GA115

 

 

Antropozófia, Pszichozófia, Pnematozófia

Antropozófia: négy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1909. október 23. és 27. között Berlinben tartott.
Pszichozófia: négy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1910. november 1. és 4. között Berlinben tartott.
Pnematozófia: Négy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1911. december 12. és 16. között Berlinben tartott.

Fejezetek:

Antropozófia

Pszichozófia

Pnematozófia

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásait és tanfolyamait írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner idő hiányában a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hibalehetőség van.”

A tagoknak szóló előadások – melyekről a leírások először belső kéziratként voltak csupán hozzáférhetők –, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről „Életutam” című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában levő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását.

Előzetes megjegyzés

Rudolf Steiner írja az Életutam című művében, hogy a századfordulón felkérték arra, hogy a Teozófiai Társaság tagjai számára előadásokat tartson. „Kijelentettem, hogy csak arról tudok beszélni, ami bennem szellemtudományként él”. A Teozófiai Társaság Német Szekcióján belül, amelyet ezeknek az előadásoknak az elkezdése után hamarosan megalapítottak, „egyre növekvő számú hallgatóság előtt fejthettem ki antropozófiai tevékenységemet. Senki előtt sem maradt tisztázatlan, hogy a Teozófiai Társaságban csak saját kutató szemlélődésem eredményeit adom elő”.

Az 1900/01 telén tartott előadásokat Rudolf Steiner a „Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geisteslebens” (A misztika az újkor szellemi életének kezdetén, GA 7) című könyvében foglalta össze. Ebben csak saját szellemi szemléletének eredményeit közölte, és a Teozófiai Társaságban elfogadták ezeket. „Nem volt már semmi okom arra, hogy a teozófiai közönség előtt, amely akkoriban az egyetlen volt, amely teljesen elmélyedt a szellemi megismerésben, ne a saját módszerem szerint adjam elő ezt a szellemi megismerést. Nem köteleztem el magam semmiféle szektás dogmatikának; olyan ember maradtam, aki kimondja, amiről úgy véli, teljesen annak megfelelően tudja kimondani, amit ő maga szellemi világként élt át.”

Ez az önállóság ezután – az egykori Teozófiai Társaságban mutatkozó bomlási jelenségekkel összefüggésben – 1913-ban Rudolf Steiner és barátainak kizárásához vezetett. „Rákényszerültünk, hogy megalapítsuk az önálló Antropozófiai Társaságot”.

Mindezek a „teozófia” és a „teozófiai” kifejezések megértéséhez szükségesek ezekben az előadásokban, Rudolf Steiner szellemtudományos kutatásaihoz szükséges kifejezésekként, amelyekre különben az „antropozófia” és az „antropozófiai” szavakat használja.

Marie Steiner előszavából a könyv első, 1931-es kiadásához

Ezekkel a most könyvformában megjelenő előadásokkal Rudolf Steiner 1909-ben Berlinben, a Teozófiai Társaság Német Szekciójának közgyűlésén először adott szilárd alapot – saját kifejezésével élve – az általa vezetett európai szellemtudományos mozgalomnak. Ez a megismerésszerűen bizonyított, az értés próbáját kiállt megalapozás szükségessé vált a keleti okkultizmusból táplálkozott angol-indiai teozófiai mozgalom próbálkozásaival szemben, amely a tényleges nyugati szellemi élet magját és tartalmát nem fogta fel, és csak a materialista kultúra eltévelyedéseit látta, anélkül, hogy mélyebb értelmét megértené. Ez a teozófiai mozgalom azt hitte tehát, hogy az európai embert vissza tudja vezetni az ősi bölcsesség forrásaihoz, anélkül, hogy a nyugati népek történeti fejlődését és az ebből keletkező feladatokat értékelné. Ezt a szélesebb néptömegek számára túl magasra helyezett eszméjét a világtól elvonult teozófiának, egyfajta isteni bölcsességnek, mint például a mély, vallásos odaadást Istennek, és a szeretet bensőséges hevét a középkor német misztikusai is próbálták elérni, még a középkorból kicsírázó újkorban is, a belső elmélyülés és a szellemtől áthatott elragadtatás útján, amit nem lehetett népszerűsíteni anélkül, hogy el ne sekélyesítsék. Korunk otthontalan lelkei, akik úgy érezték, meghalnak a materializmus fojtó légkörében, találtak itt ugyan némi reményt, és megpillantottak egy utat – amely azonban hamarosan ismét bezárult. Majd a kritikus európai gondolkodásnak és az analízis és szintézis iránti igényének már nem felelhetett meg a folytonos sematizálás és csodálatraméltó események elmondása kibontakozó metamorfózisokban, az ok és okozat, keletkezés és elmúlás következetesen végigvezetett fonala nélkül, a magasabb fejlődés célja érdekében. A nyugati, felfokozott személyiségérzés egyszerűen nem tudta azt feltételezni, hogy az események körforgása örökké hasonlóképpen ismétlődik, mélyebb értelem nélkül, csak a léttől való megszabadulás végső céljából. Az európai érzés szerint a megnyilatkozó kozmikus világalapnak egy középpont felé kellett sugároznia, abban koncentráltan alámerülnie, s ebből ismét újszerű tükröződésben, magasabb tartalommal előlépnie, ezernyi új alakban és létformában. Minden világtörténés e középpontját csak az én erejével lehetett megpillantani. Az isteni Én kiáradt a létezésbe; az emberi én, az isteni Én-lény tengerének egy cseppje, alakon és formán át, mérték, szám és súly szerint alakult ki és harmonizálódott, önmagára ébredt saját egyediségében, majd, egyedi énként, az így megőrzött oltalmával vissza kellett térnie az isteni Énhez, szabadon kötve össze akaratát az isteni akarattal, megismerve és belátva ennek a legmagasabb újraegyesülésnek az akaratát. Az emberi én önmaga nem múlhat el, nem oldódhat fel; örökös törekvésben kell keresnie, munkával kivívnia, megtisztítania magát, és a felébredésnek ebben a folyamatában fokozatosan az általa évmilliárdok alatt örökké új formában levetett salakvilágot is fel kell oldania, és visszavezetnie a szellemhez. Ha ezt nem teszi, akkor a démoni világ prédájává válik, és általa bezárul a salakvilágba.

Az embernek ez a feladata, az én, amely eonokon keresztül dolgozott burkain és lényének magján, hogy tudatosan megragadja, és a gyenge visszaverődés segítségével, amelyet az absztrakttá vált gondolkodás hagyott benne, ismét visszatérjen ehhez a maghoz, miután ennek eredeti hatóerejét a pusztán érzéki látszattal táplált értés rövidlátása elfedte egy ideig, adja meg a mindig újabb megtestesülésekben fellépő emberi élet legmagasabb értelmét. Így győzi le az istenségtől szabadon engedett ember fokozatosan a Földhöz láncolt értelem határait, és éri el legmagasabb célját, hogy a szellemhez visszatérve ismét az isteni Én kifejeződésévé váljon. A nyugat feladata, hogy az egyedi ént a sohasem pihenő kutatás révén és szabad személyes tevékenységgel elvezesse ehhez a célhoz. Nem a személyiségben önmagát kifejező egyedi lény menekülése ez, ahogy a buddhizmus megszabadítás-elve tanítja, és a neo-buddhizmus a megfáradt nyugat számára ismét megtévesztően szeretné megcsillogtatni. Utalunk itt a Teozófiai Társaság és a „Kelet Csillaga” által húsz éve kiadós reklámmal ismertté vált Krisna-murti most zajló előadói tevékenységére. Nem, itt elsősorban a személyiségbe zárt egyedi énről van szó, az öntevékenysége által megerősödött saját erőiről, hogy ez az én az általa felismert isteni akarat tudatos eszközévé váljon, és megismerő módon dolgozzon vele együtt céljai érekében. Ezt az utat az antropozófia a visszafelé tekintő, keleties irányzatú teozófiai áramlattal való kapcsolata ellenére szükségszerűségként állította elénk, és élesen körvonalazta. Azon a döntő fordulóponton, amikor az isteni Én alászállt, hogy ember-énné váljon, és ember-énből ismét isteni Énné változzék, megnyitja szemünket arra a fényre, amelyet Krisztus emberré válásának és áldozati halálának misztériuma sugároz ki.

Hogy az ember tudatosan megtalálja emberségét, ahhoz szükséges volt, hogy ezt a középső, antropozófiai utat megnyissuk a Földtől az istenségig: hogy ezáltal az ember megtanulja megismerni önmagát és a világot, hogy éretté válhasson arra, hogy megértse az istenség fogalmát. A két részre szakadt ember, a földi ember, csak úgy érti meg őt, hogy megfeszíti lénye minden erejét. Nemcsak a saját korát túlszárnyaló, egyéni útépítőként kell elérnie a közösséget Istennel, hanem egy korszak emberiségét kell e cél felé vezetni, mivel különben az emberalattiság tényébe süllyedés veszélye fenyegetné. Így szükséges volt, hogy jöjjön egy olyan valaki, hogy kijelölje ezt a középhelyzetben lévő utat, és mások számára átjárhatóvá tegye: az emberségtől az istenségig vezető utat – az „Ismerd meg önmagad”-on keresztül.

A régi misztériumi igének ma az egész emberiség tudata elé kell lépnie. – Hogy ez megtörténhessen, az ősalaptól eloldódott személyiség számára szükséges volt, hogy hosszan és fáradságosan vándoroljon a kritikus gondolkodás, a szellemtől elzárt értelem bozótján át, idáig a materialista korlátoltságba, ezen túl az óriási technikai felfedezések kapujáig, ahol ma állunk, s ahol ma már az alvilág hatalmai kopogtatnak. Ez a szellem és a természet között feltáruló elemi birodalom, amely felküldi erőit, amelyeknek óriási démoni hatóerejét az első hatások felfedezői nem sejtik, csak akkor mérik fel, ha megismerő módon hatolnak be a szellem világába. Hogy ezt tehessék, először az embert, tehát önmagukat kell megismerniük. Az antropozófia a munkálkodás legkomolyabb útjain vezethet bennünket ehhez a célhoz; e nélkül sem a szakadékot, sem a mennyet nem tudjuk felmérni. Mindkettő az emberlénybe van elrejtve. Ismerd meg az embert, csak akkor tudod bejárni az utat, amely megváltja a poklot és meghódítja a mennyet.

Ez a világ és az ember tudatos felfogásához vezető út elsősorban a filozófiai gondolkodásmód hűvös ösvényén keresztül vezet, az élet rejtélyes kérdéseit élesen megvitató fogalmiságba. Ez az út fáradságosnak és csaknem feleslegesnek tűnik annak, akinek a közvetlen érzés olyan, mint lelkének könnyű szárnycsapása: de elkerülhetetlen és szükséges korunk számára, amikor a létezés kutatására való törekvésnél már nem lehet elégséges a misztikus elmélyedés.

Rudolf Steiner megkönnyítette számunkra, hogy bejárjuk ezt az utat, amikor elsősorban megteremtette azt az atmoszférát, amely melegséggel tölti el lelkünket, felemeli szellemünket, és így pillantásunkat megnyitja az igazi teozófia és evangéliumi bölcsesség magasságaihoz. De nem kímélt meg bennünket attól, hogy munkával meghódítsuk, megmásszuk a tudás meredek fokait.

Az ebben a könyvben megjelent szemlélődések igazolják ezt. Szükséges részek Rudolf Steiner ismeretelméleti írásainak sorában, és hasonlóképpen fontosak a történelmi események valóságnak megfelelő megállapításához, amelyek keretet adtak működéséhez…

Antropozófia

Első előadás

Berlin, 1909. október 23.

Itt Berlinben, és más helyeken, ahol Teozófiai Társaságunk elterjedt, az utóbbi években igen sokat hallottunk a teozófia teljes területéről, amelyet a tisztánlátó kutatás igen magas régióiból merítettek, hogy egyszer annak a szükségletnek kellett, vagy jobban mondva kellene létrejönnie, hogy tegyünk valamit szellemi mozgalmunk komoly és méltó megalapozásáért. S éppen a mostani közgyűlés, amelyen a mi Német Szekciónk hétéves fennállása után gyűltek össze kedves tagjaink, lesz a helyes indítóok ahhoz, hogy ismét valamivel hozzájáruljunk a szilárd megalapozáshoz, ügyünk szilárd rendjének megalkotásához. Ezekben a napokban az antropozófiáról tartott négy előadásomnak ez a célja.

A János-evangéliumról tartott kasseli előadások, a hierarchiákról tartott düsseldorfiak, a bázeliek a Lukács-evangéliumról, a müncheniek a keleti teozófia tanairól, mindezek indítékot adtak számunkra, hogy a szellemi kutatás magas régióiba emelkedjünk, és lehozzunk nehezen megközelíthető szellemi igazságokat. Ez volt az, ami mindig foglalkoztatott bennünket, a teozófia, amely legalábbis részben felemelkedés volt az ember szellemi megismerésének magas csúcsaihoz.

Valóban, amit a világ eseményei ciklikus lefolyásának nevezünk – ha az ember fokozatosan elsajátít egyfajta érzést ehhez –, abban joggal láthatunk valami mélyebb elemet. Éppen legelső közgyűlésünkön, ahol megalapítottuk Német Szekciónkat, előadásokat tartottam egy olyan közönség előtt, amely csak igen csekély részben állt teozófusokból. Ezeket az előadásokat akkor az antropozófia egy fejezetének is nevezték, az antropozófia történelmi fejezetének. Most, hét év után, ismét úgy tűnik, eljött az idő, amikor úgyszólván ebben a vonatkozásban is befejeződött egy ciklus, és átfogó értelemben lehet beszélni arról, amit antropozófia alatt kell értenünk.

Először egy összehasonlítással akarjuk világossá tenni, mi az antropozófia. Ha egy környéket meg akarunk szemlélni, megnézzük mindazt, ami ott elterül, a falvakat, erdőket, ligeteket, utcákat és így tovább, ha körbejárunk helyről-helyre, utcákon és falvakon, ligeteken és erdőkön át. Az ember miután itt vagy ott van, minden alkalommal mindig az egész terület egy kicsi, egy egészen kis részét látja szeme előtt. De fel is tud mászni az ember egy hegycsúcsra, és erről a magas hegycsúcsról áttekintheti az egész tájat. Ekkor a szokásos pillantás számára a részletek csak igen határozatlanul vehetők ki; ezért azonban áttekintése lesz az egészről. Talán így tudnánk meghatározni azt, amit a mindennapi életben emberi megismerésnek, emberi tudománynak nevezünk, és a teozófia közötti viszonyt. A szokásos emberi megismerés a tények világában körbejár részletről-részletre. A teozófia felhág egy magas hegycsúcsra. Ezáltal kitágul a környezete. Sajátos eszközöket kell használnia azonban akkor, ha felhág a csúcsra, hogy egyáltalán még lásson valamit az alatta lévőből. Az eszközöket, amelyeket ott használnia kell, igen gyakran leírták, ahogy én „A magasabb világok megismerésének útja” című írásomban is. Ott megmutattam, hogyan lehetséges az ember számára, hogy felfelé nyomuljon erre az ideális csúcsra, anélkül, hogy elveszítené a lehetőséget, hogy egyáltalán lásson valamit.

Nos, van azonban – s ez közvetlenül kitűnhet ebből az összehasonlításból – még egy lehetőség: az ember nem megy fel egészen a hegycsúcsig, hanem úgyszólván megáll a középen. Ha lent van, akkor ismert részleteket lát maga előtt; nincs áttekintése, és a fentit alulról látja. Ha fenn van, nincs más felette, mint az isteni ég, és mindent lát maga alatt. Ha a középen van, van valami alatta, és mindkét kilátást összevetheti egymással.

Természetesen minden összehasonlítás sántít, de elsősorban csak az volt a szándékom, hogy szemük elé állítsam, miben különbözik a teozófia az antropozófiától. A teozófia olyan, mintha a hegycsúcson állnánk, az antropozófia pedig olyan, mintha a középen állnánk, így az ember fel- és lefelé tekint. Csak a hely, ahol állunk, és a nézőpont különböző. Most azonban az összehasonlítás már nem elegendő, hogy meghatározzuk a következőt. Ha az ember átadja magát a teozófiának, akkor szükséges az, hogy felemelkedjék az emberi szemlélet fölé, alacsonyabb énjétől felemelkedjék magasabb énjéhez, és képes legyen a magasabb én szerveivel szemlélni. Mivel a csúcs, amelyről a teozófia képes szemlélődni, az ember felett található, ezzel szemben a mindennapi emberi megismerés az ember alatt van, és maga az ember középen áll a természeti és szellemi világon belül. A fenti belenyúlik az emberbe, mivel át van hatva, el van töltve a szellemmel. Láthatja maga fölött a szellemet; de kiindulópontját nem a szellemből, a csúcsról veszi, hanem úgy, hogy a csúcs felette van. Ugyanakkor azonban látja maga alatt, ami csupán a természet, mert ez alulról belenyúlik az emberbe. A teozófiában benne rejlik az a veszély, hogy ha nem azokat az eszközöket alkalmazzák, amelyeket például „A magasabb világok megismerésének útjá”-ban leírtam, az emberi jelenségen egyszerűen átfutnánk, és az ember elveszítené a lehetőséget, hogy egyáltalán még megfelelően megismerjen valamit. A teozófiánál közeli az a veszély, hogy lábainknál már nem a valóságot látjuk.

Ekkor azonban azt mondhatjuk: a teozófia olyasmi, ami azt kutatja, amikor Isten megszólal az emberben. – Alapjában véve ez a teozófia valódi meghatározása: engedd Istent beszélni önmagadban, s amit ekkor ő mond neked a világról, az a teozófia. Az antropozófiát úgy jellemezhetjük, hogy azt mondjuk: állítsd középre magad Isten és a természet közé, engedd, hogy az ember beszéljen benned arról, ami fölötted van, és a bensődbe ragyog, és arról, ami benned alulról emelkedik felfelé, akkor megkapod az antropozófiát, azt a bölcsességet, amit az ember mond. – Ez a bölcsesség, amit az ember mond, azonban fontos támpont és kulcs lehet a teozófia egész területéhez. S miután önök egy ideig befogadták a teozófiát, alig tehetnek jobbat, minthogy megnyerjék ezt a szilárd támpontot, miközben valóban keresik. Ezért gondoskodni fogok arról, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ezen előadásokhoz csatlakozva, az antropozófia egy rövid vázlatát nyújtsam.

Azt, amit itt mondtam, a legkülönbözőbb oldalról történetileg is bizonyítani lehet. Nem kell túl messzire mennünk. Van például egy tudomány – erről a legkülönfélébb népszerű kézikönyvekből tájékozódhatnak –, ezt a tudományt általában antropológiának nevezik. Ahogy ma művelik, átfogja nem csupán az embert, hanem ha a kifejezést helyesen értjük, mindazt, ami az emberhez tartozik, amit a természetről megtudhatunk, amire szükségünk van, hogy megértsük az embert. Ez a tudomány onnan indul ki, hogy körbejár a dolgok alatt, egészen lent van. Részletről-részletre megy. Ez az a kutatás, amely az emberit az érzékszervekkel, a mikroszkóp segítségével szemléli. Ez a tudomány, az antropológia, amely ma a legszélesebb körökben egyedüliként érvényesülhet, mint az emberről szóló tudomány, valóban az emberi képességek alattiból indul ki. Nem fordul oda mindenhez, amit az emberi képességeknek kutatniuk kell. Hasonlítsák össze ezzel az antropológiával, amely úgyszólván a földhöz tapad, amely nem hatolhat el addig, hogy választ adjon a lét égető rejtélyeire, hasonlítsák össze azzal, amit a teozófia nyújt. Ott a legnagyobb magaslatokra emelkednek fel, ott arról van szó, hogy választ találjanak a létezés legégetőbb kérdéseire. Önök mégis azt tapasztalják, hogy azok az emberek, akik nem lassan és fokozatosan jutottak el oda, bele magukat, nincs türelmük ahhoz, hogy együtt haladjanak mindazzal, amit az utóbbi években mondhattak, akik nem lépésről-lépésre tudtak együtt haladni velük, hogy azok az emberek, akik megmaradtak az antropológia álláspontján, a teozófiát légből kapott építménynek érzik, úgy tekintik, mint aminek hiányzik minden alapja. Nem tudják belátni, ahogy a lélek fokról-fokra, inkarnációról-inkarnációra emelkedik, és nem tudják áttekinteni azt, ami minden emberi és világlétesülés célja.

Így mintegy a legalsó fokozaton áll az antropológia, a legfelsőn, ahol sokak képessége elfogy a megismerésre, a teozófia, és középen az antropozófia.

Van egy történeti példánk, amire emlékezhetünk, hogy mi lesz akkor a teozófia, ha fel akar emelkedni a csúcsra, és nincs olyan helyzetben, hogy olyan eszközökkel hatoljon felfelé, amelyeket „A magasabb világok megismerésének útja” könyvben találhatók. Ilyen példánk Solger német teozófus, aki 1780-tól 1819-ig élt. Nézeteiből teljesen azt látjuk, amilyenek a teozófia szerinti fogalmak. De milyen eszközökkel próbált Solger feljutni a legnagyobb magasságokba? A filozófia fogalmaival, az emberi gondolkodásból kiszívott és belőle megemésztett fogalmakkal! Valóban úgy van ez, mint ahogy valaki felmászik egy csúcsra, hogy körülnézzen, és elfelejtkezik a távcsőről, és alant már semmit sem tud megkülönböztetni. A távcső ebben az esetben szellemi, ez az imagináció, az inspiráció és az intuíció. Így próbált Solger nem elegendő eszközökkel feljutni a csúcsra.

Az ember érezte, hogy az évszázadok folyamán az emberi képességek egyre alkalmatlanabbakká váltak, hogy feljussuk ezekre a csúcsokra. Az egész középkorban érezte ezt az ember, és be is ismerte. Az újabb korban is érzi ugyan, de már nem ismeri be annyira. Az ember régóta érezte, hogy az emberi képességek egykor fel tudtak jutni a csúcsra, amelyről úgy tudtak beszélni, ahogy a régi teozófia ténylegesen beszélt. Létezett egy ilyen régi teozófia. Majd később azonban be kellett zárulnia annak, ami kitárulkozott a csúcson. Óvni kellett attól, hogy az ember ezt a szokásos megismerés eszközeivel befogadhassa. Ez a régi teozófia teológiává vált, amely a kinyilatkoztatást lezártnak tekintette. S így áll az antropológia mellett, amely a szokásos megismerési eszközökkel csak részletről-részletre halad, a teológia, amely fel akar ugyan emelkedni, és tudni akar valamit arról, ami a magasságokban látható, de ismét ráhagyatkozik arra, ami a szokásos emberi eszközökkel elérhető, nevezetesen a történelmi hagyományra, arra, ami egyszer már megnyilatkozott, és mindig, újra és újra meg kell nyilatkoznia a feltörekvő emberi lélek számára. Az antropológia és a teológia az egész középkoron keresztül szemben álltak egymással, anélkül, hogy elzárkóztak volna egymástól. Az újabb időkben is szemben állnak egymással, csak más formában. Az újabb időkben az antropológia álláspontjából általában mereven elutasítják a teológiát, mint tudományt. Ha önök nem maradnak meg a részleteknél, hanem felfelé mennek, felemelkednek minden jellemzett eszközzel, akkor a teozófia mellé odaállíthatják az antropozófiát, hasonlóképp, mint ahogy a középkorban a teológia mellé az antropológiát.

Az antropozófia megalapozásával is próbálkoztak már az újabb kori szellemi életben, de ismét teljesen elégtelen eszközökkel, vagyis csupán a filozófiából kiszívott, absztrakt eszközökkel. Ha meg akarjuk érteni, miről van szó, először meg kell értenünk, hogy egyáltalán mi a filozófia. Ami valójában a filozófia, ma alapjában véve csak a teozófusok értik, maguk a filozófusok viszont nem érthetik. Mi a filozófia? Csak akkor érthetjük meg, ha elsősorban történetileg, létesülésében szemléljük. Egy példa megvilágítja ezt. A régi korokban ott voltak az úgynevezett misztériumok, azok a helyek, ahol a magasabb szellemi életet művelték. Ott a tanítványokat képességeik fejlesztésével szellemi szemlélethez vezették. Ilyen misztérium volt például Epheszoszban, ahol az epheszoszi Diána titkait kutatták. A tanítványok ott bepillantottak a szellemi világokba. Így az ott megtanultakból sokat tudtak átadni, és ténylegesen át is adták. Majd a többiek ezt a misztériumokban szemlélt dolgokként, számukra átadottként, adományként fogadták. Voltak ott emberek, akik tudták, hogy a misztériumokból a magasabb rendű titkokat közölték velük. Ilyen ember volt például a nagy bölcs, Hérakleitosz. Hozzá különösen eljutottak az epheszoszi misztérium titkai, azok a tények, amelyeket ott tisztánlátó emberek kutathattak ki. Amit ott közlésként kapott, és aminek részben beavatását köszönhette, úgy hirdette, hogy általánosan érthetővé vált. Ebből látja az, aki Hérakleitosz tanításait, az úgynevezett „ismeretleneket” olvassa, hogy ott valami mélyebb rejlik, így ezekben az őseredeti tanokban még láthatja, hogy átfénylik a közvetlen élmény, a magasabb világok tapasztalása. Majd jöttek Hérakleitosz követői. Ezeknek már semmiféle sejtésük sem volt arról, hogy ezek a közlések a magasabb világok közvetlen élményeiből származtak. Elkezdtek az értelemmel okoskodni, úgy vélték, a pusztán filozófiai értelemmel itt-ott találhatnak valami helytelent, és ezen javítgattak. Ezt fogalmakban tovább szövögették, és öröklődött nemzedékről-nemzedékre. S ha ma van valamink a filozófiából, az nem más, mint régi tanítások öröksége, amelyből kifújták, kiszorították az életet, és csak a halott fogalmak csontváza maradt meg benne. A filozófusok nincsenek tudatában annak, honnan származnak a fogalmak. A filozófiák absztrakciók, a régi bölcsesség örökségei, amelyeket kisajtolt fogalmakká tettek. Nincs olyan filozófus, aki magától el tud gondolni valamit. Ehhez fel kell jutnia a magasabb világokba.

Ilyen filozófia, ilyen kipréselt fogalmak alapjában véve éppen a 19. század filozófusainak álltak rendelkezésére, amikor elkezdték azt, amit antropozófiának nevezhetünk. Ezt a megnevezést egyszer már használták. Robert Zimmermann írt egy antropozófiát, de igen elégtelen eszközökkel kezdett bele, mint Solger a teozófiába. A legszárazabb, legelvontabb fogalmakkal szőtte tele, és ez a kísértet volt az ő antropozófiája. Itt valóban a legabsztraktabb, legszárazabb, a dolgot már egyáltalán nem érintő kísértet-fogalomról van szó. Elsősorban az a jellemzője, hogy ami a 19. században meghaladja a külső, egyedi élményt, meghaladja az antropológiát, és antropozófia akart lenni, száraz kísértet-fogalommá vált.

A teozófiának ezzel szemben azáltal, hogy megteremtette az eszközöket ahhoz, hogy a szellemi életen belül megismerje a valóságot, az emberiség megismerését is el kell mélyítenie, amit antropozófiának nevezhetünk. Az antropozófia a világ szellemi megismerése, amely tisztán a középső, emberi, nem az ember alatti állásponton jelenik meg, mint az antropológia. Solger teozófiája ember fölötti álláspontot foglal el, de nincs semmi tartalma. A fogalmak ott fenn túl akarnak szárnyalni az emberiségen. Mivel az ilyen emberek ott fenn a maguk világából kifelé semmit sem láthatnak, így finoman szövögetnek a fogalmak szövőszékén. Ilyen módon nem akarunk a fogalmak szövőszékén szövögetni. A valósághoz akarunk jutni. S önök meg fogják látni, hogy az egész emberi élet valósága elénk tárul majd. Ismét fel fogják ismerni a régi barátokat, szemlélődéseink régi tárgyait, de egy más szempontból megvilágítva, mégpedig olyan szempontból, amely mintegy fel- és lefelé tekint.

Az ember valóban vizsgálódásaink legfontosabb tárgya. Már akkor, amikor elmélyedünk az emberi lény első tagjában, a fizikai testben, ha elgondolkodunk azon, amit a teozófián keresztül kaptunk, és közelebbről belemélyedünk ebbe, akkor észrevesszük, milyen bonyolult képződmény valójában ez a fizikai test. Hogy elsősorban legalább érzésszerű ismeretet szerezzenek arról, amit az antropozófia akar, gondolják csak meg a következőt: az, amit ma fizikai emberi testnek nevezünk, úgyszólván régi produktum. Tudjuk, hogy első felépítése szerint a régi Szaturnuszon jött létre, és módosult a régi Napon, a régi Holdon és a Földön. Éterteste a Napon, asztrálteste a Holdon került hozzá. Az emberi lénynek ezek a tagjai a fejlődés folyamán mindig módosultak. Ami ma megjelenik számunkra, a bonyolult emberi test szívével és veséjével, szemével és fülével, és így tovább egy hosszú fejlődés eredménye. Mindez egy olyan formából keletkezett, amely a régi Szaturnuszon a legegyszerűbb alakban, csírában volt jelen. Ez évmilliókon keresztül mindig újra módosult és változott, így végül mai bonyolultságában és tökéletességében léphetett elő. Ha ma megszemlélik a fizikai test valamely tagját, a szívet vagy a tüdőt, nem tudják megérteni, ha nincs olyan mély betekintésük, hogyan jöttek létre ezek a tagok, és hogyan alakultak ki. Abból, ami ma a szív, vagy a tüdő formája, a régi Szaturnuszon természetesen semmi sem volt jelen. Ezek a szervek egészen fokozatosan vették fel mai formájukat. Egyikük korábban, a másik későbben alakult ki, és tagozódott be a fizikai testbe. Az egyik szervet egyenesen Nap-szervnek nevezhetünk, mivel a régi Nap-állapotban tagozódott be és mutatkozott meg. Egy másikat Hold-szervnek nevezhetünk, és így tovább. Így a fogalmakat a világmindenségből meríthetjük, az egész kozmosz szemléletéből, ha meg akarjuk érteni, valójában hogyan jött lére ez a bonyolult képződmény, a fizikai emberi test, és mit jelent ma.

Ez az ember teozófiai szemlélete. Ezzel szemben mi az antropológiai szemlélet? Ha antropológiai szempontból, önmagában, különállóan vizsgáljuk pl. a szívet, vagy a gyomrot, akkor egymásutániságukban vizsgáljuk őket, mintha mindegy volna, melyik szerv fiatalabb, és melyik öregebb. Ezt nem veszik figyelembe, egyenként, mechanikusan állítják egymás mellé. A teozófia felemelkedik a legnagyobb magasságokba, és a szellemből világít meg minden részletet. Az antropológia egészen lent marad, a részletekből indul ki, és ma eljutott a legszélsőbb végletig: az egyes sejteket egymásmellettiségükben szemléli, mintha mindegy lenne, hogy egy sejtkomplexum a régi Hold-korszakban, a másik a régi Napon alakult-e ki. Az egyes sejtkomplexumok valóban különböző korokban keletkeztek. Külsőleg felsorolhatjuk a részleteket, de nem fogjuk megérteni őket, ha nem szellemi szempontból szemléljük. Így az antropológia körbejár egészen lent, és a teozófia meghódítja a legmagasabb csúcsot.

Gondolják csak meg, hogy a dolog még sokkal bonyolultabb. Az emberi szív a legeslegrégibb szervekhez tartozik, legalábbis a csírakezdeményeiben. Ahogy ma előttünk áll, természetesen későbbi korban alakult ki. S most szemléljük meg a régi Nap idejét. Akkor például az emberi szívnek ez a csíra-szerkezete független volt azoktól az erőktől, amelyek a régi Napon uralkodtak. Majd a fejlődés tovább haladt. A Hold-korszak első periódusában a régi Hold még együtt volt a Nappal, akkor a szív ismét fejlődésen ment keresztül. Ekkor azonban megjelent a nagy esemény, hogy a Nap különvált. Most kívülről hatott, így a szív egészen másképp fejlődött. Ettől az időtől kezdve a fejlődés úgy folyt le, hogy egy Nap- és egy Holdrész volt benne, s csak úgy érthetjük meg a szívet, ha meg tudjuk különböztetni a Nap- és a Hold-részét. Majd a Nap ismét egyesült a Holddal. A Föld-fejlődés alatt a Nap először ismét kilépett, és kívülről erősebben hatott a fejlődésre. Majd bekövetkezett a Hold kiválása, és a Hold hatott kívülről, s így ezeknek a régi szerveknek a fejlődésében új fázis kezdődött.

Így látjuk, hogy az emberi fizikai testbe a legkülönbözőbb szempontokból játszanak bele a legkülönfélébb erők. Mivel a szív a legrégibb szervekhez tartozik, így valóban van ott egy Nap-része, egy Hold-része, egy második Nap-része, és egy második Hold-része, és ezen felül még egy Föld-része a Föld kitagozódása után. Ha mindezek a részek egy szerven vagy a fizikai emberi testen így összehangolódnak, mint a kozmosz harmóniái, akkor az ember egészséges. Mihelyt egy része túlsúlyban van, mondjuk, például a Nap-rész túl nagy lesz a Hold-részhez képest a szív vonatkozásában, akkor beteg lesz a szív. S meg fogják érteni ezt a betegséget, ha tudják, hogy valamely állapoton keresztül a Hold-rész úgyszólván hátrányba került. Az emberek minden betegsége azon alapul, hogy ezekben a különböző részekben zavar keletkezik, rendszertelenné válnak. Minden gyógyulás abban áll, hogy a harmónia újra helyreálljon. De arról nem beszélnek eleget, hogy ezt a harmóniát valóban ismernünk kell, valóban oda kell emelkednünk a kozmosz bölcsességéhez, hogy minden szerven megtalálhassuk a különböző részeket.

Azt mondhatjuk, hogy a fizikai test rendkívül bonyolult képződmény. Ezt már sejthetik abból, amit idáig megvizsgáltunk. Sejthetik, milyen a valóban okkult fiziológia és anatómia, amelyeknek mindezekkel a tényezőkkel számolniuk kell, és amelyek az embert az egész kozmoszból kiindulva fogják fel. Mindkettő Nap- és Hold-részekről beszél a szívben, a gégefőben, az agyban és így tovább. Mivel mindezek a részek magában az emberben működnek, ahogy az ember ma előttünk áll, úgyszólván a leginkább megszilárdult, kristályosodott produktuma mindazoknak a folyamatoknak, amelyek a Szaturnusztól kiindulva a Napon, a Holdon és a Földön történnek. Tehát az ember úgy áll előttünk, mint akiben mindezek a részek megszilárdultak.

Ha most nem felfelé nézünk a kozmoszba, hanem magába az emberbe, és megértjük az egyes szerveket, a fizikai testet, az étertestet, asztráltestet, az érzőlelket, az értelmi lelket, a tudati lelket, amilyen ma az ember, akkor ez az antropozófia. Az antropozófiánál is a legalsóból kell kiindulnunk, hogy fokozatosan felemelkedjünk a legmagasabbhoz. Az ember számára a legalsóbb az érzéki-fizikai világ, az, ami az érzékeken keresztül és az érzékifizikai értelem számára adott. Ezeket vizsgáljuk a teozófiában, a világmindenségből kiindulva, kozmikus összefüggésben az érzéki-fizikai, külső jelenségekkel. Ez a teozófiai szemléletmód. Az antropozófiai szemléletmódnak az érzéki-fizikai világ szempontjából az emberből kell kiindulnia, azt kell vizsgálnia az emberen, ami rajta érzéki-fizikai. Az emberből kell kiindulnia, és őt vizsgálnia, mivel az ember érzékszervi lény. Ez az első dolog. Majd meg kell vizsgálnunk az emberi étertestet, azután az asztráltestet és az ént, mindazt, ami az emberen található.

Minek kell érdekelnie bennünket, ha a fizikai-érzéki világra tekintünk? Ami magán az emberen van. Ezek elsősorban az érzékszervek, mivel valójában ezek azok, amelyeken keresztül az ember megismeri a fizikai-érzéki világot. Ha a fizikai síkról indulunk ki, akkor elsősorban emberi érzékekről kell beszélnünk az antropozófiában, mivel ezek azok, amelyek által az ember egyáltalán tud valamit a fizikai-érzéki világról. S meg fogjuk látni, milyen fontos, hogy valóban megismerjük az embert, érzékszerveinek megfigyelése alapján. Ez lesz tehát első fejezetünk. Ezután felemelkedünk az emberi természet egyes szellemi területeinek vizsgálatához.

Ha az emberi érzékszerveket vizsgáljuk, akkor már antropozófusként beleártjuk magunkat az antropológiába, mivel az antropozófiának mindig abból kell kiindulnia, ami érzékileg valóságos, de tisztában kell lennie azzal, hogy a szellem felülről belehat ebbe. Az antropológia csak azt fogadja el, amit ott lent tud kutatni, és mindent összekever. Éppen az emberi érzékekről szóló fejezetben, a külső antropológiában minden össze van keverve, és fontos dolgokat figyelmen kívül hagynak, mivel az embereknek semmiféle vezérfonaluk sincs, hogy valóban és helyesen megtalálják a megfelelő tényeket. Ha hiányzik ez a fonal, amelynek a tények labirintusán át kell vezetnie, akkor nem lehetséges, hogy kijussunk ebből a labirintusból. Azt a fonalgombolyagot, amely Thészeusz mondájában kivezet a Minótaurosz labirintusából, a szellemi kutatásnak kell megfonnia. A szokásos antropológia benn marad a labirintusban és a Minótaurosz áldozatává válik. Ilyen módon látjuk, hogy az antropozófiának mindenképpen valami más mondanivalója van az érzékekről, mint a mindennapi, külső szemléletnek.

De azt is érdekes látni, hogy a mai tudomány már a külső tényeken keresztül kényszerül arra, hogy egy kissé alaposabban és komolyabban szemlélje a dolgokat, mint ahogy az korábban történt. A legtriviálisabb mindig az, hogy öt emberi érzékszervről beszélnek: tapintóérzékről, szag-, íz-, halló- és látóérzékről. Meg fogjuk látni, hogy ezen öt érzékszerv felsorolásánál is már minden a feje tetején áll. Ezekhez az érzékekhez a mai tudomány különben már más érzékszervet is hozzáfűzött, amelyekkel persze semmit sem tud kezdeni. Ma a legelső alapokat fektetjük le egyfajta, érzékszervekről szóló antropozófiai tanításhoz. Felsoroljuk az érzékszerveket, amennyiben a fent említett fonal alapján valóban jelentősek.

Az ember első érzéke, amely számításba jön, az, amit a szellemtudomány életérzéknek nevez. Ez egy valóságos érzék, és éppen úgy, ahogy látóérzékről beszélünk, életérzékről is beszélnünk kell. Mi az életérzék? Ez olyasmi az emberben, amit valójában, ha minden rendben van, nem érez, csak akkor érzi, ha valami nincs rendben. Az ember bágyadtságot érez, amit úgy érzékel, mint egy belső élményt, ahogy egy színt érzékel. S amit éhség-, vagy szomjúságérzetként kifejeződik, vagy amit egy sajátos erőérzetnek nevezhetünk, azt is belsőleg kell érezniük, mint egy színt, vagy egy hangot. Ezt általában csak akkor érzékeljük, ha valami nincs rendben. Az ember első saját érzékelése az életérzék által adódik, aminek segítségével az ember, mint egész, testisége következtében tudatában van. Ez az első valódi érzék, és éppen úgy tekintetbe kell venni, mint a látó-, vagy hallóérzéket, vagy a szaglóérzéket. Senki sem értheti meg az érzékeket, aki nem tudja, hogy van egy lehetőség, hogy bensőleg egészként érezzük magunkat, egy belsőleg lezárt, testi teljesség tudatában legyünk.

A második, ami érzékként teljesen különbözik ettől az életérzéktől, az, amire maguk is rájöhetnek, ha valamely tagjukat mozgatják. Mozgatják a karjukat vagy a lábukat. Nem lennének emberi lények, ha nem érzékelhetnék saját mozgásukat. Egy gép nem érzékeli saját mozgását, ezt csak egy eleven lény teheti, amely valóságos érzékszervvel rendelkezik. Az ahhoz való érzék, amit magunkban mozgatunk, a pislogástól a lábunk mozgatásáig, egyfajta valóságos második érzékszerv, a sajátmozgás-érzék.

Egy harmadik érzéknek akkor leszünk tudatában, ha arra gondolunk, hogy az ember különbséget tesz fenn és lenn között. Ha ilyesmit már nem tud érzékelni, ez nagyon veszélyes számára, már nem tudja tartani magát, és összeroskad. Itt utalhatunk egy szervre, amelynek sok köze van ehhez az érzékhez, mégpedig a három félköríves csatornára a fülben. Ennek a szervnek a sérülésekor az ember elveszti tájékozódási képességét. Az állatvilágban is követhető ez az érzék. Ott egyfajta egyensúly-szervként mutatkozik meg. Ha ott bizonyos kis, kövecskeszerű képződmények, az úgynevezett otolitek, egy bizonyos módon egy meghatározott helyen fekszenek, akkor egyensúlyi helyzetben vagyunk, más esetben csak támolygunk. Ez az egyensúly-, vagy statikai érzék.

Ezekkel az érzékekkel, amelyeket idáig felsoroltunk, az ember önmagában érzékel, érez valamit, Most kilépünk az emberből, oda, ahol kölcsönhatásba kezd lépni a külvilággal. Az első kölcsönhatás a világgal az, amikor az ember egyesíti magával és érzékeli ezt az anyagot. Ezt csak akkor teheti, ha valóban hagyja egyesülni ezt az anyagot az emberi testtel. Ez csak gázformájú anyagokra érvényes. Ezeket a szaglóérzék szerveivel vesszük fel. Ott kezdődik először az érintkezés a külvilággal. Egy testet csak úgy lehet szagolni, ha gázszerű anyagot bocsát ki. A rózsának gázszerű anyagot kell kibocsátania, hogy meg lehessen szagolni. A negyedik érzék tehát a szaglóérzék.

Az ötödik érzék akkor jön létre, ha az ember már nem csupán érzékeli az anyagiságot, hanem megteszi az első lépést az anyagiságba, tehát egy mélyebb kapcsolat jön létre az anyaggal. Akkor az anyagnak már valamiféle hatást kell gyakorolni az emberre. Ez az az eset, amikor egy vizenyős anyag eljut ízlelőszerveinkhez. Ott nem közvetlenül az anyagiságot érzékeljük, hanem a testnek először fel kell olvadnia a száj nedvességében. Itt csupán egyfajta kölcsönhatás érződhet a nyelv és a szájban lévő anyag között. A dolgok nemcsak azt mondják el nekünk, hogy milyen anyagból vannak, hanem azt is, amit okozhatnak. Az ember és a természet közötti kölcsönhatás intimebbé válik. Ez az ötödik érzékszerv, az ízlelő-érzék.

A hatodik érzék az, ahol az, amit az ember a dolgokon érzékel, még intimebb módon mutatja ki a dolgok lényegét. A dolgok itt többet mondanak az embernek, mint amit pusztán az ízlelő-érzék útján közölnek vele. Ez úgy történik, hogy sajátos intézkedések történnek, hogy a dolgokat egészen meghatározott módon közölhessék az emberrel. A szaglásnál úgy veszi az emberi test a dolgokat, ahogy vannak. Az ízlelő-érzék már bonyolultabb, ezért a dolgok itt már valamivel többet mutatnak meg benső mivoltukból. A hatodik érzékszervnél azonban még mélyebben hatolhatunk a világba. Ez az az eset, amikor megkülönböztetjük, hogy valami külső fizikai fény átereszt-e, vagy sem. Hogy bizonyos meghatározott módon fényt enged át, abban mutatkozik meg, hogy ez a fény színes-e, és mi módon. Egy olyan dolog, amely átengedi a zöld fényt, azáltal mutatkozik meg, hogy éppen bensőleg olyan, hogy át tudja engedni ezt a fényt. Míg a szaglóérzéknél a legkülsőbb felület nyilatkozik meg, az ízlelő érzéken keresztül már megismerünk valamit egy dolog belsőbb természetéből is; ezzel szemben a látóérzéknél valami megnyilatkozik a dolgok teljességéből. Ez a lényege a hetedik érzéknek, a látóérzéknek. A szem ezért olyan csodálatos szerv, mivel sokkal mélyebben enged behatolni a dolgok természetébe, mint az éppen megbeszélt érzékszervek. A látóérzéknél valami igen sajátságos dologgal állunk szemben. Ha szemünkkel például a rózsát vörösnek látjuk, akkor bensője így nyilatkozik meg a felületén keresztül. Csak a felületet látjuk, és mivel ez a benső feltétele, ezt a bensőtől függ, ezt a bensőt bizonyos fokig a felület által ismerjük meg.

Fogjunk kezünkbe egy darab jeget, vagy egy darab forró acélt, így még mélyebbre hatolhatunk be egy anyag bensőjébe. A színnél csak azzal van dolgunk, ami a felületen játszódik le. A jég ezzel szemben keresztül-kasul hideg, és a forró acélnál is a meleg az egész testen keresztülmegy. A melegnél és a hidegnél még intimebben ismerkedünk meg a dolgok természetével, mint a látóérzéknél, amely a felületi tulajdonságokról világosít fel bennünket. A hőérzék bensőségesebben nyúl bele a dolgok hátterébe. Ilyen érzék lenne a hőérzék, vagy a hetedik érzék.

Próbáljuk meg, milyen ez a dolog a továbbiakban. Tud-e az ember érzékei segítségével még mélyebbre jutni a dolgok hátterébe? Megismerheti-e még pontosabban a dolgok intimebb bensőjét, mint a hőérzék segítségével? Igen, képes erre, miközben a dolgok megmutatják, milyen a belső voltuk, ha felhangzanak. A hő egész egyenletesen oszlik el a dolgokban. A hang benne van a dolgokban, nincs egyenletesen elosztva bennük. A hang megrezegteti a dolgok belső mivoltát. Ezáltal egy bizonyos belső tulajdonság mutatkozik meg. Ahogy a dolog a bensőben mozgékony, úgy érzékelnek önök az intimebb, bensőségesebb hallóérzékkel. Ez egyfajta bensőségesebb ismeretet nyújt számunkra a külvilágról, mint a hőérzék. Ez a nyolcadik érzék, a hallóérzék. A hangban megnyilvánul számunkra valami, ahogy az bensőleg van, ha megütjük ezt a dolgot. A dolgokat belső természetük szerint különböztetjük meg, aszerint, ahogy belül megrezdülhetnek és megremeghetnek, ha hangzásba hozzuk őket. A dolgok lelke beszél itt bizonyos módon hozzánk.

Van-e még magasabb érzékünk, mint a hallóérzék? Itt még elővigyázatosabban kell nekilátnunk a munkának, hogy kikutassuk a magasabb érzékeket; mert nem szabad az érzékeket valami mással összecserélnünk. A mindennapi életben, ott, ahol lent megállunk, ahol mindent összekeverünk, még más érzékszervről is szoktunk beszélni, például utánzó-érzékről, az eltitkolás érzékéről, és így tovább. Itt azonban az érzék szót hibásan használják. Érzék az, amin keresztül szert teszünk egyfajta megismerésre, az értelem együttműködése nélkül. Amikor ítélet segítségével jutunk megismeréshez, akkor nem érzékről beszélünk, hanem csak ott van erről szó, ahol ítélőképességünk még nem lépett fel. Érzékeljenek egy színt, ekkor érzékre van szükségük. Ha ítéletet akarnak alkotni két színről, akkor nincs szükségük érzékre.

Van-e ebben az értelemben – itt az érzék szót (Sinn = érzék, értelem) már nem helyesen használjuk – még más érzék is? Igen, van még egy kilencedik érzék is. Akkor találjuk meg, ha meggondoljuk, hogy az emberben még van bizonyos érzékelő képesség is. Ez különösen fontos az antropozófia megalapozásánál. Van egy olyan érzékelő képesség, amely nem az ítéleten alapul, de mégis abban van jelen. Ez az, amit akkor érzékelünk, amikor a beszéden keresztül megértetjük magunkat embertársainkkal. Annak érzékelésében, ami a beszéden keresztül adott számunkra, nemcsak az ítélet egy kifejezése rejlik, hanem egyfajta valóságos beszédérzék. Ez a beszédérzék a kilencedik érzék. Úgy kell beszélnünk róla, mint a látó-, vagy szaglóérzékről. A gyermek beszélni tanul, mielőtt megtanul megítélni valamit. Az egész népnek van egy nyelve; az ítéletek az egyénre tartoznak. Ami az érzékekhez beszél, nem az egyén lelki tevékenységének alapját képezi. A hallás a belső rezgést tudatja az emberrel. Annak érzékelése, hogy egy hangzó ezt vagy azt jelenti, nem csupán hallás. Az érzék, amely ebben a beszéd érzékeként fejeződik ki, éppen egy másik érzékről tudósít, a beszédérzékről. Ezért tud a gyermek már hosszú ideje beszélni, vagy az elmondottat megérteni, mielőtt megtanul megítélni. Először a beszéden tanul meg ítélni. Micsoda nevelő a beszédérzék, éppen úgy, mint a látó-, vagy hallóérzék is ilyen nevelő az első évek alatt! Nem tudunk változtatni azon, amit az érzékszerv érzékel; ezen nem tudunk semmit elrontani. Éppen így van ez a színeknél, mint a beszédhangzó benső mivoltának érzékelésénél. Szükséges, hogy a beszédérzéket egy sajátos érzékszervnek nevezzük. Ez a kilencedik érzék.

Majd eljutunk a tizedik érzékhez. Ez a mindennapi emberi életben a legmagasabb rendű érzék. Általa az ember képes arra, hogy megértse a fogalmat, amelyet beszédhangzókba öltöztet. Ez éppen olyan érzék, mint a többi. Ezáltal ítélni tudunk, ezáltal kell fogalmakkal rendelkeznünk. Ha a léleknek meg kell szólalnia, akkor képesnek kell lennie arra, hogy a fogalmakat érzékelni tudja. Erre a fogalomérzék teszi képessé. Így ebben egy tizedik érzéket soroltunk fel.

De egy érzéket teljesen elfelejtettünk, mondhatják, a tapintóérzéket. Kétségtelenül! A tapintóérzéket általában összekeverik a hőérzékkel. Hogy ezt így lehet mondani, abból ered, hogy azok keverik össze, akiknek nincs szellemi vezérfonaluk. A tapintóérzéknek elsősorban persze csak hőérzék-jelentése van. Ilyen érzéknek nevezhetjük úgyszólván nagyjából az egész bőrfelületet. Bizonyos mértékig ez is a tapintóérzékhez tartozik. Mégis, helyesen szemlélve, nemcsak az a tapintás, amit akkor teszünk, amikor megérintünk egy tárgyat, felületét érezzük; az is tapintás, ha szemünkkel valamit keresünk. A szaglóérzék és az ízlelő-érzék is tud tapintani. Amikor szaglászunk, akkor a szaglóérzékkel tapogatunk. A hőérzékig bezárólag a tapintás az érzékszervek közös tulajdonsága, a negyediktől a hetedikig. Ezekről az érzékszervekről tehát úgy beszélhetünk, mint a tapintás érzékszerveiről. Csak a fiziológia durva szemléletmódja veheti egy érzékhez azt, ami az érzékek egész sorozatát illeti meg, a szaglóérzéket, az ízlelő-érzéket, a látóérzéket és a hőérzéket. A hallóérzéknél megszűnik a lehetőség, hogy tapintóérzéknek nevezzük; még kevésbé lehetséges ez így a beszédérzéknél és ismét kevésbé a fogalomérzéknél. Ezeket az érzékszerveket ezért a felfogás érzékeinek nevezhetjük. Míg a tapintóérzéknél olyasmivel van dolgunk, ami a felületen marad, ami nem tud behatolni a dolgokba, addig a hőérzékkel elsősorban behatolunk a dolgokba, majd egyre mélyebbre és mélyebbre. Ezek a felsőbb érzékek a dolgok bensőjéből nyújtanak megértést és fogalmakat számunkra, és ezért fogalomérzékeknek nevezzük őket.

Ebből látják, hogy mielőtt a szaglóérzékhez érünk, három másik érzékszervet soroltunk fel, amelyek az egyén benső világáról tudósítanak bennünket. Ebből szerzik ismereteiket. Majd a bel- és a külvilág határához jutunk, elsősorban a szaglóérzék által, és ezután a magasabb érzékek segítségével mindig mélyebbre és mélyebbre jutunk a külvilágba.

Van-e valami ez alatt és e fölött? Amit felsoroltunk, csak egy kivonat. Ez alatt és e fölött más érzékszervek rejlenek. A fogalomérzéktől felemelkedhetünk az első asztrális érzékhez, és eljuthatnánk azokhoz az érzékekhez, amelyek behatolnak a szellemibe. Találhatnánk egy tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik érzékszervet. Ezt a három ismeretlen érzékszervet itt elsősorban csak megemlítjük. Akkor beszélünk róluk pontosabban, ha holnap vagy holnapután felemelkedünk a fizikaiból a szellemiségbe. Ezek mélyebbre vezetnek bennünket a szellemi élet alapjaiba, ahová a fogalom nem hatol be. A fogalom egy bizonyos helyen megáll. A fogalom túloldalán rejlik az, ami csak a magasabb érzékekkel érzékelhető. A szaglás megáll saját bensőnk előtt. Ahogy a szaglás alatt még három érzékszervünk van, úgy a fogalomérzék felett még három magasabb érzékszerv, amelyekkel a szellemi dolgok külsejébe hatolunk be, ahogy minden alsóbb érzékszervvel a fizikai dolgok külsejébe.

De ma a fizikai síkon maradunk. Ezért soroltuk fel azt, ami a fizikaiság érzékeléséhez tartozik. Nem volt szükségtelen, hogy így a dolgok egyfajta alapozásába bocsátkozzunk. Mivel ezeket elfelejtették, a tudományokban minden szörnyű módon össze van keverve, a filozófiáig és a megismeréselméletig menően. Általában így beszélnek: mit ismerhet meg az ember az egyes érzékszervekkel? – Nem tudják megnevezni a különbséget a halló- és a látóérzék között. Éppen úgy beszélnek hanghullámokról, mint fényhullámokról, anélkül, hogy figyelembe vennék, hogy a látóérzék kevésbé mélyen hatol be a dolgok mélyébe, mint a hallóérzék, amely mintegy a külvilág lelki természetét nyilatkoztatja meg. A három, még magasabb érzékkel, a tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik érzékkel is a dolgok szellemébe hatolunk. Minden érzékszervnek van egy másik természete, jellege és lénye. Elsősorban ezt kell figyelembe venni. Ezért igen sok fejtegetést, amelyek manapság a látóérzék természetéről és a környezethez, mégpedig a fizikához való viszonyáról szólnak, már eleve úgy tekinthetnek, mint amelyek egyáltalán nem számoltak az érzékszervek természetével. Tévedések épültek fel arra, hogy félreismerték az érzékszervek lényegét. Ezt hangsúlyoznunk kell, mivel az itt elmondottakkal a népszerű leírások egyáltalán nem számolnak. Igen, a népszerű könyvek éppen az ellenkezőjét mondhatják erről. Olyan dolgokat olvashatunk ott, amelyeket olyan emberek írnak, akiknek fogalmuk sem lehetett az érzékszervek lényegének természetéről. Világossá kell tennünk a magunk számára, hogy a tudománynak a maga álláspontjából másként kell beszélnie, hogy tévedésbe kell esnie, mivel a fejlődés olyan volt, hogy a fontos dolgot sokszorosan elfelejtették. Ez az antropozófia első fejezete: érzékszerveink valóságos természete és lényege.

Második előadás

Berlin, 1909. október 25.

Tegnapelőtt bizonyos mértékig csak felsoroltuk az emberi érzékszerveket, de oly módon, amely magából az ember lényéből adódik. Nem dobáltuk össze-vissza őket, ahogy az legtöbbször az érzékekkel foglalkozó fiziológiában történik, mivel ott nem ismerhetik a megfelelő összefüggéseket. Felsoroltuk és egymás mellé illesztettük őket, hiánytalanul, az ember lényének megfelelően. S ma az lesz a kötelességünk, mivel az emberi érzékek területe az egyik legfontosabb, hogy ezt felhasználjuk az emberi lény pontosabb szemlélésénél, hogy éppen az ember érzékszervi lényét behatóbban szemléljük.

Azzal az érzékszervvel kezdtük, amelyet életérzésnek, vagy életérzéknek, vitális érzéknek neveztünk. Meg kell kérdeznünk önmagunktól: min alapul valójában a szó igazi értelmében ez az életérzék? – Eléggé mélyen alá kell szállnunk az emberi szervezet öntudatlan alapjaiba, ha képet akarunk alkotni arról, miből ered az, amit életérzéknek nevezünk. Itt természetesen mindent csak vázolni tudunk. Elsősorban van egyfajta sajátos együttműködés a fizikai test és az étertest között. Ez a tény akkor adódik, ha megpróbáljuk megállapítani, mi képezi az életérzék alapját. Az emberi lény legalsó tagja, a fizikai test és az élettest egészen meghatározott viszonyban van egymással. Ez úgy jön létre, hogy az étertestben valami más jelenik meg, és telepszik meg, úgyszólván áthatja azt. Az étertestet behálózza és átfolyik rajta valami más. Ez a más olyasmi, amit az ember alapjában véve ma még tudatosan egyáltalán nem ismer. A szellemtudomány mégis meg tudja mondani, mi működik az étertestben, és hatja át, mint a víz egy szivacsot, képszerűen szólva. Ha ezt szellemtudományosan vizsgáljuk, akkor úgy találjuk, hogy ez hasonló ahhoz, amit az ember egykor, a távoli jövőben szellememberként, vagy atmaként fog kifejleszteni. Ma ez az atma önmagától még nincs meg benne; ezt még a környező szellemi világból csak úgyszólván kölcsön veszi. Kölcsönadják számára, anélkül, hogy ebben tudatosan részt vehetne. Később, a távoli jövőben, önmagában kell kifejlesztenie. A szellemember, vagy atma tehát az, ami áthatja és átjárja az étertestet. Mit tesz ez az atma az étertestben? Ma az ember még nincs abban a helyzetben, hogy szellememberrel, vagy atmával rendelkezzék önmagában, ezért ez a jelen korban még egyfajta ember felett lévő lény az emberben. Ez az ember felett, az atma, azáltal fejeződik ki, hogy összehúzza, összeszorítja az étertestet. Ha erről a külső érzéki világból akarunk képet kapni, akkor mintegy a hidegség fagyos hatásával hasonlíthatjuk össze. Ami egyszer az ember legmagasabb tagja lesz, amihez ma még nem eléggé érett, az összeszorítja őt. Ennek az a következménye, hogy éppen az étertest szorul össze, hogy az ember asztrálteste, az asztrális mintegy kipréselődik, és olyan mértékben, ahogy az étertest összepréselődik, a fizikai test is feszültté válik. Fagyos feszültségek lépnek fel benne. Ez tehát úgy van, mintha önök kinyomnának egy szivacsot. Az asztráltest úgyszólván levegőt hoz létre, kipréselődik, kinyomódik. Az asztráltestben lejátszódó folyamatok az érzés-élmények, a kedv és kedvetlenség élményei, öröm és fájdalom, és így tovább. A kipréselődésnek ez a folyamata az, ami életérzésként jelenik meg bennünk, például, mint szabadságérzés, az erő érzése, a bágyadtság érzése.

Nos, menjünk egy kissé tovább felfelé. Második érzékszervként a sajátmozgás-érzéket soroltuk fel. Itt az ember étertestében ismét olyasmi működik, amit ma még nem tudatosan birtokolunk. Az étertestet ugyanis átitatja és átjárja valami, mint egy szivacsot a víz, és ami átitatja és átjárja, az az életszellem vagy a buddhi, amit majd egyszer magából fog kifejleszteni. Ma persze ez csak előzetesen adott számunkra a szellemi világból. A buddhi vagy az életszellem másképp működik, mint a szellemember. Ez úgy működik, hogy az asztráltestben bekövetkezik egyfajta nyugalom, mint a nyugvó vízben. Az étertestben, majd a fizikai testben fellépő egyensúly következménye a kiegyenlítettség, egyensúly az asztráltestben. Ha ezt a kiegyenlítettséget kívülről megzavarja valami, akkor ezt az asztráltest magától ismét kompenzálni akarja. Ha egy mozdulatot teszünk, ami egyenlőtlenséghez vezetett, ismét egyensúlyba jut. Nyújtsuk ki például a karunkat, ekkor egy asztrális áramlat megy vissza a kinyújtott karral ellenkező irányban, és így van ez minden mozdulatnál szervezetünkben. Mindig, amikor egy fizikai helyzetben egy bizonyos változás történik, akkor a szervezetben, ellenkező irányban egy asztrális áramlat mozdul meg. Így van ez a szemhunyorításnál, a lábmozgásoknál. Ebben az asztráltestben fellépő, belsőleg átélt kiegyenlítési folyamatban nyilatkozik meg a sajátmozgás-érzék.

Eljutunk most egy harmadik elemhez, amely az ember étertestét tudja áthatni. Ez a harmadik elem olyasmi, ami az ember még tudatának legcsekélyebb részéig sem jutott el, mégpedig a manasz, vagy a szellemén. Mivel azonban az ember földi feladata az, hogy ezt a manaszt kifejlessze, így érthető, hogy az étertestre másképpen hat, mint az életszellem, vagy szellemember, amelyeket csak a távoli jövőben fogunk kifejleszteni. Ez különben ma már az ember megismerési feladata. Ezért másként működik az étertesten, mint mondjuk az életszellem. Ez kitágítóan hat az étertestre, nem görcsösen, összehúzva, és ennek az a következménye, hogy az életérzékkel az ellenkező történik, mint amit hidegnek nevezünk. A manasz hatását az étertestre ahhoz hasonlíthatjuk, mintha meleg áramlana be egy térbe. Mintegy meleg árad bele a manasz belépésekor az étertestbe, és azt rugalmasan kitágítja. Ennek következménye, hogy az asztráltest is elvékonyodik, de anélkül, hogy kipréselődne, és benne tud maradni a kitágult étertestben. Míg az érzékszervi észlelés az életérzéknél azon alapul, hogy az asztráltest kipréselődik, létrejön az, amit statikai, vagy egyensúlyérzéknek neveztünk, mégpedig azáltal, hogy az étertest kitágul, és ekkor az asztráltest mintegy bensőleg több helyet kap. Az asztráltest magában kevésbé sűrű lesz, vékonyabbá válik. Az asztrál- és étertest elvékonyodásának következményeként most a fizikai szubsztanciának is megvan a lehetősége, hogy valamely módon megnyúljon és kitáguljon. Az atma hatására a fizikai test görcsösen összehúzódott, a buddhi hatására egyensúlyba került, a manas hatására azonban megkönnyebbül, így részecskéit bizonyos helyekre kitolhatja. Az ilyen kitolódás által jöttek létre azok a szervek is, mint a három, kis félkör-alakú csatorna a fülben, amelyek egymással derékszögben állnak, a tér három irányának megfelelően. Ezek úgyszólván a fizikai test érzékszervi anyagának támaszai. Az ilyenfajta szervek, mint új képződmények a legkülönbözőbb módon jönnek létre, csodálatos képződmények, amelyek nem úgy keletkeznek, hogy belülről növekszenek, hanem kívülről mentesülnek a tehertől, és a nyomás megszűnik. Azáltal, hogy az asztráltest tovább tud tágulni, képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Egyensúlyba kell kerülnie a külvilággal. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ferdén áll, sőt összeesik. Az első két érzékszervre ez nem érvényes, de erre az érzékszervre az a feladat hárul, hogy egyensúlyba jusson. Ha valahová befelé törekszünk, akkor úgy kell ezt tennünk, ahogy tudjuk; például a térben annak három irányába befelé. Ezért nő az a három, félkör-alakú csatorna a fülben a tér három irányába, egymásra merőlegesen. Ha ezek a szervek megsérülnek, akkor megszűnik a statikai érzék működése, és az ember szédül, elájul és hasonlók. Ha állatokkal van dolgunk, akkor a dolog úgy áll, hogy az állatok túl korán szálltak alá a fizikai anyagba, így náluk a fizikai anyag még jobban megkeményedett. Valóságos kőképződmények alakulnak ki, az otolitek. Ezek úgy helyezkednek el, hogy lemérhető és érezhető rajtuk az egyensúly.

Így, úgyszólván belülről kifelé haladva, három érzékszervet beszéltünk meg. Az utolsó érzékszerv szilárdan áll annak határán, amit az ember bensőleg él át, és aközött, amit át kell élnie, hogy be tudjon tagozódni a külvilágba. A legutóbbi időben a külső, az érzékszervi tényekhez tapadó tudomány úgyszólván az orrával ütközött abba, hogy érzékszerveinknek e három területét végül is elismerje. Itt éles különbséget kell tennünk, ahogy mindig is tesszük, aközött, ami a kutatás tényleges eredménye, és azon vélemények között, amelyekkel a tudósok csoportlelke jelenleg a maga elégtelen gondolkodásával rendelkezik. Éppen ezen a területen mutatkozott meg, hogy tévednie kell, ha nincs meg a vezérfonala, amely átvezet a labirintuson, mert éppen itt igen gyengén áll. Ilyen módon összevetették ezeket a képződményeket, amelyek egy emberi érzékszervet jelentenek, a növényvilág bizonyos szerveivel, ahol szintén egyfajta egyensúlyt eredményez a növény bizonyos képessége esetén az, hogy az ilyenfajta részecskék áthelyeződnek. Mivel azonban a modern gondolkodót általában mindig akkor hagyja el a logikája, ha helyes szemléletet kellene kialakítania a dolgokról, így arra a különös eredményre jutott, hogy a növényeknek is lenne egyensúlyérzékük. Az ilyen logika azonban azon az állásponton alapul, amelyet már gyakran egy képpel jellemeztem és mutattam be. Mivel egy bizonyos növény, ha valamely rovar közeledik hozzá, a növény, hogy azt csapdába ejtse, leveleit összehúzza, így felületesen azt mondjuk erre, hogy a növény egy megfelelő érzékéről kell beszélnünk. Ismerek azonban egy olyan szerkezetet, amely ezt kiválóan tudja, sőt addig megy, hogy apró állatokat is odacsalogat, és bekapja őket, nevezetesen az egérfogót. Ugyanolyan joggal, ahogy azt, amit az emberi érzékszervekről mondanak, átviszik a növényekre, akkor ezt az egérfogóra is át lehetne vinni. Éppen ilyen ostoba módon alkalmazhatnánk ezt a mérlegre, annak egyensúlyára, és beszélhetnénk a mérleg egyensúlyérzékéről. Az ilyen fonákság a hiányos gondolkodásból származik, amely nem eléggé terjed ki arra, hogy a dolog lényegébe megfelelően be tudjon hatolni.

Ilyen módon van három érzékszervünk, amelyekre a mai tudomány bizonyos módon kiterjesztette polipkarjait, amelyeken azonban először meg kell tanulnia uralkodni, ha megtalálja a szellemtudomány fonalát, és képes lesz alkalmazni. Csak akkor lesz képes helyesen megérteni az emberi szervezet épületét, amilyen az valójában, éppen azon kölcsönhatások befolyására, amelyeket jellemeztem. Ehhez azonban szükséges, hogy az egész embert bensőjéből kiindulva tudja megfigyelni, és felfogni.

Elérkezünk a szaglóérzékhez. Itt feltehetjük a kérdést: valójában miért hagyjuk ki azt, amit a tudomány tapintóérzéknek nevez, és általában leginkább beszél róla? Erről az egész területről szóló néhány előadás esetében egyes dolgokat elég gyorsan figyelmen kívül hagyhatunk, mások viszont mintegy paradoxul hangzanak. A tapintóérzéket kihagytuk, mivel az, ahogy általában jellemzik, a fiziológia egy kitalálása, fantáziaképe. Mint ilyen, egyáltalán nem létezik, mivel tapintásnak az érzékek egész sorát nevezhetjük. Nem beszélhetünk azonban a tapintás tulajdonképpeni érzékszervéről. Mi történik akkor, ha tapintunk? Tegyük fel, hogy megfogunk egy tárgyat. Ami ott történik, valójában teljesen az egyensúlyérzékre tartozik. Ha egy testrészt megnyomunk, akkor a testrészben lévő egyensúlyt megzavarjuk, és semmi más nem történik, mint ami az egyensúlyérzékben áll elő. Ugyanez az eset, amikor az ember egy asztalra nyomást gyakorol, egy bársonyos felületen végigsimít, vagy egy kötelet húz. Ezek csak egyensúlyi módosulások saját magunkban, ha nyomás, húzás, vagy végigsimítás, és így tovább megy végbe, mint tapintási folyamat. A tapintóérzéket mindig ott kell keresnünk, ahol az egyensúlyérzék tevékenykedik.

A tapintóérzékről a tudományban a leghamisabb felfogások léteznek. Nyomásról beszélnek, anélkül, hogy belemélyednének e tény lényegébe. Az átlagember számára egy nyomás olyasmi, ami felől tovább nem kérdezősködik. Annak számára azonban, aki szellemtudományosan szemléli a dolgot, a nyomás összefügg ezzel a kérdéssel: milyen zavar jön létre itt a szervezet egyensúlyában, és ennek következtében milyen kiegyenlítődés szükséges az asztráltestben? – Abból, ahogy ezt a nyomásérzéket félreértik, amely a tapintóérzék egy része lenne, megérthetjük, hogy ezt kérdezik: miért nem nyomja össze az embert az az óriási atmoszférikus nyomás, amely ránehezedik? – Ha a külső nyomással így állna a dolog, akkor óriási nyomás nehezedne testünkre. Egy tudásvágyó ifjú a fizikaórán erről kérdezősködött, és ezt a választ kapta, hogy a nyomásnak és az ellennyomásnak, amely belülről kifelé hat, testünkben egyenlőnek kell lennie, és ezek kölcsönösen kiegyenlítik egymást. Úgy tartják, hogy az ember belül éppen annyi levegővel van kitöltve, és ennek következménye, hogy kívülről éppen akkora nyomás nehezedik rá, s így mindkét egyformán nagy, egymással szembenálló nyomóhatás kiegyenlíti egymást. Egyensúly lép fel, és az ember nem nyomódik össze. Ha azonban az érintett ifjú felvilágosodott, akkor ellenvetést tesz, és azt mondja: már gyakran belemerültem a vízbe, és a víz teljesen beborított, de nem nyomódtam össze, pedig testem belseje nem volt tele vízzel; különben megfulladtam volna! – Ebben az az abszurditás, hogy hová vezetnek a dolgok, ha külsődlegesen, tisztán materiálisan értelmezzük őket. A valóságban egy kiemelkedő szellemi folyamatról van szó, ha nyomás nehezedik ránk. Egészen asztráltestünkig menően vezet bennünket az, ha az egyensúly zavarait ki kell egyenlíteni. Ha nyomás nehezedik ránk, akkor megváltozik az egyensúly, akkor beletoljuk az asztráltestet az összenyomott részbe, és ismét helyreállítjuk a megzavart egyensúlyt, sőt engedjük, hogy ez mintegy ebbe az irányba igazodjék. Asztrális értelemben úgyszólván mindig egy kis dudor van ott, ahol nyomás éri. Ez a kiegyenlítő, tisztán asztrális hatás olyan erős, hogy belülről a kívülről jövő levegő egész nyomását képes legyőzni. Itt a szellem szinte betű szerint kézzelfoghatóvá válik; az ember mégsem veszi észre.

Mi történik viszont a szaglóérzéknél? Itt az emberi szervezet valami olyasmit ragad meg, ami már közelebb áll tudatunkhoz, mégpedig magához a tudati lélekhez. Amit a szellemtudomány tudati léleknek nevez, az lép akcióba itt, ha szaglás történik. Ez a szervezet egy meghatározott helyén működik, hogy nem csupán kinyúlás, elvékonyodás mutatkozik, hanem az asztráltest itt kifelé küldi hatását, és ez a hatás tehát túllép a szervezeten. Amíg a szaglásnál a légnemű szubsztancia az orr nyálkahártyájára tapad, az asztrális szubsztancia ugyanolyan mértékben kifelé nyomul. A szaglásnál ez az asztrális szubsztancia mindig elhagyja a szervezetet, belemerül a dologba, és mintegy nem magában, hanem ebben a dologban él, amit mi jó illatnak, párának, bűznek, vagy hasonlónak nevezünk, és élünk át. Olyan ez, mint az asztráltest egy csápja, amely a tudati lélek által jön létre.

Az ízlelő-érzék ezzel szemben úgy működik, hogy az étertestet az értelmi-, vagy kedélylélek dolgozza meg. Ez az értelmi, vagy kedélylélek küld ki asztrális áramlatokat az ízlelőszerven keresztül, és ennek szubsztanciái találkoznak a nyelvvel. – Ami az asztráltestben történik a szagláskor, egészen különleges természetű dolog. Mi áramlik ki ekkor az asztráltestből, ha szaglás történik? Ez nem más, mint akarati természetű dolog. Amit bensőleg akarati impulzusként érzünk, szagláskor szembetalálkozik a beáramló anyaggal. A szaglás folyamata egyfajta önvédő, visszatartó folyamat a beáramló anyaggal szemben. A szellemi kutatás megmondhatja, hogy minden beáramló szubsztancia nemcsak levegőszerű – ez csak mája, illúzió –, hanem ez kívülről beáramló akarat. Az akarati erők játéka jön létre a szaglásnál. Ennek következménye, mint ahogy valaki már gyanította, hogy itt a belülről és a kívülről jövő akarat kölcsönösen harcol egymással és akadályozza egymást. Erre a sejtésre valaki – Schopenhauer – egyfajta akarati filozófiát alapított. Ez azonban hamis metafizika. Amit itt Schopenhauer mindenfajta akarati erőről mond, valójában csak a szaglásra érvényes; minden más egyszerű belemagyarázás.

