát. Ne is maradjon elmélet, hanem a gyakorlati élet mindennapos tevékenysége. A szellemtudomány régebbi alakjainál ezt hiába keresik: egyszerűen nem létezik. A rózsakeresztes szellemtudomány azért van, hogy eleget tegyen az ember szellemi vágyainak és beáramoltassa a szellemet a mindennapi tennivalókba is. A rózsakeresztes szellemtudomány nem a szalonok vagy a remeték kedvéért létezik, hanem az emberiség egész kultúrájáért.

[9] A Kongresszus megbeszélései során: A Teozófiai Társaság európai szekcióinak V. kongresszusa Budapesten 1909. május 30-tól június 2-ig tartott. Lásd részletesebben Rudolf Steiner beszámolóját A Közlések a Teozófiai Társaság német szekciójának tagjaihoz c. kiadványban (1905–1913) és az Antropozófiai Társaság tagjainak szóló közlésekben (1913–1914). Kiadó Mathilde Scholl. Változatlan utánnyomás, Dornach 1999.

[10] … a szellemtudomány milyen termékenyen tud működni; például az orvostudományra …: Ezt Rudolf Steiner közlései szerint Dr. F. Peipers két előadásában mutatta be, fényképekkel illusztrálva.

[11] … minden orvosi hatás teljes újjáalakítása …: Ezt Rudolf Steiner később különböző orvosokkal és gyógyszerészekkel való együttes munka során mutatta be. Vö. Rudolf Steiner – Ita Wegman: A gyógyítóművészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján, 1925 (GA 27).

[12] Ha előveszik azt a füzetecskét: A tanulmány 1907-ben jelent meg a Luzifer-Gnosis c. kötetben (GA 34).

A bölcsesség mindig egy és ugyanaz. De ahogyan az egyes ember él és egyre tovább fejlődik, úgy az emberiség is egy egészet alkot. Ezért kell a kinyilatkoztatott bölcsesség formáinak is az emberi fejlődés útjának megfelelően változniuk. Az emberiség nagy tanítói, mint midig, ma is közöttünk működnek. Lelkünk most itt jelent meg, de már régebben is megtestesültünk, áthaladtunk a fejlődés valamennyi periódusán, a göröglatin, az egyiptomi-káldeus, és a még távolabbi időkön, hogy egyre újabb vívmányokat vegyünk fel, mindig valami újat tanuljunk. Képzeljenek csak el egy olyan lelket, aki akkor inkarnálódott, amikor Egyiptomban a gigászi piramisok és a titokzatos szfinxek vették körül! Milyen másképpen hatott ez erre a lélekre, mint ami ma van körülötte. Amíg a Föld újat tud nyújtani – és a Föld állandóan tovább halad –, addig a lélek is mindig újat vesz fel. A lélek nem az istenek örömére testesül meg a Földön, hanem azért, hogy tanuljon. A Föld másmilyen volt, amikor a lélek legelső megtestesüléskor megjelent rajta és másmilyen lesz a legutolsónál. Csak akkor térünk vissza a Földre, amikor újat tanulhatunk rajta; ezért olyan hosszú a megtestesülések között eltelt idő. Tegyük csak fel, hogy Európa északi területének már csak a tájai is milyen mások voltak, amikor Krisztus a Földön járt, mint manapság. A Földre egyszer sem érkezünk anélkül, hogy újat ne tanulhatnánk. A világon minden fejlődésben van. A fejlődés azonban azt jelenti, hogy mindig feldolgozunk és átélünk valami újat.

Nemcsak az ember fejlődik, hanem valamennyi lény is. Itt egy olyan lényekhez vezető ösvényt kell keresnünk, akik az embernél magasabb fokon állnak, az ember azonban sokszor már ebben az életben is kapcsolatba kerül velük. Ezek a magasabb lények is alá vannak vetve a fejlődés törvényének, és ahogyan évezredekkel ezelőtt a mi lelkünk másmilyen volt, úgy a megnyilatkozó lények is különbözőek voltak ezekben a régebbi korokban. Ők is állandóan tanultak. Amikor valamilyen magasabb lényről beszélünk, aki azért szállt le hozzánk, hogy a szellem segítségével kinyilatkoztassa a magasabb világok titkait, úgy azt kell mondanunk: ez magasztos művészet, amit meg kell tanulnunk. Még egy istennek is meg kell tanulnia. Mert a mai emberekhez másképpen kell beszélni, mint a tízezer évvel ezelőttiekhez. A magasabb lények éppen úgy fejlődnek, mint az emberek. Amit a kongresszusi megbeszéléseken a damaszkuszi eseményről elmondtam [13], megmutatja, hogy a magasabb lények hogyan fejlődnek. Tételezzék fel, hogy valaki Jézus Krisztus megjelenése előtt kétezer évvel szellemi látó volt. Egy szellemi látó nemcsak a külső környezetet látja, hanem mindazt, ami a Föld-aura szellemi szférájához hozzátartozik. Az égitesteket is aura veszi körül, mint az embereket. Egy égitest szellemének látása is megtanulható. Egy szellemi látó egészen mást látott volna a Föld aurájában kétezer évvel ezelőtt, mint ezer éve, vagy mintha ma vált volna szellemi látóvá. A természet külső képe változik, de ugyanúgy megváltozik a körülöttünk lévő szellemi világ képe is, amelybe betekintünk.

[13] Amit a kongresszusi megbeszéléseken a damaszkuszi eseményről elmondtam: Lásd e ciklus 1909. május 31-i előadását: Buddhától Krisztushoz.

Olyan eseményről akarok beszélni, amelyhez később még visszatérek: az égő csipkebokorról és a Sínai-hegyi kinyilatkoztatásról. Mit jelent ez? Mi történt itt Mózessel? Szellemi látó erejének fejlődése elért egy bizonyos ponthoz, és észlelte az érzékelhetőben az érzékfelettit. Akinek nem volt szellemi látása, egyszerűen természeti tüneményt észlelt volna. Mózes azonban meglátta az égő csipkebokorban azt a lényt, aki mint „Én vagyok az Én vagyok!” jelentette ki magát. Tudta, hogy ez a lény jelen van, és hogy az a tűz nemcsak külső tűz, hanem szellemiség rejtőzik mögötte. Olyan lény nyilatkozott meg számára, aki bensőséges kapcsolatban van az emberiség egész további fejlődésével és az „Én vagyok az Én vagyok” néven nevezi meg magát. Mit tudott Mózes valamennyi tanítványa? Azt tanulták az akkori misztérium-iskolákban, hogy a Sínaihegyen megnyilatkozó lény le fog szállni a Földre, emberi testben fog élni, három évig egy emberben szólal meg, Ő lesz Jézus Krisztus. A beavatottak tudták ezt. Tudta Saul is, aki később Pál lett, tudta hogy ez a lény létezik, és le fog szállni a Földre. De nem tudta elképzelni, hogy ez a lény, aki az égő csipkebokorban Jahveként nyilatkozott meg, a szégyenletes kereszthalállal haljon meg. Mi győzhette hát meg? A damaszkuszi esemény. Saul abban a pillanatban vált Pállá, amikor szellemi látó lett, meglátta a Föld auráját, és benne Krisztust, az élő Krisztust, aki ugyanannak mutatkozott meg számára, mint aki a kereszten meghalt.

Ezt azonban csak abban a korban láthatták meg. Régebben, kétezer évvel ezelőtt, Krisztus nem volt még a Föld-aurában, akkor még a Napon láthatták. Zarathusztra aurával körülvéve látta a Napot: Ahura Mazdának nevezte, Ormuzd nagy aurájának. Ez a lény azonban leszállt, először Mózesnek nyilatkozott meg az égő csipkebokorban, azután emberként élt közöttünk a Názáreti Jézus testében. Ezért mondhatta Krisztus magáról: „Én vagyok a világ világossága”. Azelőtt ezt senki sem mondhatta, a világ világossága senkiben sem élt.

Ezeket a jelenségeket úgy akarjuk kidolgozni, hogy teljesen érthetőek legyenek. Ma csak arra utalunk, hogy Krisztus lénye nem mindig nyilatkozhatott meg úgy, mint például Pál esetében. A Krisztus-lénynek ezt előbb meg kellett szereznie; erejét annyira ki kellett fejlesztenie, hogy ilyen módon nyilatkozhassék meg. Ez kétezer évvel ezelőtt még nem lett volna lehetséges számára. Minden lélek előrehalad valamennyit megtestesülésében. Ez fontos, ezen múlik a dolog a vezető individualitásoknál. Fel kell ismernünk, hogy Krisztus sem mindig ugyanaz, különleges hatásmódjaira ráismerve megtudjuk, hogy fejlődése során Ő is tovább halad. Lenyűgöző, magasztos érzés, ha az ember felismeri, hogy saját lelkéhez, annak inkarnációihoz és haladásához hasonlóan, a szellemi lények is egyre magasabbra emelkednek, és egyre hatalmasabbá válnak. Ez megadja a fejlődés eleven átérzését. Éppen a rózsakeresztes szellemtudományban fontos arra rámutatnunk, hogy hogyan működött Krisztus egykor Mózesnél és Pálnál, és hogyan működik most, ebből megláthatjuk, hogy egy ilyen lény is előrehalad. Ez a fejlődés intimebb fogalmát nyújtja számunkra.

Nézzünk meg egy gyermeket. Megszületik, ahogy a szakkifejezés mondja, világra jön, változik, különösen élete legelső heteiben változik igen gyorsan, fejlődésének lefolyása ekkor a leggyorsabb a későbbi időszakokhoz képest. Itt a külső materialista tudomány sok mindent megállapíthat. Megfigyelheti például az agyvelő vizsgálatánál – ez külső eszközökkel is megállapítható –, hogy a koponyarészek a fejtetőnél csak később zárulnak össze, ez a rész még sokáig lágy marad a gyermeknél és az agyvelő lassanként alakul ki. A tagolódás és összekapcsolódás feladata, hogy kialakítsa a gondolkodás eszközét, amire a gyermek csak később lesz képes; észleléseit össze kell kapcsolnia. A szellemi-látó látja, hogy a gyermeket, fejlődésének legelső napjaiban és heteiben hatalmas működő erők veszik körül, ezek az ember lényének második részéhez, étertestéhez tartoznak. Tudjuk, hogy ez a mai embernél körülbelül ugyanakkora, mint a fizikai test, a gyermeknél azonban még nagyon messzire kinyúlik a fizikai testen túl, különösen a fejnél. Itt különösen élénken működnek ezek az erők, a szellemi-látó ezt mintegy a fények játékának észleli. Csodálatos látvány, ahogy bizonyos erők lentről lövellnek fel a testből, azután fentről lefelé sugároznak, és a tarkótól, mindenfelől, a haj forgójától az erők eleven játékában kisugározva asztrális-éteri fények játékává válnak a gyermek étertestében, amely idővel egyre jobban elenyészik. A fények ilyen játékában rejlenek azok az erők, amelyek megteremtik az agyvelőben a fizikai összekötő részeket. Az agyvelő már csak a gyermek születése után formálódik, mégpedig szellemi szubsztanciából. Itt negyven-ötven erő áramlásának együttműködését láthatják, ezekből áll ez a fénytest; csodálatos színjáték, amikor megfigyelik a gyermeket életének első heteiben. Ez a fénytest lassanként behatol a gyermek agyvelejébe, ekkor bent helyezkedik el. A gyermek éterteste először kint volt, körülvette a fejét, egészen primitív volt; fénytest vette körül, ebből merítette az erőit, most pedig lassanként behúzódik a gyermek fejébe, bonyolult éterikus-organizmusként van benne. A fejlődésénél éppen az a csodálatos, hogy minden fizikai a szellemi világból alakul ki, a szellemiségben dolgozzák ki, azután fogadjuk magunkba. A lelkiség előbb kidolgozza az otthonát, ahol lakni fog. Ahogyan ez a kisvilágban a gyermek emberi agyvelejében történik, úgy van a nagyvilágban is. Tekintsenek az olyan különösen előrehaladott individualitásra, mint a Názáreti Jézus, akinek testében lélekként Krisztus lakott három éven keresztül. Ahogy a gyermeknél az étertest előkészíti magának a fizikai agyvelőt, hogy azután beleköltözzék, úgy Krisztus is előkészítette előbb a helyet, ahol lakhatott. Ezt ki kellett előbb dolgoznia. Először mintegy külsőleg függött össze a Földdel, ez még nem fogadhatta be. De a legkiválóbbak úgy dolgoztak ezen, hogy Krisztus egyre közelebb juthatott, és ebben Krisztus maga is segített nekik. Ki formálta át úgy a Názáreti Jézus testét és juttatta el végül oda, hogy felvehette magába Krisztust? Ezt maga Krisztus tette. Előbb kívülről dolgozott rajta, azután Krisztus maga is beköltözhetett az emberbe.

A kisvilágban ugyanaz történik, mint a nagyban. A fejlődés csakis azáltal lehetséges, hogy a felettünk álló lények is fejlődnek. Krisztus azáltal lett a Föld bolygójának szelleme, hogy érzékfeletti módon nyilvánulhatott meg. A mikrokozmikus mindig megfelel a makrokozmikusnak.

Ma még a rózsakeresztesség első fejezetét sem tudtam önök elé tárni, csak azt tudtam jellemezni, hogy jelenkorunk emberének milyen gondolkodást és érzést kell megtanulnia. Mert az „Ismerd meg önmagad” igazi jelentősége abban rejlik, hogy ilyen módon követjük a világ fejlődését. Hol van az énünk? Nem csak bennünk. Ez egoista gondolat volna. Az egész világmindenségből épült fel és született meg, felemelkedésünknek is oda kell vezetnie, hogy beleolvadjunk az egész kozmoszba. Az önismeret bele akarja állítani az embert az egész világba, hogy itt mutassa meg neki az önismeret kifejezés igazi értelmét.

2. A környező világunkat különféleképpen átható lélek

Budapest, 1909. június 4.

Ahogyan tegnap a bevezető fejtegetésben elmondtam, ebben a ciklusban mintegy áttekintő képet szeretnék nyújtani a szellemtudományos világszemléletről. Ennek során sok olyasmit is említenem kell, amit a jelenlévők nagy része már ismer. De csak az igazságok alapjainak megismerése révén emelkedhetünk fel a későbbi előadásokban magasabb területekre. A tulajdonképpeni leírás megkezdése előtt szeretnék még egy rendkívül fontos kérdést felvetni: miért kell voltaképpen szellemtudományos gondolatokkal és elméletekkel foglalkoznunk, mielőtt magunk is átélhetünk valamit a szellemi világban? Némelyek azt mondják: a szellemi látás kutatásának az eredményeit közlik velünk; azonban én magam még nem látom ezeket. Nem volna helyesebb, ha nem a szellemi látás kutatásának az eredményeit mondanák el, hanem mindenekelőtt csak azt, ahogyan mi magunk szellemi-látókká fejlődhetünk? Hiszen akkor mindenki saját maga átélhetné azután a további fejlődését. Aki kívül áll az okkult kutatáson, úgy vélheti, hogy jó volna, ha nem beszélnének már előzőleg ilyen tényekről és jelenségekről. Létezik azonban a szellemi világban egy egészen meghatározott törvény, ennek jelentőségét egy példán szeretném megvilágítani. Tételezzék fel, hogy egy tetszőleges, szabályosan iskolázott szellemi látó észlel valamit az egyik évben a szellemi világban. Most képzeljék el, hogy ugyanezt tíz, vagy húsz évvel később egy másik éppen úgy képzett szellemi látó is észlelné, aki az előbbi szellemi látó eredményeiről semmit sem tud. Ha erre gondolnának, nagyon tévednének, mert a szellemi világnak egy szellemi látó vagy okkult iskola által egyszer megtalált tényét, nem lehet valójában újra felkutatni, ha a kutatni szándékozó nem szerez tudomást arról, hogy már kikutatták. Ha tehát egy szellemi látó 1900-ban kikutatott valamilyen tényt, egy másik pedig 1950-ben jutott el oda, hogy ugyanezt észlelni tudja, erre csak akkor lesz képes, ha előzőleg megismerte és megtudta, hogy valaki már rátalált erre és felkutatta. A szellemi világban tehát a már megismert tényeket is csak akkor láthatjuk meg, ha rászánjuk magunkat, hogy a szokásos módon értesüljünk róluk, és ismerjük meg őket. Ez a törvény minden időre megalapozza az általános testvériséget a szellemi világban. Semmilyen területre nem juthatunk el, ha nem kapcsolódunk először ahhoz, amit az emberiség idősebb testvérei felkutattak és megláttak. A szellemi világban gondoskodtak arról, hogy senki se lehessen úgynevezett „magányos farkas”, aki azt mondja: nem törődöm azzal, ami már megvan, egyedül kutatok. A szellemtudomány valamennyi ma közölt tényét még a nagyon képzettek és előrehaladottak sem láthatnák, ha nem értesültek volna ezekről már előzőleg. A szellemtudományos mozgalmat is azért kellett ebben a formában megalapítani, mert ez így van, mivel kapcsolódnunk kell a már felkutatott jelenségekhez.

Aránylag rövid idő múlva sok ember lesz szellemi látó, ezek azonban csak lényegtelen dolgokat láthatnának a szellemi világban, nem pedig az igazságot, hogyha a már előzőleg felkutatott fontos jelenségeket nem látták meg. Először a szellemtudomány által nyújtott igazságokat kell megtanulnunk, csak azután észlelhetjük ezeket. A már felkutatott tényeket tehát a szellemi látónak is meg kell előbb tanulnia, azután láthatja ezeket lelkiismeretes iskolázásával. Azt mondhatjuk: ha az isteni lények eljuttatnának egyszer egy emberi lelket egy első látáshoz, és ez az egyszeri szűz megtermékenyítés megtörtént, akkor a többieknek először arra kell tekinteniük, amit ez az első emberi lélek megszerzett, így lesz joguk ugyanennek a megszerzéséhez és észleléséhez. Ez a törvény az általános testvériség az emberek igazi testvériségének legbensőbb megalapozása. A bölcsesség kincse egyik korszakról a másikra vándorolt az okkult iskolákon át, a mesterek híven megőrizték. Ha ki akarunk jutni a szellemi világ magasabb területeire, úgy nekünk is segítenünk kell ennek a kincsnek a hordozásában, testvériségben azokkal, akik elértek már valamit. Amire a fizikai síkon, mint morális törvényre törekszünk, az a szellemi, spirituális világban természeti törvény.

A szellemtudomány arra tanít, hogy minden fizikailag érzékelhető a szellemiből jött létre. Korunkban azonban nem elégedhetünk meg a szellemi világ ilyen tudatával. Hogy lényegesnek tartjuk azt, hogy minden érzékelhető fizikai mögött szellemiség rejlik, ez csupán egy elvont tudatot jelent a szellemiségről. Határozott fogalmakat és képzeteket kell kialakítanunk arról, hogy ez a szellemiség milyen az egyes területeken. Ehhez csak úgy vezethetünk el ma valakit, ha lelkiismeretesen megtettünk vele minden, a külső világból a szellemibe vezető lépést.

A körülöttünk lévő fizikai birodalmak közül legelőször az ásványok, a kőzetek világára tekintünk. Aki ezt csupán érzékeli, azt mondja: az ásványok birodalma abban különbözik például az emberek világától, hogy az ember tudja, hogyha valakit erősen megüt az fájdalmat érez. Az ásvány a külső látszat szerint nem érez az ütésnél fájdalmat. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az emberben olyan lélek él, amely örömet és fájdalmat érez, ez az ásványnál nincs meg. Nem akarjuk eleve azt mondani, hogy az ásványnak is van lelke, itt pontosabban kell foglalkoznunk a szellemi-látó kutatás eredményeivel. Az előttünk fekvő kőnek nincs lelki jellege. A szellemi világszemléletnél azonban azon múlnak a dolgok, hogy elgondolásainkat a megfelelő helyen kezdjük el, ne pedig a helytelennél. Képzeljenek el egy apró állatot, amely az emberre ránézve csak a körmeit láthatná. Azt mondaná, hogy ezek különálló tárgyak, hiszen nem látná, hogy a körmök egy organizmushoz tartoznak. Csak akkor juthat helyes szemlélethez, ha ezt átlátja és felemelkedik az egész meglátásához. Így van ez a szellemi kutató számára is a kőzetek világánál. Aki a követ különállónak tekinti, az az apró állat helyzetében van, amely a körmöt vagy fogat egész embernek, önálló lénynek tartja. Vegyék csak a Föld szikláit: nem képzelhetőek el, ha nem egy egész organizmusból sarjadtak ki. Hol van azonban az a lény, akinek mindezek a részei, akihez az egész kőzetvilág hozzátartozik? Vannak ilyen szellemi lények. Ezek örömet, fájdalmat, boldogságot, szenvedést éreznek, mint az emberi lelkek, így valóban beszélhetünk ásványi lélekről. Itt azonban nem szabad pusztán analógiák alapján ítélni, mert különben azt gondolhatnánk, hogy az ásványi lélek fájdalmat érez, ha egy követ szétvernek. Nem így van. Ellenkezőleg: az ember fájdalmat érez, ha egyik ujja megsérül, az ásványi lélek hasonló esetben örömet, boldogságot érez. Az ásványhoz tatozó lény legnagyobb öröme, ha a köveket szétverik, ezzel szemben fájdalmat okoz neki, ha a kövek egyes részeit újra összeillesztik. Mivel a külső világban minden úgy történik, hogy ásványi részeket állandóan feloldanak, és újra összeállítanak, érthető, hogy az ásványvilághoz tartozó lények lelkében folyton öröm és szenvedés jön létre. Képzeljék el, hogy itt van egy pohár meleg víz és só. Mi történik, ha a sót a vízbe szórjuk? Szellemi-látó szemléléssel nemcsak a só részei oldódnak fel a vízben, hanem élvezet, valóságos boldogság érzése jön létre, és látható, amint az egész pohárban szétárad. Amikor a víz újra kihűl és sókocka kristályosodik ki, ez az ásványi lélek fájdalma és szenvedése közben történik meg. A hegységekben ez történt, ahol sziklák jöttek létre. Amikor a Földben kristályok keletkeznek, ezt az ásványban rejlő lények szenvedése, fájdalma kíséri.

Amikor egy bolygó létrejön, összetömörül, besűrűsödik, ez a megfelelő szellemi lények fájdalma és szenvedése közben történik. Az ilyen bolygó, mint Földünk is, szenvedés és fájdalom közt jön létre. Most azt kérdezhetik: hol vannak hát ezek a szemmel nem látható lények, akik a szenvedést és a fájdalmat eltűrik, de boldogságot és örömet éreznek, amikor például a munkások köveket vernek szét egy kőfejtőben? Hol vannak ezek? Egy aránylag igen magas szellemi világban. Amit a szemünk ásványnak lát, az voltaképpen csak az árnyképük. Ezek a lények olyan világban vannak, amelyet a formanélküliség világának nevezünk. Egész ásványvilágunkban szellemi lények élnek, és az okkult kutatás szerint a formanélküli világban vannak. Miért nevezzük így, ezt a világot? Mindjárt megértik, ha felemelkedünk a növények világához. A növény is bizonyos lelki lények kifejeződése. Itt is megnézzük a szellemi látó kutatás eredményeit. Ez azt közli, hogy amikor például, learatják ősszel a gabonát, és a kasza végigsuhan a földeken a szárak mentén, a növényi testek lelke nem érez fájdalmat. Egyáltalán nem! Ne gondoljanak fájdalomra, az öröm és boldogság egész áramlatai lengenek át rajtuk. A növényi léleknek az is öröm és nem fájdalom, amikor a mezőn állat legel, és lelegeli a füveket. Ez az emlősállat érzéséhez hasonló, amikor a kölyökállat a tejét szopja, ez is bizonyos boldogságot jelent. Amit bolygónk felülete lakóinak táplálására nyújt, az mintegy tej a bolygóhoz tartozó lényeknek, akik voltaképpen a Föld középpontjában élnek. Azt kérdezhetik, hogy vajon elférnek-e ott valamennyien? Ott valóban jól megférnek egymással, az áthatolhatóság, áteresztőképesség törvénye szerint. Ez az önátadás a növényi lélek boldogsága, ha elért bizonyos érett állapotot. Fájdalmat az okoz neki, ha a növényeket kirántják a földből. Erre azt mondhatják: hogy is örülhet a növényi lélek, ha haszontalan fiúk és lányok feleslegesen leszaggatják a virágokat? Nem volna mégis sokkal jobb, ha gondosan kigyomlálnák? Hogyan okozhat ez fájdalmat? A fizikai világra alkalmazott szempontból igazuk van. De ne felejtsük el, hogy ezek a szempontok nem mindig mérvadóak a spirituális világok számára. Hiszen szebb lehet valaki, ha kitépi az első ősz hajszálait, ez mégis fáj. Ez a szemponton múlik, és az okkult világ törvényei ellen nem küzdhetünk morális megfontolásokkal. A növényekhez is lények, lelkek tartoznak, testüket a növényvilág szolgáltatja. Próbáljuk meg elképzelni, hogy a növényvilágban hogyan történik az öröm és a szenvedés.

A növényvilág a szellemi világ vetülete. Hol vannak a hozzátartozó lények? A forma világában. Ezt másképpen is nevezik. Az ásványvilág szellemi lényei tehát egy szellemi birodalomban, a formanélküliség birodalmában élnek, a növények szellemei pedig a forma birodalmában.

A formanélküliség birodalma, Arupa, vagy a felső devachán.
A forma birodalma, Rupa, vagy az alsó devachán.

Az ásványvilág lelkei a szellemi világ bizonyos területeihez, felső részeihez tartoznak. Ne csodálkozzanak ezen, mert a lelkeket annál magasabb birodalomban kell keresnünk, mennél jobban elrejtőznek, mennél kevésbé tudnak megnyilatkozni. Miért nevezzük az egyik síkot formanélkülinek, a másikat a forma birodalmának?

Amikor egy kristályt széttörnek, csak a formáját rombolják szét, ez azonban másutt a szétrombolttól függetlenül ugyanúgy kialakulhat. Amikor a természetben sókristály jön létre, nem szükséges, hogy egy másikból jöjjön létre. Létrejöhet csak a só szubsztanciájából, el is tűnhet újra, mint forma: ez a formanélküli szubsztancia sajátossága. A növénynél a forma nem jöhet ugyanígy a szubsztanciából, az alaktalanból létre. A növénynek az a jellegzetessége, hogy növényi elődből kell kifejlődnie. A formának elődről utódra kell terjednie. Ahol a lények lelke a forma birodalmában van, ott a szaporodás a forma átvitelével történik. A magban csak a forma rejtőzik, semmi egyéb.

A tudomány felületes szemlélete alapján úgy véli, hogy a növényi és az állati mag között nincs nagy különbség. Az állatnál a forma és az élet megy át az elődről az utódra: az élet megy át. A liliom magja csak a formát őrzi meg, ezt viszi át az új liliomra. Az ásványnál ez úgy van, hogy a formát kialakító erők a felső devachánból jönnek létre. A kristálynál a formanélküliség úgyszólván a szemünk előtt ölt formát. Azt kell tehát mondanunk, hogy az egész bolygót, ahol növényi élet bontakozik ki, közös élet veszi körül, ebben olyan impulzus rejlik, hogy növényi élet jöhet létre belőle, a magból pedig csak a növény formája. A régi liliom életéből semmi sem megy át a virágágyba vagy virágcserépbe, ahol a mag nyugszik. Az új liliomot azért hatja át az élet, mert a magot befogadta Földünk közös élete.

Ezzel már létrejött az állatvilághoz vezető átmenet. A mag csak a formát örökíti át; az élet azért jut bele, mert Földünk közös élete befogadta a magot. Az állat lelki jellege nyilvánvaló, magától értetődik, hogy az állatnál boldogságról és szenvedésről, örömről és fájdalomról beszélünk. Ha tisztázni akarjuk, hogy a növényvilágban mit jelent a boldogság és a szenvedés, más lények szemlélésére kell áttérnünk. Mert a boldogság és a szenvedés átélése az egyes növényeken kívül történik; ezt a Föld-szférán belül a Föld egész organizmusa érzi, éppúgy, mint amikor megvágják az ujjukat: voltaképpen nem az ujjuk fáj, a fájdalom azáltal jön létre, hogy átterjed az egész organizmusra. Ha érteni akarjuk a növény fájdalmát, az egész Földet kell tekintetbe vennünk, hogy a növény lelkét ott ragadjuk meg. Lényeges a következő megkülönböztetés: ha egy állatot megsebeznek, az állat fájdalma a bőrén belül van, ahogy az ember állati természetére vonatkozóan is. Itt egyre jobban megközelítjük az individualizálódást: mennél magasabbra emelkedik a természeti birodalmak fejlődése, annál inkább találunk olyan lényeket, akik a középpontjukat önmagukban hordozzák, magukban éreznek örömet és fájdalmat. A növényt csak akkor látjuk helyesen, ha az egész Földdel összefüggésben nézzük. Az állatnak lelke van, és bőrén belül érzi az örömet és fájdalmat. Ez a lélek nem látható, az úgynevezett asztrális világban van. A középpontjukat önmagukban hordozó lények lelke az asztrális világban él. Látják, hogy kozmikus ideánk ugyanakkor tagolódik is: az ásvány nagyon elrejti e lelket, a növény kevésbé, az állat még kevésbé; középpontja önmagában van, vagyis ott, ahol láthatatlan. Az állatok lelkét nem a fizikai világban kell keresnünk.

