GA205

Az ember, mint testi-lelki lény a világhoz való viszonyában

Emberré válás, világlélek és világszellem I.

Tizenhárom előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1921 június 16. és július 17. között tartott Stuttgartban, Bernben és Dornachban

Rudolf Steiner műveiből:
Emberré válás, világlélek és világszellem

I. kötet: Az ember, mint testi-lelki lény a világhoz való viszonyában (GA 205)
Tizenhárom előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1921 június 16. és július 17. között tartott Stuttgartban, Bernben és Dornachban

II. kötet: Az ember, mint szellemi lény a történelmi folyamatban (GA 206)
Tizenegy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1921 július 22. és augusztus 20. között tartott Dornachban

Fejezetek:

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

1. A hallucináció a fantáziakép és az imagináció lényege a test, lélek és szellem vonatkozásában – A kor helyzete – Ellenfelek kérdése

Stuttgart, 1921. június 16.

Annak ellenére, hogy stuttgarti tartózkodásom alatt más dolgokat is el kellett végeznem, szükséges volt számomra, hogy ezen az estén egy antropozófiai témáról beszéljek önöknek, és ma szeretnék néhány dolgot elmondani az embereknek a világmindenséghez való viszonyáról, amennyiben ez a világmindenség az ember lényében működik. Szeretném ezt a témát úgy alakítani, hogy annak tartalma néhány olyan dologra vonatkozzon, amit szükséges megfontolnunk korunk civilizációs hanyatlásával szemben.

Ha áttekintünk néhány dolgot, amit az évek folyamán antropozófus szellemtudományunkból az emberre vonatkozóan megismertünk, akkor sok minden összeáll számunkra az embernek arról a hármas tagozódásáról, amelyet már gyakran lelkünk elé állítottunk, vagyis a szellem, a lélek és a test hármas tagozódásáról. Ha szellemtudományos szempontból mai képzésünkre tekintünk, arra, ami ezt a mai képzést egyre inkább áthatja, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődése fokozatosan oda jutott, hogy az embernél csak a testiséget vegye tekintetbe. A testiség e szemlélete vonatkozásában mindazonáltal ma átfogó tudásunk van, és még inkább az a törekvésünk, hogy ezt a testiséget az egyéb világeseményekhez való viszonyában ismerjük meg. Csakhogy olyan korban élünk, amelyben egyre inkább a lelkiség és a szellemiség felé kell irányítanunk tekintetünket. Amilyen gondosan a testiséget szemléljük, ahogy ez a mai megismerés útján történik, tulajdonképpen úgy kellene a testiségnek ezt a szemléletét a lelkiség és a szellemiség felé irányítanunk.

Szeretnék azokból az eseményekből kiindulni, amelyeket ma tulajdonképpen egyáltalán nem lehet megérteni, mert az emberek csak a testiségre tekintenek, de amelyek mégis, nagy kérdésekként állnak az emberek előtt. Amikor az emberi testet szemléljük, ez az egész természeti renddel kapcsolatban áll, és a megismerés arra törekszik, hogy ezt a természeti rendet a vele szükségszerűen összefüggő okokra és hatásokra vezesse vissza. Úgy gondolják, hogy az emberi testiség az okoknak és a hatásoknak e láncolatába tagolódik bele, és ebből magyarázzák. Mai megismerésünknek tágabb és tulajdonképpeni materialista jellege az, hogy a tekintet csak a természeti okokra és hatásokra irányul, és arra a módra, ahogy az emberi testiség e hatások és okok útján jött létre egyfajta mechanikus szükségszerűségből.