Ahogy a szaglóérzéknél akarati jellegű, ami kiárad, az, ami az ízlelőérzéknél kiárad a táplálékkal szemben, érzésszerű, és a beáramló anyag is érzés-jellegű. Itt, az ízlelésnél tehát az érzés az érzéssel kölcsönhatásba kerül. Minden más, ami erről szól, csupán mája, külső jel. Itt az érzések kölcsönhatása érzékszervként mutatkozik meg, ugyanis az ízlelést kellemesnek, kellemetlennek, utálatosnak, stb. érezzük. Semmiképpen sem magával az érzéssel van itt dolgunk, hanem csak az érzések megfelelő kölcsönhatásával.

A következő érzék a látóérzék. Itt úgy van, hogy most az érzőlélek dolgozik az étertesten, és beleáramlik. A folyamat itt gondolati jellegű. Egyfajta gondolkodói elv működik itt. Az érzőlélek már rendelkezik azzal, ami a tudati lélekben tudatos; bár a gondolat még nem tudatos benne. Egyfajta gondolkodás lép fel az érzőlélekben, ami kiáramlik a szemen keresztül. Itt tehát megfelelő gondolati szubsztancia áramlik kifelé. Ennek sokkal nagyobb rugalmassága van, mint a két másik szubsztanciának, amelyek a szagló- és az ízlelő-érzéknél áramlanak ki, és ezért ez sokkal messzebbre is ér. Úgy van ez, hogy az emberből valóban asztrális anyag áramlik ki, és rákerül a dolgokra. Nem oly módon, hogy a fény éterhullámai a szembe jutnak, amely azután kivetíti a kapott képet! Ott mégis csak kellene ülnie valakinek, aki ezt a kivetítési munkát végzi. Ez mégis szörnyen babonás elképzelés lenne, ez a valami, ami ott vetít. A tudomány, amely oly büszke naturalizmusára, engedi, hogy adott esetben groteszk módon a sokat gáncsolt fantázia segítse ki. Egyfajta asztrális elem áramlik rá a dologra, és addig hatol el, ameddig valahol a távolban ellenállásba nem ütközik, és egy másik asztrális elem nem helyezkedik szembe vele. Az asztrális elemek között lejátszódó ellentét alakítja ki a színeket, amelyeket a dolgokon látunk. A szín a dolgok határán keletkezik, ahol az emberből kiáramló asztrális összetalálkozik a dolgok asztralitásával. A külső és a belső asztrális határán keletkeznek a színek.

Igen figyelemreméltó, ha például tekintetbe vesszük, hogy valójában már az érzőlélekben öntudatlanul létezik egyfajta gondolkodás, amely először az értelmi lélekben kerül napvilágra, és csak a tudati lélekben válik tudatossá. Ha a dolgokat mindkét szemünkkel szemléljük, ez ténylegesen két benyomásnak tűnik, s ezt egyfajta gondolatiság hozza létre, amely egyelőre nem ér el a tudatig. Amikor ennek be kell lépnie a tudati lélekbe, mindkét gondolat-mozzanatnak együtt kell működnie; meg kell tenniük az utat az érzőlélektől fel a tudati lélekig. Ezt az utat egy külső jelzéssel jól tudjuk szemléltetni: itt van a két kéz. Mindegyik kéz önmagában is érezhet, de csak ha a két kéz keresztezi egymást, akkor van olyan érzésünk, hogy az egyik kéz érzi a másikat, csak az egyik érintésével tudja a másikat, mint egy külső tárgyat a tényleges tudatba emelni. Ha azoknak a benyomásoknak, amelyeket gondolati munkával kapunk az érzőlélekben, az ember tudatába kell kerülniük, akkor keresztezniük kell egymást. A látásnál ennek az a következménye, hogy mindkét látóideg keresztezi egymást az agyban. A látóidegeknek ez a kereszteződése azon alapul, hogy a tudatalattiban, az érzőlélekben létrehozott gondolati munka a kereszteződés által felemelkedik a tudati lélekbe, azáltal, hogy az egyik tevékenység a másikon érezhetővé válik. Így épül fel a fizikaiság a szellemiségből, és csak az antropozófia segítségével érthetjük meg az embert a legfinomabb anatómiai részletekig menően.

A következő a hőérzék. Itt ismét van valami, ami hatásával a hőérzéket közvetíti az emberben. Ez maga az érzőtest, amely működésbe hozza asztrális szubsztanciáját, és kifelé áramoltatja, ha egy hő-élmény jelenik meg. Ez akkor lép fel, ha az ember valóban képes arra, hogy asztrális szubsztanciáját kifelé küldje, anélkül, hogy ebben akadályozva lenne. A fürdőben nem melegszünk fel, ha az éppen olyan meleg, mint mi, ha tehát egyensúly áll fenn közöttünk, és környezetünk között, és mi semmit sem veszünk fel ebből. Ha belőlünk meleg áramlik ki, vagy belénk tud áramlani, akkor meleget, vagy hideget érzünk. Ha a külső környezet nem meleg, akkor meleget áramoltatunk rá. Ha mi szűkölködünk a melegben, akkor magunkba áramoltatjuk a meleget. Itt ismét kézzelfogható, hogy egy ki- és beáramlás történik. Kiegyenlített állapotban azonban a meleg kívül és belül nem érzékelhető. A hő-élménynek mindig az emberi érzőtest működésével van dolga. Ez mindig erősebben árad ki, ha megérintünk egy tárgyat, amely egyre melegebbé válik. Ami befelé áramlik, egyre jobban kényszerít bennünket, és az érzőtestnek ennek megfelelően jobban ki kell tágulnia. Ez azonban csak egy megszabott határig megy. Ha nincs többé lehetőség arra, hogy az érzőtestből erőt áramoltathassunk ki, akkor már nem bírjuk tovább a hőt, és megégetjük magunkat. Akkor is minden alkalommal égést kellene éreznünk, ha érzőtestünkből már nem áramolhat ki több szubsztancia, amikor megérintünk valami igen hideget. Fogjunk meg egy igen hideg testet, amely megakadályozza, hogy érzőtestünkből szubsztancia áramolhasson ki, mivel az érzőtest semmit sem ad le számunkra, így a mértéktelen hideg is úgy tűnik, mint az égés, és hólyagokat okoz. Mindkettő ugyanazon a hatáson alapul.

Most a felé a terület felé fordulunk, amit hallóérzéknek nevezünk. Ebben az ember éterteste vesz részt. Ez az étertest azonban, ahogy ma rendelkezünk vele, a valóságban képtelen leadni valamit anélkül, hogy tartós veszteség ne érne bennünket, ahogy még az érzőtest képes erre. Atlantisz kora óta az étertest úgy van megformálva, hogy semmit sem tud már leadni, mivel akkor ezt az ember életereje nélkülözné. Tehát annak egészen más úton kell történnie, ha létre kell jönnie a hallásnak. Itt az ember semmit sem tud már leadni. Önmagából az ember a hőérzéknél semmiféle magasabb érzékszervet sem tud kifejleszteni. Ha itt nem lépne be valami az emberbe, ami ő magának nincs, akkor nem jöhetne létre semmiféle hallás. Ezért az embert olyan lényeknek kell áthatniuk, amelyek saját szubsztanciájukat rendelkezésére bocsátják. Az emberi szervezet ezért át van szőve olyan lényekkel, amelyek átitatják, mint egy szivacsot. Ezek azok a lények, amelyeket Angeloi-nak nevezünk, s ezek a múltban már végigjárták az emberfokot. Ők belénk, emberekbe küldik asztrális szubsztanciájukat, amelyet az emberek magukévá tesznek, és engedik, hogy működjék bennük és kiáradjon belőlük. Ez a szubsztancia a füllel szemben áramlik, ami a hangot hozza számunkra. Ezeknek a lényeknek mintegy a szárnyain belépünk abba a bensőbe, amit a dolgok lelkének tanultunk meg felismerni. Itt tehát olyan lényekkel van dolgunk, amelyek az ember fölött állnak, kitöltik az embert, de az ember saját asztrális szubsztanciájával azonos természetűek.

Van azonban még egy magasabb érzékszerv, mégpedig a beszéd-, vagy a szó-, illetve a hangzó-érzék. Ahol ezt figyelembe vesszük, ott az embernek ismét semmije sincs, amit magából leadhatna. Ezért itt olyan lényeknek kell beavatkozniuk, amelyek szubsztanciájuk szerint hasonlóak azokhoz, amelyekből az emberi étertest áll. Természetesen megvan a megfelelő asztrális szubsztanciájuk is; ez azonban itt kiszorult a külvilágba. Ezeknek be kell hatolniuk az emberbe, odaadják étertestüket, és ezt az erőt az ember azután ismét ki tudja áramoltatni a környezetbe. Ezek az Archangeloi, az arkangyalok. Ők egészen más szerepet játszanak, mint az angyalok. Ők eredményezik azt, hogy az ember a hangzót nemcsak hallani, hanem értő módon átélni is képes. Ők érik el azt, hogy az ember nemcsak képes rá, hogy egy hangot, egy g-t, vagy cisz-t halljon, hanem arra is, hogy ha egy hangzót hall, akkor átél valamit, mégpedig azt, ami a hangzó bensője; hogy például a hangzóérzéknek megfelelően fog fel egy A-hangot. Ezek a lények nem mások, mint amiket népszellemeknek, az egyes nép-individualitások szellemeinek nevezünk. Amíg a hallóérzéknél az angyalok a levegőhatásokon keresztül, külsőleg fejtik ki munkájukat, úgy, hogy a fülben kezelik a levegőt, az arkangyalok azt, ami kívül, a levegőben történik, más hatásokkal állítják szembe. Ezáltal egyfajta nedves szubsztanciában nedv-hatásokat idéznek elő. Működésük révén a nedvkeringés bizonyos irányt vesz fel. Hogy például az ember az A-ban a hangzónak megfelelő értelmet érzékel, azt is a finomabb nedvek okozzák. Ennek a munkának a külső kifejeződése abban rejlik, hogy megformálják az egyes népek jellegét, az emberi szervezet sajátos kifejeződését, amennyiben az egy bizonyos néphez tartozik. Ezek a lények különösen ezen a területen működnek. Ezért mondhatjuk, hogy a nedvek másként folynak egy emberben, és az egész szervezete másként működik, aszerint, hogy az egyes arkangyal-lények ezt vagy azt a hangzót hozzák el annak a népnek, amelyhez tartozik. Ha például egy nép „Aham”-ot – az én szanszkritül – mond az énre, akkor, amit különben mindig az emberi énről szóló elméletek is tartalmazhatnak, azzal ezeknek az elméleteknek semmiféle szerepük sincs. A két egymás utáni A egyfajta eredeti organizációt eredményez, és az ehhez a néphez tartozó egyénnek olyan érzése kell, hogy legyen az énről, aminek ez a két egymásra következő A felel meg. Ha egy nép az I-t a ch-val köti össze (németül: ich = én – a ford.), akkor egészen más hatás lép fel. Egy ilyen népnek más képzetének kell lennie az énről. Az I egy bizonyos árnyalatot, egy sajátos színezetet rejt magában; ezt oltja bele a népszellem az organizmusba az én felfogására vonatkozóan.

Az is nagy különbség, hogy valamit az A és az O, vagy az I és E egymásutániságával jelölünk. Az egész népszellemnek eszerint kell változnia. Az „Amor”-nak például más érzésbeli árnyalata van, mint amikor „Liebe”-t (szeretet, szerelem) mondunk. Itt jellemzően a népszellem működését látjuk. Nem közömbös, hogy például az „Adam” szót az izraelitáknál az első emberi formára, a régi perzsáknál azonban az énre alkalmazzák. Egészen más érzésbeli értéke van annak, ami ilyen módon felébred a különböző népeknél. Itt a nyelv misztériumát, vagy még inkább első elemeit hangsúlyoztuk.

Itt azoknak a szellemeknek a működéséről van szó, amelyek a hierarchiák sorában az arkangyal-fokon állnak és áthatják az embert a hangzó-érzékkel, és eltöltik annak nedves szubsztanciájával. Azt érzékfelettihez felemelkedő ember számára az egyik legnagyobb élmény, amikor kezdi megérezni, milyen különbség rejlik a hangzók formáló-erejében. A hangzó erejének kiemelkedő hatása leginkább a nedves elemben mutatkozik meg, a hang erejének hatása pedig a levegőben.

Ekkor az is érezhető, hogy milyen jelentősége van annak, ha valaki kényszerítve érzi magát, hogy valamely lényt az „Eva” névvel jelöljön meg. Ha az érintett valami mást akar kifejezni, ami úgy viszonylik ehhez, mint a szellemi az érzékihez, akkor ennek a tükörképét használhatná, és így az „Ave”-t kapná, mint az Üdvözlégy, Mária kezdetét. Ez ellentétes érzést kelt az emberi szervezetben, mint amikor „Eva”-t mond.

Az „Eva”-nak egy másik megfordítása lenne a „Jahve” szó előtt a J-vel, amely az Istent jelöli az Ótestamentumban. A Jahve és az Eva között mindenfajta kapcsolatot fel tud ismerni az, aki behatol a hangzók természetébe, ha magasabb megismeréshez jut.

A nyelv nem önkényesen jött létre; ez szellemi termék. Ahhoz, hogy szellemét érzékeljük, megkaptuk a hangérzéket, amelynek az egész rendszerben ugyanolyan jogosultsága van, mint a többi érzékszervnek. Mély okai vannak annak, hogy az érzékszerveket miért ilyen sorrendben soroltuk fel.

A következő alkalommal a fogalomérzékhez és a magasabb érzékszervekhez emelkedünk fel, hogy így a mikrokozmoszt szellemtudományosan világíthassuk meg.

Harmadik előadás

Berlin, 1909. október 26.

Szemlélődéseinkben eljutottunk addig, amit beszédérzéknek neveztünk, és most elsősorban azt akarjuk szemügyre venni, amit fogalomérzéknek neveztünk. Természetesen itt a szót nem a tiszta fogalom értelmében szabad használniuk; hanem abban az értelemben, ahogy a mindennapi életben beszélünk; ha valaki valamit mond az embernek, valamely szót mond, akkor az ember képzetet alkothat arról, amit ez a szó jelent. Éppen annyira mondhatnánk képzet-érzéket is. Először érthetővé kell tennünk, hogyan jön létre ez a képzet-érzék. Ehhez még egyszer vissza kell nyúlnunk a két előző érzékhez, a hangérzékhez, a halláshoz, és a beszédérzékhez, és még egyszer fel kell tennünk a kérdést: mit jelent ez egyáltalán, hogy beszédérzékünk, hallásunk van? Hogyan jön létre valójában a hangzó érzékelése, ahogy ezt jellemeztük? – Most tehát először jellemeznem kell, milyen sajátosság történik, ha az ember érzékel egy hangzót, A-t, vagy I-t, vagy egy másik hangzót. Úgyszólván a hangzó-érzékelés apparátusát kell megvilágítanunk. Mivel nem tudok egy ilyen dologról egy egész órán keresztül beszélni, csak néhány adatot közölhetek önökkel, amelyeket azután ez vagy amaz igazolhat az önök számára, amit maguktól, utánagondolással, vagy az életben végzett kutatással érhetnek el.

Tudják, hogy a zeneiségen belül a hangot, a dallamot és a harmóniát különböztethetjük meg. S önök tudják azt is, hogy a harmónia egyidejű hangok érzékelésén, a dallam egymás utáni hangok összefogásán alapul, és hogy ezután jön tekintetbe az egyes zenei hang, mint ilyen. A hangzóérzékelés mechanizmusát csak úgy tudják felfogni, ha a szemügyre veszik, milyen kapcsolatban van a hangzóban lévő hangzás magával a hangzóval. Figyeljük meg egyszer azt, mi is egy harmónia: a hangok egyidejű egymásra hatása; és azt, hogy mi egy dallam: a zenei hangok egymásra következő együttes hatása. Gondolják el, hogy tudatossá tehetik azt, amit öntudatlanul tesznek a hangzóérzékeléskor, s ekkor a következő történne.

Tisztában kell lenniük azzal, hogy az érzékelésben éppen valami tudattalan – legalábbis tudatalatti – rejlik. Ha az, ami öntudatlanul rejlik az érzékszervi észlelésben, tudatossá válna, akkor ez nem lenne többé érzékelés, érzéki észlelés, hanem egy ítéletről kellene beszélnünk, egy fogalomalkotásról, vagy hasonlóról. El kell tehát gondolniuk, hogyan történne az, ami a tudatalattiban a hangzóérzékelésnél történik, ha ezt tudatosan tudnák végezni. Gondolják csak el, érzékelnek egy dallamot. Ha ezt a dallamot érzékelik, akkor egymásután érzékelik a hangokat. Gondolják most el, hogy minden további nélkül egy dallam hangjait úgy tudnák az idősorban összecsúsztatni, hogy ugyanezeket a hangokat egyidejűleg érzékelhetnék. Ehhez természetesen szükségük lenne arra, hogy a múltat és a jövőt egymásba csúsztassák. Egy dallam közepén elsősorban már tudniuk kellene a következőt, hogy a jövőből a jelenbe csúsztathassák. Amit az ember így tudatosan nem képes végrehajtani, az a hangzóérzéknél ténylegesen, öntudatlanul megtörténik. Ha mi A-t, vagy I-t, vagy egy másik hangzót hallunk, akkor mindig egy tudatalatti tevékenység révén egy dallamot rögtön egyfajta harmóniává változtatunk. Ez a hangzó titka. Ezt a csodálatos tudatalatti tevékenységet szellemi fokon mintegy úgy hajtjuk végre, ahogy a szemen belül a különböző fénytörések szabályszerű fizikai törvények szerint történnek, amelyek csak utólag jutnak a tudatunkba. Most ugyanazt tesszük, amit a fizikus tesz, ha megmutatja, hogyan jön létre a fénytörés a szemben. Tehát egy dallam, melódia rögtön harmóniává változik. Ez azonban még nem elég. Ha csak ez történne, akkor még nem jönne létre a hangzó, ehhez még valami másnak is kell járulnia.

Tudatában kell lenniük annak, hogy minden zenei hang nem egyszerű hang, hanem amikor valamilyen hang zenei hang, ez úgy van, hogy még ha gyengén is, de mindig a felhanggal együtt hangzik. Ez a sajátossága a zenei hangnak, szemben a többi zajjal, durranással, vagy hasonlóval, hogy mindig hallatszanak a felhangok, még ha gyakorlatilag nem is hallhatóak. Ha van egy dallamuk, akkor nemcsak az egyes hangokkal rendelkeznek, hanem minden egyes hangnál a felhangokkal is. Ha egy dallamot pillanatnyilag egy harmóniává fognak össze, akkor nemcsak az egyes alaphangokat, hanem minden egyes hangból a felhangot is összesűrítik. Az öntudatlan tevékenységnek azonban még valamit meg kell valósítania: a figyelmet el kell fordítania az alaphangokról, a figyelemnek ezeket bizonyos módon el kell kerülnie. A lélek ténylegesen ezt teszi, ha az A vagy az I hangzót érzékeli. Nem mintha a többi hang nem lenne ott, hanem csak a figyelem elfordul tőlük, és azt a harmóniát csak felhangokból fogjuk fel. Csak ez a hangzó. A hangzó azáltal jön létre, hogy egy dallam pillanatnyilag harmóniává változik, majd eltekintünk az alaphangoktól, és csak a felhangok rendszerét fogjuk fel. Amit ezek a felhangok nyújtanak, az a hangzó értelme, A, vagy I. Most megvilágítottuk önöknek, mi valójában a hangzó-észlelés, éppen úgy, ahogy a látást a szemben fizikálisan magyaráztuk.

Mi tehát – s ez éppen olyan nehéz, de fontos kérdés – a képzet érzékelése, egyedül az értelem érzékelése, úgy, hogy önök tehát hallják a szót, és a szón keresztül megértik, felfogják az értelmet? Hogyan jön ez létre?

Hogy ez valami egészen sajátos, az egyszerűen abból a triviális mérlegelésből is kitűnhet az önök számára, hogy valamely dolgot a legkülönbözőbb nyelveken a legkülönbözőbb hangzókkal tudnak kifejezni. Egy dolgot egyszer „Amor”-nak, máskor „Liebe”-nek (szeretet, szerelem) neveznek. Így mindkét különböző hangzó-képben olyasmit fejeznek ki, ami mindkét esetben ugyanaz. Ez a mögötte álló képzet jelentésére utal. Amíg tehát minden népnél, minden nyelvnél másként halljuk a hangzót, rajta keresztül mindenütt ugyanazt a képzetet halljuk, azt, amely mögötte rejlik, és a hangzókép minden különbözősége ellenére ugyanaz. Ezt is érzékelnünk kell. S hogyan érzékeljük ezt?

Hogy ezt megvilágítsuk, a képzet érzékelésének folyamatát akarjuk megszemlélni, mégpedig – kérem, hogy ezt vegyék szemügyre – azzal a feltételezéssel, hogy a képzet a hangzó útján jön létre számunkra. Ha a hangzó-érzékelésnél van egy dallamunk, amely harmóniává változik, s ennél eltekintve az alaphangoktól – amelyeket a hangzó, vagy a szó-érzék ad számunkra –, szükséges, hogy ezáltal kitűnjön a hangzó értelme, hogy a figyelem a felhangok egész rendszerétől elterelődjön. Ha ezt most még lelkileg is végrehajtják, akkor visszapillantanak arra, ami a felhangokban testesült meg, arra, ami képzetként jön létre az önök számára. Ezzel ugyanakkor az is adott, hogy az ember, ha nyelvének hangzóit vagy szavait hallja, akkor úgyszólván árnyalva, színezve kapja azt, ami általánosan emberi: a képzetet, amely minden hangzón és minden nyelven átvonul.

Azt mondtuk, hogy a nyelven keresztül, amennyiben ennek hangzói vannak, magas szellemi lények nyilvánulnak meg, amelyeknek sajátos küldetésük van a földi léttel összefüggésben, a népszellemek, amelyek nemcsak titokzatos suttogásban, hanem éppen olyan titokzatos képekben működnek az emberi nedvekben, abban, ami ott a felhangok rendszerében rezeg az emberi organizmusban. Így azt kell mondanunk, hogy ami a felhangok hangjai mögött, általános emberiként rejlik, az a közös emberi szellem, amely az egész Földön áthullámzik. Ez az egész Földön áthullámzó emberi szellem ezért csak úgy ismerhető fel, ha valaki a saját helyén úgyszólván a felhangokon keresztül a nem hallhatóba, a pusztán képzetszerűségbe hallgatódzik bele. Azáltal, hogy az emberek megkapták annak lehetőségét, hogy úgyszólván szemet hunyjanak az árnyalatok fölött, eleresszék ezeket fülük mellett, és felismerjék a közös elemet, amely az egész Föld fölött hullámzik, ezáltal szerezték csak meg a képességet az emberiség történeti fejlődése folyamán, hogy felfogják az általánosan emberit. Mert csak a képzet világában fogható fel először a Krisztusszellem igazi alakjában, az általános emberiben. Azok a szellemi lények, amelyek a legkülönbözőbb formákban jelentkeznek, és jelentkezniük kell, amelyeket Ő küldött, mindegyiket a saját helyére, ahogy például azt oly szépen ábrázolja Goethe költeménye, a Rejtelmek (Die Geheimnisse), ezek a szellemek Krisztus küldöttei, amelyek feladatukat tőle kapták, ezek az egyes nép- individualitások népszellemei.

Mindez csak egy képet ad önöknek arról, mi valójában a fogalomérzék. Ezzel azonban egy egészen sajátos utat tettünk meg. Úgyszólván azt, ami a mindennapi emberi életben rajtunk lévő érzék, egyelőre kimerítettük. Azáltal merítettük ki, hogy rátekintettünk azokra az emberben lévő, tudatalatti lelki képességekre, amelyek képesek arra, hogy mintegy visszaszorítsák a felhangok rendszerét. Milyen magasabb képesség van még? Mi szorítja vissza a felhangoknak ezt a rendszerét? Mi ez tehát az emberben, ami polipkarokként kifelé hat, és visszaszorítja a felhangok rendszerét? Ez az ember asztrálteste. Az ember asztrálteste eléri azt a képességet, hogy visszaszorítsa a felhangokat, amit triviális nyelven kifejezve nem másnak hívunk, mint elfordítani róluk a figyelmet, ekkor ez az asztráltest egy magasabb képességét jelenti, mint amikor úgyszólván kevesebbet tud visszaszorítani. Mikor lesz ez az asztráltest még erősebb? Akkor lesz erősebb, ha nemcsak a felhangokat tudja visszaszorítani, ezáltal nemcsak eléri azokat a képzeteket, hogy visszaszorítja a felhangokat, és így eljut a külvilág határához, és ennek határánál a külvilágot képzetként meg tudja figyelni, hanem akkor is, ha képessé teszi magát arra, hogy ellenállás nélkül, saját, belső erejéből kiválassza asztrális szubsztanciáját. Hogy képzethez jussanak, mindig szükséges még az is, hogy visszaszorítsanak egyfajta ellenállást: a felhangok rendszerét. Ha abban a helyzetben vannak, hogy külső ösztönzés nélkül kiterjesszék asztrális „polipkarjaikat”, akkor fellép az, amit magasabb értelemben szellemi érzékelésnek nevezhetünk. Kialakulnak a tulajdonképpeni szellemi érzékelő szervek. Abban a pillanatban, amikor az ember megszerzi azt a képességet, hogy nemcsak figyelmével szorítja vissza a felhangok rendszerét, hanem ahol az elülső agyvelő egy részén – a szemöldökök között – két polipkarként ki tudja szorítani asztrális szubsztanciáját, akkor ezen a helyen kialakítja azt, amit a kétlevelű lótuszvirágnak nevezünk, az első szellemi szervnek, ahogy az imaginatív érzékszervet meg is tudjuk nevezni. Ez a tizenegyedik az érzékszervek közül. S ugyanolyan mértékben, ahogy az ember mindig jobban képessé válik arra, hogy ilyen módon önmagából, anélkül, hogy a külvilág kényszerítené, kinyújtsa asztrális szubsztanciáját, ugyanolyan mértékben alakít ki további magasabb érzékeket. A gégefő tájékán alakít ki e munka révén egy igen bonyolult érzékszervet, a tizenhat levelű lótuszvirágot, az inspiráció érzékszervét. A szív tájékán pedig azt az érzékszervet, amelyet intuitív érzékszervnek is nevezhetünk, a tizenkét levelű lótuszvirágot, és még további magasabb érzékeket, amelyeket azonban – mivel így a tisztán szellemibe jutunk – nem nevezhetünk szokásos értelemben érzékszerveknek. Tehát elegendő, hogy a fizikai, tényleges érzékszervekhez hozzáfűztük az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzékszerveket.

Nos, tegyük fel a kérdést: ez a három érzékszerv csak a szellemi látó embernél tevékeny-e, vagy van-e a mindennapi embernél is valami, amit e szervek tevékenységének foghat fel? Igen, a mindennapi embernél is van valami, amit ezen érzékszervek, az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzékszervek tevékenységének foghat fel. Ha önök pontosan felfogták, hogyan működnek ezek az érzékszervek a szellemi látó embernél, így azt fogják mondani, hogy működnek, mialatt polipkarként kifelé nyúlnak. A mindennapi embernél is léteznek ezek, csak azzal a különbséggel, hogy nem kifelé, hanem befelé nyúlnak. Pontosan azon a helyen, ahol a kétlevelű lótuszvirág létrejön a szellemi látónál, ott a mindennapi embernél is van valami, ami két, befelé nyúló polipkarként csak az elülső agyvelő tájékán kereszteződik. Így a mindennapi tudat ezeket a polipkarokat egyszerűen befelé fordítja, ahelyett, hogy kifelé fordítaná, mint a szellemi látónál.

Ami itt előttünk van, csak egy összehasonlítással tudom megvilágítani önöknek. Sokat kellene meditálniuk, ha az összehasonlítástól el akarnának jutni a tényig. Mert ez egy tény. Csak azt kell világossá tenni önmaguk számára, hogy az ember azt, ami rajta kívül van, látja, s ami benne van, nem látja. Senki sem látta még saját szívét, vagy agyát. Így van ez a szellemiségben is. A szerveket nemcsak hogy nem látjuk, hanem nincsenek is tudatunkban, s ezért nem is lehet felhasználni őket. De működnek. Azért, hogy valami nem tudatos, még tevékeny. A tudat nem dönt a valóságról. Különben mindannak, ami ebben a városban, Berlinben körülöttünk van, és amit önök nem látnak, nem kellene ott lennie. Természetesen ez olyan logika, amely szerint azok ítélnek, akik tagadják a magasabb világokat, mivel nem látják ezeket. Ezek az érzékszervek tevékenyek, de tevékenységük befelé irányul. S ennek a befelé irányuló tevékenységnek a hatását érzékeli most az ember. Hogyan érzékeli ezt?

Mialatt az imaginatív érzék kifelé árad, létrejön az, amit a mindennapi életben valamely dolog érzékelésének, a külső érzékelésnek, észlelésnek nevezünk. Hogy önök a dolgokat kívül látják, azon alapul, hogy ez az érzékszerv befelé működik. Amit kifelé érzékelésnek, észlelésnek nevezünk, azáltal van, hogy valami önökben befelé dolgozza azt, ami az imaginatív érzékben napvilágra jut. Jól különböztessék meg azonban azt, amit itt érzékelésnek nevezünk, attól, ami például egy hang. Ez még valami más, ha egy hangot hallunk, egy színt látunk, vagy érzésünk van róla. Egy színt látni, és azt mondani, hogy vörös, valami más, mintha éreznénk ezt: ez a közvetlen benyomás szerint szép vagy csúnya, kellemes, vagy kellemetlen.

Az inspiratív érzék is befelé fejti ki tevékenységét, és ezáltal keletkezik az, ami egyfajta bonyolult érzékelés, ez az érzés. Az egész érzelmi élet, amelynek több bensőségessége van, mint a puszta érzékelésnek, az inspiratív szerv tevékenysége, amely a kifelé végzett tevékenység helyett csak befelé tevékeny, S ha az intuitív érzék befelé árad, akkor keletkezik az, amit most valójában gondolkodásnak nevezünk, gondolati képeknek. Ez az intuitív érzék befelé irányuló tevékenységének sikere. Először érzékeli az ember a dolgot, azután jön az érzés, és végül kialakítja róla gondolatait.

Ezzel látni fogják, hogy az érzékek világából már a lélekvilágba emelkedtünk. Kívülről, az érzéki világból kiindulva, magában az emberben, érzésekben, érzékelésben, gondolatokban ragadtuk meg a lelket. Ha most továbbmennénk, és a magasabb érzékeket, amelyeket már nem helyesen nevezhetünk érzékszerveknek, amelyek a többi lótuszvirágnak felelnek meg, hatásukban befelé szemlélnénk, akkor ebben az egész magasabb lelkiéletet találnánk meg. Ha például a szervezetben lejjebb fekvő, nyolc-, vagy tízlevelű lótuszvirág befelé fejti ki tevékenységét, akkor egy még finomabb lelki tevékenység jön létre. S ennek a sornak a végén találjuk azt a legfinomabb lelki tevékenységet, amelyet már nem a „puszta gondolat” szóval, hanem tiszta, csupán logikus gondolatként jelölünk meg. Ez az, ami a különféle lótuszvirágok tevékenysége által jön létre. Ha most ez a csupán befelé-működés ismét megszűnik, és – ahogy hangsúlyoztam – kifelé kezd működni, ha tehát azok a polipkarok, amelyek különben befelé nyúlnak, mindenütt kereszteződnek, és lótuszvirágokként kifelé áradnak, akkor jön létre az a magasabb tevékenység, aminek a révén a lélektől felemelkedünk a szellemhez. Itt az, ami különben pusztán benső életnek tűnik számunkra, mint gondolkodás, érzés és akarat, immár a külvilágban jelenik meg, és szellemi lények hordozzák.

Ilyen módon úgyszólván megértették az embert, mialatt az érzékszervektől felemelkedtek a lelken keresztül oda, ami valójában már nem az emberben van, hanem szellemiként kívülről befelé hat, és éppen úgy hozzátartozik az emberhez, mint az egész természet, és kívül a világ többi része. Felemelkedtünk a szellemiséghez.

Amit most ezekkel a ma megadott alapvető ismeretekkel ábrázoltam önöknek, és mindkét legutóbbi előadással, az valójában az ember. Ez az ember, aki úgyszólván egy eszköz arra, hogy érzékelje a világot, lelkileg átélje, és szellemileg megértse. Így még csak ez az ember. S ami ez az ember, valójában az formálja először a testét. Nem azt ábrázoltam, mi az ember, ha készen áll önök előtt. Azt ábrázoltam, ami ott belül az emberben egyfajta tevékeny játék. Ami viszont tevékeny játék, ahol minden összeműködik – érzékileg, lelkileg és ismét szellemileg –, az formálja úgy az embert, ahogy előttünk áll a Földön.

Hogyan formálja ez az embert? Itt elsősorban is csak utalásokat adhatok önöknek, utalásokat, amelyeket azonban mindenütt igazolva láthatnak, ha a külső megfigyelések pozitív eredményeit elfogadják. Ami ott kint előttünk áll, ha a külső érzékszervekkel megnézzük az embert, csupán optikai csalódás. Ez egyáltalán nem létezik. A teljes megfigyelés számára ez egészen másként néz ki. Gondoljanak egyszer arra – hogy képet alkossanak róla –, hogy önmagukat érzékszervileg egyáltalán nem tudják érzékelni. Ha pillantásunk végigfut önmagunkon, akkor csak egy részét látjuk önmagunknak, felületünknek csak egy részét. Saját maguk sohasem észlelhetik saját tarkójukat, vagy hátukat. Mégis tudják, hogy ezzel rendelkeznek. A többi érzékszerv révén tudják, az egyensúlyérzék, a mozgásérzék révén, és így tovább. Úgyszólván egy belső tudat által tudják, hogy van valami önökön, amit önmaguk külsőleg nem érzékelhetnek. Így igen sok minden van az emberen, amit ő nem érzékelhet, amit például először meg kell értenie, ha az összes, általam jellemzett magasabb érzékszerv kialakul.

Nos, elsősorban az embernek azt a részét kívánjuk szemügyre venni, amelyet – tegyük fel, hogy a szemével – érzékszervileg ő maga érzékelni képes. Szorítkozzunk elsősorban arra a részre, amit az ember önmagán láthat. Valójában mi ez a rész, amit az ember saját maga észlel önmagán? Értsék meg pontosan a szavakat. Mivel kell észlelnie az embernek ezt a részt, amit önmagán láthat? Mindazt, amit érzékel, alapjában véve az érzőlélekkel érzékeli. Majd ha az érzőlélek útján nem kap valamiféle hírt arról, ami történik, akkor nem jut semmiféle véleményhez valamiről. Ha csupán az érzőtest kapna ilyen „hírt”, akkor ezt nem tudná felfogni. Értés nélkül állna előtte. Hogy az ember viszont érzékelni tud, azt az érzőlélek teszi, amely felfogja azt, ami ott történik. S mi az, ami szemben áll ezzel az érzőlélekkel? Mi az a rész, amely ekkor szemben áll az érzőlélekkel, ha a szem érzékeli ezt? Ez nem más, mint az érzőtest látszata, az érzőtest külső illúziója. A fogalmat mindenképpen kissé ki kell tágítaniuk. Nemcsak azzal érzékelhetnek, hogy szemüket testük felszínére irányítják, hanem ujjaikkal is odanyúlhatnak. Ott is az érzőtesttel érzékelik ezt. Az érzőtest mindenfelé kiterjed ott, ahol az ember érzékelni képes érintés, érzékelés révén. Mégsem az érzőtest az, amit az ember ott érzékel. Ha valóban látnák az érzőtestet, akkor azt is látnák, hogy ott, ahol saját látszati képüket látják, fizikai testüket, ott valami asztrális nyomul elő, és visszaszorul. Ha valami visszaszorul, akkor az felgyülemlik. Ilyen módon elől az érzőtest és az érzőlélek együtthatásával van dolgunk. Hátulról jön az érzőlélek áramlata, így a test elülső részén a bőrünkhöz ütközik, és elől beleütközik abba, ami az érzőtest. Ha két áramlat összetorlódik, akkor napvilágra kerül a torlódás. Ez éppen úgy van, mint amikor két áramlat összeütközik: akkor valami napvilágra jut. Látjuk az egyik áramlatot, és látjuk a másikat. Most azonban gondolják el, hogy nem láthatnák sem az egyik, sem a másik áramlatot, hanem csak azt, ami a két áramlat összekuszálódásából napvilágra kerül. Ez külső testiségüknek az a része, amit szemük, vagy valamely külső érzékszervük önmagukon érzékelni tud. Éppen a bőrükön határolhatják be, ahol az érzőléleknek és az érzőtestnek ez az összetalálkozása történik. Ebből egy példán láthatják, hogyan formálnak azok, amiket szellemileg vizsgáltunk, az embernek ezek a különféle tagjai magán az emberen. Látjuk, ahogy a lélek magán a testen formál. Most megyünk tovább.

Azt mondhatjuk: az emberen hátulról és elölről együttműködés áll fenn, így az érzőlélek és az érzőtest összeilleszkednek. Éppen így illeszkednek össze azok az áramlatok, amelyek jobbról és balról jönnek. Balról közeledik az az áramlat az emberhez, amely fizikai testéhez, jobbról pedig az, amely étertestéhez tartozik. Az étertest és a fizikai test egymásba csúsznak, és ahol mindkettő egymásba csúszik, ahol a fizikai test és az étertest közösen működnek, ott van az, ami ott keletkezik, a valójában érzékszervileg észlelhető ember. Balról jön a fizikai test áramlata, jobbról az étertesté; a kettő egymásba nyomul, és középen kialakul az érzékszervileg észlelhető, fizikai ember.

A továbbiakban: éppen úgy, mint ahogy vannak áramlatok balról és jobbról, elölről és hátulról, van egy áramlat fentről és egy lentről is. Alulról felfelé áramlik ugyanis az asztráltest fő áramlata, és fentről lefelé az én fő áramlata. Az érzőtestet idáig úgy jellemeztük, hogy elölről lehatárolódik, valójában azonban úgy van, hogy az asztráltest áramlata alulról felfelé áramlik, majd ezt az áramlatot megragadja egy másik, amely hátulról előre irányul, és ezáltal bizonyos módon korlátozódik. De az asztráltestben ez nem az egyedüli áramlat alulról felfelé, és elölről hátrafelé, s így az asztráltest az áramlatoknak ezzel az irányával jön létre: alulról felfelé, és elölről hátrafelé. Az emberben valóban egybefolynak mindezek az áramlatok: egy felülről lefelé, egy alulról felfelé, egy hátulról előre, egy elölről hátulra, egy jobbról balra, egy másik pedig balról jobbra.

Mi jön létre ekkor az alulról felfelé, és a felülről lefelé folyó áramlatokkal? A következő módon kívánom megvilágítani önöknek, ami itt létrejön. Egy áramlat felülről lefelé irányul. Ez nem tud akadálytalanul áramlani, mert feltartja a másik áramlat, amely alulról felfelé megy. Éppen így van annál az áramlatnál is, amely jobbról balra irányul, és így tovább. Mindegyiket feltartóztatják, és ez adja középen a fizikai test képét.

Ha megszemléljük mindkét áramlatot, amelyek hátulról előre, és elölről hátulra tartanak, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mindkét áramlatot átszelik az alulról és felülről jövők. S ezzel a kereszteződéssel jön létre ténylegesen egyfajta hármas tagozódás az emberben. Ilyen módon az egyik áramlat alsó részét szűkebb értelemben érzőtestnek nevezzük. Majd a torlódás által létrejön valami, ami annak felel meg, amit immár szűkebb értelemben az érzőtest legmagasabb fokú kialakulásának nevezhetünk, ott, ahol a tulajdonképpeni érzékszervek létrejönnek, s amelyeket önök már nem láthatnak, mert maguk a szemek is idetartoznak. Nem is szagolhatják őket, mivel maga a szaglószerv is idetartozik. Nem tudnak betekinteni a szem belsejébe, hanem a szemből csak kifelé tekinthetnek.

Ez az ember teljes érzőtestének a kialakítása. Miért neveztem meg egyáltalán két tagot, ha mindez az érzőtest? Ez azon az alapon igaz, hogy ott lent a hatás kívülről történik, és ott fent van ismét a fizikai látszata (virtuális képe) annak, amit érzőléleknek nevezünk. Az arcban elsősorban az érzőlélek kifejeződését látjuk. Az arcot az érzőlélek építi fel. S ott fent, a legfelső rész, amely a legkevésbé csúszik vissza, ez az, ahol az értelmi lélek építi fel szervét. Jegyezzék meg azonban, hogy nemcsak alulról és felülről jönnek ezek az áramlások, hanem jönnek jobbról és balról is, s így az egészet ismét átszelik. Van itt egy olyan áramlatunk, amely a test hossztengelyén fut át. Ez az áramlat az oka, hogy ott fent ismét egyfajta megosztottság jön létre. Egy rész leszakad az értelmi lélek formájából; s ez a leszakadt rész, egészen fent a határnál, ez a tudati lélek formája. Ez a tudati lélek beleformálódik ott fent az ember legbensőjébe, és ez formálja a szürke agytekervényeket is. Ott találják meg a tudati lélek munkáját az emberen. Ha úgy ismerik az embert, mint szellemi lényt, akkor azt, ami forma az emberben, ebből a szellemi lényből kiindulva könnyen megérthetik.

Így dolgozik a szellem az emberi test formáján. Minden egyes szerv úgyszólván világosan ki van vésve a szellemiségből. Az ember csak akkor tudja az agy épületét felfogni, ha tudja, hogyan kavarognak egymásba az egyes áramlatok az agyban.

Most egyszer egy részletbe akarunk bocsátkozni, hogy önök lássák, hogyan működhetnek gyümölcsözően ezek a dolgok, ha egyszer egy igazi tudomány közkincsévé válnak, a mai, külső tudomány helyett. Most ezt láttuk: ott fent a különféle áramlatok révén jönnek létre a külső szervek, például a tudati lélek, az értelmi lélek, az érzőlélek számára. Hogy megmutassuk, hogyan folytatódnak ezek a szervek az emberi bensőben, igen hosszantartó magyarázatokat igényelne. Egy másik kérdést akarunk azonban felvetni. Azt mondtuk, hogy az én felülről lefelé hat, és az asztráltest fő tömege, zöme alulról felfelé irányul, s így az asztráltest zöme és az én egy áramlatban érintkezik. Ezáltal kölcsönhatás jön létre az én és az asztráltest között, s így ezek egymásba torlódnak. Ott, ahol az énnek egyfajta tudatos tevékenységet kell végeznie, létre kell jönnie valaminek, ami az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek révén keletkezik. Így az, ami például az értelmi lélek révén jön létre, az egy emberi ítélet. Hol lehet tehát akkor lokalizálni egy emberi ítéletet? Természetesen a fejben kell ezt lokalizálni, mivel ott az ember eleven erői és lényének részei fejeződtek ki. Tegyük fel mégis sajátos példaként, hogy az emberben létre kellett jönnie egy olyan szervnek, amelyben az értelmi léleknek semmiféle része sincs, amelyben nem ítél, hanem csak a fizikai testnek, az étertestnek, az énnek és asztráltestnek kell részesednie ebből, mint a vágy, az öröm, a fájdalom hordozójának, és így tovább. Tegyük fel, hogy az emberi lény e négy tagjának, az asztráltestnek, az énnek – az ítélet és a tudat finomabb tevékenysége nélkül –, a fizikai testnek és az étertestnek együtt kellene működniük. Milyennek kellene látszania ekkor egy szervnek, amelyben ez a négy áramlat együttműködik? Egy ilyen szerv olyan lenne, hogy nem engedne ítélni, úgyszólván hagyná, hogy az ellenhatás az asztráltest benyomásához igazodjék. A fizikai és az étertestnek együtt kell működniük, különben ez a szerv nem lehetne ott. Az asztráltestnek és az énnek együtt kell működniük, különben ennek a szervnek nem lehetnének érzései, és egy benyomásra nem tudna valamiféle szimpátiát vagy antipátiát nyilvánítani. A fizikai és étertestet úgy akarjuk elgondolni, hogy számunkra együttműködjenek, és úgy akarjuk képzelni, hogy ez egy fizikai szerv, és természetesen megfelelő étertesttel kell rendelkeznie, mivel minden fizikai testnek egy étertestből kell felépülnie. Ebben az esetben e szerv étertestének egy jobb- és egy baloldali áramlata kellene, hogy együttműködjön, amely utóbbi a szerv fizikai testének áramlata. Ezek középen összetorlódnának, nem csúszhatnának egybe, és ezért egyfajta sűrűsödést idéznének elő. Majd itt lenne a két másik áramlat, alulról az asztráltesté, és felülről az éné; ezek torlódást idéznének elő. Most az áramlatoknak ezt az együtthatását egy szervben akarjuk elképzelni. Csak sematikusan akarom jelezni a dolgot; egy ilyen szerv egyes formái egészen más feltételeknek felelnének meg. Azt mondom: lenne egy szerv, valamely formában; és lenne egy áramlat, amely a fizikai testet képviseli, és egy másik áramlat, amely az asztráltestet képviseli. Ezek középen egyfajta sűrűsödést idéznek elő. A két másik, fentről és lentről jövő áramlat hasonlóképpen összetorlódik, és megsűrűsödik. Ilyen módon önök megrajzolták az emberi szívet: jobb pitvar, jobb szívkamra, bal pitvar, bal szívkamra.

Ha mindazt, amit az emberi szív tud, pontosan megjelenítik, akkor azt kell mondaniuk: éppen így kell felépülnie az emberi szívnek a szellemből! – Így építi fel az emberi szellem ezt a szívet. Ez nem lehet másként.

Egy másik példát szeretnénk felhozni. Tegnap valami figyelemreméltót mondtunk. Azt mondtuk, hogy a látási tevékenységnél alapjában véve egyfajta öntudatlan gondolkodási tevékenység van jelen. A gondolkodási tevékenység, ha tudatos, csak az agyban jön létre. Most képzeljük el az agy felépítését, hogy tudatos gondolkodási tevékenység jöhessen létre.

Most nincs időnk arra, hogy az agy egyes formáit „kifaragjuk”. Minden egyes szervnél be tudnánk mutatni, hogy olyannak kell lennie, amilyen. Az agy sémáját eleve feltételezzük, ameddig szükségünk van erre. Azt állítjuk: az agyban adott számunkra – minden mástól eltekintve – a külső hártya, majd egyfajta érburok; majd belül, az érburok és a hálószerű hártya között olyasmivel rendelkezünk, mint a gerincvelő-folyadék. Ez majd onnan indul a gerincvelőbe. Az agy belseje a tulajdonképpeni agytömeggel, idegtömeggel van telve. Az idegtömeg a külső forma a gondolkodási tevékenység számára, így tehát, ha valamely érzékszerv egy benyomást küld az idegtömeghez, létrejön ennek a külső benyomásnak a tudatos gondolati feldolgozása. Mindez átvivődik az idegtömeghez. Ha jön a benyomás, ezt először gondolatilag feldolgozzuk, s miután ezt gondolatilag feldolgoztuk, a továbbiakban az idegrendszer dolgozza fel az érzékelés számára, és így tovább.

Tegyük fel, hogy egy külső benyomást nem kell tudatosan, gondolatilag feldolgozni. Akkor ezt először is hasonlóképpen kellene megtennünk. Mondjuk, ismét egyfajta buroknak kellene ott lennie; a hátsó falnál ott kellene lennie annak, amit érburoknak nevezhetnénk. Egy bizonyos okból – amit meg lehetne említeni, de ez most túl messzire vezetne – a gerincvelő-folyadék elsatnyulna. Hogy megtörténhessen, lehetővé váljon a tudatalatti gondolati tevékenység, az agytömeget hátra kell tolni: ezáltal elől hely jön létre, így egyfajta tudatalatti, az idegrendszer által nem feldolgozott gondolkodási tevékenység alakul ki. Itt valaminek történnie kell azzal, amit egyébként az idegtömeg fogad be. Ehhez azonban az idegtömeget hátra kell tolni. Ha az idegtömeget nem tolnánk vissza, akkor gondolkodás történne. Ha vissza van tolva, akkor itt nem lehet gondolkodni, sem érezni. Van egy szervünk, amelynek egy tudatalatti gondolkodási tevékenységet kell szolgálnia, mivel az idegrendszer egészét visszatoltuk a hátsó falig, ahelyett, hogy az idegtömeg feldolgozná, valami feldolgozná a benyomást, ami semmiféle idegrendszeren nem húzódik keresztül. – Nos, nézzék meg, mit végeztünk: az agyból kialakítottunk egy szemet.

Mi a szem? A szem egy kis agy, amelyet szellemünk úgy dolgozott ki, hogy a tulajdonképpeni idegi apparátus vissza van tolva a hátsó falig, amely a szem recehártyájává (retinájává) vált. Így dolgoznak a természet építőmesterei, a formák alakítói. Így formálnak. Alapjában véve egy építési terv uralkodik minden emberi szervben, amelyet csak részletekben, szükség szerint módosítanak. Ha hetekig beszélhetnék, megmutatnám önöknek, hogy minden érzékszerv nem más, mint egy kis, módosított agy, és az agy ismét egy magasabb fokú érzékszerv. Az egész emberi szervezet a szellemből épül fel.

Figyeljünk meg még egy részletet. Először engedjenek meg egyfajta előzetes, ismeretelméleti megjegyzést, hogy ezen újra megvilágítsam az antropozófia álláspontját.

Azt mondtuk, hogy az érzékszervi élet részletei között az antropológiának megvan a maga álláspontja, hogy a teozófiának fent, a hegycsúcson, az antropozófiának pedig középen helyezkedik el az álláspontja. Ha önök most ahhoz a különbséghez akarnak kapcsolódni, amely abban áll, hogy az ember egyrészt hogyan viszonyul a külső érzéki világhoz, másrészt a szellemi világhoz, és azokhoz a tényekhez, amelyeket a szellemi kutatásból közölnek, akkor a következőket mondhatják. Az érzéki világ létezéséről és törvényeiről mindenki meggyőződhet, aki érzékeit és értelmét használja, amely az érzéki világgal összeköttetésben áll. Ezért az emberek általában könnyebben hiszik el azt, ami hasonló ahhoz, amit az érzéki világban érzékelnek, mint azt, amit szellemi kutatásból közölnek velük. Mert ezt könnyebben meglátják. Igen könnyen kimutatható azonban, hogy formálisan semmi különbség sincs a hit között, amellyel a szellemi kutató által közölt a tényekkel szemben viseltetnek, és az olyan hit között, amikor azt mondják, ezt maga Nagy Frigyes mondta. Ha azt hisszük, hogy vannak az akarat szellemei, és hogy ezt Nagy Frigyes mondta, e között formálisan semmi különbség sincs. A különbség csak az, hogy abból, ami a levéltárakban rendelkezésre áll, elmondják: ezek Nagy Frigyes tettei, amelyek külsőleg történtek! – S ha valaki önöknek a külső tényekből kiindulva felépíti a történeti események egész folyamatát visszafelé, amikor Nagy Frigyes élt, akkor azért hisznek neki, mivel akkoriban nem élt egy olyan lény, aki másképp nézett ki, mint egy ember. Azért hiszi ezt az az ember, aki nem akar hinni a szellemi világokban, mivel itt valami hasonló történik, mint amit ő maga lát a környezetében. Hiszen a szellemi kutató nincs abban a helyzetben, hogy kutatásából eredően olyan dolgokról beszéljen, amelyek hasonlóak azokhoz a lényekhez és dolgokhoz, amelyek a mindennapi emberek számára léteznek környezetükben. Ennek ellenére a két viselkedési mód között semmi különbség sincs, és ez teljesen megalapozott, így azt, amit most mondtam, mégis bizonyos módon figyelembe kell venni. Most azonban valami más következik.

Jellemeztük annak az álláspontját, aki például az antropológia álláspontját fogadja el, és azét, aki a teozófiáét. Teljesen megalapozott – ezt dr. Unger bizonyította önöknek –, bizalommal és hittel viseltetni az iránt, amit a szellemtudományból adtak elő. Ez igen jól megalapozott módja a szellemtudományos igazságok elismertetésének. De felvetődik a kérdés: nincs-e még egy harmadik módja ennek? – Csak ez a két dolog van: elismerni valamit, mivel ez hasonló ahhoz, amit látni szoktunk az érzéki világban, vagy csupán azért ismerni el a szellemiséget, hogy ezt közlésként kapja az ember a magasabb világokból? Nincs-e mégis egy harmadik mód is? Más szavakkal, csak értelemszerűen tudunk-e különbséget tenni ezek között: itt van egy fizikailag érzékelhető dolog; elhiszem, mert érzékszerveimmel látom. Majd van egy szellemileg érzékelhető; elhiszem, mivel a szellemi kutató látja. – Van-e ezek között még valami?

Egy példán akarom megvilágítani önöknek, hogy mégis van egy harmadik mód. Gondolják el, hogy itt van egy kalapács. A kezem megragadja, és függőlegesen feltartja. Most a kalapács egy mozgást végzett. Ezt a mozgást arra fogják visszavezetni, hogy itt egy akarat működött, amely felemelte a kalapácsot. Ez különben nem is csodálatos, mivel látják az emberben megtestesülni a mögötte álló akaratot. Ha azt látják, hogy egy ember felemel egy kalapácsot, akkor ezt nem tekintik valami különösnek. De tegyük fel, hogy ugyanez a kalapács, anélkül, hogy egy látható lény hozzányúlna, magától függőlegesen felemelkedik. Mit mondanának most erre? Most ezt fogják mondani: nagyon bolond lennék, ha elhinném, hogy az, ami ott felemelkedett, olyan kalapács, mint minden más kalapács, amely csak egy ember által tud felemelkedni. – Mit kell most mondaniuk? Most azt mondják majd: mégis magától értetődő, hogy ez nem egy szokásos kalapács, hanem ebben a kalapácsban valami láthatatlan van, valami, ami egyfajta akarat. – Ha azt látják, hogy a kalapács felemelkedik, már nem tudják mindennapi kalapácsnak nevezni, hanem olyasminek kell nevezniük, ami egy másik akarat, egy másik szellemiség megtestesülése. S azt fogják mondani: látom, hogy egy tárgy tesz valamit, amit azon tulajdonságok szerint, ahogy ezt a külső dolgot ismerem, a szokásos külső érzékszervi megfigyelés szerint nem tud tenni. Így azt kell mondanom, hogy nem látom ugyan a szellemet a kalapácsban, amely felemelte; de ebben az esetben nem merek csupán a szellemben hinni, hanem nagy bolond lennék, ha nem a kalapácsban lévő szellemben hinnék.

Ha nem lenne semmiféle megfigyelési adottságuk, és azzal tartanának, aki szellemi látó, így ott lehetne valaki, egy ember, aki meg sem mozdul. Önök a nem megfelelő megfigyelési képességükkel egyáltalán nem tudnák megkülönböztetni, hogy ez vajon egy igazi ember-e, vagy egy papírmaséból való ember. A másik azonban azt mondja önöknek: ez igazi ember; van asztrálteste! – Akkor ezt el kell hinniük. De van ott még egy harmadik is, és az történne, hogy aki ott rejtőzik, hirtelen felállna. Akkor már nem lenne kétségük, hogy a szellemi látónak az előbb igaza volt, és ott bent egy szellem és egy lélek van, ha az érintett felállt. Ez a harmadik.

Nos, szeretnék egy esetet mutatni önöknek, amit megfigyelhetnek az életben, bár nem a közvetlen közelben, és mégis a közvetlen közelben. Azt mondtuk: az emberben balról jobbra működik a fizikai test áramlata, jobbról balra az étertest áramlata, elölről hátrafelé az az áramlat, amely az érzőtestben jön létre, és így tovább. Alulról felfelé, és felülről lefelé működik egymással szemben az asztráltest és az én. Ezek az áramlatok tehát mind egymásba folynak. Azt mondtuk, hogy az én felülről lefelé hat az emberben. Hol kell lennie tehát a külső szervnek, hogy ezt az ember az én apparátusaként birtokolhassa? Az én külső szerve, hiszen tudják, a keringő vér. Az én nem tudna felülről lefelé működni, ha a fizikai testben nem találná meg szervét, amely felülről lefelé, függőleges irányban áthúzódik az emberi testen. Hol nem lehet semmiféle én, ahogy ez az embernél van? Ott, ahol a vér fő iránya nem felülről lefelé halad, hanem vízszintes. Az állatvilágban ez az eset áll fenn. Az állatok csoport-énje nem talál szervet magának, mert a vér fő iránya vízszintes. Ez a különbség, hogy az embernél a vér fő irányának fel kellett egyenesednie, hogy a vérnek ebbe a fő irányába bejuthasson az ember énje. Itt vannak tehát az állatok, amelyeknél az én nem tudja saját szerveként megragadni a vért, mivel ennek fő iránya vízszintesbe irányult. Az embereknél azonban az én meg tudja ragadni saját szerveként a vért, mivel annak fő iránya függőlegessé vált. Nézzük meg egyszer azt a szemléletet, amely csupán külső okokból rokonságot tételez fel az állatok és az emberek között. Itt az mondhatjuk: ezek állati formák; ezeket korábbi időkben kapták. Most azonban a vér egész irányvonalának vízszintesből függőlegessé kellett válnia, hogy ebből ember válhasson. – Itt van a történeti folyamat: önöknek van valamijük, ami vízszintesen áll. Ez természetesen azokból a tulajdonságokból, amelyeket az állati vér jellegén megfigyelhetnek, éppen olyan kevéssé képes felegyenesedni, mint ahogy a kalapács sem tudna magától felegyesedni, ha nem hatná át egy szellem. Éppen olyan ostobaság lenne tagadni, hogy abban, ami magától felegyenesedik, egy szellem van, mint ahogy ostobaság azt gondolni, hogy az állat vízszintes vér-iránya magától felegyenesedik, hogy az ember függőleges vér-irányává váljék. Csak ha benne van a szellem, ha akarat áramlik rajta keresztül, akkor tud felegyenesedni a vízszintesből a függőlegesbe, és az állati csoportlélek képes átmenni az individuális emberlélekbe. S aki egyrészt nem ért egyet ezzel, azt állítja: bolond lennék, ha azt akarnám hinni, hogy a kalapács, amely magától felegyesedik, nem lenne más, mint egy szokásos kalapács –, de az is éppen olyan bolond lenne, aki ezt akarná feltételezni: én úgy gondolom, hogy az, ami a vérben van, magától függőlegessé képes válni.

Itt van a harmadik módja annak, ahogy minden szellemtudományos igazságot igazolhatnak, miközben beláthatják, hogy történnek olyan dolgok, amelyeknél azt feltételezni, hogy csak abból állnak, amit külső érzékszervekkel látunk, ostobaság, képtelenség. S minél mélyebbre hatolunk a dologba, annál jobban megmutatkozik, hogy a meggyőződésnek ez a középső, harmadik módja mindenre lehetséges, ez a középső mód, ami abban áll, hogy a szellemtudomány megtermékenyíti a gondolkodást. Mégis elismerhetik, hogy az emberi szívet az előzetes szellemi kutatás nélkül nem lehet úgy bemutatni, ahogy mi tesszük. A szellemtudománynak ösztönöznie kell a kutatást. Azonban akkor, ha a szellemtudomány eredményei adottak, és amikor a külső eredményeket szemléljük, láthatjuk, hogy ezekhez a külső jelenségekhez hozzájárul valami, ami nem lenne lehetséges, ha nem feltételeznénk olyan dolgokat, amelyeket a szellemtudomány mondhatott nekünk. Van egy módszer, a dolgok elfogulatlan megfigyelése, ha például látjuk, hogy az állatban a vér iránya vízszintes, az emberben függőleges, és ekkor megkérdezzük: minek kell lennie a vérben, hogy a vér teljes fő iránya fel tudjon egyenesedni? S eztán megkapjuk a szellemi kutató válaszát: a vérben szellemi lények uralkodnak! Így önök akkor azt mondják: a vér nem éppen úgy mutatná-e számomra egy szellemi lény jelenlétét, mint egy kalapács, amely magától felegyenesedne? Itt van az antropozófia középső álláspontja, amely lent megfigyeli a tényeket, és megfigyeli a szellemi világ tényeit, ezeket összehasonlítja egymással – és ezáltal teljesen megvilágítja azt, ami kint van a világban.

Ilyen módon egyes példákon, mint az agy átalakulása szemmé, és az emberi szív sematikus összehúzódása, bemutattuk, hogyan érthetők meg egyes szervek a maguk formájában. Így a szellemből kiindulva meg tudjuk alkotni minden egyes szerv részletes formáját. Mindenütt megmutatkozna számunkra, hogyan dolgozik a szellem az emberen, hogy a szerveket és test formáit létrehozza. Erre csak elvileg kellene utalni. De az ilyen dolgok révén, amelyekre ma rámutattunk, meg kellene érezniük, hogy mégiscsak sok minden van a világon, amiről a tudósok bölcsessége nem is álmodhat, mert nem akar behatolni a dolgokba. Ha megvan ez az érzésük erről, akkor látni fogják, hogy van egy lehetőség az emberek számára, hogy elfogulatlanul szemléljék a világot, ahol egybefonódnak a szellemi kutató közlései a szellemi világból a földi dolgokkal. Ha nem is mindenki láthatja ezt rögtön, de mégis azt mondja: képtelenség, hogy bizonyos jelenségekre vonatkozóan nem azokat a tényeket tételezzük fel, amelyeket a szellemi kutató mond el.

Ha fennáll ez az érzés, akkor már nyert ügyünk van ezekkel az antropozófiai előadásokkal; majd lassan és fokozatosan emelkedhetünk felfelé a szellemi kutatásban.

Negyedik előadás

Berlin, 1909. október 27.

Tegnap a különböző erőáramlatokról beszéltünk, amelyek az emberi szervezetet alakítják, és így megadják számára formáját, hogy ez a forma számunkra érthetővé váljon. Láttuk, hogy milyen meglepőnek tűnik, hogy ha a formáló erőket megismerjük, a szívnek, a szemnek éppen ilyennek kell lennie, amilyenek. Amint látták, azt, ami az emberi szervezetben érzékfeletti módon történik – visszavezettük áramlatokra, és ezekből állítottuk össze, amelyek balról jobbra, jobbról balra, felülről lefelé és alulról felfelé, elölről hátra és megfordítva áramlanak a testben, és így tettük láthatóvá az érzékszervi képet.

Most azt mondhatná valaki: ezzel saját csapdádba estél! Nem magyarázol nekünk az emberi szervezet egy igen fontos jelenségéről, amikor ezekről az áramlatokról beszélsz, amelyek jobbról balra, fentről lefelé, elölről hátulra irányulnak. Arról a jelenségről egyáltalán nem beszélsz, amely a következő: az embernél vannak olyan szervek, amelyek szimmetrikusan helyezkednek el, éppen balra és jobbra, és más szervek, amelyek nem szimmetrikusak, a szív, a máj, a gyomor és így tovább. Ez ellen azt lehetne felhozni, hogy szükségből meg tudnánk érteni az emberi szervezetet az áramlataidból, ha ez a szervezet teljesen aszimmetrikusan lenne felépítve, ha éppen úgy, mint ahogy alulról felfelé és elölről hátrafelé másként néz ki, balról-jobbra is másmilyen lenne.

Ezt lehetne ellenvetni. Ez azonban rövidlátó kifogás lenne. Mivel – ahogy már hangsúlyoztuk –, éppen az, ami balról jobbra, és jobbról balra áramlik, eredményezi a fizikai és az étertestet. Tehát abban az irányban, amelyben az ember szimmetrikusan épül fel, áramlik a fizikai test és az étertest. Éppen abban az irányban, ahol a fizikai és az étertest áramlanak, az ember szimmetrikusan van felépítve. De emlékezzenek csak arra, mit mond a szellemtudományos kutatás erről az antropozófiai tényről és magyarázatról, hogy ezek az áramlatok léteznek, és tegyük fel a kérdést, van-e valamely lehetőség arra, hogy itt is érthetővé tegyük, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van.

A szellemtudományos kutatás megmutatja számunkra, hogy az embernek ez a fizikai teste igen régi lény, amely a régi Szaturnuszról származik, hogy az étertestét a Napon, asztráltestét a Holdon, és csak énjét kapta meg hozzájuk a Földön. Nos, megkérdezhetjük: milyen volt a fizikai emberi test első elgondolása, ahogy a régi Szaturnuszon megtervezték? Természetesen nem szimmetrikus, mivel egy olyan irányban kellett működnie, amely a test mai, balról jobbra tartó irányának felel meg. Milyen volt az étertest kezdeménye, ahogy azt először, a Napon elgondolták? Nem volt szimmetrikus, mivel abba az irányba kellett megtervezni, amely ma az emberben a jobbról balra tartó iránynak felel meg. De a fejlődés megy tovább. Nem áll meg a régi Nap hatásánál, hanem ehhez hozzájárul a Hold hatása is. Ott a fizikai test tovább fejlődik, alakja tovább formálódik. Ha ez a Hold-hatás nem jött volna, akkor az ember fizikai testét tekintve, mindenképpen egyoldalú, nem szimmetrikus lény maradt volna. A fizikai test alakulása azonban folytatódott a Holdon, és mindez tovább folytatódott a Földön. Meg kellett tehát jelennie valaminek, ami az egész korábbi képződést módosította, teljesen megváltoztatta. Egyfajta megfordulásnak, az irányok felcserélődésének kellett bekövetkeznie. A másik oldalról kellett hatnia annak, aminek történnie kellett, hogy elkerüljék az egyoldalúságot. Vagyis, míg az az irány, amely a Szaturnuszról véste be a fizikai test formáját, balról jobbra irányult, ezt most megint csak ki kellett egyenlíteni egy jobbról balra tartó formálással. Hogyan történt ez?

A korábbi előadásokon azt mondtam, hogy a régi Hold-korszak alatt a Nap elvált a Földtől, és hogy az erők kívülről befelé hatottak, már nem ugyanarról az oldalról, a Hold testéből kifelé. S így volt az étertesttel is, ahogy a formálódás folytatódott. Ami a fizikai testből lett a régi Holdkorszakig, azt fogadták arról az oldalról, amely most a kívülálló Naptól jött. Igen, de most azt mondhatná valaki, hogy megint nem tudjuk megérteni, hogy mivel ez a másik oldal annyival később alakult ki, miért nem sokkal kisebb, mint a másik, miért éppen szimmetrikus mindkét oldal.

Emlékezzenek csak arra, amit korábban mondtam. Bizonyos lényeknek, amelyek fejlettebbek voltak, egyenesen a régi Holdtól és a Földtől kellett elválniuk, hogy nagyobb hatást fejthessenek ki. Éppen azért, hogy a jobbról balra történő formálásra erősebb hatást gyakorolhassanak, ezeknek a lényeknek egy másik, magasabb fokú színteret kellett kapniuk. Ez nem volt olyan könnyű számukra, mint a Szaturnusz-lények számára, amikor ezek egyoldalúan elgondolták az ember fizikai testét. Nekik már le kellett győzniük azt, ami az eddigi fejlődésből megvolt. Ott már összetorlódott a formálódás egész folyamata. Ezért nekik erősebbnek kellett lenniük, és egy Földön kívüli színteret kellett választaniuk, a Napon. Így erősödtek meg, és a másik oldalt egyenlővé tették az előzővel. A fizikai test szimmetrikus alakká vált.

Ha lenne türelmük hozzá, mindez részletekbe menően igazolná azt, amit a teozófiai előadások folyamán elmondtak. A képzőerőket a legegyedibb emberi szervig menően követni lehetne. Természetesen túl messzire vezetne, ha ezeken a vázlatszerű előadásokon például a fülcimpát is meg akarnám magyarázni, de lehetséges volna.

Ha emlékeznek arra, amit tegnap mondtam: hogy áramlatok találhatók elölről hátrafelé irányulva, és hogy ezek az érzőtest hatásai, az érzőlélek kiáramlásai az emberi szervezetbe, hogy ezzel szemben az érzőtest áramlásai hátulról előre irányulnak, így egy irányban két, egymással szemben ható áramlással van dolgunk, elölről hátrafelé, és hátulról előre. Hogyan kellene most elképzelnünk, hogy az érzőtest áramlásai elölről hátrafelé, és az érzőlélek áramlásai, amelyek hátulról előre tartanak, az emberi szervezetet építik? Egy kis vázlaton szemléltethetjük ezt.

Mint mondtuk, a fizikai test, az étertest és az asztráltest fő kezdeménye már léteztek, és most jönnek azok az áramlások, amelyek az érzőtestből elölről hátrafelé hatolnak be az emberi szervezetbe. S ezek úgy hatnak, hogy beépítenek az emberi szervezetbe minden szervet abba, ami már benne van. Nos, tegyük fel, hogy az érzőlélek ismét beledolgozik a szervezetbe, hátulról előre. Ez egy belső munka, mivel éppen az érzőlélek végzi. Elől összetorlódnak az áramlások. Úgy torlódnak össze, hogy amikor behatolnak a fizikai organizmusba, rárakódnak arra, amit ott kialakítanak. Az érzőlélektől jövő áramlatok előre irányulnak, és ott, ahol a fizikai test határa van, benyomulnak. Míg az érzőtest áramlatai kívülről befelé hatolnak – mert hiszen az érzőtest kívül van –, az érzőlélek áramlatai belülről kifelé mennek. Ott minden egyes helyen valamilyen nyílásnak kell lennie, ott néhány lyukat kell fúrni. Vannak bizonyos, hátulról előre, és elölről hátulra irányuló áramlataik. A hátulról előre irányuló áramlatok az érzőlélekből indulnak ki, mintegy a bensőből; ezek belefúródnak a fizikai organizmusba.

Ha ránéznek erre a vázlatra, egy emberi arc oldalnézetét látják: elölről azokat az áramlatokat, amelyek behatolnak az érzékszervekbe, a látószervbe, a szaglószervbe, az ízlelőszervbe, és hátulról előre haladva az alakító-erőket, amelyek az agy fölött helyezkednek el. Az emberi fej felépítésének sémáját látják, oldalról szemlélve.

Így tehát elmondhatjuk: ha igaz az, amit a szellemtudomány állít, akkor valójában ez az emberi fej egyáltalán nem lehet más, mint amilyen. Hol van tulajdonképp az igazolás arra, amit a szellemtudomány feltételez? A szellemtudomány megmutatja: ha egyáltalán valaha egy emberi fejnek létre kellett jönnie, akkor annak ilyennek kellett lennie. – Kérdezzék meg egyszer az emberi fejet, vajon így néz-e ki? Igen, így néz ki! Itt megvan a bizonyítékuk, az igazolásuk arra, amit maga a látszatvilág mutat számunkra.

Vagy szemléljenek most meg egy másik tényt. Az érzőtest munkája befelé irányul, az érzőléleké belülről kifelé, előbb azonban még összetorlódnak. Az érzőlélek nem megy kívülre, hanem úgyszólván egészen összetorlódva marad a fizikai agy testén belül. Nem tud kifelé irányulni; csak azon helyekig megy kifelé, ahol ezt elősegítik azok a nyílások, amelyek elölről fúródtak a fejbe. Ott jut ki az érzőlélek tevékenysége; ott lép kifelé. Így tehát benső életünknek van egy része, amely érzőlélekként kifelé áramlik. Erre még képes az érzőlélek.

Az értelmi lélek errefelé még nem tevékeny. Ez is a bensőben nyugszik; hatásaiban éppen így kell viselkednie. Teljesen feltorlódik. Egyáltalán nem tud kifelé áramlani, mivel a bensőben kívülről semmiféle áramlattal sem találkozik. Ezért folyik az emberi gondolkodás belül; nem tud kifelé jutni. Az embernek már bensőjében kell gondolkodnia. A dolgok nem gondolkodnak a számára, és nem is mutatják meg neki a gondolatokat kívülről, hanem neki kell a dolgok elé hoznia a gondolatokat. Azt mondhatnánk, ez a gondolatok és a külvilág kapcsolatának nagy titka. Az érzékszerveken keresztül nem jönnek gondolatok az emberhez; így tehát, ha maguknak az érzékszerveknek valami rendellenességük van, könnyen érzéki csalódások fordulhatnak elő. Míg azonban a normál életben az érzékszervek nem tudnak tévedni, tud az az értelem, amely nem képes kapcsolatba lépni a dolgokkal. Ez az első tagja az embernek, amely tévedni tud, mivel tevékenysége az agyon belül összetorlódik, és nem kifelé irányul. Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy teljesen lehetetlen, hogy az embernek gondolatai támadjanak a külvilágról, és valami helyeset gondoljon róla, ha bensőjében nincs hajlama arra, hogy helyes gondolatokat áramoltasson magából. Ebből láthatják, hogy sohasem tudna a külvilág helyes gondolatokat nyújtani az embernek, ha bensőjében nem keletkeznének helyes gondolatok. Helyes érzéki észlelést tud adni a külvilág az ember számára. Az érzékszervi észlelések azonban nem tudnak gondolkodni. A gondolat viszont alá van vetve a tévedésnek, és az embernek erejének kell lennie ahhoz, hogy helyesen gondolkodjék.

Annak, aki utána akar gondolni ennek, már megmutatkozik az a tény: ha az emberben helyes gondolatoknak kell támadniuk a külvilág dolgairól, és a jelen életében ezek a gondolatok mégsem tudnak érintkezni ezekkel a dolgokkal, akkor ez az ember hajdani létezésére utal. Gondolják el egyszer: az embernek a világ bölcsességéről helyes gondolatokat kell létrehoznia, de gondolataiból egyáltalán nem tud kivergődni. Ami kint a világban bölcsességként áramlik át a dolgokon, annak benne magában is fel kell támadnia. Ezeknek egymás mellett kell lenniük! Így volt ez abban a régmúltban, amikor az emberi én ezeket a felülről lefelé jövő áramlatokat még nem tartóztatta fel, hanem szabadon átengedte magán. Ez szükségszerűen következett abból, hogy az embernek egykor másként kellett megszerveződnie, hogy míg a mai gondolkodás az agyban történik, egykor, mint a szem érzékszervi észlelése, össze volt kötve a külvilággal, s így az ember szemlélte gondolatait.