Tehát négy birodalmat különböztetünk meg. Először azt, ahol az ásvány, növény és állat látható módon jelenik meg, ez a fizikai világ. Másodszor az asztrális birodalmat, ahol az állat láthatatlan módon él. Harmadszor a növények birodalmát, amelyeknek lelke az alsó devachánban rejtőzik. A negyedik az a birodalom, amelynél a lelkek a felső devachánban rejtőznek el.

Ez a megkülönböztetés már a külső világ szemléléséből is adódik. Térjünk most át a szellemi látó kutatásainak eredményeire. Abban a térben, amelyet az ásvány elfoglal, nincs jelen lelkiség. Ez a tér lelkileg üres, fekete, de körös-körül ragyogni kezd, kissé távolabb még intenzívebbé válik ez a ragyogás. Mi ez? Ez az ásványnak a kozmoszban élő éterteste, amely elfoglalta az éteriség egy részét, ahol maga az ásvány nincs jelen. Az ásvány lelki-kozmikus erői abban a térben éreznek örömet és fájdalmat, ahol az ásvány éterteste helyet hagyott nekik: itt fájdalmat kezdenek érezni, vagy örömük szellemi fénysugárként száll a kőfejtés kőszilánkja elé. Az ásvány fizikai részét az éterteste szegélyezi. Ahol az ásvány jelen van, ott azt mondhatnánk, hogy az étertest úgy megsűrűsödött, hogy fizikaivá alakult. Az ásvány és a növény közti különbség azáltal jön létre, hogy az étertest benne van a növényben, minden részét átitatja, teljesen áthatja. A növényt átitató zöld szubsztancia jellegét az előbb az ásványon kívül elhelyezkedő étertestnek írtuk le.

Ha a növénynél azonban csak az volna a helyzet, hogy étertest itatja át, akkor nem virágoznék, mindig csak zöld leveleket hajtana. Amikor a növény virágozni kezd, a szellemi látó tudat látja, amint valami föléje borul, körülötte hullámzik. Ez az asztrális élet, ez koronázza meg a növekedést. A zöld növény növekszik, végül beborítja valami új, az asztralitás, amely azonban sohasem húzódik bele.

Az állat szellemileg foglalja magában azt, ami a növény körül hullámzik. Amikor a növény körül hullámzó elem a bőrön belül van, akkor létrejön az állat. A növény felett lebegő asztralitás az egész Földet körülveszi. Ez a Föld közös asztralitása, amely füstszerűen lebeg a növény felett, amikor virágozni kezd. Belül, a növényben nincs öröm és fájdalom, ezt a Föld érzi. Az állatban benne van az öröme és fájdalma, ami benne asztráltestként terül szét, az ott áramlik a Föld közös asztralitásában. Az ásványvilág mintegy beleágyazódott az étervilágba, az éterteste körülötte terül el. A növényt áthatja az éterteste, és mivel a növényvilág olyan asztráltestbe ágyazódott bele, amely a Föld egész asztralitásának felel meg, ezért van a fájdalom és öröm a növényen kívül. Az állat pedig olyan lény, amelyet nem csak körülvesz az asztralitás, de azt fel is tudja venni magába.

Így áttekintést kapunk a körülöttünk lévő világ három birodalmáról, a magasabb világokkal való összefüggésükben.

Az ember különálló kis világ. Őt mindabból kell felépítenünk, ami körülötte van. Amit ma megtaláltunk, azt holnap az ember felépítésére fogjuk felhasználni.

3. Az ember lénye

Budapest, 1909. június 5.

Tegnap a környező világunkat különféleképpen átható lélekről próbáltam áttekintést nyújtani. Ma magáról az ember lényéről akarunk pontosabban tájékozódni. Az ember lényének először olyan tényeit tárjuk szemünk elé, amelyek a legjobban beleilleszkednek a tegnap megadott képbe. Itt is említenünk kell néhány már ismert jelenséget. Meg fogjuk látni, hogy az ember legalsóbb testével mintegy az első körülötte lévő birodalomból nőtt ki, ezt, mint ásványiságot jellemeztük. Ha az előttünk álló emberre tekintünk, először is a fizikai test a legkézenfekvőbb, amit észlelünk. Az okkult kutató számára azonban ez az emberi természetének csak az egyik része. Könnyen hamis képzetet alkothatunk a fizikai testről, ha úgy gondoljuk, hogy a fizikai test az, ami szemmel látható, és kézzel érinthető. Ezzel ugyanezt a hibát követjük el, mintha a hidrogént víznek tekintenénk. Ehhez a fizikai emberi testhez ugyanis már hozzá elegyedtek a magasabb részek. Fizikai megjelenésében az emberi természet más részei is áthatják már ezt a fizikai emberi testet, ami tehát mint hús és csont jelenik meg, azt nem nevezhetjük minden további nélkül fizikai testnek. A fizikai emberi test ugyanazokból az anyagokból és erőkből áll ugyan, mint a kinti ásványvilág, az emberi testben ugyanezek az anyagok és erők illeszkednek össze művészi felépítéssel, de hogy ilyennek látjuk és tapintjuk, az abból ered, hogy lényének többi része már hozzá igazodott. Amit szemünk a fizikai emberi testből lát, az nem a tulajdonképpeni fizikai test. Ez ilyen módon csak akkor van meg, amikor az ember éppen áthaladt a halál kapuján: a tulajdonképpeni fizikai test a holttest, amely mentesült a magasabb emberi természet minden részétől. Amikor a fizikai test magára marad, akkor egészen más törvényeknek engedelmeskedik, mint addig, amíg ez megtörténik. Mindaddig voltaképpen ellentmondott a fizikai-kémiai törvényeknek. Földi életében az ember teste minden pillanatban holttestté válnék, ha nem hatná át állandóan az éterteste, amely egész életében a fizikai test széthullása ellen küzd. Az éter-, vagy életest az ember lényének második része.

Itt mindjárt elővételezzük, hogy a növénynek és az állatnak is van éterteste. Az ember azonban bizonyos vonatkozásban étertestében is különbözik az állattól. Most ez a különbség érdekel bennünket: hogyan különbözik az ember éterteste az állatétól? Azonban előbb még azt kérdezzük, hogy miképpen jut el a szellemi látó tudata ahhoz, hogy megtudjon valamit az ember étertestéről? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához le kell írnunk a szellemi látást.

Aki elérte a szellemi látás bizonyos fokát, az azt a képességet, azt az intenzív erőt is megszerezte, hogy annyira uralkodjék a szellemén, hogy figyelmét sokkal nagyobb mértékben ráirányítsa valamire, vagy pedig elterelje róla. Ha a mindennapi embertől azt kívánják, hogy a figyelmét annyira elterelje, hogy a fizikai alakot mintegy ki tudja iktatni, ez csak a legritkábban válik lehetővé számára; a szellemi látó azonban valóban képes erre. Ilyenkor az étertest vagy élettest tölti ki, ragyogja be a szellemi látó számára azt a teret, amelyben egyébként a fizikai test van. A fejnél, a törzsnél és a vállaknál ennek megközelítően emberi alakja van. Lefelé egyre kevésbé hasonló az emberi alakhoz. Az állatnál az étertest nagyon különbözik a fizikai testtől. Tudják, hogy például a ló éterteste messzire kinyúlik. Ha még az elefánt étertestét is szellemi látással figyelhetnék meg, csodálkoznának, hogy milyen óriási építményt visel. Mennél lejjebb követjük az emberi alakot, éterteste annál jobban eltér fizikai formájától. A bal és a jobb oldal különben megfelel egymásnak bizonyos vonatkozásban a fizikai- és étertestben. A fizikai szív kissé bal felé helyezkedik el, az étertest megfelelő szerve, az éterszív, a jobboldalon van. A fizikai- és az étertest legnagyobb különbsége azonban az, hogy a férfi éterteste nőnemű, a nőé pedig hímnemű. Ez igen fontos tény, az okkult kutatásnak ez az eredménye az emberi természet sok rejtélyét megmagyarázza. Tehát az emberi lény első és második része között az embernél fennáll bizonyos megfelelés, az állatnál viszont nagyok a különbségek.

Az emberi asztráltest sokkal inkább érthető. Ez az emberi lény harmadik része. A szellemi látó számára már az étertest is fény, a materialistáknak természetesen fantazmagória. A külső, anatómiai, fiziológiai tudomány csak a fizikai testet kutatja az emberen. Van azonban ebben a fizikai testben valami, ami mint vér és ideg még sokkal közelebb esik az ember tudatához. Tud ugyanis a saját boldogságáról, szenvedéséről, öröméről, ez pedig abban a térben játszódik le, amelyet fizikai teste tölt ki. Ennek hordozója láthatatlan az ő számára, a szellemi látó tudat azonban ragyogó felhőnek látja: ez az asztráltest, amely nagyon különbözik az étertesttől.

A fizikai test mozgását nem hasonlíthatjuk az étertest rendkívüli mozgékonyságához. Ez az egészséges embernél a fiatal őszibarackfa virágának a színét viseli. Sajátságos árnyalatokban csillog és ragyog rajta minden rózsaszínűen, sötéten, világosan, egészen a ragyogó fehérig; és van emellett egy bizonyos határa, még ha ingadozó is. Az asztráltestnél ez egészen másképpen van. Ez a legváltozatosabb színeket és formákat mutatja, mint valami állandóan változó mozgással tovaáramló felhő. Ami e felhőben kialakul, az azokban az érzésekben és érzelmekben fejeződik ki, amelyekkel az ember a másik ember iránt viseltetik. Amikor a szellemi látó kékes-piros színt lát felmerülni az asztráltestben, mintegy az emberek egymáshoz áramló szeretetét látja, de látja azokat a csúnya érzéseket is, amelyek lejátszódnak közöttük. Mivel ez ember lelki tevékenysége állandóan változik, így változnak az asztráltest színei és formái is, színes játékuk folyton megjelenik és lecseng, zárványokat alkot.

Az emberi lény negyedik része az én hordozója.

Az embernek tehát van fizikai teste, ez a külső természetben az ásványnak felel meg, van éterteste, amely a növényhez hasonlítható, a harmadik része pedig az asztrálteste, amely az állatnál is megvan. De az ember asztrálteste sokkal mozgékonyabb, mint az állaté.

Az emberi lény negyedik része, az én hordozója, ovális alakhoz hasonlít, eredetét egészen az agy elülső részéig követhetjük. Ott a szellemi látó kékesen fénylő gömbnek látja. Onnan áramlik ki ovális alakban, mint az emberbe belejátszó, mondhatnánk térbeli tojásalak, valamiféle kékség. Hogyan látható ez az én-hordozó? Ezt a szellemi látó csak akkor képes észlelni, ha az ember az asztráltestét is ki tudja iktatni. Az ember másik három teste a természet három birodalmában az ásvány-, növény- és állatvilágban is megtalálható. Az énhordozó révén azonban különbözik ezektől, és ezáltal a teremtés koronája.

Miután megnéztük az ember négytagú lényét, egyúttal szemünk elé tártuk, amit az ember a magasabb világoktól kapott, bármilyen fejlődési fokon áll is. Éppen az teszi emberré, hogy lénye ebből a négy részből áll. Az ember munkája akkor kezdődik el, amikor énje a másik három testen dolgozik. Az ember lényének három alsó részén végzett munkája szerint áll fejlődésének magasabb vagy alacsonyabb fokán. Énje először az asztráltestén kezd dolgozni. Ez a munka nagyon eltérő módon fejeződik ki az alacsonyabb vagy a magasabb fokon álló embernél, ahogy ezt például Schillernél látjuk. Egyikük kevesebb változást hozott létre az asztráltestén, a másik többet. Okkult nyelven megtisztításnak, katarzisnak nevezik ezt az önmagunkon végzett belső munkát. Ilyen módon dolgozik az én az asztráltest tökéletesítésén. Minden embernél azt látjuk, hogy az asztrálteste két részre oszlik: az egyik részt átdolgozta, megtisztította, a másikat nem. Tételezzük fel, hogy az én állandóan tovább dolgozik az asztráltesten, így jut el az ember lassanként oda, hogy már nem kell ráparancsolnia önmagára, hogy jót tegyen, mert a jó cselekvés szokásává válik. Nem mindegy ugyanis, hogy az ember csak parancsnak engedelmeskedik, vagy olyan erős a szeretete, hogy nem is képes másra, mint a jó, szép és okos cselekvésre. Ha az ember csak parancsnak engedelmeskedik, akkor énje az asztráltesten dolgozik; ha azonban jó szokásává vált, akkor énje már az étertesten is dolgozik.

Milyen módon dolgozik az én az étertesten? Ezt egy példa segítségével ismerhetjük meg. Ha valaki valamit megmagyaráz önöknek, és a dolgot megértik, ezt a munkát az én végezte el az asztráltestben. Ha azonban naponta elmondanak egy imádságot, elimádkozzák a Miatyánkot, akkor azáltal dolgoznak az étertestükön, hogy mindennap ugyanazt ismétlik, lelkük mindig ugyanazt a tevékenységet viszi véghez. Az ismétlés egészen más, mint az egyszeri megértés. Tisztázzuk, hogy az egyik az asztráltesten, a másik az étertesten dolgozik az én révén.

Nézzük meg a növény növekedését. Kibontja a csírát, szárba szökken, egyik levelet a másik után hozza, mindig új zöld leveleket. Erre azért képes, mert étertesttel rendelkezik, hiszen az ismétlés az étertest princípiuma. Ahol ismétlés jelenik meg, ott az étertest működik. A virágot egy másik princípium hozza létre, az őt beárnyékoló asztráltest. Tehát az asztrális princípium zárja le a növényt. Figyeljék csak meg, hogy ezt az ember fizikai testének a felépítésén is észrevehetik. A hátgerinc egyre ismétlődő csigolyáinál az étertest fizikai kifejeződése jelenik meg. Ha az emberi fejre, az agyvelőre tekintenek, ezt mint lezáródást érzékelhetik, az asztráltestet fizikai formában. Szellemileg ugyanerről a folyamatról van szó, amikor az asztráltestre gyakorolt hatás révén létrejön a megértés, és amikor az étertesten végeznek munkát ugyanannak az imának vagy meditációs gyakorlatnak mindennapi ismétlésével. A meditáció lényegét abban láthatjuk, hogy az ismétlés princípiuma révén ez nemcsak az asztráltestre, hanem az étertestre is hat. A vallás nagy tanítói azzal érték el nagy hatásukat, hogy olyan tartalmakat adtak az emberiségnek, amelyekben olyan erők nyilvánultak meg, amelyek tovább hatottak, és még most is tovább hatnak. Tehát az ember éterteste is két részből áll: van egy átdolgozott része, amely az átlagembernél ugyan még csekély, és van az én által még át nem dolgozott része.

A harmadik tevékenység az, amikor az ember énjéből kiindulva a fizikai testére hat. Ez a legkeményebb munka. Az ember nem-tudatos módon állandóan dolgozott fizikai testén; de nem az énjéből kiindulva. Ez csak a leginkább előrehaladottak számára volt lehetséges.

Így megismerjük az ember négy alsó és három magasabb tagját. Utóbbiak úgy jönnek létre, hogy az alacsonyabb testeken az én dolgozik, és azokat átalakítja. A három alsó tag átdolgozásánál lényeges különbséget jelent, hogy tudatosan vagy nem tudatosan történik-e. Nem tudatosan, vagyis az ember tudomása nélkül történik a művészi alkotások, például a képek szemlélése és befogadása, valamint az odaadó áhítat és imádság. Az ember nincs azonban annak tudatában, hogy éterés asztráltestén dolgozik; a tudatos munka aránylag későn kezdődik. Különbséget kell tehát tennünk az ember lényének alsó tagjain végzett tudatos és nem-tudatos munkája között. Az ember asztrálteste egy nem-tudatos és egy tudatos részre oszlik. Az asztráltestnek azt a részét, amelyet az én nem-tudatos módon dolgozott át, érzőléleknek nevezzük, ez a mai embernél már teljesen kialakult. Amit az én étertestén dolgozott át nem tudatosan, az az értelmi lélek. Amit fizikai testén dolgozott át hosszú időn keresztül nem tudatosan, az a tudati lélek. Megkülönböztetjük tehát az ember fizikai testét, étertestét, asztráltestét és énjét, és ami az én nem tudatosan végzett munkája révén alakult ki: az asztráltestből az érzőlélek, az étertestből az értelmi lélek, és a fizikai testből a tudati lélek. Így az emberi természetnek hat, illetve hét része van, és ezek úgy jöttek létre, hogy az ember nem tudatosan dolgozott önmagán. Most kezdődik a tudatos munka. Mi jön létre ezáltal? Amit az ember tudatosan beledolgozik az asztráltestébe, az a szellemén vagy manasz, amit pedig étertestén dolgozik át tudatosan – ez azonban csak tudatos okkult iskolázásnál történhet –, azt buddhinak vagy életszellemnek nevezzük. Mi történik akkor, ha az én egyszer olyan helyzetbe kerül, hogy tudatosan átdolgozza fizikai testét, vagyis fizikai testébe is erőket plántáljon? Ez okkult iskolázással, a lélegzés folyamatával [14] valóban tudatos módon történhet, de ennél nagyon óvatosan és finoman kell eljárnunk, mert a nyilvánosan megjelenő írásokban gyakran megadott helytelen iskolázással nagyon árthatunk az európai ember testének is, tudnunk kell, hogy mi felel meg a modern ember felépítésének. Az ilyen tudatos lélegzéssel azután a fizikai test az én révén alakul át atmává, vagy szellememberré.

[14] Ez okkult iskolázással, a lélegzés folyamatával: Lásd bővebben: Lelki gyakorlatok szó- és jelkép-meditációk útján a magasabb megismerési erők módszeres kifejlesztésére (GA 267).

Az ember lénye négy részből állt, amikor földi alakot öltött. Már első földi inkarnációjával el kezd énjével önmagán dolgozni. A megtestesülések során nem tudatosan bontakoztatja ki három lelki aspektusát: az érzőlelket, az értelmi lelket és a tudati lelket. Meglátjuk majd, hogy tudatosan hogyan történik a fizikai test, az étertest és az asztráltest magasabb tagokká való átalakítása. Az ember hét részből álló lényével van dolgunk tehát, amely az inkarnációk során így fejlődik. A fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én az úgynevezett szent négyesség, amelyet minden okkult iskolában tiszteltek, ehhez csatlakozott a szent hármasság, amely tudatosan hetességre és tízességre tagozódott. Így lelkünk elé tártuk az univerzális embert, akiben mindaz megvan, ami mintegy legyezőszerűen körülveszi, de az én-hordozó révén kiemelkedik ebből.

Most megnézzük az embert ébrenlét és alvás közben is, hogy megismerjük a testek ilyen összeilleszkedését. Mi történik, amikor az emberben elhallgat az öröm és a fájdalom, és tudata alvásba merül? Ilyenkor az asztráltest és az én fizikai- és étertestén kívül van. Alvó állapotban az ember egészen sajátságos helyzetben van. Az ember olyan éjszaka, mint a növény nappal: csak fizikai- és éterteste van benne, mintegy növényi létre süllyed le. Az ember lénye két részre oszlik. Fizikai- és éterteste az ágyban marad, asztrálteste és énje kívül van. Feltehetik azt a kérdést, hogy az ágyban fekvő ember növény-e? Nem az, de testi összetételük azonos. Földünkön csak növényi lény létezhet fizikai- és étertesttel. Az asztráltest és az én jelenléte a többi testet, a fizikai- és étertestet is átalakítja. A növényben nincsenek idegszálak, meleg vére csak olyan fizikai testnek van, amelyben én lakik. A magasabb rendű állatokat az eredeti ember lesüllyedt alakjának kell tekintenünk. A fizikai testben az én a vérrendszerében fejeződik ki, az asztráltest az idegekben, az étertest a mirigyrendszerben, a fizikai természet az ember saját testében. Mivel az idegrendszert valójában az asztráltest alakítja ki, ezért éjszaka nagyon szomorú helyzetbe kerül, amikor a gazdája elhagyja; a mirigyrendszernél ez nincs így, az étertest hű marad hozzá. Az én is hűtlenül elhagyja azonban a fizikai- és étertest vérrendszerét. A fizikai test magában is fent tud maradni, mert a fizikai természet ugyanolyan marad, ez a mirigyrendszernél is ugyanígy van, mivel az étertest éjszaka is a fizikai testben marad. Az idegrendszert viszont elhagyja a gazdája. Megkérdezzük a szellemi látó tudatot, hogy mi történik ilyenkor a fizikai testben. Amilyen mértékben az asztráltest éjszaka kihúzódik a fizikai- és étertestből, olyan mértékben hatja át az ágyban fekvő testeket egy isteni-szellemi asztráltest. Ez ugyanígy történik a vérrendszerével is. Isteni-szellemi én húzódik bele, és gondoskodik róla. Az ember éjszaka is négy részből álló lény, de valami más él benne: az ágyban fekvő két testet egy magasabb rendű lény veszi birtokába. Amikor az ember, vagyis asztrálteste és énje visszatér reggel éter- és fizikai testéhez, akkor kis asztrálteste kiszorít agy hatalmasabbat. Ugyanez történik vérrendszerénél is: énje kiűzi azt az isteniszellemi ént, aki arról az éjszaka folyamán gondoskodott.

Környezetünkben mindig isteni-szellemi lények tartózkodnak. Nappal azonban vissza kell vonulniuk, mi éjszaka tesszük ugyanezt. Ezek az isteni-szellemi lények ugyanis nappal alszanak: az istenek és az emberek alvása teljesen megfelel egymásnak. Este isteniszellemi én és isteni-szellemi asztráltest költözik be az ágyban fekvő ember fizikai- és étertestébe, reggel pedig visszatérnek ezekből. Az embernél ez éppen fordítva van, este elhagyja a testeket, és reggel veszi ezeket ismét birtokába. Még a vallásokban is fennmaradt az istenek nappali alvásának az érzése. Vannak olyan országok, ahol dél körül bezárják a templomokat, mert az istenek ekkor alszanak legmélyebben.

Most nézzük meg azt is, ami az embernél éjszaka a testén kívül tartózkodik: az asztráltestet és az ént. Tudjuk, hogy az asztráltestben ösztönök, vágyak és szenvedélyek gyökereznek, ezeket azonban az ember éjszaka nem észleli. Miből származik ez? Abból, hogy az ember asztráltestének és énjének, fejlettségük jelenlegi fokán nincsen észlelőszerve. A jelenleg élő ember csak fizikai szervekkel tud észlelni. Az ember előtt annyi világ tárul fel, annyi veszi körül, ahány szerve van. Ha eggyel több szerve lesz, új világ tárul fel előtte. Ha az ember még nem szellemi látó, asztráltestének nincsenek még szervei, ezért nem is észlel éjszaka semmit. Könnyen elképzelhetjük, hogy az ember egyes érzékszervek nélkül él. Tudjuk, hogy vannak vakok, és más érzékszerveket nélkülöző emberek. Ahol valaki nem használhatja az érzékszerveit, ott nincs számára világ. Amikor az ember reggel újra használhatja fizikai érzékszerveit, ismét körülötte van a világ. A halálnál azonban ez másképpen van. Az étertest és a fizikai test az egész élet folyamán egymáshoz kapcsolódott; az étertest általában a halállal húzódik ki először és hagyja el a fizikai testet. Ezért akik erről tudnak, azok a visszatekintés pillanatának írják le a halál pillanatát, ilyenkor egész eltelt élete panorámaszerűen vonul el az ember előtt. Miért? Mert az étertest az emlékezet hordozója, és ez az emlékezet válik most szabaddá. Amíg az étertest a fizikai testben van, nem fejtheti ki egész erejét, csak annyit, amennyit a fizikai eszköz megenged. A halállal viszont most szabaddá válik, fizikai test nélkül kibontakoztathatja azt, ami az egész élet során beleíródott. Ez a panoráma egy megrendítő élménynél is bekövetkezhet, például halálos veszedelem esetében, amikor azonban az embert nem hagyja el úgy a tudata, mint halála után. Ez azonban kivételes eset.

Most azt kérdezhetik: milyen sokáig tart ez a tabló? Ez az embereknél nagyon eltérő. Általában azt mondhatjuk, hogy addig tart, amíg az ember életében ébren tud maradni, anélkül, hogy az alvás elnyomná: húsz, ötven, hatvan, nyolcvan óra hosszáig. Ennek a panorámának az időtartalma körülbelül addig a határig terjed, amíg az ember ébren tud maradni. Eddig tart a visszaemlékezés, azután elapad, a szellemi látó pedig ugyanekkor azt látja, hogy az étertest eloldódik, ha nem is teljesen, és ez lényeges. Egy kivonatot az ember magával visz, és étertestének kivonatával magával viszi legutóbbi életének az eredményeit is. Az ember ezáltal felemelkedik. Megtartja étertestének kivonatát, asztráltestét és énjét, amíg aztán az asztráltestét is leveti. Most már két holttestét vetette le, ezután lép be a szellemi világba.

Holnap azután a halál utáni életet és a devacháni világba való belépést fogjuk megnézni.

4. Az ember a halál és az újabb születés között

Budapest, 1909. június 6.

Tegnap lelkünk elé tártuk a halál pillanatának lezajlását, amikor az étertest az asztráltesttel és az én-hordozóval eltávozik a fizikai testből, és az emlékezet tablója tárul a lélek elé. Ennek a tablónak sajátságos tulajdonsága van. Az események ugyanis mintegy egyidejűleg tárulnak a lélek elé, és panorámaszerűen tekinthetők át. A lényeg azonban az, hogy valóban képnek érezzük. A valóságos fizikai életben az eseményekhez öröm és fájdalom fűződik; ezek az érzelmi tartalmak eltűnnek a halált követő néhány napon belül. Ez az emlékkép olyan, mint egy objektív festmény. Próbáljuk ezt egy példán megvilágítani. Valamilyen roppant végzetes, fájdalmas helyzetben látjuk magunkat, átéljük a lefolyását, de fájdalmassága elmarad. Olyan, mintha egy meggyötört ember képét szemlélnénk: a fájdalmat valójában nem érezzük, csak tárgyilagosan nézzük. Így van ez a halál utáni emlékképpel. Ez abban a pillanatban jelenik meg, amikor étertestünk nagy része kihúzódik, eloldódik a fizikai testtől, és azután szétoszlik az általános kozmikus éteriségben. De megmarad egy kivonata, amely az elmúlt élet eredményét tartalmazza. Most valóban lényegesen más időszak kezdődik a lélek számára, annak az ideje, hogy leszokjon a fizikai világhoz való ragaszkodásról. Ezt legjobban úgy képzelhetjük el, ha azt mondjuk: az okkultistának az ösztönök és vágyak összessége realitás. Ami az asztráltestben van, az nem szűnik meg a halál után, valamennyi ösztön és kívánság megmarad. Aki az elmúlt életében ínyenc volt, halálakor nem veszíti el a fizikai ételekben lelt örömét, mert ez az asztráltesthez kötődik, csak most nincsenek meg mohóságának csillapítására a fizikai eszközei, az íny, a fog és a többi. Helyzetét az olyan emberéhez hasonlíthatjuk – ez más okból is ilyen –, aki nem tudja rettenetes szomjúságát oltani. Vágya miatt szenved, vágyának teljesítését kénytelen nélkülözni. Ennek a szenvedésnek az az értelme, hogy átérezze a csak fizikai eszközökkel teljesíthető vágyak létezését. A kamaloka a leszoktatás ideje, ezt az állapotot „a vágyak helyének” nevezik. Az ember születése és halála között eltöltött idejének harmadrészéig tart; ezzel talán még pontosabban is foglalkozhatunk majd. Ha tehát valaki hatvan éves korában hal meg, úgy azt mondhatjuk, hogy húsz évet, eltelt életének harmadrészét tölti a kamalokában. A kamaloka általában tehát addig tart, amíg az ember minden fizikai síkhoz kötődő vágyáról leszokott. Ez a kamalokaidő egyik oldala, de megnézzük még másfelől is.