Itt azonban ugyanakkor olyan események kerülnek az ember elé, amelyek bizonyos értelemben abnormális események, és amelyek nagy rejtélyként, nagy kérdőjelekként jelennek meg, amikor az ember pusztán egy okok és hatások szerinti természetes magyarázatnál marad. Látjuk, ahogy az emberi testiség kibontakozik. És akkor jön a természettudós, és ugyanazokat a törvényeket keresi az emberi testben, amelyeket kint a természetben talál. Talán azt mondja, hogy ezek csak bonyolultabbak az emberi testben, de ugyanazok a törvények, amelyek kint a természetben megtalálhatók. És akkor látunk egyes törvényeket, amelyekből mindazonáltal abnormális módon bizonyos események jönnek létre, amelyeket nem lehet a természeti eseményeknek ebbe a folyamatába besorolni. A materialista gondolkodó azon fáradozik – ugyanakkor ma még nem jut el idáig, de ezt tartja eszménynek –, hogy a szokásos emberi akaratot, érzést és gondolkodást, vagy az emberi képzetalkotást az emberi folyamatok hatásaként úgy magyarázza, mint valami lángot, ami a gyufa meggyújtásával jön létre. És amikor az ilyen eseményeket nem tudják megmagyarázni, azt mondják – a természettudósnak szabad ilyesmit mondania –, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor az érzést, gondolkodást és akaratot is az emberi testből fogják megmagyarázni, ahogy a lángot is a gyufa meggyújtásából. Hogyan kellene azonban például az emberi képzetalkotáshoz viszonyulnunk, ha ez a szemlélet maradéktalanul helyes volna?

Az életben megkülönböztetjük azokat a képzeteket, amelyeket elfogadunk, mert helyesnek ismerjük el őket, és azokat, amelyeket elutasítunk, mert helytelennek ítéljük meg őket, mert azt mondjuk róluk, hogy tévesek. A természeti rendben azonban mégis minden az okokból következik, és az okoknak megvan a szabályszerű hatásuk. A természeti rend szerint tehát azt mondhatjuk: A hibák, a tévedések ugyanúgy szükségszerűen következnek az okokból, mint a helyes, a jogosult képzetek. Itt azonban már egy rejtély előtt állunk: a természeti események, amelyek mind szükségszerűen kell hogy bekövetkezzenek, miért jelennek meg az emberben egyszer igazként, máskor hamisként?

Még inkább rejtély előtt állunk azonban, amikor az egyes emberben megjelenni látjuk azt, amit téves vízióknak, hamis hallucinációknak nevezünk, és amelyekről tudjuk, hogy a hasonlatosságig megtévesztők, anélkül, hogy a valóságban gyökereznének. Hogyan jutunk el oda, hogy olyasmit mondjunk, hogy valami helytelen hallucinációt állapítunk meg, amikor mindaz, ami az emberben végbemegy, szükségszerű módon a természeti rendből jön létre, amiben ez is benne van. A hallucinációkat éppen úgy jogosultnak kellene tartanunk, mint azt, amit valódi benyomásoknak, valódi képzeteknek nevezünk. És mégis − ezt megérezhetjük és megsejthetjük – jogosan meg vagyunk győződve arról, hogy a hallucinációkat el kell utasítanunk. Miért kell őket elutasítanunk? Miért nem szabad az emberi tudat jogos tartalmának tekinteni őket? És egyáltalán hogy tudjuk a hallucinációkat felismerni?

Ezt a rejtélyt csak akkor fogjuk tudni megoldani, ha másvalamire tekintünk, ami mindenekelőtt emlékeztet bennünket a hallucinációkra, de érzésünk szerint nem ismerjük el ugyanolyan értelemben jogosulatlannak, mint a hallucinációt – ezek az emberi fantázia termékei. Az emberi fantáziának ezek a termékei mindenekelőtt az ember lelki életének felmérhetetlen mélységeiből bukkannak fel, képekben élnek, amelyek varázslatosan lépnek az emberi lélek elé, és némelyik olyan jellegű, hogy az emberi életet megszépíti, felemeli. Semmilyen művészet nem képzelhető el a fantázia e termékei nélkül. Mégis, a fantázia termékeivel szemben tudatában vagyunk annak, hogy nem a szilárd realitásban gyökereznek, hogy olyasminek tekintjük őket, mint ami megtéveszt bennünket, ha azoknak a szokásos értelemben valóságot tulajdonítunk. Aztán még valami máshoz is eljutunk.

Szellemtudományunkból ismerjük az érzékfeletti megismerés első fokát. Itt imaginációról beszélünk, imaginatív megismerésről. Leírjuk, hogy a lélek bizonyos gyakorlatok útján eljut oda, hogy szemléletében egy képszerű tartalom jelenik meg, amelyet azonban a szellemi kutató most annak ellenére, hogy képszerű tartalomként jelenik meg, nem álomnak tekint, hanem olyasminek, ami a valóságra vonatkozik, valóságot jelenít meg.