Mit jelent tehát ez: az ember szemlélte azt, amit ma csupán gondolni tud? Ez azt jelenti, hogy az embernek tisztánlátása volt. De mivel éppen az én az, amely a tisztánlátástól elválasztotta az embert, így egykor az én még nem volt ott. Tehát egyfajta tisztánlátásnak kell neveznünk azt, amit még nem világít át az én, és még homályos. S így megszerkeszthetjük azt a szót, amit a régi tisztánlátásra használtunk: az embernek homályos szellemi látással kellett rendelkeznie. Korábbi állapotokon kellett keresztülmennie, ahol homályos szellemi látása volt.

Most előttünk áll a jelenlegi emberi szervezet, amely megmutatja, hogy az elmúlt korokban az ember másfajta szervezettel élt. Ha ez így van, ahogy mondtuk, akkor ebből egy igen fontos dolog következik a gyakorlati élet számára. Ebből az következik, hogy az érzéki világ minden viszonyára vonatkozóan az érzéki észlelés – eltekintve az érzéki csalódásoktól – olyasmi, ami ki tudja mondani a valóságot. Mivel az érzékszervi észlelés vonatkozásában az ember közvetlen kapcsolatban áll a külvilággal, közvetlen érintkezésben van vele. Ez abból is származik, hogy az ember arról, ami bensőjében van, csak értelme erejével tudhat valamit. Például, ha az én befelé áramlik, akkor benne van. Ha az ember gondolatát az énre irányítja, akkor egészen természetes, hogy ez a gondolkodás az énről – mivel az belül van – képes arra, hogy eldöntsön valamit az énről. Ezt látták dr. Unger úr előadásaiból. S most ezt a folyamatot lokalizálni is tudják. Ez az értelmi lélek találkozása az énnel, ami a tiszta gondolkodás, s ez a befelé irányuló gondolkodást hozza létre. S meg fogják érteni, hogy ez a gondolkodás, amely önmagát ragadja meg, nem lehet tévedéseknek kitéve, mint az a gondolkodás, amely kint kalandozik a külvilágban, és ítéleteit a dolgokból akarja alkotni. Mert ez a gondolkodás csak annyira jut tovább a külvilágról való gondolkodásban, amennyire önmagában meg tudja találni a fogalmakat, az igazságot a külső dolgokról. Az embernek a fogalmait tükörképként kell szembehelyeznie a dolgokkal. Maguk a dolgok csak az érzékszervi oldalt adhatják. Az embernek önmagában egyfajta helyes valóság-koncepcióból kiindulva engednie kell, hogy a dolgok fogalmai, a dolgokról szóló gondolatok megjelenjenek. Miről van tehát ítéletünk a külvilágban? Valójában az embernek csak arról van ítélete a külvilágban, ami elsősorban érzékei előtt mutatkozik meg. Ami érzékei előtt elvonul, arról maguk az érzékek semmit sem tudnak eldönteni. Akkor tehát lényegében mi mutatkozik meg az embernek, egyes-egyedül, a maga valóságában? Az embernek – és a természet egyéb lényeinek is – a fizikai síkon, a maga valóságában egyedül csak az jelenik meg, amit valójában az érzékek láthatnak. Mihelyt az érzékszervek közvetlen jelenléte mintegy megszűnik, akkor a fizikai síkról kiindulva semmiféle ítéletet sem lehet alkotni a dolgokról. Mert abban a pillanatban, amikor az értelmet nem irányítja és vezeti a belső igazság vagy valóság koncepciója, szükségszerűen bele kell, hogy kerüljön minden lehetséges tévedés.

Ezt a dolgot inkább egy példán szeretném bemutatni. Kétféle tanítást akarok előadni önöknek. Az egyiket ismerik a szellemtudományos kutatásból: az a tanítás, amelynek formáin az ember keresztülment létének korábbi állapotaiban, az atlantiszi, lemúriai korban, és így tovább, egészen a régi Hold-, Nap- és Szaturnusz-korszakig. A szellemtudományos kutatásból megmutatkozik önöknek, milyen állapotokon ment át az ember. S ma láthattuk egy példán, milyen csodálatos az, amit az érzékek látnak, megfoghatónak tűnik számunkra, ha ezeket az ember eredetéről szóló tanításokat valóban magunkévá tesszük, és feldolgozzuk a külvilág számára. S egyre jobban meggyőződhetnek arról, milyen frappáns az, hogy minden külső dolog igazolja azt, amit a szellemtudományos kutatás megállapít a szellemi világ tényeiből kiindulva.

Vegyük most tárgyunkként az érzékszervi kutatást, az érzékszervekkel kapcsolatos származástant, amelyet az utóbbi időben építettek fel. Ez mindenekelőtt megmutatja számunkra, hogy egy fontos törvényt állítottak fel, amelyet már tegnap említettem: a biogenetikus alaptörvényt, amely a külső tényeket oly módon állapítja meg, hogy az ember embrió-állapotában gyorsan végigmegy mindazokon a formákon, amelyek bizonyos állatalakokra emlékeztetnek. Bizonyos stádiumokban egy halra emlékeztet, és így tovább. Azt mondhatjuk, ismétli az állatvilág különféle formáit. Nos, önök mindnyájan tudják, hogy különösen abban a stádiumban, amikor ez a származástan megvadult, kizárta magát a tények világából azzal, hogy az ember az ősidőkben valóban végigment ezeken a formákon, amelyek ismételten megmutatkoznak csíra-állapotában. E ténnyel szemben azt szeretnénk mondani: valóban szerencséje volt az emberiségnek, hogy ez a megfigyelés az istenek gondossága folytán oly sokáig rejtve maradt egészen addig, amíg egyidejűleg gyorsan – hiszen a dolgok mindig gyorsan egymásba csúsznak –, miután ebben a vad formájában megállapították, a szellemtudomány helyesbíteni tudta. – Azt, amin az ember végigment addig, amikor megjelent a fizikai síkon az érzékszervi észlelés számára, beburkolták az istenek, és nem lehetett megfigyelni. Ha ezt még korábban megfigyelték volna, akkor az ember talán még zagyvább fogalmakat alkotott volna róla. A tények természetesen helyesek, mivel az érzékszervek figyelik meg őket. Ha azonban ítélni kell erről, akkor tekintetbe kell venni az értelmi lélek erejét. Ez nem tud közeledni ahhoz, amit érzékszervileg nem láthat. Ezért, ha bensőjében nincs meg az igazság koncepciója, szükségszerűen tévedésbe esik. S itt egy feltűnő példáját látjuk annak, hogy a értelmi lélekből jövő ítélő erő tévedésbe torkollhat.

Mit mutat tehát az a tény, hogy az ember csíra-életének egy bizonyos fokán hasonló egy halacskához? Ez a tény azt mutatja, hogy az ember a haltermészetet nem tudja használni, ki kellett vetnie magából, mielőtt belépett emberi létébe. S a következő embrió-állapot ismét olyan, amelyet ki kellett vetnie az embernek magából, mivel nem tartozik hozzá, mint ahogy minden állati formát ki kellett vetnie magából, mert nem hozzá tartoznak. Az ember sohasem tudott volna emberré válni, ha valaha is ilyen alakban jelent volna meg a Földön, mint ezek az állati formák. Éppenséggel el kellett különülnie tőlük, hogy emberré válhasson. Ha helyes módon követik ezeket a gondolatokat, akkor helyes ítélethez is jutnak. Mit mutatnak azok a tények, hogy az ember az embrió-állapotban például halacskának látszik? Ezek a tények azt mutatják, hogy sohasem volt hasonló egy halacskához származási vonala folyamán, hogy éppen fejlődési vonalában levetette a halformát, nem tudta használni, mivel nem lehetett hasonló hozzá. Nézzék csak a többi, egymásra következő formát, amelyet a modern tudomány az embrió-élet alakjaiként mutat fel. Mit mutatnak ezek a formák? Mindezek azt mutatják, ami az őskorban nem volt az ember, amit éppen ki kellett vetnie magából. Mindazokat a képeket mutatják, amelyekhez sohasem volt hasonló. Ezáltal megismerhetjük mindazokat a dolgokat, amelyeken az ember nem ment végig, hanem kivetette magából. Így valójában az embriológiából megismerhetjük azt, amilyen sohasem volt az ember. Mindazok a dolgok, amelyeken nem ment végig az ember, hanem kivetette magából, ezáltal megismerhetők. Ha azonban ebből arra következtetünk, hogy az ember mindabból származik, amin végigment, hogy eljusson mai fejlődési fokára, akkor azon az állásponton vagyunk, mint valaki, aki körülbelül azt mondta: itt van a fiú, itt pedig az apa. Ha a kettőt összehasonlítom, akkor sohasem fogom azt hinni, hogy a fiú az apától származik. Azt fogom hinni, hogy a fiú önmagától származik, vagy az apa a fiútól. – Éppen az evolúció fordított sorrendjét feltételezi azzal, hogy belefut a tévedésbe, azáltal, hogy az értelem valóban alkalmatlannak bizonyult, hogy a valóság e tényeit igazán végiggondolja. Az őskornak ezek a képei bizonyára rendkívül fontosak számunkra, mert éppen ezen ismerhetjük meg azt, amilyenek sohasem voltunk.

Ezt azonban valami más dolgon sokkal jobban megismerhetjük. Megismerhetjük ezt azon a birodalmon, amelyet maga a külső érzéki világ nyújt számunkra, amely nem vonja el magát tőlünk. Ugyanis mindezek a formák a külvilágban is adottak. Megfigyelhetjük ezeket azzal, amit a szokásos, helyesen alkalmazott emberi szemléletnek nevezünk. Amíg az emberek csak ezzel a megfigyeléssel rendelkeztek, amíg értelmüket nem arra fordították, amit érzékszervi szemléletük magába zár, hanem arra, ami kitárul az érzékszervi szemlélet előtt, addig nem jutottak erre a téves ítéletre. Természetesen egykor az emberek nem az értelmükből ítéltek leszármazásukról, hanem természetes, egyenes igazságérzetükből. Megnézték a majmokat, és az a sajátos érzésük volt, amit minden egészséges érzékű ember érez, ha ránéz a majomra, és ezt semmi mással nem lehet összehasonlítani, mint egyfajta szégyenérzettel. S ez a szégyenérzet valóságosabb volt, mint az, amit aztán a téves értelem állított. Ebben a szégyenérzetben benne rejlett az érzésbeli ítélet, hogy a majom olyan lény, amely kiesett az emberiség áramlatából, visszamaradt lény, hogy az emberi vonalból származik, és ettől el kell különülnie. Tehát ebben az az érzés rejlett, hogy az ember csak úgy juthatott jelenlegi csúcsára, hogy azt, amivé a jelenlegi majom-alak vált, először el kellett különítenie magától. Ha megtartotta volna, sohasem válhatott volna emberré. Ez rejlik a természetes, egészséges érzésben. Később az értelem kutatta a dolgokat, és az értelem révén megmutatkozott a tévedés, amit az ember állított, hogy az emberi alak a majomtól származik! Ez tévedés. Minél inkább utánagondolnak, annál inkább úgy találják, milyen mélyen jogosult az, amit éppen most mondtunk. Hogy az ember a majomtól származna, tévedés, ami már egészen mindennaposnak tűnhet az önök számára.

Tegyék fel, hogy az embernek azokat a részeit szemlélik, amelyek saját észlelésük elé tárulnak, amelyeket saját magukon figyelnek meg, vagy az emberi természeten, más embereken figyelhetnek meg, mint az érzékszervi megfigyelés által adottakat. Mivel az emberben két áramlat folyik egymásba, az érzőtest áramlata elölről hátrafelé, és az érzőléleké hátulról előre, így meg kell különbözetnünk azt, ami úgyszólván feltűnik számunkra az embernél, ha szemben állunk vele, és azt, ami elölről hátrafelé hat, mint az érzőtest áramlata, és azt, ami hátulról előre irányul, az érzőlélek áramlataként. Nézzük meg ebből a szempontból egy ember arcát. Amíg az embert érzékszervileg látjuk, a kép természetesen helyes. Itt nem tévedhetünk; ezt nyújtja az érzékszervi megfigyelés. De hozzájön, bár itt még tudatalatti fokon, az emberi értelem. S itt ez azonnal téved, egy éppenséggel klasszikus példán. Mert minek tekinti ez az értelem az emberi arcot, alakító erőit illetően? Olyasminek tekinti, ami valahogy kívülről épül fel. Valójában az, amit az emberi arcon látunk, belülről kifelé, az érzőlelken keresztül épül fel. S téves ítéletet alkotunk, ha egy ember arcára tekintünk, és azt mondjuk, mintha ez egy külső test volna. Azt kell mondanunk: amit itt az érzékszervek látnak, az az érzőlélek külső képe, egyáltalán a léleké, amely kifelé működik. Ha az emberi arcot lélekként értelmezzük, és eltérítjük a figyelmünket attól, hogy ez test lehet, akkor helyesen ítélünk. – Itt egy óriási szemfényvesztéssel van dolgunk: ránézünk egy emberi arcra, egy lélek képére, és testnek tartjuk, miközben a lélek képére tekintünk. A léleknek csak a képére, természetesen. – Ez éppenséggel alapvetően hamis szemlélet; megmutatja, ha ítélő erejét tekintjük, az ember nyomban tévesen magyarázza a dolgokat. A külső képeket csak akkor tudja az ember helyesen felfogni, ha helyesen érti őket, ha arról beszél, hogy az emberi arc a lélek képe, és hogy mindaz téves magyarázathoz vezet, amit az emberi arcról a puszta erőkből tudhat meg, amelyek fizikai, vagy éteri természetűek. Mert ezt az emberi arcot magának a léleknek az erőiből kell magyaráznunk, ebben az esetben a láthatót a láthatatlanból. Éppen ezt vehetik észre a szellemtudományból, minél mélyebben hatolnak bele, hogy ez a gondolkodás nagy iskolája, hogy azt a kaotikus gondolkodást, amely ma minden körben uralkodik – és leginkább a tudományos körökben – abba kell hagyni. Ezért néha megerőltető lehet az önök számára mindaz, amit itt hallanak, mégpedig azokra a gondolatokra vonatkozóan, amelyeket éppen meg kell formálniuk. De éppen ezért az antropozófia is a logikus gondolkodás magasiskolája, mivel arra kényszerít, hogy a világ dolgait helyesen magyarázzuk. Helyesen kell magyarázni bizonyos jelenségeket is, amelyek az egyes ember antropozófiájának területéről kivezetnek az emberiség egészének antropozófiájához.

Pillantsunk még egyszer vissza arra, amit hangzóérzéknek neveztünk, és a fogalom-, vagy képzetérzékre, és tegyük fel a kérdést a földi emberi fejlődéssel kapcsolatban: úgy fejlődött-e az ember, hogy először a hangzóérzék, vagy a fogalom-, illetve a képzetérzék jött létre? – Ezzel valójában sokat tettünk, ha az emberi fejlődésbe be tudunk tekinteni ezekben az alacsonyabb régiókban oly módon, hogy meg tudjuk válaszolni a kérdést: az ember először a szavakat tanulta-e megérteni, vagy az eléje toluló képzeteket tanulta-e meg érzékelni és megérteni? – Ez a kérdés valójában még kevéssé tartozik a szellemtudomány területére, mivel mindenki meg tudja válaszolni őket, aki megfigyelte, hogyan tanulja a gyermek a beszédet és a gondolatok érzékelését. A beszéd a gondolatok érzékelésének előfeltétele. Miért van ez? Abból az egyszerű okból, mivel a hangzóérzék a képzetérzék előfeltétele. Megtanul a gyermek beszélni, mivel tud hallani, tud odafülelni arra, amit a hangzóérzék érzékelhet, és a beszéd maga akkor puszta utánzás. Ezért úgy is találják, hogy a gyermek mindig beszédhangzókat utánoz, sokkal előbb, mielőtt valamit ért, ami már képzet. Szemléljék és figyeljék meg pontosan, és látni fogják, hogy ez így van: először kifejlődik a hangzóérzék, és csak ezen alakul ki a fogalomérzék. A hangzóérzék tehát a lehetősége annak, hogy nemcsak hangokat érzékeljen, hanem észrevegye azt, amit hangzónak, beszédhangzónak nevezünk. S most ez a kérdés adódik számunkra: ha az ember tehát fejlődése folyamán egyszer képessé vált arra, hogy hangzókat érzékeljen, és ennek következtében képessé vált a beszéd elsajátítására, hogyan kellett történnie ennek? Hogyan kellett történnie, hogy az ember hozzájutott a beszédhez fejlődése folyamán?

Itt tisztáznunk kell egy dolgot. Ha tehát az embernek meg kellett tanulnia beszélni, nemcsak hallani, hanem beszélni, akkor szükséges volt, hogy ne csak kívülről közeledjék hozzá valami, és ő mintegy érzékelje, hanem szükséges volt, hogy valami benne ugyanazt az utat tegye meg, amelyet az érzőlélek áramlásai tesznek, amikor hátulról előre nyomulnak. Ilyesmi volt szükséges. Ennek tehát úgy kellett bekövetkeznie az emberi fejlődésben, hogy az érzőlelket egy olyan áramlat hatotta át, amely ugyanabban az irányban működik, mint általában azok az áramlatok a lélekben, amelyek azt hozzák létre, amit éppen a hátulról előre történő mozgással teremtenek. Meg kellett jelennie annak, ami által a beszéd létrejött. A beszédnek azonban korábban kellett jönnie, mint a képzetérzéknek, akkor kellett jönnie, mielőtt az ember abban a helyzetben volt, hogy magukban a szavakban – még azokban a szavakban is, amelyeket kimondott – megérezze azt, ami a képzet. Valóban, az emberiségnek először meg kellett tanulnia, hogy hangzókat bocsásson ki, és élni tudjon ezeknek a hangzóknak az érzésében, mielőtt ezekkel a hangzókkal bizonyos képzeteket kötött össze, amelyek csak később jöhettek létre. Először olyasmi volt ez, ami még nem volt fogalom és képzet, hanem egyfajta érzése annak, ami a hangzókat átjárta, amikor kibocsátotta őket. Ebből jött létre a beszéd.

Ennek a fejlődésnek egy olyan korban kellett történnie, amikor az átrendeződés, a vérkeringés rendszerének felegyenesítése már megtörtént, mivel az állatok nem tudnak beszélni. Az énnek már felülről lefelé kellett hatnia. De ezt a felülről lefelé ható ént, bár ott volt, az emberiség így mégsem tudta elképzelni. Akkor a képzetérzék még nem fejlődött ki. Mi következett tehát ebből? Ebből az következett, hogy az ember nem kaphatta meg a beszédet saját énjén keresztül, hanem egy másik én által, amelyet az állati csoport-énnel hasonlíthatunk össze. A beszéd tehát ebben az értelemben valóban isteni adomány. Ezt felülről lefelé, azon az úton, amelyet az én foglal el, töltötték be az emberbe, amikor az én még nem volt képes arra, hogy maga alakítsa ki a beszédet. Tehát ez a felülről alááramló én nem volt képes rá, hogy kialakítsa a beszédet. Nem voltak még meg azok a szervei, amelyek megadhatták volna az impulzust a beszéd kialakítására. Ezt a csoport-énnek kellett megtennie. De hiszen most már készen volt az ember. Az ember már felegyenesedett. A csoport-énnek felülről lefelé a fizikai, az éteri szervezetbe, és így tovább kellett hatnia, hogy hasson a beszédre. Ebben a csoport-énben alulról egy áramlat jött szembe. Felülről lefelé jött a csoport-én áramlata, alulról felfelé egy olyan áramlat, amellyel találkozott a csoport-én áramlata. Ezek összejöttek, és egyfajta örvényszerű képződményt hoztak létre. Ha egy egyenes vonalat húznak a gégefő közepén át, így ez annak az áramlatnak az iránya, amelyet a beszédet adó szellemek használtak. S ebből a két, összetorlódó áramlatból keletkezett, fizikai anyagból az emberi gégefő formája. Ezzel azonban azt kell mondanunk, hogy az embernek egy csoportlélek befolyása alatt kellett kialakítania a beszédet, s ez a csoportlélek a Föld környezetében él.

Nos, talán emlékeznek arra, hogy beszéltem arról, hogy a csoportlelkek valójában a Földön működnek. Azt mondtam: az állatnak vízszintesen van a gerincvelője, amelyen keresztül a csoportlélek áramlik. De ezek a felülről lefelé irányuló erőáramlatok folyamatosan körbeveszik a Földet, ahogy a régi Hold körül is áramlottak. Ezek tehát olyan áramlatok, amelyek nem maradnak azon a helyen, ahol vannak, hanem merőlegesen a Föld körül keringenek. A csoportlelkek, amelyek pályájának iránya merőleges, körben keringenek a Föld körül. Mi következik ebből? Ha az embernek a csoportlelkek befolyása alatt kellett megtanulnia a beszédképzést, akkor ez nem történhetett úgy, hogy ugyanazon a helyen maradhatott, ahol volt, hanem mozognia, vándorolnia kellett, egyik helyről a másikra mennie, hogy a csoportlélek irányának elébe menjen. Az ember sohasem tanult volna meg beszélni, ha azon a helyen maradt volna, ahol egyszer volt, amikor még nem tudott beszélni.

Tegyük fel egyszer a kérdést: milyen irányba kellett egykor sodródnia az embernek? – Ezt az irányt igen könnyen kitalálhatják a következő módon. Tudjuk, hogy az éteri áramlatok az emberben jobbról balra irányulnak, a fizikai áramlatok pedig balról jobbra. Hol vannak most a csoportlelkek, amelyek a beszéddel áldották meg az embert? Erre a kérdésre a következő mérlegeléssel kapjuk meg a választ.

Nézzük a Földet a maga sajátos alakjában. Ha meggondolják, hogy az ember abban a korban tanulta meg a beszédet, amikor már úgyszólván készen volt, akkor el fogják ismerni, hogy egy erős áramlat volt szükséges, mivel a gégefő lágy formáját először az emberi gégefővé kellett átalakítani. Ennek egészen más földi viszonyok között kellett történnie, mint amilyenek ma vannak. De hogyan volt ez? Tekintsünk még rá a Földre. Gondolják el, hogy egyszer úgy állunk a földön, hogy arccal kelet felé nézünk; akkor mögöttünk van nyugat, balra észak, és jobbra dél. Nos, látni akarjuk, hogy ott milyen figyelemreméltó tény adódik számunkra. Balról jobbra irányulnak azok az áramlatok az embernél, amelyek a fizikai emberi test alakításával függenek össze. Ezek az áramlatok a külvilágban is jelen vannak, ezért a Föld kialakulásában is jelen voltak. Ott vannak azok az erős áramlatok, amelyek északról származnak, és dél felé futnak. Ezek a fizikai anyagra ható áramlatok. Másrészt ott vannak az éteri áramlatok, amelyek jobbról balra irányulnak, és nem azt célozzák, hogy a fizikai anyagot egyre sűrűbbé tegyék. Ezért a Földön még az egyoldalúságot, az aszimmetriát látjuk: abban az irányban, amelyben a fizikai áramlat van, ott van a Föld északi fele a kontinenseivel. Ott a megsűrűsödött fizikai anyag összehúzódik. S a másik oldalon, a déli féltekén vannak a széles tengerfelületek. Északról hat az az áramlat, amely azonos lényegű az emberben balról jobbra irányuló áramlattal. Szemléljük meg most az emberben lévő két másik áramlatot: azt, amely elölről hátulra irányul, és a másikat, amely hátulról előre. Az elölről hátrafelé irányuló áramlat, mint láttuk, az érzőtestből az érzőlélekbe megy, egyáltalán, a lélekbe; a másik áramlat kifelé tart. Ha önök ezt szemügyre veszik – kérem, hogy ezt igen pontosan vegyék szemügyre; ez nem valami könnyű –, akkor a következőt fogják mondani. A beszédtanuláshoz annak kellett történnie, hogy az ember létrehozott egy áramlatot, amely belülről kifelé, tehát az érzőtestbe tette meg útját. Ezzel tehát egy csoportlélek-áramlatnak kellett szembejönnie, és az érzőtestnek fel kellett ajánlania saját belső szervezetét a csoportlélek számára, hogy ott torlódjon fel az, ami képes volt a szervezet saját gégefőjét kialakítani. Az érzőtestnek egy ilyen áramlattal kellett szembekerülnie földkerekségünkben, amely hatni tudott asztralitására. Nem kellett tehát sem az északi, sem a déli irányt választani, amikor az ember arra készülődött, hogy beszélni tanuljon, hanem a másik irányt, amely merőlegesen állt erre. Ebből meg fogják érteni, hogy az embernek nyugatkeleti, vagy kelet-nyugati irányba kellett húzódnia, amikor meg kellett tanulnia beszélni. A szellemtudomány azt mondja, hogy az ember egykor a régi Lemúriában élt, ott, ahol ma tenger van Ázsia és Afrika között. Majd eltávozott onnan, hogy megtanulja a beszédet. Nem tudott dél és észak felé vonulni, nyugatra kellett vonulnia, és az ősi Atlantiszra költözött. Odament – nyugatra, az ősi Atlantiszba – szemben azokkal a csoportlelkekkel, amelyek a beszédet létre tudták hozni benne. Ha az emberi beszéd organizmusát valóban megértik, úgy találják, igazolódik az, amit a szellemtudományos megfigyelésekből mutattunk ki. Így tanulta meg az ember a beszédet az ősi Atlantiszon.

A beszéden azonban később a képzetérzéket is ki kellett fejlesztenie. Nem állhatott meg csupán a beszédnél, hanem tovább kellett lépnie a képzetérzékhez. Hogyan történhetett ez?

Ott természetesen nem tudott ugyanabban az irányban továbbmenni, úgy kellett mennie, hogy most ugyanannál az áramlatnál a szembenálló irányt választotta. Miért? Hiszen láttuk, valójában mi történik ott, amikor a hangzóérzékből képzet keletkezik. Láttuk, hogyan keletkezik a melódiából a hangzó, ha az ember a dallamot harmóniává teszi, majd az alaphangoktól eltekint, és csak a felhangok rendszerét fogja fel. Hogy a képzetérzéket kifejlessze, az embernek azt, amit az egyik oldalon kialakított a beszédből, a másikon el kellett hagynia. Az embernek vissza kellett fordulnia, miután megtanult beszélni. Az Atlantisztól keletre kellett húzódnia, hogy a megtanult beszéden továbbfejlessze a képzetérzéket. S itt megkapjuk a vándorlás értelmét, amit a szellemtudomány mond önöknek, azt állítva, hogy a régi atlantisziakat, akik érettek voltak erre, rávették, hogy nyugatról ismét kelet felé vándoroljanak tovább. Ezáltal megfelelő módon fejleszthették ki a képzetérzéket. Ebből azonban ismét az következne, hogy azok az emberek, akik az ellenkező irányba, vagyis nyugat felé vándoroltak, semmiféle képzetérzéket sem tudtak volna megfelelően kialakítani. Egykor az ellenkező irányba is vándoroltak emberek: ezek Amerika őslakói. Miért nem fordulhattak meg? Miért kellett azt, amit a többiek keleten megtanultak, később átvinni számukra? Mert ők az ellenkező irányba vándoroltak. Ez Amerika őslakosainak kozmikus sorsa, hogy az ellenkező irányba vándoroltak.

Ilyen módon egyenesen kézzelfoghatóvá válik, amit a szellemtudományos kutatás mond. Megérthetik a Föld egész tagoltságát. Mindaz, amit a kontinensek elrendezésén látnak, a szárazföldeket, a tengereket, amit az emberek vándorlásán látnak, mindezt megérthetik, ha ismerik azoknak az áramlásoknak a titkát, amelyeket magáról az emberről antropozófiai módon megismertünk. S így az antropozófia valóban bevezet bennünket abba az életbe, amelyen keresztül az ember és a külvilág átlátszóvá és érthetővé válik számunkra. S most menjünk tovább.

A továbbiakban megkérdezhetjük: De az emberiségnek mégis, miután kifejlesztette a képzetérzéket, tovább kellett tanulnia; nem maradhatott csupán a képzeteknél, hanem tovább kellett jutnia a fogalmakhoz? – Ismét fel kellett emelkednie a puszta képzetérzéktől a lelkiéletig. Ismét a szembenálló irányba kellett fordulnia. Az emberiség először kelet felé vette az irányt, hogy hozzájusson a képzeti élethez. A tiszta fogalmakat, amelyeket először a visszafelé vándorlással ismét meg kellett szereznie, ezeket először nyugaton – mégpedig a nyugat felé vándorlás után – vívta ki magának. Megérthetnénk a népek vándorlását egyenként, az atlantisz utáni négy kultúrkorszakon keresztül, ha lenne időnk, összegyűjthetnénk mindazt, amit az antropozófia ad hozzá. Egy csodálatos szövedék jönne létre abból, ahogy a szellemi erők működnek a Föld egész arculatán – beleértve az embert is.

Mostanáig áttekintettük azokat az áramlatokat, amelyek felülről lefelé, jobbról balra, elölről hátrafelé mennek és így tovább. De bizonyos vonatkozásban itt megrekedünk. Itt akadályozva vagyunk. Most valóban nem jutunk tovább. A szellemtudomány azt mutatja nekünk, hogy a képzetérzéken felül ott van az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzék, s ezek a mindennapi, a lelki életben befelé áradnak, a tisztánlátó tudatban viszont kifelé irányulnak. Ezt mutatja számunkra a szellemtudomány. S most felvetődik a kérdés: mindezeknek a dolgoknak, ha a fizikai emberben kell élniük, mégis szerveket kell kialakítaniuk, és bizonyos módon működniük is kell. Itt most szemügyre akarunk venni valamit, ami csak az embert illeti, és az állatoknál nincs meg ugyanígy: az emlékezés belső lelki tevékenységét. Mert az, hogy az állatoknak emlékezetük van, a természettudós fantáziája. Nem csoda, hogy az állatok olyan jelenségeket mutatnak, amelyek ugyanolyan elv szerint magyarázhatók, mint az embernél, de ez ismét egy hiba, ha ezeket emlékezeti jelenségekként magyarázzuk. Mert a fő irány, amivel az állat rendelkezik, és aminek az embernél egyenessé kellett válnia, hogy az én beáramolhasson, és kifejődhessen az emlékezet, az az állatnál vízszintes marad, és előre irányul, ugyanolyan helyzetben, mint az embernél. Így semmi akadálya annak, hogy ott az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek áramlatai haladjanak át, de az én nélkül. Ezért jól lehetséges, hogy az állat olyan cselekvéseket hajt végre, amelyek érthetőek ugyan, de egyáltalán nem hatja át őket az én. Ezért mégsem szabad az állatok „értelméről” beszélni. Itt a tévedés egy hatalmas területe kezdődik mai tudományunkban. A tények azt mutatják, hogy az embert, anélkül, hogy ő maga értené, mégis egyfajta értelem irányíthatja. Erről van szó az állatoknál. Hogy az ember olyan jelenségekkel találkozhat az állatvilágban, amelyek hasonlóak lehetnek az emberi emlékezet jelenségeihez, az természetesen az állat formájából adódik. Az emlékezet formájáról beszélni azonban ostobaság, amely minden fogalmat összezavar. Az emlékezetnél valami egészen mással van dolgunk, mint például csupán az értelmes gondolkodásnál, vagy egyáltalán a képzetnél. Az emlékezetnél azt tesszük, hogy egy képzetünk megmarad, akkor is ott van, ha az észlelés, a benyomás elmúlt, nincs többé, hogy később olyasmit teszünk, ami egy előbbi cselekedethez hasonlónak látszik. Ha az emlékezetnek ez lenne a lényege, akkor Hering professzornak igaza volna, amikor azt mondja: amikor a kiscsibe kibújik a tojásból, rögtön tud csipegetni, tehát van emlékezete, mivel ismétel valamit, amit az elődei tettek. – Egyáltalán nem tudjuk azonban megérteni, mi az emlékezet, ha azt a hallatlan dolgot tesszük, ami ma a pszichológia területén történik. Akkor az órának is lenne emlékezete, mivel az is ismétel valamit, amit tegnap tett! Ezek megtévesztő fogalmak a szó legtágabb értelmében. Emlékezetről akkor kell beszélnünk, ha egy képzet belsőleg megmarad, nem pedig, amikor egy tényt külsőleg ismételünk. Ha egy képzet belsőleg megmarad, akkor az én őrzi meg. Az emlékezet lényege az, hogy az én birtokba veszi, és megőrzi a képzetet.

Ha ezt azonban egy emberi organizmusban kell megélni, akkor ehhez is egy szervet kell kialakítani, vagyis az ember énjének ismét áramlatokat kell létrehoznia. Magából az énből olyan áramlatoknak kell kiindulniuk a különféle más áramlatokba, amelyek elölről, jobbról jönnek, és így tovább. Ide kell betorkollniuk az áramlatoknak, amelyek az énből jönnek. Az énnek bele kell folynia a többi áramlatba, amely az én nélkül van ott. Az énnek le kell győznie az áramlatokat. Ha az egyik irány kívülről befelé tart, akkor az énnek képesnek kell lennie arra, hogy önmagából, ellentétes irányban hozzon létre egy áramlatot. Ennél az a lényeg, hogy az én nem eleve képes erre, ezt azon is láthatják, hogy amikor az ember megtanult beszélni, egy ilyen ellentétes irányú áramlatnak kellett létrejönnie, és az én erre egykor még nem volt képes. Még egy csoport-énnek kellett itt működnie, hogy ezeket az áramlatokat belevigye a lélekbe. Ha azonban elkezdődik a tulajdonképpeni lelkiélet, amelyben az én részt vesz, akkor magából az énből olyan áramlatok indulnak ki, amelyek behatolnak a már meglévő áramlatokba.

Észleli-e az én bizonyos módon, ha egy áramlat behatol, „befúródik” egy már meglévő áramlatba? Igen, az én ezt egészen pontosan észleli. Egészen a képzetig menően az én úgyszólván nem vállalkozik arra, hogy áramlatokba behatoljon. Ha azonban az énnek egy magasabb képességet, például az emlékezetet kell kialakítania, akkor be kell hatolnia a már meglévő áramlatba, amelynek ezzel a másik áramlattal szemben kell hatnia. Ezáltal napvilágra kerül, hogy ha az én továbbfejlődik, valami más járul hozzá a tér három, derékszögű áramlatához. Miközben az én elkezdi kialakítani az emlékezetet, a tér egyik iránya után mintegy behatol az ellenkező irányba, és ezzel tudatába kerül az észlelésre szolgáló idő. Ezért kapcsolódik össze az emlékezés az időképzettel. Egy olyan képzet, amelyet nem a tér egy irányában követünk, hanem a múlt irányában, az behatol a tér irányaiba. Így van ez mindannál, amit az én önmagából alakít ki. Utalhatunk arra az áramlatra, amely akkor folyik le, amikor az én az emlékezetet alakítja ki – hogy ezt részletesen kifejtsük, túl messzire vezetne. Ez olyan áramlat, amely a baloldaltól jobbra tart. Éppen így mennek áramlatok balról jobboldalra, amikor az én olyasmit alakít ki, mint a szokások. Ezek azok a balról jobbra tartó áramlatok, amelyek szemben állnak a korábbi áramlatokkal, és amelyek én nélkül jöttek létre. Az én elsősorban ezekkel szemben hatol be.

Ha a lelkiéletet szemléljük, ebben érzőlelket, értelmi lelket és tudati lelket különböztetünk meg. Az értelmi lélek még csalóka is lehet. Már mondtam, hogy az embernek lehet értelme anélkül, hogy értene valamit. Mert az értés állapotához hozzátartozik az én. S hogy bensőleg ismét eljussunk az énhez, az értelmi léleknek belül kell kifejlődnie egészen az énig. Ezután az értelmi lélek felemelkedik a tudati lélekhez. Ezek mindig ellentétes irányok. Amikor a tudati lélek tudatossá válik, akkor az az irány, amely ide tartozik, szemben áll azzal az iránnyal, amelyet az értelmi lélek követ, s amely még nem működik tudatosan.

Megmutatkozik-e valahol, hogy az értelmi és a tudati lélek áramlatai szemben állnak egymással? Bizonyos földi viszonyok között láthatjuk ezt. Gondolják csak el, hogy bizonyos körülmények között igen értelmes tevékenység az, ha az ember olvasni tanul, bár ez nem feltétlenül az értéssel bíró énből indul ki. Amit most mondok, az elsősorban az európai viszonyokra érvényes, ahol az emberek, mint tudják, bizonyos vonatkozásban későbbi kulturális viszonyokra vártak. Ebből olyasmire következtethetnek, ami már a göröglatin kultúrában jelen volt, amikor az értelmi lélek odáig fejlődött, amit írásnak nevezünk. Amikor az értelmi lélek kialakult, akkor indultak meg az olvasás és az írás első kezdetei; de ezek még csak az első kezdetek voltak. S ezt a jelleget megtartották. Majd jött a tudati lélek hatása. Hiszen az ellentétes irányokhoz tudatos tevékenységeknek kell tartozniuk, mivel a tudati lélek áramlata ellentétes irányban hat az értelmi lélek irányával. Először számolni volt képes megtanulni az ember, amikor kifejlesztette a tudati lelket, mivel a számolás tudatos tevékenység.

Ami itt irányként működik, az megjelenik képileg: az európai népek balról jobbra írnak, mert az értelmi lélek erői ennek az iránynak a részesei voltak, de jobbról balra számolnak. Ha önök például összeadnak, akkor jobbról balra adnak össze. Itt látják, ahogy a két különböző áramlat egymás fölé csúszik. Látják, ahogy képileg egymás fölé megy az értelmi és a tudati lélek áramlata. Ez nem mindenhol van így. Éppen ezen a példán érthetjük meg az európai népek természetét. Láthatjuk, hogy az európai embereket arra választották ki, hogy az értelmi lélekkel addig várjanak, amíg eljött egy bizonyos időpont, hogy a tudati lélek fejlődése ne legyen elhamarkodott. Ezzel szemben más népeknek már az értelmi lélekben ki kellett fejleszteniük azt, aminek a nyugati kultúrában csak a tudati lélek korában kellett kialakulnia. Számukra tehát az a lehetőség adatott, hogy már az értelmi lélekkel véghezvigyenek valamit, amit azok, akik vártak, csak később, a tudati lélekkel tudtak létrehozni. Azok a népek, amelyeknek az volt a küldetése, hogy már az értelmi lélek kialakulásánál megteremtsék az előkészületeket a tudati lélekhez, hogy mintegy úttörői legyenek a tudati léleknek, azok a szemita népek. Ezért írnak a szemita népek jobbról balra!

Ezek a dolgok nem csupán eszközt jelentenek arra, hogy megértsük az embert, hanem a kulturális jelenségek megértésének eszközei is. Hogy a földfejlődés egy bizonyos időpontjában miért írtak, vagy miért számoltak így vagy amúgy, az is megérthető ezekből a tényekből. Még tovább is mehetnénk, és ezt egészen a betűformákig követhetnénk, amelyeket az egyes népek használnak, hogy vajon egy vonást balról jobbra, vagy jobbról balra húznak-e, és így tovább. Hogy miért ír egy nép egy betűt ilyen, vagy olyan módon, az ezeknek a szellemi tényeknek a megértéséből következik.

Ezekből a tényekből láthatják, milyen küldetése van a szellemtudománynak a jövőben, ha világossággá kell válnia az emberek fejében, hogy áttekinthessék, ami különben érthetetlen maradna számukra.

Talán mégsem lenne helyes, ha ezeket a szemlélődéseket ezen a ponton lezárnánk. Ezért holnap bizonyos módon folytatódniuk kell, s ezáltal törekednünk kell arra, hogy csak vázlatos módon ugyan, de lezárjuk őket. Ezért holnap antropozófiai értelemben fogok beszélni, mondhatnám, Goethe egyik leányáról. Tudják, hogy megírtam a „Goethe als Vater einer neuen Ästhetik” (Goethe, az új esztétika atyja) című írást. Ebben az írásban Goethét a művészetek felfogásának és megértésének atyjaként ábrázoltam. Holnap meg akarom mutatni önöknek a leányát, Goethe gyermekét, a művészettudomány valóban újszerű felfogásában, az esztétikában.

Pszichoszófia

Első előadás

Berlin, 1910. november 1.

Ezeknek az estéknek az előadásai során szükséges lesz az, hogy ilyen vagy olyan példákra hivatkozzam, amelyek leginkább egyes költeményekből adódnak. S hogy ennek a négy előadásnak a folyamán maguk előtt láthassanak néhány olyan dolgot, amiről illusztrációként lesz szó, az egyes előadásokon bizonyos költeményeket röviden elmondunk, ami majd alkalmat ad arra, hogy éppen úgy illusztrációként szolgáljon önöknek, mint ahogy én a táblán apróbb dolgokat fogok illusztrálni, vagy kiemelni. Ma ebben az értelemben egy szavalattal vezetjük be az előadást, amelyet Waller kisasszony ad elő, és amely Goethe egy fiatalkori költeményét hozza elénk, „A bolygó zsidó” mondának feldolgozását, amelyet az ifjú Goethe írt. Kérem, vegyék figyelembe azt a jelentős körülményt, hogy a fiatal Goethe egy költeményéről van szó. Ez teljes mértékben a pszichoszófia területére tartozó érdekesség, amiről ezeknek az előadásoknak az illusztrációjakor lesz szó azáltal, amit ez a szavalat bemutat nekünk.

Az örök zsidó [1]

Töredékek

Éjfélkor kezdek igazán élni
Mint aki megkergült, az ágyból úgy ugrom ki;
Keblem soha sem volt lelkesültebb,
Hogy a vándort megénekeljem,
Ki látott számtalan csodát,
Káromlók hiába csúfolták,
Megfoghatatlan istenünkben
Per omnia tempora egy pontban megtörténni.
És ha nincs is tehetségem
Beszélni csiszolt, könnyű rímekben,
Mégsem késlekedhetem;
Mert ez vágyam, és így kötelességem.

Júdeában, a Szentföldön
Volt egyszer egy varga,
Ismert volt szívbéli jámborsága
A romlott egyházi időkben is,
Félig esszénus, félig metodista,
Herrnhuti [2], inkább szakadár;
Mert sokat tartott a kereszt kínjairól,
Elég az hozzá, hogy eredeti volt,
És eredetiségből
Úgy tett, mint a többi bolond.

Oly sok évvel ezelőtt a papok
Ugyanolyanok voltak, mint mindig,
És végül mind olyan lesz,
Akit hivatalba helyeztek.

De a varga és a hozzá hasonlók
Naponta kívántak csodát és jelet,
Hogy a pénzükért úgy prédikáljon
Mintha a Szellem állította volna oda.
Kétkedve bólogattak nagyon a fejek,
Sion lányáról betegesen
Hogy jaj! a szószéken és oltáron
Nem Mózes és nem Áron volt,
Hogy az istentisztelet úgy folyt,
Mintha olyan dolog lenne, mint egy másik,
Ami egyszer a világ rendje szerint
Öregkorában aszottan összeesik.

„Ó, jaj, a nagy Babilon!
Uram, töröld el őket földedről,
Hadd süljenek mocsokban
És Uram, aztán add nekünk a trónjukat!”
Így énekeltek páran összebújva,
A szellemet a szeretet lángjaként megosztva.
Bámészkodtak és unatkoztak,
Akár templomban is lehettek volna.
De az volt benne a szép,
Hogy mindegyikre sor került,
És ahogy testvére halandzsázott,
Utána ő is halandzsázhatott;
Mert a templomban először s utoljára
Az beszél, akit odahelyeztek.
És csatlakozzatok, és szabaduljatok,
És a bűnös olyan, mint a többi ember,
Jaj! de nem annyira okos!

A legnagyobb ember mindig gyerek marad,
A legnagyobb koponyák csak olyanok, mint más emberfia,
Csak éppen fordítva;
Nem akarnak más girnyókhoz hasonlóan
A lábukon járni, inkább a fejükön járnak
Megvetik, amit mindenki tisztel;
És ami a közszellemet felháborítja,
Azt tisztelik az elfogulatlan bölcsek.

A papok híresztelték széltében-hosszában:
Itt van, ütött az utolsó óra,
Térj meg, bűnös népség!
A zsidó szólt: Én nem félek,
Már régóta hallok az ítélet napjáról.

Ó, barátom, az ember csak balga,
Istent magához hasonlatosnak tartja.

Nem érzed, hogy a velőmig hatol,
Ha egy rémült szív megmentésért könyörög,
Ha a bűnös izzó könnyeit látom…

Az Atya ült a trónján,
Hívta szeretett fiát,
Kétszer-háromszor kellett szólítania,
Jött a fiú messziről,
Csillagok közt botladozva,
És kérdi: mit parancsolsz?
Az Atya kérdi tőle, merre járt –
„A csillagban voltam, mely amott pislog,
És segítettem egy embernek
Elvégezni művét, amihez
Ő maga gyengének bizonyult.”
Az Atya egészen felindult,
És szólt: Butaságot tettél,
Nézd meg a Földet.
Valóban szép és minden jó,
Az emberekért dobog szíved,
A rászorulókat szívesen segíted.

Midőn a Fiú leereszkedett
És közelebbről látta a széles Földet,
Közel s távol tengert és földet:
Megragadta az emlék,
Mit oly rég nem érzett,
Ahogy ott lent elbántak vele,
Megáll a hegyen,
Hová első alkalommal
Sátán, a barát állította,
És megmutatta neki az egész világot
Minden pompájával.

Égi repülése alatt mindvégig
Érzi a földi atmoszféra vonzását,
Érzi, hogy a világ legtisztább boldogságában
Már felsejlik a fájdalom,
Arra a pillanatra gondol,
Mikor a fájdalom dombjáról
Utolszor pillantott le,
Így szólt maga elé:
Légy ezerszer üdvözölve, Föld!
Áldottak mind, testvéreim!
Háromezer év után először
Ismét kiöntöm szívemet,
És örömteli könnyek
Áradnak elhomályosuló szememből.
Ó, én nemem, mennyire vágyom utánad!
És te, mit szívvel és szeretettel átkarolva
Legmélyebb vágyaddal könyörögsz hozzám!
Jövök, megkönyörülök rajtad!
Ó, csodás zűrzavarral teli világ!
Eltölt a rend, a rest tévedés szelleme,
Te, gyönyör és fájdalom láncszeme,
Te, anyám, ki a sírnak szültél engem,
Bár ott voltam a teremtésnél,
Teljesen mégsem értelek.
Homályos értelmedben lebegtél,
Onnan vágytad az én napom eljövetelét,
Reszkettél a kígyóként tekergő vágyban,
Melytől szabadulni törekedtél
És aztán, megszabadulva, ismét köréd tekeredik:
Ez hívott ide csillagcsarnokomból,
Ezért nem nyugodhatok Isten kebelén;
Másodszor jövök most hozzád,
Akkor vetettem, most aratni akarok.

Kíváncsian néz körül,
A szeme mintha megcsalná;
A világ még körös-körül Ugyanolyannak látszik,
Mint volt azon órán,
Midőn a sötétség szelleme, a régi világ ura
Napfényben csillogón megmutatta,
És minden félénkség nélkül
A ház urának címét bitorolta.

Hol a fény, kiáltott a Megváltó,
Mi szavamra gyúlt fel!
Jaj! És nem látom a tiszta fonalat,
Mit az égből fontam le.
Merre fordultak a véremből
Eredt hű tanúk!
És ó, merre a szellem, amit küldtem!
Érzem, lélegzete egyre halkult,
Nem örök éhséggel,
Kimeresztett karmokkal,
Átkozott, aszott ágyékkal
Lopódzik az álnok haszonlesés,
Megrontja a szomszéd
Gazdag mező fölötti örömét,
És meddő zsigerekben akadályozza
A természet kedves életét?
Nem zárkózik-e a fejedelem
Rabszolgáival ama márványpalotába,
És melengeti saját keblén
Tévelygő bárányai farkasait?
Szeszélyét kielégíteni
Megkaparintja az ember velejét;
Undokul tömi magát
Ezrek felzabált életerejével.
Az én nevemben szenteli a testnek
Egy szegény a gyermekei kenyerét.

Elege volt ekkor az országokból,
Hol csupa kereszt van,
És a sok kereszt és Krisztus mellett
Éppen őt és az ő keresztjét feledik.
Szomszédos országba ment hát,
Hol csak a templomi zászlókon látta magát,
Egyébként nemigen volt észrevehető,
Hogy az Isten jelen lenne.

Ekkor szólt egy ember: „Itt az a hely,
Minden kívánság biztos menedéke;
Itt az ország középső trónja,
Igazság és vallás”.

Egyre közelebb értek,
Az Úr semmit sem látott rajta magából.
Csekély volt belső bizodalma,
Mint egykoron a fügefához járulva,
Mégis menni akart tovább,
És jól benézni az ágak alá.
Így jutottak a kapu alá.
Krisztust idegennek találták,
Nemes orcát és egyszerű ruhát viselt.
Szóltak: ez az ember messziről jöhetett.
Kérdi a jegyző, hogy hívják?
Merő alázattal felelte:
„Gyermekeim, az Ember Fia vagyok”.
És nyugodtan odébbállt.
Szavai örök erejűek voltak,
A jegyző csak ámulva állt,
Az őr sem tudta, mi történt;
Senki sem kérdi: Mi szél hozta?
Átsétált közöttük és eltűnt.
Akkor kérdezgették bőven,
Mintha kihallgatáson akarnák jelenteni:
Mi furcsát mondott ez az ember?
Csak nem az orrunknál fogva vezetett?
Azt mondta: ő az Ember Fia!
Sokáig gondolkodtak, de egyszerre
Megszólalt egy iszákos altiszt:
Ne törjétek a fejeteket,
Az apját hívták úgy, hogy Ember!

Aztán szólt Krisztus kísérőjéhez:
„Most vezess az istenes emberhez,
Kit így ismertek,
És esperesnek nevezitek”.
A pap uraság vakarózni kezdett,
Nem volt olyan magas rangú;
Szíve körül vastag a bőr,
Nem érezte borsónyit sem,
Kivel ment együtt.

Odaértek az esperes házához,
Ősidők óta állott ott.
A reformáció bekebelezte,
És a papok kertjét, házát elvette,
Hogy megint papokat ültessen bele,
Akik a dolgok okairól csak
Többet locsognak, kevesebbet grimaszolnak.
Bekopogtak, becsöngettek,
Nem tudom pontosan, mit tettek.
Elég az hozzá, a szakácsné jött elő,
Egy káposztafej kiesett a kötényéből,
És szólt: Az úr a gyülekezetben van,
Nem beszélhettek vele ma.
„Hol van a gyülekezet?” – szólt Krisztus.
„Mire mentek vele, ha tudjátok!”
Feleli a szakácsné mogorván,
Akárki nem teheti be oda a lábát”.

(Wirth-Veres Gábor fordítása)

[1] A szavalathoz a szöveget Rudolf Steiner dolgozta át.

[2] A Herrnhuti Testvérgyülekezet életével és teológiájával Goethe többször is foglalkozott.

Az előző évben – közgyűlésünk alkalmából megtartott előadássorozatot Antropozófiának neveztem. Az idei előadássorozatot, amelyet hasonló szempontból tartok, a Pszichoszófia címmel látom el. S ha egyszer alkalom adódna arra, akkor mintegy az antropozófiáról és a pszichoszófiáról szóló előadások harmadik fejezeteként, egy a pneumatoszófiáról szóló sorozat követ majd. Ezáltal ez a három előadássorozat egy híddá egyesül, amely felvezethet abból a világból, amelyben közvetlenül élünk, olyan világokba, amelyeket magasabb szempontból, a teozófiában szemlélünk.

A pszichoszófia az emberi lélek szemléletének olyan területe, amely elsősorban abból indul ki, amit ez a lélek itt, a fizikai világban át tud élni, s amely majd magasabb területekre emelkedik, hogy megmutassa, hogy az, ami itt a fizikai világban megfigyelhető lelkiéletként elénk tárul, még felfelé vezet, olyan távlatokba, amelyekből mintegy a teozófia fénye jön elébünk. Sokféle dolog foglalkoztat majd bennünket ezeken az estéken. Ma látszólag egész egyszerű dologból indulunk ki, elvonultatjuk magunk előtt a lelkiélet mindazon jelenségeit, amelyeket olyan szavakkal jelölhetünk, mint a figyelem, az emlékezet, majd olyan jelenségekkel, mint azok, amelyek a szenvedélyekben és indulatokban lépnek elénk, majd olyanokkal, amelyeket már az igazság, a szépség és a jóság területére utalunk.

Elénk kerülnek olyan jelenségek, amelyek egészségügyi értelemben segítően, vagy kárt okozóan, betegségekként avatkoznak bele az emberi életbe. Kórtünetek valóságos lelki okaival fogunk találkozni. Ezáltal erősen érintenünk kell azokat a határokat, ahol a lelkiség elmerül a testi életbe, és tanulmányozni fogjuk a test jóléte és fájdalma, és a lélek belső életében lezajló tevékenység, munka közötti kölcsönös kapcsolatokat. Fel kell majd emelkednünk az emberiség nagy ideáljaihoz, és szemlélnünk kell, mit jelenthetnek az emberiségnek ezek a magas eszméi az ember lelki életére nézve. Jelenségeket fogunk majd szemlélni, amelyek a mindennapi életben olyanfajta szerepet játszanak, mint mondjuk az, ami elszórakoztatja az embereket, és látni fogjuk, ahogyan ez az utóbbi jó hatással van a lelki életre, és figyelemreméltó összekapcsolódásban ezen belül mutatkozik meg. Foglalkoznunk kell majd az unalom különös hatásával. S még sok mindent lehetne megemlíteni, ami akár mind megjelenése szempontjából, mind gyógyító és segítőeszköz szempontjából szemlélünk, hogy javítsunk azon, amivel a lelkiélet beteges jelenségeként találkozunk, mint például a rossz gondolkodó képesség, a rossz emlékezet, vagy hasonlók. Elképzelhetik azt is, hogy a lelki életről beszélve, szükségszerűen olyan területeket kell érintenünk, amelyek másokkal határosak. S a teozófusnak bizonyos módon megvannak a szokásos képzetei, ha arról van szó, hogy az ember lelki életét a másik emberrel kapcsolatba hozza.

Mindnyájan ismerik az emberi természet tagozódását, amelyet a szellemtudomány testben. lélekben és szellemben határoz meg. Már ezáltal azt mondhatják: az ember lelki életének egyrészt érintkeznie kell a testi élettel, másrészt a szellemi élet felé kell fordulnia. Ha az antropozófiában inkább a testiséggel foglalkoztunk, akkor a pszichoszófiában a lelki élettel kell majd foglalkoznunk, és a pneumatoszófiában felemelkedünk majd a szellemi élethez.

Mi tehát a lelki élet, ha most a fent említett határokon belül, önállóan akarjuk szemlélni? Amit a külvilágnak szoktunk nevezni, amit úgyszólván elénk és körénk állítva szoktunk szemlélni a külvilágban, azt nem számítjuk lelki életünkhöz. Egy ásvány, egy növény, egy állat, a levegő, a felhők, a hegyek és folyók és így tovább, amelyek körülöttünk vannak, mindegy, hogy mi magunk talán szellemünkből mit adunk hozzá, ha elképzeljük mindezt, ami így körülöttünk van, és amit külvilágnak nevezünk, ezt nem számítjuk lelki életünkhöz. A rózsát, amivel találkozunk, nem számítjuk lelki életünkhöz, ha a fizikai síkon helyesen értjük meg egymást. Ha azonban elénk kerül a rózsa, és megörvendeztet bennünket, ha a rózsa megpillantásakor lelkünkben felcsillan valami gyönyörködés, akkor ezt a tényt bizonyára lelki életünkhöz soroljuk. Ha találkozunk egy emberrel és megnézzük, hogy képzetet alkossunk róla, milyen haja, milyen arca van, milyen az arckifejezése, és így tovább, akkor ezt nem soroljuk lelkiéletünkhöz. Ha azonban érdeklődünk iránta, ha szimpatikus vagy antipatikus számunkra, ha szeretettel kell rágondolnunk, akkor a szimpátiának vagy az antipátiának, a szeretetnek, az érdeklődésnek ezt az élményét a lelki átéléshez soroljuk.

Tudják, nem szeretem a meghatározásokat, hanem megpróbálok jellemezni; ezért nem is szeretném megadni önöknek a lelki élet meghatározását. Ezzel nem sokra megyünk. Szeretném jellemezni, hol rejlenek azok a dolgok, amelyeket a lelki élethez sorolhatunk.

Tegyünk fel, azonban valami mást. Tegyük fel egyszer, hogy látjuk, hogyan cselekszik egy ember. Megfigyeljük tettét, és úgy találjuk, hogy azt kell mondanunk erről a tettről: ez egy jó tett, amelyet egy bizonyos morális szempontból helyeselni lehet. – Ekkor van egy olyan lelki élményünk, amely azáltal fejeződik ki, hogy azt mondjuk: ez jó tett volt! – Ekkor egy ilyen élményben még valami mást is átélünk, mint azt, amit most jellemeztem. Mindenekelőtt nem annyira arról van szó, hogy leírjuk, miből áll ez; nem arról van szó, hogy szeretjük, vagy gyűlöljük-e, ami ebben a tettben rejlik, hanem itt magasabb érdekek játszanak közre. Ha ezt a cselekedetet jónak nevezzük, akkor tudjuk, hogy egyáltalán nem tőlünk kellett függjön, hogy jónak, vagy nem jónak nevezzük-e. Mégis lelkünkben ítéletet kell hoznunk, ha tudni akarunk arról, milyen ez a tett. De a külvilágban semmi sem mondhatja meg nekünk, hogy a tett jó-e. Az ítélet: ez a cselekedet jó – ennek az ítéletnek fel kell emelkednie, fel kell fénylenie saját átélésünkben. De ha az ítélet jogos, akkor függetlennek kell lennie saját átélésünktől. Minden ilyen lelki élménynél, ahol valami közrejátszik, hogy tudatunkba jusson, bensőleg át kell élni, aminek azonban tudatunktól független jelentése van, így olyasmi, aminél nem arról van szó, hogy most ítéletet alkottunk-e, vagy sem, mindezekben a folyamatokban a szellem szól az emberi lélekben. S így már azt mondhatnánk: ebben a három esetben, ahol megjelenítettük, ahogy valamit külvilágként szemlélünk, ahogy tisztán belső élménynek tekintjük – egy ember iránti érdeklődést, a gyönyörködést, amit egy rózsánál érzünk, és harmadikként a belső élményt, ahol ítéletet hozunk, aminek lelkiéletünktől függetlennek kell lennie, ha érvényesülnie kell –, ebben a három esetben jellemeztük azt, amit a lélek külvilághoz való viszonyának kell neveznünk. A külvilágnak a lelken kívül kell jelentkeznie a testiség révén; a lelki élmény tisztán belső dolog; a szellem azonban ismét a lélek bensőjében jelentkezik, ahogy ezeken a példákon láttuk, amelyeket éppen említettem.

Így tehát arról van szó, hogy szigorúan ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a lelki élet belső körülmények folytán fel- és lefelé hullámzik, és elsősorban arról van szó, hogy most találjunk valamit, ami bizonyos fokig bensőleg is megadja nekünk a lelki élmény jellegét. Mostanáig ezt a lelki átélést szemléltük, ahogy ez úgyszólván kívülről behatárolt, és megmutattuk, hol határos mással. Most azonban látni akarjuk, hogyan jellemezhetjük ezt a lelki életet belülről. Más szavakkal: milyen képzeteket kell alkalmaznunk, ha az ember lelkéről beszélünk, úgy, hogy ezekben a képzetekben világosan kifejezzük, hogy lelki tényezőkről van szó. – Olyan képzeteket kell alkotnunk, amelyek a lelkiség igazi természetét jellemzik, úgy, ahogy az a fizikai síkon éli ki magát.

Mi a lelki átélés alapvető vonása, alapvető jellege? A lelki átélésnek ezt az alapvető jellegét elsősorban kétféle módon adhatjuk meg, Két képzetet kaphatunk, amelyeket csak a lelki átélésre használhatunk, mégpedig elsősorban csak az ember lelki átélésére, egyáltalán nem másra, ha pontosan az ember fizikai viszonyaira vonatkozóan beszélünk. Feladatom tehát az, hogy egzakt módon jellemezzem a lelki élet belső jelenségeit, megadjam jellemző vonásait addig a határig, ameddig ez a lelki élet elér, ahogyan ez belül hullámzik.

Kétféle képzet létezik arra, amit a belső lelki átélés úgyszólván képvisel. Ne ütközzenek meg azon, hogy ma száraz képzetek összehordásával lesz dolgunk. A következő napokban már látni fogják, hogy a képzeteknek ez a pontos megértése nagy segítségünkre lesz, hogy megtanuljunk megérteni olyan jelenségeket, amelyek mind közel állnak hozzánk, és hogy lelki életünkre nézve olyan ajánlásokat kapjunk, amelyek nagy jelentőségűek a mindennapi lelki életben mind az egészséges, mind a beteg lelkiélet számára.

A megítélés egy olyan képzet, amellyel jellemezni tudjuk a tisztán lelki elemet. A megítélés a lelki élet egyik tevékenysége. S a lelki élet más élményeinek summája kimerül abban, amit a szeretet és a gyűlölet belső élményeinek nevezhetünk. Ha majd ezeket a képzeteket helyesen értjük meg, akkor ezek belsőleg, mégpedig a határáig átfogják az egész belső lelki életet. S látni fogjuk, milyen gyümölcsöző lesz számunkra mindkét képzet, a megítélés, illetve a szeretet és a gyűlölet pontos szemlélete. Minden lelkiség ítéletalkotás, vagy pedig élet a szeretet és gyűlölet között. Alapjában véve csak ebben a két képzetben létezik az, amit tisztán lelkiségnek nevezünk; minden egyéb olyasmit jelöl, ami már valami mást visz bele a lelkiségbe, akár kívülről, a testiség által, akár olyan alapról, amelyet még meg fogunk ismerni, az ún. bensőből, a szellemiségből. Az egyik oldalról megítélés, a másikról szeretet és gyűlölet – akár így, vagy amúgy nevezzük – olyan erők, vagy akár tevékenységek, amelyek kizárólag a lelkiélethez tartoznak.

Ha most helyesen akarjuk értelmezni e két tevékenység szerepét, akkor elsősorban világos képzetet kell alkotnunk a megítélésről, majd látnunk kell, milyen jelentősége van a lelki életen belül az olyan ítéletalkotásoknak, mint a szeretet és a gyűlölet. Most nem logikát értek ezalatt; a logikus szemlélet valami egészen más lenne. Nem az ítélet jellegétről, az ítélet törvényszerűségeiről beszélek; nem logikus, hanem pszichoszofikus álláspontból beszélek, abból a szempontból, amely a megítélés belső lelki tevékenységét, lelki folyamatát veszi szemügyre. Tehát minden, amit önök logikával tudhatnak meg az ítéletről, eleve ki van zárva. Nem ítéletről, hanem megítélésről beszélek, az ítéletalkotás tevékenységéről. Ez egy ige: a megítélni.

Ha indíttatást éreznek arra – és itt most nem annyira azt akarjuk figyelembe venni, milyen indíttatás áll fenn –, hogy megállapítsák: „a rózsa vörös”, akkor önök megítéltek valamit. Ekkor az ítélet-alkotás tevékenysége áll fenn. „A rózsa vörös”, „az ember jó”, „a sixtusi Madonna szép”, „a templomtorony magas”, mialatt önök lelki életük bensőjében tevékenységként végrehajtják ezt, ez a megítélés.

Nos, szemléljük meg a szeretet és a gyűlölet élményeit. Aki egy kissé fáradozik azon, hogy pillantását belülre fordítsa, azt találja, hogy nem úgy megy el a külvilág mellett, hogy lelkét a legtöbb jelenség úgyszólván érintetlenül hagyja. Gondolják el, hogy keresztülutaznak egy tájon. Nemcsak a hegyek zöldjét, a felhőkkel borított csúcsokat látják. Nemcsak a folyókat látják, amelyek a völgyekben áradnak, hanem lelkükben átélik a táj iránti elragadtatást is. Ami itt rejlik, nem más, minthogy szeretik azt az élményt, amelyről szó van. Ami az élményeknél átélt elragadtatásnál, vagy megvetésnél jelen van, az a szeretet és a gyűlölet. S ha ez néha el is rejtőzik az önök lelki élményeiben, ez mégis olyasmi, ami kíséri az embert tudatos, éber életében reggeltől estig csaknem minden dologban. Ha látnak valakit az utcán, aki egy rossz tettet követ el, úgy, hogy ez visszataszító önök számára, akkor ez csak – ha így akarjuk kifejezni – a gyűlölet lelki élményének egyfajta leplezett, rejtett megjelenése. Ha találkoznak a mezőn egy virággal, amelynek kellemetlen szaga van, és elfordulnak tőle, akkor ez csak a gyűlölet némiképp módosított élménye, ami nem egyenesen jut napvilágra. A szeretet és a gyűlölet folytonosan kísérik a lelki életet. A megítélés is éppen olyasmi, amely egyrészről állandóan a lelki élet kísérője. Állandóan megítélnek, mialatt lelkiéletük zajlik, állandóan vannak szeretet- és gyűlölet-élményeik.

A belső lelki élet jelenségeit csak akkor tudjuk pontosabban megismerni, ha a megítélés szempontjából valami fontosat veszünk szemügyre. A lelkiéletben ugyanis minden ítéletnek van egyfajta hatása; és a lelki élet megragadásánál arról van szó, hogy a megítélésnek hatása van. Ha ezt az ítéletet alkotják: „a rózsa vörös”, ha látják, hogy egy ember végrehajt egy jó tettet, és úgy ítélik meg, hogy „az ember jó”, akkor egy eseményt tovább hordoznak a lelkükben. Ezt az eseményt mindkét esetben a következő módon jellemezhetjük. Ha önök úgy ítélték meg, hogy „a rózsa vörös”, „az ember jó”, akkor további lelki életükben képzetként magukkal visznek valamit: a vörös rózsát, a jó embert. – Ez az ítélet: „a rózsa vörös”, későbbi lelkiéletükben a vörös rózsa képzetévé változik, és lelki lényként ezzel a képzettel élnek tovább. A lelki átélésben minden ítélet egy képzetté csúcsosodik ki. A megítélés tehát mintegy olyasmi, ami két irányzatból adódik, tart össze: „a rózsa” az egyik, a „vörös” a másik; majd mindkettő eggyé válik: „a vörös rózsa”. Ez egy képzetté folyik össze, és ezt az egyet viszik magukkal további lelkiéletükben. Ha mindkét élményt, a „vöröset”, és a „rózsát” két áramlatként akarjuk jelezni, akkor azt kell mondanunk: ezek végül összefolynak, és megítélésünknél mindig egy képzetbe csúcsosodnak ki.

Nem értjük a lelki életet, és a lelki életnek a magasabb világokhoz való kapcsolatait sem, amelyeket a következő napokban kell megvizsgálnunk, nem értjük egész pontosan, ha nem véssük a lelkünkbe, hogy a megítélés ténylegesen mindig képzetté csúcsosodik ki.

A szeretet és gyűlölet jelenségeinél, megjelenéseinél másként kell kérdeznünk. Itt nem kérdezhetjük azt: hová csúcsosodnak ki? – hanem egy másik kérdést kell felvetnünk: honnan jönnek ezek? Honnan származnak? – A megítélésnél a „hová”-ra megy ki a dolog, arra, hogy hová mozdul el? – A szeretet és gyűlölet jelenségeinél arról van szó: honnan jönnek? – S mindig találunk egy helyet magában a lelki életben, ahonnan a szeretet és a gyűlölet jön, nevezetesen olyasmit, ami mintegy a másik oldalról tör be a lelkiéletbe. Minden szeretet és gyűlölet végül is odavezet, ha lelki élményként szemléljük, amit a lelkiéleten belül vágyakozásnak, egy kívánságnak nevezhetünk. Helyezzük tehát a lelki élet másik oldalára a vágyakozást (a rajzot tovább rajzoljuk), így azt mondhatjuk: a mögött, ami lelkünkben szeretetként és gyűlöletként jelenik meg, mindig a vágyakozás áll, és belesugárzik lelkiéletünkbe. Így azt mondhatjuk: Itt van lelki életünknek mintegy az egyik oldala – amelyet még meg fogunk ismerni –, amelyből beáramlik a vágyakozás.

S ha most lelkünkbe tekintünk, mi lesz ott a vágyakozásból? Szeretet vagy gyűlölet! Majd ha továbbra is lelkünkbe tekintünk, a megítélés tevékenységét találjuk, és megkérdezzük: hová vezet ez a tevékenység a másik oldalon? S úgy találjuk: a megítélés a képzethez vezet.

A vágyakozás olyasmi, aminél könnyen felismerhetik, hogy mindig úgy kell tekinteni, mintha a lelki élet bensőjéből támadna föl. A vágyról nem beszélhetnek úgy, mintha ez vagy az a külső indíték okozta volna; mivel önök talán egyáltalán nem ismerik ezt a külső indítékot. Azt azonban bizonyára tudják, hogy ez – mindegy, honnan származik – felbukkan a lelkiéletben, és követhetik, ahogy mihelyt a vágyakozás feltámad, a lelkiéletben eseményként szeretet és gyűlölet jelenik meg. Azt is mondhatják: a lélekben kell megítélni, hogy „a rózsa vörös”. Ha azonban megvan az ítéletük, hogy azzá a képzetté csúcsosodjék ki: „a vörös rózsa”, akkor ennek a képzetnek „a vörös rózsa”, értéknek, egyfajta külső érvényességnek, külső jelentőségnek kell lennie az önök számára. Ilyen módon támad fel a szellemi kutató számára ismert okokból – számunkra ma, ha szabad így mondanom, elsősorban ismeretlen okokból – a vágyakozás a lélekben, és a szeretet és kiéli magát gyűlölet jelenségeiben. Így a lélek indíttatva érzi magát arra, hogy saját lényének forrásából engedje kiáramlani az ítéletalkotás tevékenységét, és a lélek azzal a tudattal élezi ki az ítéleteket képzetekké, hogy amennyiben az ítélet létrejön, a képzet érvényes lehet.

Sajátságosnak tűnhet, hogy én – nem csupán kevés szóval, hanem talán sok szóval – magyarázom a lelki életnek ezeket az elemi fogalmait, és könnyen vélhetik úgy, hogy rövidebben is végigmehetnénk ezeken a dolgokon. Amit most mondok, mintegy a sorok alatti lábjegyzetként mondom. Talán rövidebben is végigmehetnénk ezeken a dolgokon. De mivel ezt nem méltatják figyelemre, egyszerűen mai tudományos életünk legszélesebb köreiben se méltatják figyelemre, ezért ezzel kapcsolatban hibát hibára halmoznak. S mintegy lábjegyzetként szeretnék egy ilyen szarvashibára utalni, mivel azok, akik elkövetik, semmiféle világos képzetet sem alkotnak arról, amit mi most megismertünk, és még meg fogunk ismerni, és mivel azok, akik ezt a hibát elkövetik, messzemenő következtetéseket vonnak le egy bizonyos tényre vonatkozóan, amelyet egészen hibásan fognak fel.

Sok fiziológiai könyvben utána olvashatnak: ha valamely módon kezünket vagy lábunkat mozgatjuk, akkor ez azért van, mivel szervezetünkben nemcsak olyan idegeink vannak, amelyek például az érzékszervektől az agyig mennek, és ugyanakkor az érzékszervek üzeneteit az érzékszervektől az agyig, vagy a gerincvelőig vezetik, hanem a dolgot mindenütt úgy ábrázolják, mintha ezek az idegek más idegekkel szemben állnának. Természetesen a fizikai síkon szemben állnak ezekkel, amelyeket, az érző- vagy érzékelő idegekkel ellentétben, mozgási idegeknek nevezünk. S ekkor azt mondjuk: ha látok egy tárgyat, akkor ennek a tárgynak az üzenete azon az idegen keresztül, amely az érzékszervtől az agyhoz, tehát elsősorban ehhez a központi szervhez vezet, és aztán az ingert, amely ott támad, mintegy átviszi egy másik idegre, amely az agytól az izomig terjed, s ez az ideg aztán arra ösztönzi az izmot, hogy mozgásba lendüljön. Így különböztetjük meg az érzőidegeket és a mozgással kapcsolatos idegeket. Nos, a szellemtudomány szerint ez a dolog egyáltalán nem így van. Amit itt mozgással kapcsolatos idegnek nevezünk, fizikai képződményként valóban jelen van, de nem azért, hogy mozgást idézzen elő, hanem hogy magát a mozgást érzékelje, kontrollálja, hogy a saját mozgásáról tudomása legyen. Éppen úgy, ahogy vannak idegeink, amelyekkel egy külső szín-benyomást befogadunk, vannak olyan idegeink is, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy ellenőrizzük azt, amit teszünk, hogy azt tudatunknak átadják. Ez a tudományos gondolkodási hiba egy szarvashiba, amely manapság a legszélesebb körben elterjedt, és az egész fiziológiát, ahogyan ma folytatják, és az egész pszichológiát is tönkretette. Vegyék ezt úgy, mint egyfajta lábjegyzetet.

Nos, arról van szó, hogy tisztában legyünk ezzel: milyen szerepet játszik ekkor a lelki életben az a két elem, amelyet találtunk benne, a megítélés és a szeretet és gyűlölet jelensége? Rendkívül nagy szerepet játszanak. Az egész lelkiélet ugyanis nem kevesebből tevődik össze, mint e két elem különböző kombinációiból. Az egész lelki életet hamisan ítélnénk meg, ha nem akarnánk figyelembe venni, hogy ebbe a maga határainál folytonosan belejátszik valami más, amit a legszigorúbb értelemben nem a lelki élethez kell számítanunk. Itt elsősorban bizonyára eszünkbe jut, amivel úgyszólván mindenütt találkozunk mindennapi lelki életünkben, és amiről már tavaly, az antropozófiáról szóló előadásokon beszéltem: hogy lelkiéletünk annak alapján épül fel, amit érzékszervi észlelésnek nevezünk, például a hangokban a hallószerv, a színekben a látószerv, az ízlelőszerv, a szaglószerv különféle élményeinek. Amit itt a külső dolgokon átélünk érzékszerveinken keresztül, azt bizonyos módon felvesszük lelkünkbe, és lelkünkben tovább él. Ha szemügyre vesszük azt, amit így felvettünk lelkünkbe, akkor arról beszélhetünk, hogy ezzel a lelkiélettel ténylegesen egyfajta határhoz érünk, mégpedig érzékszerveink határához. Mintegy őrszemet állítunk fel érzékszerveinkben, s amit ez az őrszem tudat a környezetről, azt felvesszük lelki életünkbe, és hordozzuk tovább. Hogyan viselkedik valójában lelki életünkben az, amit ott az érzékszervi élmények nyújtanak nekünk? Mit szemléltet a lelkiéletben az, amit fülünkkel hangnak, szemünkkel színnek, ízlelőszervünkkel íznek, stb. érzékelünk, majd magunkban hordozunk? Mit szemléltet ez a lelki élet számára?