Amit az ember fizikai testében átél, azért értékes számára, mert tapasztalataival, földi tevékenységei révén egyre magasabbra fejlődik. Ez a lényeges. Az embernek másfelől sok olyan alkalma adódik születése és halála között, hogy fejlődése elé akadályokat gördítsen. Ide tartozik minden embertársunknak ártó tevékenységünk. Akadályt gördítünk saját fejlődésünk elé, valahányszor embertársaink rovására elégítjük ki haszonlesésünket, vagy önző módon cselekszünk a világban. Hogyha arcul ütünk valakit, fizikai és morális fájdalma akadályozza a fejlődésünket. Az akadály hozzánk tapadna minden elkövetkező időben és életünkben, ha nem tennénk félre az utunkból. Az ember a kamaloka idején kap indítékot arra, hogy fejlődésének akadályait az útjából eltávolítsa. A kamaloka ideje úgy játszódik le, hogy az ember egész életét háromszor olyan gyorsan éli át, visszafelé. A kamalokának, az asztrális világnak az a sajátossága, hogy minden tükörképszerűen jelenik meg benne. Ez a tanítványt is megzavarja, amikor az asztrális világba belép. A 346-os számot például 643-nak kell olvasnia. Az asztrális világ látásánál mindent meg kell fordítania. Ez mindazzal így van, ami az asztrális világra vonatkozik, valamennyi szenvedéllyel is. Ha valaki iskolázással vagy patologikus állapotok révén szellemi látó lesz, legelőször saját, belőle kiáramló ösztöneit és szenvedélyeit látja meg. Ezek mindenféle alakzatban és formában jelennek meg előtte, és körös-körül minden irányból közelednek felé. Aki az asztrális térben szabályosan vagy szabálytalanul látóvá válik, először ezeket a torzképek vagy démoni alakzatok formájában feléje tartó alakokat látja. Ez különösen azoknál fatális, akik látók lesznek, és még sohasem hallottak erről a jelenségről. Ma a fejlődésnek éppen olyan állapotában élünk, amikor számos ember szeme nyílik meg a szellemi világ számára, ezért az ilyesmi egyre gyakrabban fordul elő. Ezért is mondjuk ezt el, hogy akivel megesik, ne rémüljön meg. Hiszen a szellemtudomány azért van, hogy az embert vezesse a szellemi világban. Sok lelki megrázkódtatás azért éri a szellemi látáshoz jutókat, mert nem ismerik ezeket a tényeket és állapotokat. A fizikai világban először a tyúkot látják, és azután a tojást, amikor a tyúk tojik, asztrálisan úgy látják ezt a folyamatot, hogy a tojás visszamegy a tyúkba. Mindent visszafelé élnek át. Gondolják el, hogy valaki hatvanéves korában hal meg, és a kamalokában elért ahhoz a ponthoz, amikor negyvenévesen arcul ütött valakit: ekkor átéli mindazt, amit a másik általa élt át, teljesen a másik ember természetében él. Életünket így visszafelé éljük át, egészen a születésünkig. De nemcsak a fájdalmat éljük át, hanem azt az örömet, boldogságot is, amit másoknak okoztunk. Így veti le a lélek egyenként mindazt, ami a fejlődését gátolja. Hálával tartozik annak a bölcs irányításnak, amely megadja neki a kiegyenlítés lehetőségét. Mert a jóvátétel szándékával mindenkor felvesz valamilyen jelet, akarati impulzust, hogy kiküszöbölje fejlődésének akadályait. Erre következő életében kap lehetőséget. Látjuk tehát, hogy az objektív tabló egészen más, mint a kamaloka visszafelé történő átélése. A kamalokában azt éljük át egészen pontosan, amit viselkedésünknél a másik ember érzetett, saját tetteink másik oldalát éljük át. De nemcsak ezt a megpróbáltatást kell átélnünk, hanem azt a boldogságot és örömet is, amit itt, mint fájdalmat éltünk át. Tehát a fizikai világ örömét és szenvedését ellentétesen éljük át. A kamaloka éppen azt adja meg lelkünknek, amit az emlékezet tablója nem nyújt: a fájdalom és öröm fordított átélését.

A kamaloka átélése után mintegy megtörténik a harmadik holttest levetése. Az első volt a fizikai holttest, azután az általános kozmikus éteriségben feloldódó éteri, most pedig az asztrális holttest. Ez magában foglalja mindazt, amit az én még nem tisztított meg az asztráltestében és nem rendezett el. A kamaloka állapota után az oldódik el, amit az ember egykor ösztöneinek és szenvedélyeinek hordozójaként kapott és énjével nem dolgozott, nem szellemesített át. Az ember további pályájára asztráltestének kivonatát viszi magával: először is jó akarati impulzusainak összességét, azután pedig mindazt, amit énjével átalakított. Tehát, amit az ösztöneiből megnemesített: asztráltestének kivonatát a szép, a jó, a morális alkotja. Az ember a kamaloka ideje végén az énjéből áll, ezt körülveszi asztráltestének és étertestének a kivonata, akaratának jó impulzusai.

Most új állapot kezdődik az ember számára, a szenvedésektől mentes szellemi életé, a devachán. Nagyon felemelő élmény, amikor az okkultista ezeket, mint tényeket éli át és azután újra rájuk talál a szent iratokban és vallásos írásokban. Ilyen az Újtestamentumnak az a helye, amely így hangzik: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek [15], nem juthattok be a mennyek országába.” Ez a születésig történő visszafelé élésre utal: ezek azok a nagy pillanatok, amelyeket a vallásos írásoknál átélhetünk. Értsék meg jól: az okkultista nem esküszik semmiféle írásra és tekintélyre, csak a szellemi világ tényeit tartja mérvadónak, de az írások újra objektív értékekké válnak számára. A szellemtudomány nem épül valamilyen vallásos iratra, hanem közvetlenül a szellemi tények kutatására. Minden szellemtudomány alapja az objektív kutatás; ha az írások tartalma hasonló, akkor az okkultista megfelelően értékeli ezeket.

[15] „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek” Máté 18,3 és Márk 3, 31–35.

Most a devachánban elkezdődik a szellemi területen folytatott élet. Ez a szellemi világ mindig megfigyelhető, mindig itt van; a halott csak most lép be ide, de mindig itt van. Később megismerhetjük azokat a módszereket, amelyekkel észlelni lehet. A szellemi világot nagyon nehéz leírni, mert szavaink a fizikai világ számára formálódtak meg. Ezért csak hasonlatokkal élhetünk. Földi világunkban szilárd földet találunk, ahol járkálunk, folyékony víz, légtér vesz körül bennünket, és az egészet meleg hatja át. Hasonlatszerűen ilyesformán képzelhetik el a szellemi területet is. A devachán földrésze különlegesen kialakított szárazföld: itt megvan minden ásványiság formája. Tudják, hogy ahol szilárd ásvány van, ott a szellemi látó semmit sem lát a térben, a tér üresen marad, köröskörül szellemi erőket lát, éterikus fényformák alakjában. Képzeljenek el egy kristályt: a szellemi világba felemelkedett tudat számára nem az a lényeges, amit fizikai anyag tölt ki, hanem a kristály szelleme, a körülötte látható erők. A kristálykockának mintegy a negatívja jelenik meg a szellemi látó számára. Ami világunkban fizikai forma, az a devachánban a szilárd talaj. Sok egyéb is van a devachánban. A földi élet minden növényi, állati és emberi formája, és ennek különféle megoszlása, a szellemi világ folyékony elemeként jelenik meg a látó előtt, mint tengeri vagy folyami terület. Az ott áramló folyékony élet elrendeződését nemigen hasonlíthatjuk azonban a mi folyóinkhoz és tengereinkhez, sokkal inkább az emberi testen átáramló vérhez. Ez a devachán óceánja, és folyami területe. Ez a szilárd és folyékony terület nem jelenik meg süllyedő vagy emelkedő, sem pedig fokozatos módon, viszonyuk hasonló a mi szárazföldünk és tengerünk viszonyához.

A harmadik terület a légkörünkhöz hasonlítható. Ez a devachánban abból alakult ki, amiből az érzelmeink és az állatok érzései állnak. Mindannak az összessége, ami az asztráltestben él. Ami itt levegő, annak szubsztanciáját a devachánban a fájdalom és az öröm alkotja. Képzeljék el, hogy a szellemi látó egy csatát néz végig a devachánból. Fizikailag harcosokat, ágyukat és egyebeket lehet látni, a szellemi látó azonban a fizikai emberi alakoknál és eszközöknél többet lát, a harcolók szenvedélyeit látja, ahogy szemben állnak egymással. A lelkekben élő szenvedélyek összecsapását. Egy ilyen csata a devachánból magas hegységben tomboló szörnyű viharnak látszik. De kedves érzelmeket is észlel ott az ember: ezek, mint bűbájos hangok lengik át a devachán légterét. Földünkhöz hasonlítva tehát a devachán három területét említettük: szilárdat, folyékonyt, és légneműt.

Ahogy nálunk a meleg hatja át a három alsó területet, úgy a devachán három említett területét is áthatja egy közös elem. Mindent áthat gondolataink szubsztanciája, ezek ott, mint formák és lények élnek. Az itt átélt gondolat csak az igazi gondolat árnyképe. Képzeljenek el egy kifeszített vásznat, mögötte pedig élőlényeket és alakokat, a vásznon csak képmásaikat láthatnák. Így viszonyulnak az ember fizikai világban megismert gondolatai a szellemi területen lévő gondolatokhoz. Ezek ott olyan lények, akikkel érintkezni lehet, és mint hőállapotok hatják át a devachán egész területét. Az ember ebbe a világba lép be. Halál utáni életében nagyon pontosan érzi, amikor a devachánba belép.

Meg kell még említenünk, hogy az ember tudata olyan mértékben világosodik meg újra, ahogy a kamalokában leszokik a fizikai összefüggésekről. Életének éles, tiszta áttekintő képe után tudata annál intenzívebben elhomályosul halál utáni életében, mennél erősebb a fizikai utáni vágyódása. De mennél inkább leszokik a fizikaihoz való ragaszkodásról, annál világosabb lesz elhomályosult tudata. Az ember tudatosan, nem álomszerűen éli át a devachánban ennek történéseit és öszszes élményét. Beszélni fogunk még arról, hogy ehhez hogyan alakulnak ki a szervei.

Az ember pontosan tudja, hogy a szellemi világba lépett. A devachán első benyomása az, hogy előző életének fizikai formáját az énjén kívül látja. Hiszen ez a fizikai test a szellemi világ földrészéhez tartozik; a devachán szárazföldjéhez. A fizikai életben azt mondják: én cselekszem. Megállapítják, hogy fizikai testükben élnek és „énnek” nevezik magukat, ez a devachánban nem így van. Itt kívül vannak a fizikai testen, de formájának azonnal a tudatára ébrednek, amint a devachánba lépnek, akkor azt mondják: ez te vagy! Fizikai testüket már nem nevezik énjüknek. A lélek döntő, igen lényeges élménye, amikor megérti, hogy nem a fizikai világban, hanem a szellemi világban van. Ezért nem is szólítják fizikai testüket már énnek, hanem azt mondják: ez te vagy! Valójában erre vonatkozik a Védák filozófiájának mondása is: „tat tvam asi”: ez te vagy. A keleti filozófia a szellemi világ tényeiről beszél. Amikor tehát a Védák az „ez te vagy” meditációjára tanítják a tanítványt, ez azt jelenti, hogy már itteni életében felkelti magában azokat a képzeteket, amelyek a devachánba lépéskor merülnek fel benne. A meditáció igazi megfogalmazásai a szellemi világ tényeit képezik le. A „tat tvam asi” az a határkő, az a jelzés, amely megmutatja, hogy a szellemi világba léptünk. A továbbiakban annak az objektív szemléletét ismerjük meg, ami saját fizikai életünkkel függ össze, rokonszenv és ellenszenv nélkül tekintünk rá, mint a képekre.

A lélek másképpen éli át a devachán áramló életét. A fizikai világban az élet sok individuális lényre oszlik szét. A devachánban az élet ezzel szemben, mint egész jelenik meg. Itt az egyetlen, mindent átfogó élet tárul elénk, ami roppant intenzív átérzés, hiszen ebben az egyetlen életben nem elvont módon van jelen az, amit átélünk. Gondolják csak el, hogy amit a nagy vallásalapítók tanítottak, azt az ember belevitte asztráltestébe és étertestébe: mindezt felemelő módon éljük át újra a devachánban. A szellemi területen annak az átélése történik, amit ezek a nagy alapítók árasztottak az egyes megtestesülésekbe, és éppen a legértékesebb tapasztalatokat helyezték az étertestünkbe. Nagy, hatalmas képekben látják meg mindazt, ami beleáradt a fizikai életbe. Azt élik át, ami az embereket egyesíti. A devachánban azt élik át a lelkek, ami harmonizálja őket, ott összhangba hozzák, ami itt elválaszt, ami idegen tőlük. Itt az öröm és a fájdalom bensőséges intenzitással érint bennünket, ott úgy jelennek meg, mint a szél és az időjárás. Amit azelőtt magunkban éltünk át, azt most körülöttünk lévő képekben éljük át: ez a körülöttünk lévő légkör. Fontos, hogy amit fizikai életünkben személyesen érzünk át, azt ott, az egésszel való összefüggésében tapasztaljuk. Az örömöt csakis az öröm egészével való összefüggésében, a fájdalmat csak a fájdalom egészével való összefüggésében érezzük át. Így mutatkozik meg örömünk és bánatunk egész horderejének a teljességre gyakorolt hatása. Így tapasztaljuk a halál utáni életünkben az örömöt és a bánatot. A gondolatokkal úgy élünk együtt, mint a tárgyakkal.

Most azt kérdezzük: hogyan hat az ember lényére, ha a devachánban mindebben benne él? Ezt egy hasonlattal világítjuk meg. Minek a révén lát az ember a fizikai világban? Azáltal, hogy a fény belehatol és kialakítja ennek szervét. Goethe nem véletlenül mondja [16], hogy a szemet a fény a fény számára alkotta. Ennek a ténynek a helyessége kiderül abból, hogy a sötét barlangba költöző állatok szeme elsatnyul, és az ott szükséges egyéb szervek, például tapintószervek, finomabbá válnak. Az észlelés szervét a külső elem alakítja ki. Ha a Nap nem volna, szem sem létezne, a szemet a fény hozta létre. Organizmusunk a körülötte található elemek eredménye, amit fizikailag magunkon viselünk, azt környezetünk alakította ki. A devachánban is a szellemi környezet alakítja ki az ember szellemi szerveit. Az ember a devachánban állandóan felvesz valamit környezetének életéből, és a környezet elemeiből épít fel magának valamilyen szellemi organizmust. Állandóan alakulófélben érzi magát, ahogy a szellemi organizmusa ízenként létrejön. Gondolják csak meg, hogy az eredményesség mindig boldoggá tesz, ez a fizikai életben is ezzel kapcsolatos! Gondoljanak a művészre, a feltalálóra. A devachánban vándorló embert boldogság érzése tölti el, amikor apránként növekszik és kialakul. Így alakítja ki az ember saját szellemi ősképét. Ezt már sokszor kialakította magának, valahányszor halála után a devachánban tartózkodott, de mindig beledolgozza legutóbbi életének új eredményét, amelyet mint kivonatot hozott magával étertestében.

[16] Goethe nem véletlenül mondja: A Goethe-idézet szó szerint így hangzik: „A szem a fénynek köszönheti a létezését. A fény közömbös állati segédszervekből olyan szervet hoz létre, amely hozzá hasonló. Így a szem a fényen, a fény számára alakul ki, hogy a belső fény a külső elé jöjjön.”: Színtan-tervezet, didaktikai rész, 1810. Lásd Goethe természetudományos írásait Rudolf Steiner kiadásában. (Kürschner Deutsche National-Litteratur, 5 kötet 1883–97, dornachi utánnyomás, 1975, 3. kötet 88. o.)

Amikor az ember első ízben lépett a devachánba, akkor is felépítette már az ember a maga szellemi ősképét, ez sűrűsödött azután fizikai emberré. Most már sok inkarnáción haladt át és mindig magával hozta eltelt életének kivonatát, amely szerint új emberi ősképét megalkotta. Ez a munka sokáig tart, ezt ma csak általánosságban akarjuk említeni. Az ember nem feleslegesen jelenik meg tehát egymást követő inkarnációiban a Földön, mindig újra áthaladva a devachánon. A Föld mindenkor más arculatot mutat, külső kultúrájában és összes lehetséges viszonyaiban is újat nyújt. A lélek csakis akkor jelenik meg a fizikai síkon, amikor ott már újat tanulhat. A reinkarnációk közt eltelt időt számokban is meg fogom adni; az embernek az új őskép felépítéséhez is ennyire van szüksége. Amikor ez az őskép felépült, ez mindig egy újabb földi megjelenés impulzusa, hiszen ez az őskép voltaképpen maga az ember. Nem könnyű ezt az impulzust leírni. Nézzünk meg egy példát. Valakinek támad egy gondolata, és ki is szeretné fejezni: a gondolat az impulzus révén öltött fizikai alakot. Ma nem áll még az ember hatalmában, hogy a devachánban alkotott ősképet saját erejével hozza létre. Az ember ebben az életszakaszban nem képes még reinkarnációinak önálló vezetésére, magasabb szellemi lényekre van szüksége, ők vezetik olyan szülőpárhoz, aki megfelelő fizikai testet tud az ősképének nyújtani. Az ősképéhez legjobban illő néphez és fajhoz vezetik el. Amikor elérkezett az újratestesülés időpontja, az ember először körülveszi magát a devachánban kialakított ősképnek megfelelő asztrális szubsztanciával, ez mintegy magától alakul ki: úgyszólván hirtelen körülveszi. Ekkor kezdik a magasabb lények a szülőpárhoz vezetni. Mivel a szülőknél csak nagyjából található meg az asztráltesthez és énhez illő fizikai test, ezért illesztenek ezek a lények olyan étertestet közéjük, amely lehetőleg alkalmazkodást hoz létre a földi adottság és a szellemi világ adománya között. Az étertest betagozódásáról és a fizikai születésről majd holnap beszélünk. Azt azonban már ma is látjuk, hogy a Földön újra megjelenő ember útja a halála után végigjárt út fordítottja. Most először az asztráltest csatlakozik hozzá, azután az étertest, és utoljára a fizikai test. Halálánál először a fizikai testet veti le, utána az étertestet, és végül az asztráltestét.

Amikor az ember megkapja az étertestét, hasonló történik vele, mint a halál kapuján való áthaladáskor. Akkor elmúlt életére pillantott vissza, most prófétikusan előre pillant arra az életre, amelyet el akar kezdeni. Ez nagyon jelentős számára, és az étertest betagozódásának pillanatában történik. Ez a pillanat azután kiesik az emlékezetéből. Nem részleteket lát, ez az élet lehetőségeinek a képe. Ez az előre pillantás csak annyiból válhat végzetessé, ha úgynevezett megrendülés éri általa, vonakodik a fizikai életbe lépni. Szabályos belépés esetén az étertest és a fizikai test fedi egymást; az ilyen megrendülés esetében nem. Az étertest nem hatol be teljesen a fizikai testbe, különösen a fejnél nyúlik ki belőle, és így nem tudja az értelem szerveit megfelelően kidolgozni. Az idiotizmus eseteinek egy része ebből ered, de semmi esetre sem valamennyi, ezt külön hangsúlyozzuk.

Így a fizikai életet a mögötte lévő szellemi révén értjük meg. Ez a megismerés segít majd abban, hogy tudásunkat a segítőkész élet szolgálatába állítsuk.

5. A fizikai világ, mint a szellemi hatások és lények kifejeződése

Budapest, 1909. június 7.

Most meg kell világítanunk, hogy fizikai világunk körülményeit milyen kapcsolat fűzi a tegnap leírt szellemi világhoz, amelyen az ember a halál és az újabb születése között áthalad. Aki szellemtudományos igazságokkal foglalkozik, magától értetődőnek találja, hogy a fizikai világ minden történése szellemi hatások és lények kifejeződése, tehát minden fizikai történés alapját a szellemi világban a devachánban kell keresnünk. Most azt kérdezhetik, hogy létezik-e az ellentétes irányú, a fizikai világunkból a szellemi világba történő hatás? Létezik: ezeket az összefüggéseket legjobban az emberi élet áttekintése útján fogjuk megérteni. A fizikai világban szövődnek a lelkek különféle életkörülményekből adódó kötelékei, baráti, szerelmi és egyéb szálak kötődnek. Az emberek között létrejött minden kapcsolat nemcsak a fizikai világ számára jelentős és lényeges, hanem a szellemi világnak is. Azt mondhatjuk, hogy mennél szellemibbek voltak az itteni kapcsolatok, annál nagyobb a jelentőségük a devachán világa számára. Amikor az ember meghal, minden fizikai lehullik a szeretet és barátság viszonyairól is, csak a lelki-szellemi marad meg. Így például az anya és gyermeke közötti viszonyban. A kettejük közötti viszony először természetes alapokból szövődik, majd lassanként szellemivé válik, sőt az idők folyamán az eredeti természetes alap valójában csak alkalmat adott a lelkük közötti kötelék létrehozásához. Amikor az ember meghal, a természetes alap lehullik, de a lelkek közötti kötelék fennmarad. A Föld egész emberi nemét, a barátság és szeretetet összes kötelékével lelkük elé tárva, az ilyen összefüggéseket hatalmas hálónak, szövedéknek kell elképzelniük, ez a devachánban valóban létezik. Amikor a szellemi látó a devachán nézőpontjából tekint a Földre, a szellemi összefüggések ilyen szövedékét látja. Az ember halála után a devachánba lépve ismét rátalál a szellemi összefüggések szövedékére. Ott van mindazok közt a szellemi összefüggések között, amelyeket maga szőtt. Ez feleletet ad arra a kérdésre is, hogy viszontlátjuk-e szeretteinket a devachánban? Viszontlátjuk őket, a tér és idő minden olyan akadályától mentesülve, amely idelent fátyolként borul valamennyi lelki kapcsolatra. A devachánban maguk a lelkek állnak egymással szemben. A lelkek közötti kapcsolat sokkal mélyebb, mint a fizikai világban, és sokkal bensőségesebb is. Sohasem lehet kétséges, hogy felismerik egymást, ha egyikük előbb is lépett be a devachánba, a másik pedig sokkal később, hosszú közbeeső idő után. Szeretteinket egyáltalán nem nehéz felismernünk, hiszen belső szellemi lényét ott mindenki szellemi arculatán viseli. Sokkal megfelelőbb módon mondja ki saját nevét, mint ahogy itt lehetséges, ez saját alaphangja – ahogy az okkultizmusban nevezik –, ez ő maga a szellemi világban. Az egymást szerető emberek csak akkor lehetnek ilyen zavartalanul együtt, ha mindketten a devachánban vannak. De a test nélkül élő tudata azt sem veszti el, aki még a Földön tartózkodik, sőt követni is tudja a tevékenységét. A devachánban élő természetesen nem lát földi-fizikai színeket és formákat, mert nincsenek már fizikai szervei. De a fizikai világ minden jelenségének megvan szellemi területen a megfelelő szellemi képe, ezt észleli az eltávozott. A fizikai ember minden változásának, a fizikai világban végzett minden kézmozdulatnak megvan a megfelelő szellemi képe, mert tudatos vagy nem-tudatos akarat előzi meg, amelyet a devachánban észlel. A szellemi területen folytatott élet nem valamilyen álom vagy alvás, hanem nagyon is tudatos. Gondolják el, hogy az ember a devachánban kapja meg azokat a hajlamokat és impulzusokat, hogy szeretteivel közelebbi kapcsolatban maradjon és egy későbbi megtestesülésben, újra megtalálja őket a Földön. A földi megtestesülésnek sok tekintetben az az értelme, hogy egyre bensőségesebb kötelékeket hozzon létre. A devachánban való együttélés legalább olyan bensőséges, mint minden itteni élet. Az együttérzés ott sokkal energikusabb, intimebb, mint a Földön; a fájdalmat, mint saját fájdalmunkat éljük át. A Földön a személyes boldogság többé-kevésbé mások rovására is lehetséges, ez a devachánban kizárt. Ha boldogságát valaki a másnak okozott szerencsétlenség árán akarná elérni, ez visszaverődne reá, nem lehetne más rovására boldog. Ez a devachánból induló kiegyenlítés. Onnan hozunk olyan impulzusokat magunkkal, hogy a Földön testvériséget valósítsunk meg. Ami a devachánban magától értetődő törvény, az a Földön, megvalósításra váró feladat.

Sok mindent el kellene még mondanunk a szellemi világ és a Föld összefüggéséről. Most átgondolhatják ezeket, és maguk is sok kérdésre válaszolhatnak a szeretteik viszontlátásáról és a devachánban való együttlétről.

Tegnap azt mondtuk, hogy amikor az ember kialakította szellemi ősképét a devachánban, impulzust kap a fizikai síkra való visszatéréshez úgy, mint amikor egy gondolata megérett és tettre kívánja váltani. Ezt még félig elvontan mondtuk. Mi indítja a lelket valójában arra, mi ad impulzust különösen ahhoz, hogy ismét leszálljon a fizikai világba? Amikor a lélek a kamaloka idején lassanként leszokik a fizikai élethez való ragaszkodásáról, élményeivel állandóan felveszi azokat az impulzusokat, amelyek olyan akaratot ébresztenek fel benne, hogy fejlődésének akadályait eltegye az útjából. Önmaga éli át azt a fájdalmat és kínt, amit másoknak okozott. A mások fájdalmának átélésével jön benne létre az az impulzus, hogy ezt jóvátegye; ez egyelőre csillapíthatatlan. Így a lélek a kamalokától a devachánig lépésről-lépésre magával viszi a hibák kijavításának az impulzusait. A magasabb világokban még sokkal inkább megvan annak a lehetősége, hogy ami létrejön, az megfelelőképpen fenn is maradjon. Amikor az ember a kamaloka ideje után leveti az asztráltestét, mint harmadik holttestet, mindaz eloldódik tőle, amin az énje még nem dolgozott. Az asztrális világban azonban mintegy szövedékként marad vissza az, amit fejlődésének akadályaként vitt bele a világba. Az ember a világon átvezető útját valóban azokkal a formákkal kövezi ki, amelyek a másoknak okozott károkat kifejezik. Amikor az ember befejezte a devachánban az ősképének elkészítését és beleszőtte mindazt, amit mint legutóbbi megtestesülésének étertesti kivonatát magával hozott, úgy valamilyen megtermékenyítés történik. Az ősképet saját kiegyenlítetlen tetteinek szövedéke termékenyíti meg. Miután tehát a lélek megérlelődött a devachánban, legelőször is úgynevezett karmája termékenyíti meg. Ezáltal kap impulzust ahhoz, hogy a Földre leszállva minél többet kiegyenlítsen a régebben okozott kárból. A devacháni tartózkodás végén a lelket saját tetteinek a következményei termékenyítik meg. Csak akkor válik teljesen éretté az új földi létéhez való leszállásra.

A szellemi látó az asztrális világban mindenütt olyan lelkeket lát, akik meg akarnak testesülni. Az asztrális világban mindenesetre a tér és idő másmilyen viszonyai uralkodnak, mint a fizikai világban. Egy ilyen lélek óriási sebességgel mozog az asztrális térben, és különleges erők sodorják oda, ahol a lélek számára megfelelően felépített fizikai- és étertest jön létre. Egy olyan távolság, mint amilyen például Budapest és New York között van, itt egyáltalán nem játszik szerepet. Az idő viszonyai is csak annyiban jönnek tekintetbe, amennyiben befolyásolják a megtestesülés legjobb földi feltételeinek az elérhetőségét. Az asztrális téren átrepülő lélek egy felülről lefelé szélesedő harang alakjához hasonlít, és a Földről az átöröklési vonalból kialakított fizikai rész fogadja.