A lelki életnek tulajdonképpen három fokozata áll előttünk: a hallucinációk, amiket teljes megtévesztésnek tekintünk, a fantáziaképek, amelyekről tudjuk, hogy valahogyan előhozzuk őket a valóságból, de mégsem úgy van, hogy ami a fantáziaképeknél megjelenik, ott közvetlenül a valósággal van dolgunk, és vannak az imaginációk, amelyek ugyancsak képekben merülnek fel lelki életünkben, vagy a képek összességében, és ezeknek valóságot tulajdonítunk. A szellemi kutató tudja, hogy az imagináció éppen úgy az élet valóságára vonatkozik, mint ahogy a színek vagy hangok biztos érzékelése is a valóságra vonatkozik. És aki azt mondja, hogy az imaginációt, az igazi imaginációt nem lehet valóságnak tartani, hogy ez is tévedés lenne, annak azt kell válaszolnunk, hogy aki a lelki életnek ezekbe a dolgaiba beleélte magát, az ezt mondja: Te azt sem tudhatod, hogy egy forró acéldarab valóban egy forró acéldarab, és nem egy kigondolt, elképzelt dolog. Ezt gondolatok útján nem lehet bizonyítani, csak az élet útján. Mindenki tudja, azon a módon, ahogy az életben kapcsolatba kerül a külső fizikai valósággal, hogy a pusztán elképzelt forró vas, ami nem égeti meg az embert, megkülönböztethető az igazi forró vastól. Ugyanígy tudja a szellemi kutató is az életben megkülönböztetni azáltal, ahogy az imagináció útján kapcsolatba kerül a szellemi világgal, azt, ami elképzelt dolog ebben a szellemi világban, attól, ami az imagináció útján ennek a szellemi világnak a valóságára utal.

Nos, nem értjük meg ennek a hármas tagolódású rendszernek a kapcsolatát: a hallucinációkét, a fantáziaképekét és az imaginációt, ha ez ember lényét az egész világmindenséggel való viszonyában nem hatjuk át szellemtudományos módon. Az ember teljes mértékben olyan lény, aki szellemre, lélekre és testre tagolódik. Ha az embert mindenekelőtt úgy tekintjük, ahogy számunkra megjelenik a születés, vagy mondjuk a fogantatás és a halál között, akkor a közvetlen élményeink vonatkozásában testiségében áll előttünk. Az embernek ezt a testiségét mai tudományunkkal csak csekély részben értjük meg. Ez a testiség rendkívül bonyolult. Ahogy az egyes részleteiben megpróbáljuk követni, egyre inkább egy csodálatos alakzatot kapunk. De hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy hogyan értjük meg ezt a testiséget, egy másik oldalról kell megközelítenünk, arról az oldalról, amelyet a szellemtudomány kínál, amikor a szellemiségre hivatkozik.

Ha összevetik mindazt, ami az utóbbi évek különböző előadásaiban elhangzott, akkor tulajdonképpen azt mondhatják: Ahogy a születés és a halál között az ember testisége előttünk áll, úgy abban az életben, amelyet az ember a halál és egy újabb születés között leél, a szelleme áll előttünk. És ha az ember életét a halál és az újabb születés között úgy nézzük, ahogy azt 1914-ben tavasszal Bécsben tartott előadásaimban [1] ábrázoltam, akkor ebben az időszakban az emberi szellem fejlődését és növekedését látjuk, ahogy az embert születésétől haláláig követjük. Valóban úgy van, ha tekintetünket a születő gyermekre irányítjuk, és ha aztán az ember fejlődését követjük, ahogyan kinő gyermekségéből és egyre érettebbé és érettebbé válik, amíg aztán elérkezik a halálhoz: itt ezt külső emlékeink útján követjük, és külső érzéki benyomásainkat értelmünkkel kombináljuk, az emberi testet követjük a maga alakulásában. Ugyanígy követjük az emberi szellemet a maga alakulásában, ha a szellem növekedésére és éretté válására tekintünk, és akkor eljutunk oda, amit A szellemtudomány körvonalai című könyvemben [2] a halál és születés közötti lét éjféli órájának neveztem, amikor újra a fizikai testhez való közeledését látjuk. Látjuk itt a szellemet, amely tulajdonképpen a halál és az újabb születés között szembekerül a maga ősképével, és fel kell tekintenünk arra, hogy ez a szellem milyen viszonyban van azzal, ami itt a fizikai világban testként a maga alakulásában elénk lép.