Nos, látják, hogy ezeket a lelki élményeket általában igazán egyoldalú módon szemléljük, és nem tesszük világossá, hogy az, ami ott lelki életünk határánál lép elénk, két tényezőből, két elemből tevődik össze. Az egyik ugyanis az, amit a külvilágnál közvetlenül át kell élnünk: ez az érzékelés. Csak úgy lehet egy szín-, egy hang-benyomásuk, ha a megfelelő érzékszervet kiszolgáltatják a külvilágnak, ha a külvilággal szemben állnak. És addig lehet szín-, vagy hang-benyomásuk, amíg a külső tárggyal összhangban vannak. A külső benyomás, a kölcsönhatás a külső és a benső között azonnal megszűnik, ha szemükkel elfordulnak a tárgytól, vagy ha fülükkel annyira eltávolodnak, hogy a tárgyat már nem hallhatják. Mit bizonyít ez a tény?

Ha a pillanatnyi érzékelésnek ezt a tényét összevetik a másikkal, hogy a külvilágnak ezekből az élményeiből magukkal vittek valamit, amit tovább hordoztak, amit később megismernek – tudják, milyen hang volt ez, amelyet hallottak, milyen szín volt, amelyet láttak, ha a színt már nem látják, a hangot nem hallják –, valójában mit fejez ki ez? Valamit kifejez az, ami teljesen az önök belső életébe van belehelyezve, ami teljesen az önök lelki életéhez tartozik, aminek teljes mértékben bensőleg kell lejátszódnia; mert ha a külvilághoz tartozna, nem vihetnék magukkal. Egy színbenyomást, amelyet akkor kaptak, mialatt szemüket a színre irányították, csak akkor hordozhatnák tovább lelkükben, ha benne van a lelkükben, ha ez a lélek belső élménye, úgy, hogy a lélekben is marad. Meg kell tehát különböztetniük, hogy mi játszódott le a lélek és a külvilág között, amikor az érzéki észlelést és azt, ami eloldódik a külvilággal való kölcsönhatásból, és ezt a lélek tovább hordozza. Szigorúan meg kell különböztetniük ezt a két dolgot, s jó, ha ilyen területeken szigorú különbséget teszünk. Ne vegyék kicsinyeskedésnek, amit mondok: ennek kell alapot teremtenie a következőkhöz. Amit átélnek, amíg a tárgy előttük van, a további gyakorlatokhoz pontosan meg tudják különböztetni attól, amitől ezt meg kell különböztetni, ha azt, amit a dologban átélnek, érzékszervi észlelésnek, és azt, amit a lélekben továbbhordoznak, érzésnek nevezik; így tehát különbséget tudnak tenni színérzékelés és színérzés között. A színérzékelést el kell hagyniuk, ha elfordulnak, a színérzést továbbhordozzák. A mindennapi életben nem teszünk ilyen szigorú megkülönböztetéseket, és ez nem is szükséges. De négy előadásunkhoz már ilyen képzeteket kell teremtenünk, amelyek majd továbbsegíthetnek bennünket.

Nos tehát, lelkünkben az érzéseket hordozzuk. Talán ezek az érzések, amelyekhez a külső tárgyakon jutunk hozzá, a lelkiélet egészen új elemei a megítéléssel, és a szeretet és gyűlölet jelenségével szemben? Ha ez így lenne, akkor azt kellene mondaniuk: igen, valamit nem neveztél meg, ami szintén a lelkiélet bensőjében van: az érzékszervek érzéseit, azokat az érzéseket, amelyeket az érzékszerveken keresztül nyerünk. – Ez azonban nem így van. Ezek az érzések nem a lelkiélet sajátos elemei. Akkor meg kell különböztetniük az érzésben a tartalmát – így a színérzékelésnél a színt, ha például „vöröset” éreztek – valami mástól. Ha a „vörös” belső lelki élmény lenne, akkor a vörösnek az egész színérzékelése semmit sem segítene önöknek. A tartalom, a szín, egyáltalán nem belső lelki élmény. Ami szemben áll önökkel, a tárgy, vörös; ez a minőség, ez a tulajdonság, hogy „vörös”, nem az önök lelkéből ered. Lelkükből valami egészen más ered, ugyanis az, amit tettek, hogy valamiben részt vállalhassanak, egy tevékenységben, amelyet véghezvittek, mialatt a vörösség előttük állt. S ez a tevékenység, amelyet itt végrehajtottak, a benső lelki étélés, és a valóságban nem más, mint a lelki élet azon elemeinek összefűzése, amelyeket ma két alapelemként neveztem meg. Itt azonban pontosan bele kell mennünk ebbe: mi történik, ha egy színt, például a vöröset magunk elé állítjuk, majd belső lelki átélésünkben a vörös benyomását továbbhordozzuk?

Ha igaz az, amit mondtam önöknek, hogy lelki életünkben két elem van, a szeretet és gyűlölet, amelyek egyfajta vágyakozásra utalnak, és a megítélés, amely képzetekben csúcsosodik ki, ha egy érzékszervi élménnyel állunk szemben és érzeteket akarunk megállapítani, akkor azt is mintegy figyelembe kellene venni, ami lelki dolog, ami a lelki életnek ezzel a két elemével függ össze. Gondolják el, hogy egy színbenyomás előtt állnak, és érzékszervi élményük van a színről. Mi származhat tevékenységként a lelki átélésből, ha önök ez előtt az érzékszervi élmény előtt állnak, ha például vörös van előttük? Szeretet vagy gyűlölet, és másrészt megítélés is fakadhat itt a lélekből.

Állítsuk ezt grafikusan magunk elé! (Lásd a rajzot.) Tegyük fel, hogy itt van a lélek határa a külvilággal szemben. A vízszintes vonal elválasztja az alsó lelki élet területét, a felső, a külvilág területétől. Ha igaz az, amit mondtam, ha a lélek és a külvilág közötti határon egy érzékszervre benyomást gyakorol egy dolog – feltéve, hogy színbenyomás játszódik le a c-nél –, akkor a lélek bensőjéből származó ítéletek és a szeretet és gyűlölet jelenségeivel állunk szemben. Különben ugyanis semmi más sem tud kiáramlani a lélekből, mit ezek a jelenségek. Ekkor tehát, miközben a vörös szín előtt állunk, ez az érzékszervi élmény semmi mást sem tud szembeáramoltatni velünk, mint azt, ami a lélekben van: a megítélés és a szeretet és a gyűlölet jelenségeit.

De jegyezzenek itt most meg egy fontos különbséget, amely megítélés és megítélés, kívánság és kívánság között lehet. Tegyék fel egyszer: mialatt álmodnak, vagy valahol ülnek és talán egy vonatra várakozva, unalmukban felbukkan lelkiéletükben emlékezetükből egy kellemetlen tény képzete, amelyet átéltek. S e tény mellett valami más is megjelenik lelki életükben: mindaz, ami ezzel ellentétben történt meg önökkel e tény által, hosszú időn keresztül. Itt úgyszólván érezhetik, ahogyan ez az itt felbukkant két képzet újra összeáll az ellenszenves eseményből eredő benyomás intenzív képzetévé. Itt egyfajta megítélés megy végbe, s ez tisztán megmarad a lelki átélésben. Ennél semmi sem jön hozzá a külvilágból. De közrejátszott a szeretet és a gyűlölet is, mialatt a képzet felbukkan a lélekből, és ugyanakkor a lelki élet bensőjéből szeretet és gyűlölet csatlakozott hozzá. S ebből megint semmi sem jut kifelé. Mialatt olyan nyugodtan ülnek, és mindez megtörténik lelki életükben, megállhat valaki mellettük, és mindabban, amit a másik láthat, semmi sincs abból, ami ott lejátszódik a lelkükben. Az egész környezet közömbös, az egész külvilágnak semmi jelentősége sincs arra nézve, amit ott a szeretet és a gyűlölet, illetve a megítélés révén lelkükben átélnek.

Ha egy ilyen belső tényt hajtunk végre, amelyet itt éppen elmeséltem, ahol a szeretet és a gyűlölet megítélést idéz elő, mi mintegy benne maradunk a lelkiélet tengerében. Ezt röviden grafikusan a következő módon ábrázolhatjuk. (Lásd a rajzot.) A lélek határain belül legyen „a” az első képzet, amely felbukkan, „b” a második; mindkettő egy „x” képzetté tömörödik össze, a megítéléssé, s ennél jön tekintetbe valamiképp a szeretet és a gyűlölet. De ez nem megy el a lélek határáig, hanem teljesen a lelki átélésen belül marad.

Egészen más ez, ha egy érzékszervi élményről van szó. Ha egy érzékszervi élmény bukkan fel, akkor a lélek határáig kell mennünk, a külvilághoz kell közelednünk. Itt ez úgy van, mintha lelki életünk viharai ideáramlanának, és a külvilág közvetlenül megállítaná őket. Mit állít itt meg? A vágyakozás, vagy a szeretet és a gyűlölet, mondhatnánk, ideáramlanak a határig, és az ítélőképesség is ideáramlik. Mindkettőt megakadályozza a lélek határa, és a következmény az, hogy a vágyakozásnak és az ítélkezésnek csendben kell maradnia. A megítélés már ott van, és éppen úgy a vágyakozás is, de a lélek nem érzékeli ezeket. De miközben a vágyakozás és a megítélés a lelkiélet határáig áramlanak, és ott akadályba ütköznek, kialakul az érzékelés. Az érzékelés nem más, mint szintén olyasvalami, ami egy bensőleg öntudatlan megítélésből és a szeretet és gyűlölet bensőleg öntudatlan jelenségeiből áramlik össze, amelyeket azonban kívülről megakadályoznak, feltartóztatnak. Amit valóban érzékelésként viszünk tovább a lélekben, ilyen módon jön létre. Ezért tehát azt mondhatjuk – és ezeket a dolgokat a következő napokban félreérthetetlen pontossággal megszemléljük, és még világosabbá tesszük: a lelki élet tengerében hullámzik – lényegében azt mondhatjuk – lelki szubsztanciájában az, amit szeretetnek és gyűlöletnek, megítélésnek nevezhetünk. Ha a megítélés magán a lelkiéleten belül képzetté csúcsosodik ki, akkor a lelki élet észreveszi ezt a kicsúcsosodást, a megítélés egész tevékenységét, és végül látja a képzetet, mint eredményt. Ha azonban a lélek ugyanezt az áramlást a határáig engedi úgy, hogy az a határon csap fel, akkor arra kényszerül, hogy a vágyakozás és a megítélés áramlatát megállítsa, és az egész, a vágyakozásnak és a megítélésnek ez az összeáramlása adódik az érzésben. Az érzés szorosabb értelemben a megítélés és a kívánság összeáramlása a lelki életben.

Ha figyelembe vesszük lelki életünk mindennapi kiterjedését, és különösen azt vesszük szemügyre, ami lelki életünk bőséges tartalmát adja, akkor éppen ezek az érzékszervi élmények. Akkor egy belső önvizsgálattal könnyen meggyőződhetnek arról, hogy az, amit bensőleg átélnek, alapjában véve messze a legtöbb esetben az, amit az érzékszervi élményekből vettek. S ha valami magasabb rendű dologról akarnak képzeteket alkotni, arról, amit érzékszervileg nem lehet átélni, akkor észre fogják venni, hogy az is egész jót tesz lelkiéletüknek, ha megpróbálják érzékelhetővé tenni, ami nem érzékelhető, vagyis képszerűen elképzelni valamely tárgyak révén – még ha ez nem is olyan könnyű –, a szín- vagy hangérzeteket. Annak a nyelvét magát tanulhatnák meg, ahogyan szélesebb értelemben a lélekből mindig újra és újra létrejön az a szükséglet, hogy ily módon a magasabb rendű dolgot is úgy fejezze ki, hogy az érzetben érzékelhetővé váljanak a magasabb rendű dolgok. Általában az emberek semmit sem tudnak arról, hogy ez így van, mivel az érzékelhetővé tett dolgoknál, amelyek sokszorosan a mindennapi élethez tartoznak, a képszerűség, a jelképesség igen árnyszerű és ködös. S az emberek azt hiszik, hogy nem érzetekből összekombinált képekkel van dolguk, de ez nem így van. Próbálják meg, hogy egyszer nem érzékszervi módon képzelnek el egy háromszöget, egy háromszöget, amelynek azonban nincs színe, tehát egyáltalán nem kapcsolódik valahogy egy érzethez. Látni fogják, milyen nehéz ez, és hogy a legtöbb ember képtelen arra, ha például képzetet akar alkotni egy háromszögről, hogy nem érzékszervileg képzelje el. Csak akkor tudják ezt megtenni, ha érzékelhetővé teszik a dolgot. Ha el akarunk képzelni egy háromszöget, akkor mindig érzékelhetővé kell tennünk, egy érzékelhető képzetet kell kapcsolnunk a háromszög fogalmához. Ez már teljesen nyelvünkben rejlik. Észrevehetik, hogy a nyelv által minden alkalommal szükségszerűen arra kényszerülünk, hogy érzékelhetővé tegyünk valamit. Például kimondtam ezt a mondatot: a háromszög fogalmához egy érzékelhető képzetet kell kapcsolni. „Kapcsolni”, milyen érzékelhető képzet ez? Összekapcsolni valamit! Már magukban a szavakban rejlik, hogy ez egyáltalán érzékelhetővé válik. Így tehát elmondhatjuk: az ember lelki élete a legnagyobb mértékben abból áll, amit érzetekként kap a külvilágból.

Csak egyetlen képzete van az embernek, amely úgyszólván úgy kíséri, hogy belső lelki élményei között mindig újra és újra megjelenik, amelyet azonban a külső érzékszervi élmények között közvetlenül nem tud elképzelni, mégis folytonosan a külső érzékszervi élményekkel kell összekapcsolnia. S ez az egyetlen képzet az, amelyet itt gyakran megneveztünk: az én képzete. Ha a tiszta tényállást, a lelki tényállást szemügyre vesszük, azt mondhatjuk: az ember valójában nagyrészt az érzetek világában él, és az érzetek e világán belül ide-oda, mindig újra előnyomulva, felbukkan az én képzete. Mögötte egy bizonyos tudat rejlik, de ugyebár, ha megvizsgálják lelki életüket, könnyen rájöhetnek arra, hogy ez az én képzetként nem mindig van ott. Nem folytonosan az ént képzelik el, hanem mást is: vöröset, zöldet, kéket, összekapcsolva és eloldva, és így tovább, de nem folytonosan az ént. Viszont ennek ellenére tudják, hogy az énben olyasmit képzelnek, amelynek úgyszólván minden érzékszervi élménynél jelen kell lennie; mivel tudják, hogy az ént szembe kell állítaniuk az érzetekkel a kívánságban, a megítélésben. S amit lelki átélésnek nevezhetünk, bizonyos értelemben az is én-átélés. A hang, a szín átélése is bizonyos értelemben én-átélés. De csak a külvilágon sohasem tudna felgyulladni az én képzete. Ez mindig azok között a képzetek között jelenik meg, amelyekhez az érzeteken jutottak. De ez a képzet nem jöhet a külvilágból, mint a vörös, vagy a zöld, mint ez vagy az a hang. Ez felemelkedik a lelki élet tengeréből, és mintegy képzetként társul minden egyéb képzethez. A lelki életnek ebből a tengeréből azonban felbukkannak mindazok az egyéb képzetek is, amelyeket a külső benyomások hoznak létre, de csak akkor, ha a külső benyomások ott vannak. Az én-képzet azonban felbukkan anélkül, hogy ott egy külső benyomásnak kellene lennie. Azt is mondhatnánk, hogy ebben a tényben van elsősorban az egyetlen különbség az én-képzet, az én-érzés és azok között a képzetek és érzések között, amelyek az érzéki élményekhez kapcsolódnak.

Nos tehát azt mondhatjuk: itt egy jelentős tény lép elénk, hogy lelki életünk közepette egy olyan képzet bukkan fel, amely az elsősorban kívülről ösztönzött képzetekhez társul. Ez figyelemreméltó, jelentős tény. Hogyan világítsuk meg ezt a magunk számára?

Nos, látják, van a jelenlegi filozófusok és pszichológusok között már néhány, a szellemtudományos mozgalmon kívül is, akik rámutatnak az énképzet fontosságára, akikre a mi dr. Ungerünk megismerés-elméleti szemlélődéseiben mindig újra és újra olyan nyomatékosan felhívja a figyelmet. De a figyelemreméltó az, hogy maguk az érintettek, ahol jót akarnak, szörnyen túllőnek a célon. Példaként erre Bergsont, a francia filozófust szeretném kiragadni, akinél számtalan helyen olvashatnak az énképzetről, és akinél úgy találják, hogy mindig újra egy dolgot hangsúlyoz. Az ilyen embereknek feltűnik az én-képzet jelentősége, kiemelkedő volta. S ebből arra következtetnek, hogy az én-képzet, mivel az a lélek ismeretlen mélységeiből, nem külső indítékra bukkan fel, egy maradandó dolgot ábrázol, vagy egy maradandó dologra utal. Ezt azzal támasztják alá, mint például Bergson, hogy azt mondják: az én különbözik minden érzékszervi élménytől, és minden más lelki élménytől azáltal, hogy mintegy benne rejlik saját átélésében, tehát valójában benne van önmagában, és ezért igazi alakját éli át. Ha azonban az én a maga képzetében igazi alakját éli át, így ezzel valami maradandó dologgá válik, nem csupán valami múlékonnyá. – Ez olyasvalami, amit az én-képzet jelentőségéből előhívva, megtalálhatnak a szellemtudományon kívül is, egyes filozófiák és pszichológiák eredményeként.

Nos, mondhatnám, valami igen végzetes dolog szolgál ennek alapjául. S a tény, amellyel az ilyenfajta fejtegetéseket szembe kell helyezni, egy olyan következtetésre nézve, ahogy Bergson levonja, valóban végzetes. Tegyük fel, hogy az én-képzet olyasmit eredményez, amelyen belül van a tulajdonképpeni emberi lény, tehát olyasmit, ahol a lélek önmagán belül van. Tegyük fel, hogy az én-képzet ezt eredményezi. Ekkor fel lehetne és kellene vetni a jogos kérdést: hogy van ez most éjjel, az alvásban? Ott az ember nincs ezen az én-képzeten belül, ott ez az én-képzet teljesen megszűnik! – Tehát minden fogalom, amelyet az én-képzetből kiindulva az énben-levésről alkotunk, csak az ébrenlétre érvényes, mivel az én-képzet az elalvással megszűnik. Ott eltávozik, és reggel ismét újból megjelenik. Tehát ez a képzet egyáltalán nem maradandó! Ha az én-képzetnek magának mintegy az én állandósága mellett kellene szólnia, akkor képzetként az elalvás után is ott kellene lennie. Ez azonban nem így van. A puszta énképzetből tehát lehetetlen bizonyítani az én maradandóságát, vagy halhatatlanságát. Mivel éjszaka nincs ott, valaki teljes joggal következtethetné: tehát a halál után sem lesz ott! – Az én hiányozhat. Egyáltalán nem valami maradandó, mivel minden nap megszűnik. Tehát egyrészt fenn kell tartanunk az én-képzet egészen kiemelkedő jelentőségét, amelyet semmi külső dolog sem hoz létre, amelyben az én valóban belül érzi magát, amely azonban ugyanakkor, bizonyos más értelemben ismét semmiképp sem bizonyítja az én maradandóságát, mivel ez a képzet éjszaka nincs ott.

Így tehát ma úgyszólván le kell mondanunk arról az eredményről, amelyre holnaptól majd tovább akarunk építeni: hogy lelki életünk fellehullámzó tengerében megítélések, és a szeretet és gyűlölet jelenségei vannak, amelyekből alapjában véve a lelki élet áll; hogy a lélek és a külvilág határán jelennek meg az érzetek, mint a kívánságok és ítéletek számunkra nem tudatos egybefolyása. S az érzékszervi élményeken belül nem külső dolog által előhívva bukkan fel az én-képzet; hogy ez az én-képzet azonban minden érzékszervi élménnyel, amennyiben azok lelki élmények, egy sorsban osztozik: mivel a hang- és színbenyomások és érzékszervi élmények éppen úgy lesüllyednek éjjel a tudattalan sötétségébe, mint ahogyan az én-képzet is. Nos, meg kell kérdeznünk: honnan jön azonban az én-képzet megkülönböztetettsége? S hogyan áll az én-képzet összhangban azzal, amit a lélek elemeinek neveztünk, a megítéléssel, és a szeretet és gyűlölet jelenségeivel?

Ezzel a kérdéssel, az én-képzetnek, a lélek tényleges középpontjának a lelki élet többi részéhez való viszonyának kérdésével akarom ma befejezni.

Ehhez a ponthoz kapcsolódunk majd holnap.

Második előadás

Berlin, 1910. november 2.

Tegnap azzal zártuk pszichoszófiai szemlélődésünket, hogy egyrészt utaltunk arra, hogy alapjában véve ez a le-felhullámzó emberi lelkiélet mintegy két elemre vezethető vissza: a megítélésre és a szeretet és gyűlölet belső élményeire. A továbbiakban utaltunk arra, hogy ekkor azonban lelkiéletünkben még érzékszerveink által adott érzések is felbukkannak, és hogy lelkiéletünk alapjában véve ezekkel az érzésekkel van tele, és ezek az érzések úgyszólván mindig le-fel hullámzanak lelkiéletünkben. Továbbá utaltunk arra, hogy ebben a lelki hullámzásban felbukkan valami, ami radikálisan különbözik minden egyébtől, amit nap életünkben, a külvilágban tapasztalunk. Érzéseinket átéljük, mialatt úgyszólván együtt élünk a külvilággal, és ezek úgy alakulnak át, hogy majd tovább élnek bennünk. Ha áttekintjük az élményeknek ezt a hullámzását, amelyet érzékeink befolyása ösztönöz, akkor ebben megjelenik számunkra egy észlelés, amely teljesen más jellegű, mint a többi észleletek. Minden egyéb, elsősorban mindennapi észleletünket külső, érzékszervi ingerek váltják ki, és ezután a továbbiakban feldolgozzuk őket. Ezek észleletekből érzésekké válnak, majd ezután abban élnek, amit az érzések meghagynak bennünk. Egészen más az, ami én-észleletként él bennünk. Ez a többi, a külvilág által ösztönzött élmény hullámzása közepette jelenik meg, lelki életünk folyamán mindenütt ott van, és éppen ezáltal különbözik a lélek minden egyéb élményétől, hogy kívülről nem ösztönözhető. Ezáltal egyfajta ellentét adódik lelkiéletünkben: az én-érzés és minden egyéb lelki élmény. Hogy milyen titkok rejlenek e mögött az ellentét mögött, az mindenesetre először ezen előadások folyamán fog megmutatkozni. De ezeknél az előadásoknál kezdettől fogva egyfajta érzést kellett megszereznünk azáltal, hogy ez az ellentét helyesen jelenjék meg lelkünk előtt.

Minden egyéb átéléssel mintegy a külvilágra vagyunk utalva, és minden egyéb átélésbe belehelyezzük én-érzékelésünket. Hogy tehát két oldalról kerül lelkünkbe az, ami ott fel-le hullámzik, azt már, mondhatnám, ezen az egészen absztrakt ellentéten is megtanulhatjuk megérezni. Fontos az, hogy ezt az emberi lelkiéletet – és itt elsősorban erről van szó, mivel másfajta lelki életre csak az emberből kiindulva vethetünk némi fényt –, kicsiben, absztrakt módon, és konkréten, nagyjából szemünk elé idézzük, tehát ily módon helyesen érezve szemünk elé idézzük.

Ez az emberi lelki élet valójában már eleve nem egységes, hanem mintegy drámai harcmező, ahol folyamatosan ellentétek élik ki magukat. S az az ember, aki valamely finomabb érzéssel és mélyebb megérzéssel figyeli az emberi léleknek, az emberi pszichének ezt az életét, valóban nem fogja félreismerni az emberi élet e drámai karakterét. Az emberi lélekben lévő ellentétes hatalmakkal szemben úgy érzi magát az ember, mintha nem lenne úr ebben, úgy érzi, oda van adva ennek az ellentétességnek. A lelki életnek ehhez az ellentéteknek való odaadottságához, mondhatjuk, lelki életünknek ehhez a kétfajta természetéhez a legjelentéktelenebb ember, és a legnagyobb géniusz is hozzá van kötve. S hogy önökben egy érzést hívjak elő arról, ami ellentétekként hullámzik az emberi lélekben, még a legnagyobb zseniben is, tegnap Goethe egy költeményét hallhatták az előadás elején.

Ha valaki önök közül tegnaptól máig kézbe vette Goethe-kötetét és újra elolvasta ezt a költeményt, egy sajátos érzéshez juthatott, és jó lenne, ha ez egész előadás-ciklusunk alapját képezné. Ezt az érzést egy kissé meg akarom világítani önöknek; mivel nem absztrakt módon akarjuk ábrázolni a lelkiéletet, hanem meg akarjuk próbálni, hogy úgyszólván vérrel, élettel telítsük, és eljussunk ennek a lelki életnek az elevenségéig.

Ha önök elolvasták „A bolygó zsidó”-ról szóló, tegnap idézett költeményt, azt mondják majd maguknak: hiszen ez egész másképp van itt! Hiszen valami mást olvastak fel, mint ami Goethe műveiben van! – Tettünk ugyanis valamit az előadás érdekében, amely azzal szemben, amit a filológia tudományának neveznek, brutalitás, óriási barbárság lehet: „A bolygó zsidó”-ról szóló költeményt sajátos módon előkészítettük, és nem úgy olvasták fel, ahogyan Goethe műveiben áll. Bizonyos dolgokat megváltoztattunk, másokat elhagytunk, és ezáltal, amit adtunk, egészen más képet idéztünk elő. Ezt természetesen a filológusokkal nem tehetjük. De megtehetjük akkor, ha egészen sajátos szándékunk van, ha arról van szó, hogy az emberi lelkek drámájára mélyebb perspektívát nyissunk. Mert „A bolygó zsidó” Goethe egy olyan költeménye, amelyet kora ifjúságában írt. S amit tegnap önöknek felolvastak, az ebben a költeményben bizonyára még az érett goethei lélek előtt, késő öregségében is megjelenhetne, és azt kellene mondania erre: igen, ez olyasmi, amit én magam is képviselni akarok. – Ezzel szemben elfordult volna attól, amit tegnap kihagytunk, vagy megváltoztattunk, és talán azt mondta volna, hogy egy kissé szégyelli magát, hogy le kellett írnia ezeket a dolgokat. Aki olyan mély, határtalan elismeréssel viseltetik Goethével szemben, mint én magam, annak talán szabad egyszer úgy beszélnie Goethéről, ahogy én vagyok kénytelen „A bolygó zsidó”-ról szóló költeményről beszélni. Ez a költemény Goethe kora ifjúságában keletkezett. S ifjúsága annyiban nyilatkozik meg ebben, ahogyan éppen természetes abban a korban, amelyben írta, amikor még egy igazi semmirekellő volt, olyan, akitől bizonyára semmit sem tanulhat az ember. Vagy nem mondhatjuk-e talán, hogy bizonyos dolgokra vonatkozóan semmit sem tanulhatunk Goethétől? Nyíltan megmondhatjuk, hogy akkoriban még nem tudott hiba nélkül, megfelelő helyesírással írni. Miért nem szabad tehát azt mondanunk, hogy a „Bolygó zsidó”-ról szóló költeményben bizonyos dolgok haszontalanok? Természetesen az ember nem tarthat azzal a nyomorúságos korízléssel, amely minden egyes nagy művész minden művét lehetőleg legkorábbi alakjában napvilágra hozza. Ezzel csak saját gyengeségét mutatja fel. Igen, Goethe fiatalkori költeményében van valami, ami nem ő maga volt. Goethe fiatal lelkében olyan dolgok és képzetek zajlottak, amelyek teljesen csak saját környezetéből származtak. Nem minket érintenek, csak őt érintik. Valami olyan fűződik itt össze, amit egyfajta házasságnak nevezhetünk a Goethe lelkében lévő múlandóság és a lelkében élő örök istenség között. S az, ami ott létrejött, az egész emberiség számára örökkévaló. Értéke van számunkra, és értéke van minden ember számára, akik majd követnek bennünket. Ez a két dolog, amiből az egyik csak magát Goethét érinti, a másik bennünket és az egész utókort, szétkapcsolódott. Ez a két Goethe a fiatal Goethében, ez a két lélek a maga természetében egy vágással szét lett választva, és ami már megvolt a fiatal Goethében abból, ami élete végéig működött benne, elválasztódott attól, ami csak a fiatal Goethében volt – ami az öreg Goethében elhalt – és vissza lett tartva.

Ez megmutatja nekünk, ahogy a zsenibe belejátszanak azok az erők, amelyek csak a jövőben mutatkoznak meg, és azok az erők, amelyek környezetének köréből jönnek. S ha fiatalságában Goethe lelkére tekintünk, valóban úgy tűnik számunkra, mint egy harctér, amelyen harc játszódik le Goethe, a hős között, amely egész életében kíséri őt, és zsenijének tényleges hordozója, és valami más között, amit le kellett küzdenie lelkében. S ha ez a harc nem lett volna: Goethe nem vált volna Goethévé. Itt kézzelfoghatóan előttünk áll, ami a lélekben működik: ez az ellentétesség. A lélek nem lehet egységes lény, mert különben nem mozdulna, nem léphetne előre. Fontos, hogy előre elsajátítsuk a polaritás, az ellentétesség érzését a lelki életben. Ha nincs meg ez az érzésünk, nem is jutunk oda, hogy helyes módon értékeljünk mindent, amit a lelki élettel kapcsolatban kell mondani. S ha éppen egy olyan tipikus lelkiélettel állunk szemben, mint Goethéé, úgy tekintünk egy ilyen lelki életre, mint egy drámára, és félénk alázattal próbáljuk megközelíteni, mivel egyetlen inkarnáción belül ebben a harcban, amely lelkiéletként játszódik le, megpillantjuk azt, ami az egyedi lelkiélet valódi tartalma, valóságos sorsa.

Szabadjon még egy másik dologra is utalnunk ennél a lelki drámánál. Vegyük még egyszer a Goethe-lélekben lévő ellentétességet, amint szellemi szemünk elé lép éppen a tegnapi szavalat és a magyarázat révén, amelyet adtam. Mi adódhat ebből számunkra?

Ha áttekintjük Goethe lelki életét, láthatjuk, ahogyan öregkorában csak azt az egy dolgot követi, amit mi tegnap a szavalatban, képzetekben, érzésekben, lelki tartalmakban eloldottunk a másiktól, amit ő akkor saját lelkének erejével mintegy kivetett magából. Ennek a két hatalomnak Goethe egész élete folyamán, mint lelki lény, anélkül, hogy ő ebben közreműködött volna, átadta magát. Így van ezzel minden ember, aki miközben lélek, egy lény is, amely nem csupán önmaga ura, hanem valami benső dolognak is átadja magát, amelynek hatalma van fölötte, amit tudásával eleve nem képes átfogni. Végül is, ha Goethe abban az időben, amikor „A bolygó zsidó”-t írta, mindent átfogott volna lelkében, amit lehetséges volt átfogni, akkor ez a költemény művészibbé vált volna, és mintegy olyanná, ahogyan tegnap felolvastuk, de semmi esetre sem azzal a tartalommal, ahogyan Goethe műveiben szerepel.

Az ember átadja magát lelkiéletének. Működik ott valami, ami alapjában véve éppen úgy egy külső világot jelenít meg lelki élete számára, mint valami más dolog a külső világban. Ahogyan semmiféle hatalmunk sincs arra, hogy ne vörösnek képzeljünk el egy vörös rózsát, ha szemben állunk vele, hanem ahogy a rózsa kényszerít minket arra, hogy a vörös színt a vörös rózsa képzetében tovább éljük magunkban, úgy létezik valami, ami bizonyos módon azt a szükségességet rója ránk, hogy a lelki drámát egy meghatározott módon éljük ki. A külvilág úr rajtunk minden érzékelésünkben. Egy ilyen urat belső lelkiéletünkben is el kell ismernünk, ha szemügyre vesszük e lelkiélet ellentéteit, és oly módon szemléljük, hogy magunk elé állítjuk, ahogyan az időben történik napról-napra, évről-évre, életkorszakokról életkorszakokra, és egy belső erő révén előre visz, és mindig gazdagabbá és gazdagabbá válik.

Már ebből az egyszerű, konkrét ábrázolásból, amelynél teljesen a fizikai síkon maradtunk, látják, hogy érzékelésünkben egy külső kényszert, egy urat kell elismernünk a külső életre vonatkozóan, és egy belső urat magunkban. Ahol állunk is, amely pontján a térnek, a külvilág az úr, érzékelésünk fölött. S fantáziába esnénk, ha az érzékelések tekintetében nem ismernénk el ezt az urat. Amennyiben mi magunk bensőnkben előrelépünk, rá kell tekintenünk a drámai ellentétre lelki életünkben, és ott fel kell ismernünk, hogy amint a külvilágban, éppen olyan úrral rendelkezünk önmagunkban, aki például odahat, hogy hét évesen más lelki életünk van, mint húsz, vagy harminc évvel később. Ezt elsősorban szemléltetésként mondtam ahhoz, ami majd szemünk elé kerül.

Ez a lelki dráma, amelyet így konkréten Goethe példáján állítottunk magunk elé, végül is csak a lelki élet két eleméből áll össze, a megítélésből, és a szeretet és gyűlölet jelenségeiből. Nos, tegnap mondtuk: a megítélés képzetekhez vezet, a szeretet és a gyűlölet a vágyakozásból jönnek. Abban, amit tegnap mondtunk, könnyen láthatnának ellentmondást a közvetlen ténnyel, a külvilág közvetlen élményével szemben, mivel azt mondhatnák: ha úgy véled, hogy a megítélés képzetekhez vezet, akkor ellentmondsz annak az egészen egyszerű ténynek, hogy az észlelések által, azáltal, hogy ezek feltolulnak a külvilágból, képzetek jönnek létre. Ha szemben állunk a rózsával, és a „vörösről” benyomásunk van, akkor létrejön a „vörös” képzete, anélkül, hogy egy ítélet lenne az alapja. – S a továbbiakban azt mondhatnák: tehát a megítélés nem vezet képzetekhez, hanem inkább fordítva, először a képzetnek kell ott lennie, s azután kell az embernek a képzet alapján ítélnie! – Tartsák jól észben ezt a látszólagos ellentmondást. Ezt ugyanis egyáltalán nem olyan könnyű érvényesíteni, nem olyan könnyű a maga nemében átlátni. Össze kell majd gyűjtenünk néhány dolgot abból, amit a lelki élet megfigyelése által nyerhetünk, hogy ezzel kulcsot kapjunk ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást figyelmen kívül hagyjuk.

Itt mindenekelőtt arra kell irányítaniuk figyelmüket, hogy a képzetek olyasmik, amelyeknek az emberi lelki életben ténylegesen saját létük, saját életük van. Kérem, hogy ezt a mondatot ne vegyék könnyedén, hanem teljes súlyával: a képzetek olyanok, mint a paraziták, ahogyan belső élőlények a lelki lényen belül saját létezésüket folytatják. S másrészt a vágy is saját létét éli a lelkiéletben. Lelki életünk ténylegesen úgy áll szemben a képzetekkel és a vágyakkal vagy kívánságokkal, hogy mindkettő önálló lénynek látszik, amelyeknek mi, lelki lényként átadjuk magunkat. Könnyen meggyőződhetnek arról, hogy a képzetek olyasmik, amelyek saját életüket élik lelkünkben: csak arra kell gondolniuk, hogy az önök lelki életének nincsenek meg a saját erői ahhoz, hogy egy felvett képzetet minden további nélkül ismét visszaidézzenek emlékezetükbe. Egy képzet, amelyet talán csak tegnap alkottunk, némelykor igen vonakodik, hogy ismét visszatérjen lelki életünkbe. Ekkor a köznapi életben azt mondjuk: elfelejtettük, miről van szó. Nem akar felbukkanni, egyelőre vonakodik. Itt egyfajta harc játszódik le aközött, ami lelki erőként kétségtelenül létezik bennünk, és amit a képzet elő akar hozni, és valami más között, ami jelenleg lelkünkben van. Ez egyfajta harc a képzettel lelkünkben. Még sincs szükség arra, hogy a külvilágban valami történjék, és mégis emlékezni tudunk a képzetre. Ez tehát bennünk volt, de vonakodott, hogy létében azonnal megjelenjék.

Továbbá azt is tudják, hogy a legkülönbözőbb emberi individualitásoknál igen különböző ez a harc, amely az emberi lélekben történik a saját lelki erői és az ismét felhozandó képzetek között, amelyek a lélekben élnek ugyan, de úgyszólván ellenségei a közvetlen lelki erőknek. S e kettő különbözősége oly nagy, hogy úgy találjuk, legtávolabbi végük eléggé ijesztően messze távolodik el egymástól. Ott az egyik végen azokat az emberi individualitásokat találják, akik alapjában véve soha sincsenek zavarban, hogy birtokolják jelenleg azt, amit lelkükben valaha is átéltek, ha szükségük van rá, akik mindig könnyen emlékeznek összes képzeti és tudás-kincsükre. S a másik oldalon vannak olyan emberek, akik oly nagy feledékenységben szenvednek, hogy teljesen tehetetlenek a képzetekkel szemben, amelyek bennük élnek, hogy ezeket ténylegesen újra felhozzák a tudatos életbe. A lélek igazi ismerője számára valami rendkívül fontos azt látni, milyen gyorsan emlékszik egy ember, hogy az általa átélt képzetek milyen gyorsan adódnak azokkal az erőkkel szemben, amelyek fel akarják hozni ezeket. A lélek ismerője számára zsinórmérték ez valamely sokkal mélyebb dologhoz az ember lényében. Ez arra utal számára, hogy ez a távolságtartás az ember saját képzeteitől a belső egészség vagy betegség kifejeződése. S ahol az egészség és a betegség a maguk árnyalataiban a végletekig egymásba fonódnak, akkor azt mondhatjuk: a lélek ismerője számára ezekben az intim apróságokban mély értelműen utaltunk az ember konstitúciójára, egészen a testiségéig menően. Annak módjából, ahogyan egy léleknek harcolnia kell azért, hogy ismét felidézze képzeteit az emlékezetébe, a lélek ismerője főleg ahhoz a lehetőséghez jut, hogy úgyszólván következtethessen arra, hogy mi a baja az illető embernek. Mintegy a lelken keresztül pillantunk rá valamire, ami még valami más, mint lélek, ha megismerjük a saját képzetvilágunkkal folytatott harcnak ezt a lelki élményét.

De még egy másik módon is képet alkothatnak arról, ahogyan a képzetek ténylegesen saját életüket élik lelkünkben. A képzeteknek, amelyekkel egy bizonyos életkorban rendelkezünk, és amelyeknek nem vagyunk egészen urai, összességükben mintegy átadjuk magunkat. S bizonyos élményeken meggyőződhetünk arról, hogy ez így van. Hogy vajon például megértünk, vagy nem értünk meg egy embert, aki hozzánk beszél, ez saját lelki életünktől függ. Önök meg fognak érteni engem, ha én különböző előadásaimon beszélek. Ha azonban önök idehoznának erre az előadásra valakit, aki semmit sem tud erről, és nem lenne olyan képzett a mai kor kultúrájában, akkor talán semmit sem értene. Miért van ez így? Mivel önök, talán már évek óta, más képzeteket sajátítottak el! A mai beszédből kiáramló képzeteket azok a képzetek segítik elő, amelyeket már évekkel ezelőtt elsajátítottak. Így tehát azok a képzetek vannak lelkükben, amelyek előmozdítják az új képzeteket. Sőt, itt egy példát is felhozhatnak arra, hogy az ember, lelki életének önkényében a legkevesebb hatalommal sem rendelkezik. Egyáltalán nem segít, ha valamit meg akarunk érteni, ha nincs meg bennünk a képzeteknek az a tömege, amelyek lehetővé teszik ezt az értést. Itt a képzet a képzetet segíti elő. S ha megfigyelik lelkiéletüket, még azt is észrevehetik, hogy énjüknek a legkevesebb szerepe van ebben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor hallgatnak valamit, ami lebilincseli önöket, a legjobb alkalmuk van arra, hogy elfelejtkezzenek énjükről, és minél inkább odafigyelnek, annál inkább alkalmuk van rá, hogy elfelejtkezzenek róla. Próbáljanak csak meg egyszer egy ilyen pillanat után visszatekinteni, amikor annyira átadták magukat annak, amit megértettek, akkor majd azt kell mondaniuk: volt itt valami bennem, aminél az énem nem sokat tett, mivel teljesen elfelejtkeztem róla. – Az ember mintegy átadta magát, elfelejtkezett magáról – mondjuk ekkor. S az ember mindig szinte elveszti önmagát, ha valamit különösen jól ért. Sőt, ekkor önök kikapcsolják énjüket, és a bennük lévő képzetek tömegét szembeállítják a többi képzet tömegével, amelynek be kell kerülnie lelkükbe. S ez olyasmi, mint egyfajta harc, mégpedig képzetek harca képzetek ellen, és önök maguk adják a színteret azoknak a képzeteknek ehhez a harcához, amelyek már ott vannak, szemben a még nem meglévő képzetekkel, amelyek újonnan akarnak megjelenni.

Nos, a lelki életben valami igen jelentős függ attól, vajon lelki életünkben megvannak-e azok a képzetek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megértsünk valamit, vagy nincsenek meg. Gondolják el, figyelünk egy dologra, anélkül, hogy képzeteink lennének, amelyek szükségesek, hogy ezt a dolgot megértsük. Ahogy a mindennapi életben mondják, felkészületlenül figyelünk. Ekkor valami igen figyelemreméltó dolog mutatkozik meg. Abban a pillanatban, amikor felkészületlenül figyelünk, és nem tudunk érteni a lelki életnek azon a módján, ahogyan ezt éppen jellemeztem, akkor mintegy hátulról odalép hozzánk valami, odalép, mint egy démon. Mi ez? Ez a lelki életben élő én. Ez úgy mutatkozik, hogy mintegy hátulról kap el bennünket. Amíg át tudjuk adni, el tudjuk veszíteni magunkat, nem jelentkezik. Abban a pillanatban azonban jelentkezik, amikor nem tudunk érteni, nem tudunk lépést tartani. S hogyan jelentkezik ez itt?

Aki megfigyeli a lelki életét, hamarosan észreveszi, hogy az, ami ott belejátszik a lelki életbe, olyasmi, ami kellemetlen érzést okoz számára. Saját lelke ott olyasmivel töltődik el, ami kellemetlen érzést okoz neki. Ha jól megfigyeljük, azt mondhatjuk: hiszen ez az érzés azt mutatja nekünk, hogy lelki életünk úgy van megalkotva, hogy a már meglévő képzeteink hatnak az új képzetekre, amelyek belénk akarnak hatolni, de egyáltalán nem közömbösen hatnak, hanem úgy, hogy saját lelki életünkben elégedettséget, egyfajta benső, önmagával való elégedettséget, vagy pedig kellemetlen érzést keltenek. Itt ismét látjuk, hogyan adja át magát a képzeteknek az ember. S a lélek ismerője számára itt megint valami rendkívül fontos dologról van szó, még ha az életben nem is kerül durván napvilágra. Ez a kellemetlen érzés, amely a nem értéssel szemben alakul ki a lélekben, egyfajta erő, amely úgy működik tovább a lelki életben, hogy túlmegy rajta, és megragad valamit, ami még mélyebben rejlik az emberi természetben. Egészen a testiségbe menően, károsan tud hatni az, ami ilyen módon a nem értésből, a kellemetlen érzésből adódik. S igen fontos lenne, hogy az embernek éppen a finom, a lelkiéletbe belejátszó egészség-, vagy betegségárnyalataira figyelmet fordítanánk, hogy vajon életében sokszor van-e kitéve annak a szükségszerűségnek, hogy olyan dolgokhoz kezdjen, amelyeket nem ért, vagy pedig úgy tölti lelki életét, hogy mindent követni tud értelmével. Ezek olyan dolgok, amelyek sokkal fontosabbak, mint ahogyan általában a mindennapi életben gondoljuk. De menjünk tovább.

Azt mondtuk, a bennünk lévő képzeteknek saját életük van; mintegy lények ezek bensőkben. Meggyőződhetnek erről, ha még valami mást is lelkük elé idéznek. Emlékezzenek lelki életüknek azokra a pillanataira, amikor a külvilág olyan volt, hogy bár önök ettől a külvilágtól ösztönzéseket, vagy valami benyomást akartak kapni, a külvilág semmit sem adott önöknek. Egyszerűen semmit sem adott. Elment önök mellett, anélkül, hogy önök benyomásokat kaptak volna tőle. Ekkor ismét átélnek valamit a lelkükben, mégpedig azt, amit általában unalomnak hívnak. Az unalomnál a lelki életben úgy van, hogy a lélek vágyakozik, benyomásokat szeretne, és átadja magát ennek a vágyakozásnak. De ez a vágyakozás nem teljesedik be, kielégítetlen marad. Honnan jön akkor az unalom?

Ha önök a természetes dolgok valóban jó megfigyelői, akkor bár elég ritkán, de mégis igen hangsúlyos megfigyelést tehetnek: hogy ugyanis alapjában véve csak az ember tud unatkozni. Az állatok sohasem unatkoznak. S rossz megfigyelő az, aki úgy véli, hogy az állatok unatkoznak. Sőt, az ember unatkozásában figyelemreméltó dolgot vehetnek észre. Ha önök egyszerű, primitív lelki élettel rendelkező embereket figyelnek meg, ezek alapjában véve sokkal kevesebbet unatkoznak, mint a bonyolult lelki élettel rendelkező, képzett rétegekhez és osztályokhoz tartozó emberek. Aki körbejárja a világot, és megfigyeléseket tud tenni, látni fogja, mennyivel kevésbé unatkozik vidéken az ember, mint a városban. Természetesen nem arra kell tekinteniük, hogyan unatkoznak a városi emberek vidéken, hanem arra, ahogy a vidéki emberek unatkoznak vidéken. Itt a lelki életre kellene pillantaniuk, ahogyan az a képzettség bonyolultságától függ. Tehát már az embereknél is van különbség arra vonatkozólag, hogy unatkoznak-e vagy sem.

Az unalom sem olyasmi, ami így, minden további nélkül, lelki életünkből jön. Mitől unatkozunk? A képzetek saját életétől! Ami arra vágyik, hogy új benyomásokat kapjon, azok a mi régi képzeteink. Ezek újonnan akarnak megtermékenyülni, új benyomásokat akarnak kapni. Ezért van az embereknek olyan kevés hatalmuk az unalom felett: ez azokból a képzetekből áll, amelyeket az elmúlt életben felvettünk magunkba, és a lélekben saját életet alakítottak ki, és új ösztönzésekre vágynak. Vágyakozást fejlesztenek. S ha ezeket a vágyakat nem elégítik ki, akkor a kielégítetlen vágy – tehát egy olyan tulajdonság, amelyet magában a lelki életben kell tanulmányoznunk – az unalomban fejeződik ki a lélek életében. Ezért az érzéketlen ember, akinek kevés képzete van, kevesebb a vággyal teli képzete is, és minél kevésbé tud vágyakat kialakítani új benyomások iránt, annál kevésbé unatkozik. Ebből nem szabad levonniuk azt a következtetést, hogy egy magasan fejlett embernek az a megnyilvánulása, hogy örökösen unatkozik. A folyton ásítozó emberek szintén nem azok, akik a legmagasabbra fejlesztették lelki életüket, bár magasabbra, mint azok, akik egyáltalán nem tudnak unatkozni, mivel kevés képzettel rendelkeznek. Van ugyanis egyfajta kúra az unalom ellen, és a lelki fejlődés továbbvitelénél az unalom megint nem lehetséges.

Miért nem unatkozik az állat? Ha kitárta az érzékek kapuját a környezetre, állandóan benyomásai vannak a külvilágról. S gondolják meg ezeket a benyomásokat: a belső lelki élet folydogál, és ösztönzéseket kap. Ami kívül, folytonos világfolyamatként, és ami az állat bensőjében történik, valójában egyidejűleg folyik le, ugyanazt a ritmust tartja be. Az állat akkor van kész egy benyomással, ha egy új közeledik hozzá, és ennek ismét átadja magát. Itt egyfajta egyenletesség van jelen. Az ember előnye az állattal szemben, hogy magánál más ritmust tud bevezetni. Lelki élete képzeteinek egymásutániságában más időmértéke van, mint ami kint, a világfolyamatban történik. Ezért fordul elő az, hogy olyan benyomás van előtte, ami mellett elhaladt; azután bezárkózik a benyomás elől. Az események menetét mintegy kizárja az időből, Bensőjében még az időt is elfelejti. De mivel most semmiféle külső benyomása sincs, kielégítetlen marad. Amíg az emberben csak az elmúlt élet képzetei vannak, addig ezek a képzetek belehatnak az időbe, amelyet üresen hagy, s így elsősorban a lélekben hatnak tovább. S így a következő dolog jelenhet meg.

Gondoljanak még egyszer az állat lelki átélésére, amely a külső időfolyamattal párhuzamosan megy! (Felrajzolja.)

Az állatnak ez a benső lelki élete úgy folyik le, hogy átadja magát a külső időfolyamatnak, vagy saját teste érzékelésének is. Akkor is, ha az állatok például emésztenek, a belőlük felmerülő képzeteknek belső ösztönzést adnak. S ez valami rendkívül érdekes az állat számára. Az állatnál a külső időfolyamat úgy hat, hogy folytonos ösztönzést nyújt a belsővel szemben. Azt mondhatjuk: az állat számára életében minden pillanat érdekes. – Nem így van az embernél. A külső tárgyak érdekessége megszűnhet számára; már nem érdeklik őt a dolgok. De a külső időfolyamat mégis megy tovább! Képzeljék el tehát az ember benső lelkiéletét és hozzá a külső időfolyamatot:

Érik az ember lelki életét olyan külső benyomások, amelyeket már számtalan alkalommal átélt, és ezért már nem érdeklik többé. Ekkor megszűnik a belső lelki élet, és a lelki élettel az idő is tovább folyik, így az idő üres marad, és az ember unatkozik. Tehát az ember a ki nem töltött idő miatt tud unatkozni. De mégis mi hat itt bele a kitöltetlen időbe? A korábbi képzetek, amelyeknek most egy kívánságuk van, de semmit sem kapnak. Míg tehát az egyik irányban folytonos ingerrel van dolgunk az állatnál, az embernél a múltból a jövőbe tartó idő irányában a benyomások iránti vágyról van szó, mivel maguk a képzetek új tartalmat, új gazdagodást kívánnak. Ez az ember előnye az állattal szemben, hogy korábbi képzetei megmaradnak, és a jövőbe tartó új életet alakítanak ki. Még utalni fogok azokra a dolgokra, amelyek itt megtévesztők lehetnek.

Van azonban egy kúra az unalom ellen, ami mintegy a következőből áll. A folyó képzetekben nemcsak kívánság, hanem egyfajta tartalom is él, így nemcsak kívánságként, hanem tartalomként is tovább élnek a lélekben. Ezért tudunk mi magunk képzeteket bevinni a múltból a jövőbe. S majd magasabb lelki fejlődés az, ha maguk a múltbéli képzetek mintegy befelé visznek bennünket. S nagy különbség az, hogy van-e valamije az embernek a képzeteiben, ami érdekelni tudja őt, és ami jövőbeni lelki életét ki tudja tölteni, vagy semmi sincs benne. Így tud egy bizonyos fokon lévő ember unatkozni. De ha tartalmas képzetekkel tölti el magát, akkor ezek a jövőbe irányulóan is hathatnak. Ez a különbség az olyan emberek között, akik képesek maguk gyógyítani unalmukat, és azok között, akik nem képesek erre. Ez a bennünk lévő képzetek önálló életére utal, olyan életre, amely – mint ahogy világosan kiderült – nem a mi hatalmunkban van, hanem átadjuk magunkat neki. Ha nem gondoskodunk arról, hogy képzeteink tartalmasak legyenek, unatkoznunk kell. Csak tartalmas képzetek révén óvhatjuk meg magunkat az unalomtól.

Ez ismét valami rendkívül jelentős a lélek ismerője számára. Mivel a normális emberi élet megköveteli, hogy bizonyos mértéket tartsunk a lelki élet betöltése és egyáltalán a külső élet között. S egy tartalmatlan lélek, amely azonban tovább él az időben – mivel az idő nem vár –, azt jelenti, hogy egy unatkozó lélek bizonyos vonatkozásban méreg még a testiség számára is. Sok unalom az életben valóságos ok a betegségre. Alapjában véve egyáltalán nem rossz sejtelem az, ha „gyilkos” unalomról beszélünk, még ha nem egyenesen ebbe halunk is bele. De az unalom olyasmi, ami ténylegesen fizikai méregként hat. S ez messze a lelki élet területén túl hat.

Ily módon már ma fel kell fogniuk néhány olyan dolgot, amelyekről talán az az érzésük, hogy már csaknem szőrszálhasogatón hangzó fejtegetések voltak. De ezáltal mégis egyre jobban belemegyünk a valóságos lelki életbe. Szükségesek a finom megkülönböztetések, ha ezt a lélekben zajló csodálatos drámát meg akarjuk ismerni, középpontjában a hőssel, az énnel. Mindnyájunkban ugyanis el van rejtve valaki, aki alapjában véve bölcsebb, mint általában mi magunk az életben. S ha ez a valaki lelki életünkben nem lenne bölcsebb, mint mi magunk, akkor ez valójában rossz lenne az emberi életben.

Ahogyan tehát az egyes ember átéli magát, az ténylegesen úgy van, hogy a legfurcsább képzeteknek adja át magát arról, hogy mi a lélek, a szellem, a test és hasonlók. Ezek a dolgok a legtarkább módon vannak összekeverve. S különösen érdekes a következő. Míg a régi korokban, amikor még a külső tudomány inkább a tisztánlátáson alapult, helyesen különböztették meg, mennyiben áll benne az ember a testi, a lelki és a szellemi életben, egy egyházi konzílium viszonylag korán úgy érezte, arra kényszerül, hogy a szellemet eltörölje, és egyszer s mindenkorra felállította ezt a dogmát: az ember testből és lélekből áll. – Igen, a szellemet valóban eltörölték. S ha a keresztény egyház dogmatikáját meg akarnák ismerni, akkor betekintést nyernének abba, ami ott a szellem eltörlése következtében lejátszódott. Természetesen néhányan rájöttek, mégis van ott valami, amivel szemben „szellemről” kell beszélnünk. De ezek a legnagyobb eretnekek voltak. Ahol nem érték be a testtel és lélekkel, és harmadikként bevezették a szellemet, ott az ember óriási eretnekké vált. Csak egyfajta bizonytalanságon alapult ez, amit annak az abszolút jogosságával szemben éreztek, hogy testről, lélekről és szellemről beszéljenek. S abban a pillanatban, amikor az ember felhagy azzal, hogy testről, lélekről és szellemről beszéljen, mindent összekever. De az emberek már csak úgy vannak, hogy mindent összekevernek. S ha az ember már nem tudja biztosan, mi a szellem és mi a lélek, akkor valami mást is el tud tüntetni mögéjük. Így tűnt el ténylegesen a szellemi életre való szabad kitekintés.

Bár az emberek újra meg újra beleesnek a hiányos megkülönböztetés hibájába, úgy mégis azt mondhatjuk, hogy jó szellemként valami őrködik az ember felett, és hogy az embernek mégis egyfajta egész homályos érzése van az igazságról. Egy ilyen homályos érzése az igazságról azáltal lehet az embernek, hogy környezetében olyasmi működik, mint a nyelv szelleme. A nyelv valóban okosabb, mint az emberek. Hiszen az emberek sokat rontanak a nyelven, de ez mégsem hagyja, hogy mindent elrontsanak. A nyelv korrektebb és értelmesebb, mint az egyes ember. Ezért a nyelv is úgy van, hogy az ingerekben és benyomásokban, amelyeket az emberi lélekre gyakorol, néha igen helyesen működik, míg az ember, ha ítéleteivel odajut, hibázik. S most egy példán szeretném bemutatni önöknek, ahogy az ember, ha átadja magát a nyelvnek, mégis helyesen vélekedik és érez.

Gondolják el, hogy először egy fával, másodszor egy haranggal és harmadszor egy emberrel szemben állnak. S abból, amit a külvilág mond önöknek, tehát a közvetlen érzékszervi benyomásokból kezdenek el ítélni, vagyis lelki életüket megmozgatni. A megítélés olyasmi, ami a lélekben történik. Ítéletet alkotnak tehát a fáról, majd a harangról és végül az emberről. Felpillantanak a fára: a fa zöld. Amit ítéletük eredményez, kifejezik a nyelv szelleme szerint, mialatt azt mondják: a fa zöld. – Tegyük fel, most a harangról akarnak kifejezni valamit, ami az érzékszervi benyomásokból következik, vagyis hogy a harang szól, hangot ad.

Észlelésüket a nyelvi ítélettel fejezik ki: a harang szól. – Tehát a fa zöldjét fejezték ki, mikor ezt mondják: a fa zöld –, s amit a harangnál átélnek, úgy fejezik ki, hogy azt mondják: a harang szól. – Most menjünk az emberhez: az ember szól, beszél. Ezt fejezik ki, amikor külső észleletüket ezekbe a szavakba öltöztetik: az ember beszél. – Most tekintsünk a három ítéletre, amelyek megtörténtek, és e háromféle minőségben jöttek létre: a fa zöld – a harang szól – az ember beszél. – Mindhárom esetben, ha szabad így mondanom, érzékszervi benyomásokkal van dolguk. De érezni fogják, hogy mindhárom esetben, ha az érzékszervi benyomásokat összevetem a nyelvi ítélettel, valami egészen különböző dolog adódik. Ha tekintetbe veszik az első ítéletet: a fa zöld – itt mindenképpen arra gondolnak, mit fejezek ki ezzel? Alapjában véve azt fejezem ki ezzel, aminek az ítélet formája által a térre kell vonatkoznia. Ha azt mondom: a fa zöld –, olyasmit fejezek ki, aminek a térre kell vonatkoznia, olyasmit, ami most így van, három óra múlva megint így van, hat óra múlva ismét, és így tovább. Ez valami maradandó. Vegyük a másik ítéletet: a harang szól. – Itt is azt fejezik ki, ami a térben van? Nem. Itt olyasmit fejeznek ki, ami egyáltalán nincs a térben, hanem az időben folyik le, valamit, ami egyfajta keletkezés, folyamatban van. Ezért sohasem tudnak – mivel a nyelv szelleme igen bölcs – ugyanolyan módon beszélni valamiről, ami a térbe van állítva, mint olyasmiről, ami az időben folyik le. Ami arra az ítéletre vonatkozik, ha a fa a térbe van állítva, a nyelv nem engedi, hogy önök közvetlenül valamiféle igazi igét használjanak. Egy segédigét kell segítségül venniük, valamit, ami segít önöknek, hogy nyelvileg az időben éljenek, és azt kell mondaniuk: a fa (van) zöld. – De talán egy egész hasonló tényre szabad egy igét használniuk; ha ugyanis valami mást tartanak szem előtt, talán mondhatnak valami olyat, mint: a fa zöldell. – De kérem önöket, hogy kérdezzék meg maguktól, hogy itt vajon nem éppen az időre hivatkoznak-e? Ahol a nyelv szelleme megengedi, hogy átpártoljanak az időbe, ott át kell menniük abba, ami az időben folyik le, ami lesz, a zöldellés keletkezésébe. A nyelvben ténylegesen egy szellem működik, egy csodálatos szellem. Néhány dolgot ugyan elrontottak benne az emberek, de ténylegesen úgy van, hogy a nyelv nem engedi meg, hogy annál, ami a térbe van állítva, közvetlenül egy igét használjunk.

S a második ítéletnél, ahol egy folyamatot gondolunk, egy létesülést, ott egyáltalán nem tudunk egy létesülőt a „van”-nal kifejezni. Legfeljebb körül tudnák írni: a harang zengő –, és ezáltal magával az igével tenni valamit, ami az egész értelmet önmagába fordítja. Ha így írnak körül valamit, rontják a nyelvet.

Most a harmadik ítélet: az ember beszél. – Itt az érzékszervi észlelést a „beszél” igével fejezik ki. De gondolják meg egyszer, milyen különbség áll fenn, ha kimondják az ítéletet: a harang szól, és: az ember beszél. – Az első ítéletben azzal mondunk valamit, amiről szó van, mivel a hangról van szó. De ha azt mondom: az ember beszél –, ezzel valami olyasmit mondok, amiről egyáltalán nincs szó; hanem arról van szó, ami a „beszélni” igében egyáltalán nincs kifejezve, vagyis hogy mit mond az ember. Egyáltalán nem az érzékszervi ingerről van szó – amit az ige fejez ki –, hanem a tartalomról, amit az igével fejezünk ki. Itt a nyelv megálljt parancsol a tartalom előtt! Miért nem állnak meg az egyik esetben az ítéletnél: a harang szól –, és miért állnak meg a másik esetben a nyelvvel a tartalom előtt? Miért állnak meg mintegy az előtt, amiről szó van? Mivel az utóbbi esetben közvetlenül szembe akarnak helyezkedni az eleven lélekkel! Nem mennek bele a tartalomba azzal a szóval, amit a nyelv géniusza megenged, vagyis azt jellemzik, ami szemben áll önökkel, mint egy külső dolog. A harang belsejét beleveszik a szóba; a fém belsőt a „zengeni” szóval fejezik ki. Ahol azonban az eleven ember előtt állnak, annak lelki tartalmával együtt, a nyelv által már óvják magukat attól, hogy ennek bensőségességét belevigyék a szóba.

Itt a nyelv szellemében megragadhatják a különbséget, ami a helyre, a térre, és ami egy folyamatra, a létesülésre, és a lélek bensőjére vonatkozik. Ha ezt kívülről írjuk le, a nyelvben mintegy félénk alázattal megállunk a benső mivolt előtt, az előtt, amiről szó van. Tehát felismerjük a lelki bensőt, mialatt beszélünk. S a további előadások folyamán meg fogjuk látni, hogy ténylegesen fontos az, hogy ismét egy határozott érzéshez emelkedjünk fel, hogy a lelkiséget egy önmagában körben elhatárolt dolognak fogjuk fel, mint ami belülről a határáig kifelé hullámzik, és határainál feltornyosul. S amikor ezt kívülről jellemezzük, a nyelv szelleme arra kényszerít bennünket, hogy maga a lélek bensőségessége előtt bizonyos módon megálljunk. Fontos, hogy megtanulják a lelket a maga igazi lényében megismerni, mint egyfajta belső képződményt, formációt, és világossá tegyék a maguk számára, hogy az, aminek kívülről kell jönnie, olyasmibe ütődik bele, ami belül védekezik. Ezért úgy kell elképzelnünk a lelket, mint egy kört, amelyhez minden oldalról közelednek az érzékszervi élmények, és belül lüktet és hullámzik a belső lelki élet.

Ma megmutatkozott számunkra, hogy ez a lelkiélet bensőleg nem független, hanem a képzetek, a képzetek tömegének saját életét éli át. A benső életbe bevont képzetek az időben folytatják létüket. A következő napokban majd megmutatjuk, hogy a képzeteknek ez az élete, amely a lélekben a külső világgal szemben lehatárolt, legnagyobb boldogságunk és legmélyebb fájdalmunk okozója, amennyiben ezek a lélekből erednek. S meg fogjuk látni, hogy a szellem a nagy gyógyítója annak, amit fájdalomban és szenvedésben a képzetek hívnak elő lelkünkben. De ugyanakkor szabad azt mondanunk: ahogy a külső, testi életben úgy van, hogy az éhséget csillapítani kell, és ahogy az éhség csillapítása egészséges, a belső lelkiéletben is úgy van: a képzetek bizonyos módon belső táplálékot kívánnak más képzetek révén. – Ha azonban túlterheljük magunkat, ha éhségünkön túl eszünk, akkor ez odavezet, hogy kikezdi egészségünket. S ezért a lélek sorsa úgy játszódik le, hogy az újonnan megjelenő képzetek jótékonyan hathatnak az egészségre, vagy megbetegíthetnek. Meg fogjuk látni, hogy a szellem nemcsak jótékonyan hathat az egészségre, ha képzetekre vágyódunk, hanem akkor is gyógyító hatással lehet, ha túl vagyunk terhelve képzetekkel.  

Harmadik előadás

Berlin, 1910. november 3.

Ezt az előadást ismét egy költemény elszavalásával fogjuk kezdeni, amelynek néhány olyan dolog illusztrálására kell szolgálnia, melyeket ma és holnap kell kifejtenem. Ez alkalommal egy nem-költő egy költeményéről lesz szó, amely az illető személyiség egyéb szellemi tevékenységével szemben úgy tűnik, mint e szellemi tevékenység valamiféle alkalmi hulladéka. Egy bizonyos lelki megnyilatkozással van tehát dolgunk, ami bizonyos fokig nem e lélek legbensőbb impulzusából jött létre. S éppen e tény által válik majd lehetővé számunkra, hogy ezeken az előadásokon néhány, a témához tartozó dolgot különösen jól megfigyeljünk. A költemény a német filozófustól, Hegeltől származik, és az emberiség bizonyos beavatási titkaihoz való viszonyáról szól.

Eleuzisz

Hölderlinhez

Körülöttem, bennem nyugalom lakozik. A szorgalmas emberek
Sose fáradó gondja alszik. Szabadságot
És ihletet adnak nekem. Köszönet neked,
Szabadítóm, ó, éj! – Fehér fátyolfelhővel
Vonja be a hold a távoli dombok
Bizonytalan határait. Barátságosan pillant át ide
A tó világos sávja.
A nappal unalmas lármájától eltávolodik az emlékezet.
Mintha évek választanák el a jelentől.
Képed, kedvesem, elém lép,
Az elsuhant napok jókedvével együtt. De hamar elillan
A viszontlátás édes reményében.
Már kirajzolódik a régóta várt ölelés,
Azután a sok kérdés, egymás fürkészésének jelenete;
Hogy mi változott azóta a barát tartásán, arckifejezésén, érzületén; –
A bizonyosság öröme,
Hogy a régi szövetség hűségét még szorosabbnak, érettebbnek találja,
Bár semmilyen fogadalom sem pecsételte meg:
Szabadon az igazságnak élni
Békében a szabályokkal
A vélemény és az érzés szabályoz, hogy soha, soha ne adjuk fel!
Most a valóság hordozóinak értelme tárgyal,
Amely hegyeken, folyókon át könnyedén vitt hozzád.
De hamarosan sóhaj hirdeti viszályukat, és
Ezzel elillan az édes fantázia álma.

Szememet az örök égboltra emelem,
Hozzád, ó éjszaka, ragyogó csillagaidhoz!
És minden kívánság, remény elfeledve
Árad le örök létedből.
Szemlélésekor eltűnik értelme,
Amit énem nevezett meg, eltűnik.
Átadom magam a megmérhetetlennek.
Benne vagyok, minden vagyok, az vagyok.
A visszatérő gondolatnak idegen,
Irtózik a végtelentől és csodálkozva
Nem ragadja meg ennek a meglátásnak mélységét.
Az érzékekhez közeledik az örök fantázia,
Elvegyíti formával. – Üdvözöllek benneteket,
Nemes szellemek, magas árnyak,
Akik homlokáról a tökély sugárzik,
Ne ijesszetek meg. Érzem, ez az én hazám is
A fény, a komolyság, mely benneteket körülvesz.

Ah, szétrobbannak most szentélyed kapui,
Ó, Ceres, aki Eleusziszban trónolsz!
Lelkesült mámorban érzem most
Borzongató közelséged,
Megérteném megnyilvánulásaidat, értelmezném
Képeid emelkedett értelmét,
Meghallanám a himnuszokat az istenek lakomáján,
Tanácsaik emelkedett szavait.

De termeid elnémultak, ó, istennő!
Az istenek köre elmenekült az Olümposzra
A megszentségtelenített oltárokról,
Elmenekült a szentség nélküli emberiség sírjától,
Az ártatlanság géniuszától, aki idevarázsolta őket.
Papjaid bölcsessége hallgat. Egy szó se hangzik el hozzánk a megszentelésről
És a fürkész kíváncsiság hiába keres
A bölcsesség iránti szeretetből. Megszállják a fürkészőket és téged megvetnek,
Sikerük érdekében szavakért ásnak a mélybe,
Amelyekbe mély értelemnek kellene bevésve lennie!
Hiába minden! Csak némi port és hamut találnak,
amibe életed számukra soha, de soha nem tér vissza.
De az enyészet és a lélektől megfosztottak
Bosszantják az örök halottakat, az elégedetteket!
Hiába, nem maradt jeles ünnepeidre képednek nyoma se!
A megszentelt Fiúé volt a fennkölt tanítások bősége.
A kimondhatatlan érzések mélysége túl szent
Ahhoz, hogy száraz jeleket méltasson.
Már a gondolat sem ragadja meg a lelket,
Amely időn és téren kívül a végtelenség sejtésében
Elmerülve elfelejtkezik magáról, és most
Öntudatra ébred. Aki erről másoknak beszélni akarna,
Beszéljen, bár angyalok nyelvén érzi szavai szegénységét.
Megborzad, hogy a legszentebbet ilyen kicsinek gondolta, így a beszéd bűnnek
Tűnik számára, és reszketve bezárja száját.
Amit a beavatott így megtiltott magának,
Egy bölcs törvény már megtiltott a szegényebb szellemeknek,
Hogy ne híreszteljék el, amit a szent éjszakán
Láttak, hallottak, éreztek.
Hogy a jobbakat se zavarja elmélyedésükben viselkedésük zaja,
Üres szavaik szemete.
Szentséges énjét megharagítsa és azt így ne taposná a sárba,
Hogy esetleg az emlékezetre rábízhatná, hogy ne váljon
Az okoskodók játékszerévé és árujává,
A beszédes képmutatók köpenyévé, ami végül
Úgy kiüresedne, hogy csak idegen nyelvek visszhangjától
Kapna élete gyökeret.
Fiaid, istennő, nem vitték tiszteletedet
Az utcára és a piacra, megőrizték azt
Keblük belső szentélyében.
Ezért nem éltél ajkukon.
Életükkel tiszteltek. Tetteikben élsz még ma is.

Ma éjjel is észleltelek, szent istenség.
Téged nyilvánít ki gyakran gyermekeid élete,
Téged sejtelek gyakran tetteik lelkeként!
Te vagy a legfőbb értelem, a kitartó hit,
Amely meg nem inog még akkor sem, ha minden elmerül.

(Scherak Mari fordítása.)

Ha mindkét utóbbi előadás állítására gondolunk, hogy a lelki élet, ha áttekintjük, egészen a határáig menően lényegében mindkét elemét megmutatja, az ítéletalkotást, és a szeretet és gyűlölet élményeit, amelyek a vágyakozással függnek össze. Tehát úgy tűnhet, mintha ez az állítás éppen a lelki élet legfontosabb elemét figyelmen kívül hagyná, ami által a lélek a maga bensőségességében igazán átéli magát: az érzelmet, az érzést. Így valaki azt mondhatná, hogy ezeken az előadásokon a lelki életet éppen azzal jellemeztük, ami valahogy egyáltalán nem a sajátja, és elsősorban nem vettük figyelembe azt, ami a lelkiéletben érzelemként ide-oda, fel-le hullámzik, és mindenkori jellegét adja.

Látni fogjuk, hogy a lelki élet drámaiságát, amelyet tegnap megpróbáltunk kiemelni, akkor érthetjük majd meg, ha azáltal közeledünk az érzéshez, hogy a lelki élet mindkét jellemzett eleméből indulunk ki. Itt elsősorban ismét a lelki élet egyszerű tényeinél kell kezdenünk. Hiszen a lelki élet legegyszerűbb tényeit már gyakran megneveztük. Ezek az érzékeink kapuján keresztül nyert érzékszervi élmények, amelyek benyomulnak lelkiéletünkbe, és tovább élik létüket benne. Vessék össze egyszer ezt a tényt – hogy a lelki élet úgyszólván kicsapja hullámait az érzékek kapujáig, és az érzékek e kapujától önmagába veszi vissza az érzékelések élményeit, amelyek eztán önállóan élnek tovább a lelki életen belül. Hasonlítsák össze ezt a tényt a másikkal, hogy mindaz, ami a szeretet és a gyűlölet élményeiben foglalható össze, amelyek a kívánságokból jönnek, mintegy magából a belső lelki életből támad fel. A lelki élet középpontjából először mintegy a vágyakozások támadnak fel a puszta lelki megfigyelés számára, és ezek a vágyak azok, amelyek – csupán a felületes megfigyelés számára – a szeretet és a gyűlölet élményeihez vezetnek a lélekben. De tévednénk, ha a vágyakat először mintegy magában a lélekben akarnánk keresni. A helyes lelki megfigyelés számára ezek a vágyak nem magában a lélekben keresendők. Ott nem találhatnánk meg őket. Ha ezzel szemben sokoldalú lelki megfigyelést végeznek, akkor azt találják, ha lelki életüket szemlélik, ahogy a vágyak feltámadnak a külvilággal szemben, és ahogy magában a lélekben előtör a szeretet és a gyűlölet, a vágyak kifejeződései. Így azt mondhatjuk, hogy a lelki élményeket messze a legnagyobb mértékben – amennyiben képzetekről van szó – a lelkiélet határainál, az érzékek kapuján keresztül szerezzük. Ezzel szemben az, ami vágyként éli ki magát a lelkiségben, szeretetként és gyűlöletként, az a lélek középpontjából támad fel.