Még arról is beszélnünk kell valamit, ami a lelket idelent vonzza, és ami meg akar testesülni. Tudják, hogy a szaporodásnak bizonyos érzelmi impulzusok felelnek meg, ezek többé-kevésbé szellemi szeretet-impulzusok, szimpátiák. A szaporodás folyamatát megelőzi a szeretet szimpátiája, ezt a szellemi látó asztrális erők hullámverésének, a férfi és a nő közti asztrális áramlások játékának látja. Itt olyasmi él, ami egyébként nincs meg, ha az ember egyedül van. Az asztrális áramlások hullámverésében a lelkek együttélése fejeződik ki. Azonban a szeretet minden folyamata individuális, játéka egy bizonyos individualitásból indul ki. Ebben a szerelmi vágyban asztrális játékban a földi megtermékenyítés fizikai aktusa előtt, annak a lénynek a természete, individualitása tükröződik, aki ismét leszáll a Földre. Ez az egyes szerelmi aktusok sajátossága. Így azt mondhatjuk, hogy ami a szellemi világból leszáll, az már a fizikai megtermékenyítés előtt hatni kezd; a férfi és a nő egymásra találását a szellemi világ is meghatározza. A szellemi világ erői itt csodálatosan intim módon szerepelnek. A leereszkedő, leszálló lény általában kezdettől fogva hozzákapcsolódik a megtermékenyítés eredményéhez. Nem arról van szó, hogy ehhez csak bizonyos idő múlva kapcsolódik valamilyen individualitás. A leszálló individualitás a megtermékenyítés pillanatától kezdve hozzátartozik a fizikai szaporodás eredményeihez. Kivételek mindenesetre itt is előfordulnak. Ez a leszálló szellemi individualitás természetesen nem hat még a fizikai ember fejlődésére a megtermékenyítést követő első napokban, de már mintegy jelen van, és kapcsolat fűzi a fejlődő embrióhoz. Beavatkozása a megtermékenyítést követő tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik, és huszonegyedik naptól kezdődik; ekkor a magasabb világból leereszkedő lény már dolgozik a létrejövő emberen. Így kezdettől fogva előkészül az a régebbi képességeknek megfelelő, finom, intim, organikus szövedék, amelyre szükség van, hogy a fizikai test az emberi individualitás eszköze lehessen. Az ember egyöntetűsége abból adódik, hogy a legkisebb szerve is megfelel egész organizmusának, bizonyos jelleget tehát a legcsekélyebbnek is fel kell öltenie ahhoz, hogy az egész ilyen lehessen, és az én már a tizennyolcadik-huszonegyedik naptól fogva közreműködhessen a fizikai- és étertest kialakításában.

Milyen szerepe van az ember létrejöttében a fizikai megtermékenyülésnek, annak, amit a szülők nyújtanak, vagyis a női és férfi elemnek? Sok minden érthetővé válik, ha azzal foglalkozunk, ami okkult-szellemi módon képezi a fizikainak az alapját. Itt természetesen csak a leglényegesebbet vázolhatjuk. Hallani fogjuk, hogy régebben a nemek szétválása előtt a szaporodás a férfi hozzájárulása nélkül történt. Mi történnék, ha az emberi szaporodásban ma is csak a nőiség venne részt? Nézzük meg, hogy a nőiség mennyiben vesz részt ebben, mint női jelleg? Ha csak a nőiség hatna, akkor a további fejlődés során a gyermek a legnagyobb mértékben hasonlítana az elődeire. Mindig csak egészen egyformán kialakított lények jönnének létre. Az általános, azonos jelleg a női elemtől származik. Az emberi individualitás kibontakozása csak a nemek kettéválása révén vált lehetségessé. A férfi befolyásán múlik, hogy az utód eltérést mutat az elődeitől. A férfi-elem specializál, a női megőrzi a fajt, az azonos jellegűt reprodukálja; az individualitást a férfi adja.

Az egymást követő megtestesülések vagy reinkarnációk is csak akkor váltak lehetségessé, amikor a Földön létrejött a kétneműség. Az embernek csak akkor nyílt lehetősége arra, hogy a régebbi eredményét megtestesíthesse a Földön. A földi történés illeszkedik ahhoz az individuális történéshez, amelynek egyik inkarnációról a másikra kell fejlődnie és kiteljesednie, ez pedig abból ered, hogy a férfi és női elem együttműködik. Az emberi én nem találna már hozzá illő testet, ha a férfi elem nem módosítaná az általános emberi princípiumot, vagyis az általános típus nem alakulna individuálissá. Az étertest lényegében a női elemből kiindulva működik. Az állandó hajlamok az étertestben rejlenek, ez a női elem hajtó eleme. Ebben gyökerezik az általános, a faji jellegű. A nő étertestében ma is benne van annak a vetülete, amit kint, mint néplelket, faji szellemet találunk meg. A néplélek és a faj szelleme egymáshoz hasonlók. Ha megfigyeljük a megtermékenyítés szellemi alapját, azt kell mondanunk: a megtermékenyítés nem egyéb, mint az étertest eleven erőinek valamilyen megölése. Az emberi testbe már a megtermékenyítéssel beleszövődik a halál. Az étertest egyébként a végtelenségig sokszorozódnék, ez keményíti meg és mintegy megöli. A női természettől származó étertest egyébként csak másolatokat készítene, ezt a férfi befolyása sűríti be, és ezáltal formálja meg az új emberi individualitást. A szaporodás a női étertest másolatának létrehozásából áll, ez azáltal individualizálódik, hogy a megtermékenyítés révén bizonyos vonatkozásban megkeményedik, elhal. Az elhalt étertestben rejtőzik az a formáló erő, amely létrehozza az új fizikai embert. Így kerül közel egymáshoz a megtermékenyítés és a szaporodás. Látjuk tehát, hogy kétféle megtermékenyítés történik: idelent a fizikai, emberi, fent pedig az ősképnek a saját karmánkkal történő megtermékenyítése. Azt mondtuk, hogy az én már a tizennyolcadik-huszonegyedik naptól fogva dolgozik az embrión, de csak sokkal később, hat hónap múlva dolgoznak rajta azok az erők, amelyek az emberi karmában rejlenek. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy a karmából szőtt szövedék ekkor avatkozik be. Ezek az erők fokozatosan avatkoznak be. Kivételek azonban itt is előfordulnak, úgyhogy a későbbi időben megtörténhet az én kicserélése. Erről később beszélünk. Az ember kialakításánál legelőször az én hatása érvényesül.

Ha vázlatos képet akarunk alkotni arról, ami a szellemi világokból ereszkedik alá, azt kell mondanunk, hogy a megtestesülő individuum egymáshoz vezeti a szerelmeseket. A megtestesülni szándékozó őskép felvette asztrális szubsztanciáját és ez az asztrális szubsztancia fejti ki hatását a szerelemben, a szenvedélyekben. Ami a Földön asztrális szenvedélyként hullámzik, az a leszálló lény asztralitását tükrözi. A fenti asztrális szubsztanciát a szerelmesek asztrális érzése fogadja, ezt a megtestesüléséhez leszálló lény szubsztanciája befolyásolja. Ha ezt a gondolatot teljesen végig gondoljuk, azt kell mondanunk: az újratestesülő embernek nagyon is része van szülei megválasztásában. Saját mivoltának megfelelő szülőpárhoz sodródik. Méltányos ellenvetés azt állítani, hogy a szülők kiválasztásának ilyen indokolásával elveszítjük azt az érzést, hogy gyermekeinkben újjászületünk, és ez csökkenti a szeretet olyan megalapozását, hogy gyermekeinknek őseredeti mivoltunkat adtuk át. Ez alaptalan aggodalom, mert az anyai és apai szeretetet még sokkal magasztosabb és szebb értelemben fogjuk fel, ha azt látjuk, hogy a gyermek, szüleit bizonyos értelemben már a megtermékenyítés előtt szereti, és hogy ez sodorja feléjük. A szülői szeretet tehát a gyermeki szeretet viszonzása, annak visszaadása, ami gyermeki szeretetként még az ő fizikai létrejötte előtt alakult ki.

Már említettük, hogy az új ember megtestesülésénél magasabb lények működnek közre. Ezt megértik, ha meggondolják, hogy a megtestesüléséhez felülről leszálló lény sohasem talál tökéletesen megfelelő, magára ölthető burkokat odalent. A felső és az alsó tökéletes megfelelése csak akkor jöhet létre, amikor az ember már elérte fejlődésének célját, elérte az atmát. Amikor az ember fizikai testét atmává, étertestét buddhivá, asztráltestét manasszá alakította át, akkor fejlődésének olyan pontjához érkezett, hogy utolsó inkarnációját teljesen szabad akarattal maga választja meg. Előbb nem lehetséges igazi egymáshoz illeszkedés. Gondolják meg, hogy az ember mai állapotában asztráltestének, étertestének és fizikai testének csak egy részét dolgozta át, és csak ezen tud uralkodni. Amit még nem dolgozott át, azt kívülről kell rákristályosítani. Más lényeknek kell hozzáfűzniük. Ebben kétféle lény vesz részt, vannak, akik étertestét csatlakoztatják hozzá, és vannak olyanok, akik a szülőpárhoz vezetik el. Az ember a fejlődés mai fokán nem tudná még az étertestét magára ölteni. Az ember számára az étertestében rejlő erők révén jön létre az előretekintésnek az a pillanata, amelyről tegnap beszéltünk. Amikor az embernek megvan az éter- és asztrálteste, és magára ölti a fizikai testet, akkor érkezett el annak az ideje, hogy ez az előrepillantás eltűnjék; ekkor kell az étertestnek a fizikai testbe illeszkednie. Hiszen az étertest nemcsak az emlékezet hordozója, hanem minden időbeliségé is: az emlékezésé és az előrepillantásé. Amikor azonban behúzódik a fizikai testbe, a fizikai törvényekhez kell igazodnia és ezek bizonyos vonatkozásban, kioltják a hatalmát. Az ember fizikai testének hatása alatt csak bizonyos fokig bontakoztathatja ki az emlékezetét, halála után azonban éterteste ismét szabaddá válik és létrehozza a teljes emlékképet. Ez az előrepillantással is ugyanígy van: az eljövendő időbe való betekintést is a fizikai test korlátozza a fizikai világban. Ez a testetöltés szabályos lefolyása. A múltkor említett megrendülés a későbbi élet súlyos körülményeire való szabálytalan előrepillantás útján éri a lelket.

Most eljutottunk ahhoz a pillanathoz, amikor a tulajdonképpeni ember, maga az én, azon kezd dolgozni, amit megkapott, és amivel a fizikai világban találkozni fog. A különböző szellemi részek erőinek már az ember születése előtt működniük kell, ezek először az anya lényének megfelelő részei révén hatnak. Hiszen az ember a születése előtti első időben csak azáltal tud élni, hogy az anyai burok mindenfelől körülzárja. Születésekor ezt a fizikai anyai burkot veti le magáról. Először csak a fizikai test válik szabaddá, az étertestet – ahogy a szellemi látó látja – még körülveszi egy éterikus anyai burok; fizikai testének fogváltásáig ez védi és óvja. Az emberiség fejlődésének fontos pontja, amikor leveti az anyai éterburkot, és megtörténik a második születése. Amikor az étertest levetette anyai burkát, megszületett saját éterteste, szabaddá vált. Ez az ember fejlődésének nagyon lényeges pillanata. A fogváltásig még lehetősége van annak, hogy az emberi formák valamilyen irányban rugalmasak maradjanak, változhassanak, ettől az időtől fogva már csak növekednek. A fogváltással a formák lényegében kialakultak. Ezt fontos tudnunk. Ezért kell a fogváltás idejéig mindent gondosan tekintetbe venni és kialakítani, ami a fizikai testet kívülről formálja, és aminek maradandónak kell lennie rajta. Az ember finomabb tagjait és szerveit minden ráható külső jelenség is formálja, így a fény és a szív is. Minden lényegében a hetedik évéig alakítja az embert. Így hát nem közömbös, hogy a gyermeket milyen szín és környezet veszi körül, mit kell megtennie. Ha a kezünket sohasem használnánk, elsatnyulna. Ez így van minden szervvel. A finomabbakat is a tevékenység alakítja ki. Az ember kialakulóban levő finomabb szerveire más hatása van például a pirosnak, mint a kéknek; így a gyermeket körülvevő minden szín másképpen hat. A szem a megszokott módon lát, de amit lát, az az egész emberi természetre hat. A gyermek fejlődésének nem mindegy, hogy a szeme pirosat vagy kéket lát-e. A szellemtudomány a nem is nagyon távoli jövőben itt fog kiváltképpen gyakorlatiasnak bizonyulni. Miért foglalkozunk szellemtudománnyal? Emberszeretetből, mivel az itt is módot ad arra, hogy ilyen finom összefüggésekbe hasznosan beavatkozzunk.

A hetedik évvel tehát szabaddá válik az étertest, az emlékezés hordozója. A gyermek emlékezetével kapcsolatban az a legfontosabb, hogy hetedik éve előtt ne hassunk rá pedagógiai eszközökkel. Csak hetedik évétől jött el annak az ideje, hogy az emlékezésre igazi neveléssel hatni tudjunk. Néha azt az ellenvetést teszik, hogy hiszen a természet maga is gondoskodik arról, hogy a gyermek már jóval hetedik éve előtt is gyakorolja az emlékezetét. Ez így van, de ezt az előkészítő munkát a természet végzi. Hiszen a gyermek szeme már születése előtt is készen van a természet révén az anya testében, de mi történnék, ha az embrió szemére a napfény hatását bocsátanánk rá? A természetnek éppen azért kell a szemen még a születés előtt dolgoznia, hogy a napfény, később helyesen hathasson rá. Ez a többi szervnél is így van a fizikai születés előtt. A természet előbb készíti el ezeket, de azután az anyai burok külső öltözéke védi. Így a gyermek emlékezetén is a természetnek kell dolgoznia a hetedik évig, hogy ettől fogva helyesen tovább lehessen képezni. Hogyan kell ezután a gyermek emlékezetére hatni? Úgy ahogy a természet hat a gyermek fizikai születéséig.

Az ember tizennegyedik, tizenötödik évéig, a nemi érettségig, asztrális anyai burkot hordoz magával. Ekkor leveti, asztrálteste szabaddá válik: mintegy harmadik születés megy végbe. Az asztráltest az emberi ítéletalkotás, a kritika hordozója. Meg kellene változnia annak a véleménynek, hogy a gyermek lehetőleg korán jusson önálló ítéletalkotáshoz. A hetedik és tizennegyedik év között arra van szükség, hogy életünk számára összegyűjtsük a bölcsesség emlékeinek a kincsét, és így lehetőleg érett és gazdag lelki tartalmat hozzunk létre, mire az asztráltestünk megszületik. Az ítéletalkotásnak csak ekkor kell megkezdődnie. Az iskolák régebbi módszerük szerint egyszerűen kívülről tanították meg az egyszeregyet: Egyszer egy az egy; és így tovább, ez tisztán emlékezésszerű, ezért lényegesen kedvezőbb a mostani elvont módszernél, amikor az egyszeregyet piros és fehér golyókkal „bizonyítják” az úgynevezett számológépen. Ez kifejezetten káros. Itt is az érvényes, ami a kisgyermeknél; ő is sokkal előbb érti a nyelvet, mint ahogy beszélni tudna. Így ítéletének megalkotását is csak akkor akarjuk vele létrehozatni, amikor éterteste már összegyűjtötte az emlékezet jó kincsét, kifejlesztett bizonyos maradandó hajlamokat és szokásokat. Nagyon fontos a gyermek érzelmi életének a fejlesztése: a hála, a tisztelet, a szent áhítat olyan érzések, amelyek a későbbi életben, mint áldásos erők, kiáradó emberszeretet formájában nyilatkoznak meg. Az étertest legerősebb impulzusait a vallásos élmények, az isteni-szellemihez, a világ egészéhez való tartozás érzése révén kapja meg. Az elvont ítélkezés kialakításának csak akkor kell megtörténnie, amikor az étertestből kiáradó tartalmat olyan lággyá és hajlékonnyá tettük, hogy elhárult az elvont és tiszteletlen gondolkodás megszokásának a veszélye. Mennél képszerűbben és szimbolikusabban nyújtjuk a gyermeknek a megismerést, annál jobb. Az érzelmi életet a hasonlatok és jelképek fejlesztik, különösen mindaz, amit érdekes jellemű emberek történetéből mutatunk be, és ha belemerülünk a természet titkaiba és szépségeibe. Itt nagyon lényeges, hogy hogyan felelünk a gyermek kérdéseire. Például az ember keletkezésének, halálának és születésének magyarázatára a lepkének a bábból való kifejlődése szolgálhat. Ez az ember fizikai testből kifelé igyekvő lelkiségének a képe. Ezt a gyermek természetesen csak akkor hiszi el, ha mi magunk is hiszünk abban, amit elmondunk. A természetben mindenütt megtaláljuk a képek igazságának megfelelő tényeket. Az okkultista tudja, hogy éppen a pillangó és a báb képe egy sokkal magasztosabb folyamat jelképéül szolgálhat. Meg kell tanulnunk, hogy újra higgyünk abban, amit ma csak az elvont filozófia bélyegez mondának és mesének. A gólyamesét és a „Szállj el, bogárka” típusú dalokat is értelmesen tárhatjuk fel. Ezt a mesét nem azért találták ki a régi korokban, hogy a gyermeket becsapják, aki kitalálta, az tudta, hogy a születésnél leszáll valami a szellemi világból. Később ugyanígy elmondhatják: hazugság, hogy egykor olyan emberek éltek, akik állítólag azt hitték, hogy egy új ember keletkezésénél, születésénél csupán két ember fizikai kapcsolta megy végbe. Ez a XIX és XX. század meséje; ezt mi már jobban tudjuk!, mondják majd a jövőben. Reméljük, hogy utódaink megértőbbek és elnézőek lesznek a gyengeségeink iránt, mint mi az elődeinkkel szemben.

Az asztráltestre legjobb a jelképpel hatni. A képzeletet a szabaddá vált asztráltest kialakulásáig kell ápolnunk, az ítéletet pedig csak azután. Sajnos, jelenkorunk sok embere lelki nyomorék. Miért? Mert nagyon is korán tanultak a jelenségekre „igent” és „nemet” mondani. A nemi érettségig terjedő időben a nagy példaképek, a természet nagy folyamata iránti tiszteletet kell megtanulni. Az ítéletalkotásnak tizennégy és huszonegy éves kor között kellene érlelődnie. Akkor kevesebb olyan író szabadulna rá az emberiségre, aki összevissza írogat. Korunk sekély materializmusa az éretlen, de író emberek túl korai ítéletalkotásának az eredménye. Ez a rejtett materializmus sokkal rosszabb a harcoló, tudományosnál. A véleménynek akkor van csak súlya, ha lelki tapasztalatra támaszkodik. Az ítéletalkotást tanulnia kell az embernek; a vélemények azért is annyira különbözőek, mert túlságosan korán alakították ki azokat. Az én csak huszonegy évesen születik meg, csak ettől kezdve lehet szó arról, hogy az ember önállóan ítélje meg a világot. Csak ekkor áll önállóan a világgal szemben.

Az érzőlélek azután a huszonegyedik évtől a huszonnyolcadikig alakul ki, majd pedig hét éves időszakok alatt az értelmi és a tudati lélek. Okkult törvény ezért, hogy okkult téren nem lehet valamit harmincöt éves kor előtt adni vagy elérni. A harmincötödik év különösen fontos. Emlékezzenek csak Dantéra, akinek látomása, a szellemi világba való betekintése – számítsák ki – harmincöt éves korában történt.

Ahol az okkult hagyomány élt, ott tudták, hogy ilyen periódusok az emberben is élnek. Tudták, hogy a leereszkedett emberben hogyan dolgoznak a szellemi erők, hol kezdenek el működni, és mennyi idő kell a megfelelő kibontakozásukhoz. Tudták, hogy minden élet egységet, egy nagy egészet alkot. Ennek a belátásából kell az emberi társadalom együttélésének is kialakulnia. A szellemtudománynak arra kell megtanítania bennünket, hogy a bölcsességnek tetté, szociális tetté, és a közvetlen élet mindennapjaivá kell válnia. A szellemtudomány annál értékesebb, mennél kevésbé marad elvont bölcsesség, mennél inkább beleáramlik a lélek útján a kéz ügyességébe. Akkor lesz a kézügyesség a világ szellemének valamilyen fizikai kifejeződése, a spiritualitás érzéki kifejezése.

6. Az ember fizikai testének kialakulása és változásai

Budapest, 1909. június 8.

Tegnap, bizonyos szűk keretek között az emberiség fejlődését vettük szemügyre, ma ehhez csatlakozva visszatérünk a fejlődés régmúlt korszakaihoz, és megnézzük az ezzel összefüggő jelenségeket. Mielőtt ezekkel kapcsolatban megbeszélnénk a reinkarnáció tényét, amelyet közvetlenül hozzájuk fűzhetnénk, és mielőtt kifejtenénk az emberi sors, a karma törvényeinek a kérdéseit, visszatérünk még a régebbi korokhoz és végigtekintünk az emberiség fejlődésének nagy periódusain.

A mai ember a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én – az egyéniség és a tulajdonképpeni önállóság hordozójának – összefonódásaként jelenik meg. Az ember legtökéletesebb része nem a szellemileg magasabban álló én vagy asztráltest, hanem a fizikai test. Ez az ember lényének legtökéletesebb része, a legcsodálatosabb részletek összefonódása, konstrukciója. Az ember fizikai teste csodálatos építmény. Az asztráltest ugyan szellemibb, de kevésbé tökéletes; az öröm, fájdalom, ösztön, vágy és a szenvedély hordozója. Miért tökéletesebb mégis a fizikai testünk? Nézzék meg az ember fizikai szívét. Csodálatos képződmény, egész életünk folyamán helytáll az összes támadás közt! Ez így van a fizikai test többi szervénél is: bölcsesség szólal meg belőlük. Mi a helyzet az asztráltestnél a szívhez viszonyítva? Semmiképpen sem viselkedik mindig bölcsen. Az asztráltest élvezetekre vágyva élvezeti szereket kíván, és állandóan ezzel gyötri a fizikai testet; állandóan támadásokat intéz a fizikai szív ellen, amely ellenáll neki. Miért? Mert a fizikai test felépítése a múltban már sokkal hosszabb időt vett igénybe, mint a többi részünk. Az ember fizikai teste lényének legrégebbi része, ezért a legtökéletesebb. Tökéletes lények serege dolgozott már rajta. Minden fizikai, érzékelhető a szellemből bontakozott ki, fizikai alakját a szellemből dolgozta ki. A fizikai világban az emberből elsőnek a fizikai test megalapozása jelent meg. Ekkor nem voltak még meg sem az étertest, sem az asztráltest, sem az én-hordozó alapjai a fizikai világban.

A világon minden fejlődik, nemcsak az ember, de az olyan bolygó is, mint a mi Földünk. Az emberhez hasonlóan a Föld is végigélt már más planetáris megtestesüléseket. A legelsőt Szaturnusznak, a másodikat Napnak, a harmadikat Holdnak nevezzük. Itt el kell tekintenünk a mai Holdtól, ez csak a régi Hold maradványa, maradéka, salakja.

Vizsgáljuk meg, hogy Holdunkat miért is nevezik a régi korok óta „Holdnak”. Gondoljunk itt arra, hogy a régi okkultisták egyáltalán nem véletlenszerűen adtak neveket, ennek mindig mélységes jelentősége volt. Valamilyen tárgy vagy lény mindig olyan nevet kapott, amely szervesen összefüggött azzal, amit a lénynek ki kell fejeznie. Földünk előző planetáris állapota tehát a régi „Hold” volt; a még régebbi a régi „Nap”, nem a mostani Nap, hanem mintegy a régi Napra való emlékezés. Elsőnek azután ahhoz az égitesthez jutunk, amelyre ma még okkult módszerekkel visszatekinthetünk, ez pedig a „Szaturnusz”, a régi Szaturnusz, amelyről már többször beszéltünk. Most leírom vázlatosan a régi Szaturnusz fejlődését. Először is tisztázzuk, hogy külső világunknak milyen alapelemei vannak okkult értelemben. A régi okkultizmusban négy elemet különböztettek meg, ezek a föld, a víz, a levegő és a tűz vagy a hő. A mai fizikus számára ennek nincs már sok értelme, a mai tudomány „elem” elnevezése nem felel meg annak, amit ezen az okkultista ért. Az az elem körülbelül a mai „halmazállapot” elnevezésnek felel meg. Az okkultista földszerűnek vagy szilárdnak nevezi mindazt, ami a Földön a mai hőmérsékleten szilárd: egy kvarckristály például az okkultista számára „föld” a mai hőmérsékleti viszonyok mellett. Mindent, ami folyékony, a folyékony fémeket és egyebeket is „víznek” nevez, ami pedig légnemű, azt „levegőnek”. Az okkultista negyedik elemét a tüzet, a mai fizikus az előző három állapotának tekinti. Tudom, hogy a tudomány elborzad, ha a tüzet nemcsak állapotnak tekintik, hanem a földdel, vízzel, levegővel egyenértékűnek tartják. Merészen úgy képzelhetjük el ezt okkult módon, hogy a hőnek még finomabb szubsztanciája van, mint a másik háromnak: a földnek, a víznek és a levegőnek. A Szaturnuszon egyáltalán nem találtak volna földet, vizet és levegőt, csak a hő vagy a tűz volt jelen. Ha ezt akkor szellemi látással követhették volna, a világmindenségbe állított székről figyelve a Szaturnusz fejlődését, úgy csak a hő érzékelésével észlelhettek volna, és ez először csak lelki meleg volt. A mai Földön élő lények közül csak az ember volt meg a Szaturnuszon, ásvány-, növény-, és állatvilág nem létezett. A mostani körülmények között mindháromra szükség van az ember felépítéséhez, az akkori állapotban nem volt ezekre szüksége. Az egész ember úgyszólván csak hőképződményként jelent meg. Más egyéb nem is volt meg belőle. Ha a mai emberből gondolatban minden fizikailag észlelhetőt elvonnánk, még a belélegzett levegőt is, és csak a rajta átáramló vér melegét hagynánk meg belőle, mintegy utánarajzolva mai vérrendszerének az alakzatát: a régi Szaturnuszon csak ilyen emberek léteztek. Egy égitest az okkultista számára csak lények összessége. A Föld sem egyéb, mint ásványi, növényi, állati és emberi lények összessége.

Már a régi szaturnuszi ember tudat is fejlődőben volt. Homályos volt ugyan, de átfogó. A mai világos nappali tudat csak a Földön vált lehetségessé. A régi Szaturnuszon az embernek igen különös homályos tudatállapota volt. Tudják, hogy az ember már alvás közben sem tudatos. Ha most a növényt nézik meg, csak a fizikai növényt, a mögötte rejlő lények nélkül, olyan alvó állapothoz érnek, amely még mélyebb, olyan, mint az álomtalan alvás. A növény mélyen alvó lény. Ha még mélyebb, tompább, alvó állapotot képzelnek el, mélységes transz-tudatállapotot, megkapják a szaturnuszi-tudatot. Ezt most egy megfigyelt példával ismertetem, egy régebbi állapotban visszamaradt, korunkban tehát szabálytalan állapotban lévő lény leírásával. Volt egy olyan leány, aki tizennyolcadik életévéig nem szokott hozzá semmilyen szeszesital élvezetéhez, ekkor valamilyen esemény arra csábította, hogy néhány pohár vörösbort hirtelen megigyon. Ez szervezetének egyéb körülményei miatt olyan benyomást gyakorolt reá, hogy halálhoz hasonló állapotba került. Ceruzát adtak a kezébe, elkezdett mindenfélét rajzolni és neveket is írt hozzá. Sejtelme sem volt róla, hogy mit tesz. Olyan volt, mint egy gép, nem volt sem élete, sem tudata. Ha a leány feljegyzéseit összehasonlítják azzal, amit a szellemtudományos könyvek közölnek a bolygókról, a világ felépítéséről és egyebekről, egészen különös kozmológiát találnak ugyan, de az okkult kozmológiával való néhány egyezést is. Olyan állapotban volt, amely mélyebb a szokásos alvásnál. Ez tompa tudatának tartalmával messze túlléphet a Földön, és kozmikus tényeket fejezhet ki. Az okkultista tudja, hogy a fizikai kőnek ilyen tudata van: homályos és átfogó, hozzátartozó én-ek nélkül, és ha a kő kifejezésre tudna jutni, hasonlóképpen cselekednék. Ez a tudat kiterjedt területeket fog ugyan át, de homályosan. Ilyen volt a régi Szaturnusz emberének a tudata.

A Szaturnusz maga is olyan lény volt, amely nem tudatos, helyesebben alacsonyrendű tudattal rendelkezett Ezt úgy írhatnánk le, hogy magában hordta az egész kozmosz tükörképét és le tudta volna rajzolni. Ennek a megértéséhez mást is meg kell még néznünk. Míg tehát az ember olyan helyet talált a Szaturnuszon, ahol kialakíthatta fizikai testének első alapját, ez egyúttal más lények fejlődésének is a színtere is volt. Ezek a lények ma igen magasan állnak az ember felett. Ezt egy egyiptomi bölcs kijelentésével világítjuk meg [17], aki egy görög embernek azt mondta: „Ti görögök mégiscsak nagy gyerekek maradtok. Semmit sem tudtok arról a legnagyobb misztériumtitokról, hogy az istenek egykor emberek voltak!” Ezeknek a lényeknek azután már nem kell többé a fizikai síkon megjelenniük.