[1] Lásd Rudolf Steiner: Az ember belső lénye és élete a halál és egy újabb születés között (GA 153).

[2] GA 13

Nos, a szellemi kutatás útján az a jelentős, fontos tény kerül elénk, hogy amit itt testként átélünk, ami testként megnyilatkozik, az bizonyos vonatkozásban egy kép, egy külső kép, hűséges képmása annak, amit szellemként a halál és egy újabb születés között megfigyelünk, és amit a most említett módon szellemként megfigyelünk, az mintakép annak számára, amit itt a fizikai életben testként szemlélünk. Így éppen a szellemiség vonatkozásában kell a testiséget konkrét módon elképzelnünk. Aki semmit sem tud a halál és egy újabb születés közötti életről, az alapjában véve az emberi szellemről sem tud semmit.

Ha azonban úgy állunk az ember előtt, ahogy a születés és a halál között a számunkra megnyilatkozó testségben elénk lép, és aztán tudatosítjuk, hogy ez a születés előtti szellemiség képmása, akkor azt mondjuk: Mi közvetít a képmás és a mintakép között? Mi hozza létre, hogy a mintakép az időben képmássá alakul, mi hozza létre, hogy ez a mintakép képmás lesz? – Talán lemondhatnánk egy ilyen közvetítés megismeréséről, ha az ember egészen tökéletesen jelenne meg, ha némiképpen úgy születne meg, hogy szellemi képmása közvetlenül átalakulna a tökéletes emberben, és nem kellene tovább nőnie és alakulnia, hanem tökéletesen állna előttünk. Akkor azt mondhatnánk: Egy túloldali szellemi világban van az ember szelleme, itt a fizikai világban van a fizikai képmása. A fizikai képmást a szellemi mintaképre vonatkoztatjuk. Ez azonban, amint tudjuk, nem így van, hanem a születés útján az ember tökéletlen lényként lép az érzéki létbe, és lassan, fokozatosan válik hasonlóvá mintaképéhez. Minthogy a szellem csak a fogantatásig, vagy még valamennyire az embrionális életben működik, tehát a születésig, és minthogy aztán a szellem elhagyja az embert, közvetítésnek kell létrejönnie, valaminek jelen kell lennie, ami azt, ami korábban még nem teljesen felelt meg a szellemi képmásnak, azt például a huszadik életévben úgy alakítja, hogy egyre inkább megfeleljen annak. És ami itt a fizikaiságban leképezi a szellemi képmást, az a lelkiség, a lélek.

Látjuk így, hogy az ember benne áll az egész világmindenségben. Követjük szellemi létét a halál és egy újabb születés között, aztán testi létét a születés és a halál között, és rátekintünk lelki életére, mint olyasmire, ami a mintaképet fokról-fokra kialakítja a fizikai testben, a testi képmásban. Aztán az ember számára bizonyos módon eljön földi fejlődésének középpontja, a harmincötödik év körül. Aztán következik a hanyatlás, az ember bizonyos fokig egyre jobban megkeményedik a maga testiségében. Az azonban, ami itt benne kialakul, az már előkészül, hogy a halálban újra eljusson szellemiségéhez, a tiszta szellemiséghez, és ezáltal a halál és egy újabb születés között újra szellemi formában élhesse ki magát. Mi az, ami itt a testiséget újra egyre inkább képessé teszi arra, hogy a halálban ismét szellemivé válhasson? Ez ismét a lelkiség. Ez a lelkiség készít elő tehát bennünket életünk első felében szellemi képmásunkhoz. Előkészít bennünket arra, hogy életünk második felében újra szellemivé váljunk. Így kapjuk meg az emberi hármasságot, a szellemet, a lelket és a testet. Így kapunk konkrét képet a szellem, a lélek és a test közötti viszonyról. De a testiség képzetét is megkapjuk, ami önmagában világos, amely abban az értelemben, ahogy lennie kell, ellentmondás nélküli. Mert ha a testiség hűséges képmása a szelleminek, akkor minden szellemi törekvést is le kell másolnunk a testiségben, akkor a testben materiális formában követhetőnek kell lennie annak, ami szellemi. És akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy az újabb megismerésben megjelent a materializmus, és kijelentette, hogy a testiség a szellemiség eredete. Ha csak azt nézzük, ami az emberben a születés és a halál között kifejlődik, akkor az emberi test képmásában mindazt megtaláljuk, ami a gondolati életünkben él. Követhetjük az embert a testben egészen a képzetalkotásig, és akkor eljuthatunk a materialista felfogás tévedéséig, mert lényegében a testi organizmusnak azt a finom szétágazódását találjuk, amely a gondolkodásban, a képzetalkotásban jut napvilágra.