Nos, a legjobban akkor érthetjük majd meg egymást, ha egyfajta grafikus képet adunk, amelyet tényként ismerünk el. Itt ezt a lelkiéletet, amelyet elsősorban a maga bensőségességében kell szemlélnünk, akkor tudjuk jól jellemezni, ha egy kör belsejének tekintjük, amelynek sokoldalú lelki életünk tartalmát kell bemutatnia. Gondoljuk most az érzékszerveket valóban kapuknak, mint olyanoknak, amelyeket meg is kell szemlélnünk. Ezt az antropozófiáról tartott előadásokból is megérthetik.

Most elegendő az, hogy ezeket kapukként, a külvilágra szóló nyílásokként szemléljük. Ha most a lelki élet bensőjét grafikusan akarnánk ábrázolni, nem tehetnénk jobbat, minthogy e lelki élet középpontjából mintegy engednénk kibuggyanni a lelkiéletbe a kívánságok áradatát, amelyek a szeretet és a gyűlölet jelenségeiben élik ki magukat. Így mintegy teljesen meg kellene töltenünk lelkünket vágyakkal, és úgy találnánk, hogy a kívánságok, vágyak áradata az érzékek kapujáig tör fel.

Mi jön létre ott, ahol egy érzékszervi élmény jelenik meg, például a hang élménye a hallószerven, vagy a színé a látószerven keresztül? A külvilágot elsősorban tartalmi vonatkozásban hagyjuk figyelmen kívül, és mondjuk ezt: vegyük egyrészt azt a pillanatot, amelyben az érzékszervi észlelés történik, a léleknek ez a kölcsönhatása a külvilággal. Helyezkedjünk bele eleven módon abba a pillanatba, amikor a léleknek, bensőleg átélve, az érzékszervek kapuján keresztül közvetlen szín-, vagy hangélménye van a külvilágról. Most képzeljék el magukat a külvilágtól elfordulva, és gondolják el egyszer, hogy a lélek él tovább az időben, és emlékképként magával viszi és megőrzi azt, amit mintegy meghódított az érzékszervi élményben. Ezt tehát most tovább hordozza a lélek.

Azt mondtuk, hogy különbséget kell tennünk aközött, amit a lélek itt továbbhordoz az észlelés emlékképeként, és maga az észlelés között; mivel ha nem helyesen különböztetjük meg, nem az igazság jelenik meg, hanem az úgynevezett schopenhauerizmus. Ezért meg kell különböztetnünk a lélekben emlékképként fennmaradó átélést, és az észlelés tevékenységében létrejövő átélést. Mi történik abban a pillanatban, amikor a lélek az észlelés kapuján keresztül ki volt téve a külvilágnak?

Ahogy a tapasztalat közvetlenül adódik, lelkünk valóban bensőleg a kívánságok, a szeretet és a gyűlölet jelenségeinek áramló tengerében él, abban a mértékben, ahogy tegnap és tegnapelőtt jellemeztem. S miközben a lélek engedi, hogy saját hullámai az érzékek kapujáig csapjanak fel, a vágyakozás éppen az érzékek kapujához ütközik, és ez a vágyakozás ténylegesen az érzékszervi élmény pillanatában érintkezik a külvilággal. Ez a vágyakozás az, amely mintegy a másik oldalról egy pecsétnyomatot kap, megpecsételődik. Vegyenek egy pecsétnyomót, amelyen a Müller név áll, és nyomják bele pecsétviaszba, ekkor a Müller név megmarad a pecsétviaszon. Mi marad a pecsétlenyomaton? A pecsét által okozott lenyomat. Nem mondhatják azt, hogy ami itt bele van nyomva, nem egyezik azzal, amit a külvilág okozott! Ez megint nem elfogulatlan megfigyelés lenne, hanem kantianizmus. Ha önök csupán a külső anyagra akarnak figyelni, ez már kantianizmus. Ha azonban azt nézik, amiről szó van, ebben az esetben a Müller, és nem a Messing névről, akkor azt kell mondaniuk: abba, ami itt az érzékszervi élménnyel szembehelyezkedik, kívülről egy lenyomatot nyomtak, egy lenyomat keletkezett. Ezt továbbviszik. Ahogy önök a pecsétnyomót, éppen úgy a színt vagy a hangot sem viszik magukkal, de magukkal viszik azt, ami lélekben lenyomatként keletkezett. Amit kívánságnak, a szeretet és gyűlölet jelenségeinek nevezhetünk, az jön szembe az érzékszervi élményekkel.

Lehet-e ezt így mondani? A puszta érzékszervi élménynél valóban lehet-e érezni valamit a szeretet vagy a gyűlölet jelenségéből? Van-e valami a közvetlen érzékszervi élményben, aminek valóban egyfajta vágyként, kívülről kell benyomulnia? Ha semmi sem nyomódna bele az érzékszervi élménybe, ami egy vágyhoz hasonló, vagy vele azonos lenne, akkor ezt önök lelki életük további részében nem kapnák meg; akkor semmiféle emlékkép sem keletkezne. Van azonban egy tény arra vonatkozólag, hogy vágy szólal meg kívülről, ha hang-, szín-, szag-, vagy hasonló élményük van, s ez a tény a figyelem ténye. Egy érzékszervi élmény, amelyre csak rámeresztjük a szemünket, természetesen benyomást is gyakorol ránk a külvilág és az érzékszerv között fennálló törvények szerint, de a benyomást, amelyre csak rámerednek, nem hordozzák tovább lelki életükben. Ezt önöknek kell elősegítniük a figyelem erőivel. S minél nagyobb a figyelem, annál könnyebben hordozza a lélek emlékképekként az érzékszervi élményeket az élet további részében. Így a lélek oly módon áll összhangban a külvilággal, hogy azt, ami bensőjében van, engedi, hogy lényegében lényének legkülsőbb határáig csapódjon, s ez lényének legkülsőbb határán még a figyelem tényében is megmutatkozik.

A másik dolog, ami a lelki élethez tartozik, a megítélés, egyenesen ki van kapcsolva a közvetlen érzékszervi élménynél. Itt egyedül a vágy, a lélek odaadó, exponáló elemei érvényesülnek a külső benyomásokkal szemben. Egy érzékszervi benyomást éppen az jellemez, hogy a figyelem oda van rendelve nála, hogy a megítélés, mint olyan, kikapcsolódik. Ha a lélek a vörös színnek, vagy valamely hangnak teszi ki magát, akkor ebben a kitételben csak kívánság él, és a másik lelki tevékenység, a megítélés, ebben az esetben kikapcsolódik, el lesz nyomva. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy itt világosan kell meghúzni a határt, ha pontosan és nem fantáziánk alapján akarunk szemlélni. Ha önök például egy vörös színt láttak, és azt mondják: ez vörös – akkor már megítélték; csak ha megállnak a színbenyomásnál, akkor ezt a léleknek a külvilággal való teljes egyezésben kell tenniük. Mi jön tehát létre abból, hogy a megítélés elemei kölcsönhatásban állnak a külvilággal?

Mivel pontosan akarunk ábrázolni, különbséget kell tennünk az észlelés, és az érzet között, és az észlelést olyan élménynek neveztük, amely akkor, ha külső benyomásoknak tesszük ki, keresztülmegy azon, amit a benyomás alatt átélünk. Az érzet azonban az, ami ott marad, amit a lélek magával hordoz. Ezért azt mondhatjuk: abban, amit magunkkal viszünk, a kívánság egyfajta módosulásával van dolgunk. A figyelem megmutatja számunkra, hogy a kívánság ott van, és ami megmarad, érzetként bontakozik ki. Ezért ami lelkünkben tovább él, módosult vágyakozás. Valójában együtt hordozzuk saját lelkünk lényét az érzékszervi képzetekkel, az érzetekkel. Az érzet azáltal jön létre, ami lelkünk egészén áthullámzik és megtörik a vágy ereje által.

Az érzet, mint ahogy láttuk, a lelki élet és a külvilág határán jön létre, az érzékszervek kapujánál. Tegyük fel azonban egyszer, hogy a bennünk lévő vágy, kívánság ereje nem menne a lelkiélet határáig, hanem ezen belül maradna. Ha egy érzékszervi élményről beszélünk, azt mondanánk, a kívánság ereje a lélek felületéig hatol el. Nos, gondoljuk el azonban, hogy egy kívánság megakadályozódna, nem jutna a lelkiélet határáig, hanem mintegy letompulna a lelki lényen belül, benne maradna, és nem nyúlna ki egy érzékszerv kapujáig. Mi történt volna ebben az esetben? Láttuk: ha a kívánság előretör, és vissza kell húzódnia, akkor létrejön az érzés, az érzet. Az érzet csak akkor jön létre, ha a visszahúzódást egy kívülről jövő ellencsapás okozza, tehát azáltal, amit az érzékszerv tesz. Belső érzelem keletkezik, ha a kívánság nem a külvilággal való közvetlen érintkezés miatt húzódik vissza magába, hanem a lelken belül – valamivel annak határa előtt – vissza lesz utasítva.

Itt jön létre a belső érzet, és ez az érzés. Az érzések tehát módosult vágyak a lelki megfigyelés számára. Az érzelmek mintegy olyan megmaradó, önmagukba visszaverődő vágyak, amelyek nem lüktetnek egészen a lelki élet határáig, hanem a lelki életen belül élnek. Így azt mondhatjuk: alapjában véve az érzésekben is – a lélek lényege szempontjából – azt kell visszatartanunk, amit vágynak nevezünk. Ha ez az eset áll fenn, az érzések, mint olyanok nem valamely új dolgok a lelki életben, ha elemeiket tekintjük, hanem az érzések tehát lényeges, magában a lelkiéletben valóban lejátszódó vágyfolyamatok.

Ezeket a most kifejtett dolgokat egyszer majd le akarjuk rögzíteni, és a lelki élet mindkét elemét, a megítélést és a szeretet és gyűlölet élményeit, amelyek a vágyakozásokból erednek, egy bizonyos oldalról jellemezni. Azt mondhatjuk ugyanis: mindaz, ami megítélési tevékenységként – hiszen erről van szó – végbemegy a lélekben, egy bizonyos pillanatban véget ér; de az is, ami kívánságként játszódik le, véget ér egy bizonyos pillanatban. – A lélek megítélési tevékenysége ott végződik, ahol létrejön a döntés, ahol úgyszólván lezártuk az ítéletet egy olyan képzetben, amelyet ezután, mint helyeset tovább hordozunk magunkban. S ha a kívánság vége felől tudakozódunk, akkor a kielégítést találjuk. Így ténylegesen minden kívánság lelkünkben úgyszólván kielégítésre, és minden megítélési tevékenység döntésre törekszik. Ha tehát mintegy betekintünk lelkiéletünkbe, egyrészt megítélési tevékenységet találunk. Amíg ez nem fejeződik be, döntést sürget a lélekben. S másrészt vágyakozást találunk. Amíg ezek nem találtak kielégülést, addig sürgetik ezt az eleven lelkiéletben. Így most azt mondhatjuk: mivel lelkiéletünk a megítélés és a kívánság elemeiből áll, ezért ezek a lelki élet legfontosabb tényei, amelyeket folyamatosan meg kell találnunk minden lélekben, mivel minden lélek folytonosan tartalmazza magában ezeket az elemeket, a lélek odaáramlását a döntésekhez és a kielégítésekhez. Ha tehát a lelki életet a maga áramlásában szemlélnénk, akkor úgy találnánk, hogy bizonyos mértékig a döntésekre és a kielégítésekre való törekvéssel van eltöltve. Ez ténylegesen így is van.

Ha most az ember érzelmi életét bizonyos szempontokból szemlélik, akkor könnyen megtalálhatják az érzelmek nagymértékű változatosságának eredetét, ha meggondolják, hogy ennek az érzelmi életnek okoznia kell valamit a lelki életben, ha folytonosan kielégülések és döntések utáni törekvések áramlanak benne. Figyeljék meg az érzelmi életen belül az olyan jelenségeket, amelyek például a türelmetlenség, a remény, a sóvárgás, a kétség fogalmába esnek, még talán a kétségbeesés fogalmába is, így megvan a kiindulási pontjuk, hogy valami reális, szellemileg megragadható dolgot kössenek össze ezekkel a szavakkal. Ha azt mondják maguknak: mindez – türelmetlenség, remény, sóvárgás, kétség, kétségbeesés – különböző módja annak, ahogyan a folyamatos áramlás megnyilatkozik a lélekben az ítélő erőknek döntésekre, vagy a vágyak erejének kielégülésekre irányuló törekvéseiben. Próbálják meg ezt egyszer reálisan, a türelmetlenség érzésében megragadni. Itt eleven módon érezhetik, ahogy a türelmetlenségben egyfajta kielégülésre való törekvés él. Itt megérthetik, hogy a türelmetlenség érzésében olyasmi él, amit egyfajta vágynak nevezhetünk, amely tovább folyik a lélek áramlásában. S ez csak akkor érhet véget, ha a kielégülésben végződik. Az ítélő erők ennél alig bontakoznak ki. Vagy vegyék a remény érzését. A reményben könnyen felismerhetik a vágy folytonos áramlását, de olyan vágyét, amely másrészről telve van a lelki élet másik elemével, azzal, amit az ítélő erők döntésre irányuló mozgásának neveztünk. Aki a remény érzését elemzi, ebben könnyen megláthatja ennek a két elemnek az áramlását: a kívánságét, amely át van itatva a megítélés tevékenységének azzal a törekvésével, amely döntésre törekszik. S mivel éppen az érzésben ez a két elem ilyen módon a lelkiélet mérlegének tartja magát, mint két súly a két mérlegtányérban, ezért a remény érzése önmagába záródik. Pontosan annyi benne a kielégülésre irányuló kívánság, mint a kilátás a kedvező döntésre.

Tegyék fel, hogy egy másik érzés azáltal jönne létre, hogy egy kívánság van ott, amely beteljesülést sürget; ez a kívánság azonban át lenne hatva a megítélés tevékenységével a lélekben, amely saját erejéből nem tudna döntést hozni. A megítélési tevékenység nem lenne képes, hogy döntést hozzon. A kívánság azonban egy olyan megítélő tevékenységgel kötődik össze, amely nem tud dönteni. Itt a kétség érzésével van dolguk.

Így az érzések széles körében megtalálhatnánk, hogy a megítélés tevékenysége és a kívánságok figyelemreméltó módon játszanak össze. S ha valaki még nem találta meg egy érzésben mindkét elemet, akkor tovább kell keresnie. Egészen biztos lehet benne, hogy még nem elég messze keresgélt.

Ha a megítélés tevékenységének jelentőségét a lelki élet egy elemének nevezzük, azt kell mondanunk: a megítélés tevékenysége egy képzetben zárul le, s a képzetnek csak akkor van jelentősége az életben, ha igaz. A valóságnak önmagában van az alapja. A lélek önmaga számára nem tud dönteni a valóságról. Ezt mindenkinek éreznie kell, ha a lelkiéletet a maga sajátos jellegében összeveti azzal, amit annak végül a valóságban meg kell hódítania. Csak a következőt kell megfontolnunk: amit a lelki élet számára ítéleteknek nevezünk, olyasmi, amit más kifejezéssel, meggondolásnak, megfontolásnak is nevezhetünk, és a megfontolás végül ahhoz vezet, amit ítéletként a képzetből alakítunk ki. De nem azáltal válik a döntés, az ítélet helyessé, hogy megfontoljuk, hanem egészen más, objektív okokból, amelyek kiemelkednek a lelkiélet önkényéből, úgyhogy az ítélet, amire a lélek a döntésben törekszik, a lelki elemen kívül jön létre.

Ha a másik elem után tudakozódunk, amely ismeretlen alapokból, a lélek középpontjából buzog elő, és a lelki életben minden irányba kiterjed, ha a kívánság eredete után kérdezősködünk, akkor ezt elsősorban nem a lelki életben, hanem ezen kívül találjuk, úgyhogy a kívánságok és döntések kívülről nyúlnak bele lelki életünkbe. De a lelkiéleten belül csak az játszódik le, ami a kívánságok vége: a kielégítés. S a lelkiéleten belül az igazsággal, a valósággal szemben lejátszódik az, aminek kívül van az alapja, a harc az igazságért, a döntésig folytatott harc. Így ítéleteinkben úgyszólván harcosok, és vágyainkban élvezők vagyunk. Fontos megkülönböztetnünk, hogy a megítélésből csak annak kezdete tartozik a lelki élethez; a döntés kivezet bennünket a lelki életből. A kívánságnál ez fordítva van; itt nem a kezdet, hanem a befejezés, a kielégítés esik a lelki élet területére.

Vizsgáljuk meg egyszer pontosabban, ami itt, mint kielégülés, a lelkiélet területére esik, és hasonlítsuk össze azzal, amit előzőleg mondtunk: az érzés alapjában véve a vágy egyfajta megtörése a lelki élet határáig, és az érzelem olyasvalami, ami a középen marad, ahol a kívánság mintegy önmagába tompul vissza. Mi lesz tehát annak a helyén, ahol a lelki élet önmagában átéli a vágy befejezését, a kielégítést? Az érzés lesz ott. Ezért azt mondhatjuk: ha a lelki életen belül a vágy eléri befejezését a kielégítésben, akkor jön létre az érzés.

Azonban nemcsak egyfajta érzéseknél éri el a vágy a befejeződését a lelki élet bensőjének közepette. Az érzések egy másik fajtája másféle módon jön létre, mégpedig azáltal, hogy a lelki élet hátterében ténylegesen kapcsolatok állnak fenn a lélek benső élete, mintegy a benső lelki élet és a külvilág között. Ez abban fejeződik ki, hogy vágyaink külső tárgyakra irányulnak. De ezek nem érnek el mindenhová – mint az észlelésnél – a külső tárgyakig. Ha felismerjük a színeket, a vágy a külvilágig ér el. De a vágyból egy érzelem is kialakulhat a lelkiéletben, amely mégis egy külső tárgyra vonatkozik. A vágy minden tárggyal szemben kialakulhat, még ha ez meg is marad a lelken belül. Ez mégis úgy vonatkozik a tárgyra, mint egy távolhatás, hasonlóan ahhoz, ahogy egy mágnestű igazodik a pólushoz, anélkül, hogy elérné. Ebből azt látjuk: a vágyak lezáródhatnak a lélek benső életében, még akkor is, ha kapcsolatban állnak a külvilággal; úgy, hogy a külvilágnak is kapcsolata van a lelkiélettel, amely kapcsolat nem ütközik a lelki élet határához. Ekkor olyan érzések jöhetnek létre, ahol a tárgyhoz kapcsolódó vágy megmarad, még akkor is, ha a tárgy nem képes a vágyat kielégíteni, és továbbra is fennáll. Tegyük fel, egy lélek közeledik egy tárgyhoz, létrejön egyfajta vágy a tárggyal szemben, a tárgy azonban nincs abban a helyzetben, hogy kielégítse ezt a kívánságot: ekkor a vágy megáll a lélekben, és nem éli át a kielégülést.

Szemléljék meg egyszer ezt a jelenséget egész pontosan, és vessék össze egy kívánsággal, amely befejeződött a lelkiéletben. Jelentős különbség van e két kívánság között, amelyekből az egyik befejeződött a lélekben, a másik nem. Egy olyan kívánság, amely a kielégítésben végződött, és amelyet a lelkiéletben úgy hordoznak tovább, hogy mintegy semlegesítik, úgy hat a lelki életen belül, hogy mindarra, ami összefügg a lelkiélettel, egészséges befolyást gyakorol. Az olyan kívánság által azonban, amely kielégítetlen marad, és így tovább hordozzák a lélekben, mivel a tárgy nem tudta kielégíteni, miután a tárgy eltűnt, a lélek egyfajta eleven kapcsolatot tart fenn – úgyszólván a semmivel. S a következmény az, hogy a lélek egy kielégítetlen vágyban, kívánságban él, egy, a realitásban nem megalapozott belső tényben. Ez a tény egyedül elegendő ahhoz, hogy a lelkiélet arra, amivel ez összefügg, nevezetesen a szellemi- és testi életre, betegítő hatást gyakoroljon. Azok az érzelmek, amelyekhez kielégített kívánságok csatlakoznak, a közvetlen lelki megfigyelés számára igen jól megkülönböztethetők azoktól, amelyek úgyszólván megmaradó kívánságokból alakulnak ki. Hiszen ha a dolgok durva formában lépnek fel, könnyen megkülönböztethetők. Ha azonban finomabb módon jelentkeznek, az emberek általában nem hiszik, hogy azzal van dolguk, amivel mégis dolguk kell hogy legyen.

Tegyük fel, hogy egy ember szemben áll egy tárggyal. Elmegy tőle. Itt nem egy vágyról van szó, amely eljut a tárgyig, hanem egy olyan vágyról, amely a lélek belső életéig jut el. Tehát elmehet, és később azt mondja, a tárgy kielégítette őt, vagy azt mondja, a tárgy nem elégítette ki. Még ha másként is fejezi ki, ez mégis ugyanaz, mint amikor például azt mondja, hogy tetszett, vagy nem tetszett neki. Mégis itt az egyik esetben egy kívánságról van szó, még ha nem is annyira elrejtve, amely kielégítést talált, vagy, nemtetszés esetén, olyan kívánság áll fenn, amely megmarad kívánságnak.

Az érzéseknek először csak egyetlen fajtája van – s ez valami mélyen jellemző dolog a lelki életre –, amely valamely más módon mutatkozik a lelki életben. Könnyen be fogják látni, hogy az érzések – tehát vagy olyan vágyak, amelyek befejeződtek, vagy olyanok, amelyeket nem találtak meg – nemcsak külső tárgyakra támaszkodhatnak, hanem belső lelki élményekre is. Így az az érzés, amelyet kielégítetlen vágynak kell neveznünk, olyan érzületre támaszkodhat, amely talán visszahoz valamit az emlékezetbe, amit régóta magunk mögött hagytunk. Tehát önmagunkban találjuk meg érzelmeink indítóokait, a kielégített, vagy a kielégítetlen kívánságokét. Különböztessük meg egyszer azt, ha külső tárgy miatti kívánságok gerjednek fel bennünk, és amikor önmagunk, saját lelki életünk kelt bennünk vágyakat. Vannak például még más, igen kiemelkedő belső élmények, amelyek megmutatják, hogy vannak belső életünk révén megmaradó kívánságaink, amelyek nem jutnak el végcéljukhoz.

Képzeljék el, hogy gondolkodnak valamely dologról. Ítélő erejük túl gyenge. Elmélkedésükben nem jutnak célhoz, és döntés nélkül kell befejezniük. Ekkor lelki életük, saját kívánságaik egyfajta kielégítetlenségével állnak szemben. A kielégítetlenség érzésében bizonyos fájdalom-élményük van. Az érzelmeknek csak egyetlen fajtája van, ahol a megítéléssel nem jutunk sem döntésre, és a vágy sem elégül ki, és mégsem jön létre fájdalomérzés. Ezek olyan érzelmek, ahol sem egy külső tárggyal, sem pedig belső élményeinkkel nem állunk közvetlenül szemben. A mindennapi, szokásos érzékszervi élményeknél vágyaink közvetlenül szemben állnak a tárggyal, de ennél nem ítélünk. Mihelyt a megítélés elkezdődik, már túljutunk az érzékszervi élményen. Tegyük fel, a megítélést a vágyhoz hasonlóan a lelki élet határáig visszük, ahol az érzékszervi benyomás közvetlenül ránk tör a külvilágból; tehát egy kívánságot alakítottunk ki, hogy mialatt a tárgy felkelti ezt a kívánságot, a határig juttassuk, de most ítélő erővel, ítélőképességgel a benyomás végső határáig. Ekkor egy sajátos érzelem jön létre, amely úgyszólván igen különös módon tevődik össze. Ezt a legjobban a következő módon világíthatjuk meg.

Engedjük, hogy vágyunk (a keresztirányú vonalakkal jelezve) odaáramoljon lelki életünk határáig, például a szemig. Erősítjük lelki életünket a kívánságra vonatkozóan, hagyjuk, hogy odaáramoljon az A-val jelzett érzékszervi élmény kapujához – amennyiben megvan ez a képességünk a kívánságra. De megerősítjük ítélő erőnket is, és engedjük, hogy éppen úgy a külső benyomásig áramoljon (a hosszanti vonalakkal jelezve). Ekkor lenne egy szimbólumunk az éppen jelzett, igen egyedi módon összeállított érzelemről.

Akkor fogjuk helyesen értékelni a különbséget e két áramlat között, amelyek a külső benyomásokig jutnak el, ha szemügyre vesszük, amit már elmondtunk. Ha ítélő erőt fejlesztünk ki, akkor a lélek tevékenységének csúcsa nem a lélekben, hanem ezen kívül van. Mivel a valóságról nem a lélek dönt. A valóság legyőzi a vágyat. A vágynak meg kell hátrálnia a valóság előtt. S ha lelkünkben ítélő erőnk által el kell döntenünk valamit, aminek a eminens értelemben igaznak kell lennie, akkor éppen valami olyasmit kell felvennünk, ami idegen a léleknek. Tehát azt mondhatjuk: az alulról felfelé menő vonalak, amelyeknek az ítélő erőt kell ábrázolniuk, tőlünk kifelé tartanak, valami külső dolgot fognak át. Lelki életünk azonban, mint a vágyak élete, egyáltalán nem juthat messzebb, mint a határig. Ott vagy visszafarol önmagába, vagy előzőleg visszavonja magát, önmagára korlátozódva marad. Vágyunk legyőzve érzi magát, ha a lelkünkben lévő ítélet a valóságnak megfelelő döntéssel zárul. De éppen azt vetettük fel példaként, hogy mind a vágy, mind a megítélés odaáramlik a benyomásig, és hogy mindkét áramlat teljesen megfelel egymásnak a benyomással szemben. S ekkor azt látjuk itt: kívánságunk nem áramlik kifelé, és a valóságban nem egy úgyszólván idegen dolgot hoz vissza számunkra, hanem vágyunk továbbmegy, és azt az ítéletet hozza vissza nekünk, amely eljut a lelkiélet határáig. Mivel a vágy a lelki élet határáig hullámzik, ott mintegy megfordul, és az ítélettel visszatér önmagába. De miféle ítéleteket tudunk ott visszahozni? Csak esztétikai ítéleteket, amelyek valamely módon a művészettel és a szépséggel függnek össze. Csak a művészetszemléletnél fordulhat elő, hogy saját lelkiéletünk úgyszólván tevékenységének határáig jut, és ott közvetlenül a külvilág tárgyán megfordul, és a megítéléssel önmagába tér vissza. Ezt eleinte furcsának találhatják, de saját lelkük megfigyelése igazolhatná ezt.

Tegyék fel egyszer, hogy a sixtusi Madonna, vagy a milói Vénusz előtt, vagy valamely olyan műalkotás előtt állnak, amely valódi értelemben vett műalkotás. Mondhatják-e, hogy ebben az esetben a tárgy felkelti vágyunkat? Igen, felkelti; de nem önmaga révén. Ha a tárgy önmaga által keltene kívánságot, ami lehetséges, akkor az nem függne a lélek egy bizonyos fejlettségétől, hogy egyáltalán felkelti-e a vágyat. Teljességgel elgondolható, hogy önök esetleg a milói Vénusz előtt állnak, és egyáltalán semmi belső mozgást nem éreznek a műalkotással szemben. Ez bizonyára más tárgyaknál is lehet. De ha ez más tárgyaknál előfordul, akkor ezekkel az egyéb tárgyakkal szemben a szokásos közömbösség jön létre. Ez a közömbösség azoknál is előfordul, akik semmi megfelelő lelki tevékenységet nem tanúsítanak a milói Vénusszal szemben. Azok viszont, akik megfelelő lelki élettel viseltetnek a műalkotással szemben, engedik, hogy a vágy áramlata a határig érjen, és ekkor valami visszajön számukra. A többieknek semmi sem jön vissza. De nem egy kívánság jön vissza. Nem is olyan vágy jön vissza, amely visszahat a tárgyra, hanem egy olyan vágy, amely egy ítéletben fejeződik ki: ez szép. – Itt a lélekben a kívánság erői és az ítélő erők egyezségre jutnak egymással. S az ember ennél csak akkor lehet elégedett a külvilággal, ha a külvilág csak gerjesztője saját belső lelki tevékenységének.

Ugyanannyit élhet át az ember a milói Vénusznál, mint amennyi már neki, magának van a lelkében, és ugyanannyi fog visszatérni számára, mint amennyit a közvetlen benyomásnál enged kifelé áramlani. Ezért a szépség élvezetéhez hozzátartozik a műalkotás közvetlen jelenléte, mivel a lelki szubsztanciának ténylegesen a lelki élet határáig kell törekednie. S minden emlékezés a műalkotásra alapjában véve valami más, mint egy esztétikai ítélet. Az esztétikai ítélet a műalkotás közvetlen benyomása alatt jön létre, ahol a lelkiélet hullámai a határig mennek, hajlandók a határig menni, és esztétikai ítéletként ismét visszatérnek

Így a valóságban valami olyasmivel van dolgunk, ami előtt a vágy, mint a lelki életen kívüli dolog előtt megadja magát, és a szépségben valami olyasmivel, ahol a kívánság közvetlenül egybeesik az ítélettel, ahol magát a döntést az önként, a lelki élet határán lezáródó kívánság hívja elő, amely ítéletként tér vissza. Ezért terjeszt ki a szépségnél kapott lelki élmény olyan végtelenül meleg elégedettséget a lélekben. S alapjában véve a lelki erők legmagasabb fokú kiegyenlítettsége áll fenn akkor, ha a kívánság megtörik a lelki élet határán, és nem puszta vágyként tér vissza magába, hanem ítéletként, ami a léleknek olyan, mint a külvilág egy dolga. Ezért nem is valami könnyű dolog, amikor az egészséges lelki élet valamely feltétele olyan erősen képes kialakulni, mint a szépségnek való odaadás. Amikor a lélek gondolati gyümölcseire törekszünk, alapjában véve a lélekben egy olyan anyaggal dolgozunk, ami előtt a vágy képességének folytonosan meg kell adnia magát. Ennek a vágyképességnek bizonyosan meg kell adnia magát a valóság fensége előtt; de ez nem lehetséges a lelki egészség csorbítása nélkül, és anélkül, ami összefügg a lelki élettel. Az úgyszólván folytonos törekvés a gondolati területre, ahol a vágyaknak folyamatosan meg kell hátrálniuk, olyasmi, ami bizonyos vonatkozásban mégis testileg és lelkileg kiszárítja az embert. Ezzel szemben azoknál az ítéleteknél, amelyek ugyanakkor ugyanolyan mértékű kielégített kívánságot hoznak vissza lelkiéletünkbe, úgy van, hogy a vágyak, mint olyanok, a legjobban kiegyenlítik egymást az ítélettel.

Nos, ne értsenek félre. Mindamellett nem kell azt mondanunk, hogy az ember netalán jót tenne, ha folytonosan a szépség élvezetében dúskálna, és a valósággal szemben azt juttatná érvényre, hogy az egészségtelen. Ezáltal könnyen megbocsáthatnánk azt az üres igazságkeresést, ha valaki azt akarná felhozni: a gondolkodás egészségtelen, és a szépségben dúskálni egészséges; tehát én az utóbbit művelem! – Ez nem olyasmi, aminek be kellene következnie, hanem következményként az alábbinak kellene adódnia a lélek számára. Mivel az igazság az emberi kultúra, ugyanúgy az egyes emberi élet vonatkozásában egyfajta kötelesség, így az ember az igazságra való törekvésben arra kényszerül, hogy vágyéletét visszaszorítsa. Mivel az igazságról szóló döntés nem magán az emberen áll, a valóság arra kényszerít bennünket, hogy vágyéletünket visszaszorítsuk önmagunkba. S ezt bátran meg is kell tennünk, mialatt az igazságra törekszünk. Ezért az igazságkeresés alapjában véve olyasmi, ami én-érzésünket a leggyakrabban a helyes mértékűre szorítja vissza. Ha átéljük önmagunkon, ahogy igazságkeresésünk a saját ítélőképességünknél folytonosan eléri határát, és a tényállást objektíven szemléljük, akkor egész elégedettek lehetünk. Az igazságkeresés mindig szerényebbé és szerényebbé tesz bennünket. De ha az ember ezt mindig így tenné, ha mindig csupán úgy élne tovább, hogy ilyen módon mindig szerényebbé és szerényebbé válna, akkor végül eljutna saját megszűnéséhez, hiányozna neki valami, ami szükséges a lelki élet betöltéséhez: saját bensőjének érzése, érzékelése. Az embernek nem szabad személytelenné tennie magát, miközben csupán átadja magát annak, ami előtt vágyélete belső hullámzásának meg kell hátrálnia. S itt jelenik meg az esztétikai ítélet hatása. Az esztétikai ítélet élete olyan, hogy az ember azt, amit a lélek határáig visz, vissza is hozza. Ez egy olyan élet, ahol az ember azt teheti, amit a valóságban tennie kell. Amit a valóságban tennie kell, az a következő: önzetlenül, nem egoista módon engedni, hogy a döntés létrejöjjön. Másként nem megy az igazságkeresés. Hogy van azonban a szépséggel? Ez valami más dolog. Ott is egészen átadjuk magunkat, majdnem úgy, mint az érzetnél, hagyjuk, hogy a belső lelki hullámok egészen a lélek határáig áramoljanak. Mi jön ekkor vissza számunkra? Ami kívülről egyáltalán nem adódhat nekünk, amit kívülről egyáltalán nem lehet eldönteni: mi magunk jövünk vissza. Átadtuk, és visszaadjuk magunkat. Az esztétikai ítéletnek az a sajátossága, hogy tartalmazza magában az önzetlenség pillanatát, mint igazságot, és ugyanakkor az ember saját értelmének érvényesítését, azét, amit tegnap és tegnapelőtt „a belső úrnak” neveztünk. Az esztétikai ítéletben szabad ajándékként adjuk vissza magunkat önmagunknak.

Látják: ezekben az előadásokban különösen olyasmit kell nyújtanom önöknek, ami legkevésbé sem vezethet definíciókhoz, és így tovább. Hiszen gyakran nyilatkoztam a meghatározás ellen. S ezért nem is fogom azt mondani: ez egyfajta érzelem, és így tovább, hanem megpróbálom jellemezni, miközben kijelöljük a lelki élet körét, egyszerűen a lelki élet körében időzünk.

Az antropozófiáról szóló tavalyi előadásokon láttuk, hogy a testiség lefelé a lelki élettel határos, és a testi és lelki elem határán próbáltuk megragadni az embert, és levezetni azt, ami a külső testi alakkal függ össze. Ha visszaidézik ezt, alapot nyernek néhány olyan dologhoz, ami ezeknek az előadásoknak a mondandója, és amire valójában ezek a pszichoszófiai előadások végül kicsúcsosodnak. Hiszen ezeknek végül is életszabályokat, életbölcsességet kell nyújtaniuk. Ehhez először a korábbi előadásokon egy széles alapot kellett teremtenünk.

A mai jellemzésekben talán utalást kaptunk arra, hogy a belső lelki életben az hullámzik, amire vágyakozunk. Nos, tegnap azt mondtuk, hogy bizonyos, még érzésszerű élmények, mint az ítéletek, bizonyos vonatkozásban attól függnek, amitől képzeteink bennünk, magunkban saját életet folytatnak. Tegnap azzal fejeztük be, hogy azt mondtuk: képzeteink, amelyeket a múltban elsajátítottunk, elevenekké válnak, olyanok, mint a buborékok lelki életünkben, miközben saját lelki életüket, saját vágyéletüket folytatják. – Hogy milyen életet folytatnak, attól sok minden függ létünk egy bizonyos pillanatában számunkra. Amit tegnap unalomként, vagy különben az embert károsító, vagy számára hasznos lelki eseményként jellemezhettünk, az abból áll, vajon az ember boldog vagy boldogtalan-e egy bizonyos pillanatban. Tehát attól függ jelenlegi lelki érzésünk, hogy képzeteink, amelyeket korábban elsajátítottunk, önálló lényként viselkednek-e.

Ekkor az a kérdés: hogyan kell viselkednünk, ha a lelki életet éppen arra vonatkozóan szemléljük, hogy például egyes képzetekkel szemben, amelyeknek jelenlegi lelkiéletünkbe be kellene áramolniuk, bizonyos módon tehetetlenek vagyunk? Más képzetek könnyebben jutnak be lelki életünkbe. S önök tudják, milyen sok függ attól, vajon ebben a vonatkozásban hatékonyak, vagy tehetetlenek vagyunk-e, könnyen, vagy nehezen hozzuk-e elő a képzeteket, vajon képesek vagyunk-e könnyen előidézni ezeket az emlékezetből, vagy pedig nehezen hozzuk fel. Amikor egy meghatározott dologra emlékezünk, meg kell kérdeznünk magunktól: milyen képzetek azok, amelyek könnyebben adódnak, és melyek azok, amelyek nehezebben? – Mert ez rendkívül fontos lehet az életben. Tudunke eleve tenni valamit a képzetek felvételénél, úgy, hogy hozzáadunk valamit, ami által könnyebben jelennek meg újra számunkra? Igen, hozzáadhatunk valamit. S már egyedül e tény szemlélete végtelenül hasznos lenne sok embernek, mivel külső életét és lelki életét rendkívül megkönnyítené, ha figyelembe venné azt, ami által könnyebben tud emlékezni egy képzetre, ami által a könnyebb emlékezést elő tudnánk segíteni. Ha önök a lelki megfigyelést sokoldalúan művelik, akkor ez megmutathatja önöknek, hogy valamit útravalóul kell adniuk a képzetnek, hogy az könnyebben juthasson az emlékezetbe. A lelkiélet elemeiként kívánságokat és megítélést találtunk. Mivel a lelkiélet e két elemből áll, csak e két elemen belül találhatjuk meg azt, amit egy képzet mellé kell adnunk, ha könnyebben akarunk emlékezni rá. Mit adhatunk egy képzetnek útravalóul kívánságainkból? Éppenséggel csak kívánságot adhatunk a képzet mellé. Hogyan tesszük ezt? Azáltal, hogy abban a pillanatban, amikor felvesszük a képzetet, saját vágyainkból lehetőleg sokat átviszünk.

Jó útlevél ez lelki életünk számára, ha vágyaink egy részét leadjuk a képzetnek. Ezt csak úgy tehetjük meg, hogy az érintett képzetet szeretettel vesszük fel, szeretettel hatjuk át. Minél szeretetteljesebben veszünk fel egy képzetet, s ez még más módon is kifejezhető: minél több érdeklődéssel fordulunk egy képzethez, minél inkább elveszünk mi magunk önzésünkkel a képzet felvételekor, annál inkább megmarad majd emlékezetünkben. Aki egy képzettel szemben nem képes elveszíteni önmagát, annak a képzet nem könnyen marad meg emlékezetében. Az előadások további menetében még támpontokat fogunk kapni ahhoz, hogyan adhatjuk át magunkat a szeretet atmoszférájával egy képzetnek.

A másik, amit egy képzetnek útravalóul adhatunk, az, amivel ítélő erőként rendelkezünk a lélekben. Ez más szavakkal azt jelenti: minden egyes képzetre könnyebben emlékezhetünk, ha megítélő lelkierővel vettük fel, mintha csak egyszerűen bevésnénk. Tehát, ha önök ítéletet alkotnak egy képzettel szemben, amelyet felvesznek lelki struktúrájukba, miközben ítélettel fogják át, hálózzák be, akkor olyasmit adnak vele, ami elősegíti a reá való emlékezést. Így mintegy atmoszférát adnak vele, s magától az embertől függ, hogyan készíti elő képzeteit, hogy ezek könnyebben, vagy nehezebben jelennek-e meg. Meg fogjuk látni, hogy annak módja, ahogy szeretettel vagy ítélő erővel adjuk át magunkat egy képzetnek, rendkívül jelentős lelkiéletünk számára.

Ez a holnapra szóló egyik kérdés. A másik az, hogy lelki életünk folyamatos kapcsolatban áll én-központunkkal. S ha azt az utat járjuk, amelyet ma bizonyos nehézségekkel állítottunk magunk elé, akkor holnap megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy összehozzuk mindkét irányt, az emlékezet és az én-élmény irányát.

Egyesek csodálkozhatnak azon, hogy alapjában véve az emberben minden érzelem vágyakból áll. Ezen különösen az csodálkozhat, aki tudja, hogy a magasabb szintű lelki élettel, azzal, amely ezoterikus fejlődésre törekszik, egyenesen összekapcsolódik az, hogy a kívánságot bizonyos módon legyőzzük. Ha mégis azt mondjuk: a vágyat legyőzni –, akkor ez a lélektannal szemben nem pontos kifejezés; mivel a vágy nem magában a lélekben keletkezik, hanem ismeretlen mélységekből belehullámzik. Mi az, ami ekkor a lélekbe hullámzik? Mit fejez ez ki? Jelenleg absztrakt módon foghatjuk ezt fel – holnap konkréten ragadhatjuk meg –, mint ami a kívánság magasabb szférájának felel meg, és az ember legsajátosabb lényéből származik, mint az akarat. S ha legyőzzük a kívánságot egy magasabb fejlődés céljából, akkor nem az akaratot győzzük le, amely egy kívánság alapját képezi, hanem csak egyes módosulásait, a kívánság egyes tárgyait. Ezáltal megtisztítjuk az akaratot, és ezután az akarat tisztán működik bennünk. S egy ilyen akarat, amely megszabadult a tárgyaktól, amely tárgytalan, bizonyos vonatkozásban a legmagasabb fokon mutatkozik bennünk. Ennél nem szabad a „a lét akarására” gondolniuk – ez nem lenne tárgynélküli akarat –, hanem egy vágy-tartalommal teli akaratra kell gondolniuk, amely nem irányul tárgyra. Az akarat csak ekkor tiszta és szabad, ha elsősorban nem módosul meghatározott vágyra, ha tehát elvezet egy meghatározott vágytól.

Így tehát mi magunk láthatjuk, ahogy az akarati élet behullámzik még érzelmi életünkbe is. Ha ez áll fenn, akkor joggal kellene azon töprengenie az embernek, hogy az akarat és az érzés mintegy rokonságban állnak. Hiszen adhatunk mindenféle fantasztikus magyarázatot az akaratra és az érzelemre, s így például azt mondhatná valaki: az akaratot oda kell vezetni egy tárgyhoz, át kell mennie tettbe. – De az ilyen meghatározásokkal egyáltalán semmit sem tettünk a valósággal szemben, s meg fogjuk látni, ezek általában teljesen jogosulatlanok, és hogy az olyan ember, aki ilyen meghatározásokat ad, jól tenné, ha átadná magát a nyelv szellemének, amely okosabb, mint a személyes emberlélek. Ily módon van például a nyelvnek egy zseniális szava arra a belső élményre, ahol az akarat közvetlen érzéssé válik. Gondolják el, az akarat elmenne egy határig, majd letompulna önmagába, és az ember belülről szemlélné ezt az önmagába tompult akarati törekvést, mintegy engedné, hogy az akarat visszatérjen önmagába, és ezután szemlélné:

Ez következne be, ha az ember szembeszállna egy másik lénnyel, és az akarat belső hulláma elmenne egy pontig, majd vissza lenne tartva. Ez bizonyára az akarat kielégítetlenségének mély érzése. Erre az akaratra, amely bizonyára nem válik tetté, mivel visszatér önmagába, a nyelv egy zseniális szót talált. Erre találta ki ezt a szót: „ellenszenv”, „idegenkedés” [3], és ez mindenki számára egész világosan nem akarat; úgyhogy ez az akarat, ha felismeri önmagát, az akarati érzés, amely visszahúzódik önmagába. S az akaratnak erre az önszemléletére a nyelvnek van egy szava, az „ellenszenv”, s ezzel egy érzelmet fejez ki. Ebből láthatjuk, milyen ostoba lenne az a meghatározás, hogy az akarat a tett kiindulópontja volna. S az akaraton belül hullámzik ekkor a módosult akarat, a vágy; és aszerint, hogy így van amúgy éli ki magát, mutatkoznak meg a különböző lelki formák.

[3] Eredetileg németül: „ellenakarat”. (A fordító megjegyzése.)

Negyedik előadás

Berlin, 1910. november 4.

Ma is egy rövid költeményt fogunk elszavalni az előadás előtt, mégpedig ismét az ifjú Goethétől.

Költői gondolatok
Jézus Krisztus pokoljárásáról

Mily szokatlan tolongás!
Örömujjongás zeng át az égen,
Hatalmas csapat csodásan átvonul
Ezermilliók követik
Isten Fia leszállt trónjáról,
És ama sötét helyre siet.
Siet zivataroktól körülvéve,
Bíróként jön Ő és hősként.
Megy és az összes csillag belereszket,
A Nap remeg, a kozmosz remeg.

Látom Őt a győzelmi kocsiban,
Tűzkerekek viszik tova
Őt, aki értünk meghalt a kereszten.
Megmutatja győzelmét a messzeségnek,
Távol a világtól, távol a csillagoktól,
A győzelmet, mit kivívott nekünk.
Jön a poklot szétrombolni,
Amit már szétzúzott a halála.
Tőle hallja most ítéletét:
Halljátok! most beteljesedik az átok.

A pokol hallja közeledni a győztest,
Érzi, hatalma elveszett.
Reszket és szégyelli képmását;
Ismeri dörgése ijesztő voltát.
Hiába próbál elrejtőzni,
Próbál menekülni, de nem tudja megtenni,
És a bírót messze elkerülni.
Az Úr haragja, mint ősi láncok
Megfogta lábát, nem tud menekülni.

Itt hever a széttaposott sárkány,
Hever és érzi a Magasságos bosszúját.
Érzi és vicsorog a dühtől.
Érzi az egész pokol minden kínját.
Ezerszer is nyöszörög és üvölt:
Semmisíts meg, ó, forró láva!
Itt fekszik a lángtengerben,
Örök félelem és bánat kínozza;
Átkozódik, hogy falja fel a kín,
És azt hallja, a kín mindörökre szól.

Itt vannak azon nagy seregek,
Melyek vele együtt, hasonlón vétkeztek,
De mégsem oly súlyosan, mint ő.
Itt hever a számlálatlan tömeg
Fekete, rettenetes tülekedésben,
Tűzoszlopban veszi körül őt;
Látja, mennyire ódzkodnak a bírótól.
Látja, ahogy a vihar felfalja őket.
Látja, és mégsem tud örülni,
Mert saját kínjai ennél nagyobbak.

Az Ember Fia diadallal
Száll le a fekete pokol mocsarába,
És ott megmutatja dicsőségét.
A pokol nem képes a fényességet hordozni;
A Teremtés első napjától fogva
Sötétség uralkodott itt.
Minden fénytől távol
Itt a káoszt a fény töltötte ki;
Orcájának fényességét
Isten mindig elfordította tőle.

Most határai közt szemlélheti
A Fiú dicső ragyogását,
A rettenetes méltóságot.
Látja dörgésektől körülvéve,
Látja, hogy minden szikla beleremeg,
Ahogy Isten haraggal telten áll előtte.
Látja, jön Ő, hogy ítélkezzen,
Érzi a fájdalmat, mely kínozza,
Hiába szeretne megsemmisülni,
Ez a vigasz sem adatik meg neki.
Visszagondol most régi boldogságára,
Azokra a ragyogó időkre,
Amikor szíve még erényekkel volt tele,
És vidám ifjú szelleme új örömökre volt képes.
Haraggal gondol vétkeire,
Ahogy vakmerőn becsapta az embereket,
Azt képzelte, Istenen bosszút állhat,
Most érzi a következményét ennek. [4]

Isten emberré lett. Lejött a Földre.
„Ő is legyen áldozatom”,
Szólt a Sátán és boldog volt.
Megpróbálta Krisztus tönkretenni.
A Világteremtő haljon meg.
De jaj neked, Sátán, mindörökre!
Azt hitted, hogy legyőzheted,
Örültél nyomorúságának,
De győzelmesen jön, hogy gúzsba kössön:
Hova lett a tüskéd, ó, halál?

Szólalj meg, Pokol, mondd, hol a győzelmed?
Nézd, hol van a hatalmad;
Felismered végre a Mindenható hatalmát?
Lásd, Sátán! Birodalmad szétzúzva
Ezerféle kíntól megnehezülve,
Örökösen sötét éjszakában heversz.
Itt fekszel, villámcsapástól sújtva,
A boldogság leghalványabb sugara sem ér el.
Minden hiába. Semmit sem remélhetsz,
Egyedül értem halt meg a Messiás.

Üvöltés hallatszik a légen át,
Hirtelen meginognak a fekete szakadékok,
Amikor Krisztus a pokolnak megmutatkozik.
Az dühében vicsorog: de dühének
Hősünk megálljt parancsol;
Egyet int –s az egész pokol hallgat.
Hangja előtt gördül a dörgés,
A magas győzelmi zászló lobog,
Maguk az angyalok is reszketnek dühétől,
Amikor Krisztus bíráskodni kezd.

Most Ő beszél, dörögnek szavai,
Beszél, és minden szikla elreped,
Lehelete, mint a tűz.
Így szól: „Rettegjetek, átkozottak!
Aki az Édenkertben elátkozott,
Jön és szétrombolja birodalmatok.
Nézzetek fel! Ti a gyermekeim voltatok,
Ellenem fellázadtatok,
Elbuktatok és pimasz bűnösökké váltatok.
Itt van megérdemelt jutalmatok,

Ti lettetek legnagyobb ellenségeim.
Elcsábítottátok legjobb barátaim,
Az emberek elbuktak, úgy, mint ti.
Mindörökre meg akartátok rontani őket,
Haljanak örök halált ők is;
De sírjatok! Megnyertem őket magamnak.
Őmiattuk szálltam alá.
Szenvedtem, könyörögtem, meghaltam érettük,
Ne érjétek el célotokat.
Aki bennem hisz, az nem hal meg soha.

Itt hevertek örökre láncra verten,
Semmi sem menthet ki a pocsolyából,
Sem a bűnbánat, sem a vakmerőség.
Itt görnyedeztek a kénes lángokban,
Siettetek elátkozni saját magatok.
Akkor most panaszkodjatok mindörökké!
Ti is, akiket kiválasztottam,
Ti is eljátszottátok kegyemet,
Ti is elvesztetek mindörökre.
Morogtok? Engem ne hibáztassatok.

Örökké velem fogtok élni,
Erre szavamat adtam néktek,
Vétkeztetek, engem nem követtetek.
Az alvás bűnében éltetek,
Most kínoz a megérdemelt büntetés.
Érzitek szörnyű törvényszékemet”.
Így szólt és rettenetes vihar támad,
Villámok izzanak,
A dörgés megragadja a szakadékot átlépőket,
És ők mind belezuhannak.
Az Istenember bezárja a pokol kapuit,
Elhagyja a sötét helyeket,
Visszatér isteni birodalmába.
Ott ül Atyja oldalán,
Még most is harcolni akar értünk.
Akar! Ó, barátaim, micsoda boldogság!
Az angyalok ünnepi kórusa
Ujjong a nagy Isten előtt,
Hogy hallja meg az egész teremtés:
Hatalmas az Úr, Zebaoth istene!

(Scherak Mari fordítása)

[4] A pokol végig megszemélyesítve. (A fordító megjegyzése.)

Néhány dolog hozzájárulhat ahhoz, hogy intim módon megértsük azt, amit tegnap mondtunk, és még ma is el fogunk mondani, ha megpróbáljuk összehasonlítani Hegel tegnap előadott költeményét a fiatal Goethéével, amelyet éppen most hallottunk. Ez az összehasonlítás azért is jó, mivel általa megtudhatjuk, milyen sokrétű azoknak a lelke, akiktől a két költemény származik. Próbáljuk meg egyszer elképzelni, milyen óriási módon eltérő a két költemény, amelyeket tegnap és ma előadtunk. Hiszen az idő rövidsége azt követeli, hogy többé-kevésbé csak utalni tudunk bizonyos dolgokra. Azt gondolom csupán, lehetséges lesz, hogy megértsük egymást.

Tegnap egy filozófus, egy olyan ember versét hallottuk, aki a tiszta gondolkodás birodalmában hallatlan magasságra jutott. S láttuk, hogy ebben az „Eleuszisz” című költeménynél Hegel lelkében maga a gondolat bizonyos fokig teremtővé vált. Ha most maguk elé képzelik, hogyan hatott a tegnapi költemény önökre, akkor azt mondhatják: óriási gondolatokat érzünk, amelyek az emberiség, és a kor olyanfajta nagy kérdéseivel vívódnak, amelyek az úgynevezett misztériumokkal függenek össze. Érezzük, hogy valaki behatolt gondolataival ezekbe a nagy világtitkokba, de a költői megformálásban bizonyos nehézkességet érzünk. Ebből a költeményből úgyszólván azt érezzük ki, hogy olyasmi, ami nem annak a személyiségnek a fő küldetése, akitől ered. Küzdelem ez a költői formával, és látjuk a költeményen, hogy a gondolat csak nehezen küzdheti fel magát a formáig, ami által a költői megformálás egyáltalán lehetségessé válik. Látjuk a költeményen, hogy az a személyiség, akitől ez ered, életében nem sok költeményt tudott volna alkotni.

Hasonlítsuk össze ezért az éppen hallott költeményt egy bizonyos körülménnyel. Az első előadás előtt felolvastattam önöknek Goethe egy ifjúkori költeményét, amelyet e célból megváltoztattunk, és így valóban szemléletessé válhatott számunkra, ahogy Goethe lelkében két lélek lakott, két lelki hatalom, lelki erő. Láttuk, hogy ebben a versben – amely arra is méltó, ami az öreg Goethében lénye magjaként élt – mi jelenik meg mégis óriási képekben az ember előtt. De a fiatal Goethe versében azt látjuk, hogy először is egy egészen más lelkierő működik Goethében, mint Hegelben. Goethénél elsősorban az van, amit így nevezhetünk: áramlanak feléje az erőtől duzzadó képek. S milyen képszerű az a vers is, amelyet a fiatal Goethe költeményeként éppen most hallottunk! Tehát már a képességében rejlik, hogy dús, tartalmas képek úsznak eléje. S ahol a tárgy nagysága legyőzi őt, ott észre fogjuk venni, hogy ami az első költeményben még zavarólag állt útjába, majd visszahúzódik hatalmas lelkiélete révén, amely erőteljes képekben éli ki magát.

Az előadott költeményekben bizonyos mértékig háromszoros dolgot látunk. Látjuk, ahogy a gondolat működik Hegelnél, amely többé-kevésbé csak úgy terem képeket, hogy a költő óriási küzdelmet folytat. A képek sápadtságán még látjuk, milyen erősen küzdött értük. Látjuk a fiatal Goethe versein, amint dús képekben gördülnek tovább. S látjuk, ahogy Goethe költeményében ezeket a dús képeket, amikor az „Örök zsidó” mondáját feldolgozta, bizonyos mértékig – mivel két lélek harcolt benne –, úgy lehetett korlátozni, hogy egyáltalán nem volt szükséges befejeznie. Hiszen csak töredékben maradt meg. Itt a lelki élet egyfajta sokoldalúságára utalunk. Tartsuk szem előtt egyszer azt, ahogy egyfajta lelkierő, amit bizonyos értelemben gondolatszerűnek is nevezhetünk, mint Hegelnél, csak nehezen hatol be abba a lelkierőbe, ami Goethénél a legnagyobb, és ez a lelkierő magában Goethe lelkében egy vele szembenálló elembe mélyed be.

S most folytassuk szemlélődéseinket a pszichoszófiáról. Emlékezzünk rá, hogy lelki életünkben ítéletek és a szeretet és gyűlölet élményei működnek, amelyek a vágyra való képességeinkből erednek. Még másképpen is összegyűjthetjük, mint ahogy tegnap tettük, azt, ami egyrészt ítélő erőként él lelkünkben, amennyiben emlékszünk rá, hogy ez az ítélő erő ott jelenik meg számunkra, ahol a lélek értelmi képességéről beszélünk, arról a képességről, hogy megértsük a világ valóságát. S ha másrészt arra gondolunk, hogy egy egészen más lelkierő jelenik meg számunkra, ha erről beszélünk: egy lélek ilyen vagy amolyan módon érdekelt a külvilágban. – Aszerint érdekelt egy lélek a külvilágban, ahogy a szeretet és a gyűlölet élményei működnek. De maguknak a szeretet és a gyűlölet jelenségeinek semmi közük sincs a gondolkodási képességhez, az intelligenciához. Az ítélőképesség és az érdeklődés, különböző módon ható erő a lélekben. Ezt már egy egyszerű megfigyelés is megmutatja. Aki azt hiszi, hogy az akarat még valami sajátossága a léleknek, az láthatja, ha lelkébe pillant, hogy ebben csak az akart dolog iránti érdeklődéssel találkozik. Röviden, a szeretet és a gyűlölet általi érdekeltségen és az ítélőképességen kívül, amely az ítéletekben nyilatkozik meg, e két területen kívül a lélek belső terében semmit sem fognak találni. Ezzel tartalmi vonatkozásában kimerítették a lelkiéletet. De itt egy dolgot teljesen figyelmen kívül hagytak, ami a legfontosabb, ami a lelki életben azonnal megjelenik számunkra, mégpedig a tudatot. A tudat a lelkiélethez tartozik. Vagyis, ha arra törekszünk, hogy minden oldalról átkutassuk a lelki életet, az ítélőképességgel és az érdeklődéssel találkozunk; ha azonban a lelkiélet belső sajátosságaira, jellegére tekintünk, akkor azt kell mondanunk: eddig csak a szeretet és a gyűlölet élményeit, és az ítélőképességet számíthattuk a lelki élethez, amikor ezeket a „tudat” fogalmával illettük. Ezért meg kell kérdeznünk: mi tehát a tudat? Ezt ismét nem fogom meghatározni önöknek, hanem jellemezni fogom.

Ha önök annak segítségével, amit már megvizsgáltunk, az emberi tudat elé lépnek, a tovaáramló képzetekkel szemben, amelyeket felvettek, azt állítják: megmutatkozik, hogy a lélekben a tudatosság mégsem esik egybe a lelki élettel. Hiszen láttuk, hogy van általában egy bizonyos különbség a lelki élet és a tudatosság között. Egy képzet, amelyet napokkal, hetekkel, vagy évekkel ezelőtt szereztünk meg, tovább él bennünk, ezért emlékezhetünk rá. De ha ebben a pillanatban nem emlékszünk rá, hanem talán csak két nap múlva, akkor ez a képzet tovább élt ugyan, de ebben a pillanatban nem volt tudatos, vagyis lelkünkben volt, de nem a tudatunkban.

Tehát a lelki élet árama folydogál, és a tudat megint valami más, mint a lelki élet elfolyó áramlása. Röviden, azt kell mondanunk: ha a képzeteket, amelyekre egyszer emlékezni tudunk, egy áramlással jelöljük, amely – a lelket egy körnek gondolva – a nyíl irányába megy (lásd a rajzot), akkor ez az áramlás minden olyan képzetet tartalmazhat, amelyek úgyszólván lelkünkben a múltból a jövőbe áramlanak. De ha ezeknek a képzeteknek tudatosaknak kell lenniük, akkor abból a jellegükből, ahogy öntudatlanul élnek a lélekben, előbb egyfajta törekvéssel fel kell őket hoznunk a tudatba. A tudatosság tehát olyasmi, ami a lélekhez tartozik. De a tudatosság nem úgy tartozik a lelkiélethez, hogy mindannak, ami a lélekben van, a tudatosságba kellene esnie. A képzeti élet árama folyik tovább, és a tudat csak egy bizonyos pillanatban, a lelkiélet egy bizonyos részét világítja be.

Mivel mégis különféle emberekkel van dolgunk, és ellenvetésekre is fel kell készülnünk, így a következőket mintegy zárójelben kell mondanunk. Most a következő ellenvetést teheti valaki: amit te a képzetek folydogáló áramának nevezel, az nem más, mint az a lelki, vagy agyi diszpozíció, amelyet egyszer létrehoztak, és ezután megmarad; s ekkor semmi továbbinak sem kell bekövetkeznie, minthogy a tudat egy bizonyos pillanatban bevilágítsa az agyi diszpozíciót. – Ez lenne a helyzet akkor, ha nem lenne szükséges, hogy egyenesen az észlelés után valami kioldódna az észlelésből, amivel azt tovább lehet hordozni. Ha valóban az észlelés által már megteremtődne a készség az emlékezésre, akkor nem lenne szükség arra, hogy először valami kioldódjék az egész folyamatból, és az észlelés egy képzetté alakuljon át. Az észlelés külső tárgyakon jön létre, a képzet azonban nem. A képzet egyfajta válasz belülről kifelé. Bennünk van tehát az, amit átéltünk a világról, és ami az idő áramával tovább folyik a múltból a jövőbe, de mégsem esik mindig egybe a tudattal, hanem először a tudatnak meg kell világítania, ha emlékeznünk kell rá.

Hogyan történik most az, hogy lelkünkben fény vetődhet a képzetek tovafolyó áramára, oly módon, hogy ezek egy része láthatóvá válik az emlékezetben vagy másként? A szokásos lelki élet egy ténye, ahogyan az a fizikai síkon lejátszódik, rávezethet bennünket arra, hogyan történik ez. Ez a tény a következő, amelyre a külső pszichológia egyáltalán nincs tekintettel, mivel ott nem a tényekkel, hanem az előítéletekkel dolgoznak. Mi azonban elfogulatlanul, a tényekkel akarunk dolgozni.

Az ember érzelmeinek sokféle fajtája van. Csak néhányra akarom felhívni a figyelmet, amelyeket már tegnap megneveztünk, és néhány másra is, például olyan érzelmekre, amelyek a vágyban, a türelmetlenségben, a reményben, a kétségben fejeződnek ki; felhívom a figyelmüket az olyan érzelmekre, mint az aggodalom és a félelem. Mit mond nekünk ekkor minden ilyenfajta érzelem? Ha valóban megvizsgáljuk ezeket, mindegyikben van valami figyelemreméltóan közös: arra vonatkoznak, ami bekövetkezhet, vagy aminél azt kívánjuk, hogy bekövetkezzék. Az ember tehát úgy él lelkében, hogy érzelmeiben nemcsak a jelen, hanem a jövő is érdekli. S főleg igen élénken érdekli a jövő! Továbbmehetnek: azt a tényt, hogy olyan érzelmek élnek bennünk, amelyek a jövőre vonatkoznak, összevethetik egy másik ténnyel. Próbáljanak meg emlékezetükben felidézni valamit, amit fiatalságukban, vagy csak rövid idővel ezelőtt örömként, vagy fájdalomként éltek át. Próbálják meg egyszer csak egy kissé összehasonlítani azt, ami érzelmeikben él a múltból egy elszenvedett fájdalomról, vagy egy örömről, amelyet átéltek, és azt, hogy milyen végtelenül halványan lehet újra felfrissíteni az emlékezést az ilyen dolgokra. Ha ezek hátrahagynak valamit, ha egészségünkre, vagy másképpen hatnak, akkor érvényt szereznek maguknak, behatolnak a tudatba. Ez azonban a jelen! Amit viszont a múltban tudtunk meg érzelmi életünkről, az elhalványul, minél inkább eltávolodunk tőle. S most gondolják meg, hogy van ez a kifejezett kívánságokkal. Ha kívánnak valamit, amit a jövőnek kell tartogatnia számukra, akkor próbálják meg egyszer igazán megfigyelni a lélek zajgását. Szeretném tudni viszont, milyen sok ember siránkozna azon, hogy ezt vagy azt a dolgot tíz éve nem kapja meg, ha ez nem folytatódna mintegy a jelenben is, és egy jelenlegi hiányt nem okozna. Óriási különbség ez érdeklődésünkben, ha a jövővel nézünk szembe, és ha a múltba pillantunk. Bármilyen messzire tekintenek is, ha mindezt kétségbe is vonják, az éppen jellemzett ténynek csak egy magyarázata van. Hiszen a tény nyilvánvaló: magyarázat viszont csak egyetlen van: hogy az, amit kívánunk, egyáltalán nem ugyanabban az irányban áramlik, mint a képzetek odafolyó árama, hanem szembejön ezzel az áramlattal. Óriási módon fényt vethet egész lelki életükre, ha csak egyetlen dolgot feltételeznek: hogy minden kívánság, vágy, érdeklődés, a szeretet és gyűlölet jelenségei egyetlen áramlatot képeznek a lelki életben, amely egyáltalán nem a múltból a jövőbe áramlik, hanem szembejön velünk a jövőből, a jövőből a múltba folyik át (lásd a rajzot, D-C).

A lelki élmények összessége egyszerre világossá válik! Napokra lenne szükségem, hogy ezt tovább kifejtsem, és ezért most csak a következőt mondhatom önöknek: ha feltételezik azt, hogy a szeretet és a gyűlölet jelenségeinek, a kívánságoknak az áramlata szembejön önökkel a jövőből, és találkozik a képzetek áramlatával, amit az imént jellemeztünk, akkor milyen e pillanatban lelkiéletünk? Ez nem más, mint a múltból a jövőbe történő áramlás találkozása, és egy olyan áramlaté, amely a jövőből a múltba tart. S ha a jelen pillanatban lelkiéletünk egy ilyen találkozás, akkor könnyen megérthetik, hogy ez a két áramlat összejön magában a lélekben, úgyszólván összecsapódik egymással. Ez az egymásra rakódás a tudat. Nincs semmi más magyarázat a tudatra, mint amit éppen megadtunk. Így tehát lelkünk részt vesz mindenben, ami a múltból folyik tovább a jövőbe, és mindenben, ami a jövőből szembejön velünk. Ha önök tehát valamely pillanatban megszemlélik lelki életüket, azt mondhatják: van itt valami, ami mintegy áthatása annak, ami a múltból a jövőbe áramlik, azzal, ami jövőből a múltba árad, és kívánságokként, érdeklődésekként, óhajtásokként, és így tovább, szembeszegül az előbbivel. Kétféle dolog hatja át egymást.

Mivel ezek az áramlatok világosan megkülönböztethetők a lelki életben, két nevet akarunk adni nekik. Ha én most egy olyan közönség előtt beszélnék, mintha nem lenne semmiféle szellemtudományos mozgalom, akkor lehetőleg különleges neveket választanék, amelyeknek meg kell jelölniük a két áramlatot. De hiszen nem a neveken múlik a dolog. E pillanatban olyan neveket szeretnék választani, amelyeken önök újra felismerik azt, amit más részről már megismertek, úgy, hogy most két oldalról szemlélhetik. Egyszer a tisztán empirikus oldaláról, aki a lelki jelenségeket vázolja önöknek, ahogyan azok a fizikai síkon lejátszódnak, s aki ezért olyasmihez választhat neveket, amit megállapított, úgy ahogy akarja; s ezután megvizsgálhatják ezt az okkult kutatás oldaláról. Vizsgáljuk meg először ezt az utóbbi oldalt. Itt a nevek teljesen közömbösek, de én mégis olyan neveket szeretnék választani, amilyeneket az választ, aki a tisztánlátás álláspontjából tekint a dolgokra, és ezért azt látja, hogy ezek valóban egymásba folynak, a szellemtudományból származó neveket, amelyek által önök ismét felismerik a pszichoszófiában azt, amit a szellemtudományban megtanultak. Jelöljük meg ezért azt az áramlatot, amely a múltból jön és a jövőbe áramlik, étertestként, és a másik áramlatot, amely a jövőből a múltba tart, összetorlódik az elsővel, és elmetszi (?), asztráltestként. S mi a tudat? Az asztráltest és az étertest kölcsönös találkozása egymással.

Kíséreljék meg, hogy egy próbát tegyenek ezzel: mindazt, amit az étertestről tanultak a tisztánlátó tudat kutatásaiból, kíséreljék meg a most mondottakra alkalmazni. Újra fel fogják ezt ismerni. S próbálják meg, hogy mindazt, amit az asztráltestről tanultak, összevessék azzal, amit ma mondottunk: ezzel is dűlőre fognak jutni, és innen is újra felismerik igazságaikat. Csak ezt a kérdést kell feltenniük maguknak: mi az, ami a torlódást előidézi, ami az elmetszést okozza? – Hogy itt valami összetorlódik, az azon múlik, hogy mindkét áramlat a fizikai emberi testben találkozik. Tegyük fel, hogy elvesszük a fizikai emberi testet, és az étertestet is. Ez az eset azonban a halál után fordul elő, ahol a múltból a jövőbe tartó áramlat már nincs ott. Ekkor a jövőből a múltba hatoló áramlatnak, vagyis az asztráltestnek, szabad folyása van, és csak közvetlenül a halál után érvényesül. S a következmény az, hogy az élet a kamalókában visszafelé folyik le, ahogyan ezt már elmondtam önöknek.

Ily módon látják, hogy a pszichoszófia területén újra megtaláljuk azt, amit szellemtudományos téren tanultunk. Mindenképpen szeretném, hogy ennél még egy dolgot jegyezzenek meg: hogy ténylegesen néha sokkal hosszabb az út a szellemtudományos igazságok tudásától, amelyek tisztánlátó kutatásból eredő közlésekből származnak, ahhoz, amit a fizikai síkon valóban megtudhatunk, mivel ezt először rendbe kell tenni. Ha ez azonban rendbe van téve, akkor mindenütt azt találják, hogy a tisztánlátó tudat kutatásait mindenhol igazolják a fizikai síkon végzett megfigyelések.

Most azonban lelkiéletünk egy másik jelenségét szemléljük meg, egy olyan jelenséget, amelyet általában olyan szóval jelölünk, mint a „meglepetés”, „csodálkozás” valami felett. Mikor lehetünk meglepve egy dolgon, amellyel találkozunk? Csak akkor, ha abban a pillanatban, amikor megjelenik előttünk, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azonnal megítéljük, amikor úgyszólván benyomást gyakorol lelki életünkre, és mi tehát nem boldogulunk rögtön a dolog megítélésével. Abban a pillanatban, amikor ítéletünk megállja a helyét, a meglepődés, a csodálkozás abbamarad. S amivel ily módon találkozunk, hogy rögtön boldogulunk a dologgal, az egyáltalán nem okoz meglepődést, csodálkozást. Így tehát azt mondhatjuk: ha egy olyan jelenség kerül elénk, hogy meglepődünk, sőt, talán félelmet érzünk – akkor itt is úgy jellemezhetjük ezt az érzelmet, hogy ítéletünkkel nem boldogulunk az elénk kerülő jelenséggel –, amikor tehát a jelenség tudatos benyomást tesz lelki életünkre, anélkül, hogy rögtön megítélhetnénk, akkor a jövő nyomul be lelkiéletünkbe. Itt életbe lép érzésünk, érdeklődésünk, de nem tudunk azonnal előállni ítéletünkkel. Ebből kiindulva azt kell mondanunk magunknak, hogy érdeklődésünk, érzelmeink, és vágyéletünk ténylegesen nem tarthatják azt az irányt, amely a múltból a jövőbe megy, mert ugyanabból az irányból közvetlenül odaáramolhat az ítélet. Tehát az ítéletnek még valami másnak is kell lennie, mint az érdeklődésnek. Ezt az ítéletet már a szokásos megfigyelésből kiindulva szereztük meg. De ez az ítélet nem is tud egybefolyni, nem is lehet egy és ugyanaz a lelki élet múltból a jövőbe folyó áramával. Ha ez az eset állna fenn, akkor az ítéletnek minden pillanatban azonosnak kellene lennie a képzetek áramlásával. Minden pillanatban, amikor megítélünk, egész lelkiéletünknek tevékenynek kellene lennie. Minden pillanatban meg kellene birkóznia a képzetekkel. A megítélés azonban valami tudatos dolog. Gondolják el azonban, milyen messze vannak a megítélés pillanatában attól, hogy minden meglévő képzetüket, amelyeknek birtokában lehetnek, a jelenben is birtokolják! A megítélés bekerül a tudatba, de nem képes rá, hogy feltartóztassa a lelki élet tovafolyó áramlását.

Nem minden képzetük áll mindig rendelkezésükre. Tehát megítélésünk nem eshet egybe a lelki élet tovafolyó áramával. Viszont nem is eshet egybe a jövőből a múltba tartó áramlattal, mivel különben az olyan érzelmek, mint a félelem, a meglepetés, a csodálkozás, nem lennének lehetségesek. Ebből következik, hogy amit megítélésnek nevezünk, egyik ilyen iránnyal sem esik egybe.

Rögzítsük ezt, és szemléljük most meg egyszer étertestünk tovafolyó áramlását, amely a múltból a jövőbe mozog. A legsajátságosabb dolog ennél, hogy képes öntudatlanul tovaáramlani a lélekben, de tudatos is lehet. Vegyük most szemügyre, hogy mi által lehetnek tudatosak a lélekben áramló képzetek. Tisztában kell lennünk azzal: ezek a képzetek állandóan léteznek. De mi történik abban a pillanatban, amikor tudatossá válnak? Vizsgáljuk meg egyszer azt a pillanatot, amikor, igen sajátos módon, a számunkra eltűnő képzetek tudatossá válnak. Egy ilyen pillanatot akarok lelkük elé idézni. Végigmennek egy képtáron; látnak egy képet, ránéznek.

Ebben a pillanatban felmerül önökben ugyanaz a kép: ezt ugyanis már látták. Tegyük fel ezt. Mi hívta itt elő az emlékezetet? Az emlékezetet az új kép benyomása hívta elő. Az új kép benyomása volt tehát az, amely, ha szabad így mondanom, a lelki láthatóságba varázsolta a képről alkotott régi képzetet, amely tovább élt önökben. Ha az új kép nem került volna elénk, akkor ez nem jelent volna meg.