[17] Ezt egy egyiptomi bölcs kijelentésével világítjuk meg: Lásd Platón Timairos-ában.

A régi Szaturnuszon az ember tehát ásványhoz volt hasonló, a tudata is ásványszerű volt. Az emberi testben azonban olyan lények laktak, akik sokkal magasabb rendűek a mai emberfoknál. Ezek az őskezdetek, akiket archéknak vagy a személyiség szellemeknek is nevezünk. Emberfokukat a Szaturnuszon élték át. Nem voltak olyanok, mint a mai emberek, az emberi fizikai testet csak arra használták, hogy szemben álljanak a világgal, átéljék az emberfokot, és elérjék az én-tudatot. Ezek a magasztos lényeknek tehát a Szaturnuszon érték el az én-tudatot, az emberi testet mintegy kocsinak használták, ez helyettesítette testi otthonukat. Az ember fizikai testét ekkor áthatották bizonyos lények, és olyan tulajdonságaikkal itatták át, amelyeknek a mai ember kétfélét köszönhet. Először is azt a képességet, hogy az én-hordozó egyáltalán helyet foglalhat benne. A személyiség szellemei olyan alakot adtak az emberi testnek, amely az ő személyiségükből fakadt. De azt a lehetőséget is tőlük kapták az emberek, hogy kibontakoztathassák saját maguk átérzését. Az emberi test a személyiség szellemeinek hatására kapta meg annak a képességnek a csíráját, hogy mint szabad személyiség fejlődhessék, ugyanakkor azonban azt is, hogy kialakítsa magában az önzést, az egoizmust. Valamennyi részlet leírásához nem egyetlen előadásra vagy ciklusra, de évekre volna szükségem. Ezért csak egyes szakaszokat, fokokat nézhetünk meg, így a Szaturnusz fejlődésében hét ilyen egymástól eltérő fokot gondolunk végig.

Az első foknál azt kell elképzelnünk, hogy ekkor egyáltalán nem volt még fizikai hő, csak előkészült. Csak lelkileg létezett, lelki hő volt, a fizikai hőszubsztanciából alkotott fizikai emberi test csak a Szaturnusz fejlődésének a közepén jelent meg. Ez az emberi hőtest a Szaturnusz-fejlődés végén azután újra feloldódott. Hét időszakunk van: három bevezető fok, a fizikai hő foka, és három hanyatló fok. A hét fok mindegyikében van még hét kisebb fok, de ezeket most inkább elhagyjuk, és majd a Föld fejlődésénél térünk ezekre vissza.

Most azt kérdezzük, hogy honnan származott az emberi testet kialakító szubsztancia? Magasztos szellemi lények árasztották ki saját lényüket, ezt adták az ember fizikai testének szubsztanciájául: az akarat szellemei, vagy másképpen nevezve a trónok hozták meg azt az áldozatot, hogy saját lényüket kiárasztották. A Szaturnuszon tehát ott látjuk az akarat szellemeit vagy a trónokat, akik az emberi test szubsztanciáját adják, azután a személyiség szellemeit, akik emberfokuk folyamán ebben laknak, és ott van maga az ember, mint fizikai csíra. A Szaturnusz fejlődését úgy kell elképzelnünk, hogy van kezdete, tetőpontja és lecsengése. Ezután az egész egy pralaya-állapoton megy át. Ezt a folyamatot a növény lényéhez hasonlóan képzelhetjük el. A Földbe vetett mag elrothad, és új életbe menti át a formát. Ahogy az első és a második növény között van egy közbülső rejtett állapot, ugyanígy van ez egy bolygónál is. Ezt az állapotot nevezik pralayának. A különbség csak az, hogy míg a növény a régit ismétli meg, addig a bolygó magasabbra történő fejlődést ér el. Útja spirálisan halad ugyanúgy, mint az emberé. A bolygó látható állapotát a hindu teozófia manvantarának nevezi. Ez a növénynél a föld felett végbemenő fejlődés. Így a bolygók is nyílt és rejtett életet élnek át. Utóbbit kozmikus alvásnak hívják.

A Szaturnusz kozmikus alvása után új, megváltozott alakban lépett ki a sötétségből, létrejött a régi Nap. A Szaturnusz és a Nap között az a különbség, hogy utóbbinál a középső állapotaiban a Szaturnusz hőszubsztanciája levegő, vagy gázállapotba sűrűsödött. A Nap megtartotta a hőt, de hozzáillesztette a levegőt, a Napon tehát hő és levegő van jelen és még valami más is: a Napon világosság jön létre. A Szaturnusz sötét hőből állt, a második bolygó a Nap, fényből van – a gáz ég –, hőéterből és levegőből. A Szaturnusz révén jelent meg egyszer s mindenkorra a fizikai emberi test csírája a fejlődésben. A Napon most ehhez valami új csatlakozik. A szellemi lények az étertestet árasztják ebbe a szubsztanciába: a második planetáris állapotban az ember növényi értékhez jutott. Élet van benne. Az étertest beletagolódásával azonban az ember fizikai teste is megváltozott. Nem tartotta meg Szaturnusz-kori tojásalakját, hanem tagolódott. Olyan vibráló hőtojássá vált, amelynek fényalakzatai hol felcsillannak, hol kihunynak, és befűződései vannak. Az étertest dolgozik a fizikai testen.

A Szaturnuszon a trónok árasztották ki magukból a fizikai test szubsztanciáját, most más lények hoznak ilyen nagy áldozatot szubsztanciájuk kiárasztásával: ezek a bölcsesség szellemei, de uraságoknak vagy küriotészeknek is nevezzük őket. A trónok hozták a nagyobb áldozatot. Ha ők nem teremtették volna meg az alapot számukra, a bölcsesség szellemei nem kezdhettek volna a munkájukhoz.

A Napon is voltak olyan lények, akik az emberfokot itt élték át. Ezek az arkangyalok, másképpen a tűz szellemei, a keresztény ezoterikában archangeloinak nevezik őket. Az embert helyettesítve, annak testében laktak, így kapták meg én-tudatukat.

Itt egy figyelemreméltó jelenséget kell megjegyeznünk. Ha a Szaturnusz a pralaya után mindjárt, mint Nap jött volna létre, akkor az emberi testek nem vehettek volna fel étertestet. Az új bolygónak, a Napnak ezért röviden meg kellett ismételnie a Szaturnuszt. A lényeknek mintegy újra fel kellett ölteniük régi alakjukat.

Milyen lények voltak még a Napon? Voltak bizonyos személyiség-szellemek, akik a Szaturnuszon nem váltak emberré, nem sikerült én-tudatukat megszerezniük. Ezeknek ezt a Napon kellett pótolniuk, mivel ekkor még olyan fokon álltak, mint társaik a Szaturnuszon. A Napon tehát csak egyfajta burokban laktak, étertest nélküli ásványi testben, amelyet nem hatott át étertest. Így a Napon még egyszer létre kellett jönnie egy olyan képződménynek, amely csak fizikai testből állt. A fizikai és étertestből álló lények mellett voltak tehát alacsonyabb rendű képződmények is, ezek mai állataink elődei. A Napon tehát két birodalom létezik: az emberek és az állatok birodalma, utóbbiak a Szaturnusz fejlettségi fokán álltak. Utódaik a mai magasabbrendű állatok.

Azután a Nap is áthalad a kozmikus éjszakán, és harmadik átváltozásának állapotában megszületik a régi Hold, amely előbb megismétli a régebbi állapotokat, azután hozzájuk fűzi a folyékony szubsztanciát. A bolygó kettészakadáskor a hő és a fény a Nappal együtt távozik. A finom esszenciákkal a magasabbrendű lények is eltávoznak. Ami vízszerűvé vált, az mint Hold jelenik meg, egyre sűrűbbé válik és kísérő bolygó lesz. A Holdon tehát ekkor hő, fény és víz van. Az embernek ugyanúgy megvan az éterteste vagy fényteste, mint a Napon, ehhez a Holdon valami új csatlakozik, ezt hangnak nevezzük. Elmondok egy példát, hogy ezt jobban el tudják képzelni. Gondoljanak egy porral teleszórt fémlemezre, amelyen végighúznak egy hegedűvonót: a por bizonyos formákba rendeződik, ezek a fizikus hangformái. Amit ma hangnak ismerünk, az a hang fizikai megjelenése. A Holdon a hang hatotta át a vizet, és szabályos mozgásba hozta. A lények fizikai teste ezáltal jut a Holdon belső átéléshez, hogy szervek formái alakulnak ki, mint például a máj, majd újra eltűnnek. A szervek létrejönnek és újra feloldódnak, alakok és ritmusok átélése megy végbe. Ez érleli meg a testeket, hogy felvehessék az asztrális szubsztanciát. A Biblia úgy fejezi ki az ősi hangnak a vizes szubsztanciába való belehatását, hogy Isten mindent mérték, szám és súly szerint rendezett el. A Hold-fejlődés lényeges új vonása tehát az a belső megrendülés, amely mintegy belecsapódik a fizikai anyagba. A régi Holdat úgy kell elképzelnünk, hogy olyan belső megrendülés hatja át, amely szabályos számszerű ritmusba rendeződött. Régebben a Szaturnuszon hőszerű alakzatok alkották az emberi testet, később pedig a régi Napon olyan levegőszerű képződmények, amelyek a levegő délibábszerű tükröződéséhez hasonlítottak. A Holdon ez a szubsztancia vízszerű, hullámzó és a belső megrendülés hozza mozgásba. Ez a megrendülés belsőleg változó tagolódásokat hozott létre, sugárzásuk áthatotta az ember testét. Ezt múló létesülésnek és elmúlásnak kell elképzelniük: az emberi testben kialakult egy máj vagy tüdő, majd újra szétoszlott. Ilyen állapotok voltak tehát a régi Holdon. Ezt – ahogy mondtuk – a Biblia így fejezi ki: Isten egykor mindent szám, mérték és súly szerint rendezett el. Ez a belső megrendülésre vonatkozik. A régi Holdon először újra az emberi test régebbi alakzatai jönnek létre, megint kialakul a fizikai és az étertest. Miért? Mert a régi Holdon előbb a Szaturnusz és a Nap ismétlésére került sor, valójában csak ezután jött létre a régi Hold. Az ember fizikai testében egyrészt ott volt a vízszerűség, másrészt a belső megrendülés révén ősi hang és étertest hatotta át, most pedig a mozgás szellemei – melyeket erőknek vagy dünamiszoknak is nevezünk – beleárasztják az emberi asztráltestet. Ahogy a Szaturnuszon az akarat szellemei, a Napon pedig a bölcsesség szellemei hoztak áldozatot, úgy most ők áldozzák fel saját szubsztanciájukból az emberi asztráltestet. A Föld fejlődése tehát állandóan előrehalad, és ugyanígy a rajta lakó emberé is.

Látták, hogy a Szaturnuszon a fizikai test fejlődött ki. A három átváltozás során – Szaturnusz, Nap, Hold – elérte tökéletesedésének a harmadik fokát. Ez a fizikai emberi test a Holdon került még közelebb mai alakjához. Az ember azonban nem juthatott volna el a Földön ahhoz a további fejlődéshez, amelyre az asztráltestének szüksége volt, ha bizonyos időpontban nem következik be egy kettészakadás. A régi Hold-bolygó alapszubsztanciája visszamarad, egy rész kiválik belőle és körülveszi, körüllengi ennek az alapszubsztanciának a testét. A legjobb szubsztanciák és lények külön testként váltak le. A mi földi korunkban ez a Nap alakjában távozott el, és a bolygónál magasabb fokra emelkedett, állócsillag lett. Levált róla egy másik test, amely bolygó maradt. A mai Nap is bolygó volt egykor, azután vált Nappá. Ha összekevernénk egymással a mai Nap, a mai Hold és Földünk szubsztanciáját és lényeit, akkor megkapnánk a régi Napot. A régi Holdat pedig a Föld és a Hold egyesítésével kapnánk meg.

Az emberiség fejlődése folyamán Napunk leválik tehát a Földbolygóról. A legjobb szubsztanciák és lények vele együtt távoznak el a Földből. Ezzel párhuzamosan a folyékonyság egyre sűrűbbé válik. A sűrű formák a régi Holdon lakó lények hordozói; az emberek elkülönülésükhöz helyet választanak ki maguknak. Egy állócsillag, egy Nap mindig azáltal jön létre, hogy egy bolygó valamilyen módon előrehalad. Az emberiség fejlődése folyamán nemcsak a fizikai, éter- és asztráltesttel rendelkező emberek léteztek. Voltak visszamaradt lények is.

A Holdon az angyalok élték át az emberfokot, a keresztény ezoterika ezeket angeloinak nevezi. Tudatuk másmilyen volt, mint a mai embereké. A régi Holdon azonban más lények is éltek. Voltak olyan arkangyalok, akik visszamaradtak a Napon, és most a Holdon kellett az emberfokot pótolniuk, azután pedig olyan lények is, akik a személyiség szellemeinek a fokát, vagyis a szaturnuszi-emberfokot, csak a régi Holdon érték el.

A Napon visszamaradt arkangyalok olyan emberi testet alkottak, amelyek csak fizikai és étertestből álltak. Ez ember alatti birodalom volt, és a Földön, mint állatvilág folytatódott; ők az előfutárai a mai állatvilág fizikai testének. Az olyan lények, akiknek a Holdon csak fizikai testük volt, a mai növényvilág előfutárai. A régi Holdon létezett tehát ember-, állat- és növényvilág. A Napon ember- és állatvilág, a Szaturnuszon csak emberi világ. Legutoljára az ásványi világ jött létre az egész kozmikus fejlődésben. Az emberiség fejlődésének legrégebbi birodalma, maga az ember, már a Föld létezése előtt megvolt. A Földön megkapja azután már meglévő három testéhez lényének negyedik részét, az én hordozóját.

7. Földünk fejlődése a lemuriai korig

Budapest, 1909. június 9.

Bolygónk fejlődésének tárgyalásában tegnap a Föld Hold-metamorfózisáig jutottunk el. Láttuk, hogy első megtestesülését, mint az ősrégi Szaturnusz élte át, majd mint Nap, és azután mint Hold jelent meg újra. Tegnap eljutottunk addig a pontig, ahol megláttuk, hogyha minden az eddigiek szerint folytatódott volna, akkor az ember nem tudott volna a többi lény kozmikus fejlődésének tempójával lépést tartani. Ezért kellett a bolygó Hold-korszaka folyamán bizonyos időpontban valamilyen leválásnak létrejönnie. A kozmikus teljességben előrehaladó Nap mintegy kilépett a legfinomabb szubsztanciákkal és lényekkel együtt. A valóságos, kevésbé előrehaladott, régi Hold, mintegy ködszerű testként maradt vissza, ez magában foglalta mindazt, ami mai Földünket és Holdunkat alkotja. A régi Holdon ezáltal sajátságos körülmények közt valamilyen sűrűsödés, keményedés ment végbe, ami ugyanakkor a rajta lakó, testben élő lényekkel is megtörtént.

Amikor a Nap eltávozott, erői kívülről hatottak a régi Holdra. A későbbi, úgynevezett emberi, állati, és növényi birodalom a régi Holddal együtt elvált a Naptól, kívülről vette fel az erőit, és a napsütést. A leválás után három birodalom alakult ki a Holdon. Ásványvilág még nem létezett, de a megkeményedés után kialakult legalsó birodalomnak ásványi-növényi jellege volt, növényi jellegű ásványiság volt, vagy ha úgy tetszik, ásványi jellegű növényiség. Ez képezte a Hold talaját, mintegy fél-folyékony alapot. Ahogyan ma a Földön az ásványiságon járunk, úgy ott valamilyen növényi ásvány volt félig szilárd alapja a talajnak. Képzeljék el, hogy főtt parajon, növényi masszán járkálnak: ilyen volt a Hold legalsó birodalma, azt mondhatjuk, hogy félig eleven is volt. Földünk mai talaja aránylag megnyugodott, bizonyos belső életre csak vulkánikus tevékenység idején emlékeztet. Ez a Holdon nem volt még így. Később talán beszélhetünk még arról, amit az okkultista a földrengésekről és a vulkáni tevékenységről elmondhat [18]. A Holdon ez a félig eleven jelleg úgy nyilatkozott meg, mint a növény szerveinek növekedése és elhalása. Ez a régi Hold olyan volt, mint egy élő, mozgékony, hatalmas organizmus, a rajta élő lények úgy érezhették magukat, mint korunk parazitái. A Hold növényeinek ásványi szubsztanciája, valamennyi élete és mozgékonysága is volt, tehát növényi ásványok voltak. Mai szikláinkat is megtaláltuk volna, de megkeményedett szaruhoz vagy fához hasonló szubsztanciájuk volt. A Hold környezetében, mintegy atmoszférájában, kevésbé sűrű ködtömegek voltak, ebbe a kevésbé sűrű, félig vizenyős, félig eleven szubsztanciába ágyazódtak be a következő birodalom félig állati, félig növényi természetű lényei. Ehhez az állati-növényi birodalomhoz az volna hasonló, hogyha egy fát megnyomkodnának, és ez állati érzésre emlékeztető megnyilvánulást mutatna. Mai Földünkön mindez már nem élhetne így.

[18] Amit az okkultista a földrengésekről és a vulkáni tevékenységről elmondhat: Itt nincs részletesebben kifejtve. Lásd az 1909. január 1-én tartott berlini előadást a Szellemtudományos embertan című kötetben (GA 107).

Már többször említettem, hogy nemcsak az iskolai tanulók maradhatnak le, de a fejlődés folyamán is mindig előfordulnak olyan lények, akik lemaradnak, és ilyenkor a velük összefüggő, őket kifejező alakok is visszamaradnak. Így a Földön is voltak még bizonyos Hold-lények, akik nem jutottak el addig, hogy együtt haladjanak a Föld-fejlődéssel. Ezeknek meg kellett teremteniük maguk számára azt a külső kifejezési formát, amely megfelelt a holdbéli élet feltételeinek. Tudják, hogy a növények a Holdon nem a mai ásványi talajban gyökereztek, hanem a Hold félig eleven talajában. A fagyöngy például egy régi holdbeli forma utóda, sereghajtója; növényi talajban kell gyökereznie. A népek mítoszaiban találunk néhány erre utaló kifejezést; így például Baldur és Loki mondáját [19]. Utóbbi holdszerű lény, Baldur viszont bensőségesen összefügg a Föld és a Nap fejlődésével. Egy monda értelmezésénél tudnunk kell, hogy az összefüggéseket az okkult kutatás milyen területén találhatjuk meg. A szellemi látó hozzájárulása úgy megtermékenyítheti a külső tudományt, hogy a mondában megint többet ismerhessen fel, mint pusztán népi fantáziát. A szellemtudománynak meg kell tanítania az embert arra, hogy egész lelkével kutasson, ne csak az értelmével.

[19] Baldur és Loki mondáját: Lásd az 1905. május 5-i berlini előadást a Régi mítoszok és mondák okkult igazságai című kötetben (GA 92).

Volt azután a Holdon még egy harmadik birodalom is, amely az állatvilág és az emberi világ közé esik: az állat-emberi birodalom. Egészen másképpen kialakított lények voltak, mint amilyeneket a mai materialista tudomány elképzel. Csak azért állat-emberek, mert lényük fontos részeit nem hordozták még magukban, saját lényükben. Az alvó ember fizikai- és éterteste ma idelent fekszik az ágyban, asztrálteste pedig kívül van. Alapjában véve tehát csak lényének az egyik felével van a fizikai világban, és nem is a fontosabbal; fizikai és étertestével mintegy régebbi, kozmikus tudatállapothoz tartozik. A szellemi látás ennek az állapotnak az állandó uralkodását látja a Holdon. Ott az asztráltest sohasem húzódott be teljesen a fizikai és étertestbe, de alaposabban és kifejezettebben kapcsolódott az emberhez, mint a mai alvás idején. A holdbéli ember feje nem volt önmagában zárt egység, mint ma. A fej akkori szerveiből csak a csecsemő fejének egy helye maradt fenn, amely hosszú ideig lágy és nyitott. Akkor az emberi fej felfelé teljesen nyitott volt még, és volt a Holdfejlődésnek egy nagyon fontos szerve, amelyre úgy találnak rá, ha ettől a lágy résztől függőleges vonalat húznak lefelé: ez a tobozmirigy, amely mára mindenesetre kiszáradt és elsatnyult. Akkor viszont olyan érzékszerv volt, amely az ember fizikai és étertestének az asztráltesthez való kapcsolatát közvetítette. Ez a szerv finom, fénylő testhez hasonlított, és az emberi asztráltest ezen keresztül küldte sugarainak legfontosabb erőit az ember többi részébe. Az embernek nem volt sem éber, sem alvó tudata. Nem észlelte a külső tárgyakat. Tudatát mintegy a mai áloméhoz hasonlíthatjuk. A tobozmirigy a hő szerve volt, hatalmas, fénylő hősugarat bocsátott ki. Amikor az ember a régi Holdon a külvilágban mozgott, ez a szerve szolgált arra, hogy irányt mutasson neki. Észlelését az ember eleven álomkép felmerülésének élte át a Holdon. Tárgyi látás vagy észlelés még nem létezett, csak eleven képek belső hullámverése. A mai álomképek ennek csak gyenge árnyékai. Ezeknek a képeknek a segítségével történt az ember minden holdbeli cselekvése, a táplálék-keresés és a többi. Ezek a Hold-képek kapcsolatban voltak a külső világgal, irányították és vezették az embert. Táplálékának keresésében bizonyos képek felmerülése vezette; a káros jelenségeket is meghatározott képek jelezték. Asztrálteste messzire túlért fizikai és étertestén, csak fizikai testének volt emberinek nevezhető alakja.

A Holdon az embernek nem is volt még saját állandó belső hője. Most megvan, a Földön szerezte meg. A régi Holdon az ember környezetének melegéből vette fel a hőt, majd újra kiárasztotta, ahogy ma a levegőt be- és kilélegzi. Ez meg is látszott ezen a hőszerven. A meleg felvételénél felragyogott, felcsillant, kibocsátásánál elsötétült. Olyannak látták volna, mint a tűzokádó sárkányt, amelyet ma ennek mintájára ábrázolnak. Mindezeknek mélységes jelentősége van. Amikor a tűzokádó sárkányt lába alá tipró Michael arkangyal alakját vagy a sárkánnyal harcoló Szent Györgyöt látják, ezek az elképzelések a holdbeli állapotokra vezetnek vissza. Ilyen alak létezett valamikor: a régi Hold tüzet okádó régi sárkánya olyan fok, amelyet le kellett küzdeni.

Ez az ilyen jelenségek okkult megismerésből merített magyarázata. Amikor a szellemtudomány később majd jobban elterjed, akkor ismét másképpen tekintenek az ilyen képekben és képzetekben fennmaradt tényekre. Az állatember alakja természetesen egészen másmilyen volt, mint a mi emberé, mivel az asztráltest nem merült még olyan mélyen az ember fizikai testébe, mint később a Földön. Az ember azáltal kapta meg mai alakját, hogy asztrálteste teljesen belemerült. Azt mondhatnánk, hogy mivel a Hold-fejlődés folyamán még nem szánta rá magát arra, hogy a fizikai világ mélységeibe leereszkedjék, ezért most a Föld-fejlődés alatt határozta el magát erre. Ha azonban ez a folyamat korábban következett volna be a kozmoszban, úgy az ember sokkal alacsonyabb fokon akadt volna el. A Föld-fejlődés folyamán küzdötte fel magát a szellemből nemes, istenhez hasonló alakjához. Ha már a Holdon is lehetősége nyílt volna, hogy emberi alakot öltsön, úgy az asztráltest leszállása túlságosan korai lett volna. Az isteni vezetők mindig megválasztották a megfelelő pillanatot. A Hold-fejlődés lényege éppen az, hogy a fizikai testnek mintegy ideje maradjon a fejlődésre, és miután a Holdon fizikailag alacsonyabb fokon kifejlődött, az ember asztráltesttel történő áthatása csak a Földön következett be. A Hold ezután újra viszszatért az előbb levált Napba, a Nap ismét felszívta a régi Holdgömböt és megint minden kozmikus alvásba, pralayába ment át. Ez ugyanabban a pillanatban kezdődött el, amikor a Hold visszatért a Napba.

A régi Hold-fejlődés tehát a következőképpen történt: először egyfajta előkészítés, másodszor a Hold és a Nap szétválása, harmadszor a Hold három birodalma, negyedszer a Napba való visszatérés, ötödször lecsengés, hatodszor a kozmikus alvás.

Ebből a kozmikus alvásból jelenik meg azután Földünk negyedik metamorfózisa: bolygónk, a Föld legelső alakjában mindenesetre egészen másmilyen, mint a mai alakja. Amikor a kozmikus éjszaka derengő homályából először felragyogott, óriási nagy volt, hiszen a Nap és a Hold újra benne volt; minden lehasadás csak később ment végbe. Olyan nagy volt, hogy a mai Szaturnuszig ért. Rendszerünk differenciálódása csak később történt meg. A Kant-Laplace elmélet Földünk keletkezését egész érthető módon adja elő, amennyire ez a fizikus gondolkodás számára lehetséges. Ködről, valamilyen ősködről beszél, amelyben minden feloldódott és ezért, ebből származik az egész naprendszer. A köd forgása révén gyűrűk képződtek, ezek a gyűrűk sűrűsödtek, és a forgás révén azután bolygók alakulnak ki. Az iskolákban ezt sokszor kísérlettel mutatják be. Egy olajgömböt azonos fajsúlyú folyadékban egyszerű mechanikai berendezéssel forgásba hoznak. Ekkor megfigyelhetjük, hogy a gömb ellaposodik, cseppek szakadnak le róla, amelyek újra golyókká formálódnak, és a fő gömb körül keringenek, ilyen módon a forgás révén valamilyen bolygórendszer kicsinyített keletkezését látjuk. Ez nagyon szuggesztív hatású. Miért ne képzelhetnénk el ezt ugyanígy a világban is? Hiszen látjuk, ahogy a forgás révén bolygórendszer jön létre, itt van előttünk. Itt csak egyet felejtünk el: önmagunkat, vagy a tanár urat, aki a forgatást végzi. Ez a külső tény semmit sem magyaráz meg. Egy ilyen kozmikus rendszer nem magától jön létre a semmiből, a ködből, hanem sok szellemi lény dolgozott rajta és fejlődésének bizonyos pontján kivonta a kaotikus szubsztanciából a legfinomabb szubsztanciákat, a durvábbat, a Holdat pedig kivetette magából.

A pralaya utáni első időszakban a Föld, amely ismét egyesítette magában az összes szubsztanciát és lényt, megismételte a Szaturnusz-állapotot. Fejlődésének kezdetén nem gázgolyó volt, mint sokszor helytelenül feltételezik, hanem hőgolyó. Mert a Szaturnusz állapotát ismételte meg, és egészen a mai Szaturnuszig ért. A szellemi lények bizonyos fokon magukkal viszik a szubsztanciáikat. Mindennek a szellem az alapja, a Nap elválásának és a régi Hold fejlődésének is. Nem külső okok szerepeltek, hanem a lények egy részének belső szükségszerűsége. A magasabb lények elkülönítik a kaotikus szubsztanciából azt, amire szükségük van. A külső megnyilvánulást mindenütt a szellem irányítja. Amikor a Föld először felragyogott, benne volt minden; benne voltak a különböző fejlődési fokon álló lények is. Ezt figyelembe vesszük a most következő fejtegetéseknél.

A Föld a pralaya után tehát először a Szaturnuszállapotot ismételte meg; ez hőállapot volt. Azután ez az óriási, hatalmas golyó besűrűsödött, gázneművé vált, és csak bizonyos ponton volt folyékony, megismételve a Hold-állapotot. Ebben a pillanatban az is megismétlődött, ami régebben a Holdon történt. A Nap a Földünkről is levált, a Föld a Holddal együtt önálló testté alakult, a Föld és a Hold ma is létező szubsztanciáival és lényeivel. A Föld tehát egy ideig egységet alkotott a Holddal és a Nappal. Azután a Föld a Holddal együtt kivált, mert az ember nem tudott már együtt haladni a Nap-lények tempójával. Ha a Nap a Földben marad, az ember alighogy megszületett máris öreg lett volna. A világmindenség lényei a fejlődés egészen más fokán állnak. Itt csak a negyedik időszak, a Földkorszak legfontosabb tényeit adhatjuk meg. Még az érettebb lényeknél is minden lehetséges fokozat létezik. Voltak olyanok, akiknek nem felelt meg a Nap gyors tempója, de a Föld lassú tempója sem. Ezek már akkor elkülönültek, amikor a Nap, a Föld és a Hold még együtt volt, már ezek szétválása előtt külön színtereket alkottak működésük számára, ezek lettek uralkodásuk megfelelő területei. Így jöttek létre a külső bolygók a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars.