Ezen a módon tehát materialistává lehet válni. Ma materialistává lehet válni, mert a testiség hű képmása a szellemiségnek, és ha az ember semmit sem tud a szellemiségről, akkor a testiséggel elégedett lehet, a testiségre korlátozódik, és azt hiheti, hogy a testiség a teljes embert tartalmazza. Ez a testiség azonban az embrionális élettel jön létre, és a halál után megszűnik. Ez a testiség múlandó, és mindaz, amit képzeti életként kifejlesztünk, össze van kötve ezzel a testiséggel, és múlandó. És mégis hű képmása a szelleminek. Nevezetesen ez a testiség akkor hű képmása s szelleminek, ha a testiség tevékenységére tekintünk. Ideg-érzékszervi rendszerünkben gyakoroljuk ezt a tevékenységet, és ez a finom tevékenység teljesen annak a szellemi tevékenységnek a képmása, amit a halál és egy újabb születés között véghezvittünk.

És amikor erre a testi tevékenységre tekintünk, amikor megjelenítjük számunkra, ahogy – erre már utaltam – a lélek ezt követi, akkor azt kell mondanunk: Ez a testiség egy kép, egy képmás, és a szellemiséget csak a hozzá tartozó szellemi világban találjuk meg. Itt ebben a fizikai világban az ember, amíg ebben a világban van, teljesen materiális lény, és materialitásának organizációjában ugyanakkor kifejlődik a szellemiség hű képmása. Mindazonáltal benne él a lélek, amely a szellemiséget közvetíti, de a teljes emberhez hozzátartozik az is, ami benne él az embrionális életig, és ami aztán azzá alakul át, amibe az ember a halál után újra visszatér: a szellemiséggé. A szellemiség, a lelkiség és a testiség így függ össze.

Ha azonban ezt helyesen áttekintjük – kíséreljék csak meg helyesen áttekinteni, amit a lélekről mondtam –, akkor azt fogják mondani: Amit az ember a gondolkodás erejeként kibontakoztat, abban részt kell hogy vegyen – még ha csak utólag közvetíti is a lélek – az, ami az embrionális élet előtt végbement. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy ha most képzeteket alkotok, akkor képzeti életemben bizonyos erők élnek, de ezek nem pusztán a testből fejlődnek ki, ezek az életben csak másolatok. Ezek az erők bizonyos módon utórezgések, annak az életnek az utórezgései, amelyet embrionális létem előtt a halál és egy újabb születés között átéltem. Ennek az életnek mai életemben részt kell vennie. Amikor a mai idők átlagembere gondolkodik, akkor ez lényegében úgy van, hogy gondolkodásában születés előtti életének utórezgése, utócsengése él.