Ezt a folyamatot csak úgy tudjuk egyáltalán megmagyarázni magunknak, ha önök világossá teszik maguk számára a következőt. Mi történik, miközben az új képet látták? Énük hajlandó a kép elé lépni. Kölcsönhatásba lép a képpel az érzékeken keresztül. S ez a körülmény, hogy énjüknek egy új benyomása van, valami újat vesz fel magába, amely figyelemreméltóan hat valamire a lelkiélet tovafolyó áramlásában, oly módon, hogy ez ekkor láthatóvá is válik. Próbáljunk meg képet kapni erről, hogy ezt a folyamatot jellemezzük. Gondoljanak egyszer minden olyan tárgyra, amelyek önök mögött vannak, ha egy bizonyos irányban állnak. Csak akkor láthatják őket, ha egy tükröt tartanak maguk elé; akkor a tükörben látják azokat a tárgyakat, amelyek önök mögött vannak. Ebből már arra következtethetnek, hogy valami egészen hasonló esetnek kell lennie a képzetekkel, amelyek öntudatlanul tovább élnek a lélekben. Ha jön az új benyomás, az úgy helyezkedik be a lelki életbe, hogy a régi benyomás lelkileg láthatóvá válik. Ha most elképzelik, hogy az én a lelki életben olyasmi, ami a régi, öntudatlan képzetek előtt áll, és az emlékezet pillanatát az jellemzi, hogy ezeket a képzeteket egy belső lelki folyamat arra ösztönzi, hogy úgyszólván tükröződjenek, azáltal, hogy okot teremt a tükrözésre, akkor megértik az emlékezés folyamatát, a régi képzetek tudatossá válását.

S hol van akkor az ok, hogy egy ilyen tükrözés létrejöjjön? Könnyen megtalálhatják, ha csak utána akarnak gondolni. Egyfajta szemléletet kaphatnak annak okáról, hogy egy ilyen tükrözés létrejön, ha emlékeznek valamire, amit főleg újabban, nyilvános előadásokon mondtam „életről és halálról”, hogy a lelkiéletben egy igen fontos tény figyelhető meg, hogy a lelki élet visszafelé folyó emlékezőképessége egy meghatározott ponton abbamarad. Ettől a ponttól már nem emlékezik visszafelé az ember. Ennél a pontnál, ekkor kezdődik az emberben az emlékezet. Más szavakkal: milyen képzetekre emlékszik egyáltalán az ember szokásos fizikai életében? Csak azokra, amelyeknél jelen volt az én, amelyeket az én valóban felvett magába. Ekkor már felhívtam rá a figyelmet: amikor az emlékezet visszanyúlik a korábbi eseményekre, visszafelé körülbelül olyan távol rejlik az a pillanat is, amikor a gyermek egyáltalán képessé válik arra, hogy énképzetet, én-tudatot alakítson ki. Csak azokra a képzetekre emlékezünk, emlékezhetünk egyáltalán a szokásos emberi életben, amelyeket úgy vettünk fel, hogy ezeknél az én tevékeny volt, hogy egy aktív erő volt itt jelen, miközben az én tudatos énként érezte magát. Mit tesz tehát ez az én, miközben úgyszólván megszületik, mondjuk a gyermeki élet második, vagy harmadik évében? Korábban úgyszólván öntudatlanul vette fel a benyomásokat, ő maga nem volt ezeknél jelen. Majd elkezdődik az éntudat igazi kifejlődése, és ezzel az én-tudattal kezdődik az, hogy a gyermek kapcsolódik minden olyan képzethez, amelyeket kívülről vesz magába. Ez az a pillanat, ahol az emberi én, elkezdi önmagát képzetei elé állítani, és képzeteit maga mögé helyezni. Ezt csaknem kézzelfoghatóan ragadhatják meg: korábban az én úgyszólván benne volt egész képzeti életében; majd kilép ebből, és úgy jelentkezik, hogy immár szabadon megy a jövő elébe, és úgyszólván fel van készülve arra, hogy felvegye mindazt, ami a jövőből jön felé, de az elmúlt képzeteket maga mögé állítja.

Ha rögzítjük azt, amit most mondtunk, minek kell akkor történnie abban a pillanatban, amikor az én minden képzetét, mondhatnám, kezdi magába olvasztani, amikor az én tudatossá válik? Itt az énnek össze kell kötnie magát a tovafolyó áramlattal, azzal, amit étertestnek neveztünk. S ténylegesen abban a pillanatban, amikor a gyermek elkezdi fejleszteni éntudatát, a lelki élet áramlata akkor tette meg saját benyomását az étertestre. De így jön létre az én-képzet is. Gondolják meg egyszer, hogy az én-képzet sohasem adódhat önöknek kívülről. Minden más képzet, amely a fizikai világra vonatkozik, kívülről adott önök számára. Az én-képzet, már az énészlelés is, sohasem áramolhat kívülről önökhöz. Először érthető lesz az, ha most elképzelik, hogy a gyermek, mielőtt én-képzete van, képtelen arra, hogy saját étertestét érezze; abban a pillanatban, amikor kezdi fejleszteni én-tudatát, megérzi étertestét, és ez tükrözi vissza az énbe saját éterteste lényét. Az étertestben van a „tükre”. Míg tehát minden más képzetet, amely a fizikai térre és a benne lévő életre vonatkozik, az ember fizikai testével vesz fel, mégpedig az érzékszervek által, az én-tudat általában úgy jön létre, hogy az én kitölti az étertestet, és mintegy annak belső falain tükröződik. Ez az én-tudat lényege, hogy ez a befelé tükröződő étertest.

De mi által lehet ekkor arra ösztönözni az ént, hogy tükröződjék az emberi bensőben? Egyedül azáltal lehet ösztönözni erre, hogy az étertest egy bizonyos belső lezáródást ér el. Hiszen láttuk, hogy az étertest szembejön az asztráltesttel. Tehát úgyszólván az én az, amely kitölti az étertestet, és ez az étertest, mint ilyen, mintegy belső tükröződés által, tudatossá válik.

De van valamije ennek az én-képzetnek, ennek az én-tudatnak: óriási módon megragadja minden érdeklődés és minden vágy. Ekkor ezek kellőképp tartósan telepednek meg az énben.

De annak ellenére, hogy az érdek, a kívánságok ily módon megtelepednek az énben – amit a különféle egoizmusoknak nevezünk –, azt kell mondanunk: ennek az én-észlelésnek ismét van valami igen sajátos tulajdonsága. Bizonyos vonatkozásban mégis független valamiképp a kívánságoktól. Van ugyanis egy bizonyos követelmény az emberi lélekben, amelyet önmagának állít, és amely maga a lélek számára igen könnyen hitelessé válhat. Minden lélek azt mondhatja magának: lehetetlen, hogy puszta kívánsággal elő tudjam hívni énemet. Még ha olyannyira is kívánom az énemet; azáltal még nincs itt, hogy kívánom. – Ahogyan az én épp olyan kevéssé áll csak a képzetek tovafolyó áramlásából, épp olyan kevéssé áll a másik áramlatból, amely a jövőből a múltba tart, a kívánságok áramlatából. Ez mindkét áramlattól alapvetően eltérő elem, amely azonban mindkét áramlatot felveszi magába.

Ezt grafikusan ábrázolhatjuk a magunk számára – és a grafikus ábrázolás ebben az esetben teljesen megfelel a tényállásnak –, ha engedjük, hogy az én áramlata merőlegesen essen az idő áramlatára. Így kell tennünk ugyanis, ha minden lelki jelenséget helyesen veszünk figyelembe. Önök akkor igazodnak el a lelki jelenségek között, ha mindkét áramlaton kívül – amely múltból a jövőbe, és a jövőből a múltba tart (C-D jelzésű nyíl) – még egy olyan áramlatot feltételeznek az emberi lélekben, amely merőlegesen áll a két másikra (E-F jelzésű nyíl). Ez az, amely magának az emberi én-hatásnak felel meg.

Nos, az énnel össze van kötve valami, amit önök a lelki élet puszta megfigyelésével könnyen megtalálhatnak, mégpedig az ítélőképesség. Az énnel jelenik meg, „hatol be” az ítélőképesség. Ezt igen könnyen meg tudják most ragadni egy olyan jelenségen, mint a meglepetés. Ha az én – persze oldalról – hat, önök elé léphet egy esemény, amely az érdeklődés bőségét hozza. De ha mintegy oldalról nem hatolhat be az én megítélő tevékenysége, akkor lehetetlen, hogy az esemény találkozzon az ítélettel. De mi történik akkor, ha az én oldalról beüt? Láttuk, hogy az én-érzékelés olyan, mint egy belső tükrözés a lélekben. A tükrözésnek úgy kellene történnie, hogy az énnek valósággal maga mögött kellene hagynia a képzeteket, amelyek öntudatlanul áramlanak. Ez az eset állna fenn, ha az én-áramlás úgy folyna be, hogy saját beáramlásának ténylegesen az lenne az iránya, amelyet az E-F nyíllal jelöltem, az életben azonban az az iránya lenne, amelyet a G-H nyíllal jelölök, mégpedig a jövővel szemben.

Nos, tegyék fel, hogy az én, ha „behatolt” az étertestbe, maga egy tükörré vált volna. A dolog igen feltűnő módon igaz. Ha az én mögött vannak a képzetek, amelyek öntudatlanul továbbáramlanak, mi van akkor előtte, ha a jövőbe tekint, ahogy ez már az én természete, hogy beleélje magát a jövőbe? Minek kellene lennie itt?

Gondolják meg: egy tükör előtt állnak és belenéznek. Ha a tükör hátán nincs foncsorréteg, egyáltalán semmit sem látnak; ekkor belelátnak a végtelen messzeségbe. Ez elsősorban az ember pillantása a jövőbe. Így néz az ember ténylegesen abba az áramlatba, amely a jövőből jön. Ez elborítja a lelkét: semmit sem lát. Mikor lát valamit? Ha benne – a tükörben – lát valamit a múltból. Ekkor természetesen nem a jövőt, hanem a múltat látja! Önök nem azokat a tárgyakat látják, amelyek előttük vannak, ha belepillantanak a tükörbe, hanem azokat, amelyek mögöttük vannak. Ha az én – abban a pillanatban, amikor a gyermek öntudatra ébred, amely azáltal jön létre, hogy az én „behatol” az étertestbe – belsőleg tükröződik, ez azt jelenti, hogy mindenfajta lelkiélet ettől kezdve együtt tükrözi az eseményeket, a benyomásokat. Ezért nem tudnak semmire sem emlékezni, mielőtt az én tükröző apparátussá alakulna. A legelső gyermekkori benyomások az emlékezeten kívül maradnak. A lényeges ugyanis az, hogy az emberi én, ha behatol az étertestbe, vagyis felveszi a múlt képzeteit, ezáltal maga lelki tükröző apparátussá válik. S minden, amit ettől fogva tükröző készülékébe felvesz, megközelíthető. Minek kell tehát történnie, amivel most az én valóban vissza tudja tükrözni az úgyszólván elmúlt dolgot?

Azt mondhatnánk: ha önöknek egy külső benyomásuk van, ahogy idáig ábrázoltam – ha újonnan látnak egy képet, amelyet már láttak –, ezáltal létrejön a tükröződés a régi lelki képzetre vonatkozóan, amely korábban öntudatlan volt; s ezt a maga tükröződésében a másik oldal úgy tartja vissza, hogy ez a képzet beleesik a lélek belső tükrébe. Ha azonban semmiféle új benyomás, valamely régi benyomás ismétlődése nem történik, akkor magának az énnek kell odahúzódnia, ahol mint tükröződésnek meg kell jelennie. Ott a másik oldalról kell hatnia, és pótlékot teremtenie ahhoz, amit különben a külső benyomás ért el. Mi is tehát elsősorban ez az én, ahogy a fizikai emberi életben kiéli magát? Ez az étertest belső beteljesülése. Tehát ezt az étertestet, hogy belső falaival tükrözni tudjon, tükörré kell tenni. Ez csak úgy történhet, hogy az étertest valójában le van zárva. A külső érzéki benyomásokra van lezárva, miközben önök fizikai testben vannak, mivel ezáltal vannak szemekkel, fülekkel stb. körülvéve, és ezáltal lehet visszaverni azt, ami az étertestben él. Ahhoz azonban, amire szabadon emlékezniük kell, egy másik erővel kell rendelkezniük, mert ha az étertestnek tükröznie kell, akkor foncsorrétegének is kell lennie. Ezt a foncsorréteget adják az új benyomások számára az érzékszervek, vagyis a fizikai test. Ha azonban a fizikai test nem hat, mint ahogyan az a szabad emlékezésnél történik, ha a felelevenítéshez semmiféle új benyomásunk sincs, akkor a foncsort a másik oldalról kell igénybe venni. Ez csak azáltal történhet, hogy mi azt, ami szembeüt az énnel, mondhatnánk, oldalról üt szembe az énnel, fő erőként használjuk fel, miközben belevonjuk a kívánságokat, a velünk szembejövő áramlatot becsúsztatjuk, és foncsorrá tesszük. Vagyis csak asztráltestünk megfelelő erősítésével érhetjük el, hogy azokat a törekvő erőket, a kívánság erőit kifejleszthessük, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy képzetet, amely vonakodik a tükröződéstől, felhozzunk az emlékezetbe. Csak azáltal, hogy erősebbé tesszük énünket, ahogy az a fizikai világban kiéli magát, csak úgy vagyunk egyedül képesek arra, hogy ezt az áramlást, amelyet különben nem ragadunk meg, amely a jövőből jön, ténylegesen behúzzuk, és tükörfoncsorrá tegyük. Tehát csak énünk erősítésével, csak azzal a körülménnyel, hogy az ént asztráltestünk, a jövőből jövő áramlat mesterévé tesszük, tehetjük képessé az ént arra, hogy olyan képzetekre emlékezzék, amelyek nem akarnak tükröződni, vonakodnak attól, hogy adódjanak számunkra. Egyfajta harc van itt, amelyet a nem tudatos képzetekkel vívunk. Az én nem elég erős, hogy elővezesse őket, és attól kell kölcsönöznünk, ami szembejön velünk.

Hogy ezt megvilágítsuk, a gyakorlati életből akarok egy példát hozni, hogy megmutassam, hogyan történhet az, hogy önök ténylegesen előidézik énjük erősödését. Általában úgy élik át az élet eseményeit, hogy követik az átélés tovafutó áramlását. Ha egy harang szól, egyszer, aztán ha másodszor, harmadszor szól, akkor először az első, majd a második, utána a harmadik hangot hallják. Ekkor azonban ez befejeződik számukra. Ha egy drámát hallgatnak, az egyes részeket egymás után hallják; majd ez befejeződik. Vagyis önök az étertestben élnek a tovafutó áramlással. Tegyük fel azonban, hogy rendszeresen folytatják a fordított áramlás elsajátítását, hozzászoktak ahhoz, hogy az olyan dolgokat, amelyeket különben csak az egyik irányban követnek, fordítva is kövessék. Például elhatározzák, hogy a nap egyes eseményeire fordított sorrendben emlékeznek. Ha fordítva tekintenek a napi életre, akkor nem a szokásos én-áramlatot követik, amely azáltal jön létre, hogy az én az étertestben él, hanem a szembehelyezett áramlatot, az asztráltest áramlatát követik. Ha például ahelyett, ahogyan megszokták előrefelé imádkozni a Miatyánkot, most visszafelé imádkozzák, akkor az események megszokott áramával szembehelyezett áramlatot követnek. Ez nem a megszokott áramlat, amely azáltal jön létre, hogy az én kitölti az étertestet. S a következmény az, hogy énük számára ezáltal egyfajta erő-hozzávezetést készítenek elő az asztrális áramlatból kiindulva. Ekkor ténylegesen óriási mértékű emlékezőképesség jelenik meg. Én magam nevelői tevékenységemben diákjaimnál arra törekedtem, hogy a későbbiekben emlékezetük erősödjék, hogy bizonyos dolgokat, amelyeket különben csak egy irányban tanulunk, fordított irányban is tanulják meg, és ezt újra és újra ismételjék. Ily módon az ásványok keménységi skáláját általában a következő sorrendben tanulják: 1. talkum (síkpor, zsírkő), 2. kősó, 3. mészpát, kalcit, 4. folypát, fluorit, 5. apatit, 6. ortoklász vagy káliföldpát, 7. kvarc, 8. topáz, 9. korund, 10. gyémánt. E felsorolás mellett a diákkal mindig a fordított sorrendet is begyakoroltattam: gyémánt, korund, topáz, kvarc, ortoklász, apatit, folypát, mészpát, kősó, talkum. Ez rendkívül jó gyakorlat – különösen, ha már korán, a gyermekkorban fognak hozzá – az emlékezet erősítésére.

Egy másik gyakorlat is van még ehhez, egy olyan gyakorlat, amely ismét összefügg mindazzal, amit az elmúlt napokban és ma is megvizsgáltunk, és a következőből áll. Tegyük fel, hogy valaki feltűnő emlékezetvesztésben szenved, és veszi magának a fáradságot, hogy valamely foglalkozást, amelyet korábban végzett, teljes odaadással ismét folytassa. Gondolják el, hogy az illető most 47 éves, és 15 évesen különösen foglalkozott egy könyvvel, amely akkor nagy örömet okozott neki, és ismét előveszi ezt a könyvet, és megpróbál újra végigmenni rajta. Ha önök egy ilyen esetben ugyanazokat a tényeket ismét lelkük elé idézik, az új áramlat jön szembe önökkel, és önök erősödnek a jövőből szembeáramló asztrális áramlatból. Ha ezt egy olyan ember valósítja meg, aki például aggastyánként ismét visszatér egy olyan foglalatossághoz, amelyet 7 és 14 éves kora között folytatott, akkor ez igen sajátos segítség az emlékezet javításához.

Ezek a dolgok is megmutathatják önöknek, hogy énünket ténylegesen az étertestből szembejövő asztrális áramlattal kell erősítenünk, ha elő akarjuk segíteni az emlékezőképességet. Mindezek rendkívül fontos dolgok a gyakorlati élet számára. S ha például az oktatásban több figyelmet fordítanának ezekre a dolgokra, akkor sokkal áldásosabban működhetnénk. Áldásosan működhetnénk például akkor, ha egy hétosztályos iskolában az egymásra következő osztályokat úgy osztanánk be, hogy úgyszólván egy középső osztályt rendeznénk be, amely bizonyos fokig önmagáért létezne, és majd az ötödik osztályban – módosítva – megismétlődne az, amit a harmadikban vettek át, és ugyanígy a hatodik osztályban megismétlődne az, amivel a másodikban, és a hetedikben, amivel az első osztályban foglalkoztak. Ez kiváló emlékezeterősítést jelentene, s ha bevezetnék a gyakorlatba, már látnák az emberek, milyen áldásosan hatnának ezek a dolgok, egyszerűen azért, mivel a valóságos élet törvényeiből adódnak.

Ebből ugyanakkor látjuk, hogy az ember én-képzetében, én-tudatában tulajdonképp olyasmivel rendelkezik, ami csak keletkezik. Hiszen ez először a gyermekkorban jön létre. S arra is utaltunk, ami által létrejön: ugyanis azáltal, hogy az étertest befelé tükröződik. Ezért nem csoda – annak, aki ismeri a szellemtudományt, bizonyára nem, mivel tudja, hogy az ember éjszaka a fizikai és az étertesten kívül van –, hogy az én-tudat éjjel nem lehet ott, mivel az én nem tud tükröződni az étertestben. Tehát egyáltalán nem vagyunk meglepve, ha azt halljuk, hogy az alvás állapota alatt az én-képzetnek az öntudatlanságba is alá kell merülnie, mivel az étertest az idő tovatűnő áramlata; ez tartalmazza a képzeteket, amelyeket először a másik oldalnak kell megvilágítania, mégpedig az asztráltestnek. Ekkor azt, ami úgyszólván tovaúszik az étertestben, megvilágítja a lelki élet. Amit az ember én-képzetként birtokol, az csak az étertestben van; ez csupán a belülről tekintett teljes étertest. Az én-képzet maga csak az étertestben hatékony, de nem maga az én, mivel – mint mondtuk – az én az oldalról beeső ítélő erő. Abban a pillanatban, amikor meg akarják érteni az ént, nem szabad az én-tudathoz, hanem az ítélethez kell fordulniuk. Az ítélet figyelemre méltó módon eléggé fölényesen nyilatkozik meg az éntudattal szemben. Elég pontosan különbséget teszünk aközött, amit a megítélés megragad, és aközött, amit még nem ragadott meg. Ha benyomásunk van a vörös színről, akkor még semmiféle ítéletet sem hozunk a lelki életből. Itt az ítélő képesség leáll. Amit a benyomásról döntöttünk, kívülről befelé megtörik. Abban a pillanatban, amikor a legegyszerűbb ítéletet hozzuk: „ez vörös”, ha a vöröshöz hozzáfűzzük, hogy létezik, akkor már ítélethozatal történik a lélekben. Abban a pillanatban, amikor ítéletet hozunk, megmozdul az én. Ha most az én ítéletet hoz a külső benyomások eseményeinek alapján, akkor a külső benyomások bekerülnek az ítéletbe, majd a megítélés tárgyaivá válnak, például: „ez vörös”. Mi lehetséges azonban akkor, ha az én egyfajta lény, különböző minden képzettől, és saját észlelésétől is? Ha az én az énészlelés ösztönzője, minek kell lennie itt? Ekkor egy ítélet lehetőségének kell lennie. Lelki életünk különféle ítéletei között kell lennie egynek, amellyel szemben az én fölényben érzi magát, nincs ráutalva egy külső benyomásra. Ténylegesen ez jelenik meg, ha önök ezt az ítéletet hozzák: „ez az én”. Az „én vagyok” csak egy másik kifejezés erre. Itt arról van szó, ami különben az énben él, amit azonban még nem tudatosítottak, nincs ítélőképességgel feltöltve, mint az „ez az én”-ben, vagy az „én vagyok”ban. Ami korábban egy üres buborék volt, ami habként folyik el, ha a lelkiélet öntudatlanná válik, azt most ítélő erővel töltötték meg. Ha ez így van, ha az én önmagát tölti ki, mi történik akkor? A megítélés lelki tevékenység. A lelki tevékenységek a lélek belső életében, belül jönnek létre. Képzetekhez vezetnek. Ezeknek a képzeteknek a területén az énképzet is felmerül. Az én-képzetből azonban semmit sem tudhattunk meg magáról az énről. De egy dolog most megmutatkozik: a külső benyomások közül semmi sem jutathat bennünket én-képzethez. Más szavakkal: az énképzet nem a fizikai világból származik. Mivel tehát nem a fizikai világból ered, de különben teljesen olyan jellege van, mint a fizikai világból eredő képzeteknek, és itt mégis a lélekben lévő megítélést, ami éppenséggel a lelki élet elemi tartalmához tartozik, az énre alkalmazzuk, akkor az énnek máshonnan kell bejutnia a lelkiéletbe. Vagyis ezzel félreérthetetlenül megmutattuk, hogy éppen úgy, mint ahogyan a „vörös” képzete bekerül a külvilágból a lélekbe, és az ítélet által átfogja az én, úgy a másik oldalról bejut a lélekbe valami, amit az ítélet fog át. Vegyük a „vörös” benyomását, és fogjuk át egy ítélettel, így azt kapjuk, hogy „ez vörös”. Vegyük hasonlóképp az ént, és mondjuk: „ez az én”, ily módon abból a külvilágból vesszük fel a benyomást, amelyet szellemi világnak nevezünk, és felöleljük egy ítélettel. A „vörös”, mint olyan, a fizikai világ létformáinak felel meg. „Ez vörös”: egy ítélet, és csak a lelki életen belül jöhet létre. Az „én” egy tény, mint ahogyan a „vörös” is tény, és csak a lelki életbe léphet be, vagyis egy ítélet fogja át, ha az ítélet szembejön a lélek másik oldaláról, és az én körülveszi egy ítélettel és azt mondja: „én vagyok”, vagy „ez az én”. Az „ez az én” csak az „én vagyok” megfordítása a másik oldal irányába. A nyelv géniusza éppenséggel nagyon okos, és igen pregnánsan fejezi ki a dolgokat.

Ha most megrajzolom a negyedik irányt, alulról felfelé, akkor az énnel szemben futó irányt a fizikai világ irányának kellene neveznem (lásd az I-K irányt a rajzon).

Ebben lenne az, ami a fizikai testnek felel meg. A fizikai világ benyomásai tehát grafikusan ábrázolva, alulról felfelé mennek, és a lélekben érzékszervi benyomásokként nyilatkoznak meg. Az egyik oldalon az én és fizikai-testi érzékszervei vannak szembeállítva, a másik oldalon az étertest és az asztráltest áramlatai állnak szemben. Ha az én nekiütközik a fizikai testnek, ha egyenesen odatódul szeme, füle felé, akkor megkapja a fizikai világ benyomásait. Ezeket a lélek továbbhordozza azáltal, hogy a léleknek tudata van az asztrális és éteri világ ellenáramlatai révén. S az egész képről megvilágíthatják a maguk számára, hogy viszonylag jó grafikus ábrázolást kapunk az emberi lélek különféle, együttműködő világainak kapcsolatáról, ha azt mondjuk: az egyik oldalon szembe van állítva az én és a fizikai test a maga érzékszerveivel; ezek közvetlenül szemben állnak egymással. Ekkor az étertest és az asztráltest közvetlenül szemben állnak, miközben mindkét másik áramlattal mintegy derékszöget alkotnak.

Nos, biztosíthatom önöket, hogy a léleknek számtalan rejtélye fog megoldódni az önök számára, ha ezt a sémát veszik alapul. Ekkor majd megértik, hogy ebben a keresztben, amelyen egy kör van áthúzva, a lelki élet igen jó sémája adódik, ahogyan felfelé a szellemiséggel, lefelé a fizikaisággal, balra az éteriséggel, jobbra pedig az asztralitással határos. Most már csak ahhoz a képzethez kell felemelkedniük, hogy az idő áramlása nemcsak valami nyugodtan tovafolyó dolog, hanem valami szembejön vele, hogy viszont az én és az érzékszervek életét csak akkor lehet megragadni, ha ezeket ismét derékszögben, az időáramlatra helyezve értik meg. Ha ezt szemügyre veszik, jól megérthetik, hogy lelkünkben valóban nagyon különböző erők találkoznak össze. Lelkünk bizonyos fokig az a színhely, amelyen a legkülönbözőbb irányú erők találkoznak.

Tegyük fel egyszer – hiszen itt ezek az erők éppen az emberek sokféleségénél a legsokfélébb módon is érvényesülnek –, hogy egy embernél az én ítélő ereje uralkodik. Ekkor lelkének rendkívül nehéz az, hogy az absztrakt fogalmakat olyan erőtől duzzadóvá tegye, hogy közvetlenül az érzéseket szólítsák meg. Ezért elvárhatjuk, hogy egy ilyen embernél, akinek fő ügye a megítélés, nem olyan könnyű, hogy abból, ami szavaiban rejlik, olyan zamatosság jöjjön létre, ami érzelmi életünkhöz szól. Egy olyan ember azonban, akinek lelkiélete úgy van hangolva, hogy már adottságánál fogva gazdag asztrális élet áramlik benne, sokoldalú érdeklődése van, ami szembefolyik a fizikai élet tovafutó áramlásával, az behozza az életbe az erőteljes fogalmakra való képességet. Ez úgyszólván nem a gondolat embereként jelenik meg a fizikai síkon, hanem úgy, hogy megmutatja, milyen könnyű számára, olyan szavakba öltöztetni azt, amit bensőleg átél, hogy felkeltse érdeklődésünket. S mivel az ember, különböző inkarnációkban él, és adottságaiban magával hozza az egyik vagy másik áramlatra való hajlamot, így kell elgondolniuk azt, hogy a Goethe-lélekbe a jövőből szembejövő áramlatra való képesség került be. S amikor átengedi magát nekik, akkor a jövőben rejlő ideákat eleve erőteljes fogalmakként viszi bele az életbe. Ha azonban ezt az elemet, amely saját élete, harcba lépteti a tudat küszöbe alatti, étertestében tovalebegő képzetekkel, röviden azzal, amit felvett a környezetből, akkor valami olyasmi jön elő, ami nincs összhangban, mint az a két dolog, amelyeket nem szükségesként jelöltünk meg „A bolygó zsidó” című költeményben, és azok, amelyeket kiemeltünk belőle. S egy olyan embernél, mint Hegel, aki az ítélőképességet hozta magával, ez úgy van, hogy ő harcol mindazzal, amit ez az áramlat szembesodor vele, ami a jövőből a múltba áramlik. Ténylegesen úgy van, hogy az ember énjével folytonosan úgy jelenik meg, hogy a múltból a jövőbe tovafutó áramlat ebben a jelenben el van fedve. Az én fedi be ezt, és engedi, hogy szembejöjjön vele a vágyképességek árama. Az én belenéz a végtelen jövőbe, mint egy tükörbe, amelynek nincs foncsorja. S abban a pillanatban, amikor a tükör megkapja a foncsort, az elmúlt dolgok láthatóvá válnak.

Ezeken az előadásokon csak néhány dolgot tudtam lelkük elé állítani a pszichoszófia végtelenül gazdag területéről. Ha a dolgokat hatni engedik, a mondottakból azonban levonhatnak néhány következtetést. Néhány dolog különösen meg fog oldódni önöknek, ha megvilágítják a maguk számára, hogy a múltból a jövőbe folyó áramlat a lelkiéletben az étertest, amely nem tudatos képzeteket tartalmaz, amelyek ott vannak, még ha nem is jelennek meg a tudatban. Ha azonban tudják a szellemtudományból, hogy az étertest a fizikai test építésze, akkor azt mondhatják: még ha a képzetek nincsenek is a tudatban, mégis jelen vannak; az étertest hordozza őket. S az ilyen, az étertestben jelen lévő képzetek – éppen akkor, ha nem tudatosak – élénk tevékenységet fejthetnek ki a másik oldal irányába. Aki a test és a lélek ismerője, tudja, milyen végtelenül zavaró képzetek lehetnek, amelyeket a tudat nem képes az öntudatlan lelki életből felcsalogatni, és amelyek mégis elúsznak az öntudatlan lelki életben az éteri áramlattal. Ezek ekkor a testiségbe fejtik ki minden erejüket.

Van egy idevonatkozó tény az életben. Gondolják el, az ember életének tíz-tizenkét évében megtapasztalt vagy átélt valamit, amit teljes mértékben elfelejtett. Nem képes felidézni ezt a tudatába. Ez azonban mégis tovább dolgozik a tudatában, és megbetegítheti őt. Ott lenn a tudatalattiban sok ilyen képzet hat, amelyek képzetként valóban betegséget okozhatnak. Aki ismeri ezt, az azt is tudja, hogy bizonyos módon van ehhez segítség. Ez abban áll, hogy elvesszük ezeknek a képzeteknek az erejét, vagyis másik irányba vezetjük őket, miközben megpróbáljuk, hogy az érintett embernek, aki nem elég erős ehhez, kiindulási pontokat adjunk, hogy képzetei feljöhessenek a tudatába. Ezzel igen sokat értünk el. Ha segítünk valakinek, hogy képzetei, amelyekkel szemben tehetetlen, és amelyek tovább hatnak étertestében, feljöjjenek a tudatába, akkor igen gyógyítóan hatottunk az életben.

Talán most egyesek az mondják önök közül: ezt már próbálják is! Sőt van már egy iskola, a freudi pszichiáter-iskola, amely azzal foglalkozik, hogy a korábban tett és átélt dolgok képzeteit felidézze a tudatba. De én ezt az iskolát nem tudom úgy felfogni, mint olyasmit, ami azzal függ össze, amit most mondtam, mivel ez az iskola éppen ott keresi ezt az eszközt, ahol ez nem hatásos: ugyanis éppen a szexuális élet képzeteinek tömegére ez nem érvényes. Minden egyébnél érvényes. S előszeretettel éppen a szexuális élet képzeteire terjesztik ki ezt a lehetőséget. De ott nem jár haszonnal. S ezt szemügyre kell venni. Tehát nem arról van szó, hogy az ember a materialista képzetek befolyása alatt felfelé tapogatódzik valamihez, aminek a tények már nekiütköznek, hanem arról, hogy egész pontosan ismeri a tényeket.

Így önöknek talán az egyes megjegyzéseken kívül, amelyeket hazavihetnek, még valamit kapniuk kell. Ha lelkiismeretesen és ítélő erővel látunk neki a szokásos élet megfigyelésének a fizikai síkon, akkor az ilyen megfigyelés által mindenekelőtt az adódik, amit bizonyítékként nevezhetünk meg a szellemtudomány számára. S éppen az ilyen előadások révén bizonyos biztonságot lehet nyerni ahhoz, ami eljuthat önökhöz azokban a közlésekben, amelyek tisztánlátó kutatásokon alapulnak. A tisztánlátó kutatás ugyan nem ilyen dolgokon keresztül kutatja fel a tényeket a fizikai életben. Biztosíthatom önöket, hogy a tisztánlátó maga gyakran meglepődik, ha miután szellemtudományos úton megtalált valamit, hozzáfog, hogy a dolgokat megvizsgálja a fizikai életben, és ekkor csodálatos harmóniát talál. Fordítva talán nem sikerülne ez az út. Ha az ember megpróbálja, hogy csupán a fizikai síkon maradjon, tévesen csoportosítja a dolgokat; itt az ember egyáltalán nem a helyes csoportosítást kapja eredményül, és folytonosan pofon üti a tényeket.

Tehát az alapérzés, amit megkaphattak, és ez bizonyos biztonság is lehet a szellemtudományos kutatásokhoz képest, olyasmi, amit biztonsággal vihetnek magukkal a pszichoszófia kutatásához is. Ezért én is azon fáradozom, hogy ahol önöknek a magasabb világokból kiindulva beszélek, hellyel-közzel józansággal, szárazon beszéljek, a fizikai sík szigorú, tudományos megfigyelésének megfelelően. Ez megfelel annak a kötelességnek, hogy megfigyeljük, az ember a fizikai síkra van állítva, hogy megtanulja megérteni a fizikai síkot. Korunknak egy kétszeres szükséglete van. Az egyik, hogy valóban lemondással teli gondolkodással tanulmányozzuk a fizikai síkot, ahová nem hiába állítottak bennünket a nagy világtörvények. Másrészt ma már abban a stádiumban vagyunk, ahol a szokásos eszközökkel már nem tudjuk legyőzni a fizikai síkot, ha az okkult kutatás nem jön segítségünkre. Ma igen sok éleselméjűséget fordíthat a szokásos tudomány a dolgokra: szükségszerűen tévedni fog, ha nem vezeti az okkult tudomány, amely irányt adhat neki. Miután az emberiség a 15– 17. század fordulóján egy olyan ponton állt, ahol megszületett a mai értelemben vett fizikai kutatás, és ezért a fő figyelmet erre fordíthatta, ma már ismét odáig jutottunk, hogy e fizikai kutatás mellett most egy másik, okkult kutatásnak kell megjelennie, amely irányvonalakat adhat a fizikai kutatásnak. Azzal azonban, hogy az okkultista ezt nemcsak tudja, hanem kötelességének is tartja, olyasmivel tölti el, amit korunknak egyfajta kettősségként kell magába fogadnia: annak érzésével, hogy szilárdan kell állnunk a fizikai síkon, nem visszariadnunk attól, hogy lemondás árán is átadjuk magunkat a gondolkodásnak, és éppen a fizikai tények követelnek lemondással járó gondolkodást. Ehhez kell előhívnia egyfajta józan érzést ezeknek az előadásoknak. S másrészt bizonyára az, aki felveszi magába a jövőből belejátszódó asztrális áramlat gondolatát, rendkívül sokat nyerhet az élet számára.

Be kell vallanom – csaknem kézzelfoghatóan be tudnám bizonyítani önöknek, hogy ez így van; a megfelelő tényt már egyszer említettem egy másik helyen –, hogy a jelen kor minden pszichológusa között, akik anélkül, hogy az okkultizmusról tudni akarnának valamit, egyfajta finom iskolázással közelednek a lelki jelenségekhez, és ezért, ha téves módon is, a legelemibb dolgokról helyesen is éreztek. Ezek közül valójában csak Franz Brentano [5] nevét kell megemlíteni. Franz Brentano a 19. század hatvanas, hetvenes éveiben közeledett a pszichológiai problémákhoz. S bár valójában az, ami pszichológiájában áll, skolasztikus okoskodás, mégis él benne valami, ami úgy tűnik, mint az első, gyerekes írások, amelyeket most folytatnunk kell. Így például a vágyakról és az érzésekről szóló tanítás, és az, amit a megítélésről mond, téves; de az iránya olyan, amely figyelemre méltóan helyes vonalat követhetett volna, ha nem hagyna teljesen figyelmen kívül minden okkult hatást. Vele úgyszólván a legtehetségesebb pszichológus jelent meg a fizikai síkon. Pszichológiájának első kötetét 1874 tavaszán jelentette meg, azzal az ígérettel, hogy ősszel követi a második kötet. De ez a második kötet máig nem jelent meg. Csak az első kötet van meg. Miért van ez? A pszichoszófiáról szóló előadásokban kereshetik a választ: Franz Brentanónak meg kellett rekednie, egyáltalán nem tudott továbblépni. Egész világosan körülhatárolta, mit kellett volna hozniuk a következő fejezeteknek. Sőt, egyfajta kitekintést akart adni a szellemi életre az énből kiindulva, és a szellemi életből a halhatatlanságra. Mindezt felvázolja. De megrekedt! Ekkor ki kellett volna fejtenie ezt, miközben a másik oldalról bevonult volna az okkult kutatás áramlata, s így a lelki jelenségek áramát az okkult kutatás oldaláról figyelte volna meg.

[5] Franz Clemens Brentano (1838–1917): német filozófus, pszichológus.

Itt van a tények bizonyítéka: Franz Brentano korunk gyermekeként élt. Elkezdte csoportosítani a tényeket, amelyeket a fizikai síkon találunk. De megakadt, nem tudott továbbjutni. Ma öregúrként él Firenzében. Korunkban mindennek meg kell rekednie, ha a valóságra akar törekedni. Természetesen írhat az ember pszichológiákat, mint például Lipps és Wundt; [6] de ezek mind előre kialakított fogalmak, és nem olyan folyamatok, amelyek valóban történnek a lelkiéletben, hanem csak az illető szerzők előre kialakított véleményei. Éppen ott, ahol a pszichológia területére érnek, ott – ezt nem rosszindulatúan értem, csak világosan kell kifejezni – csak üres szalmát csépelnek, még a népek vagy a nyelvek pszichológiájában is. S így rekedne meg minden tudomány, ha nem mozdítaná elő az, ami a másik oldalról jön.

[6] Theodor Lipps (1851–1914): német filozófus, pszichológus; Wilhelm Maximiliam Wundt (1832–1920): német pszichológus, fiziológus.

Fogják fel ezért erről az oldalról azt az érzést, hogy önök saját érdeklődésükből odaálltak egy mozgalom mellé, ahol próbálják megérteni, mi a korszak helyes küldetése, és hogy az önök bizalma, tudása és hite növekedhet, ha ezt egyfajta karmikus tényként fogják fel. Önök azt mondhatják: a karmám odavezetett, hogy részese legyek egy kor-áramlat csomópontjának, és éppen ebből az ismeretből bátorságot, erőt és bizalmat kell merítenem, hogy energikusan együttműködjek ezen a területen! S ennek a munkának gyümölcsözőnek kell lennie, mert az emberiség előrehaladásának szükségessége segíti elő. Ha én magam közreműködhetek ebben, akkor magam is élek az alkalommal, hogy egy ilyen önzetlen munkát végezzek most, vagy egy későbbi életben, amely az egész emberiség továbbfejlődését szolgálhatja. – Ezzel eljutunk a legnagyobb ideálhoz, amit csak az érezhet, aki hisz a szellemben. Ezt az ideált nem csupán absztrakt ideálként fogják fel, hanem úgy szerezzék meg, hogy mindig újra, folyamatosan visszatérnek szellemtudományos munkánkhoz, hiszen erre összejöveteleinken elegendő alkalmat adunk. S próbálják meg az összetartozás érzését magukkal vinni ehhez a munkához. Ha tettem valamit azért, hogy ezt az érzést belevihettem lelkükbe, útravalóul üdvözletet kell küldenem önöknek hazájukba, azoknak, akik most szétszóródnak szülőföldjük különféle helyein. Vigyék magukkal ezt az üdvözletet, mint az összetartozás erejének következményét, aminek szellemtudományos mozgalmunk minden tagja között fenn kell maradnia. Érezzék ezt, még ha térben nem is vagyunk együtt, és térbeli együttlétünkből, ha ismét szétszóródnak a világban, merítsenek bátorságot, bizalmat és energiát, ahogyan ezeket most jellemeztem.

Pnematozófia

Első előadás

Berlin, 1911. december 12.

Önök előtt ismert, hogy ezen a helyen, az elmúlt két év folyamán, közgyűlésünk alkalmából két rövid előadásciklust tartottam az antropozófiáról és a pszichoszófiáról. Ennek a mostani, három előadásból álló rövid ciklusnak – és a mai, a pneumatoszófiáról szóló bevezetésnek – a másik kettőt kell kiegészítenie, és ennek a három előadásciklusnak bizonyos szempontból valamiféle szemléletmóddal kell szolgálnia az ember lényéről. Két évvel ezelőtt „Antropozófia” címmel, mindazzal foglalkoztunk, ami az említett szempontból és számunkra különösen ezekben az előadásokban szorosabban véve elénk kerül, és az ember fizikai természetéről elmondható. A múlt évben arról beszéltünk, amit az ember lelki természetéről mondhatunk, s ebben az évben az ember szellemi természetéről kell beszélnünk. A mai előadásnak lényegében ehhez kell egyfajta előkészítő bevezetésül szolgálnia.

Már elsősorban feltűnő lehet azzal szemben, ami különben mai korunkban ezen a területen szokásos, hogy az egész emberi természetet itt három részre: a fizikai természetre, a lelkiség és a szellemiség lényére osztjuk. Természetesen nem szükséges, hogy ez a felosztás a mi szokásos, szellemtudományos területünkön belül feltűnő legyen. Hiszen éppen ezekkel az előadásokkal csupán arra akarunk törekedni, hogy a szellemtudományból kiindulva valamiféle hidat építsünk az ezen a területen működő, mai szokásos tudományhoz. Ezért arra is tekintettel kell lennünk, ami szokásos egy ilyenfajta, az emberről szóló szemlélődésre vonatkozóan a mai, a szellemtudományon kívül álló tudományban. S ott régóta, és manapság is még gyakran az emberi természet egészét – ott is, ahol nem többé-kevésbé nyílt vagy rejtett materialista talajon állnak – csak két részre, a testire, tehát a fizikai, és a lelki jellegűre osztják fel. A szellemről beszélni nem szokásos az elismert tudományban. Igen, ahol bizonyos feltevésekből visszatérnek az embernek erre a testre, lélekre és szellemre való hármas tagozódására, mint például a XIX. században Anton Günther [7] bécsi filozófus, ott nemcsak az érvényesül, ami tudományos meggondolásként adódik, hanem Günther lényegében lemondott az emberi természet e hármas, testre, lélekre és szellemre történő tagolásának alapjairól, hogy e szempontból írt érdekes könyveit Rómában a tiltott írások indexére tették. Ugyanis mind a Bibliával, mind pedig az Ó- és az Újtestamentummal ellentétben, amelyekből kimutatható, hogy teljes mértékben biblikus egy testből, lélekből és szellemből álló, háromtagú emberlényről beszélni, a katolikus egyház viszonylag igen korán, már az első évszázadokban úgyszólván eltörölte a szellemet, vagyis a dogmatika fejlődését úgy irányította, hogy az embert csak testre és lélekre lehessen tagolni. A háromtagú emberi természet feltételezése például a középkori filozófusok esetében rendkívül eretnek dolognak számított, és – mindazok között, akik még most is e középkori filozófia talaján állnak, a katolikus egyházon belül –, még ma is abszolút eretnekségnek számít. Ebben az esetben a katolikus szemléletnek ez a fejlődése alapjában véve igen figyelemreméltó módon egészen jelenkori tudományunkig húzódott. Ha egyszer megpróbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy az olyan személyiségek, akik ma a tudományos pszichológia, lélektan talaján állnak, miért alapjában véve csak testről és lélekről, nem pedig testről, lélekről és szellemről beszélnek, akkor egyfajta történeti szemléletmód számára aligha találunk erre más okot, minthogy a szellemet az idők folyamán úgyszólván elfelejtették. Manapság a mértékadó körök gondolkodási szokásainak egyáltalán nincs lehetőségük arra, hogy valamiképp olyan ideákhoz, fogalmakhoz jussanak, amelyek lehetővé tennék, hogy az ember lelke mellett különös módon még szellemről is beszéljenek.

[7] Anton Günther (1783–1863): német katolikus teológus.

Ebben a bevezetésben, amely talán tartalmaz némely olyan dolgot, amely szűk teozófiai körökben idegenül hangozhat, mivel a megfelelő irodalom itt ismeretlen, mégis fel kell hívnunk a figyelmet azokra a szálakra, amelyek elsősorban a pszichológia, vagy a lélektan létezésével kapcsolnak össze bennünket. Már abból láthatják, amit éppen mondtam, hogy tulajdonképpeni szellemtant aligha találunk, ha eltekintünk attól a szellemtantól, amely mintegy a hegeli filozófián belül található, de amelyet bizonyos jogtalansággal neveznek szellemtannak, mivel tulajdonképp ott is lényegében csak valamiféle lélektannak gondolják. Amit lélektannak kell minősítenünk, azt a múlt évben, abban a témakörben tárgyaltuk, amit pszichoszófiának neveztünk. Láthatjuk azt, hogy mennyiben rejlik a gondolkodási szokásokban – mégpedig figyelemreméltó módon –, hogy a szellem fogalma korunkban veszendőbe megy, ha egyszer bevezetésképpen visszatekintünk a jelenkor minden nem szellemtudományos pszichológusa között legjelentősebb pszichológusának vagy lélekbúvárának a teljesítményére a szellemtudomány szempontjából. Éppen ebben a legjelentősebb, nem a szellemtudományhoz közelálló lélekbúvár esetében láthatjuk, aki bizonyos módon – ezt már tavaly, a pszichoszófiáról szóló előadások kapcsán említettem –, hogy amennyire ez a szellemtudományon kívüli álláspontból lehetséges, a legközelebb jut ahhoz, amit a szellemtudománynak tisztán tudományosan – nem tisztánlátó módon – mondania kell a lélekről. Tehát látjuk ennél a nem szellemtudományosan legjelentősebb pszichológusnál, hogyan hatnak a jelenkor e gondolkodási szokásai, miközben nem engedik, hogy az ember eljusson a szellem egy bizonyos ideájához, fogalmához. Itt a szellemtudomány szempontjából is legjelentősebb pszichológusra, Franz Brentanóra [8] gondolok.

[8] Franz Clemens Brentano (1838–1917): német filozófus, pszichológus.

Franz Brentano írt egy könyvet, ami alapjában véve azt jelenti – tavaly erre is utaltam –, elhatározta, hogy ír egy igen figyelemreméltó könyvet, valamiféle pszichológiát vagy lélektant. Ebből az első kötet 1874-ben jelent meg. Akkoriban megígérték, hogy a második kötetnek még azon az őszön meg kell jelennie, majd megfelelő gyorsasággal a következőnek. Ez mostanáig ennél az első kötetnél tart, amely 1874-ben jelent meg; a következők még a mai napig sem jelennek meg. Csak az utóbbi napokban jött ki egy érdekes új kiadás – nem az 1874-ben megjelent első köteté, hanem annak egy részéé, egy önálló fejezet, mégpedig a pszichikai jelenségek felosztásáról. Ez az önálló fejezet olasz és német nyelven egyszerre jelent meg. Ahhoz, amit ez az önálló fejezet hozott 1874-ben, függelékként még hozzájött néhány dolog. Ha meggondoljuk, hogy Brentano „Pszichológiá”jának vagy „Lélektan”-ának első kötete bizonyos ígéretekkel szolgált, akkor különösen szellemtudományos területen igen sajnálhatjuk, hogy e könyv további folytatásai nem jelennek meg. De már tavaly elmondtam, hogy van egy bizonyos oka annak, ami könnyen belátható éppen a szellemtudomány szempontjából, hogy e könyv folytatásai miért nem jelennek meg. A szellemtudományosan gondolkodó egyén számára világos, hogy jelen korunk tudományos viszonyaiból adódóan lehetetlen ennek a könyvnek a folytatása olyan feltételek mellett, amelyek között az első kötet megjelent. Brentano a hetvenes években a lélektanon a jelenkori tudomány minden gondolkodási gyakorlata szerint akart dolgozni, és sajátos módon büszke volt arra, hogy nem mintegy materialista álláspontból jár el – mivel az ennek az ellentéte –, hanem tisztán metodikus álláspontból; igen büszke volt arra, hogy teljesen a jelenlegi természettudományos magyarázatok szerint kutat a lélek területén. Tehát a jelen kor természettudományos módszertanának szelleméből kellett valamiféle lélektannal szolgálnia. Ha látjuk, hogy Franz Brentano számos más, érdekes dolog között, amelyeket ebben az első kötetében ígért, van egy magyarázat a halhatatlanság kérdéséről is, akkor már különösen szellemtudományos álláspontból fájdalmasan kell éreznünk azt, hogy ez a könyv semmiféle folytatást sem ért meg. Ne csodálják azt, hogy én, szellemtudományos talajon állva, egy ilyen könyvről beszélek. Meg kellett vizsgálnom ezt a könyvet és e könyv sorsát.

Igen, jelenünkre és arra vonatkozóan is, amit jelenünkben pneumatoszófiának nevezhetünk, a szerző egész tudományos sorsát rendkívül jelentősnek és jellemzőnek találom. Akkoriban azt ígérte, hogy a lélek halhatatlanságáról fog értekezni. Ha tudjuk Brentano bizonyos célzásaiból, hogy olyan állásponton volt, hogy legalábbis bizonyos módon igazolni tudja a halhatatlanság tényét, ha nem is a valóságát, de úgy tudja igazolni, hogy az ember jogos reményeket táplálhat a halhatatlansággal kapcsolatban – kérem, hogy ezt jól különböztessék meg! –, akkor ezt kell mondanunk: ez rendkívül érdekes tény a jelenlegi pszichológiai gondolkodásmód jellegére vonatkozóan. Ez azonban éppenséggel nem annak köszönhető, hogy Brentano, többet nyújtott volna az első könyvnél, ami nem többet, mint más pszichológiai irányzatokkal való vitákat, a pszichológia természettudományos módszertanának egyfajta megalapozását, és persze az ember lelki tevékenységeinek, vagy képességeinek érdekes, brentanói felosztását tartalmazza. Ezzel szemben a továbbiakban semmi más sem jelent meg, mint e könyv egy részének új kiadása.

Éppen ezeken az előadásokon el fogunk jutni oda, hogy esetleg arról beszéljünk, hogy korunkra nézve rendkívül jelentős okokból miért nem érhetett meg ez a könyv semmiféle folytatást. Ekkor sok olyan okot találunk majd, amelyekkel a lélek vonatkozásában – hiszen a szellemet itt nem különösképpen különböztetik meg a lélektől – a szellemtudomány szempontjából kiindulva a kortárs tudománnyal vitáztunk. A rendelkezésünkre álló idő rövidsége miatt az idén nem is mehetek bele az emberi lélek jellemzésébe, amit tavaly tettem. De hogy kézben tartsam azokat a szálakat, amelyek a jelenlegi gondolkodásmódokban megnyilvánuló tudomány felé vezetnek, éppen ezen a mai bevezető előadáson bele kell mélyednem Brentano bevezetésébe az ember lelki tulajdonságairól, amely az új kiadás idevonatkozó fejezetében található.

Az emberi lelki tulajdonságok gondolkodásra, érzésre és akaratra való, egyébéként szokásos felosztásával ellentétben Brentano – tehát e vonatkozásban kétségtelenül a szellemtudomány számára is a jelenkor legjelentősebb pszichológusa – másként osztja fel az emberi lelket. Mindjárt meg fogják látni, hogy ez a felosztás bizonyos módon emlékeztet arra, amit itt tavaly a pszichoszófiáról szóló előadásokon egészen más forrásból említettünk – az emberi lélek három tagra: a képzetre, a megítélésre és szeretet és gyűlölet jelenségeire, vagy az indulati megnyilvánulásokra történő felosztására. Hogy a képzet ebben az értelemben micsoda, azt itt, miután ezekről a dolgokról a szellemtudományban oly gyakran beszéltünk, egyáltalán nem szükséges újra említenem, és tekintettel erre, nem is szükséges különösebben belemélyedni abba, amit itt a brentanói pszichológiáról bevezetésképpen kellett mondanom. A képzet, mint olyan fogalmába nem különösebben fontos belemenni, mert ez számunkra megállapított dolog, mivel éppenséggel tudjuk – mindegy, egyébként hogyan definiálják –, hogy a képzet alatt valamely gondolati tartalomnak a lélekben lejátszódó megjelenítését kell gondolnunk. Valamely gondolati tartalom, amely éppen jelen van a lélekben, és úgyszólván nem jelent semmilyen indulatot vagy valami objektív dolog megállapítását, az a képzet. A figyelembe vett pszichológiában a képzettől magától különbözik a megítélés. A megítélésről általában azt mondják, hogy fogalmak összeillesztése. Körülbelül arról beszélnek, hogy a „rózsa” fogalma egy képzet, a „vörös” egy másik, „a rózsa vörös”, pedig egy ítélet. Brentano azt mondja, és éppen a pneumatoszófia tudományos megalapozásához szükségünk lesz arra, hogy kissé figyelembe vegyük a brentanói meghatározást. Nem jellemzünk egy ítéletet azáltal, hogy fogalmakat fűzünk egybe; hanem amikor kimondjuk ezt a mondatot: „a rózsa vörös”, akkor ezzel valójában semmi különöset sem mondtunk. Ha azonban ezzel valami különöset akarunk mondani, akkor ebben a mondatban: „a rózsa vörös”, tulajdonképp rejtett módon egy másik rejlik, mégpedig ez a mondat: „itt van egy vörös rózsa”, vagyis a valóság dolgai között egy vörös rózsa található. Ebben a szemléletben igen sok a helyes – ahogyan már saját lelki tartalmuk felületes megfigyelésekor is megérthetik. Mit tettünk tulajdonképp, amikor a képzetből kiindulva azt mondtuk: „a rózsa vörös”? Az, hogy a „rózsát”, vagy a „vöröset” képzeltük el, vagy a fogalmakat fűztük egybe, lényegében nem különbözik. A képzeten belül maradunk. Nem tettem többet azáltal, hogy azt mondom: „a rózsa vörös”, mint amikor elképzelem, a „rózsát” és a „vöröset”. De akkor a fogalmak puszta összefűzésénél lényegesen mást tettem, ha elismerem, hogy „itt van egy vörös rózsa”. Ekkor rámutattam valamire, ami kifelé irányul a képzetből, ami nem merül ki a képzetben, ami más szavakkal a valósághoz képest egyfajta megállapítás. „A rózsa vörös”, nem jelent mást, minthogy a „vörös” és a „rózsa” képzetei összetalálkoznak egy ember lelkében. Itt nem mást mondtunk, mint egy gondolati tartalomról valamit. Abban a pillanatban azonban, amikor valamit megállapítunk, ha azt mondjuk: „itt van egy vörös rózsa”, vagy „itt a vörös rózsa”, akkor még a brentanói értelemben egy ítéletet mondtunk. S ebben az értelemben az embernek nincs joga arról beszélni, hogy valahogyan túllép a képzet ideáján, ha csupán fogalmakat kapcsol össze; hanem csak akkor lép túl a képzeten, ha a képzeti életben kimond valamit, ami egyfajta megállapítás. Itt nem lehetséges az, hogy belemenjünk azokba a rendkívül szellemes megokolásokba, amelyekkel Brentano a képzeteket és az ítéleteket megkülönbözteti.

Brentano azonban ezután a képzetekkel és ítéletekkel szemben harmadik tagként megkülönbözteti az indulatokat vagy a szeretet és gyűlölet jelenségeit. Ezek ismét mások, mint egy puszta megállapítás. Ha azt mondom, „itt van egy vörös rózsa”, akkor ez valami más, mintha érzek valamit a vörös rózsáról. Ez olyan lelki jelenségeket fejez ki, amelyek egy sajátos osztályba tartoznak, és az indulatok, a kedélymozgások fogalmába foglalhatjuk össze őket. Ezzel nem csupán a tárgyakról állapítunk meg valamit, amelyeket képzeteink révén megjelenítünk, hanem ezzel az alany lelki élményeiről jelentünk ki valamit. Brentano ezzel szemben nem beszél különösebben az akarat jelenségeiről, mivel alapjában véve nem talál elég nagy különbséget ahhoz, hogy a szeretet és a gyűlölet jelenségei, a kedélyhullámzások esetében még megkülönböztethető akarati jelenségeket feltételezzen. Azt, amit az ember szeret, szeretettel akarja, és a jóakaratú érzés indulatával már éppen adva van az érintettre vonatkozó akarat. A gyűlölet jelenségével, pedig a nem akarás, a visszautasítás adott. Így bizonyos módon nem tűnik jogosnak, ha azt mondjuk, hogy még sajátos akarati jelenségeket válasszunk le a szeretet és a gyűlölet jelenségeiből, mint ahogyan jogos az, hogy a pusztán képzeti jelenségektől elválasszuk azokat, amelyek egy bizonyos megállapításra, vagyis egy ítéletre vonatkoznak.

Ilyen módon az emberi lelket úgyszólván felosztottuk képzetre, megítélésre és a kedélyhullámzások jelenségeire. Rendkívül érdekes, hogy egy igen éles elméjű gondolkodó, amikor valamiféle pszichológia, lélektan megalapozását kezdeményezi, ezt a felosztást alkalmazta. Ez a felosztás ugyanis – ahogyan már a mai és a holnapi megjegyzésekből be fogják látni – abból a körülményből, abból a tényből ered, hogy egyszer megjelent valaki, aki a szellemet komolyan nem vette figyelembe. Az ember különben a szellemi jelenségekhez tartozó dolgokat bizonyos módon mindig belekeverte a lelki életbe. Ezáltal valójában egy sajátos korcs lényt: valamiféle szellemlelket, vagy lélekszellemet teremtett. Ennek a lélekszellemnek, vagy szellemléleknek többféle olyan dolgot tulajdoníthatott, amelyeket annak, aki rendszeresen munkához lát, és az ember hármas felosztásával foglalkozik, nem a léleknek, hanem a szellemnek kell tulajdonítania. Brentano azonban egyszer komolyan meg akarta válaszolni ezt a kérdést: mi van tulajdonképp a lélekben, ha megvizsgáljuk a lelket, mint olyant? – Eléggé éles elméjű volt ahhoz, hogy eldöntse, minek kell kimaradnia a lélek fogalmából, ha eltekintünk a szellemtől. Így, mintegy azzal, hogy ezt a törekvést komolyan vette, a lelket világosan leválasztotta a szellemről. A legnagyobb mértékben érdekes lett volna látni azt, hogy Brentano, ha tovább folytatta volna művét, úgy találta-e volna, hogy valamiképp el kell tekinteni a dologtól, mert a valóságban a léleknek fogadnia kell a szellemet, kapcsolatba kell lépnie a szellemmel – vagy be kellett volna vallania, hogy a lélektől előre kell lépnie a szellemhez.

Nézzük meg egyszer a lélek e két legszélső tagját, eltekintve a brentanói felosztás szerinti megítéléstől: a képzetre és a szeretet és gyűlölet jelenségeit, tehát az indulatokat, a kedélyhullámzásokat. Brentanónál elsősorban egyedül a képzet történik a lélekben. Ezzel semmit sem állapítunk meg arról, hogy képzelünk-e valamit. Mivel valamit meg kell állapítani valamiféle valóságról, a megítélésnek kell megjelennie. A lelkiélet itt nem merülhet ki a képzetben. Más szavakkal, magából a képzetből nem juthatunk semmiféle megállapításhoz, hogy a képzetben egyáltalán nem a lélekből indulhatunk ki, mert csak az ítéletben indulhatunk ki a lélekből, nem a képzetben. Másrészt érdekes, hogy Brentano mindazt, ami akarati jelenség, a pusztán indulati jelenségekhez számítja. Bizonyára igen sok oka van azt mondani: a lélekben a külvilággal való viszony kimerül abban, amikor az idevonatkozó kedélyhullámzás megjelenik. – Önök joggal mondhatják: alapjában véve nincs más a lélekben, mint a kedélyhullámzások; ha ezek elég erősek, akkor önök ezt vagy azt akarják. Egyetlen lélekbúvár sem találhat mást a lélekben, mint szimpátiát vagy antipátiát, vagy a szeretet és gyűlölet jelenségeit, még akkor is, ha az ember egész akaratával lát is hozzá: de mialatt ezt teszi, csak a szeretet vagy a gyűlölet jelenségeit találja a lélekben.

Így van ez a lélekben. De ha túllépünk a lelken a valóság teljességébe, akkor ezt kell mondanunk: a léleknek a külvilággal való kapcsolata nem merül ki abban, amit a lélek kedélyhullámzásként átél. Hiszen ez mindenképp egy olyan lépés, amelyet meg kell tenni, amely nem csak a lélekben merül ki, hanem ezt a lélekből kiindulva kell megtenni, ha egy kedélyhullámzásból, indulatból áttérünk egy másikra, ami először egyfajta olyan akarat, ami nem merül ki a lélekben, hanem csak akkor merül ki, ha a lélek megnyilatkozik, feloldóik. Mivel bármennyire is szeretünk egy dolgot vagy egy tényt, a kedélyhullámzások bármennyire is teret nyernek bennünk: ezzel semmi sem történik. S történhet még sokféle indulat, kedélyhullámzás a lélekben: amíg kedélyhullámzásokat találunk, el kell tekinteni tőlük, ha valaminek történnie kell. Így a képzet egy ilyenfajta pszichológiában úgy áll előttünk, mint ami mindenképpen önmagából ered, egyáltalán nem valamiféle realitásba torkollik, és így a kedélyhullámzások itt nem gyökereznek semmiféle valóságos akaratban, hanem csupán az akarat lelki előfeltételei. Rendkívül érdekes, és meg fogjuk látni, hogy a képzet esetében pontosan ott van a szellem, ahol Brentano felhagyott ennek jellemzésével, és hogy a lélektől a szellemig ívelő híd – a képzetben – pontosan ott kezdődik, ahol – ha ez a híd nem lenne ott, és a lélek nem állna szemben semmiféle szellemmel – a képzetet csak önmagában lehetne felfogni. Másrészt látni fogjuk, hogy mindenhol, ahol a kedélyhullámzásokból kiindulva megtesszük az akarathoz vezető reális átmenetet, ismét a szellem kezdődik.

Így itt az utóbbi évtizedek egyik jelentős tudományos teljesítménye esetében azt látjuk, hogy pontosan azon a ponton megálltak, mégpedig éppen ott, ahol a szellemtudományos kutatásnak kell megjelennie, ha egyáltalán tovább akarunk lépni. Érdekes szemügyre venni, hogy éppenséggel éles elméjű kutatóknak a jelen kor gondolkodási szokásaiból kiindulva hogyan kell munkához látniuk. Ez nem is lehetne másként.

Ha ettől a ponttól továbblépünk egy másikra, ismét ugyanannál az embernél a mai tudományos pszichológia és a szellemtudomány közötti szálak érdekesen mutatkoznak meg. Azok, akik megismerkedtek Brentano írásaival, már mindig tudták, hogy Brentano intenzív módon, majdnem azt mondhatnám, egész hosszú tudományos élete alatt foglalkozott a görög filozófussal, Arisztotelésszel. Nos, ezen előadások sorsára nézve figyelemre méltó, hogy éppen ezekben a napokban ismét megjelent Brentano egy könyve Arisztotelészről, összefoglalva Arisztotelészről szóló kutatásait, így tehát ma – amivel három héttel ezelőtt nem rendelkeztünk – van egyfajta vázlatunk e filozófus Arisztotelész-kutatásairól, amelyeket hosszú élete folyamán, „Arisztotelész és világnézete” címmel adott. Brentano ma, a XX. században, már nem áll Arisztotelész álláspontján, de bizonyos vonatkozásban közel áll Arisztotelészhez, és az arisztotelészi szellemtant igen nagyvonalú, egyfajta csodálatraméltó módon ábrázolja ebben a könyvben. Segítségül jön még ehhez, hogy ezen kívül egy harmadik könyv is megjelent Brentanótól, miután évekig hallgatott: „Arisztotelész tanítása az emberi szellem kezdetéről” („Aristoteles Lehre vom Ursprung des menschlichen Geistes”) címmel. Érdekes néhány szót szólni erről, mivel Brentano bizonyos vonatkozásban nemcsak a jelen kor legérdekesebb pszichológusa, hanem a legérdekesebb, bizonyos tekintetben Arisztotelész legjelentősebb ismerője, mégpedig Arisztotelész szellemtanának ismerője. Idézzük fel egyszer néhány szóval ezt az arisztotelészi szellemtant!

Arisztotelész szellemtanában olyan szellemi tanítással van dolgunk, amely valamely keresztény fogalomból semmit sem fogadott magába, mivel évszázadokkal a kereszténység létrejötte előtt alapozták meg, és mégis bizonyos tekintetben mindent összefoglal, amit a nyugati kultúra képvisel a kereszténység létrejötte előtti legutóbbi évszázadokban. Ez a kultúra bizonyos vonatkozásban mintegy magába fogadta azt, amit különben, főként filozófiailag ezen a téren létrehoztak, úgyhogy Arisztotelész számára az időszámításunk előtti 4. évszázadban lehetővé vált, hogy tudományosan gondolkodjék erről a dologról, a szellemnek a lélekhez való viszonyáról.

Aki pontosan figyelembe veszi Brentano Arisztotelésszel kapcsolatos álláspontját – főleg ahogyan ezt feltárja mindkét könyvében, az „Arisztotelész és világnézeté”-ben és az „Arisztotelész tanítása az emberi szellem kezdetéről”-ben, ahol teljesen átérezzük, ahogyan Brentano úgy gondolkodik Arisztotelészről, hogy a fő kérdésekben mégis az ő álláspontján áll –, az rendkívül érdekesnek találja, hogy a nem teozófiai szellemtudomány mennyiben jogosult meghaladni Arisztotelészt. Itt rendkívül érdekes még az arisztotelészi és a teozófiai szellemtudomány összevetése is, amennyiben az utóbbi tudományosnak nevezhető. Szeretném most az arisztotelészi szellemtudományt, minden külön megalapozás nélkül felvázolni önöknek.

Arisztotelész mindenképpen a szellemnek a lélekhez, és az emberi testhez való viszonyáról beszél. Nem mintegy úgy beszél a szellemről, mint aki a legtávolabb áll a materialista talajtól, hanem úgy beszél a szellemről, mint ami a szellemi világból közeledik az emberi testhez és lélekhez. Brentanónál igen pontosan követhető, hogy ilyen vonatkozásban is teljesen arisztotelészi talajon áll, mivel neki is, ha nem tartogat a háttérben valami sajátos dolgot, Arisztotelészhez hasonlóan olyan szellemről kell beszélnie, amely eljut az ember testéhez és lelkéhez. Ha tehát az ember a születéssel belekerül a létezésbe, a létezés fizikai síkjára, akkor arisztotelészi értelemben nem csupán olyasmivel van dolgunk, ami az ősök öröklési vonalában merül ki, hanem elsősorban az apától és az anyától, a nagyapától és nagyanyától, és így tovább, öröklődő ismertetőjegyekkel. Ezekben az örökölt ismertetőjegyekben, materialista értelemben mindenképpen az található, amit Arisztotelész lelki tulajdonságok alatt ért, így Arisztotelész esetében a lelkiség többé-kevésbé elsősorban az ember számára egyfajta testi átlelkesülésnek tűnik, egyfajta testi összetartó elemnek. Az ember őseitől örökölt testisége-lelkisége Arisztotelész – és Brentano számára is – nem jelenti az ember lényét, hanem ehhez járul a szellem. Ilyen módon Arisztotelész értelmében azt kell mondanunk: ha az ember a fizikai síkon belép a létezésbe, akkor az öröklődési vonalból származó lelkisége-testisége egyesül a szellemmel. Nos, arisztotelészi értelemben honnan jön a szellem?

Mielőtt az ember megjelenik a fizikai világon való létben, Arisztotelész számára az egyes ember, az egyes emberi személyiség szelleme, mint olyan egyáltalán nem létezett, hanem a szellem közvetlenül jelenik meg, amikor egy ember, új teremtményként a szellemi világból létrejön a fizikai síkon. Ezt nem nevezhetjük másként, mint „az istenség valamiféle teremtésének”, amit a szellemi világból kiindulva hozzáillesztenek ahhoz, ami az apától és az anyától származik. Ilyen módon Arisztotelész igen világosan határozza meg Arisztotelészről szóló könyvében: ha az ember megjelenik a fizikai létben, akkor az apa és az anya együttes hatása, és Isten által jön létre.

– Ez azt jelenti, hogy lelkiségét-testiségét az apától és az anyától örökli, és még csak a fogamzás után bizonyos idővel, Isten ehhez a lelkiségheztestiséghez hozzáilleszti az emberi szellemet.

Nos, érdekes látnunk, hogy Arisztotelész mit gondol a halhatatlanságról, ilyen előfeltétel mellett, hogy alapjában véve egyfajta „kreáció”, valamiféle valóságos teremtés révén, Isten hozzáilleszti az ember szellemét testiségéhez-lelkiségéhez. Az emberi szellem tehát – ahogyan mondanánk – az ember inkarnációjában van, korábban egyáltalán nem volt ott. Isten teremti ezt. Ez azonban Arisztotelész és Brentano számára nem feltételezi azt, hogy ez a szellem mintegy megszűnne, ha a lelkiség-testiség átmegy a halál kapuján, hanem a teremtett szellem megmarad, ha az ember átlép a halál kapuján, és a halál után továbbmegy – bár csak ennek az egyes embernek teremtették – az érzékfeletti, spirituális világba, az „érzékfeletti világ” olyan értelmében, ahogyan mi is érzékfeletti, szellemi világról beszélünk. Továbbá érdekes még, hogy Arisztotelész alapjában véve – és én ezt nem tudom másként látni, minthogy Brentano ma még e vonatkozásban arisztotelészi talajon áll – követi a halál kapuján átlépő embert, és engedi, hogy tovább éljen egy tisztán szellemi világban, vagyis a szellem engedi, hogy tovább éljen az, amit Isten teremtett az egyes ember számára. Minden Arisztotelész-kutató egyetért abban, hogy a szellemi világban továbbélő szellemiség visszatéréséről, a fizikai világban való újbóli megtestesüléséről nem lehet szó. Arisztotelésznél tehát reinkarnációról nem lehet beszélni. Túl messzire vezetne, ha belemennénk Arisztotelész bizonyos tisztán logikai magyarázataiba, amelyek megmutathatnák, hogy nála reinkarnációról nem lehet szó. Ha ezt nem is fogadjuk el, szükségünk van annak meggondolására, hogy hiszen amit Arisztotelész az ember egy inkarnációban történő létrejöttéről állít, nevezetesen a szellem Isten általi teremtéséről, annak minden egyes ember esetében, mindenfajta jövőbe irányulóan meg kell történnie. Nem lenne semmiféle új teremtés, ha a régi szellemek reinkarnálódnának, és minden elméletet áthágna, ha egy szellem, amely már egyszer benne volt egy emberben, ismét inkarnálódhatna. Ekkor nem lehetne új teremtésről beszélni. Ebből már következik az, hogy a reinkarnáció tana Arisztotelész esetében ellentmondásban állna az ő „kreáció”jával, teremtésével.

Igen figyelemre méltó – s ez egy olyan pont, amelynél Brentano Arisztotelészről való szemlélete világosan megmutatkozik –, hogy Arisztotelész alapjában véve a szellemnek a halál utáni jelenlegi életére nézve semmi más képzettel sem rendelkezik, minthogy a szellem elsősorban csupán meglehetősen elméleti élethelyzetben van. Mivel minden tevékenység, amiről Arisztotelész beszélhet, a fizikai világot és a fizikai testiséget feltételezi.

Valójában a szellemnek – hiszen arisztotelészi értelemben magának az örök Istenszellemnek – csak elméleti, vagyis csak szemlélődő tevékenysége van, így arisztotelészi alapon a szellem halál utáni tevékenységére vonatkozóan az emberi élet tekintetében alig hozható fel más, mint a születéstől a halálig tartó élet szemlélete, a lélek alátekintése a szellemi világból a születéstől a halálig terjedő életre. Nem mintha ez Arisztotelész értelmében kizárná a lélek továbbfejlődését. Mivel Arisztotelész szerint ennek az életnek csak egy értelme van a lélek számára, ezért a léleknek folyton alá kell tekintenie erre az életre, különösen fontosnak kell találnia, és minden későbbi előrelépést bizonyos módon erre az egy életre kell alapoznia. Tehát a szellem a halál után így mutatkozik meg: visszatekint a földi életre, szemléli e földi élet eseményeit, hiányosságait és érdemeit, az egyik talán egy kiemelkedő, a másik talán hazugságban és bűncselekményekben eltöltött életre tekint vissza, s ezeken alapozza meg továbbfejlődését. Arisztotelészi értelemben a szellem körülbelül ilyen módon viszonyul a testiséghez-szellemiséghez.

Nos, tegyük fel a kérdést: milyennek találja az elfogulatlan gondolkodó az ilyenfajta szellemi tanítást? Arisztotelésznél világosan kitűnik, hogy ez a földi élet az emberi élet összessége számára nemcsak egy földi siralomvölgyben eltöltött élet, amely a további emberi fejlődés szempontjából értelmetlen. Arisztotelésznél erről nincs szó. Ennek a földi életnek megvan a maga megfelelő jelentősége, fontossága. Valószínűleg sok minden bizonytalanságban marad abból, ahogyan Arisztotelész elképzeli a léleknek a földi élet felé történő, további előrehaladását, de egy valami nem bizonytalan: hogy a lélek minden későbbi előrehaladásának erre az egy földi életre vonatkozóan nagy jelentősége van. Mivel ha az Isten létre is hozta ezt az emberi szellemet, amely megtestesülve jelenik meg, anélkül, hogy ismét inkarnálódna, akkor mégis gondoskodnia kell arról, hogy ez a szellem továbblépjen – anélkül, hogy újra megtestesülne. Megmutatkozik, hogy Arisztotelész fontosnak tartja, hogy elfogadja az emberi megtestesülést, és ez az Istenség egyik célja, és az Istenség szándéka az is, hogy az embert egy földi testbe bevezesse. Tehát az Istenség szándéka, hogy ne csupán létrehozza a bennünk lakó szellemet, hanem úgy hozza létre, hogy a szellemnek a földi, fizikai test birtoklásával valamiféle burkolatra van szüksége további előrelépéséhez. Tehát attól a pillanattól kezdve, amikor az Istenség megteremti a szellemet, hogy egy fizikai, földi testbe szorítsa be, az emberi szellemben az a cél, az a szándék rejlik, hogy megjelenjen a földi létben. Nem gondolhatunk tehát egy Isten által teremtett emberi szellemre anélkül, hogy az ne vágyakozna emberi testben való megtestesülésre.