A Szaturnusz-állapot ismétlése alatt vált le a Földről az Uránusz, a Vulkán és a Szaturnusz. A Napállapot ismétlése alatt levált a Jupiter és a Mars. Miután a Nap elvált a Földtől leválasztotta magáról a Merkúrt és a Vénuszt, a Nap különválása után pedig a Föld választotta le a Holdat. A régi Hold szétszakítása az előrehaladó hatalmak erejével történt, ők húzták ki a Nap testét, míg a normális és visszamaradt lények a körülötte keringő Holdat alkották meg. Ezt nevezték a régi misztériumokban égi viszálynak. Ennek a harctérnek a romjai a szétszórt aszteroidák, ezekben kell a gonosz keletkezésének ősi titkát is keresnünk.

Bizonyos bolygó-szellemek, mintegy nem tudták kivárni, míg a Nap leválik a Földről, különben nem találtak volna munkájuknak megfelelő talajt, amikor a fejlődés abban az időpontban más pályára tért. Mert a bolygók térbeli viszonyai és mozgásuk körülményei valamennyien, lényeinek tevékenységét fejezi ki, és ezeknek a hatásai; mindez a bolygón lakó szellemi lények fejlődési szintjéről tanúskodik. Azok a lények, akik úgy vélték, hogy a Nappal is együtt tudnak haladni, ahogy azelőtt képesek voltak rá, de most mégsem járhattak vele együtt, csak akkor különültek el tőle, miután a Nap elvált a Földtől. Ezek a lények csak utólag váltak el, de még mindig sokkal magasabb rendűek voltak az embernél. Tevékenységükhöz más színtérre volt szükségük. A Vénusz és a Merkúr csak Földnek a Naptól történő elválása után különültek el ettől, ők alkották Naprendszerünk belső bolygóit.

A Naptól való elválás után súlyos, sötét korszak kezdődött, bizonyos vonatkozásban ez volt Földünk legsötétebb legkeményebb kora. Hiszen még kapcsolatban volt a Holddal, így magában hordta az összes fejlődést késleltető erőt. A Holdban főképpen olyan erők működnek, amelyek kiváltképpen akadályozzák az életet. Ebben az időben ezek a gátló erők túlságosan erősen hatottak a Földben. Ha ez a kapcsolat fennmarad, az élet nem folytatódhatott volna megfelelő tempóban. Az ember egésze múmia-szerűvé keményedett volna, a Föld ezeknek a mumifikálódott emberi testeknek temetőjévé vált volna. Szaporodás nem jöhetett volna létre. Amikor a Nap eltávozott a Földből, minden földi élet sivár és kemény lett. Voltak tehát olyan korszakok, amikor a fizikai testet ugyanúgy elhagyta a szellemi része, ahogy ma a halál bekövetkezésénél. Már akkor is létrejött a szellemi-lelkiség fizikaiból való visszahúzódása, eltávozása és a fizikai újból létrejövő felkeresése, mint ahogy ma az inkarnációknál történik. Amíg azonban a Hold együtt volt még a Földdel, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szellemi-lelkiség egyszerűen nem talált magának emberi testet, mert a test nem volt már alkalmas arra, hogy a szellemi-lelkiséget magába fogadja. Képzeljék el, hogy ma nagyszámú ember meghalna, és a fizikai testek tulajdonságai miatt a testek olyan hanyatlása következne be, hogy a lelkek nem használhatnák ezeket. További fejlődésükhöz nem kapnának alkalmat ezektől, túlságosan roszszak volnának. Az utódok például az alkoholizmus túlkapása miatt annyira megromlanának, hogy a leszálló lelkek nem használhatnák ezeket a testeket. Ilyennek képzelhetik el a Föld állapotát a Hold kiválása előtt. Amiben idelent kellett volna lakni, az megkeményedett, elkérgesedett, elszáradt, mumifikálódott. Valóban létezett olyan kor, amikor a lelkek hiába kerestek testet saját földi fejlődésükhöz. Ennek az volt a következménye, hogy bizonyos szellemi-lelki lények egyszerűen nem tudtak a fizikai síkra emberként visszatérni. Nem tudtak újra a Földön megtestesülni. Ezek a lények mentek át ekkor azokra az égitestekre, amelyek a Napról hasadtak le a Vénuszra, Jupiterre, Szaturnuszra, Marsra. Voltak olyan lények, akiknek normális körülmények között a Földön kellett volna megtestesülniük, de ebben a korban nagyrészük, jellegüknek és fejlődési fokuknak megfelelően a Mars, a Jupiter, a Vénusz, vagy a Szaturnusz lényeinél kerestek védelmet, és ezekhez az égitestekhez emelkedtek fel, ezeket népesítették be. Így Földünk egy időre elnéptelenedett. Csak a legerősebb lelkek voltak képesek az ellenszegülő testek leküzdésére, lágyan tartására. Értsék meg jól: csak a legjobb lelkek tértek vissza a Földre, nekik volt leginkább erejük az ellenszegülő testek legyőzéséhez. A fejlődés nem tudott azonban így előre haladni.

A naprendszerünkhöz tartozó legmagasabb rendű lények ekkor újabb eseményt készítettek elő. Kivették és leszakították a Földből a legsűrűbb szubsztanciákat, megkeményítő erőket: megtörtént a Hold leválasztása. Így vált zavartalanná a visszamaradó erők fejlődése. A Hold azonban később lett csak olyan, mint amilyen ma. Elérkezett az ember fizikai, éteri fejlődésének az az ideje, amikor rátalált a fejlettségi fokának megfelelő helyes tempóra. Most a Nap és a Hold erői együtt, kívülről hatottak a Földre, és kiegyensúlyozták egymást. A Hold eltávozásával az emberi testek lassanként megint meglágyultak, megjavultak. Ezt a most leírt kort az okkultizmusban lemuriai kornak nevezik. A fizikai Föld-korszakban ez a Hold leválásának a kora. Amikor a Nap eltávozott a Földből az a hiperboreuskor, amíg viszont a Nap, a Hold és a Föld még együtt volt, a poláris-kor. Az egész korszak folyamán magasztos lények hatottak erre a differenciálódásra, amelynek révén a Nap elvált a Földtől, és először a Hold megkeményítő hatása érvényesült, majd pedig elhagyta a Földet. Legjelentékenyebb szolgáik a formaszellemek voltak, akiket a keresztény ezotéria exuziáknak vagy hatalmasságoknak nevez.

A Szaturnuszon a trónok, az akarat szellemei áldozták fel magukat és saját szubsztanciájukból árasztották ki az ember fizikai testének az anyagát. A Napon a bölcsesség szellemei vagy uraságok adták az étertestek szubsztanciáját, az asztráltest kialakulását a mozgásszellemei vagy erők tették lehetővé a Holdon. Most a Földön a formaszellemek vagy hatalmasságok árasztják az emberbe az ént, és ezzel elérték, hogy az én ebben a fejlődési szakaszban lassanként fokozatosan beilleszkedjék az újra létrejött fizikai, éter- és asztráltestbe. Ez a formaszellemek munkája. Hogy olyan énnel rendelkező ember jöhessen létre, aki az én-tudatának a kifejeződése, és akinek a három másik teste a fizikai, éter- és asztráltest ilyen módon tagolódni tudjon, ahhoz mindarra szükség volt, amit leírtunk. Szükséges volt, hogy a Nap és a Hold kiváljon a Földből, és az ember átélje ezt a megkeményedést, azután pedig a meglágyulást. Mindez olyan bölcs lények vezetése révén történhetett, akik ezeket a fejlődés üdvére próbaképpen véghezvitték. A Föld-fejlődésben még ma is sok mindent a fejlődés mögött rejlő magasztos lények végeznek el próbaképpen. Mi is a szellemtudományos mozgalom? Azáltal jutott a világba, hogy a mestereknek nevezett magasrendű lények, akik fizikai emberi testben élnek, de a mai embernél sokkal magasabb fejlődési fokon állnak, kiárasztanak a XIX. század utolsó harmadától kezdve bizonyos mennyiségű bölcsességet. Szellemtudományos mozgalmunk reális alapja az a bölcsesség, amely magasabb régiókból áramlik elevenen a kultúránkba. Ne higgyék azt, hogy ez a megkísérelt beáramoltatás nem találhat az emberiségnél süket fülekre. Akkor a mesterek azt mondanák, később kell próbálkoznunk, amikor az emberiség megérett erre. Ezt az okkultizmusban az emberi érettség próbatételének nevezik. Nem elég, hogy a magasabb individualitások bölcsessége beáramlik az emberiségbe, a próbatétel sikere azon múlik, ahogyan fogadják. Már sokszor történtek ilyen próbálkozások, de nem mindig sikerültek. Az emberiség sokszor csak bizonyos szűk határok között bizonyult rájuk érettnek; nem mindig voltak megfelelő szívek és lelkek. A nagy világmindenségben ez ugyanúgy történik, mint itt a szellemtudomány érdekében. Amikor az emberiségbe be kellett juttatni az ént, ez a próbálkozás abban állt, hogy az énből kiindulva lassanként megkíséreljék áthatni az asztráltest eddigi szubsztanciáját. Ekkor derült ki, hogy az énnel áthatott asztráltest nem tudott a fizikai testbe hatolni. Az alkalmazkodás létrehozása úgy történt, hogy a Holdat eltávolították. Az én, a Krisztus-princípium impulzusa csak a lemuriai kor közepén jött létre.

Ezzel azonban a következő függött össze: a Föld a Hold kiválása alatt elsivárosodott. Hallottuk, hogy a testek annyira megromlottak, hogy már nem adhattak otthont a lelkeknek. A mondákban fennmaradtak utalások ilyen kozmikus folyamatokra, de valódi eredetüket az okkult kutatás mutatja meg, és megtanít arra, hogy a Hold leválása alatt, a Föld elsivárosodása idején, sok lélek keresett megfelelő megtestesülést a kozmikus térben, a Földről eltávozva más bolygókon inkarnálódtak. A Hold távozása után kiderült azonban, hogy a Föld megint megfelelő testeket tudott nyújtani. Ekkor jelentek meg a Földön újra azok a lelkek, akik a legutóbbi lemuriai időben és az atlantiszi fejlődés alatt más bolygókra távoztak, most pedig megint földi testekbe költöztek. Így a földön olyan embercsoportok alakultak ki, akiknek a testében jupiteri megtestesülésből érkezett lelkek éltek, voltak, akik a Marsról, a Vénuszról vagy a Szaturnuszról jöttek, és most megfelelő testet találtak. A lelkek ilyen csoportosulása adott alkalmat az emberi fajok keletkezéséhez. A fajok ezáltal függenek össze bizonyos módon az egyes égitestekkel. Így beszélhetünk Szaturnusz-, vagy Jupiter-emberekről és a többiekről Az úgynevezett faj fogalma csak így nyerte el jogosultságát.

A Holdon, és a Föld Hold-korszakában is léteztek különböző fejlődési fokon álló emberek. Ezt egészen a lemuriai korig követhetjük, amikor az emberiség a Hold eltávozása révén differenciálódott; ezután merül fel a faj fogalma, ettől fogva lesz bizonyos értelme, jelentősége. A faj olyasmi, ami keletkezik, és újra elmúlik. A lemuriai és az atlantiszi korban alakult ki. Ma csak a fajok utóhangjai léteznek.

8. Földünk fejlődése. a lemuriai, az atlantiszi és az Atlantisz utáni kor

Budapest, 1909. június 10.

Tegnapi fejtegetéseinkben Föld-fejlődésünk úgynevezett lemuriai koráig jutottunk el. Ebben a korban egy nagy kozmikus esemény történt: Földünk szubsztanciájából kivált a Hold. Ez adta meg az emberi fejlődés megfelelő ütemének lehetőségét. Földünk alakja és hőmérséklete nagyon eltért a mai Földétől. Hőmérséklete sokkal magasabb volt, a mai ember nem élhetett volna azon a Földön. Alakja is lényegesen más volt. A Föld egésze lassanként sűrűsödött meg annyira, hogy szilárd szubsztanciák képződhettek rajta. Amikor tegnap arról beszéltünk, hogy a testek megkeményedtek, ezt nem fizikailag kell felfognunk, hanem az erőre és minőségre vonatkozóan. Bizonyos anyagok feloldódtak. Az egész Föld tüzes-folyékony állapotban volt, és csak fokozatosan szilárdult meg. Ezt nem úgy kell azonban felfogni, hogy a mai fizikai értelemben vált keménnyé és sűrűvé, hanem az erő és minőség vonatkozásában. Ezek olyan erők, amelyek mumifikálták volna az embert. A Föld tüzes-folyékony állapotából szigetszerű alakzatok tagolódtak ki, a rajtuk élő lények távoli hasonlóságot mutatattak a mi mai állatainkkal és növényeinkkel. Maga az ember nem élt azonban a lemuriai kor első felében közvetlenül a Földön, hanem híg, finom testiségben a Föld feletti szférában; szellemibb emberek voltak. A lemuriai kor elején nem volt még meg az ember későbbi testisége és nem vett magához szilárd táplálékot. Sőt, még Lemuria végén sem találnának a legsűrűbb szubsztanciájú emberi testformákban sem mai csontokat. Az ember fizikai teste lágy, kocsonyás szubsztanciából állt, így külsőleg alig különbözött a többi szubsztanciától. Azok a lelkek, akik túlságosan korán szálltak le a Földre, ezt a sűrűbb földi szubsztanciát vették fel a testükbe. A kevésbé szellemi emberek már a Földön éltek, a többiek pedig a Föld felett.

Az ásványiság első üledéke csak most, a lemuriai kor alatt jön létre, mintegy finom hamutömegek, tüzesen folyékony fémtömegek kiválasztásával. Ezek, mintegy szigetet kezdenek kialakítani. Ez inkább képszerű kifejezés, de a szellemi látó tekintetnek ez a fokozatos sűrűsödés így jelenik meg. Ebből a tömegből alakul ki olyasmi, amit növényvilágnak nevezhetünk, az állatvilág csak később jön létre. Túlságosan messzire vezetne, ha részletesen el akarnám mondani ezt a fokozatos fizikai sűrűsödést. Valóban minden a magasabb szférákból ereszkedett le, a sűrűsödő földrészek is. A mai ember azonban még úgyszólván egy Föld feletti szférában tartózkodott. Ebben élt, és ebben a lágy szférában alakította ki finom, puha testét. Az ember éterteste és asztrálteste nem függött össze még olyan szorosan a fizikai testével, szabadabbak voltak. De ahogy ez a megszilárduló fizikai test egyre sűrűbbé vált, az éter- és asztráltesthez fűződő kapcsolata is szorosabb lett, és az ember lebegő, úszó lénye a Földre lépett.

Ebben a korban igen fontos befolyás érvényesült az embernél. Mi is történt volna e nélkül az emberrel? Nagyon sokáig olyan lény maradt volna, akinek nincs saját kezdeményezése, belső önállósága, olyan automata maradt volna, akit a magasabb rendű szellemi lények erői mozgatnak. A fizikai, éter- és asztráltestbe állandóan a szellemi lények erői áramoltak be. Ezek között olyan lények is voltak, akik kiváltképpen az asztráltestében működtek, és akik saját fejlődésükben visszamaradtak: ezek a luciferi lények. Ők az embert sokkal gyorsabban húzták le a fizikai síkra, mint a jó, szabályosan fejlődő szellemi lények.

A luciferi lények olyan szellemek, akiknek voltaképpen a Holdon kellett volna a feladatukat elvégezniük. Ha az emberre gyakorolt befolyásukat ott érvényesítik, csak az asztráltestre tudtak volna hatni, mert a Holdon ez volt az emberi lény legmagasabb tagja. Ezt a Holdon nem tehették meg, mert visszamaradt lények voltak. Az énre sem tudtak hatni, mert ezt a Holdon nem tanulták meg. Most jutottak el a luciferi lények odáig, hogy az ember asztráltestére tudtak hatni. Az ember azonban időközben előrehaladt, és megkapta az ént. Az énre a luciferi lények nem tudtak még hatni; a magasabb rendű lények hatottak rá, valamint az asztráltestre is, de csak az énen keresztül. Az asztráltestre gyakorolt közvetlen hatást nem is engedték volna meg maguknak, ezt a feladatot ezek a magasabb rendű lények már a Hold-fejlődés alatt elvégezték. Ha a luciferi lények nem befolyásolják az embert, akkor csak a magasabb rendű lények hatottak volna az asztráltestre az énen keresztül, így megtisztítva azt. A lemuriai korban, ehelyett mindenfelől luciferi lények hatottak az asztráltestre, és ezt ezáltal olyan hatások érték, amelyeknek voltaképpen már a Holdon be kellett volna fejeződniük. Ezáltal olyan ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket oltottak be az emberbe, amelyeket nem kapott volna meg, ha csak a magasabb rendű lények hatottak volna rá. Az istenek egyszerűen nem engedték volna be ezeket a hatásokat. Az embernek a luciferi befolyás kétféle dolgot adott: egyfelől bizonyos lelkesedés, elragadottság tüzelte fel egyes cselekvésekre, de ezt nem az énje vezérelte, nem a magasabb rendű lények befolyására ment végbe az emberben. Másrészt lehetősége nyílt arra, hogy elszakadjon a magasabb rendű lényektől, és rosszat tegyen, de megkapta a szabadság lehetőségét is. Így az ember a luciferi lényeknek köszönhette a kezdeményezést, a lelkesedést, a szabadságot, de ugyanakkor a gonoszság lehetősége is létrejött benne. Az ember asztráltestébe befurakodtak a luciferi lények, és alapjában véve ma is benne vannak, egyfelől szabaddá teszik, másfelől viszont rosszra csábítják.

Az ember azáltal került korábban, túlságosan korán a Föld feletti atmoszférából a Földre, hogy asztráltestét luciferi lények hatották át. Ennek lényegében ezek a luciferi lények az okai. Elrontották az ember asztráltestét, amely így túlságosan hamar besűrűsödött, mert különben még sokáig abban az atmoszférában maradt volna, amelyet a Biblia Paradicsomnak nevez. A Paradicsomból való kiűzetés tehát az istenek befolyására történt. Képzeljék el a Földet tüzes-folyékony állapotban és azután az embert, akit a luciferi lények túlságosan korán vezettek le a Földre, ahol éppen kialakultak a földrészek. Az ember asztrálteste akkor még sokkal jobban befolyásolta a környezetét, nagyobb mágikus erőkkel rendelkezett, mint később, a természeti törvény nem vált el még olyan élesen az emberi akarattól. Egy gonosz ember nem tudna ma ilyen vonatkozásban különösebben ártani. Ma semmi sem történne miatta a természetben. Ez akkor másképpen volt. Az emberi lélek gonosz vágyai látható mágikus természeti hatást hoztak létre, vonzották a tűz Föld feletti és földi erőit, és az ember gonosz vágyaival, mágikus akaratával lángra lobbantotta a természeti erőket. Ma az ember nem tud villámot előidézni; akkor tűz villámlott át a levegőn, amikor az emberek gonoszak lettek.

Lemuria földrészén azáltal lobbantak lángra a tűz erői, hogy az emberek tömegesen gonosszá váltak, és nagyon is átadták magukat a luciferi lények befolyásának, a gonosz hajlamoknak. Lemuria a tomboló tűz által pusztult el, lakói nagy részének a gonoszsága folytán. Azok az emberek, akiket megmentettek, Nyugatra mentek, a mai Afrika, Európa és Amerika között elterülő Atlantisz földrészre. Az emberiség fejlődése nagyon hosszú időszakon át ott folytatódott. Az emberek lassanként újra szaporodni kezdtek, és azok a lelkek, akik az elsivárosodás idején a Jupiterre, a Marsra és a többi bolygóra távoztak, leszálltak erre a földrészre. Ez hosszú időt vett igénybe. Így a faj fogalma a régi Atlantiszon alakult ki. Az okkultizmusban azt mondják: a régi atlantiszi emberek testében olyan lelkek éltek, akik azelőtt a Marson, a Jupiteren, a Vénuszon és a több bolygón tartózkodtak. Ezeket Mars-embereknek, Jupiter-embereknek nevezték, és így tovább. Ezért testük külső alakja is különbözött egymástól. Az emberi test Atlantisz egész első felében sokkal lágyabb volt még, engedett a lélek erőinek. Ezek a lelki erők sokkal erősebbek voltak, mint ma, irányították, formálták a fizikai testet. A régi atlantiszi ember könnyűszerrel széttörhette volna például a vonatsíneket, de nem a nagy fizikai erejével, hiszen még csontrendszerét sem alakította ki, hanem mágikus-pszichikai erői által. Egy puskagolyó például lepattant volna erről a pszichikai erőről. A hús anyagának sűrűsége csak később alakult ki. Hasonló jelenségeket ma egyes őrülteknél találhatunk, akik intenzív pszichikai erők felszabadulása révén súlyos tárgyakat tudnak emelni és dobni, mert fizikai testük ebben az állapotban nincs megfelelő kapcsolatban a magasabb testekkel.

Mivel Atlantiszon a fizikai test még lágy volt, könnyebben tudott a lelki folyamatokhoz alkalmazkodni; fizikai alakja kisebbé vagy nagyobbá válhatott. Ha egy atlantiszi ember például ostoba, érzéki és ehhez hasonló volt, akkor mintegy beletágult az anyagba és alakja óriási lett. A szellemibb emberek finomabban tagolódtak, aljuk kisebb volt, az ostobáké pedig nagyobb. A külső alak lágy anyaga sokkal jobban alkalmazkodott a lelki erőkhöz, mint ma, amikor az anyag megmerevedett. A testek tehát a lelki tulajdonságok szerint alakultak, ezért voltak a fajok olyan különbözőek.

Amikor a mítoszok és mondák a törpéket okosnak, az óriásokat butának ábrázolták, ebben mélységes okkult vonás tükröződését látjuk. Amikor tehát egy ilyen lélek visszatért a Marsról a Földre, a vele rokonságban lévő ottani tulajdonságok még sokáig befolyást gyakoroltak rá, és arra a testre is, amelyben lakott. Ez a tény megmagyarázza a fajok különbségeit és sajátosságait.

Ha az emberiség fejlődése az atlantiszi kor közepéig Lucifer befolyása nélkül ment volna végbe, úgy az ember addig nagyfokú szellemi látó képtudatot fejlesztett volna ki. Lelkében olyasmi élt volna, amelynek az ereje belső képekben nyilatkoztatja meg a külső világot; nem a szemével észlelte volna a külső tárgyakat. A luciferi befolyás révén az ember hamarabb látta meg a fizikai világot, de nem helyesen, hanem mintegy fátyolon keresztül. Az isteni-szellemi lények úgy tervezték az ember fejlődését, hogy a homályos szellemi látó tudattal képszerűen észlelte volna a külső világot a belső világ helyén, de úgy, hogy minden érzéki dolog mögött szellemiség rejlik. Meglátta volna a fizikai világ mögött a reális szellemet. Lucifer nélkül bizonyos korban egy csapásra megjelent volna a külső világ – ezt ne vegyék, kérem, szó szerint, mindenképpen eltartott volna egy ideig –, az ember felébredt volna. A belső világ hirtelen eltűnt volna, de a szellemi eredet tudatának megmaradása mellett. Az ember nemcsak a növényeket, állatokat és a többi dolgot látta volna, hanem ugyanakkor azt a szellemet is, amelyből kisarjadtak. Mivel a luciferi lények az embert túlságosan korán lehúzták a Földre, a külső világ olyanná vált számára, hogy eltakarta a mögötte lévő szellemi világot. A fizikait most átlátszatlannak látja, különben meglátná ezen keresztül a világ ősi szellemi alapját. Az anyag azért vált túl sűrűvé az ember számára, mert túlságosan korán jött le ebbe az anyagba. Már nem tudott rajta áthatolni. Az atlantiszi kor közepétől fogva más, visszamaradt szellemi lények tudtak az anyaghoz kapcsolódni, ezt így mintegy füst itatta át, és az ember nem láthatta már a szellemiséget. Ezek az ahrimáni vagy mefisztói lények. Mefisztó–Ahrimán más, mint Lucifer. Valótlansággal – Zarathusztra hazugnak nevezi – homályosítja el a tiszta emberi szellemet, elrejti előle a szellemiséget. Ahrimán követi Lucifert, azt az illúziót kelti az emberben, hogy az anyag önmagában létezik. Míg tehát az ember előrehaladását isteni-szellemi lények akarták befolyásolni, két másik hatás alá került: az egyik Luciferé, aki az embert belül, az asztráltestében támadja meg és igyekszik megtéveszteni, a másik Ahrimáné, aki olyasmit hitet el vele kívülről, ami a külső világot majának, anyagnak tünteti fel számára. Lucifert olyan szellemnek kell neveznünk, aki belül tevékenykedik, Ahrimán viszont olyan szellem, aki fátyolként borítja az anyagot a szellemre, és lehetetlenné teszi a szellemi világ megismerését. Ez a két szellem tartja vissza az embert a spiritualitáshoz tartó fejlődésében. Az emberben különösen az ahrimáni befolyás érvényesült, és ez okozta a Föld egy részének, Atlantisznak a pusztulását.

Az emberek Lemuriában nagyon erősen hatottak mágikus erőikkel a természetre. Uralkodni tudtak például a tűzön. Erre az atlantisziak már nem voltak képesek. De uralkodni tudtak akaratukkal a magok erőin, amelyekben mélységes titkok rejtőznek, a levegő és a víz erőin; a tüzet megvonták tőlük. Értsük meg, hogy egészen más a helyzet, ha ma olyan mozdonyt látunk, amelyet az ember készített és most uralkodik rajta. Az ember szolgálatába tudja ma állítani a kőszénben rejlő erőket, mozgatóerővé alakítja át ezeket. Ez a folyamat azt jelenti, hogy az ebben lakó élettelen ásványi erőn uralkodik, az atlantiszi ember azonban magán a magban lakó életerőn uralkodott. Gondolják el, hogy elő tudta csalogatni és hasznosítani a magnak azt az erejét, amely eleven erőként sarjasztja ki a szárakat a földből. Járműveiket raktárakban tartották, és ezekben óriási magmennyiségeket tároltak, ahogy nálunk szénkészletek vannak. Járműveiket az ezekben felhalmozott erőkkel hajtották. Ha a szellemi látó visszatekint erre a korra, látja, hogy ezek a járművek a még sűrűbb atmoszféra levegőjében valamilyen kormányzással emelkednek és mozognak a föld közelében. Az atlantisziak ezeket az eleven erőket kezelték. De az elképzelhetetlen, hogy növényi, vagyis lelki erőket anélkül lehessen mágikusan alkalmazni, hogy ugyanakkor ne hassanak a levegő és a víz erőire is. Amikor az atlantisziak akarata gonosszá vált és ezeket a lelki erőket önző célokra használták, akkor ezzel felkeltették a víz és a levegő erőit, ezek elszabadultak, és ezáltal pusztult el a régi Atlantisz. A földrészek az elemek és az emberek együttműködéséből jöttek létre. Az ahrimáni befolyás azonban lassanként annyira megerősödhetett, hogy az ember már nem látta a szellemiséget. A fizikai anyag mögött már csak az ásványit, a szervetlent ismerte fel és ezzel egyre jobban elvesztette a mágikus erőit.

Az atlantiszi korban az ember az életerőn tudott uralkodni. A lemuriai korban az állati peték erőin való uralkodás hozzátartozott az ember erőihez és még az is megtörtént, hogy a lemuriai ember arra használta az állati pete erőit, hogy állati formákat emberivé alakítson át. Az ember a pete erőire gyakorolt mágikus hatásaival kapcsolatban hatott a tűzerőkre, elszabadította ezeket. Ha az ilyen akarat gonosszá válik, akkor a fekete mágia legrosszabb erőit bontakoztatja ki és kelti fel. Még ma is azáltal szabadulnak fel a Földön a legroszszabb erők, hogy a fekete mágusok olyan erőkkel élnek vissza, amelyekhez az emberiség általában nem fér hozzá. Ezek olyan hatalmas és szent erők, amelyek az erre méltó irányítók bölcs kezében az emberiség legmagasztosabb és legtisztább szolgálatára hasznosíthatóak.