És hogy jut el az ember oda, hogy egy ént tulajdonítson önmagának? Azáltal jut el ide, hogy öntudatlanul ismereteket szerez erről: amikor gondolkodom, bennem él, bennem rezeg születésem előtti énem, és testem képmása ennek a születés előtti énnek. – Amikor maga kezdi el, hogy egy ilyen tevékenységet kifejlesszen, ahogy ennek tulajdonképpen ki kell fejlődnie a születés előtti lét utórezgése útján, mi történik akkor? Akkor a test ebben a fizikai létben, minthogy képmás, jogosulatlanul kifejleszt önmagából valamit, ami hasonló a képzetalkotó tevékenységhez. És ez ténylegesen megjelenhet. Amikor benne állunk a normális életben, gondolkodunk és képzeteket alkotunk, születés előtti énünk rezeg bennünk, és minthogy az ember hármas tagolású, az ideg-érzékszervi rendszer kikapcsolódhat, és minden más rész a pusztán testiségből elkezdi majmolni azt a tevékenységet, amelynek tulajdonképpen a születés előtti létből kell ebbe utólag belerezegnie. Amikor a ritmikus ember vagy az anyagcsere-végtagember önmagából egy ilyen tevékenységet jogosulatlanul kifejleszt, amely hasonló a születés előtti létből átrezgő jogosult képzetalkotáshoz, akkor létrejön a hallucináció. És ha a dolgot szellemtudományosan szemlélik, borotvaélesen meg tudják különböztetni a jogosult képzetalkotást, ami ugyanakkor, amikor jogos képzetalkotásnak ismerjük el, élő bizonyítéka a születés előtti életnek, meg tudják különböztetni a hallucinációtól, ami azáltal, hogy megjelenhet, hogy utólagos majmolása az örökkévalóságból származó, de a testből létrejövő képzetalkotási erőnek, eleven bizonyíték arra – minthogy majmolás –, hogy az eredete is jelen van annak, amit utánoz. Ez azonban teljesen a testből ered, és ezért jogtalanul van jelen. Mert a testnek a fizikai életben nincs meg a joga ahhoz, hogy önmagából kiindulva majmolja azt a képzetalkotási módot, ami a születés előtti ember szellemi életéből kell hogy létrejöjjön.

Az ilyen dolgokat ténylegesen meg kell fontolnunk, ha túl akarunk jutni azokon az ostoba elképzeléseken, amelyek ma definícióként létrejönnek a hallucinációkról és hasonlókról. Be kell tekintenünk a teljes ember szerkezetébe, ha a hallucinációs életet meg akarjuk különböztetni az igazi képzeti élettől. És ha aztán az igazi képzeti élet magasabb szinten kialakul, ha felkerül a tudatba, és ha hozzáilleszkedik ehhez a tudathoz, úgy, hogy az ember nemcsak a gondolkodásban éli át a születés előtti lét utóhangját, hanem ezt az utóhangot teljesen tudatosan képpé alakítja, és ez által az utóhangtól visszatekint a valóságra, akkor az ember eljut az imaginációhoz.

Az igazi szellemtudomány így különbözteti meg a hallucinációt, ami a fizikai testből kifőzött valami, az imaginációtól, ami a szellemiségre utal, ami visszavezet a szellemiségbe. Így az ember azt mondhatja: Aki hallucinál, annál a test kombinál, aki imaginál, az visszajut a születés előtti lét utóhangjához, és annál a szellem kombinál, az a testét a fizikai léten túlra vezeti, és hagyja, hogy a szellem kombináljon. A szellem kombinál benne. Azok az emberek, akik előítéletből vagy ahogy már ma is megtörténik, rossz akaratból mindig azt ismételgetik, hogy a szellemtudomány imaginációja hallucináció, azok szándékosan eltekintenek attól a ténytől, hogy a szellemi kutató élesen meg tudja különböztetni a hallucinációt az imaginációtól, hogy ő az, aki a szó legtágabb értelmében az egyiket a másiktól élesen elkülönítve meg tudja különböztetni, míg az, amit a szokásos tudomány a hallucinációról mond, az minden alapot nélkülöz, teljesen önkényes definíció. És ez tulajdonképpen bizonyíték arra nézve, hogy a mai tudomány nem tudja, hogy mi a hallucináció, és hogy azt, ami imaginációként kerül vele szembe, nem tudja megkülönböztetni a hallucinációtól.

Annál, aki gyanúsításokkal él ezen a területen, tudatos rágalmazásról kell beszélni, ez az, amit elkövetnek. Csak tudósaink lustasága a szellemtudományos kutatással szemben, hogy egyáltalán ilyen dolgokat terjesztenek a világban. Ha nem lennének lusták, hogy a szellemtudományba belemélyedjenek, akkor meglátnák, milyen éles különbség van a hallucinációs és az imaginatív élet között, ahogy ezt a szellemtudomány megállapítja.