Nos, gondoljuk el – ami Arisztotelész értelmében igaz –, hogy ha az ember átment a halál kapuján, ez az emberi szellem leteszi a testet, a szellemi világba megy, amelyet spirituális világnak is nevezhetünk, és visszatekint fizikai megtestesülésére. S tegyük fel, hogy ez az emberi szellem ekkor a fizikai megtestesülésre való alátekintéskor tökéletlennek találja fizikai földi létét. Hogy is ne lenne ez így, hiszen természetesen a legtöbb, a halálon átment emberi szellem tökéletlennek találja a földi életet! Még ha nem is tűnne olyan tökéletlennek, földi élete folyamán az ember mégis elérhetett volna valami még tökéletesebbet. Arisztotelész értelmében tehát, ezeknek a testüket levetett szellemeknek, amelyek alátekintenek átélt földi életükre, természetesen egy további, fizikai-testi inkarnáció iránti vágyat kell tulajdonítanunk. A szellemnek ekkor ott fizikai-testi inkarnációra van szüksége a tökéletesedéshez, így ha a számára adott inkarnáció mégsem volt tökéletes, akkor magától értetődően arra vágyik, hogy még egyszer átélje, mert különben egy és ugyanazon inkarnációval teljesen elvétené a célját. Ezért Arisztotelész szerint lehetetlen, hogy egy bizonyos, egyszeri inkarnációban valamiféle célirányos megtestesülésről beszéljünk, ha ez az egyszeri inkarnáció nem lenne minden ember esetében tökéletes fejlődési fokozat, szelleme továbblépése érdekében. Amikor elismerjük, hogy az ember élete a Földön nem tökéletes, ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy az Isten teremtette szellemnek a halál után ismét vágyakoznia kell a földi élet után.

S most szemléljék meg Arisztotelésznek ezt a csodálatos, Isten általi teremtését: a fizikai testbe tartozó emberi szellem megteremtését, amely a halállal eltávozik ebből a fizikai testből, de csak úgy tud eltávozni – ha Arisztotelész értelmében valóban következetesen gondolkodunk –, hogy vágyakozik egy fizikai test után, de mégsem tudna újra eljutni egy fizikai testbe. Végül is Arisztotelész nem tételezi fel az újratestesülést, így a halál után az emberi szellemeknek a maguk spirituális világában kellene élniük, egy új inkarnáció iránti folytonos vágyakozással, ami azonban nem teljesedhetne be számukra. Arisztotelész tanítása vágyakozik az újratestesülés tana iránt, de nem ismeri el azt. S meg fogjuk látni, hogy egy másik szempontból az újratestesülésnek ezt a tanítását Arisztotelésznél nem lehet elismerni.

Itt egy olyan szellemtan előtt állunk, amely egyáltalán nem materialista, sőt mostanáig még mindig a Nyugat napjainkig legelmésebb szellemi tanítása – a szellemtudományén kívül. Olvassák Brentanót, és érezzék meg, mennyire arisztotelészi talajon áll: hogy Isten az apával és az anyával együtt a testiségben-lelkiségben létrehozta a szellemet, és az isten által teremtett szellem ismét a spirituális világba jut, ha az ember átmegy a halál kapuján. Isten azonban, aki ilyen feltétellel teremt szellemeket, mégis csak egyszer engedi át őket egy földi inkarnáción, és ezen a földi inkarnáción történő átmenetel révén, felruházza őket azzal a folytonos vággyal, hogy ezt az inkarnációt úgy is hajtsák végre, hogy valóban betöltse feladatát.

Látjuk, itt évezredeken keresztül átfénylik, ami ma valójában tudományos alapon még mindig nagy befolyást tud gyakorolni. Joggal! Majd látni fogjuk, hogy Arisztotelész éppen ennek a végkövetkeztetésének éleselméjűsége miatt szellemi tanítása tekintetében nagy és jelentős, és őt csak akkor lehetséges túlhaladni, ha a reinkarnáció számára szellemtudományos alapot teremtünk. A reinkarnációnak ez a tudományos megalapozását azonban sohasem a mi korunk előtt hozták létre, így a szellemtudomány tekintetében éppen most fordulóponton állunk, hogy Arisztotelészt alapjában véve valódi és elvi módon először a szellemtudomány által haladták meg. Érdekes az is, hogy egy olyan éles elméjű embernek, mint Brentanónak e dolgokban az arisztotelészi talajon kellett maradnia, másrészt éleselméjűsége folytán meg kellett maradnia valamiféle puszta lélektannál, mivel úgy váltotta valóra, hogy kihagyta belőle a szellemet. Azokon a hibákon, amelyeket azáltal követett el, hogy a szellem kihagyásával egy, önmagában ellentmondásos szellemtant, illetve lélektant hozott létre, látni fogjuk, hogy a jelenlegi tudomány álláspontjából kiindulva lehetetlen, hogy egyáltalán valamiféle ellentmondásmentes világnézethez jussunk, ha elutasítjuk a szellemtudományt.  

Második előadás

Berlin, 1911. december 13.

Egyesek számára éppen a mi köreinkben talán feleslegesnek tűnik, ha ezen előadások alkalmával, éves összejövetelünkön, fontos témáink megbeszélésekor is, egy kissé felhívom a figyelmet a kortárs tudomány, tudás mondanivalójára az érintett tárgyakról, és arra, amit – ahogyan ebben az esetben is – az emberiségfejlődés más korszakaiban mondtak azok, akiket a kortárs tudományosság elismer. Nem mintha valamely módon itt részletes összeköttetést kellene teremteni ezzel a tudományossággal, amelyre céloztam. Ilyesmi talán teljesen felesleges a mi köreinkben, már azért is, mivel a legtöbben, akik köreinkbe lépnek, lelkükben, kedélyükben bizonyos vágyat és kapcsolatot éreznek a szellemi élethez, és valójában nem azért jönnek hozzánk, hogy a szellemi világok úgynevezett tudományos módon „igazolódjanak” számukra, hanem azért, amire szívük, lelkük kényszeríti őket, hogy konkrét formában megismerjék, így egyeseknek közülünk a mai tudományosság bevonása teljesen feleslegesnek tűnhet. A tudományosság figyelembevételének egy másik oka talán nem egészen érvényes, bár egy kissé igen. Mondhatnánk, ennek oka, hogy a teozófus a külvilág emberével szemben olyan helyzetben van, hogy tanúskodnia kell világnézetéért, és szükséges számára, hogy úgyszólván oly módon, ahogyan a szellemtudományon kívül gondolkodunk, rendelkezzen valamivel, ami lehetőséget ad számára, hogy az idevonatkozó ellenvetéseket megcáfolja, és bizonyítékokat hozzon fel erre a szellemtudományos világnézetre. Gyakran megbeszéltük azt is, hogy igen kevéssé lehetséges, csupán valamely bizonyítékkal meggyőzni azokat, akik manapság ellenzik a szellemtudományos világnézetet. A világnézetek alapjában véve – amennyiben az emberek ellenzik ezt a szellemtudományos világnézetet – nem bizonyítékokon, hanem gondolkodási szokásokon alapulnak. Aki gondolkodási szokásaival éppenséggel egyáltalán nem képes belemerülni abba, hogy szellemtudományos módon szemlélje a világot, ahhoz elsősorban bizonyítékokkal biztosan nem lehet hozzáférni. Tehát az éppen megjelölt ok nem is lehet érvényes – nagymértékben legkevésbé sem – olyan dolgok szóba hozására, amelyeket különben igen ritkán említenek, hanem inkább a tegnap megbeszélt dolgokra, s köreikben főleg arra kell szolgálnia, hogy kiküszöbölje azokat a megtévesztéseket, amelyekbe a mi köreinkből való személyiségeknél is bekövetkezhetnek, ha újra és újra hallaniuk kell: a ti világnézetetek nem áll semmiféle igazolható, tudományos alapon. – Ezeket a dolgokat tehát nem azért tárjuk fel, hogy elsősorban az ellenfeleket cáfoljuk, vagy az ellenfelek előtt a szellemtudományos világnézet mellett tanúskodjunk, hanem azért, hogy a teozófus egyre inkább úgy érezhesse, hogy világnézete olyan szilárd alapon és talajon áll, amely biztos mindazzal szemben is, amit az elismert tudománynak mondania kell, tehát amivel magát a teozófust nem téveszti meg. Régóta szükség volt arra, hogy bizonyos részletességgel mondjuk el mindazt, amit ma el kellett mondanunk, tehát hogy a hivatalosan elismert tudománnyal vitázzunk. Ha azonban alkalomadtán egyik-másik szempontból a külső tudományosság alapján tartjuk ezeket az előadásokat, amelyek a mi világnézetünk összessége szempontjából mégis fontosak lehetnek, akkor ezeknek a szempontoknak a továbbiakban csak arra kell szolgálniuk, hogy előidézzék azt az érzést, hogy mindenképpen vannak eszközök és utak e tudománnyal való vitához, és hogy biztos talajon állunk, ha a szellemtudományt képviseljük. Tehát oly módon, ahogy vitázhatnánk, ha ehhez időnk és alkalmunk lenne, úgy inkább rá kell mutatnunk erre, minthogy ezeket a vitákat mintegy csak megközelítően átfogó értelemben lehetne megtartani.

Ha manapság a külső testiség, anyagiság tudományáról beszélünk, akkor lehet némi ellentmondás az ilyenfajta tudományban, majd némi kétely is felmerülhet. Az ilyen tudományban azonban van valami jó: hogy a tárgyát, a külső testiséget, anyagiságot nem lehet kétségbe vonni. Ha azonban a lélek tudományáról, vagy ahogyan tavaly ezt a területet bizonyos szempontból megvilágítottuk, a pszichoszófiáról beszélünk, akkor mindenképpen olyan területekre jutunk, ahol egyesek még úgyszólván a tárgyat, magát a lelket vitatják. S ezzel a mai időkben nemcsak a materialista világgal állunk szemben, hanem a pszichológia bizonyos ágával is, amely „lélek nélküli lélektan” akar lenni, ahogyan ezt a kifejezést megformálták. Tegnap Arisztotelészről és korunk egy igazi Arisztotelész-ismerőjétől példákat hoztunk fel egy olyan tudományosságra, amelynek esze ágában sem volt, hogy tagadja a lélek tárgyát, sőt igen éles elmével vitázott azzal a tárggyal, amelyet léleknek nevezünk. S maga Arisztotelész esetében valóban azt kell mondanunk – már abból a kevés utalásból is, amely tegnap elhangzott –, hogy nála a szellem tagadásáról nem lehet szó. De a brentanói pszichológia példáján láttuk, hogy korunk egyik éles elméjű szelleme éppen az egyes lelki képességek leírásakor megáll az előtt, amit mi szellemnek kell nevezzünk. Ezért a pneumatoszófia, vagy a szellemtudomány tekintetében mindenképpen olyan talajon állunk, ahol bizonyos részről egyfolytában tagadják nemcsak e tudomány egyik-másik törvényét, a belső lény ábrázolását, hanem a tárgyat is, mint olyat. Hiszen a szellem – ez érthető abból, amit tegnap mondtam – igen vitatható tény sokak számára.

Ezért először is komolyan kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel: honnan ered tehát az, hogy a szellem, mint olyan, olyan vitatható tény az emberek számára?

A legközelebbi válasz erre természetesen a következő: az ember a testiséget vagy egyáltalán az anyagiságot elsősorban külső érzékszerveivel észleli. S éppen a külső fizikai tények hatnak minden erővel az emberre, az emberben önkéntelenül meglévő minden erővel, és ő nincs abban a helyzetben, hogy letagadja azt, amit e tények mondanak. Az ember bizonyos fokig hasonló helyzetben van a lélekkel is. Végül is átéli azt, ami lelkében történik: érzéseket, képzeteket, akarati impulzusokat és mindazt, ami e lelki élmények lefolyásából sorsszerűen adódik, szenvedését és örömét, vágyát és fájdalmát, és így tovább. S aki már eleve nem azt akarja feltételezni, hogy mindaz, amit így átél, semmi, vagy talán legfeljebb valamiféle hullámverés a testi tények felületén, mégse tudja megkerülni, hogy a lelket bizonyos értelemben – legalább realitásában – elismerje. De hiszen szellem is van, s ha van – mondaná magának az ember –, akkor érzékfeletti, elsősorban nem érzékelhető; s ebből már következik az, hogy a szellem tagadása viszonylag igen kézenfekvő lehet.

Nos, arról van szó, hogy minden, szellemmel kapcsolatos kutatás bizonyos fokig csodálatba ejtené az embert, ha ez a szellem ténylegesen, kizárólag csak a szellemi világokhoz tartozna, és egyáltalán nem jelenne meg abban a világban, amelyben általában élünk. Mi a szellemtudomány alapján foglalkozunk a szellemi világ kutatásával, és elég gyakran hangsúlyozzuk, hogy a szellemi világról közölt tények alapjában véve olyan emberek egyfajta szemléletmódjából erednek, akik csak bizonyos önműveléssel, önneveléssel, meditációkkal, koncentrációkkal és így tovább juthatnak oda. Így tehát a szellemi világok tényei az ember számára nem eleve adottak, hanem csak úgy érhetők el, ha az ember a mindennapinál magasabb fokú megismeréshez jut. Ily módon úgy tűnhet, mintha ez a szellemi világ egészen el lenne rejtve a külső világ előtt, és egyáltalán az ember számára csak akkor lenne figyelembe vehető, ha a szokásos megismerési képességeit teljesen meghaladná, és felemelkedne egy másfajta megismerési képességhez. Ha így áll a dolog, akkor mindenképpen fel kell vetnünk a kérdést: hogyan jut az ember oda, hogy olyan világot kívánjon, olyan világ után vágyakozzon, amely hétköznapi lénye számára alapjában véve semmit sem árul el magáról?

Voltaképpen ezzel az ellenvetéssel szemben valójában csak a hívő, nem a tudós érezheti felkészülve magát. Ezzel az ellenvetéssel szemben mindenképp azzal a kifogással élhet, hogy a szellemi világ a maga megnyilatkozásai által fedte fel magát, amelyek az emberiség fejlődése folyamán lehatoltak e világból a Földre, így tehát az ember az érzékfelettiség megnyilatkozásaiból tudhatja azt, amit a szellemi világról tud. Ha azonban az ember nem alkalmas arra, hogy elismerje ezeket az érzékfelettiségből jövő megnyilvánulásokat, hogy az effajta hitnek átadja magát, igen, akkor alig fordulhat elő valami más, mint amit éppen mondtam, így a tudós, ha a maga nemében eléggé jóindulatú, a következő kijelentést teheti. Lehet, hogy létezik szellemi világ; de először is semmi indítékunk sincs arra, hogy figyelembe vegyük, mivel semmiképp sem jelentkezik a külső világban.

Ezt azonban idealista, vagy spirituális-filozófus körökből szintén kifogásolták, amit az idők folyamán mindig újra és újra megtettek. Igen, a szellemi világ elismerése némely filozófus esetében nagyrészt éppen azon alapul, hogy az első ellenvetéssel szemben ezt a kifogást komolyan veszik. Ez abból áll, hogy azt mondják: de hiszen az ember mégis képes túljutni azon a világon, amely elsősorban a külső érzékelés által adódhat. Az ember képes saját bensőjében felépíteni egy valóságos világot, és sohasem lehetne elégedett azzal, amit a külső, érzékelhető világ adhat számára – egyszerűen azért, mert ember. – Így épít fel az ember valamiféle valóságos világot önmagában. S amikor ezt komolyan megvizsgálja, látja azt, ami ebben a világban már túl van minden testiségen. Majd felsorolja azt, amit az ember ideák, nagy, átfogó szempontok révén megért arról a világról, amely csupán a külső érzékszervek révén sohasem juthat el hozzá, másrészt arról a világról, amely az érzékszervek révén adódik számára. Így magában a valóságos világ tényében könnyen láthat olyan körülményt, ami erre a meggyőződésre késztethet: az ember a szellemi világ részese, mivel a maga valóságával a szellemi világban él. – Magától értetődően, egy olyan filozófus, mint például Hegel, a jellemzett ellenvetéssel szemben elegendő alapot találna valamiféle szellemi világ elismerésére, amelyhez a gondolkodás is hozzátartozik, amennyiben érzékletmentes. Az olyan filozófusok, akik a maguk rendje-módja szerint olyan helyzetben vannak, hogy minden egyéb világgal szemben elismerik a valóságos világ teljes önállóságát, azok a valóságos világnak ebben az önállóságában, a szellemnek ebben az önmaga általi indíttatásában, ha a valóságban mozog, elegendő okot találnak arra, hogy éppenséggel elfogadjanak valamiféle szellemet. S ezután azt mondhatjuk: elég olyan ember van a világon, akinek a valóság léte, a valóság, az igazi ideavilág konkrét létezése bizonyíték a szellemre. Hiszen bizonyos módon azt is mondhatjuk, hogy magánál Arisztotelésznél is valami hasonlót találunk, hogy nála is jelen van ez a hit valamiféle szellemi világban: az ember fogalmaiban, ideáiban, abban, amit Arisztotelész Nous-nak (Nus), az értelemnek nevez, s mivel ez a szellemi világ jelen van az embernél, úgy éppenséggel létezik, így elégségesen meg is van alapozva. S majd abból, amit fel tud ismerni ebben a szellemi világban, mint olyanban, ha benne mozog, a szellemi világ egyéb lényeiről és tényeiről is következtetéseket vonhat le. Arisztotelész ilyen módon következtet az Istenségre, a lélek halhatatlanságára, és olyan eredményekhez jut, amelyeket tegnap említhettünk. Hegel, a modern filozófus, a szellem önmozgásáról beszél, és ezen „a fogalmak önmozgását” érti, amelyeknek a maguk törvényszerűségében semmi dolguk sincs azzal, ami az ember számára a külvilág, a szellem öntevékenységét, aktivitását érti ezen; és a szellemnek ezen az öntevékenységén igazolódik be, mutatkozik meg, nyilatkozik meg a szellem, mint olyan. Az olyan újabb próbálkozások, mint a szellemtudomány által nem különösebben zseniálisnak tekintendő Rudolf Euckené, [9] ismét a szellem egyfajta önmaga megragadásáról, és ezzel a szellemi élet önmozgásáról beszélnek. Pontosabban megvizsgálva, ezen az úton mégsem juthatunk a szellem valamiféle igazolásához. Rendkívül fontos, hogy a teozófus tudja ezeket, azért, hogy maga is képzetet alkothasson arról, hogy alapjában véve milyen nehéz tájékozódni arról, amit a külvilágból, a filozófiából is felmutatnak, ha arról van szó, hogy igazolják a szellemet, mint olyat. Mégis ezt még mindig túl könnyen veszik. Ugyanis a valóságnak, mint olyannak, semmi szüksége a szellem igazolására. Tegyük fel egyszer – és csak röviden és ezért csaknem összehasonlításképp akarok említeni valamit, amiről előadások hosszú sorát kellett tartanom –, tegyük fel egyszer, hogy valóban nem lenne más, mint a külső fizikai, testi világ. Ez a külső világ a maga erőivel, vagy ahogyan most divatosan mondják, energiáival abban hat, amit ásványvilágnak nevezünk, csak a növényvilágban, az állatvilágban bonyolódik, tehát új energiával nem gyarapodik. Gondoljuk el, végül is úgy hat, hogy a fizikai világban jelenlévő minden energiából felépíti az embert, úgy építi fel, hogy az emberi testnek ezzel a fizikai természetből történő felépítésével az ember eljut oda, hogy agyának bonyolult eszközében kikelti gondolatvilágát, amely – éppen úgy, mint a fizikai folyamatok – kialakul a testiségen belül. Tegyük fel egyszer, hogy sok materialista komolyan veszi azt a rendkívül durvának tűnő kijelentést, hogy az agy gondolatokat választ ki, mint a máj az epét. Vegyük ezt komolyan egy ideig. Tegyük fel, hogy ez az emberi agy tisztán szervetlen, fizikai energiákból olyan bonyolultan lenne felépítve, hogy tevékenysége által kisarjadni engedné magából azt, ami úgy tűnik az ember számára, mint saját szellemi élete. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy a materialistáknak igazuk van, szellemiség, mint olyan, nem létezik. E materialisták szerint nem lenne-e mégis lehetséges, hogy egy valóságos világról beszéljünk, tehát olyan valóságos világról, mint ahogyan például a „fogalmak önmozgása” létezik a hegeli filozófiában?

[9] Rudolf Christoph Eucken (1846–1926): német filozófus, az új idealizmus képviselője. 1908-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

Látják, nem jelentéktelen dolog ezt a kérdést felvetni. Mivel e kérdés megválaszolásában már benne rejlik, hogy a materializmus, ha valamiképp engedi, hogy igenlő választ kapjon erre a kérdésre, saját eszközeivel magyarázhatna még egy olyan filozófiát is, mint a hegeli, ami nem jelent mást, minthogy elutasíthatna minden, magát idealistának, vagy spirituálisnak nevező filozófiát! Csak azt kell elképzelnünk – és ez az, amire csak utalhatunk, és amit csak sok előadáson tudtunk világosan megmagyarázni –, hogy ami gondolatként adódik a bonyolult emberi agyból – amennyiben ez a valóságos világ, ez a gondolati világ éppen gondolatokat tartalmaz –, nem lenne más, mint a külvilág tükröződése, a külső fizikai világ tükröződése. Odaállíthatnak egy tárgyat a tükör elé: a tükör visszaadja ennek a tárgynak a képét. A kép megegyezik a tárggyal. Ez nem a tárgy, de a tisztán materialista folyamatok okozzák a tükörben ezt a képet. S önöknek nem kell elismerniük egyebet, minthogy egy puszta képpel van dolguk, amelynek semmi realitása sincs, akkor nem szükséges, hogy a tükörkép realitását igazolják. Tehát csupán az kell, hogy materialista állásponton álljanak, és azt mondják: valóban nem létezik más, mint az emberi agyban bonyolódó külső fizikai energiák, amelyek a külvilág számára valamiféle képet hívnak elő, és mindaz, ami gondolatként tükröződik, csupán a külvilág képe – akkor nem szükséges, hogy bizonyítsák a szellemet. Akkor az egyetlen érzékfeletti elem, a gondolatok, csupán a külső világ képei. Egy tükörkép realitása épp oly kevéssé bizonyítható, mint a gondolatok realitása. Alig tehetünk többet az ellen is, hogy fellépnek emberek, és azt mondják: de mégis vannak olyan fogalmak, amelyeket nem vehetünk valamiféle külső valóságból, mivel egy kör, vagy egy háromszög sohasem úgy kerül elénk, ahogyan a geometriában ismerjük, a matematikai igazságok, pedig egyáltalán nem. – De ekkor ismét azt mondhatják: ezeket az agyunkban megjelenő képekként látjuk. Kívül nem léteznek, de közelítésként sok esetben megjelennek, s ekkor kialakul az, ami absztrakt fogalmaknak tűnik. – Röviden, a materialista boldogulni tud azzal az ellenvetéssel, hogy az ember önmagában teremti meg az érzékfeletti valóságot – hogy ez érzékfeletti, ennek valóságát nem lehet letagad ni –, de ezzel a materialista teljes mértékben elboldogul. Tehát a valóság mint olyan, a materializmussal szemben nem jelent ellenvetést.

Nos, álljunk egy biztos talajra: ez a valóság, amelynek állandósága nem egyszer igazolja a szellemi világot – mivel az érzékfelettiséget nem lehet letagadni – számtalan ember részére elegendő bizonyítéknak tűnik valamiféle szellemi világ létezéséhez, vagy legalábbis egyfajta szellemi világra való utaláshoz. Hiszen végül is ez a valóság érzékfeletti, de nem szükséges, hogy reális legyen! Csak képek összességének kell lennie; ekkor senkinek sem kell azt feltételeznie, hogy reális. Meg kell állapítanunk tehát: a valóság birtoklása nem bizonyítja a szellemi világ realitását! S miközben az ember a valóságba hatol, és a valóságban él és működik, sohasem tud közeledni a szellemhez, mivel mindig azzal az ellenvetéssel kell élnie, hogy a valóság a külső fizikai világ puszta tükörképe lehet.

Nos, azt mondhatnák: ekkor azonban már valóban alig hihetünk többé abban, hogy van valami valahol ezen a széles világon, ami a hétköznapi embert a szellem elismeréséhez vezetheti! – S ha ekkor jönnek olyanok, mint például Feuerbach [10], a XIX. századi filozófus, és azt mondják: nos, mik voltak az emberiség istenei, vagy mi volt az Isten? Az emberek önmagukban éppenséggel lelki tartalmukat, gondolataikat élik át, és ezeket kivetítik a világba. Ezt teszik meg istenükké! – ekkor könnyű az isteni világ irrealitásának bizonyítása, mivel ez csak az irreális gondolatvilág kivetítése. Feuerbach úgy véli, Arisztotelész jogtalanul teszi azt, hogy az ember gondolatvilágából, az értelem világának objektivitásából bizonyítékot formál Isten létezésére, mikor azt állítja: az embernek a lelkében van ez az értelem, ugyanez alkalmazható a dolgokra. Feltételezi, hogy a dolgokban mindenütt benne van a mindenen uralkodó „Nus”. De ahogyan leírja, ez csak a kivetített emberi értelem. Ha azonban ez csak egy tükörkép, akkor semmiféle lehetőségünk sincs, hogy erre alapozzunk valamit.

[10] Ludwig Andreas von Feuerbach (1804–1872): német materialista filozófus.

A szellemtudomány ismerője előtt ezeknek a dolgoknak tulajdonképp ilyen világosan kell állniuk. Szükséges, hogy ezt ilyen világosan mondhassa magának: mégis eléggé göröngyösnek bizonyulnak azok az utak, amelyeket általában választunk, hogy kívülről jussunk a szellemi világ megismeréséhez. – S alaposabban megnézve, bebizonyosodik, hogy teljesen göröngyösek.

Tehát teljes mértékben el kell ismernünk, hogy a tisztánlátó világába való behatolás előtt semmiféle lehetőség sincs, hogy meggyőződjék a szellem létezéséről? Ez csaknem így tűnhet. Úgy tűnhet, mintha mindenképpen csak azoknak lenne jogosultságuk arra, hogy a szellemi világról beszéljenek, akik vagy tisztánlátóként be tudnak tekinteni ebbe a világba, vagy akik hisznek a tisztánlátóknak. Ez így tűnhet; de még sincs így. S itt jutunk el a kérdéshez: a külső világ, mint olyan, a maga materialista tartalmával – ha még nincs tudomásunk róla – nem utal semmiféle szellemi világra. Még a valóság belső világa sem utal semmiféle szellemi világra, mivel ez képmása lehet a külső, pusztán fizikai világnak. Van-e még egyáltalán valami számunkra azon kívül, amit vázlatosan érzékeltetünk? Igen, van valamink, s ez a téve dés! Ugyanis semmit sem szabad elfelejtenünk, ha a világ összességének megértésével kell foglalkoznunk. Az igazság, a valóság mellett az ember számára még ott van a tévedés. Nos, a tévedés – mondják önök – természetesen mégsem az igazsághoz vezet, és különös dolog lenne a tévedésből kiindulni. De mivel láttuk, hogy hiábavaló, ha az igazság talaján állunk – egyáltalán nem is mondtam, hogy most a tévedés talajára akarunk helyezkedni. Végül is ez nem éppen csökkentené az ellenfelek számát, ha mi most a tévedés talaján állnánk, hogy belássuk a szellemi világ realitását. De a tévedést most egyáltalán nem úgy kell említenünk, hogy a valóság megismeréséhez abból indulunk ki; ez nemcsak ostobaság, hanem abszurditás lenne. De valamit mégsem lehet letagadni a tévedésre vonatkozóan: itt van, jelen van a világban, reális dolog. S mindenekelőtt: előfordulhat az emberi természetben, és eljuthat oda, hogy benne létezik. Ha most a külső világ egy tükröző apparátust teremtett az agyban, és az tükröz, és a valóság tartalma a tükörképek összessége, akkor természetesen a valóság helyett a tévedés úgy jelenhet meg az emberben, hogy az ember mintegy hagyná, hogy kiegyezzen egy hamis tükörrel, vagy egy olyannal, amely karikatúrát ad arról, ami kívül van. Ha egy olyan tükrünk van, amely a helyes kép helyett valamiféle karikatúrát ad, akkor ez hamisan tükröz. Tehát a tévedést viszonylag könnyen, az által magyarázhatjuk, hogy azt mondtuk, ez úgy lehetséges, hogy szervünk, amely a külső világból épül fel, hamisan tükröz. A valóságot tükörképnek, és a tévedést is tükörképnek nyilváníthatjuk. De egy valamit nem tehetünk: a helyesbítést, a tévedés átvezetését az igazságba nem nyilváníthatjuk tükörképnek. Végül is próbálják csak meg egy külső tárgyról karikatúrát mutató tükröt rábeszélni arra, hogy önmaga ezt a karikatúrát helyes képpé alakítsa át: a tükör olyan marad, amilyen. A hamis képet mutatja, megmarad a tévedésénél.

Hogy az embernek nem szükséges megmaradnia a tévedésnél, hanem abban a helyzetben van, hogy legyőzze a tévedést, és átvezesse a valóságba, ez a mérvadó! Erről van szó. Ezzel megmutatja az ember, hogy egy tükörkép az igazság tényében éppenséggel a külső valóság tükörképét adja; de a tévedés valósággá változtatásában megmutatkozik az, hogy a tévedés, mint olyan, nem a külső valóság képe. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a tévedésnek, ha itt van, nincs létjogosultsága a bennünket közvetlenül körülvevő világban. A valóságnak van létjogosultsága a közvetlenül körülöttünk lévő világban, és a valóság feltevéséhez nem kell mást elfogadnunk, mint egy külső, fizikai világ létezését. A tévedés elfogadásához nem elegendő az, ami a külső világról tükröződhet, hanem kell lennie ott valaminek, ami nem a külvilághoz tartozik, olyasvalaminek, ami semmiféle összefüggésben sincs a külvilággal. Ha az érzékelhető jelenség a valóságban érzékfeletti képként, tévedésként tükröződik, akkor a tévedéshez egy másik oknak kell fennállnia, mint annak, ami magában az érzékelhető jelenségben rejlik. Tehát mire pillantunk rá, mikor rátekintünk arra, hogy itt egy tévedés van? Egy olyan világra tekintünk, amely éppenséggel nem az érzékelhető világban, a külső, fizikai tények világában merül ki! A tévedés csak valamely érzékfeletti világban eredhet, csak érzékfeletti világból jöhet.

Ezt egyelőre befejeztük. Most meg akarjuk nézni azt, hogy az érzékfeletti kutatásnak mi a mondanivalója a tévedésnek a külső világban betöltött sajátos helyzetéről – nem azért, hogy igazoljon valamit, hanem azért, hogy a dolgot megvilágítsa számunkra. Tegyük fel, hogy olyan kíméletlenek lennénk magunkkal szemben, hogy elsősorban tisztán belső törekvésből, szabad akaratunkból elgondoljunk egy olyan képzetet, amelyről egészen biztosan tudjuk, hogy tévedés. Tegyük fel tehát, hogy szándékosan egy tévedést gondolunk. Elsősorban úgy tűnik, hogy talán nem nagyon kívánatos cselekedet egy tévedés szándékos elgondolása. De magasabb értelemben ez igen hasznos tett lehet. Ha ugyanis aki valóban véghezviszi azt, hogy szándékosan egy tévedést gondol, az észre fogja venni, ha a szükséges energiával, gondossággal és gyakori ismétléssel jár el, hogy ennek a tévedésnek már valami igazi realitása van a lélekben, az ő lelkében. Észre fogja venni, hogy ez a tévedés már tesz valamit. Egy szándékosan elgondolt tévedés által, amelynél tisztában vagyunk azzal, hogy ez tévedés, semmit sem bizonyítunk, semmit sem tisztázunk magunknak. De ez hat bennünk. Igen, ez a hatás igen jelentős azért, mivel nem zavar bennünket az, ha valamiféle valóságra tekintünk, ha tudjuk, hogy tévedést gondolunk. Ezért biztosak vagyunk önmagunkban, ha szándékosan elgondolunk egy tévedést. S csak elég hosszan kell folytatnunk ezt a folyamatot, akkor látni fogjuk, hogy éppen ezáltal odajutunk, amit a szellemtudományban, „A magasabb világok megismerésének útjá”-ban mindig említettünk, hogy a lélekben lévő rejtett erőkre apellálunk, azokra az erőkre, amelyek korábban nem voltak ott. A folytonos odaadottság a külső valóságnak nem vezet messzire, arra vonatkozóan, amit most említettem, de ha a tévedés erőit szándékosan önmagukra engedjük hatni, azzal mindenképpen bizonyos rejtett lelki erőket idézünk elő.

Valójában nem előírásnak kell felfogni azt, amit most mondtam. Ezért „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben is kifejezem, joggal fejezem ki azt, hogy igen energikusan, újra és újra gondoljunk el annyi téves dolgot, amennyi csak lehetséges, hogy előhívjuk a rejtett lelki erőket. – De a dolog egy bizonyos más módon mégis hasonló ahhoz, amit ott ábrázoltam. Bemutatom azt, hogy semmiképpen sem egy otromba tévedésből induljunk ki, hanem kétféle feltételnek kell megfelelnünk. Minden képpen egy olyan képzetet kell kialakítanunk, amely nincs összhangban semmiféle külső realitással. Fogadják el azt a képzetet, amelyet mindig ismételten javasolunk: a rózsakereszt képzetét. Ha egyoldalúan a külső valóság álláspontjából nézzük, akkor ez téves képzet, tévedés. Fekete, halott fatörzsön sohasem nőnek vörös rózsák. Ez azonban szimbolikus, jelképes képzet. Nem fejez ki közvetlenül semmiféle valóságot, de egyfajta igazságot jelképez, tehát a külső, érzékszervi valósággal szemben téves képzet, de mégsem teljesen téves, mivel jelentős, szellemileg jelentős dolgot szimbolizál. Ha a rózsakeresztet meditáljuk, egy olyan képzetnek adjuk át magunkat, amely a külső, materiális valóság számára tévedés, tehát megfelel annak a feltételnek, hogy szándékosan egy tévedést fogadunk be lelkünkbe. De nem valamiféle szokásos tévedésnek adjuk át magunkat. Határozott feltételeknek teszünk eleget, amikor nem a szokásos tévedésnek, hanem a jelképes, jelentős képzetnek szenteljük magunkat. S itt eljutunk a második feltételhez. Ez az, hogy meg kell felelnünk bizonyos más előfeltételeknek is, ha ily módon átadjuk magunkat a meditációnak, a koncentrációnak, és így tovább. Hatoljanak be egész szellemébe annak, amit „A magasabb világok megismerésének útja”, vagy „A szellemtudomány körvonalai” c. írásom második részében kifejtek, s meg fogják látni, hogy egy bizonyos lelkiállapot szükséges ahhoz, hogy helyes módon adjuk át magunkat a meditációnak, és így tovább. Itt a lélek bizonyos morális tulajdonságai körvonalazódnak, amelyeknek jelen kell lenniük, ha az, aminek történnie kell, helyes módon történik. Miért kell ezt feltételként előírni? Miért követelünk meg bizonyos morális feltételeket, amelyekkel az ember átadhatja magát egy ilyenfajta, tehát külső értelemben hamis képzetnek?

Ez ismét egy olyan dolog, amelyet jól figyelembe kell vennünk. Általában nem vezet jóra, ha az ember csupán átadja magát a meditációnak, koncentrációnak és így tovább, és nem keresi az olyan teljes lelkiállapotot, amelyet kielégítően jellemeztünk. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ha az ember nem ilyenfajta, éppen említett lelkiállapotban van, hogy az a világ, amely ekkor azáltal nyílik meg az ember számára, hogy rejtett lelkierőket idéz fel, valóban olyan világ, amely inkább pusztítóan, bomlasztóan, mint egészségesítő, továbbfejlesztő módon hat az emberi életre. A meditáció, koncentráció és egyebek csak akkor hatnak egészségesítően és a már meglévőt egy magasabb létre fejlesztő módon, ha egy ilyenfajta lelkiállapotból nőnek ki, amelyet említettem. A tapasztalat ezt mutatja. Hiszen eléggé megmutatja, hogy milyen patologikusnak nevezhető jelenségekhez jutnak azok, akik meditációval és egyebekkel nem ilyen lelkiállapotban, hanem pusztán kíváncsiságból, szenvedélyből vagy hasonlóból akarnak egy magasabb világba emelkedni. Az ilyen emberek mégis magukba fogadnak egyfajta realitást; mivel a tévedés realitás. Ez a létekben is hat. Olyan realitás ez, amely elsősorban nem az érzékszervek számára adott külső világban található. Az ilyen emberek ténylegesen bizonyos érzékfeletti erőt, entitást fogadnak be lelkükbe. A tévedés a maga erőivel, létével reálisan ható dolog, de alapja és talaja nem lehet a külső, érzékelhető világban. De így nem lehetséges működnie. Ennek az érzékfeletti erőnek nem lehet anélkül működnie, hogy az ember ne lenne megfelelő lelkiállapotban. Ez nem más okból lehet, mint amikor azt mondjuk: a tévedésben mindenképpen adott valamiféle érzékfeletti erő, ha azonban megjelenésében tévedésként nyilvánul meg, akkor bizonyára nem jó erő. Csak akkor válhat jó erővé, ha belemerül a megfelelő lelkiállapot talajába.

Fordítsák le ezt maguknak azokra a szavakra, amelyekkel ezeket a dolgokat a szellemtudományban gyakran megbeszéljük. Ott azt mondjuk: az ember megismerheti az érzékfeletti világot, ekkor megtanulja felismerni a tévedést. Nem kell tehát mesterséges módon felemelkednie az érzékfeletti világba, mivel ez belenyúlik az emberbe, miközben a tévedésbe viszi. S a tévedés hat. De nem jó világ az, amit az ember ott megismer. Másrészt egy jó világnak kell megjelennie számára egy olyan lelkiállapotban, amelyben csak a tévedés tud helyes módon hatni a lélekben. Ha valamiféle paradoxonba akarnám öltöztetni azt, hogy mit értek ez alatt, azt kellene mondanom: az emberek az érzékfeletti világot már az érzékelhetőben megismerik, mert ott tévednek. – Érzékfeletti világ nélkül tehát elsősorban az ördögöt ismerik meg; az ismerik meg, ami nem jó, és nem jóként nyilatkozik meg; nem jó dologként nyilvánul meg. Így jó oka volt annak, aki valaha ezt mondta: „Az ördögöt, bár nyakukon, sohse érzik a kis elmék.” [11] Mert az ördög itt van, éppen úgy, mint a tévedés. Vagy ha ezt a mi nyelvünkön akarjuk kifejezni, akkor ezt mondhatjuk: az ember megismeri a luciferi erőket. Az érzékfeletti világot először a luciferi erők formájában ismeri meg. S ettől csak úgy menekül meg, hogy struccpolitikát folytat, hogy fejét a homokba dugja, és nem ismeri el ezt a világot. Ezt megteheti ugyan, de ezzel a dolgot nem tünteti el a világból. Ez éppen így van, és csak sok előadás folyamán kellett fejtegetnem, ha a vázlatszerűségnél többet akartam adni: hogy a külső világban a tévedés létezésével valamiféle belső bizonyítékot szolgáltatnak az érzékfelettiségre, de elsősorban a luciferi érzékfelettiségre, ami az emberi természet ellenfele. Ha az érzékfeletti világba való behatoláskor az ember nem rendelkezik a szükséges morális lelkiállapottal a gondolkodásába akarattal felvett tévedés révén, akkor Lucifer rabja lesz.

[11] J. W. Goethe: Faust, I. rész. (Kozma Andor fordítása.)

Van-e valamiféle sajátos célja annak, hogy éppen ezekről a dolgokról beszélünk? Tegnap azt az arisztotelészi mondatot említettük, hogy amit az ember az örökösödési vonalból szüleitől és elődeitől örökölt, ahhoz Isten hozzáadja az ember érzékfeletti természetét, hogy tehát Isten, a szülőkkel összefüggésben, minden, az érzékelhető világba belépő ember számára megteremti az érzékfeletti részt. S ha emlékeznek arra, amit tegnap befejezésként mondtunk – mi egyáltalán nem jutottunk dűlőre ezzel az arisztotelészi állítással.

Meg kellett találnunk ebben mindazt, ami magával ezzel az arisztotelészi állítással nem fér össze. Nos, jóllehet, kedves barátunknak, dr. Ungernek jó oka volt, hogy megmutassa, és tisztán igazolja a világban lévő ellentmondások jogosultságát. De itt most ismét hosszú vitákat kellene folytatnom, ha igazolni akarnám önöknek, hogy egy olyan ellentmondást mégsem lehetne indokolatlannak tartani, amelyben valaki olyan állítással él, amely saját állításának ellentmondó következményekkel jár. Ez az eset áll fel Arisztotelésznél. Végül is, ha Isten teremti meg az ember érzékfelettiségét, amikor az megjelenik a fizikai világban, ahogyan ez saját fejlődésében megmutatkozik, akkor ezáltal minden olyan emberben, aki a halál után az érzékfelettiségben él, valamiféle kielégítetlen állapot keletkezne. Azt kellene feltételezni, hogy az Isten az embert elégedetlenségre teremtette. Ez Arisztotelész értelmében nem lehet igaz. Lehetetlen volna, hogy elismerhessünk valamilyen világlényt, hogy azzal, ami az embertől az öröklődési vonal révén megjelenik a létezésben, összekapcsolnánk azt, ami közvetlenül Istentől adódóan az ember érzékfeletti része. Először is, mivel ez a valóságból vett bizonyítékon alapul. Arisztotelész csak a valóságból vett bizonyítékot próbál adni. De amint láttuk, ezt nem lehet megtenni. Mert a valóság léte semmit sem bizonyít az érzékfeletti világról, így a valóságból vett bizonyíték semmire sem alkalmas az érzékfeletti világ számára. A második a következő: ha feltételezzük, hogy Isten teremtette az ember természetfeletti részét, ha az megjelenik a fizikai világban, akkor megmagyarázhatatlan lenne, hogy a halál után valamiféle tökéletlen állapotba kerülhet. Tehát éppen így nem lehetséges az, amit tegnap, mint arisztotelészi állítást ábrázoltunk. Arisztotelész éppenséggel nem vette figyelembe azt, hogy az ember számára adott, legközelebbi érzékfelettiség az érzékfeletti luciferi princípium, ami igen hatékonynak bizonyul, igen, a közvetlen emberi tapasztalás előtt hatékonynak bizonyulhat, és hogy ezzel majd csak akkor boldogulunk, ha az érzékfeletti ember létrejöttekor elsősorban a luciferi princípiumnak engedjük meg, hogy belehatoljon. Tehát úgyszólván hagyjuk, hogy a luciferi princípium részesedjék belőle, ha a fizikai világban lévő embertől feltekintünk az érzékfeletti világra. Így tehát az ember nem származhat csupán egy bizonyos Istentől. Nem csak Istentől, hanem a luciferi princípiummal összeköttetésben lévő Istentől kell származnia! S itt olyan talajon állunk, amelyet – kérem önöket – jól vegyenek szemügyre, az éppen érintett tény miatt, amit a nyugati népek valamiféle szellemi világ mindenfajta feltételezésével szemben, mondhatnám, érzésbe vittek át. Egészen a mi korunkig tudásuk fényében ezek a nyugati népek nem voltak képesek elfogulatlanok lenni azzal szemben, amit mi reinkarnációnak, ismételt földi életeknek nevezünk.

Ahogy ma kifejtettem önöknek, hogy az ember valójában sokkal inkább az ördögnek hisz, mint egy más érzékfeletti lénynek, hogy az ördög tulajdonképp igen közel van hozzá, azzal a régebbi korokban így semmiképpen sem foglalkoztak. De ugyanazt érezték, amit most ideákban kifejeztem önöknek. Érezték, hogy az istenség mellett jelen van a luciferi elem. S még valami mást is éreztek, amelynek jogosultsága mindenképpen majd csak ezen előadások folyamán fog megmutatkozni: mégis azt érezték, hogy azzal együtt, ami az ember külső testiségeként elénk kerül, egyfajta szellemiség is adott, együtt jár vele valamiféle isteni alkotottság. S nem jutottak dűlőre a fizikai síkon lévő, külső, fizikai emberi lény elismerésével szemben az ember isteni-érzékfelettiből való eredetének, vagy egyáltalán, érzékfeletti eredetének elfogadásával. Ezzel nem tudtak megbirkózni. Végül is, a nyugati ember számára egészen másfajta nehézség adódott, mint például a buddhista számára, akinek gondolkodás- és érzésvilágával könnyű volt elfogadnia az újbóli megtestesülés tanítását. Mondhatnánk, számára veleszületett dolog, hogy a külső testiség tulajdonképp az istenség egyfajta megtagadása, hogy a külső testiségben az istenség bizonyos hanyatlása mutatkozik meg, és ez jogosulttá teszi azt a törekvést, hogy megszabaduljon a külső testiségtől, és felemelkedjen olyan világokba, ahol ennek semmi jelentősége sincs. De Arisztotelész másként áll ehhez – és talán másként állnak ehhez Buddha tanítványai. Arisztotelész itt a maga érzékfeletti világszemléletével áll a világ elé, mikor azt mondja: mi átmegyünk a halál kapuján, átvisszük rajta érzékfeletti részünket, de ezután le kell tekintenünk arra, hogy testünkben mik voltunk, és az érzékfeletti világban történő fejlődésünk ebben a földi testben eltöltött élettől függ. Ott semmi sem haszontalan. Az istenség bevezetett bennünket egy testbe, mivel fejlődésünk egészéhez szüksége volt erre. Ha test nélkül hagyott volna minket, ezt a fejlődést nem adhatta volna meg nekünk. – Más szavakkal: Arisztotelész a külső fizikai világ élményeire helyezi a hangsúlyt. Most nem fogalmakról és absztrakciókról, hanem érzelmi tartalomról van szó. A buddhistahívő nem ismer olyan érzelmi tartalmat, mint Arisztotelész. Gyakran kifejtettem, hogy miért nem. Valójában azt érzi, hogy az ember átlépett a nem-tudáson keresztül, ami odavezette őt, hogy érintkezzen az érzékelhető világgal, hogy amikor megérkezik az érzékelhetőségbe, valami olyasmi által érkezik oda, amitől meg kell szabadulnia. Tehát a buddhizmusban arról az érzésről van szó, hogy az ember valójában csak akkor igazán ember, ha mindent levet magáról, ami az érzékelhetőségben van. Arisztotelész, aki a nyugati szellemi élethez tartozik, nem tudott buddhista módon érezni, mint ahogyan egyetlen olyan ember sem tud igazán buddhista módon érezni, aki nyugat szellemi életében él. Bebeszélheti ezt magának, elismerheti a buddhista szemléletet, sőt rendkívül tetszhet neki, de ez mindig a lélek érzelmi tartalmának megtagadásával történik.

A nyugat emberéhez azonban hozzátartozik az érzékelhető világ, az átszellemiesített, átistenített érzékelhetőség elismerése. S ha a buddhizmus hatása alatt a nyugati ember csak rövid időre is tagadja az érzékelhető világ szellemiségét, hangulatában mégis él, és mindig jelen van. Arisztotelész éppen a külső fizikaiságra helyezte a hangsúlyt, nem saját akaratából, hanem szükséges metszéspontként, az emberi fejlődés összességének feltételeként. A külső fizikaiságnak ez az értékelése élt mindig a nyugat emberében, egészen a XIX. századig menően. Ez az egyik eleme annak, hogy a nyugat kiemelkedő szellemei miért nem tudtak megbarátkozni a reinkarnációval. Úgyszólván együttműködött egyrészt a luciferi princípium jogosságának érzése, másrészt az istenség elismerése még a külső, érzékelhető létezésben is, és ez olyan érzelmeket idézett elő, mint amilyet egy olyan ember esetében akarok közölni önökkel, aki valóban a nyugat legszellemesebb emberei közé tartozik. A jelentős filozófus, Frohschammer [12] esetében szeretnék utalni erre az érzésre. Leírva megtalálhatják ezt abban a művében, amelyet Aquinói Szent Tamás filozófiájáról írt. [13] Ebben feltárja saját filozófiájának részletes kapcsolatát a tomizmussal, és egy helyen a maga módján annak lehetőségéről nyilatkozik, amit mi reinkarnációnak nevezünk. Ebben a vonatkozásban tehát Frohschammert teljesen úgy kell felfognunk, mint a nyugati világszemlélet egyik képviselőjét, vagyis mint olyan szellemet, akinél felismerhetjük, hogy az elmúlt évszázadokban milyen nehéz volt elismerni azt, aminek a mi pneumatoszófiánk egyik alapelvévé kell válnia: a reinkarnáció tanítását. Frohschammer ezt mondja:

„Az emberi lélek, mint ami Istentől származik, csak az isteni imagináció terméke vagy műve lehet; noha ebben az esetben az emberi léleknek ugyanúgy, mint magának a világnak az isteni erőből és tevékenységből kell származnia (mivel a puszta semmiből csak semmi lehet). Istennek ez az ereje és tevékenysége, ahogyan a teremtés számára előkészítően, úgy annak realizálásakor és további fenntartásakor alakítóan kell hogy hasson, tehát alakító erőként (nem csupán formális, hanem reális módon is), eszerint fantáziaként, vagyis a világban benne rejlő, benne tovább működő és teremtő erőként, vagy potenciaként, tehát világfantáziaként –, ahogyan ezt már korábban tárgyaltuk”.

[12] Jakob Frohschammer (1821–1893): német filozófus, teológus.

[13] „Einleitung in die Philosophie und Grundriss der Metaphysik”, München, 1858.

Szeretném itt megjegyezni, hogy Frohschammer egy másik könyvet is írt „A fantázia mint a világfolyamat alapelve” (Die Phantasie als Grundprinzip des Weltprozesses) címmel, amelyben – mint Hegel az ideát, Schopenhauer az akaratot – a fantáziát magát teremtő világprincípiumnak ábrázolja:

„Ami a lelkek preegzisztenciájának (élet előtti létének) tanát illeti (a lelkekét, amelyeket vagy öröknek tekintünk, vagy földi teremtménynek, de már kezdetben és összességében együtt), amelyet, mint jeleztük, az újabb időkben ismét elővettek és minden lehetséges pszichológiai probléma megoldására alkalmasnak tartják –, így ez a tanítás kapcsolatban áll a lélekvándorlás és a lelkek földi testbe való bebörtönzésének tanával”.

Ezt 1889-ben írták, és már a karlsruhei ciklusban említettem, hogy az ismételt földi életeknek a XIX. században is természetesen mindig voltak hívei. Ezt természetesen Frohschammer is tudja, és ezért a továbbiakban ezt mondja:

„Tehát eleink nemzedéke esetében eszerint nem megy végbe sem a lelkek közvetlen isteni teremtése, sem a szülők által új emberi természetek test és lélek szerinti teremtő létrehozása, hanem csak a léleknek a testtel történő új kapcsolata. Ez tehát valamiféle „hússá levés”, vagy a lélek belemerülése a testbe –, legalábbis részlegesen, úgy, hogy részben testtel van körülvéve, és vele összekötetésben van, részben túlnyúlik rajta, és szellemként megtart bizonyos önállóságot. Ebből azonban nem tud kiszabadulni, amíg a halál fel nem oldja a kapcsolatot, és a léleknek megszabadulást és megváltást hoz (legalábbis ebből a kötelékből). Itt a testhez való viszonyában az ember szelleme a tisztítótűzben lévő szegény lelkekhez hasonló, ahogyan kontár festők fogadalmi táblákon szokták ábrázolni, mint olyan testeket, amelyek félig a fellobogó lángokba merülnek, felső részükkel azonban (lelkeként) kiemelkednek és gesztikulálnak! Mégis gondoljuk el, hogy e felfogás mellett milyen méltóság és jelentőség illeti meg a nemek közötti ellentétet, az emberfajt, mint lényt, a házasságot, és a szülők viszonyát a gyermekekhez! A nemek közötti ellentét csak valamiféle börtönintézmény, a házasság e szép feladat végrehajtásának intézménye, a szülők poroszlók a gyermeklelkek előtt, akik fogva tartják és bebörtönzik őket, maguk a gyerekek pedig a szülőknek köszönhetik ezt a nyomorúságos, fáradságos rabságot, miközben már semmi közösséget sem éreznek velük! Mindaz, ami ehhez a kapcsolathoz kötődik, nyomorult félrevezetésen alapul! S éppen így minden, ami az emberiségben a nemek közötti ellentéthez kapcsolódik! Milyen szerepet játszik mégis a nemek közötti viszony! Mennyire meghatározza ez az emberek értelmét és törekvését! Milyen vágyat ébreszt, milyen boldogság származik belőle, milyen testi és szellemi elragadtatásnak a forrása! S milyen kimeríthetetlen művészi, különösen költői alkotások tárgya ez! S ennek az ellentétnek, előkészületnek kell lennie szegény lelkek megtestesüléséhez és a testbe való bebörtönzéséhez, akik ezáltal ki lesznek szolgáltatva a földi nyomorúságnak, e földi lét fáradozásainak, szenvedéseinek, kísértéseinek és veszélyeinek áldozatai lesznek, és esetleg csak lényük egy részével még felemelkednek valamiféle túlvilágba, vagy ahogyan mondják, transzcendentálisak (tulajdonképp érzékfelettiek)! Ennek megfelelően a nemek viszonyának jelentősége nem abban rejlik, hogy valamilyen állandó újbóli megújulás, megfiatalodás történik, ami a létezés tavaszának felel meg, hanem sokkal inkább ennek ellentéte. S az alapjául szolgáló vágy, és az elragadtatás, ami belőle jön, nem a magasabb alkotókedv kielégítésén alapul, ahogyan gondolnunk kellene, hanem abból a szomorú törekvésből származik, hogy új lelkek olyan testi formákba akarják bebörtönözni magukat, amelyek önön lényük legnagyobb részét háttérbe szorítják és elidegenítik”.

Látják, ez olyan ember, aki korának szellemi életéből kiindulva, egyenesen és őszintén beszél. S jó okunk van rá, hogy megismerkedjünk azokkal a nehézségekkel, amelyek nyugaton, az elmúlt évszázadok világszemléletében előfordultak, hogy felismerjük, a mi világszemléletünk alapvonásának minek kell lennie. S éppen, amikor ilyen fontos problémákhoz jutunk, mint ezeken az előadásokon, nem lesz szükségtelen tisztázni azt, hogy alighanem mindazoknak, akik közeledni akarnak, mondhatnánk, őszintén közeledni akarnak a szellemtudományhoz, nagy nehézségeik vannak. A teozófusok feladatai közé tartozik az, hogy ne legyenek könnyelműek, hanem ismerkedjenek meg teljesen azokkal a nehézségekkel, amelyekkel olyanok küzdenek, akik a nyugati kulturális életből kinőve, ahhoz a szellemi élethez akarnak felemelkedni, amely számunkra általában a szellemtudományban jelenik meg, és különösen abban, amit pneumatoszófiának nevezhetünk.

Harmadik előadás

Berlin, 1911. december 15.

Tegnap láttuk, hogy bizonyos módon már a szokásos tudat számára is, ha helyesen érti meg magát, létezik valamiféle bizonyíték a szellem létezéséről, és azt kell mondanunk, hogy e mindennapi tudat számára elsősorban a tévedés és a tévedés legyőzésének lehetősége igazolja a szellem létét. Hogy ezt beláthassuk, figyelembe vettük a szellem egy olyan tulajdonságát, amely magától értetődőnek tűnik számunkra, mégpedig azt, amelyet érzékfelettiségnek nevezünk; hiszen végül is arra hivatkoztunk, hogy a tévedésnek az érzékfelettiségben kell gyökereznie. Azt mondtam, természetesen nem lehetséges, hogy minden részletet előhozzunk ahhoz, hogy egy ilyen dolgot teljes részletességében igazoljunk. De ez megtörténhetne. Sőt, igen érdekes lehet megmutatni azt, hogy a tévedés lehetősége bizonyos mértékig csak azon a területen jelenik meg, amelyre az ember akkor emelkedik, amikor megszabadul a külső fizikai világ kényszerétől, tehát megszabadul mindattól, amit csak magával az észleléssel tud megismerni. Elsősorban csak egy tényre kell utalnunk, hogy bizonyos mértékig érzékeltessük azokat a módszereket, amelyekkel megmutathatnánk, hogy alapjában véve csak az ember lehet kitéve annak a kísértésnek, hogy a külvilággal való kapcsolata révén tévedésbe essék, hangsúlyozzuk: saját belső természete és lénye révén lehet kitéve ennek. Más alkalmakkor már felhívtuk a figyelmet arra, hogy alapjában véve a modern tudomány is minden oldalról közelebb hozza azt, amit a szellemtudomány megállapításainak nevezhetünk. Éppen manapság azonban a modern tudomány híveinek ezek a bizonyítékai nem eléggé mentesek az előítélettől.

Vegyünk egy olyan tényt, amelyet a természettudós, Huber [14] állapított meg, mialatt egy hernyót vizsgált, amely egy gubót szőtt. Vannak olyan hernyók, amelyek egy ilyen gubót egymásra következő fázisokban, etapokban szőnek, így azt mondhatjuk, a hernyó az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik fázisban sző. Nos, Huber egy ilyen hernyót, amely a harmadik fázisig készítette el gubóját, belehelyezett egy másik hernyó gubójába, amely már a hatodik fázisig készen volt. Itt valami figyelemre méltó dolog állt elő. Ez a hernyó, amely a harmadik fázisig befejezte gubóját, és most egy másik gubóba helyezték, amelyet már egy másik hernyó a hatodik fázisig befejezett, önmagától, ha nehezen is, de nyugodtan folytatta a szövést, nem körülbelül a hetedik és nyolcadik, hanem a negyedik és ötödik fázisban. Tehát nyugodtan szőtt tovább, ahogyan az ösztön sugalmazta neki, attól a fázistól, ameddig eljutott, vagyis valamiféle zavartalan belső életet folytatott, amelyhez csak ő maga tudott igazodni. Ha ekkor egy ilyen hernyót kivették saját gubójából, amelyet a harmadik fázisig fejlesztett, és egy másik gubóba helyezték, amely szintén a harmadik fázisig volt készen, akkor nyugodtan folytatta, és szabályosan befejezte ezt a gubót, mivel itt sem egy külső benyomást, hanem saját belső ösztönét követte azzal, hogy a harmadik után továbbszőtte a negyedik fázist. De akkor is ezt tette, ha a külső benyomás egy olyan gubótól jött, amely már a hatodik fázisig jutott.

[14] François Huber (1750–1831): svájci természettudós.

Ez rendkívül érdekes tény, mert ebből látjuk, hogy az állatvilág lényeire a külső benyomások által egyáltalán nem képes hatni az, amit az embernél a helyes vagy helytelen fogalmának nevezhetünk, ami a tévedés lehetőségének szférájába esik. Ezért valami külső dolog által csak az ember tudja zavartatni magát, mivel organizációja olyan, hogy nem csupán belső ösztönét, belső impulzusát követi, hanem a kívülről behatoló benyomásokat is követnie kell annál, amit tesz. Ebben az értelemben tulajdonképp azt látjuk, hogy csak az ember áll szemben a külvilággal. Alapjában véve azonban ez eredményezi mindazokat az illúziókat, amelyekbe a szellem fogalmára vonatkozóan ringathatjuk magunkat. Ez szorosan összefügg egymással.

Nos, hogy a tudományosságból kiindulva megtaláljuk a helyes kapcsolódási pontot szellemtudományos tanításunkhoz, még egyszer szemünk elé kell idéznünk, amit a jelen kor egyik éles elméjű szellemi kutatója említett, hogy a lelket, mint olyat és annak képességeit jellemezze. Brentano felosztotta a lelki képességeket oly módon, ahogyan az első előadáson felsoroltam, olyan képességekre, mint a képzet, a megítélés, és arra, amit kedélyhullámzásoknak, indulatoknak nevezhetünk, a szeretet és a gyűlölet jelenségeire. Hogy megfelelő módon találjunk meg az átmenetet a szellemiség területére, sematikusan a táblára akarom rajzolni, hogy miről van szó:

Ha mármost úgy gondolnánk, hogy ily módon felosztanánk a lelkiélet egész terjedelmét, akkor azt kellene mondanunk, hogy pontosabban megnézve, a képzet és a kedélyhullámzások mégis másként viszonyulnak a lélekhez, és ahhoz, amit az ember különben meg tud fontolni, mint a megítélés. Éppen ez az, amire ez a lélekkutató, a pszichológus Brentano különösen igényt formál magának: arra utal, hogy a megítélést úgy válassza el a képzettől, hogy egy ítéletben valami mást lát, mint a képzetek puszta összekapcsolását. Az első előadáson már rámutattam arra, hogy általában azt mondjuk, egy ítéletet azáltal formálunk meg, hogy képzeteket kapcsolunk össze. A „fa” egy képzet, a „zöld” ugyanúgy; „a fa zöld” – ez a mondat képzetek összekapcsolásából adódik: ebben egy ítélettel van dolgunk. A mi lélekkutatónk vagy pszichológusunk egyáltalán nem úgy látja a megítélés lényegét, mint amelyben egy megállapítás rejlik, mivel azt mondja – és mindannak, amit itt említ, önmagában sok oka van –: ha képzeteket kapcsolunk össze, akkor arról is lehet szó, hogy e képzetek összekapcsolási lehetőségét megállapítsuk. Lehetne például arról is szó, hogy összekössük a „fa” és az „arany” képzetét, akkor, ha egy, a valóságnak megfelelő mondathoz nem a „fa” és a „zöld” képzetét, hanem a „fa” és az „arany” képzetét kellene kialakítanunk, azt kellene mondanunk: „egyetlen fa sem arany”, vagy valami hasonlót. Ebben az értelemben valójában mi az előfeltétele egy ítéletnek? Az, hogy egy ilyen ítéletből úgyszólván valamiféle egzisztenciális mondatot formálhatunk, és ez az egzisztenciális mondat érvényes. Ezeknek a képzeteknek az összeállításából, hogy „egy zöld fa”, kialakíthatom ezt az egzisztenciális mondatot: „ez egy zöld fa”; csak ekkor ítéltem meg. S ha megpróbálok egy egzisztenciális mondatot megformálni, csak akkor veszem észre, hogy a képzetek összeállításával valamit meg lehet állapítani. „Ez egy arany fa” – ez nem megy. Tehát arról lenne szó, hogy vajon képzetek összekapcsolásából következhet-e egy ítélet, kialakítható-e egy egzisztenciális mondat.

De most kérdezem önöket, ha végigtekintik a lelkiélet egész terjedelmét, mindenütt utánanéznek lelkükben, vajon találnak-e lehetőséget arra, hogy így minden további nélkül, képzetek összekapcsolásából kialakítsanak egy egzisztenciális mondatot? Mi ösztönözheti akkor önöket arra, hogy e képzetek összekapcsolásából: „egy zöld fa”, kialakítsák ezt az egzisztenciális mondatot: „ez egy zöld fa”? Mégis csak olyasmi, ami elsősorban nem az önök lelkében rejlik; mivel erről lelkük széles terjedelmében nem találhatnak semmit. S ha meg akarják találni a képzetek összekapcsolásától egy egzisztenciális mondathoz vezető átmenetet egy olyan mondathoz, amely eldönt valamit, ami által megállapítunk valamit, akkor nem tehetnek mást, mint lelkiéletükön túl olyasmihez fordulnak, ahol a lélek bensőjében még érzik, hogy ez a lélek kapcsolatba lép valami mással, mint önmaga. Vagyis: nincs más lehetőség, mint elsősorban az észlelés, hogy képzetek összeállításából átmentet találjunk egy ítélethez.

Ha egy képzet-összeállításhoz hozzájön az, amit észlelésnek nevezhetünk, akkor főleg csak az a lehetőség adott számunkra, hogy ennek az elrendezésnek az értelmében egy ítéletalkotásról beszélhetünk. Ezzel azonban megmutattuk, hogy mindarról, amit képzelünk, először is nem tudunk mást mondani, minthogy éppen lelkünkben él, és valami másra van szükségünk ahhoz, mint ami lelkünkben él, ha a képzettől el akarunk jutni a megítéléshez.

A kedélyhullámzások esetében még sokkal könnyebben meggyőződhet valaki arról, hogy ezek csak a lélekben élnek, mivel a kedélyhullámzások a legkülönbözőbb embereknél sem hordoznak olyan individuális jelleget, mint akkor, ha másban élnének, mint a lélekben. Nem szükséges tehát sok szót vesztegetnünk arra a tényre, hogy a kedélyhullámzások elsősorban a lélekben élnek.

Nos, tegyük fel a kérdést: van-e valamely lehetősége annak, hogy a képzeteket és az indulatokat, kedélyhullámzásokat a lélek puszta létének tulajdonítsuk, bár tudjuk, hogy belőlük egyelőre nem juthatunk ítélethez, mivel ezek a lélek belső folyamatai? Ha nem az észlelés által történik érintkezés a külvilággal, ha nem jogosan beszélhetünk észlelésekről, akkor meg kell kérdeznünk: jogos-e akkor úgy beszélni képzeteinkről és indulatainkról, mintha csak a lélekben élnének? A képzeti életre vonatkozóan elsősorban arra utalhatnánk, hogy az ember, ha képzeteiben él, semmiképpen sem érzi úgy, hogy lelkében teljesen uralkodna e képzetek fölött, mintha ezekben a képzetekben nem élne semmiféle kényszerítő erő, vagy hasonló. Ha egyenesen megállapítjuk azt, amit tegnapelőtt, a második előadáson megismertünk: hogy a tévedés szellemi, érzékfeletti dolog, és megjelenhet képzeteink területén, képzeteink pedig legyőzhetik a tévedést – különben sohasem lenne lehetséges, hogy kikerüljünk a tévedésből –, akkor úgyszólván el kell ismernünk, hogy lelkünk egyfajta küzdőtér a tévedés és valami más között. De a tévedés szellemi dolog. Tehát kell valamivel rendelkeznünk, ami szemben áll a tévedéssel, ami boldogulhat a tévedéssel, különben valamely tévedésből sohasem kerülhetnénk ki. Van egyfajta lehetőség a tévedés legyőzésére. Mindenki tudja, hogy a képzeti életen belül van lehetőség a tévedés legyőzésére. Mivel a tévedés szellemi jellegű, így az érzékelhető világból vett puszta észlelésekkel sohasem tudjuk legyőzni. Már az antropozófiáról tartott előadások alkalmával felhívtam a figyelmet arra, hogy az érzékek alapjában véve nem tévednek. Goethe egykor különös erővel hangsúlyozta ezt. Az érzékek nem tudnak csalni. Tévedni csak az tud, ami a lélekben történik. Ezért azonban – ezt egy kevés utánagondolás megmutatja – a tévedést is csak a lélekben, mégpedig elsősorban a képzetalkotással lehet legyőzni. Tehát a képzetalkotás által tudunk túllépni a tévedésen. Tegnap viszont láttuk, hogy a tévedés bizonyos módon valamiféle elkorcsosult faja valami másnak, amit éppen egy bennünk lévő olyan elemként említettünk, ami lelkiéletünk magasabb régióiba emel bennünket. Hiszen a tévedés lényege az, hogy nem egyezik az észleleti világgal. S azt mondtuk: felfelé, a szellemi világba vezető utakon, amelyeket követnünk kell – a meditációkban, koncentrációkban és így tovább – olyan képzeteknek kell átadni magunkat, amelyek nem egyeznek a külső észlelettel. Említettük magát a rózsakeresztet, egy olyan képzet példájaként, amely a külső észlelettel nem egyezik, tehát hasonló a tévedéshez, nincs összhangban a külső észlelettel. De azt is mondtuk, hogy ha a szellemi élet ösvényén élnénk vele, akkor rombolóan kellene hatnia ránk, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy rombolóan hat.

Nos, hogyan jutunk olyan képzetekhez, amelyek ugyan a tévedéssel közösek abban, hogy nincsenek összhangban a külső, észleleti világgal, de másrészt mégis egészséges, helyes módon magasabb lelkierőket ébresztenek bennünk? Más szavakkal, hogyan jutunk egy pusztán hamis képzetből egy olyan jelképes képzethez, amelyet már gyakran leírtunk, és amelyek közül az egyik legkiemelkedőbb a rózsakereszt? Úgy jutunk ehhez, ha nem engedjük, hogy az ilyen képzetek összeállításakor a külső, érzékelhető világ vezessen bennünket, de azt sem hagyjuk, hogy olyan erők vezessenek, amelyek tévedésbe visznek minket. Mindkettőtől el kell tekintenünk, a külső, érzékelhető világ, és az olyan világ irányításától, amely tévedéshez vezet. Olyan erőkhöz kell fordulnunk lelkünkben, amelyeket először is fel kell ébresztenünk. Tegnapelőtt úgy jellemeztük ezeket, mint a moralitás és a szépség talajából keletkező belső lelki rezdüléseket. Bizonyos fokig szakítanunk kell hajlamainkkal és szenvedélyeinkkel, amelyeket mégiscsak a külső világ vésett belénk. Dolgoznunk kell önmagunkon, hogy próbaképp éppenséggel olyan erőket hívjunk elő lelkünkből, amelyekkel egyelőre egyáltalán nem rendelkezünk. S ha olyan erőket ébresztünk fel lelkünkben, amelyekkel egyelőre egyáltalán nem rendelkezünk, akkor eljutunk olyan jelképes képzetek megformálásához, amelyek bizonyos értelemben mégis objektíve érvényesek, ha nem is az érzékelhető világra vonatkozóan. Ahogyan gyakran kifejtettük, akkor majd egyszer kialakítjuk az ember képzetét, amint előttünk áll a jelenben, olyan lényként, amelyre ő bizonyos értelemben egyáltalán nem mondhat igent, amellyel ő maga nem tud egyetérteni, s amelyről ennek az embernek magának azt kell mondania: úgy, ahogy van, le kell győzni! – S ekkor melléhelyezzük a másik képzetet, amely már azért sem eshet az észlelés területére, mert nem a jelenre vagy a múltra vonatkozik, hanem az ember jövőjére, azt a másik képzetet, amely azt mondja nekünk: az ember érzi magában, hogy önmaga magasabb rendű természetére kell törekednie, olyan természetre, amely teljes mértékben uralkodóvá teszi őt mindazok fölött, amelyeket jelenlegi megjelenésében nem ismer el. S az ilyen belső lelki rezdülésekből olyan képzeteket fűzünk össze, amelyek különben nem esnének az észleleti világ irányítása alá, összefűzzük az Elküldő felé törekvés szimbólumát, a fekete keresztet, és az élet szimbólumát, a vörös rózsákat, amelyeknek ebből kell kisarjadniuk. A rózsakeresztet belső meditációban olyan képzetként állítjuk lelkünk elé, amelyet nem nevezhetünk valóságosnak, de mégsem tudjuk ugyanúgy összeállítani, ahogyan egy egyszerű tévedés létrejön, hanem lelkünk legnemesebb rezdüléseiből hívtuk életre.

Tehát egy olyan képzetet hívtunk életre lelkünk legnemesebb rezdüléseiből, amely nem felel meg semmiféle külső észleletnek.

Ha most alkalmazzuk ezt a képzetet, vagyis ha erősebben elmélyítjük magunkban, engedjük lelkünkre hatni, akkor megmutatkozik, hogy lelkünk egészséges módon fog továbbfejlődni, nagyobb magasságokba jut, mint korábban. Ekkor azt tapasztaljuk, hogy ez a lélek fejleszthető. Van tehát egy képzetünk, amely a külső, érzékelhető világ előtt valóban egybevág a tévedéssel, amennyiben ebből a külső, érzékelhető világból semmit sem képez le, megvalósít valamit, ami a helyes útra vezet, oda, ami önmagában igazságként mutatkozik meg.

Nos, tegyük fel a kérdést: tudjuk-e előnyben részesíteni mindazt, ami kívülről, elsősorban a külső észlelésből hatol el hozzánk, egy olyan képzettel szemben, amelynek éppenséggel semmi köze sincs a külső észlelethez, tudjuk-e előnyben részesíteni, valamiféle erőt gyakorolni rá, olyan erőt gyakorolni, amely ebből eredően valami egészen mást tesz a lelkünkben, mint a tévedés? Erre azt kell mondanunk: bennünk az, ami ebből a szimbolikus képzetből eredően valami egészen más hatást gyakorolt ránk, mint ami különben a tévedésből származhatna, pontosan szembehelyezkedik azzal, ami a tévedésben fejti ki erejét, ami a tévedésben hat. S ha tegnapelőtt azt mondhattuk: a tévedésben a luciferi erőket figyeljük meg – így most azt mondhatjuk: a szimbolikus képzet átalakításában, amely saját lelkünkben történik, abban, hogy a szimbolikus képzetet egészséges módon a lélek magasabb szemléletéhez vezetjük, megmutatkozik számunkra, hogy amit itt lelkünk nemes rezdüléseinek érzünk, abban a luciferi elem ellentétével, tehát a szellemi-isteni elemmel van dolgunk. – S minél mélyebben mennek bele önök ebbe az összefüggésbe, annál inkább megmutatkozik az, hogy egy jelképes képzet átalakításának ezzel a belső tapasztalásával az érzékfelettiség belső hatása közvetlenül észlelhetővé és érezhetővé válik. Ha ez azonban úgy mutatkozik meg, hogy az érzékfelettiség valamit tesz, valamit véghezvisz bennünk, valami erőt fejt ki, akkor abból, ami eddig csupán képzet volt lelkünkben, ami lelkünkben élt, valami egészen mást hozhatunk létre, olyasmit, amit most egyfajta megállapításnak kell neveznünk, olyasminek, ami elsősorban nem magából a lélekből jöhet. Éppen úgy, ahogyan a megállapítás az észlelés által, a megítélésben jöhet létre, ugyanúgy az egész, most jellemzett folyamat révén a belső képzet önmagától teheti meg azt, amit itt leírtunk. Ahogyan a képzet a megítéléshez vezet, ha az észlelés által érintkezésbe kerül a mindennapi világgal, ugyanúgy a képzet belső élete, amely nem irány nélküli, hanem úgy engedi irányítani magát, ahogyan leírtuk, e puszta képzeten túl odavezet, hogy a képzet valami mássá válik, ha most nem is ítéletté, de mégis olyasmivé, ami tartalmas, a lélekből kifelé mutató képzetté teszi. Ez az, amit ekkor a szó igazi értelmében imaginációnak nevezhetünk.