Az ember ekkor lassanként elveszítette azt a képességét, hogy a testét alakítani tudja. Beletagolódtak a porcok és a csontok, a kemény részek, az ember egyre hasonlóbbá vált mai alakjához. Ez csak az atlantiszi korban történt. Így érthető, hogy a kutatók nem találják meg a régi atlantiszi embert. Nem teljesülhet a tudósok reménye, hogy mégis rátaláljanak az emberi fejlődés ilyen régi korainak nyomára, mert az ember olyan lény volt, akinek a részei lágy anyagból voltak. Az ilyen test nem marad fent, mint ahogy a mai puha testű állatokból sem található száz év múlva semmi sem. Az ilyen régi korszakokból azért találnak még állati maradványokat, mert az állatok már akkor megkeményedtek, amikor az ember még lágy volt. Az állatok túlságosan korán szálltak le az anyagba, nem tudtak ezzel várni. A legelsatnyultabb emberi alakzatok azokból a legrégebbi emberalakokból jöttek létre, akik túlságosan korán váltak fizikaivá. A legnemesebbek maradtak legtovább odafent lágy állapotban. Megvárták, míg nem estek bele olyan korba, amikor az állatokhoz hasonlóan meg kellett volna maradniuk a megkeményedésnek egy fokán. Az állatok azért rekedtek meg egy megmerevedett, megkeményedett fokon, mert nem tudtak várni.

A Föld-fejlődést egészen addig írtuk le, amikor a víz erői elszabadultak, és elpusztult a régi Atlantisz. Az Atlantiszról elmenekülő emberek egyrészt Amerikába, másrészt a mai Európába, Ázsiába és Afrikába költöztek. Ezek a vándorlások, nagy vándorutak hoszszú időt vettek igénybe.

Nézzük meg most még egyszer a régi atlantiszi kultúrát. A legősibb atlantiszi korban az embernek intenzív mágikus erői voltak. Ezekkel uralkodott a magerőkön, a természeti erőkön, és még bizonyos módon be tudott tekinteni a szellemi világba. A szellemi látás azután lassanként elsorvadt, hiszen az embereknek a földi kultúrát kellett megalapítaniuk; valóban le kellett szállniuk a Földre. Így Atlantisz végén kétféle ember létezett az összes népen és fajon belül: egyfelől az atlantiszi kultúra tetőpontján álló szellemi látók, nagy mágusok, akik mágikus erőkkel hatottak és betekintettek a szellemi világba, és ezek mellett voltak olyanok, akik előkészítették a mai emberiség megalapítását. Már megvoltak bennük a mai emberi képességek hajlamai. Már nem tudtak a régi atlantiszi értelemben működni, de előkészítették az intelligenciát, az ítélő erőt. Rendelkeztek a számolás, számítás, és kombinálás kezdeteivel. Ők fejlesztették ki a mai intelligenciát, de már nem használták azokat a mágikus erőket, amelyeket a régi atlantiszi mágusok abban az időben is alkalmaztak, amikor ez a nagy ahrimáni befolyás miatt már veszélyes volt. Ők voltak a lenézett „másmilyenek”, mint a kis gyülekezetekbe tömörülő mai teozófusok, vagy a régi római katakombákban összejövő első keresztények.

Voltak Atlantiszban hatalmas vezető kulturális és kultikus helyek is – nevezzük atlantiszi orákulumoknak –, ezekben művelték az atlantiszi bölcsességet. Az emberi lelkek különbözőek voltak, mivel különböző égitestekről szálltak le, ezért az emberek jellegének megfelelően különböző orákulumoknak kellett lenniük. Volt Mars-orákulum, Jupiter-orákulum, Vénuszorákulum és így tovább. Ezek vezető kultikus helyek voltak, ahol a beavatott bölcsek a Mars-fajt, a Jupiterfajt és a többit elvezették bizonyos fokra. Mindezeket az orákulumokat azonban a náluk hatalmasabb Naporákulum vezette. Ez volt a vezető misztériumhely, ahonnan a többiek kultúrája kiindult. Emellett valamennyi Mars-embert arról a helyről irányították, ahol a Mars-orákulum beavatottja élt a tanítványaival; minden Merkúr-lelket a Merkúr-orákulumból, minden Jupiter-lelket a Jupiter-orákulumból és így tovább. De az összes orákulum a Nap-orákulum nagy beavatottjának a fennhatósága alá tartozott.

A Nap-orákulum nagy vezetője, Atlantisz legnagyobb beavatottja mindenütt az embereknek arra a rétegére fordította a figyelmét, akik különböztek a régi Atlantisz szokásos népességétől. Egyszerű emberek voltak, már nem is voltak mágikus erőik; a nagy beavatott összegyűjtötte ezeket a lenézett embereket, akik ha kezdetlegesen is, de kifejlesztették magukban az új képességeket, és akiktől elvárhatta az új kor megértését. Kiválasztotta a megfelelő anyagot a jövő számára, és azokat a régi beavatottakat vagy mágusokat, akik nem ragaszkodtak önzően a régi formákhoz. Ha mai korunkat összehasonlíthatjuk ezzel a korral, hasonló képet nyújt, mint az akkori atlantiszi. Ma is megvannak az uralkodó kultúra hangadói, akik a maguk módján szintén mágusok, csak azzal dolgoznak, ami nem organikus, másfelől ma is léteznek lenézett emberek, akik a jövőért akarnak dolgozni. Atlantiszban is megvetéssel nézték a kultúrájukhoz tartozó régi mágusok azt a csekély számú embert, akik olyan új képességet fejlesztettek ki magukban, amelyet ott semmire sem lehetett használni. Csak a Nap-orákulum nagy beavatottja nem vetette meg őket. Ma a kultúránk nagy hordozói is így néznek le egy kis embercsoportra, a teozófusokra, akik kis gyülekezetekben jönnek össze, és mindenféle bolondságot művelnek, általában laikusok, és előre akarják hozni a jövőt. Olyan emberek, akik haszontalannak látszó képességeket akarnak kifejleszteni és előkészíteni, de ez alkalmas arra, hogy a jövő megsejtésével ismét megteremtse a kapcsolatot a szellemi, spirituális világgal. Atlantiszon a fizikai-érzéki világhoz fűződő kapcsolatot kellett megtalálni, ma az a feladat, hogy újra megtaláljuk a szellemit, a spirituálist. Ahogy a régi beavatott egy helyre gyűjtötte akkor a csoportját és hívó szavát a lenézett, egyszerű emberekhez intézte, úgy ma más feltételek között nem lokálisan ismét hívnak a bölcsesség nagy mesterei, akik a bölcsesség spirituális kincsét árasztják az emberiségbe. Hívásukat azok követik, akik bizonyos módon képesek erre, mint annak idején azok, akiknek hajlamuk volt a számoláshoz, számításhoz, és egyéb primitív tulajdonságokhoz. Ezeket a tanításokat nemcsak azért kapjuk, hogy felfogjuk értelmünkkel a szellemtudomány dogmáit, hanem hogy szívünkkel ragadjuk meg ezeket. Ezáltal kapunk erőt annak megértéséhez, hogy a szellemtudomány ma miért létezik. Azért, hogy megfeleljen az emberi fejlődés nagy követelményeinek. Aki ezt tudja, megtalálja az erőt az ellenállások legyőzéséhez, bármi következzék is; saját útját járja, mert tudja, hogy annak kell történnie, aminek a szellemtudomány révén kell megtörténnie az emberiség spirituális úton való továbbfejlődéséhez.

A Nap-orákulum nagy beavatottja irányította a maga kis csoportját, és Ázsiában alakított ki egyfajta kultúr-centrumot. Úgy nevelte fel magának bizonyos vonatkozásban ezeket az embereket, hogy megalapíthassák az Atlantisz utáni kultúrát. A nagy vándorutakon mindaz összekeveredett, elegyedett, ami Atlantiszon jött létre. Az Atlantisz utáni korban ezért már nem fajokról, hanem kultúrákról kell beszélnünk.

Nézzük most meg az Atlantisz utáni kor egymásra következő kultúráit. Az első az óindiai. Az atlantiszi katasztrófa után a népek különös keveréke menekült át és talált egymásra az ősi Indiában. Az ott élő emberek mindenekelőtt mélységesen vágyódtak a szellemi világ után, tudták, hogy onnan származtak, és most elveszítették. A Nap-orákulum nagy beavatottja odaküldte a hét szent risit. Az indiaiak fájdalmas vágyakozással elevenen érezték, hogy az érzékelhető világ nem valóságos, csak a szellemi világ igaz, ahonnan leszálltak. Így a szent risik könnyen átadhatták az ősi kozmikus bölcsességről, a misztériumokról szóló tanításaikat azoknak, akikben még megvolt a szellemi világ utáni vágyakozás. Az érzékelhető világ az óindiaiaknak maja, illúzió nagy megtévesztés volt.

Az Atlantisz utáni második, az óperzsa kultúrában már más szellem uralkodott. A nyugati gondolkodás és a fizikaiban való nyugati kutatás felismeri, hogy ezt a csodálatos, harmonikus törvények szerint felépült fizikai világot érdemes szellemünkkel áthatni. Zarathusztra népében felmerült ennek a sejtelme. Aki ismeri az óperzsa népet, pontosan megkülönböztetheti az indiai néptől. Azoknak minden körülöttük lévő dolog, csak maja, illúzió volt. Csak a szellemi világot tartották igaznak, és törekvésükre méltónak, csak ezt hatotta át, a legmagasabb én. Ilyen beállítottsággal nem hódíthatták meg a fizikai világot. Ez csak Zarathusztra kultúrájával vált lehetségessé, aki a Nap-orákulum nagy beavatottjának volt a tanítványa. Tudta és tanította, hogy a külső világ nem maja, hanem az isteni-szellemiség kifejeződése, e mögött rejlik az, amit Ahrimán takart el az emberek elől. Azt kellene leleplezni, ami az éréki világ mögött rejtőzik. Zarathusztra működése arra irányult, hogy megtalálja az érzékelhetőben a szellemet. Ez a missziója. Ormuzdban és Ahrimánban a Fény és a Sötétség áll egymással szemben.

A harmadik, az egyiptomi-káldeus-asszír-babilóniai kultúra már jobban hozzákapcsolódott a fizikai világhoz. Az égbolt hatalmas csillagírásában az istenek bevésődött tetteit, bölcsességét látta, tekintetét felemelte, és érteni, értelmezni próbálta ezeket. Ennek emlékműve a bölcs káldeus papok csodálatos csillagtudása.

A negyedik a görög-római kultúra volt, ez teljesen levezette az embert a fizikai síkra, amelyet már úgy megszeretett, hogy saját eredetéről teljesen megfeledkezett. Elveszítette a szellemi világ megértését. Ez mélységesen megmutatkozik Akhilleusz görög hős szavaiból: „Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában!”. Ennek a kultúrának a jellemző ismertetőjegyei a csodálatos görög szobrok, valamint a római polgár megjelenése. Az ötödik a mi kultúránk. A materializmus és az áruház jellemzi.

Mindezeknek a kultúráknak az az értelme, hogy az ember egyre jobban meghódítsa a fizikai síkot. A máig fennmaradó kultúrákban két áramlat, két alaphangulat jut kifejezésre. A keleti és a nyugati világ áll ma egymással szemben, ezeknek a szemléletei és érzelmi áramlatai. A keleti világ majának, vagy illúziónak nevezi a fizikai síkot, nem akar ezzel gondolkodásában cselekvésében érzelmi életében összekapcsolódni. A nyugati világszemlélet alapelve, hogy dolgozzék ezen az érzékelhető világon, alakítson rajta. Külsőleg összeütközésekre kerülhet sor, bár mindkettő teljesen jogosult. Ha a nyugatiak a külső kultúrán dolgoznak, és ezzel kibontakoztatják a lélek erőit, a keletiek meg saját útjukat járják, a tetőpont egymáshoz vezeti őket.

Voltak tehát az indiaiak, akik a külső érzékelhető világtól elfordult szellemi életüket élték, azután a perzsák, akik még ellenséget láttak az anyagban, de már beledolgozták a szellemet. Voltak az egyiptomiak, akik tanulmányozták a törvényeket, a káldeusok, akik a csillagok térbeli járásában isteni kézírást láttak, és a csillag-bölcsességét úgy tisztelték, mint az isteniszellemi lények kifejeződését. Előttünk áll a görög ember, aki bele tudta vésni az anyagba a szépség ideáját és a természeti alkotások tökéletességét. Ez volt az a kor, amelynek nagyszerű művészeti alkotásaiban a szellem és az anyag egyesülését csodálhatjuk meg. Mindennek mélységes okkult háttere van. Nézzék meg a görög templom csodálatos tisztaságát és szépségét: valóban benne lakik az isten. Építészetük és szobrászatuk révén lényegében abban különböznek a többi kultúrkorszaktól, hogy a görög templom tiszta formája már építészeti művészi szempontból is olyan tökéletes vonalú, hogy szinte utolérhetetlen. Ha lelkükkel ebbe belemélyednek – Paestum templomainak romjaiban még észlelhetik –, rátekintenek egy dór vagy ión templomra és van némi térbeli tudatuk, akkor megérzik, hogy ezeket a vonalakat mintegy beleillesztették a térbe. Tudják, hogy a térben vannak bizonyos áramlások. A görög templom kialakulása felhasználja, és fizikailag ábrázolja ezeket a szükségszerű áramlásokat. A görög ember azt alkotja meg a térben, ami már benne megtalálható. A görög templomnál az a legfontosabb, hogy maga az isten lakik benne, míg a gótikus dómhoz hozzátartozik a hívő gyülekezet. A görög templom önmagában is teljesség, a gótikus dóm csúcsíves ablakaival csak a gyülekezettel együtt képzelhető el, formái az áhítatosan összekulcsolt kezeket tükrözik vissza. A görög templomban valóban benne volt a szellemiség, alkalmat adott a szellemi lényeknek, hogy leszálljanak, és benne lakhassanak.

Ez a kor ilyen csodálatos művekkel tudta a Földet ékesíteni, de az emberek egyre inkább elveszítették a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat. A fizikai világ fényes és világos volt az ember számára, de a halálon áthaladva sivár, hideg és sötét szellemi világban élt a görög-latin kultúra idején. Az Atlantisz utáni korban az ember meghódította a fizikai világot, de a szellemi világ szomorú és borús volt számára, még az emberiséget itt és ott tanító beavatottak sem hozhattak vigasztalást. Mert ha a halál és az újabb születés között élő emberi lelkeknek arról beszéltek, ami a fizikai világban történt, még boldogtalanabbak lettek, hiszen lelkük minden rostjával az érzékelhető világhoz tapadtak, amelytől meg voltak fosztva. A változás itt is a Golgotai-esemény és Jézus Krisztus földi megjelenése révén következett be. Krisztus kereszthalála után leszállt az alvilágba – ezt nevezik pokolra szállásnak –, és azoknak is hírül adta, hogy az élet valóban legyőzte a halált, akik már nem éltek fizikai testben. Ez ismét lehetőséget adott a lelkeknek, hogy a szellemi világba emelkedhessenek.

9. Az ember halál utáni élményei

Budapest, 1909. június 11.

Már többször hangsúlyoztuk, hogy a jelenkort legjobban a múltból és annak történéseiből érthetjük meg, és jövőnk spirituális ideáljainak jellegzetességét is a régen tovatűnt időkbe való visszapillantással találjuk meg, és fogjuk fel a legkönnyebben. Ezért utalunk ma arra, ami a régi Atlantisz pusztulása után alakult ki, és ennek során azzal fogunk foglalkozni, amit az ember a halála utáni időben élt át.

A lélek halála és újabb születése közti állapota nem volt ugyanis mindig egyforma, ez is változott az emberiség fejlődése során. A négy nagy kultúrkorszak az óindiai: a szent risik kora, az óperzsa: Zarathusztra kultúrája, az egyiptomi-káldeus, a görög-latin majd a mi korunk alatt az ember egyre szorosabban kötődött a fizikai világhoz, egyre jobban megszerette. Az emberi lélek minden ilyen időszakban mintegy mélyebbre ereszkedett az érzékelhető világba. Mennél jobban megértette ezt a világot, annál idegenebbé vált számára halála után a szellemi világ. Ez a görög-latin kultúrában volt leginkább így. A görögök azért szerették a fizikai világot, ezt az érzéki életet, mert csodálatos művészetükben a fizikai lét nagyszerű megszépítésében egész lelküket kiélhették. A római azért szerette ezt a világot, mert az én felfedezésében teljesen kibontakoztathatta saját személyiségének az érzését. Ennek a kultúrkorszaknak a római polgár és a római jog a határköve. A római ember otthon érezte magát ebben a fizikaiérzéki világban. A jog fogalmai azóta jöttek létre, helyesen mondják, hogy a jogtudomány a római birodalomban alakult ki, ez az egyedi személyiség tiszteletének a jele. A halál volt a nagy ismeretlen, és félelmet keltett. Akhilleusz mondása jellemzi legjobban a lélek halál utáni életének állapotáról alkotott felfogást: „Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában!” Ez felelt meg annak, amit a lélek átélt a szellemi világban. Mennél inkább a földi birodalomban élték ki a lelkek valamennyi képességüket, annál kevésbé tudtak haláluk után a szellemi világba beilleszkedni. A lélek magányosnak érezte magát azokban a világokban, ahová ekkor belépett. A szellem területén is azt érezte, hogy sötétség, üresség és hideg veszi körül. Hiányzott belőle a túlvilági szellemiség átélésének a képessége. Ezen az állapoton az emberiség nagy vezetői, a beavatottak, sem tudtak változtatni, pedig ők nemcsak itt a Földön tanítják az embereket, hanem odaát is. Ha a halottaknak az itteni világról beszéltek el valamit, kétszer olyan fájdalmasnak érezték, hogy nélkülözniük kell ezt az annyira szeretett fizikai világot. Miután semmit sem vihettek át a halottaknak, ami értékes volt számukra, valamennyien újratestesülésükre vágyódtak. Az ember úgy érezte, hogy elzárták testvéreitől még a szellemi területen is elhagyatottnak érezte magát. Ha ez ennyiben marad, a Földön is egyre jobban eltűnt volna a szeretet és a testvériség. Mert a szellemi területen való tartózkodás semmi egyebet sem nyújtott volna a lelkeknek, minthogy az önzés hajlamát hozták volna magukkal az érzéki-fizikai életbe, a saját énjükben való életet.

Az óindiai korban az ember még majának tekintette a földi világot, de a fejlődés folyamán ez megváltozott. Már Zarathusztra is utalt arra, hogy az ember a fizikai világban is megtalálhatja a szellemiséget. Feltárta azt az utat, amelyen a népeknek be kell látniuk, hogy a külső napfény egy magasztos szellemi lény külső testisége, őt – a kis emberi aurával ellentétben – nagy aurának, Ahura Mazdának nevezte. Arra akart ezzel utalni, hogy ez a most még távoli lény egykor le fog szállni a Földre, hogy szubsztanciálisan egyesüljön az emberiség történetében a Földdel, és tovább működjék az emberiség létében. Ezzel Zarathusztra ugyanarra a lényre utalt, aki később, mint Krisztus élt a történelemben. Azt mondta a tanítványainak, hogyha lassanként megértik, hogy a szellemiség minden fizikai érzékelhető dologban benne van, és a fizikait áthatja a nagy Nap-aura, Ahura Mazda, akkor Ahrimán többet nem csábítja el őket.

Zarathusztra még a következőket is mondta: aki a Napban nyilatkozott meg nekem, olyan nagy és hatalmas, hogy mindent neki adok. Szívesen feláldozom neki testi létemet, érzékszerveim éteri létezését és tetteim kifejeződését, az asztráltestet.

Ezt a fogadalmat tette egykor a nagy Zarathusztra. Rávezette tanítványait, hogy a nagy Napszellem közvetlenül a Földben, a földi tényekben fog megnyilatkozni. Így bontakoztatta ki azt a tanítást, amely az érzékelhetőben csak a szellemiség arculatát, kifejezését látja.

Eljött azután az a kor, amikor a Zarathusztra által hírül adott lény megnyilatkozott Mózesnek az égő csipkebokorban és a Sínai-hegyen. Mózes azt tanítja, hogy ez a Naplény egyben az én-lény is, a legmagasztosabb, amit az ember magába fogadhat. De nemcsak az emberbe merült bele a Napszellem egy cseppje, hanem a külső természet minden elemébe. Ugyanazt az istenséget, aki Mózesnek „én vagyok az Én-vagyok” néven nyilatkozott meg, Zarathusztrának pedig egykor, mint Ahura Mazda, mint minden lény legbensőbb, legbensőségesebb ősi alapja nyilvánult meg, most ezzel egy egész nép legmagasztosabb, kimondhatatlan nevű istenének hirdették ki, akit csak a pap nevezhetett meg a legszentebb szentélyben. Itt azt az istenséget hirdették, aki az emberben él és nemcsak az elemek lényében, a tűz felvillanásában nyilatkozott meg.

Így Zarathusztrában Jahve előhírnökét láthatjuk, annak a lényét, aki időszámításunk kezdetén a Názáreti Jézus testében lakott, és három évig benne élt. Ez ugyanaz az isten, akit Mózes és Zarathusztra adott hírül.

„Hogyan hinnétek nekem, ha Mózesnek és a prófétáknak sem hittetek?” [20], mondja Krisztus. Ezzel azt erősíti meg, hogy az Ótestamentum ugyanazt az istent hirdette meg más néven, akit Krisztus meghirdetett. A világ minden eseményének szüksége van bizonyos időre ahhoz, hogy kiélhesse magát. Ez a szellemi magasságokból leereszkedő Naplény a Sínai-hegyen, az égő csipkebokorban ért el ahhoz a ponthoz, hogy az elemek révén fejezze ki magát az embernek. Most egyre közeledett a Földhöz, a Jordán-keresztelőnél húzódott be a Názáreti Jézus burkába, és amikor végbement a Földön a Golgotai Misztérium, és vér folyt a Megváltó sebeiből, akkor ez nemcsak egy nagy kozmikus esemény, hanem a legnagyobb földi esemény kifejeződése is volt: Krisztus, mint a Föld szelleme költözött be a Föld aurájába. Új impulzus jött létre. Szellemi látással ezt úgy lehetett követni, hogy a Föld aurája megváltozott ebben a pillanatban, egészen meghatározott színeket mutatott. Új színek jelentek meg benne, új erőket vett fel. Krisztus énje akkor kapcsolódott a Földhöz, amikor a Megváltó sebeiből kiömlött az ént fizikailag kifejező vér a Golgotán, de eljött az a pillanat is, amikor a lelkek halál utáni helyzete is megváltozott a szellemi világban. Ez az értelme Krisztus pokolra szállásának.

[20] „Hogyan hinnétek nekem, ha Mózesnek és a prófétáknak sem hittetek?”: Ján. 5,47.

Akinek a Golgotai-esemény előtt volt szellemi látása, az nem látta volna a Föld aurájában, amit később észlelhettek, amikor Jézus Krisztus már áthaladt a Golgotán, a halálon. Nézzük meg a damaszkuszi eseményt: Saul a zsidó misztériumok beavatottja, nagyon jól tudta, hogy a Nagy Aura – Ahura Mazda – egyszer majd hozzákapcsolódik a Földhöz, de nem volt hajlandó elhinni, hogy ez a lény a szégyenletes kereszten végezheti. Átélte a palesztinai történéseket, mégsem hitte, hogy a Názáreti Jézusban ez a nagy szellem tartózkodott a Földön. A Krisztus-szellemet, az élő Krisztust, csak akkor látta meg a Föld aurájában, ahol régebben nem volt látható, amikor Damaszkusz kapui előtt szellemi látó lett. Ekkor azt mondta: Igen, most bekövetkezett, amit megjövendöltek, a Föld aurája megváltozott! Saulból Pál lett. Pál koraszülöttnek nevezi magát, aki kegyelemből lett szellemi látó; koraszülött, mert nem volt még teljesen érett, nem szállt le az anyagba olyan mélyen, és kevésbé szorosan kötődött a fizikai testhez. Aki a kereszténység útját követi az tudja, hogy Pál az a fontos személyiség, aki leginkább hozzájárult annak elterjedéséhez. Pált tehát okkult tény, érzékfeletti esemény térítette meg, és azt mondhatjuk, hogy az emberiséget ez a szellemi látó történés juttatta el Krisztushoz. A Föld-aura megváltozott, amikor a Megváltó sebeiből vér ömlött – azóta is másmilyen –, és akkor történt az, amit a János-evangélium szavai rejtenek magukban: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem.” [21] A Föld Krisztus teste, lakóhelye a Föld belsejében van. A Jánosevangélium mély értelmű kijelentését nemcsak rosszallónak vagy a Krisztust eláruló Júdásra való utalásnak kell felfognunk, hanem a Krisztus–Jahve istenségre és a Földhöz fűződő viszonyára kell vonatkoztatnunk.

[21] „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem.”: Ján. 13,18.

Ha az okkult kutató összehasonlítja, hogy a görög művészet és a kereszténység utáni művészet hogyan hat arra a világra, ahová az ember halála után belép, a következőt találja: Amikor a szellemi látó fizikai szemmel nézi egy görög templom dór oszlopait, például Paestum romjait, akkor élvezheti azokat a harmonikus formákat, amelyek magukból a szellemi irányvonalakból eredtek és ezáltal valóban az isten lakóhelyévé tették ezt a templomot. Az isten úgy szállt le ezekbe a lényének tökéletesen megfelelő formákba, ahogy egy lélek vonzódik a neki megfelelő testhez. Amikor azonban a látó szeme akar a templom szellemi képére tekinteni, semmit sem talál belőle a szellemi világban. Ott mintha kioltódott volna ez a templom, helye üresen maradt a szellemi világban, nem látható belőle semmi. Ha viszont a látó ugyanilyen értelemben a kereszténység utáni művészetet, vagy például a Jánosevangéliumot, a Krisztus Jahvével összefüggő Ó- és Újtestamentumot vagy Raffaello madonnáit nézi meg először érzékletes, azután szellemi látással, úgy ezek nem vesznek el a szellemi világban, hanem még sokkal csodálatosabban ragyognak. A János-evangéliumnál ez egészen különösen így van. Csak akkor lehet megérteni ennek az alkotásnak a nagyságát. Ami a Golgotai-eseménnyel függ össze, az csak a szellemi világban válik világossá és érthetővé.

A fizikai síkon végbement történelmi eseménnyel egy időben valami spirituális és egyben jelképes is történt, amikor a Megváló sebeiből vér ömlött. Amikor Krisztus nem élt már a Názáreti Jézus fizikai testében, golgotai halálának pillanatában megjelent a halál és születés közt élő lelkeknek a szellemi világban, és ott ekkor eloszlott a sötétség. A szellemi világot hirtelen átragyogta a fény. Fény áradt az eltávozottak világába, mint ahogy egy fénysugár behatolásával egyszerre minden tárgy láthatóvá válik egy sötét helyiségben, ahol hirtelen mindazt meglátják, ami mindig is ott volt. Újra észlelni tudták a körülöttük levőket, megint kapcsolatot érezhettek testvéreikkel a szellemi területen, és behozhatták a fizikai világba a szeretet és testvériség képességét. Így új fény jutott a halottak világába, mert a Golgotai Misztériumnak nemcsak abban a világban van jelentősége, amelyben fizikailag végbement, jelentős mindazoknak a világoknak is, amelyekhez az emberi fejlődésnek valami köze van. Ha a szellemi világban minden úgy maradt volna, ahogy a görög-latin kor halottai számára, ha a lélek az akkori jeges hidegben és magányosságban maradt volna, a testvériség és szeretet egyre jobban kiveszett volna a fizikai világból. Az ember a lezáródás hajlamát hozta volna magával a devachánból. Mert a testvériség és a szeretet birodalmát annak a fénynek kell a Földön megalapítania, amely akkor áramlott a földi világba és beleragyogott a halottak világába is. Ez a Krisztusimpulzus missziója.

Tisztázzuk most a Golgotai Misztériumot, a Megváltó sebeiből ömlő vér titkát másfelől is.

Tudjuk, hogy a földi ember örökséget hozott magával a Holdról. A három alsó teste, a fizikai-, az éter- és az asztráltest már elkészült, az én, az emberi szabadság és önállóság kifejeződése, csak a Földön csatlakozott ezekhez. A régi korokban fontos volt az emberiség összetartozásának a megalapozása. Ez eleinte úgy történt, hogy az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatait csak a nekik nyújtott fizikai alap mentette meg. Az ént a vér fejezi ki. Az emberi nemen a vérrokonság és a vérségi kötelékek uralkodtak. Az emberek közötti hatás eszköze közege a fizikai vér volt. A régi korokban ez így volt. Jézus Krisztus révén azonban a szeretet már nem volt érzéki kötelék. Az emberi csoport-én működése visszaszorult. Az egyes ember azelőtt közös törzsi énhez tartozott, ebben érzett védettséget Ábrahám atya kebelén. Ez az összetartozás individuális személyénél sokkal fontosabb volt. Magasabb énje a vérrokonság összetartozásából állt. Noéról és más ősatyákról azt halljuk az Ótestamentumban, hogy évszázadokig éltek. Ezt úgy kell felfognunk, hogy a leírás olyan korokba vezet vissza bennünket, amikor az ember nemcsak saját élményeire emlékezett, hanem a távoli nemzedékekre is kiterjedően. Önmagát nem nevezte „énnek”, távoli elődeinek életében, mint saját énjében élt. Élete nem saját születésével kezdődött, nem ekkor kezdte magát énnek nevezni, hanem mindarra ént mondott, amit az ősei átéltek.