Így azt mondhatjuk: a képzet egyrészt az ítéletre utal, miközben érintkezésbe kerül a külvilággal, másrészt, miközben véghezviszi a leírt folyamatot, arra, amit most a szó igazi értelmében imaginációnak nevezünk. Egy észlelet épp oly kevéssé csupán képzet, mint ahogyan az imagináció sem képzet. A képzeti élet az észlelet által érintkezik egy, számára egyelőre még meg nem határozott külvilággal; a leírt folyamat révén a képzetalkotás beleéli magát abba, amit imaginatív világnak nevezhetünk. S ahogyan a képzeteknek attól a puszta összeállításától, hogy „egy zöld fa”, ténylegesen egy bizonyos átmenet vezet addig az ítéletig, hogy „ez egy zöld fa”, éppen úgy fennáll egy ilyen átmenet a puszta képzeti élettől ahhoz, ami az imaginációban valóra váltott – mégpedig nem valamely külső, térbeli külső világ által valóra váltott – képzet. Így egy olyan folyamattal van dolgunk, amelyet az imaginatív életben számunkra a képzetek váltanak valóra.

Az imagináció és a képzetalkotás között még valami rejlik. Az imagináció ténylegesen olyan, hogy abban a pillanatban, amikor bekövetkezik, már teljesen reálisnak mutatkozik meg. Ha lelkünk valóban eljut imaginációihoz, akkor képzeti életében valami egészen hasonlót érez, mint észleleti életében. Az utóbbiban éppen azt érzi, hogy a testiség külső világával érintkezik, az imaginációban közvetlen érintkezést érez a számára egyelőre külső világgal is, de a szellem külső világával. Ez a szellem, ahogyan beleéli magát a képzetekbe, ha ezek valóban imaginációhoz közelednek, ugyanúgy kényszerítő erejű, ahogyan a külvilág is kényszerítő erejű. Ha a külvilággal érintkezünk, nemigen tudunk egy fát aranynak képzelni, hanem ahogyan itt a külvilág kényszerít bennünket, hogy egy bizonyos módon elképzeljük, s ez a kényszer nem egyéb, mint a külvilággal való érintkezés, ugyanúgy érezzük a szellemtől kiinduló kényszert is, ha a képzetalkotás az imaginációig emelkedik. Ha azonban a képzetek az imaginációig emelkednek, akkor egyúttal tudjuk, hogy ez a képzeti élet független mindazoktól a módoktól, amelyek különben a képzetek tartalmát adják. A képzetek a mindennapi életben úgy telnek meg tartalommal, hogy szemünk, fülünk és így tovább, észlelnek, és ezekből az észleletekből táplálkozik a képzeti élet, úgy, hogy észleleteink tartalmával telik meg. Az imaginációban engedjük, hogy a képzetek a szellem oldaláról töltődjenek fel. Ebben semminek sem szabad közreműködnie, ami lelki tartalmunkat a testi szervek útján alakíthatja ki, ami a szem vagy a fül által jut el hozzánk. Itt közvetlen tudatunk van arról, hogy szabadok vagyunk mindattól, ami saját testiségünkhöz tartozik. Közvetlenül szabadok vagyunk mindezektől, olyan szabadok, hogy ha elfogulatlanul szemléljük a dolgokat, csak azt mondhatjuk, hogy olyan szabadok vagyunk a külső test minden folyamatától, mint az alvásban. Ezért az imagináló embernél szervezete egészére vonatkozóan minden olyan, mint az álomban, csak az álom öntudatvesztése helyére az imaginatív tudat lép, így az, ami különben teljesen üresnek bizonyul, tehát ami el van választva a testtől, megtelik azzal, amit imaginatív képzeteknek nevezhetünk. Tehát egy alvó és egy imagináló ember közötti másik különbség nem egyéb, mint az, hogy ami az alvásban a fizikai testen kívül van, a szokásos módon alvó ember esetén bizonyos vonatkozásban mentes a képzetektől, míg az imagináló embernél imaginatív képzetekkel van tele.

Nos, azonban egy köztes állapot is felléphet. Ez jóllehet akkor adódhat, ha az embert az alvásban töltenék el az imaginatív képzetek, de nem lenne elég ereje ahhoz, hogy ezeket a képzeteket felhozza a tudatába. Ez is bekövetkezhet, mivel lehetséges állapot. Hogy ez lehetséges, azt már a mindennapi életből is megtapasztalhatják. Csak arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy a mindennapi életben egy egész sor olyan dolgot észlelnek, amelyeket nem hoznak fel a tudatukba, például ha mennek az utcán: ekkor egy egész világot észlelnek, de nem minden kerül a tudatukba. Ha például figyelemreméltó dolgokat álmodnak, gyakran meggyőződhetnek arról, hogy már észlelték ezeket a dolgokat, de nem kerültek a tudatukba.

Vannak olyan álmok, amelyek ebben a vonatkozásban egészen figyelemreméltóak. Például tegyük fel, hogy azt álmodják, hogy valaki egy hölgy mellett áll, és valamit mond neki. Nos, az álom megmarad a tudatukban. Önök emlékeznek az álomra, de ha utána gondolnak, be kell vallaniuk maguknak, hogy ez a helyzet ténylegesen létezett, de semmit sem tudtak volna róla, ha ezt nem álmodták volna. Előttük állt ugyanaz a hölgy, ugyanaz a férfi, csak nem figyelték meg; csak amikor minden más benyomástól megszabadultak, és álmodtak, akkor került ez a különben teljesen észrevétlen kép a tudatukba. Hasonló dolog gyakran előfordul. Ilyen módon teljesen véghezvitt észleletek érintetlenül hagyhatják a tudatot. De így az olyan imaginációk sem érinthetik a lelket, amelyek benne élnek, nem jelenhetnek meg közvetlenül a lélekben lévő imaginációként. Ekkor az imént említett észleletekhez hasonlóan kerülnek a tudatba. Ugyanis az olyan észleletek, amelyeket véghezvittünk, és észrevétlenül bejutottak a tudatunkba, némelykor abban a féltudatos állapotban jutnak el az emberhez, ami az álomtudat. Éppen így, olyan imaginációk, amelyekhez az embernek még nincs elég ereje, hogy tudatossá tegye, bevilágítanak az éber, mindennapi tudatba, és ott hasonló módon, átalakulva hatnak, mint az álom, fluktuálva és belefolyva olyan észleletekbe, amelyek különben világosan állnak előttünk. Az történik, hogy az ilyen imaginációk valóban belépnek a különben mindennapi tudatba, de ekkor egyfajta változást élnek át, ha kiéli magát az emberi tudatban az, amit valóban a világot megalapozó fantáziának nevezünk, ami minden művészi alkotás igazi alapja, minden olyan alkotásé, amely mindenképpen összefügg az emberi produktivitással.

Mivel ez így van, ezért például Goethe, aki a művészi folyamatot jól ismerte, oly gyakran hangsúlyozta, hogy a fantázia egyáltalán nem olyasmi, ami tetszés szerint összeválogatja a világjelenségeket, hanem ez a valóság törvényeinek van alávetve. De a valóság törvényei olyanok, hogy teljes mértékben az imagináció világából kiindulva működnek. Csak mivel belehatnak a mindennapi életbe, módosulnak, és összeszövődnek azzal, ami a tudatban van mindennapi életben, szabadon tagolják a szokásos észleleti világot, úgy, hogy az igazi fantáziában valóban olyasmivel van dolgunk, ami közbülső helyet foglal el a puszta képzet és az imagináció között. Ha a fantáziát nem úgy fogjuk fel, hogy az az ember számára mégiscsak annak számít, amiről gyakran mondják: a fantázia olyasmi, ami nem igaz –, hanem ha valóban megértik, akkor közvetlen bizonyíték rejlik benne ahhoz, hogy a képzetek továbbmennek olyan irányba, ahol kiáradhatnak az érzékfelettiség területére, az imaginatív világba.

Itt egy olyan ponton állunk, ahol abban a helyzetben vagyunk, hogy észlelhetjük, ahogyan a szellemi világ közvetlenül beleáramlik mindennapi világunkba.

Azonban vizsgáljuk meg egyszer a dolog másik oldalát, a kedélyhullámzások oldalát. Már elmondtuk, hogy az a lélekbúvár, akit itt tekintetbe veszünk, a lelken belül marad, és ezért minden akarati impulzus esetében csak annyiban követi a dolgot, hogy a lelken belül maradva, a kedélyhullámzásoknál, indulatoknál megáll. Ha az ember megvalósít valamit, akkor egy ilyen megvalósításban természetesen valamiféle vágy, szenvedély, vagy hajlam rejlik, tehát az, amit ha a lelken belül vizsgáljuk, egyfajta kedélyhullámzásnak számít. De csupán a kedélyhullámzás által még nem történik semmi.

Ameddig a lelken belül maradunk, nem is szükséges, hogy valami történjék. Valamely indulatot, kedélyhullámzást rendkívül intenzíven véghezvihetünk: ezáltal még nem érjük el azt, amit az akarat révén mégis el kell érnünk, vagyis hogy olyasmi történik, ami immár független a lélektől. Végül is mindaz, ami a lelken belül marad, semmiképp sem az akarat igazi kifejezése. Ha a lélek sohasem jutna túl önmagán, ha csak vágyakban és így tovább, ilyen vagy amolyan kedélyhullámzásban élné ki magát, az egyik oldalon az utálatig, a másik oldalon a legmélyebb tiszteletig menően, akkor ezáltal semmi sem történne, ami független lenne a lélektől. Tehát azt kell mondanunk: miközben az akaratot tényként kell elismernünk, a kedélyhullámzások egész területe is a lelken túlra utal bennünket. De a kedélyhullámzásoknak ez a szférája egészen sajátos módon irányít bennünket a lelken túlra. Elsősorban hova utal ez bennünket? Ha valamiféle akarat legegyszerűbb kifejezése történik, ha például felemeljük a kezünket, vagy megyünk, vagy valamely eszközzel az asztalra csapunk, tehát olyasmit teszünk, aminek az akarattal van dolga, akkor láthatjuk, hogy valójában az történik, amit indulataink átalakulásának nevezhetünk – tehát a belső impulzustól a cselekvésig – azzá, ami már valóban nincs a lelkünkön belül, de mégis bizonyos módon bennünk van. Végül is az, ami itt egy valódi akarati impulzus által történik, miközben saját testünket tevékeny állapotba hozzuk, és ami által majd ennek a tevékeny állapotba hozásnak a folytatásaként megtörténik a külső cselekvés, az egyáltalán nem azon belül van, ami a lélekben merül ki. Végtére lehetetlen az, hogy az ember figyelemmel kísérje mindazokat a cselekvéseket, amelyeknek attól az elhatározástól, hogy felemelje a kezét, a kéz valóságos felemeléséig le kell folyniuk. Az embert itt kedélyhullámzásainak egy másik oldalán bevezetik egy külső dologba, de egy olyan külső dologba, amely most egészen más módon külső, ugyanis ez a rajtunk lévő külső: a saját testiségünk. Saját testiségünkben lefelé megyünk a lélektől, de először is nem tudjuk, hogyan tesszük ezt a külső életben. Gondolják el egyszer, miféle erőfeszítéseket kellene tenniük, ha kezük mozgatása helyett egy készüléket kellene konstruálniuk, amelyet miközben kívülről, rugókkal és hasonlókkal mozgatnának, ugyanazt a hatást idézné elő, mint amikor azt mondanák: fel akarom emelni a krétát – tehát mintha egyszerűen azt mondanák: fel akarom emelni a krétát – majd ehhez felemelnék a kezüket. Gondolják csak el, hogy mindazt, ami a kréta felemelésének képzete és a kréta valóságos felemelése között történik, úgy kellene megvalósítaniuk, hogy ténylegesen egy eszköz révén ültessék át a valóságba! Ezt nem tudjuk elgondolni, annál az egyszerű oknál fogva, mivel az ember egyáltalán nem képes erre. Ilyen készülék nincs is. Az emberen mégis létezik. Történik valami olyasmi a világon, ami egész nyilvánvalóan nincs a tudatunkban; mivel ha ez benne volna mindennapi tudatunkban, akkor könnyen előállíthatnánk ezt a készüléket. Ismernénk mindent, ami e képzet között: fel akarom emelni a krétát – és maga a kréta felemelése között történik, így az ember elő tudná állítani ehhez a megfelelően konstruált készüléket. Tehát itt valami elmosódik, amit testiségünkhöz kell számítanunk, de az ember számára teljes mértékben ismeretlen.

Meg kell kérdeznünk tehát: minek kellene történnie akkor, ha a tudatnak kellene behatolnia abba, amit a kézmozdulatban, vagy valamely más, az akaratot kísérő testmozgásban végrehajtunk? Ekkor még egy ilyen, rajtunk kívüli realitásnak sem kellene megállnia tudatunk előtt, hanem fel kellene emelkednie a tudatunkba. Egy ugyanolyan történésnek, folyamatnak, mint ami saját testiségünkön végbemegy, és nem hatol fel a tudatunkba, úgy kellene előttünk állnia, hogy éppen úgy külső dolog lenne, éppen úgy, de ismét intenzíven össze lenne kapcsolva velünk, mint a kézmozdulatunk a tudatunk számára. Így olyasmivel lenne dolgunk, ami intenzíven hozzánk tartozna, és mégis mintegy kívülről törne ránk, tehát valami, amit lelkünkben élnénk át, és lelkünk mégis úgy élné át, mint egy külső dolgot. Tehát egy olyan művészien megszerkesztett tárgyunknak kellene lennie, mint a kréta felemeléséhez való készülék, és ennek, mint ami szilárd külső törvényeken alapul, éppen úgy tudatunkban kellene lennie. Valami olyasminek kellene tudatunkba jutnia, ami törvényszerűen e tudaton belül működne, úgy, hogy most nem úgy gondolkodnánk, hogy azt mondjuk: az egyik oldalon itt él bennünk ez a gondolat: fel akarom emelni a krétát – majd, ettől szigorúan elválasztva valami, amelyről nem tudok semmit, vagyis az a folyamat, amelyet legfeljebb külső észleletként szemlélhetek. Ezzel szemben a két dolognak egybe kellene esnie, egy és ugyanannak kellene lennie. A történésnek a lelki tudatossággal közvetlen összeköttetésben kellene lennie, hogy ez ugyanabba a szférába kerüljön, mintegy beleessen, mintha a kézmozdulat minden részlete nem a tudaton kívül, hanem a tudaton belül menne végbe. Ez azonban az a folyamat, amely az intuíciónál történik (az előző ábrára felírja az „intuíció” szót).

Ezért azt mondhatjuk: ha saját tudatunkkal nem csupán tudásként, hanem történésként, világtörténésként tudunk megragadni valamit, ami teljesen tudatunkon belül éli ki magát, akkor az intuícióval van dolgunk, mégpedig azzal a magasabb értelemben vett intuícióval, ahogy azt „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben értem, így tehát az intuíción belül a működő akarattal van dolgunk. Míg tehát Brentano, ez az éles eszű pszichológus, a szokásos lelki jelenségek esetében csak a kedélyhullámzásokat találja, és az akaratot egyáltalán nem találja a lélekben, mivel az ott nincs jelen – végül is az akarat kiesik a szokásos tudatból –, csak magában a magasabb régiókba emelkedő tudatban talál valamit, ami egy történéshez hasonló. Ez az, amikor a kozmosz belejátszik a tudatba. Ez az intuíció.

Itt ismét van egyfajta átmenet, csak ezt nem olyan könnyű észrevenni, mint a képzetalkotástól a fantázián keresztül az imaginációhoz vezető átmenetet. Ez az átmenet akkor jelenik meg, ha az ember megtanul, úgy figyelni magára, hogy nemcsak olyan helyzetbe jut, hogy akarjon valamit és ezt cselekvéssel zárja le – míg a gondolat és a cselekvés úgyszólván tátongó távolságra van egymástól –, hanem amikor ő maga odajut, hogy a kedélyhullámzásai túlterjednek cselekvéseinek minőségén. Ez sok esetben igen kellemetlen is, de az életben mégis előfordul, hogy az ember saját cselekvése közben egyfajta tetszést, vagy utálatot érezhet. Nem hiszem, hogy az élet elfogulatlan megfigyelője tagadhatná, hogy az ember a kedélyhullámzásokat kitágíthatja addig, hogy saját állapotának tulajdonságait engedje cselekvéseibe beáramlani, úgy, hogy indulataiban, kedélyhullámzásaiban benne van az is, amit egy cselekvéssel szembeni szimpátiának, vagy antipátiának nevezhetünk. Saját cselekvéseinek ez az átélése azonban a kedélyhullámzásokban növekedhet. S ha ez növekszik, ha úgy jelenik meg, ahogyan lényegében meg kell jelennie, akkor a kedélyhullámzások és az intuíció közötti átmenetből adódik az, amit az emberi lelkiismeretnek, tehát a lelkiismeret rezdüléseinek nevezhetünk. (az előző ábrához felírja „a lelkiismeret rezdülései” szavakat).

Ha a helye után kutatunk, a lelkiismeret olyasmi, ami ebben az átmenetben található. Ezért mondhatjuk: lelkünk két irányba nyitott, az imagináció oldala, és az intuíció oldala felé, és le van zárva afelé, ahol az észlelés és a külső testiség révén mintegy nekiütközünk. A lélek kiteljesedik, ha az imagináció birodalmába juttatja magát, és akkor is kiteljesedik, mégpedig egy történéssel, ha átadja magát az intuíció birodalmának.

Mivel az intuíciónak és az imaginációnak mégiscsak egy bizonyos lélekben kell élniük, hogyan lehet az, hogy ebben az egy lélekben valamiféle közvetítés, összeköttetés jön létre az imagináció és az intuíció között? Az imaginációban elsősorban egy képpel, egy valóra vált képpel rendelkezünk a szellemi világról. Az intuícióban egy történéssel van dolgunk, amely a szellemi világból tör ránk. Ha a szokásos fizikai világban egy történés kerül elénk, ez olyasmi, ami úgyszólván nem hagy nyugton bennünket. Ha elénk kerül, megpróbáljuk kideríteni, majd keresünk valamit, ami létezőként e történés mögött rejlik. Így van ez azzal a történéssel is, amely a szellemi világban található, és be kell hatolnia tudatunkba. Vizsgáljuk meg még egyszer közelebbről a dolgot, ahogyan valójában van. Először is, hogyan hatol be az intuíció a tudatunkba? Egyelőre a kedélyhullámzások oldalán kellett keresnünk. Itt ugyan benyomult a tudatunkba, lelkünkbe, de a kedélyhullámzások, nem a képzetalkotás részéről. Eleinte így van ez az intuícióval. Ez ugyanis be tud hatolni tudatunkba, lelkünkbe anélkül, hogy lehetőségünk lenne elképzelni. Az imaginációról azt mondtuk, hogy lehet az embernek anélkül, hogy tudatában lenne; ekkor a fantáziában jelenik meg, mivel közvetlenül a képzetalkotásban működik. De az intuíciót a másik oldalra, a kedélyhullámzások oldalára kellett állítanunk. Az intuíció az egész emberi életben általában a kedélyhullámzások területén jelenik meg. Szeretném még egyszer megemlíteni azt a példát, amit már nemrégen említettem, s ez egy ismert álom.

Egy szülőpárnak volt egy fia. A fiú egyszer egészen hirtelen megbetegedett, és minden alkalmazott eszköz ellenére, néhány napon belül meghalt. A szülőket rendkívüli módon érintette fiuk halála, és gondolataikban teljesen a fiúval foglalkoztak, vagyis ebben az esetben emlékezetüket teljesen lefoglalta ez a fiú. Sokat gondoltak rá. Egy napon azonban az történt, hogy a szülők, az apa és az anya, éjjel ugyanazt álmodták. Kölcsönösen ugyanazt mesélték el, aki az álmot magyarázva a leggroteszkebb bukfenceket veti, de a tényt nem tudja letagadni. A szülők álmában ugyanis megjelent a fiuk, és azt követelte tőlük, hogy ellenőriztessék a sírt, mivel őt elevenen temették el. Mindkét szülő megmozgatott minden követ, amit csak el lehet gondolni, hogy utána nyomoztasson, vajon a fiukat elevenen temették-e el, de nem olyan országban éltek, ahol a hatóságok ilyen hosszú idő után megengedték volna, hogy egy sírban utólagos kutatásokat végezzenek.

Csak azért említettem ezt, hogy az intuíció kapcsolatát a kedélyhullámzásokkal alkalmunk legyen levezetni – nos, hogyan tudunk bizonyos mértékig valamiféle magyarázatot adni arra a tényre, amely ebben az álomban előfordul? Nos, ezt már jó előre feltételezhetik: mivel a szülők emlékezetükben folytonosan a fiukkal foglakoztak, aki, miután átment a halál kapuján, a szellemi világban szellemi lényként létezett, ezáltal egyfajta híd jött létre a fiú és a szülők között. A gondolatok odairányítása révén, a fiú maradandó individualitásával bizonyos kapcsolati híd alakul ki. Ha egyszer áthatolunk mindazokon a fátylakon, amelyeknek az elevenek, és a holtak között kell lenniük, akkor a halott megnyilatkozásaiban, amelyeknek létezniük kellett, mivel mindkét szülő ugyanazt álmodta, lehetetlen azt feltételezniük, hogy csak valami szubjektív dolog tárult fel. Vagy pedig ennek úgynevezett véletlennek kellene lennie – de így minden lehetséges dolgot meg tudnánk magyarázni –, ha az történik, hogy mindketten ugyanazt álmodják, ahogy említettem. A valóságban azonban minden éjjel kapcsolat állt fenn a szülők és a fiú között. A fiú mondott is nekik valamit, vagy, jobban mondva, belecsöpögtetett valamit a lelkükbe. De a szülőknek itt egyáltalán nem volt lehetőségük arra, hogy tudatosítsák, amit a fiuk beléjük csepegtetett, így csak az az álomkép tűnt fel, amely olyan képzetalkotást tartalmazott, amihez a valóságos esemény előtt hozzászoktak. Tehát a fiú valójában valami egészen mást akart kinyilvánítani; de a szülőknek olyan képzetet kellett kapniuk, amelyet csak képzeti életük anyagából meríthettek. Ez tűnt fel álomként ebben az eseményben.

Vagy egy másik álom. Egy parasztasszony azt álmodja, hogy a városba megy a templomba. Ennek minden stádiumát megálmodja: ahogyan bemegy a templomba, ahogy a lelkész égnek emelt kezekkel áll ott és rendkívül lelkesen prédikál; az asszony azt álmodja, hogy őt ez nagyon fellelkesíti. Bekövetkezik azonban egy figyelemreméltó változás: a lelkész alakja megváltozik, szárnyai és tollai nőnek, végül a hangja is egészen más lesz; egyre jobban kukorékol, és végül egész alakja egy kukorékoló kakassá változik. Az asszony felébred – és kint valóban kukorékol egy kakas! – Mint ahogy gondolhatják, ez a kakaskukorékolás idézte elő az egész álmot. De azt is el kell ismerniük, hogy ez a kukorékolás a legkülönfélébb módon más álmokat is előidézhetett volna. Egy gazember esetleg azt álmodhatta volna, hogy felriasztotta a kakaskukorékolás, és ekkor talán azt álmodta volna, hogyan nyithatna ki valamit, például egy zárat, amin már régóta töprengett. Ekkor egy másik gazember, aki ravaszabb volt, mint ő, tanácsot adott neki, ami végül átváltozott kakaskukorékolássá. Ebből láthatják, nem szükséges, hogy a valódi élmény előtti képzeti képnek valami köze legyen ahhoz, amit a lélek valóságosan átél. Például mit élt át az említett házaspár? A fiukkal való kapcsolatot, egyfajta megnyilatkozást tőle, ami közvetlenül lelkükre, kedélyállapotukra hatott. S a másik esetben: a parasztasszony igen jámbor nő volt, aki olyan atmoszférában élt, amelyet teljesen áthatott a jámborság. Ezt ő valóban átélte. S amikor kiszakítják az alvásból, még éppen azt érzi, hogy kikerül valamiből; de teljes tudatát igénybe veszi a kakaskukorékolás, ami az élménye előtt történt, miközben az élmény átszíneződik a templomban lévő lelkésszé. Így válik a lelki átélés azzá, amit az ember álmodik.

Ha ekkor valaki bizonyos gyakorlatot szerez abban, hogy az álomtól eljusson az idetartozó valóságig, akkor előáll az is, hogy mielőtt a belső valósághoz közeledik, át kell, hogy hassa az emelkedettség vagy a szomorúság lelkiállapota, röviden, az érzelmek valamely feszültsége vagy feloldása. Amit ott a szellemi világban fog átélni, az arra vonatkozó képzetek általában a semmibe vesznek; az embernek a valóságos történésről egészen más képzeteket kell alkotnia. Vagy más szavakkal: A szellemi történés közelebb áll a kedélyhullámzásokhoz, mint a képzetalkotás, mivel a képzetek nem mind mértékadóak a szellemi-lelki történések szempontjából. Ott van a szellemi világban az a történés, amely az egész éjszakai élet folyamán belenyúlik a kedélyhullámzásokba; de az ember a maga képzetalkotásával nem tud elérni ehhez a történéshez, hogy jellemezhesse ezt az átélését.

Így utalhatunk arra, hogy az intuíció is bizonyos kapcsolatban áll a kedélyhullámzásokkal. Ezért vannak olyan misztikusok, akik, mielőtt a magasabb világokról valamiféle világosan körvonalazott képzeteik lennének, eljutnak a magasabb világok egyfajta, általában tompa átéléséhez, és sokan közülük elégedettek ezzel, még többen még kevésbé. De vannak olyanok, akik valóban olyan lélekkel merülnek be a magasabb világokba, amelyet azután mindnyájan hasonló módon, az általuk átélt lelki odaadás állapotának írnak le, röviden, annak, amit a szellemi világ közvetlen átélése tisztult lelkiállapotának nevezhetünk.

Ha ekkor a lélekbe belejátszó intuíció révén akarnánk továbbmenni, akkor nem juthatnánk igazán tovább, hanem valójában inkább a másik oldalról kellene kiindulnunk. Hogy általában ne dőzsöljünk kedélyhullámzásainkban, hanem eljussunk a szellemi világ konkrét szemléletéhez, már meg kell próbálkoznunk azzal, hogy imaginációkat alakítsunk ki, és ezután e vonatkozásban figyelmünket a szellemi világra fordítsuk. Majd életünkben fokozatosan valamiféle kapcsolat jelenik meg a még nem értett, inkább csak megérzett intuíció és többé-kevésbé az irrealitásban lebegő, csak képekből álló imagináció között. S végül is ezzel a kapcsolattal közelítünk ehhez a gondolathoz: most eljutottunk azokhoz a lényekhez, amelyek megvalósítják a szellemi történéseket. Ezt a közeledést ezekhez a lényekhez inspirációnak nevezzük (az eddigi ábrába beírja az „inspiráció” szót).

Itt tehát bizonyos mértékig azoknak a folyamatoknak a fordítottjával van dolgunk, mint amelyekkel a külső, fizikai világban találkozunk. Ebben a világban úgyszólván olyan gondolataink vannak, amelyeket a magunk számára gondolunk a dolgokról.

Ott a dolgok már adottak számunkra, és ezekről gondolkodunk. Itt van azonban a történés, ez a teljesen meghatározatlan dolog, amely az intuícióban elsősorban a kedélyhullámzás részéről jelenik meg, és az imagináció, mint olyan, a levegőben lóg. Csak amikor a kettő összekerül, amikor az inspiráció által az imagináció belehat az intuícióba, ha más szóval képzetalkotásunkat felvisszük az imaginációig, és ha az imaginációban lényektől származónak érezzük magunkat, akkor e lények természete is történésként áramlik belénk. Az imagináció magával hoz valamit, ami beáramlik az intuícióból, és ebben a történésben egy olyan tartalmat észlelünk, amit a képzet tartalmával lehet összehasonlítani. Ekkor azonban azokat a gondolatokat észleljük, amelyeknek észlelésére előkészültünk az imagináció által abban a történésben, amely az intuícióban adott számunkra.

Ezzel ma felvázoltam önöknek, ahogyan az ember mintegy lelkiéletének másik oldalán felnövekszik a szellemi világba. Mindenképpen előrevetítettem néhány dolgot abból, amit a szellemi kutatásból csak maga a szellemtudomány adhat meg, de ezt előre kellett vetítenem, hogy a holnapi előadáson könnyebben érthessük meg azt, ami a fő témánk lesz: maga a szellemi világ sajátosságának, jellegzetességének felvázolása.

Negyedik előadás

Berlin, 1911. december 16.

Igen jól érthető az, hogy csak egy rövid, sőt bizonyos értelemben hevenyészett vázlatot adhatunk arról, ami pneumatoszófiaként állhat előttünk, mivel közgyűlésünk ideje alatt csak ez a négy előadás áll rendelkezésünkre. Ezért természetes, hogy sokféle dolgot itt csak utalásszerűen fejezhetünk ki, nos, csak úgy fejezhetünk ki utalásszerűen, hogy alapjában véve valójában egyik-másik fejtegetés még további megalapozásra és részletezésre vár. Sőt, egyes dolgoknál nehéz lehet áttekinteni, hogy milyen összefüggés van aközött, amit kifejezünk, és aközött, amit itt pneumatoszófiának nevezünk. Tegnap például megmutattuk, hogy pusztán a lelkiség területéről, az egyik oldalon a képzeti életből, a másikon a kedélyhullámzások életéből hogyan jutunk ki olyan területekre, amelyeket természetük szerint az érzékfeletti világokhoz kell számítanunk. Már abból az egyszerű tényből is felismertük, hogy ezeket a területeket az érzékfeletti világokhoz kell számítanunk, hogy éppen ezekkel a dolgokkal szemben a lelkiség területe egy bizonyos határon megszűnik, és maguk az éles elméjű lélekbúvárok, miközben megtárgyalják és felosztják a lelkiség területét, megállnak e dolgok előtt. Mindezek a dolgok, ahogy imaginációként, intuícióként és inspirációként előttünk állnak, a teozófus számára más szempontokból ismertek. El kell gondolnunk tehát, hogy belátható ennek az ismert dolognak a jogossága, amely egészen más szempontokból jelenhet meg számunkra, úgy, ahogyan esetleg „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben megadtam, ha egyre tovább és tovább megyünk, hogy feltárjuk mindazokat a fonalakat, amelyek a mindennapok szokásos lelkiéletéből, a képzeti élettől, a kedélyélettől és a megítéléstől az imaginációhoz, intuícióhoz és inspirációhoz vezetnek.

Nos, természetes, hogy az ember elsősorban erre a lelkiségre fordítja figyelmét – hogy ebből eljusson a szellemiséghez –, amely saját lelkében és szellemében adott számára, ami tehát azt jelenti, hogy eleinte arra törekszik, hogy saját szellemiségét-lelkiségét megtanulja megismerni. Ezeknek az előadásoknak a folyamán utalhattunk arra, hogy a XIX. századig, sőt egészen a mi korunkig, a nyugati fejlődésben az emberiségnek nehézségei voltak egy számunkra alapvetőnek tűnő tény elismerésében: hogy az ember szelleme ismételt földi életeken megy keresztül. A második előadás végén Frohschammer személyében egyenesen egy olyan egyéniséget említettünk, aki átélte ezeket a nehézségeket, s aki elsőrangú tudományos tisztességből kiindulva, Aquinói Szent Tamás filozófiájáról szóló művében ezt mondja: hogyan van az, ha az embernek maradandó részével, szellemiségével valójában csak újra és újra meg kellett merülnie valamiféle testiségbe, egyfajta tisztítótűzbe, börtönbe, fogházba? Csak úgy kell-e tekintenie az embernek azt – mondja Frohschammer –, ami összefügg a szerelem, a nemek közötti ellentét kapcsolatával, mint előkészületet arra, hogy az ember lelkét bebörtönözzék a születés és a halál közötti időre? – Nos, az ismételt földi életek tanával kapcsolatos, ilyen őszinte kifogással szemben szükséges-e megkérdeznünk magunktól, vajon itt a Frohschammer által érvényesített álláspont éppen csak egy bizonyos álláspont-e, és nem lehetséges-e még másik vélemény is? Azt el kell ismernünk, hogy Frohschammer őszinte lelkesedése minden iránt, ami szép és nagyszerű ezen a világon, szemben áll azzal, amit említ. Végül is éppen a nyugati szellemi életből kiindulva lelkesedik a külső világért, a külső világ minden szépségéért és nagyságáért. Úgy tűnik számára, mintha az ismételt földi életek tanítása arra törekedne, hogy azt állítsa: itt egy örök szellemiséget feltételeznek, az emberi individualitás, az emberi szellem örök elemét, amely elég jó és boldog lehetne a szellemi világban, és amelyet bekényszerítenek, bebörtönöznek egy olyan világba, amely egyáltalán nem mérhető az emberi szellem magasságához, fenségességéhez. – Ha ezt állítanák, akkor olyasvalaki, aki jogosan lelkesedik az isteni természet szépségéért és nagyságáért, és az emberi természetben lévő felemelő szenvedélyek és törekvések iránt, természetesen fellázadna az ellen, ami ellen Frohschammer is fellázad: hogy az emberi lélek mindannyiszor egy újabb börtönbe lép, ha ismét inkarnálódnia kell. De valóban ez az egyetlen elgondolható álláspont? El kell ismernünk, hogy az ismételt földi életekről szóló tanítás képviselői között ma is vannak olyanok, akik ilyesmit mondanak, amit most említettünk: hogy az ember szelleme valamiféle fennkölt magasságból száll alá, hogy egyfajta testi börtönbe jusson. De itt nem arról van szó, amit a szellemtudomány a szellemi kutatásból kiindulva ki tud deríteni, hanem az ismételt földi életekről szóló bizonytalan, ködös ideákról. Meg kell kérdeznünk: nem lehetne-e talán elismerni, hogy tulajdonképp az, ahová az ember születik, ha a születés és a halál között életet nyer, valami csodaszép, nagyszerű dolog? Nem lehetne-e elismerni, hogy az ember, ahogyan fizikai alakjában elénk kerül, bibliai értelemben valóban az Istenség egyfajta képmása? S ekkor ez elegendő lenne ahhoz, hogy lelkesedjünk érte. Ekkor azt is el kellene ismernünk, hogy az embert valójában nem vetik semmiféle börtönbe, hanem egy csodaszép színtérre, lakóhelyre kerül, ha inkarnálódik. Végül is valóban a háztól és annak nagyságától és szépségétől függ az, hogy az ember hozzá tartozónak és valóban benne érzi magát, vagy talán inkább attól, hogy tulajdonságai, állapota révén „be van börtönözve benne”? Egyáltalán a háztól függ-e az, amit az ember érezhet benne, vagy ez a ház talán éppen ezért olyan börtönszerű az ember számára, mivel szépsége és nagysága ellenére nem tud mit kezdeni vele, és le van láncolva benne? Hogy a ház szép, amelyben lakunk, és legfeljebb az a rossz, hogy földi életünk alatt éppen ebbe vagyunk bebörtönözve, azt egyenesen szellemtudományos vizsgálódásunk mutathatja meg, amely az imagináció, az intuíció és az inspiráció révén felemelkedik az ember különböző földi életeken keresztül végbemenő megismeréséhez.

Ha az ember a tegnap említett módon képzeti életéből mintegy visszafelé, az imaginatív világba jut, az első, amit átél, a képek világa. Hiszen a képeknek ebbe a világába mindenkor a legkülönfélébb emberek kerültek be. Ha az ember gondosan végzett koncentrációk, meditációk és egyebek, vagy a lélek sajátos képessége alapján képes feltárni ezt az imaginatív világot, felfogja tisztán megjelenése szerint, akkor ez elsősorban a még külső érzékelhető világnak mintegy a maradékát, maradványát mutatja meg úgy, hogy az ember ebben az imaginatív világban mindenfélét lát. Házakat, állatokat, embereket, ilyen vagy amolyan, valóban képszerűen lejátszódó eseményt, jeleneteket és lényeket egészen eleven képi világban. Másrészt ez az imaginatív világ már bizonyos értelemben az érzékfelettihez tartozónak jellemezhető, azáltal, hogy az embernek mégsem tisztán az akaratától függ a szimbólumok és képek meghatározása, hogy belső törvényszerűségeknek van alávetve, ha ezt vagy amazt kifejezte, igen, hogy egészen meghatározott kapcsolatok egészen meghatározott szimbólumokban és képekben fejeződnek ki. Így az ember eléggé bizonyos lehet abban, ha erről az imaginatív világról van szó, hogy minden körülmények között lelki fejlődésének, egy bizonyos képességének egy meghatározott fokán az érzékfeletti világ egy meghatározott régiójában él, képszerű (imaginatív) módon úgy jellemezhető, hogy például egy kelyhet nyújtanak neki, vagy egy folyó viszi őt, vagy megkeresztelik, és így tovább. Az is előfordulhat, hogy az ember ebben az imaginatív világban átéli – s ez kellemetlen élmény –, hogy különféle tulajdonságai, törekvései szimbolikusan, mindenféle állat képében kerülnek eléje, vagy nagy, szörnyű állatok, vagy kicsi, nyüzsgő, csúszó-mászó állatok képében. Természetesen lehetetlen, hogy csak megközelítőleg is vázoljuk az imaginatív világnak ezt az első fokát, amelyet itt az ember el tud érni, mivel itt egy olyan világgal van dolgunk, amely sokkal gazdagabb, mint érzékelhető világunk.

Egészében véve azt kell mondanunk, hogy ez a világ – még akkor is, ha eléggé kellemetlen is az embernek, eléggé szörnyűnek is mutatkozik, és azt kell mondania, hogy ezek a kellemetlen és visszataszító szimbólumok az ő tulajdonságai – a legtöbb esetben mégis olyasvalami, ami eléggé kellemes számára, ha előtte áll. Végül is általános jelenség, hogy az emberek, ha átélik ezt, eltekintenek az átéltek minőségétől, és valóban örülnek, ha egyszer egyáltalán a szellemi világban vannak. Ez teljesen érthető. Mivel a szellemi világ, amelybe ily módon belép az ember, még ha eléggé szörnyű is, nem terhelő, mert alapjában véve képi világ. S csak ha magának az embernek nincs elegendő ereje, és ez a világ legyőzi, elnyomja az embert, akkor összetöri egészséges lelkiéletét. De nem szükséges, hogy mintegy a morális felelősség, vagy a nagy világeseményekkel szembeni bizonyos felelősség érzése feltétlenül következménye legyen az imaginatív világ ilyenfajta látásának. Ennek éppen az ellentéte is előfordulhat. Így például olyan emberek, akik éppenséggel igen tökéletesen tekintik át ezt a világot, valójában morális szempontból igazán könnyen kezelik a valóság és a valótlanság érzését. Ténylegesen épp az imaginatív tisztánlátó számára rendkívül nagy kísértés, hogy ne vegye különösebben komolyan a fizikai világ valóságát, és már ne fejlesszen ki semmiféle felelősségérzetet a valósággal szemben. Bizonyos értelemben nyomorúságos dolog, hogy az imaginatív tisztánlátásban könnyen felléphet az objektív valóság és tévedés közötti döntés képtelensége. Éppen a fejlődés dolga az, hogy szilárdan álljunk ebben a világban, és legyen képességünk arra, hogy a megfelelő jelentőséget tulajdonítsunk neki.

Az ember emberként tulajdonképp egészen fejletlen lehet, és ez az imaginatív világ teljesen előtte állhat, lehet sok-sok víziószerű imaginációja a magasabb világról, míg emberként egyáltalán nem szükséges magasabb rendűnek lennie. Mint mondtuk, ez a fejlődés dolga. A fejlődés beérik az idők folyamán, hogy az ember éppen úgy megtanulja, hogy különbséget tegyen az imaginációk között, mint ahogyan alapjában véve a fizikai világban is először megkülönböztetni tanul meg, csak ezt olyan zsenge életkorban teszi, hogy általában nem veszi figyelembe. De hiszen az ember a fizikai világban sem néz egy levelibékát elefántnak, hanem megtanulja megkülönböztetni a dolgokat, megtanulja felosztani és kitagolni őket, úgy, hogy ez a fizikai világ tagoltnak tűnik számára. Az imaginatív világgal szemben eleinte úgy áll az ember, mintha a fizikai világban egy levelibékát olyan állatnak tartana, mint egy elefántot; hogy nem tudná megkülönböztetni őket. Milyen egyöntetűen kiterjedtnek és egyforma fontosságúnak tűnik először az imaginatív világ! Hogy egy bizonyos dolognak több, a másiknak kevesebb jelentőséget tulajdonítsunk, ezt kell először megtanulnunk. Mivel e világ sajátossága, hogy nem saját természete által tűnik nagynak és kicsinek számunkra, hanem azáltal, amik mi vagyunk. Tegyük fel, hogy valaki igen fennhéjázó, arrogáns ember, ekkor neki tetszik önmaga arrogáns lénye. Ha most felnyílik számára az imaginatív világ, akkor az arrogancia iránti érzése, tetszése áttevődik az ott látott lények nagyságára, és minden, ami az imaginatív világban valami arrogánsnak, dölyfösnek mutatkozik, óriási nagynak tűnik számára, aminek óriási jelentősége van, míg az, ami talán az alázatos, szerény embernek nagynak, az ő számára olyan kicsinek látszik, mint egy apró levelibéka. Itt teljesen az emberek tulajdonságaitól függ, perspektívában hogyan mutatkozik meg ez a világ számukra. Az emberi fejlődés ügye, hogy valóban megismerje e világ igazi viszonyait, feszültségeit és minőségeit. A dolgok teljesen objektívek, de az ember képes egészen eltorzítani, és karikatúraként látni őket. Lényeges az, hogy az embernek először is ezeknél a magasabb érzékfeletti ismereteknél bizonyos módon keresztül kell mennie azon, ami ő maga, vagyis imaginatív módon meg kell ismernie önmagát. Ez mindenképpen azért végzetes dolog, mivel a perspektívát az imaginatív világban adottakhoz ekkor legtöbbször teljes mértékben a lélek saját tulajdonságai határozzák meg, azaz helytelen, vagy helyes értelemben határozzák meg.

Mit jelent ekkor az, hogy az embernek az imaginatív megismerés által meg kell ismernie önmagát? Ez azt jelenti, hogy elsősorban imaginációk között, az imaginatív világban eléje kerülő képek között, objektív képként kell szembe kerülnie önmagával. Úgy, ahogyan a fizikai világban esetleg egy harang, vagy egy más tárgy objektíve áll az ember előtt, az imaginatív világban úgy kell önmaga elé lépnie, amilyen mindenekelőtt ő, a maga valóságában. Ezt csak egyfajta rendszerességgel tudja elérni, ha meditáció és egyebek révén a külvilág észleléséből eljut oda, hogy saját képzeteiben él, miközben, mint ahogyan említettük, egészen határozott szimbólumokat képzel el, amelyekkel eloldódik a külvilágtól, és addig tanul élni a képzetek tisztán belső lelkiéletében, amíg ez olyasmivé válik az ember számára, amit mintegy természetes dologként folytat: azt, hogy képzeteiben él. Ekkor az ember valóban valami olyat vesz majd észre, mintha lénye, személyisége bizonyos módon megosztódna. Az átmeneti stádiumokban gyakran össze kell szednie magát, hogy egy bizonyos állapotot ne engedjen túlságosan eluralkodni. Ha ez a sajátos állapot jelentkezik, ez úgy történik, hogy az ember fokozatosan egyfajta képzethez jut, amelyben él, amelyben teljesen benne van, úgyhogy már nem mondja azt: én az vagyok, ami a testem – hanem imaginációként áll előtte: ez vagy te! Ilyen vagy te! – Majd megjelenik az, hogy időközben észreveszi, hogy lényének másik része, azon kívül, ami itt szabaddá vált, egyfajta automataként működik, hogy ő valójában efölött áll, s hogy ennek viszont az a vágya, hogy automatikus szavakat mondjon, gesztikuláljon, és így tovább. Iskolázatlan emberek ekkor időnként mindenféle grimaszokat vágnak, mivel az imaginációval valamit kivontak magukból; s ami visszamaradt, mindenféle automatikus dolgot művel. Ez olyasmi, aminek nem szabad a próbálkozásnál tovább jutnia; ezt mindig tudnunk kell győzni. Az embernek mindig el kell odáig jutnia, hogy mint különben egyéb tárgyak, saját lénye önmagán kívül álljon előtte.

Az imagináció esetében, ahová éppenséggel el kell jutnunk, most rendkívül erősen azon múlik a dolog, hogy előzőleg ténylegesen kifejlesztettünk-e bizonyos lelki tulajdonságokat. Végül is ebben az imaginatív önmegismerésben valóban minden lehetséges illúzió megjelenik. A háttérben ugyanis felhangzik mindenféle emberi gőg, amely valójában a legkülönfélébb tulajdonságokból származó emberi illúzióképesség. A legkülönbözőbb dolgokat láthatjuk az imaginatív világban. E legkülönbözőbb dolgok között az ember természetesen valami tisztán érzésszerűt tart önmagának, és ez igen elterjedt jelenség, hogy az emberek elsősorban a legjobbat tartják önmaguknak az imaginatív világban. Ha az emberek, akik ily módon szemlélik önmagukat az imaginatív világban, következtetni akarnak arra, hogy mi volt korábban az individualitásuk, hogy ezzé a mostani, egészen rendkívüli emberré válhattak, néha arra az eredményre jutnak, hogy legalábbis történetileg valami előkelőségnek kellett lenniük, valamiféle királyi személynek, vagy hasonlónak. Újra és újra átéljük, hogy éppenséggel kezdő tisztánlátók meg vannak győződve arról, hogy korábbi inkarnációjukban valamiképp Nagy Károly, Napóleon, Julius Caesar, Marie Antoinette vagy egyéb nagy történelmi személyiségek voltak. Úgy tűnik, ezek az emberek – nem beszélve azokról, akik még magasabb rendű újratestesüléseknek, szenteknek vagy hasonlóknak tartják magukat – olyan jelentősnek vélik mostani individualitásukat, hogy abban a „börtönben”, amelyben most vannak, csak azt feltételezhetik, hogy korábbi megtestesülésükben valami rendkívüli személyiségek voltak. Egymás mellett, egy asztalnál ülve láthattuk egyszer Pompadour márkinét, Marie Antoinette-t, Nagy Frigyest, a reichstadti herceget, és még más, igen nagyra értékelt személyiséget. Igen, önök nevetnek, de ezek a dolgok valójában igen komolyak, mivel arra kell felhívniuk a figyelmet, hogy teljes mértékben magától az ember lelkétől függ, hogyan kerül szembe saját lényével az imaginatív megismerésben. Ugyanis ezt a saját lényünket ismerjük meg, ha valóban eloldódunk önmagunktól, ha minden energiánkkal arra törekszünk, hogy letegyük mindazokat a tulajdonságokat, amelyekről a mindennapi életben észrevehetjük, hogy borzasztóak, a többi embernek kellemetlenek, és folytonosan mintegy magunkkal hurcoljuk őket, amelyekkel, ha objektíven gondolkodunk magunkról, nem kellene rendelkeznünk. Ezeket a tulajdonságokat lényegében igen jól a lelkünkbe kell vésnünk; mivel most nem arról van szó, hogy csak mindenkinek tetsző dolgokat mondjunk, hanem igaz dolgokat, amelyeket teljesen objektíven is gondolunk. Mindig biztosítható, hogy ha eléggé objektíven cselekszünk, valóban végtelenül sok dolgunk van önmagunk kritizálásával, s hogy valójában csak a legvégső szükségben, ha a külső viszonyok szükségessé teszik, kellene áttérnünk arra, ami mindennapos az emberiségben; a mások kritizálására, hogy másoktól zokon vegyünk valamit, és így tovább. Aki sokat foglalkozik mások megítélésével, sok kritikát gyakorol másokkal szemben, biztos lehet abban, hogy igen kevés időt hagy arra, hogy felfedezze önmagán azt, amit fel kell fedeznie, és eltakarítsa azt, amit el kell takarítania, hogy önmagunk imaginatív megismerése a maga valóságában álljon előttünk. S miután valaki régóta foglalkozik a szellemtudománnyal, mindig újra és újra hallja a kérdést: miért nem jutok én tovább? Miért nem látok valamit a szellemi világban? Hiszen ekkor rendkívül közeli az ellenvetés, amelyet az ember maga is meg tud tenni: hogy arra kellene figyelnie, hogy teljesen eltekintsen mások mindenfajta kritikájától, hacsak nem a legvégső szükség követeli meg ezt, és hogy mindenekelőtt meg kellene tanulnia, mit jelent eltekinteni mások mindenfajta bírálatától. Ugyanis egyes emberek, ha felkelnek és elkezdik a napi munkát, elfelejtik, mit jelent eltekinteni mások kritizálásától. Végül is ez azt jelenti, hogy egyszer azt is képesek legyünk elfogadni a másiktól, ami az embernek kellemetlen és végzetes lehet az életben. Ezt tudnunk kell elfogadni, Mert aki valóban hisz a karmában, tudja, hogy azt, amit más okoz nekünk, mi magunk okoztuk magunknak. Hiszen a karmában rejlik, hogy ezt okozza az embernek.

Tehát végtelenül sok minden tartozik ahhoz, hogy eljussunk saját lényünk imaginatív megismeréséhez. Ekkor az ember kezdi észrevenni, miért nem igaz a bebörtönzésről szóló frohschammeri kép. Az ember észreveszi, hogy ténylegesen úgy vagyunk az életben, hogy azt kell mondanunk: az inkarnáció, a földi élet, amelyben vagy, szép, egészen csodálatos, de te eszerint nem vagy ilyen; nem tudsz hozzáfogni mindahhoz, amihez testiséged szerint hozzákezdhetnél, s amely egy bizonyos színtérre állított. – Ekkor az ember eljut ehhez a felismeréshez: itt állok én a világban, egy meghatározott időpontban, a tér egy meghatározott pontján. A szép világ mindig itt van körülöttem, minden nagy és hatalmas, és vannak testi szerveim, amelyeken keresztül behatol minden nagy és hatalmas, nagyszerű és remek dolog, minden, amit az elfogulatlan érzésnek mondania kell számunkra: mi valójában a világban, ahol élünk, folytonosan a Paradicsomban vagyunk! – Ezt kellene mondanunk magunknak, még akkor is, ha rendkívül rossz sorunk van. Végül is nem arról van szó, hogy nekünk hogy megy, hanem arról, hogy szép és nagyszerű-e ez a világ, mert hogy rossz sorunk van, az a karmánktól függhet. Hogy milyen a világ, az egyedül a világtól függ, és nem lehet a mi személyes álláspontunkból megítélni. De a világ teljes felfogásához, a legmagasabb fokú elégedettség és elragadtatás céljához a testiségünk, a szerveink adottak számunkra. Nagy a távolság aközött, amit a születés és a halál közötti létünkben ki tudnánk nyerni ebből a paradicsomi világból, ha mindent láthatnánk belőle, és aközött, amit ténylegesen láthatunk. S miért látunk belőle olyan keveset? Mivel ebben a testiségben éppen valami olyasmi testesül meg, ami a világgal szemben kicsiny, s csak arra alkalmas, hogy a világnak csak egy csekély szeletét lássa. Vessék össze azt, amit szemük reggeltől estig folytonosan lát, azzal, amit valóban láthatnának, s ekkor felfedezik a kapcsolatot azon dolgok között, amit képesek meglátni, és aközött, amit valóban látnak.

Egy ilyenfajta megismerés révén ténylegesen valamely, önmagunktól a szellemig vezető, figyelemreméltó kapcsolatot élünk át. Ha megismerjük magunkat a szellemben, akkor érezzük, hogy egyáltalán nem úgy vagyunk alkalmasak erre a világra, ahogyan akkor lennénk alkalmasak, ha szervezetünk egészét használhatnánk. Most majd felfedezzük, hogy azzal szemben, aki mi magunk vagyunk imaginatív megismerésünk számára, valami másnak kell állnia a világban. S itt eljutunk egy érdekes összehasonlításhoz, amelyet hagynunk kell teljes mértékben lelkünkre hatni, ha meg akarjuk ismerni magunkat. Az ember ugyanis, miközben az imaginatív világban megismeri önmagát, a körülötte lévő világgal szemben egyáltalán nem tűnik olyan nagynak és fenségesnek, mint amikor a magasabb világ lényeként e földi börtönbe vetik, hanem ehhez a földi börtönhöz nem is mérhető. Ó, az ember végtelenül sokat tudna tenni a testével, ha képes lenne teljes mértékben használni. Ez az igazi tényállás. Ezért az imaginatív világban lévő ember olyan világ előtt áll, amely korrigálja, amit ő azáltal tesz rosszul, hogy testiségét egyáltalán nem használja – hiszen igen vonzó lenne, ha e két világ hasonlóságát teljes mértékben kifejthetnénk –, az imaginatív világban lévő ember előtt áll az ember egész kulturális fejlődése a Föld kezdetétől a végéig. Miért áll a kultúra fejlődése a Föld kezdetétől a végéig az egy inkarnációban, egy létezésben, a születés és a halál között lévő ember előtt, amikor saját imaginációjában megjelenik?

Ha ezt a kérdést meg akarjuk válaszolni magunknak, akkor értsük meg, hogy amivé az ember nem lehet egy inkarnációban, éppen sok inkarnáción keresztül kell lennie a földi kultúra fejlődésének folyamán. Mindig vissza kell jönnie. Ekkor fokozatosan azzá válhat, ami oly kevéssé lehet egy inkarnációban, hogy mindig új megtestesülésekre vágyódik, hogy azzá lehessen, ami egy inkarnáción belül nem lehet. Éppen amikor az ember egy olyan ismeretet és érzést szerez meg arról, hogy valójában mi lehetne egy földi élet alatt, és mi nem lehet saját belső mivolta miatt, akkor tudja, hogy lelkében milyen túlsúlyban lévő érzésnek kell lennie, ha átmegy a halál kapuján. Ennek az uralkodó érzésnek, a következőnek kell lennie: újra visszajönni, hogy egy következő és mindig távolabbi földi életben azzá válni, amivé egy életben nem képes. Annak kell a legnagyobb erejének lennie, hogy mindig további megtestesülésekre vágyakozzék a földi kultúra fejlődése alatt.

Nos, ez a gondolat megütközést kelthet. Ha továbbgondolják, láthatják, hogy ebből a reinkarnáció leghatározottabb megerősítése következik. S hogy azt mondhatjuk, hogy ebből a gondolatból következik a reinkarnáció leghatározottabb megerősítése, az még nem is valami másból származik. Az ember tehát folytathatja fáradozásait, hogy eljusson a szellemi világba. Azt mondtam, hogy az ember tisztán technikailag úgy jut önmaga imaginatív megismeréséhez, hogy minden külső észlelettől eltekint, és a leírt módon átadja magát a képzeti életnek. Nos, van még egy másik lehetőség, hogy a meditációnak, a belső koncentrációnak valamely meghatározott fordulatot adjunk. Ez abban áll, hogy megpróbáljuk, hogy teljes belső állhatatossággal, lelkiismeretességgel hagyjuk leperegni azt, amit saját emlékezetünknek nevezhetünk. Csak néhány órára van szükség, hogy ezt tegyük, de komolyan kell tennünk. Mi is az ember valójában a mindennapi életben? Természetesen utánagondolás, megismerés-elmélet és logika révén az ember rájön, hogy ő egy én. De a mindennapi életben az ember igen kétes értelemben ez az én, a mindennapi életben igen kétséges, mit tölt be ez az én. Valaki, valamely pillanatban az, amit a mindennapi élet benyomásai adnak számára. Ha valaki éppen kártyázik, akkor ő az, amit a kártyajáték benyomásai nyújtanak. Itt ő nem az én; ő az, de nem tudatosan. Ami ekkor valóban a tudatában van, azok a mindennapi élet benyomásai. Az én az, amit megpróbálhatunk ugyan elérni, de ez valami igen változó és illékony, fellobbanó dolog. Csak ekkor jön rá az ember, hogy mi ő a valóságban, ha átadja magát emlékeinek, és ezeket úgy idézi maga elé, hogy miközben különben mögötte vannak, eléje kerülnek. Ez rendkívül fontos folyamat. Alapjában véve az ember mindig az emlékezetben továbbélő, elmúlt élményeinek eredménye. Kicsiségekben igen jól érzékelhetik, hogy az ember emlékeinek eredménye. Tegyük fel, hogy önök egy nap csupán kellemetlen dolgokat tapasztaltak. Hasonlítsák ekkor össze, milyenek ilyenkor este, hogyan viselkednek este: rosszkedvűen, taszítóan, orrfintorgással, és így tovább, ezzel szemben tegyék fel, hogy egész nap csupán kielégítő dolgokat tapasztaltak. Milyenek önök ekkor? Barátságosak, vidámak, kellemesek a környezetükhöz, talán egészen csodálatosak. Ilyen az ember valójában, egyszer az egyik, máskor a másik, mivel alapjában véve nem más, mint a maga mögött hagyott élménye.

Ha előhozza azt, amit élményként maga mögött hagyott, miközben sorrendben visszafelé végigmegy rajta, majd maga elé idézi, és ekkor a dolog mögött van. Ha ezt komolyan, nem sematikusan és foglalkozásszerűen teszi, hanem ha valóban továbbra is elevenen benne él a dolgokban, és életét – mint az emlékeket, csak néhány órára is maga elé idézte, akkor a lélek számára megjelenik valami, ha ez a lélek eléggé képes volt figyelni önmagára. Ez csak éppen ekkor jelenik meg, ha az ember olyan helyzetbe jut, hogy elég figyelmet fordítson rá, mégpedig egyfajta alaptónus, amikor az ember feltűnik önmaga számára. Ekkor néha átélhetjük, hogy az ember eléggé keserű alaptónusban jelenik meg önmagának, igazán savanykáskesernyés alaptónusban. S ha az ember – ez ismét a fejlődéstől függ – valóban gondosan lát munkához önmagával, akkor egy ilyen folyamat által ritkán talál egy kellemes lényt, hanem általában igen keserű lény tűnik fel számára, igen keserű alaptónust érez majd. Ez már csak így van. Ha a szükséges figyelmet önmagára tudja fordítani, akkor ezen a módon valóban fokozatosan eljut ahhoz, amit önmagáról való inspirált megismerésnek nevezhetünk. Ez a keserűségen keresztül történik. De végül is ez ténylegesen olyanná válik, hogy az ember nagyon is egy lehangolódott hangszernek tűnik önmaga számára. A szférák harmóniájának világában eleinte az ember általában csak diszharmonikus hangot nyújt.

Ezen a messzemenő önmegismerésen keresztül valójában még inkább rájön az ember arra, hogy semmi jogos dolgot sem tud kezdeni a csodálatos isteni természettel, amelyből oly sokat tudna meríteni, ha boldogulna vele. Amikor egy ilyen gyakorlatot gyakran és ismételten elvégzünk, ha közeledik az élet alkonya, tehát az élet későbbi éveiben – ha az ember túl van a harmincötön, már elkezdődik – ekkor egészen világosan, sajátos módon feltolul ennek a hangnak a csengése. Ezt az alaphangot valójában csak annyira tudjuk interpretálni, hogy sokat kell javítanunk a jelen életünkben elkezdetteken, hogy minden erőnkkel vágyakoznunk kell arra, hogy újra egy ilyen fizikai test vegyen körül bennünket, hogy kijavíthassuk, amit ebben a megtestesülésben elmulasztottunk. Önmegismerésünk legfontosabb következményeihez tartozik, hogy ismét meg akarunk testesülni. S azok, akik megbotránkoznak azon, hogy az ember újra meg akar testesülni, csak azt mutatják meg ezáltal, hogy az isteni természethez képest helytelenül fogtak fel valamit ebből a csodálatos isteni természetből, amelybe beleszülettünk.

A második dolog tehát, amit elérünk, az inspirált ember, amikor minden egyes egyén megismeri magát, megismeri magát a hangok szellemi világában, ha az éppen jellemzett módon odajut. Amit ott megtudunk, ha úgyszólván megismerkedünk saját hangunkkal, az, hogy az ember milyen kevéssé mérhető ahhoz, ami kívül, a nagyvilágban van. Mondhatnám, ott már a pusztán morális állapoton túlléphetünk a sorsszerűséghez, és arra is figyelmet fordíthatunk, hogy az életben milyen kevéssé van olyan helyzetben az ember, hogy belső harmóniához jusson, amelyre mégis csak vágyik. S az olyan emberek, akik rendelkeznek az önmegismerés erejével, ha egyszer ehhez az önmegismeréshez tartják magukat, valóban igen gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy azt mondják: milyen kevéssé tudod megtalálni magadnak azt a nyugalmat és biztonságot, amire tulajdonképp mégis vágyakoznod kell! – Ennek jellemzésére engedjék meg, hogy emlékeztessek Goethe írásainak egy szép részletére, ahol arról beszél, hogy amint ül egy hegycsúcson, amely kifejezi a földi természet nyugodt törvényszerűségét, szeme elé tárul „a természet legöregebb fia”, a gránit. Megérzi a belső következtetést, a természeti törvényszerűség nagyságát, a belső mozgással, a vágy és szenvedés közötti ide-oda ingadozással szemben a nyugalmat, „az égi magasságban ujjongás” és a „halálos elkeseredés” között az emberi természet belső alaptónusát. Ha egy ilyen hangulatból indulunk ki és rátekintünk a természeti törvényekre, amelyek már azokban a korokban is megvoltak, amikor az emberek egészen más kulturális feltételek mellett, az ősidőkben éltek, és természeti törvényekként ma is átszövik a teret, akkor elméleti megalapozottsága miatt be fogjuk látni – amit talán tíz-húsz előadásban pontosabban kellene kifejteni –, hogy éppen úgy, ahogyan a kultúra fejlődése az imaginatív emberkép képmása, az igazi természeti törvények világa az inspirált ember képmása. A maján keresztül a természeti törvényekben megnyilatkozik a szellemi tettek világa számunkra, azzal a belső nyugalommal és következetességgel, amely tévedésünk révén részünkre nyugtalansággá és diszharmóniává válik, s így nyugtalanságként és diszharmóniaként ismerjük meg, ha az inspirált embert megismerjük önmagunkban. Ekkor megjelenhet lelkünk előtt ez a gondolat: ha ezeket a természeti törvényeket a valóságban és saját lényegükben megismerjük, akkor tudjuk, hogy a Föld fejlődése megjelenésről-megjelenésre, formáról-formára átváltozik. Mégis valami rejlik ezekben a természeti törvényekben, ami bizonyosságot ad nekünk arról, hogy az ember, még ha végig is megy különféle inkarnációin, tehát a földi kulturális fejlődésben befogadja azt, amit be kell fogadnia, mivel ez lehetőség szerint már egy inkarnációban benne rejlik. A természeti törvények állhatatossága és biztonsága miatt a földi lét végén megtalálja majd a külvilágnak azokat a viszonyait, amelyek úgyszólván kiegyenlítően hatnak arra, amit az ember azáltal tönkretesz, hogy még nem fejlődött inspirált emberré.

Ilyen módon mély összefüggést látunk a kívül található természeti törvények, a természetben a szellem tettei és aközött, ami valamiféle képmásnak tűnik számunkra, ha az inspiráció révén a „mi mélyebb emberünket” felfedezzük magunkban. Ezért mindig minden titkos tanításban, minden misztériumban a belső nyugalmat, a természeti törvényszerűség belső harmóniáját saját belső törvényszerűsége jelképeként állítják az ember elé.

Nem hiába nevezik „Naphősnek” azt, aki elérte a beavatás hatodik fokát, jelezve, hogy saját bensője eljutott addig a törvényszerűségig, hogy ezzel a belső törvényszerűséggel és belső biztonsággal épp oly kevéssé tudott letérni az előre kijelölt útról, mint ahogyan a Nap sem tud letérni útjáról a világmindenségben; mert ha csak egy pillanatra kilépne útjából, akkor a kozmoszban számtalan forrongásnak és rombolásnak kellene történnie.

Természetesen van még egy továbbmeneteli lehetőség az ember önmegismerésében. Az intuitív megismerés által még felemelkedhetnénk az ember megértéséhez, ha azonban feljutnánk oda, az intuíciónak ezekbe a magas régióiba, nehéz lenne jellemezni az itt adódó módszert, és ez – hogy külsőleg is utaljunk a világra – az intuitív ember képmásának tűnik. De figyelemmel kísérve az ábrát, látjuk, hogy az ember rá tud tekinteni mindarra, ami lehetőség szerint ő maga, vagyis ami lehetne a világnak ebben a nagyszerű külső alkotottságában, amelyben „be van börtönözve”, valóban nem azért, mivel ez a külvilág rossz, hanem azért, mert oly kevéssé nőtt fel hozzá.

Látjuk mindebből, hogy egy lényeges dolog függ a világok közötti kapcsolatok helyes megítélésétől, attól, hogy belássuk, mi az alapja az emberi lény területén is a szellemi megismerés azon módjának, amelyet a szellemtudomány állíthat a jelenkor emberisége elé. Az itt felhozott ellenvetéseket általában olyan elvekből kiindulva teszik, amelyek teljesen félreismerik a világok közötti kapcsolatokat.

De most végül is megkérdezzük magunktól: miért kell egyáltalán az embernek külső testiséghez jutnia? – Hogy úgyszólván még jobban illusztráljam, amit a következő szavakkal akarok elmondani, szeretnék emlékeztetni rá, ha hallották dr. Unger előadásait arról, hogyan helyezkedik be az én, vagy az én vagyok az ember egész belső életébe. Arra is szeretnék emlékeztetni, amit erről „A szabadság filozófiája” és a „Valóság és tudomány” c. könyveimben találhatnak. Egy kevés utána gondolás bizonyára már megtaníthatja az embert, hogy az „én”, vagy „az én vagyok” mögött jelentős lények rejlenek. De amit elsősorban átél az ember, azt csak tudatában, éntudatként vagy öntudatként éli át. Sőt számára ez minden éjjel, az alvásban megszakad. S ha az ember csak aludna, és sohasem lenne éber, akkor – annak ellenére, hogy egy én-lény is lehetne – önmagától sohasem vehetné észre, hogy ő egy én. Mitől függ akkor az, hogy az ember egyáltalán énje tudatára jut? Ez attól függ, hogy úgy, ahogyan ezt éber állapotában átéli, testiségét, testi szerveit veszi igénybe, és testi mivoltával szemben áll az egész külvilággal. Az embernek a testiségében kell átélnie az énjét. Végül is, ha az ember sohasem szállt volna le a Földre, hogy igénybe vegyen egy testet, akkor az egész örökkévalóságban például csak egy angyal, vagy arkangyal végtagjának érezné magát, mint ahogyan a kéz szervezetünk tagjának érzi magát. Az ember sohasem jöhetne rá önállóságának tudatára. Ez teljesen ki lenne zárva. Eljuthatna minden lehetséges tudattartalomhoz és rájöhetne a világ minden lehetséges nagy dolgára, de ha nem lenne bebörtönözve egy földi testbe, nem juthatna én-tudathoz. Az embernek ebből a földi testből kell előhoznia én-tudatát. Ha tanulmányozzák az alvás állapotát, és azt, amit az álom mutat, láthatják, hogy ott valami anélkül működik, hogy közösségben lenne az énnel. Az én-tudathoz tartozik a testbe történő bebörtönzöttség, az érzékek eszközeinek és az agy eszközének igénybevétele is. Ha azonban az ember, mint ahogyan láttuk, egy megtestesülésben mindezeket csak igen kis mértékben tudja igénybe venni, így nem csodálhatjuk, hanem egészen érthetőnek kell tűnnie, hogy a tisztánlátó tudat ezt mondja: ha valóban átvizsgálok egy ember-ént, ahogy az igazi megjelenésében megmutatkozik számomra, akkor elsősorban leghatalmasabb erőként és ösztönzésként a következőt találom benne. Mindig új testben, újra és újra a lejönni a Földre, hogy én-tudatát egyre jobban tökéletesítse, és mindig gazdagabbá tegye. Az ember ebben a vonatkozásban mintegy utána formálja individualitásában azt, amit a XVIII. század teozófusai oly gyakran mondtak, és ha ezt feldolgozzuk szellemi megismeréssé, pneumatoszófiává, mégis rendkívül segítheti az embert.

A XVIII. század teozófusai – többek között Oetinger, Bengel, Völker – fejtegetéseinek oly hiányosnak kell tűnniük a jelenkori szellemtudományhoz viszonyítva –, a szellemi működés értelméből mi által fejezték ki az isteni szellemeket, vagy monoteista álláspontból mondva, az Istenszellemet? Volt egy csodaszép formulájuk az isteni szellemiség úgyszólván alapvető minőségének kifejezésére. Azt állították: a testiség, a test világa Isten útjainak a vége! – Ez egy csodálatos mondás. Azt jelenti: a benne rejlő impulzus következtében az Istenség sok szellemi világon ment át, és alászállt, hogy eljusson valamiféle véghez, olyan véghez, amelyből visszafordul, hogy ismét felemelkedjék. S ez a befejezés, vég, az isteni lények kialakítása, mintegy kikristályosítása testi, fizikai formában. Ha inkább a lelki életbe ültetjük át azt, amit a XVIII. század teozófusai mondtak, akkor ezt a szót szeretnénk használni: a szellemiség a fizikaiságban a megtestesülésre vágyakozva mutatkozik meg számunkra, ha a magasabb régiókban szemléljük, és csak akkor nem vágyakozik többé a megtestesülésre, ha elérkezik Isten útjainak végéhez, ami a testiségből áll, és ismét visszafordul. – Szép mondás volt, amit ezek a XVIII. századi teozófusok mondtak, és tulajdonképpen olyan mondás, amely jobban megvilágítva, jobban bevésve abba, amit tisztázhat, tehát inkább megvilágítva és tisztázva az emberlényben zajló eseményeket, mint különféle olyan szavak, amely a XIX. század filozófiájában nyilvánvalóvá váltak. Míg különösen a XIX. század első felében vagy második harmadában teozófiai működés és munka egyáltalán nincs, a XVIII. század első felében még valóban találunk régi típusú teozófusokat. S ami hiányzott nekik, az azért hiányzott, mivel nyugaton a keresztény fejlődés visszatartotta: az ismételt földi életek törvényének ismerete. A XVIII. századnak ezek a teozófusai az istenségre vonatkozóan tudták, hogy a testiség az istenség szellemi útjainak a vége; az embereket illetően ezt nem ismerték fel. Végül is az ember esetében be kellett volna látniuk, hogy minden egyes megtestesüléskor, az emberlény egész természete révén létre kell jönnie a további megtestesülés utáni vágynak, amíg a megtestesülésekből kihozzuk mindazt, ami éretté teszi az embert arra, hogy majd más létformában támadjon fel.

E pneumatoszófiáról szóló előadások végén egyre jobban érzem, hogy mindennek milyen vázlatosnak és utalásszerűnek kellett maradnia ebben a négy órában. S a pneumatoszófia témájában tartott előadásokra is érvényes az, ami ennek az előadásciklusnak az antropozófiáról és a pszichoszófiáról szóló, két első sorozatára érvényesnek kell lennie: ismét egyszer néhány javaslatot kellett tenni. Ha követik ezeket, akkor gazdag anyagot találnak, amelyet a legkülönfélébb módon feldolgozhatnak. Szükséges lesz ehhez, hogy sok mindent figyelembe vegyenek, hogy körülnézzenek a világban, hogy ez vagy amaz hogyan erősítheti meg a csak rövid, futólagos vonalakban, mintegy szénrajzként előadottakat, amelyekkel szemben teljes képet adni igen hosszú időt vett volna igénybe. De a szellemtudománnyal már csak így van, mivel olyan átfogó: ha szisztematikusan akarnánk eljárni, és valóban úgy tennénk, ahogyan a többi tudományban manapság sokszor szándékosan tesznek, akkor most, tíz évvel a szekciónkban végzett munkánk után, nem azon a ponton lennénk, ahol most állunk, hanem talán azon a ponton, ahol az első negyedév után voltunk. S engedjék meg, hogy e ciklus végén kimondjam, hogy közösségünkben valóban számítani fogunk olyan lelkekre, akik hordozzák magukban az akaratot és az önállóság impulzusát, akik valóban a legkomolyabban akarnak önállóan tovább dolgozni azon, amit utalásszerűen adtam meg. Ebben az önálló munkában is sok minden fog felbukkanni azokból a régiókból, amelyekre nem tudtam utalni, és mindenki a maga módján kapcsolódási pontot találhat a munkához. Mindenki meggyőződhet arról, ha valóban önálló módon jár el lelkében, hogy közösségünk akkor bizonyul a legjobbnak, ha egyre növekszik a belső önállóságnak ez az érzése, az, hogy átveszünk valamit, hogy arra ösztönözzük magunkat, hogy saját bensőnk egyre inkább eljusson azoknak a világoknak a közös átéléséhez, amelyeknek éppen e fontos szellemi áramlat révén kell feltárulniuk az emberiség számára, amelyet mostanáig „teozófiainak” szoktunk nevezni.