A luciferi lények minden korban a legerősebb támadásokat intézték a vérségi szeretet ellen. Minden egyes embert önállóvá akartak tenni. Az emberekbe haláluk és újabb születésük között akarták beoltani az öntudatot. A szeretetet hordozó isteni lények nem a szabadsággal számot nem vető vérségi kötelékek révén akarták az embereket szeretettel összehozni. A Krisztusprincípium egyesíti az én teljes kiformálódását a szeretet szelleméből kiáradó erővel, és ezt működteti az emberek között. Ezért mondták: „Christus verus Luciferus”: „Krisztus az igazi fényhozó”, és végül a bukott Lucifer ellenfele. A vérségi szeretetet Krisztus szellemi szeretetté változtatta, a lelkek között ható áradó testvéri szeretetté. Krisztus mondását: „Aki nem hagyja el atyját és anyját, nem lehet a tanítványom” [22], úgy kell értenünk, hogy a vérségi szeretetnek olyan testvéri szeretetté kell átalakulnia, amely minden embert egyforma erővel karol át. A szellemtudomány semmit sem akar a bibliai mondásokból elvenni, de ha helyes értelemben fogadjuk el azokat, hozzájuk fűzheti a keresztény kegyelem mélyebb megértését. Krisztus földi megjelenésével először hozta el az emberi léleknek a szellemi szeretet erejét, a Megváltó sebeiből a Golgotán kiömlő vérrel mintegy az emberiség felesleges vérét áldozta fel, ez a tett pecsételte meg azt a tanítást, hogy az individuumoknak, mint emberi testvéreknek kell egymással szemben állniuk. Krisztus megértése ma még nagyon csekély a világon. Még meg kell értenünk ennek a leghatalmasabb kozmikus történésnek egész nagyságát. Mindig voltak néhányan, akik megsejtették Krisztus lénynek és földi megjelenésének egész jelentőségét. Hogyan sejtették meg? Nézzék meg azokat az embereket és népeket, akik hoszszabb ideig fenntartották a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat. Az indiaiak nem igen értékelték a fizikai világgal való kapcsolatot. A szellemi világban akartak érzékfeletti igazságokat és magasztos spirituális életet elérni, a fizikai életet nem akarták megszeretni. Elmondanék egy keleti mesét, amely kitűnően utal arra, hogy ott hogyan sejtették meg a Krisztusprincípiumot.

[22] „Aki nem hagyja el atyját és anyját, …”: Luk. 14, 26.

Elmondja, hogy az idők folyamán megjelent a Földünket irányító hatalom. Tibet északi templomaiban mondtak el erről egy keleti mondát a Buddha-i ősbölcsesség tanítványának, azóta maradt fenn. Ez a keleti legenda elmondja, hogy Buddha legjobb tanítványa Kasszapa, olyan korban élt, amikor még Keleten is kevés megértés volt található a bölcsesség iránt. Amikor közeledni érezte a halálát, visszavonult egy barlangba; sokáig élt ott és ott őrizték meg a holttestét, hogy megvárja a Maitréja Buddha megjelenését, és felszállhasson a mennybe.

Ez a legenda azt mondja el, hogy ha nem történik semmi különös, tehát Krisztus nem jelenik meg a Földön, akkor sem Kelet, sem Nyugat nem talált volna rá a szellemi világba vezető útra. Kasszapa testét addig őrzik, amíg a Maitréja Buddha meg nem szabadítja a holttestet a Földről, vagyis az embernek újra olyan erői lesznek a jövőben, amelyek át tudják szellemesíteni a földit. Az a magasztos lény, aki a szellemi világba viszi fel Kasszapa testét, olyan mélyre fog leszállni, amennyire ilyen lény még sohasem szállt alá. Maga Krisztus szabadítja meg Kasszapa testét. Az eseményt követő korban a test már nincs itt. Mit jelent ez? A testet ekkor átvitték a szellemi világba. Kasszapa testét a tűz eleme által lehet megszabadítani. Hol van ez a tűz? Szellemivé vált, ahogy Pál Damaszkusz előtt látta. Így Krisztus földi megjelenése az a nagy fordulópont, amikor az ember újra felemelkedhet a fizikai világból a szellemi világba.

Most nézzék meg Buddha tanítását. Buddha a születés, az öregség, a betegség, és a halál meglátása révén ismerte fel a szenvedés nagy igazságát. Azt tanította, hogy a születés, az érzéki megtestesülés utáni vágy kioltása szünteti meg a szenvedést, ez szabadít meg tőle.

Most nézzék meg az emberiséget hatszáz évvel később. Mit ismernek fel? Az ember egy holttestet tisztel: feltekint a kereszten függő Krisztusra, aki meghalt és halálával életet adott. Az élet legyőzte a halált.

Először is: szenvedés-e megszületni? Nem, mert Krisztus születéssel érkezett Földünkre, a kereszténynek már nem szenvedés megszületni.

Másodszor: szenvedés-e a betegség? Létrejön a nagy gyógyír a lelki erő, amelyet a Krisztus-impulzus lobbantott lángra. Az ember a Krisztus-impulzushoz kapcsolódva átszellemesíti az életét.

Harmadszor: szenvedés-e az öregség? Míg teste törődötté válik, ő maga egyre erősebb és hatalmasabb lesz.

Negyedszer: szenvedés-e a halál? Krisztus révén a holttest annak jelképe lett, hogy az élet, a szellem legyőzte a halált, a fizikait, az élet végleg diadalmaskodott a halál felett.

Ötödször: szenvedés-e elszakadni attól, amit szeretünk? Aki megértette Krisztust, az sohasem szakad el attól, amit szeret, mert Krisztus világosságot hozott a halál és újabb születés közti világba, így az ember kapcsolatban marad azzal, amit szeret.

Hatodszor: szenvedés-e ha nem kapjuk meg, amire vágyunk? Aki Krisztussal él, nem kíván olyat, ami nem illeti meg, ami nem adatik meg számára.

Hetedszer: szenvedés-e ha együtt vagyunk azzal, amit nem szeretünk? Aki felismerte Krisztust, az nagy átfogó szeretetet éleszt fel magában, ez minden lényt és tárgyat körülvesz és értéke szerint szeret.

Nyolcadszor: már nem szenvedés elválni attól, amit szeretünk, mert Krisztusban nincs már elválás.

Így a Buddha által felismert és tanított szenvedés betegségére Krisztus adott gyógyírt.

Az emberiség Krisztushoz és a kereszten függő holttesthez való fejlődése a legnagyobb fordulat, amely valaha is megtörtént.

10. A karma, a reinkarnáció és a beavatás

Budapest, 1909. június 12.

Láttuk, hogy az atlantisziak még otthonosak voltak tudatukkal a szellemi világban, az volt valójában a nappaluk, és a fizikai világban volt az úgynevezett éjszakájuk. Ezután végig követtük az emberiség leszállását az Atlantisz utáni kor kultúrkorszakain át egészen a görög-latin korig, Jézus Krisztus földi megjelenéséig.

Most nézzük meg a mi korunkat, az ötödik kultúrkorszakot. A mai emberiség, a csak a fizikai síkra irányuló intelligenciájánál fogva, sokkal mélyebb szintre ereszkedett le, mint a többi nagy kultúrában. A materializmus roppant sok értelmi erőt és gondolati munkát fektetett a fizikai kényelem megteremtésébe. Korunk jellegzetessége például az áruházban kristályosodott ki. Jelen korunk kultúrája csak a fizikai síkért dolgozik, de eddig utol nem ért kifinomultsággal. Az okkultista ezért világosan látja, hogy korunkban miért olyan nagy a vallás és a tudomány közti ellentét, amely a legkülönbözőbb mozgalmakban jut kifejezésre, és széles szakadék tátong közöttük. A vallás és a tudomány közti meghasonlás – amelyet a művészet is megszenved – mindig a kultúra színvonalának süllyedésével jön létre. Ezt észrevehetjük a jelenlegi tudománynál, amely teljesen belebonyolódott a materialista és elvont gondolkodásba. A filozófia nem feltételnélküli jelenség, hanem bizonyos feltételekből kellett az emberiség fejlődése során kialakulnia és változnia. A filozófiai szemléletmód létrejötte előtt – ez csak a görögöknél kezdődött el, a kereszténység előtti VI. században – a megismerési módot a misztériumi bölcsességből merítették. Ennek a bölcsességnek a forrása a lélek olyan belső átélése volt, amelyben megnyilatkoztak a kozmikus történés titkai. Amikor az emberi lélek intuitív látásának a régi képessége elveszett, az értelem kezdte irányítani az érzéki és lelki észlelések megfigyelését. Ez eleinte mégis úgy volt még, hogy a filozófusok, még esetleges belső látásuk vagy a hagyományokból megismert régi misztériumok révén, tudtak valamit erről és áthatották a most megjelenő értelmi képességükkel. Püthagorasz és Platón közlései még a látásban gyökereznek. Csak Arisztotelész dolgozik tisztán a gondolkodás technikája révén, és ezzel megalapozza a logikát. Az arisztotelizmus szunnyadt a középkoron át, virágzását a korai skolasztikában élte át. Azonban lassanként szakadék nyílt a tudás és a hit között. Egyfelől az ész és gondolkodás technikája, másfelől az érzékfeletti igazság között jött létre szakadék, amely végső kifejeződését Kantban találta meg. Kant és filozófiája [23] az egyik zsákutca, ahová a materiális gondolkodás vezetett. Kant sajnos az egész modern filozófiát áthatotta. De a szellemi kutató nem azért utal ilyen tényekre, hogy kritikával illesse a modern tudományt. Azért mutat rá ezekre a dolgokra, hogy megvilágítsa azt az utat, amely kivezethet a gondolatok megcsontosodásából. Ennek csak egy útja van: a kultúra három ágát, a tudományt, a művészetet és a vallást újra egyesíteni kell, kölcsönösen át kell hatniuk egymást, spirituális életet kell, hogy kiárasszanak magukból. A nyugati szellemtudomány feladata ennek az elérése. Békét kell teremtenie a két nézőpont között, mert a lélek nem tudja már egyesíteni magában a hitet és a tudást. Anyagi világunkban nem történik semmi olyasmi, amin a szellemi ne dolgoznék. A fizikait mindig a szellemi teremti meg. James [24] nagy feltűnést keltő pragmatikus filozófiai iskoláját csak pszeudo-spiritualizmusnak nevezhetjük, amely a szellemit materialista módon fogja fel. Ugyanakkor létrehozott némi jót is.

[23] Kant és filozófiája: Rudolf Steiner már korán vitába szállt Kant filozófiájával. Lásd A Valóság és tudomány, a szabadság filozófiájának előjátéka című könyvet; Kant ismeretelméleti alapkérdései c. fejezet (GA 3).

[24] James: William James (1842–1910), lásd Rudolf Steiner A filozófia talánya c. művében.

Korunk nagy és döntő jelentőséget tulajdonít az örökletes terheltségnek. A szellemtudomány a fizikait a szellemi következményének tekinti, nézőpontja szerint azt kell mondanunk az örökletes terheltségre vonatkozóan, hogy az erre visszavezetett beteges jelenségeknél a fizikai gátolja a szellemit, nem engedi működni. A szellem azonban csak leszállt a fizikai anyagba, és amikor tapasztalatait összegyűjtötte benne, ismét felemelkedik. A világon minden fejlődik, a fizikai ember és a szervei is. Tudjuk, hogy a fizikai emberi testnek vannak olyan szervei is, amelyeknek ma nincs már rendeltetésük; ezek a múlt szervei, csökevényeiket hordjuk magunkban. Ugyanígy megvannak a jövő szerveinek a kiindulásai, amelyek ma átmeneti állapotban, átalakulóban vannak. Mindenekelőtt az emberi szívet említjük. Ez olyan szerv, amelynek harántcsíkolt izomzata van. A szív a materialista tudományos anatómia gyötrelme, mert nem önhatalmúlag működő szerv és izomrostjai mégsem hosszantiak, hanem harántcsíkoltak, mint az ember minden önhatalmúlag működő izmának. A tudomány nem sejti, hogy ez a jövő szerve és azon az úton van, hogy az ember önhatalmúlag működő szerve legyen. A beavatottaknál ez már ma kialakult. A gégefő is a jövő szerve. A nemzés mélységes titka ezzel van kapcsolatban. Jelenkorunkban ez a nemi érettség időszakában a hang megváltozásán mutatkozik meg. A jövőben az ember szavak kiejtése útján fog magához hasonló lényeket létrehozni, a gégefő teremtő szerv lesz. Az emberiségnek az a jövője, hogy a belső lelki-szellemiséget anyagi alakban formálja meg. Az emberiség a spiritualizálódás útján halad, hogy egyre tudatosabban dolgozzék testének átdolgozásán. Eljövendő feladatunkhoz a spirituális világszemléletből kell erőt merítenünk. Örömmel és erővel kell áthatnia bennünket annak az érzésnek is, hogy ennek a hatalmas fejlődésnek a munkatársai lehetünk.

Elmondanék még néhány szót a karma és a reinkarnáció két nagy kozmikus törvényéről. A régi Holdon ez a két törvény még nem létezett. A mostani reinkarnáció kezdetéről csak azóta beszélhetünk, amióta az én megjelent a Földön, a lemuriai-kor közepétől körülbelül az atlantiszi-kor közepéig. Az állat énje a csoportlélek, és ma sincs reinkarnációja. Egy állatfajnak a hozzátartozó énhez való kapcsolódását az asztrális világban találjuk meg. Az oroszlán csoportlelkének például egy oroszlán fizikai síkon bekövetkező elhullása annyit jelent, mint amikor önök levágják a körmüket. Egy ilyen állat, egy oroszlán, asztrális képződmény, amely kötélszerűen nyúlik le a csoportlélekből; leereszkedik a fizikai síkra, megsűrűsödik és az egyes oroszlán elhullása után ez az asztralitás újra visszatér az asztrális síkra. A csoportlélek megint magába húzza, mint egyik tagját. A rég Holdon még az emberi lélekkel is ugyanez a folyamat játszódott le. Csoportlelkének egyik tagja volt és visszatért ennek a kebelébe. Ahogy a Biblia kifejezi, védett volt Ábrahám atya kebelén. A reinkarnáció és karma kifejezésnek csak a lemurai korban kezd értelme lenni, és egykor ismét nem lesz majd értelmük. Az ember akkor majd tartósan belép a szellemi világba, és ott fog tovább dolgozni. Amikor az ember kifejlesztette már magában a testvériség impulzusát, akkor megszűnik a faji fejlődés, leküzdötte ezzel. A hatodik kultúrában az emberek jobban tudnak majd tagolódni; ekkor nem érvényesülnek többé a faji fogalmak. Az emberek akkor belülről, a szellemiből fognak rendeződni, nem pedig kívülről, a fizikai összefüggések révén. A hetedik kultúra az indiait fogja visszatükrözni ekkor újra lesz kasztrendszer, de önként. A fejlődésben folyton minden változik; mégis állandó előrehaladásról adhatunk számot. Földfejlődésünk közepe az atlantiszi kor, itt mutatkozik meg az a fontos pont, amelyet az énnek a fizikai emberi testbe való teljes behúzódása jellemez. Ez a lemuriai kor közepén kezdődik el, miután a Hold kivált a Földből. Az emberiség ezután egyre tovább fejlődik, és amikor gyakorlatilag már megvalósul a Földön a testvériség fogalma, akkor megtörténik a fajok leküzdése. Akkor küzdjük majd le a karmát is.

Mi a karma törvénye? Az a tendencia, hogy ami egyik előző inkarnációban nem volt jó, azt jóvátegyük egy következő inkarnációban. Itt meg kell különböztetnünk egy belsőleg ható karmát, és egy inkább külsőleg működőt. A belsőleg hatóhoz tartozik a jellem, a tulajdonságok és a szokások kialakítása. Viszont inkább külsőleg jelennek meg azok az életfeltételek, amelyekbe belekerülhetünk, ilyen a család és a nép. Nézzük meg pontosabban, hogyan hat a karma a fizikai életben. Ami az egyik életben például, mint ösztön, vágy, képzet jelenik meg, az a következőben, vagy az egyik következőben szokássá alakul. Jó szokásokból szép, jól felépített, egészséges fizikai test jön létre a következő életben; egy rossz szokás betegségként, vagy egy betegség hajlamaként jelenik meg egy másik életben. Így a betegségek okait régebbi életek hajlamaiban és szokásaiban kell keresnünk. Az ember sorsa viszont régebbi tetteinek az eredménye. Aki egyik életében sok szeretetet ad, az egy másikban külsőleg is sokáig fiatal marad. Aki az egyik életében sok gyűlöletet érez, az egy másikban korán megöregszik. Akik átadják magukat a spiritualitás ellen dolgozó rest, átlagos életnek, olyasmit mulasztanak el későbbi életeik számára, amit nehezen tudnak pótolni.

Ehhez szeretnék még hozzáfűzni néhány szót, a beavatásról. Az emberiség vezetői mindig ennek a forrásaiból merítettek. Az emberiséget azok a nagy individualitások irányították és vezették, akik a misztériumok élén álltak, és mestereknek nevezzük őket. Ennek jobb megértése érdekében foglalkozunk a beavatás elvével. Az emberek beavatásban való részvételéről tulajdonképpen csak az atlantiszi katasztrófa ideje óta beszélhetünk. Mert a beavatás is fejlődésen ment keresztül és nemcsak külső formáiban változott az emberek igényei szerint.

Miért nem észlel az ember alvás közben érzéki benyomásokat, holott körülveszi az érzéki világ? Mert az értelme éjszaka nem dolgozik. Az alvó embernél a fizikai és az étertest az ágyban marad, az asztráltest és az én eloldódik, a szellemi világban van. Miért nem észlel azonban a körülötte lévő szellemi világból semmit, ahová éjszaka asztrálteste és énje belép? Mert a fizikai testét éjszaka elhagyó átlagember asztráltestének nincsenek asztrális érzékszervei, így nem tud asztrálisan észlelni. A beavatás vagy iskolázás révén az átlagember zűrzavaros asztrális csomóként mutatkozó asztrálteste úgy szerveződik, hogy lassanként szerveket kap, és akkor éjszaka is észlelni tud. Az ember megszokott életében nem elég erős még ahhoz, hogy asztráltestében szerveket alítson ki. Ehhez lényegesen meg kell erősítenie belső erejét. Ezt egészen meghatározott meditációs és koncentrációs gyakorlatokkal és egyéb útmutatások révén éri el. A tanítványnak érzelmi és gondolati életében egészen meghatározott képzeteknek kell átadnia magát és a valóságnak kevéssé vagy egyáltalán nem megfelelő tárgyakat kell választania. A külső tárgyakat leíró képzetek ugyanis nem alkalmasak az asztráltest organizációjának kialakítására. Ha azonban egy olyan alakzatot képzelnek el, mint például a rózsakereszt, a fekete kereszt hét piros rózsával, akkor – ha a gyakorlathoz szükséges energiával és türelemmel végzik – fejlődési fokuknak megfelelően hosszabb vagy rövidebb idő múlva átélnek valamit. Ezzel átalakítják az asztráltestüket, szerveket illesztenek bele. Ezek nem lehetnek pusztán elvont képzetek, megfelelő érzelmi életnek kell hozzájuk fűződnie. Csak így lehet helyes eredményeket elérni.

A beavatásnak háromféle módját kell megkülönböztetnünk, mind a három ugyanahhoz a célhoz vezet el. Három út létezik, ezek közül az embernek individualitása szerint kell választania. Az egyik a bölcsesség beavatása: az indiai vagy keleti iskolázás ennek felel meg. A második az érzésé, ez a keresztény. Manapság kevés ember tud ezen az úton haladni, mert ehhez az odaadás és vallásosság igen nagy ereje szükséges. Az első, az indiai út viszont nagy veszélyeket jelent az európai nyugati ember számára, ezért nem helyes. A beavatás harmadik útja a rózsakeresztes iskolázás, a gondolkodás és akarat beavatásának az útja. Ez elvezet oda, hogy a többi beavatási út erőihez kapcsolódjunk. Minden beavatásnak megvan a meghatározott befejezése, de a fejlődés során alkalmazkodnia kell a lelkek mindenkori igényeihez, amelyek az emberi test révén adottak.

A régi beavatás tanítványának három és fél napig sírban kellett feküdnie, és a halotthoz volt hasonló. Éterteste és asztrálteste kint volt és átélte a szellemi világot. Ezt a folyamatot a beavató pap őrizte, ő hozta vissza az új beavatottat az életbe, aki felébredése után a szellemi világ tanúja lett. Ez a régi beavatás alapja, ilyen módon már nincs rá szükség. A keresztény és a rózsakeresztes beavatás olyan erősen hat az emberre, hogy a három és fél napos érzéketlen állapot nélkül is el tudja érni, hogy a szellemi világ benyomásai bevésődjenek asztrál- és étertestébe, aminek a régi beavatásnál az ember magasabb rendű tagjainak a fizikai testből való kihúzódásával kellett megtörténnie. A modern beavatás – nevezzük így – az asztráltest megtisztítása, katarzisa után idéz elő olyan hatásokat, amelyek reális látáshoz vezetnek, és tapasztalati tudást nyújtanak a szellemi világról, mert a lélek szellemi világban nyert benyomásai belevésődnek az asztrál- és étertestbe. Az okkult fejlődésben ezt megvilágosodásnak nevezik.

Összefoglaló Rudolf Steiner Berlinben,1909. június 18-án tartott előadásáról

Rudolf Steiner 1909. június 18-án számolt be a berlini Zweig tagjainak a Teozófiai Társaság Budapesten tartott nemzetközi kongresszusáról.

Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magasabb világok sokrétű okkult életét a lehető legtöbb oldaláról írják le. Ez azért lehetséges, mert a bölcsesség és érzelmi harmónia mesterei beáramoltatták erejüket ebbe a szellemi mozgalomba. A különböző okkult forrásoknak egybe kell áramolniuk.

A nyugati okkultisták missziója az, hogy kibővítsék a keleti tanításokat. Nyugaton különösen a fejlődés princípiumának a hangsúlyozása lényeges. A keresztény rózsakeresztesség három magasztos kiváló egyéniséget tisztelt. Szkithiánoszról később lesz szó. Zarathasz a nyugati beavatás nagy tanítója. Nem más mint Zarathusztra, aki a Krisztus előtti VI. században mint Nazarathosz élt. A rózsakeresztes bölcsesség nagy inspirálóihoz tartozik. Buddhát is mint hatalmas individualitást tartották számon. Maga Krisztus, már földi megjelenése előtt kapcsolatban volt az emberiséggel, a régebbi korszakokban különböző követei révén hatott a kozmoszból.

A keleti szellem analitikus jellegű, a nyugatinak az a feladata, hogy kialakítsa a szintetikus szellemet. Meg kell értenie a fejlődés céljait, a fejlődés nagy pillanatait. A két irányzat között harmóniának kell létrejönnie, nem szabad a dogmatizmus hibájába esni.

Krisztus visszatérésével kapcsolatban önmagunk előkészítése a legfontosabb, hiszen e nélkül észrevétlen maradhatna. Megismerésünk képességét kell fejlesztenünk.

Magyar barátainknál Madách Imre drámájának, Az ember tragédiájának színházi előadásával ismerkedtünk meg. A szerző igen érdekes egyéniség. 1823ban született régi magyar nemesi családban, és 1864ben halt meg. Végigélte azt a kort, amikor a magyarság az 1848-as forradalomban önállóságra törekedett. Átélte a forradalom leverését, amíg azután Deák Ferenc, a nagy magyar államférfi megtalálta annak a lehetőségét, hogy az osztrák és a magyar állam mai alakjában együtt maradhasson. Ez a dualizmus csak Madách halála után teremtődött meg.

Ő maga személyesen nem vett részt az 1848-as forradalomban, de segített egy menekültön, aki részt vett ebben, és búvóhelyet keresett Madách birtokán. Amikor ez kiderült, Madáchot börtönbe vetették; a menekültet már nem találták meg. A börtönben csodálatos verseket írt. Hazájáról semmit sem tudott, egyáltalán nem kapott híreket. Nagy csalódása volt, hogy fogsága idején felesége hűtlen lett hozzá, így később el kellett tőle válnia.

Életkörülményeinek súlyos fájdalmai Az ember tragédiájában jutottak kifejezésre. A bűnbeesett Ádám Lucifer révén álomszerű képekben éli végig az emberi fejlődés múltját és jövőjét. Tragikus korok sorozatát éli végig, oldalán Évával. Fáraóként hatalomra tör, Miltiádészként átéli a nép segítőjének csalódását, a nép árulását. A római élet romlottságában jelenik meg Péter apostol alakja, Ádám átéli a kereszténység terjedésének kezdeti időszakát. A keresztes hadjáratoknál látja a kereszténység külső formákban való megtestesülését. Továbbhalad a francia forradalmon, a londoni szabadságeszméken túl a puszta hasznosság, a gondolati sémák világába. Az utolsó képből, a félig elállatiasodott eszkimók létéből felébredve ki akarja életét oltani. Éva anyasága tartja vissza, hallgat az Úr szavára:

„Ne kérdd tovább a titkot, mit jótékonyan Takart el istenkéz vágyó szemedtől.”

A költemény szomorúságára, kiúttalan kérdéseire a szellemtudomány ad szép feleletet. Madách költészete is olyan világszemlélet nélkülözhetetlenségét igazolja, amely nemcsak a dekadens emberi süllyedést látja, hanem az emberiség fejlődésének magasabb fokait, szellemi szférákhoz való közeledését.

Ha ezt a budapesti kongresszust összehasonlítjuk az előzőekkel, észrevesszük, hogy a szellemtudomány és a tudomány viszonyának gondolati felfogásában hatalmas fordulat következett be. Ez különösen hétéves német munkánk révén vehető észre, és tudományos munkatársaink hozzájárulása által, ők lényegesen elősegítették a szellemtudomány és a tudomány viszonyának átalakulását.

Az összefoglalót készítette dr. Kellner Ágnes.

Források

A budapesti előadások eredeti, összefoglaló elnevezése: Theosophie und Okkultismus des Rosenkreuzers; „A rózsakeresztesek teozófiája és okkultizmusa”, ma már nem időszerű, félreértésekre adhat okot, ezért itt csak könyvészeti szempontból hivatkozunk rá.

Von Buddha zu Christus;
Die Theosophie des Rosenkreuzers; Die verschiedene Art der Beseelung der uns umgebenden Welt;
Das Wesen des Menschen; Der Mensch zwischen Tod und neuer Geburt;
Die physische Welt als Ausdruck geistiger Wirkungen und Wesen;
Die Gestaltung und die Wandlungen des physischen Menschenleibes;
Die Entwickelungsstadien unserer Erde bis zur lemurischen Epoche;
Die Entwickelungsstadien unserer Erde. Lemurische, atlantische, nachatlantische Epoche; Das Erleben des Menschen nach dem Tode;
Einiges über Karma, Reinkarnation und über die Einweihung;
in RUDOLF STEINER: Das Prinzip der spirituellen Ökonomie im Zusammenhang mit Wiederverkörperungsfragen. Ein Aspekt der geistigen Führung der Menschheit, Dornach, 1965, 1979, 2000, Rudolf Steiner Verlag, GA 109.
Bericht über den Budapester Kongress in Was in der Anthroposophischen Gesellschaft vorgeht 1944. Nr. 19–22.
A Bevezetésben említett idézetek forrásai (Korcsog Balázs új fordításában): Rudolf Steiner 1910. május 8-i előadása, Berlin. In Der Christus-Impuls und die Entwickelung des Ich-Bewußtseins, GA 116.
RUDOLF STEINER: Mein Lebensgang; Életutam. XXXV. fejezet, GA 28, 1925. MARIE STEINER: Előszó a Der Christus-Impuls und die Entwickelung des Ich-Bewußtseins, GA 116 kötethez, 1944.

Köszönetnyilvánítás:

Alice Kinkel (1866–1943), az Esoterischen Schule tagja emlékének, aki a budapesti előadásokat gyorsírással örökítette meg az utókornak.
Jan Pohl úrnak, a forrásanyag egy része felkutatásában nyújtott segítségéért.