Ha az ember tisztességesen akar mozgalmunkban hinni, tudatosítanunk kell magunkban, hogy kortársainkban rosszakarat van, ami lustaságból ered, és a lustaságot, ami aztán hazudozási hajlamhoz vezet, korunkban követni lehet egészen a maga búvóhelyeiig. Ma nincs más út, mint a szellemtudomány. Úgyhogy azt mondhatjuk: A hallucinációs életben a test kombinál, az imaginációs életben a szellem, és az ember teljesen a születés és a halál közti világból kimozdítva érzi magát, amikor teljesen benne áll az imaginációs életben.

A kettő között áll a lélek. A lélek a közvetítő, bizonyos módon a szellemi-folyékonyt a szellemtől, a mintaképtől a testhez, a másolathoz közvetíti. Ennek nem szabad egyik oldalról sem élesen körvonalazottnak lennie, folyékony kontúrokkal kell rendelkeznie, elmosódott körvonalakkal. Ezzel szemben nem szabad határozott módon azt mondani, hogy a valóságban gyökerezik, vagy nem gyökerezik a valóságban. A hallucinációnál, minthogy azt a test főzi ki magából, de nem tud valóságot kifőzni, mert nem él a születés előtti lét utóhangjában, tehát a testnél és annak hallucinációinál azt lehet mondani, hogy ez nem a valóságban gyökerezik. Az imaginációnál és annak absztrakt képmásánál, a gondolkodásnál azt mondhatjuk, hogy a valóságban gyökerezik.

Azoknál a képződményeknél, amelyek a lélek kombinációiból erednek, a fantáziaképeknél, valami elmosódó dologról van szó, ezek valóságosak is, meg nem is. A valóságból származnak, a valóság éles kontúrját színezik, elmosódottá, bizonytalanná teszik. Úgy érezzük, hogy kiemelkedünk a valóságból, de ugyanakkor azt is érezzük, hogy ez mégis olyasvalami, ami belső életünk számára, és valóságban való egész életünk számára jelent valamit. Ebben a közvetítő fantáziaképben a köztes állapotot érezzük a hallucináció, a megtévesztő hallucináció és az igazi imagináció között, és azt mondhatjuk: A hallucinációban a test kombinál, a fantáziaképekben a lélek kombinál és az imaginációban, amelynek absztrakt képmása a gondolkodás, a szellem kombinál. Itt látjuk az ember hármas lényét a maga tevékenységében, és a világ környezetéhez való viszonyában. Azt mondhatjuk: Amikor a szellemben állunk, vagy a gondolkodás árnyszerű képmásában, vagy az imaginációban, amelynek révén aztán a megismerés magasabb fokaira emelkedünk, akkor a valóságot kombináljuk. Amikor a lelken belül vagyunk és annak fantáziaképeiben, akkor olyasmit kombinálunk, ami ide-oda hullámzik a valóság és a valótlanság között. Amikor a test kombinál, akkor a hallucinációk ámítanak el bennünket, olyasmivel, ami ténylegesen a valótlanságnak felel meg.

Ha megnézik azt, amit most kifejtettem, azt fogják mondani: Az ember elfogulatlan szemlélete ezt a hármasságot közvetíti számunkra: szellem, lélek és test. És annak vonatkozásában, ami az ember lénye útján tevékeny, háromféle dolgot különböztetünk meg: a hallucinációt, a fantáziaképet és az imaginációt, és ezek a testre, a lélekre és a szellemre utalnak. Látják, az antropozófiánál úgy van, hogy az embernek egyre mélyebben és mélyebben kell saját lényébe benyomulnia, hogy lássa, hogy az egységből hogyan bontakoznak ki a részletek.

Látjuk, hogy mindenekelőtt az ember test lélek és szellem szerinti tagolódását absztrakt módon kell magunk elé állítanunk, hogy aztán egyre inkább megtöltsük konkrét tartalommal. Ha a vonatkozásokat keressük az így magunk elé állított dolgok és az egyéb dolgok között, akkor egyre több bizonyítékot kapunk. Az antropozófus életnél azonban szükséges, hogy egyre tovább és tovább haladjunk. Ez az azonban, amit éppen a mai ember, aki ilyen borzasztóan okosnak tartja magát, nem szeret. A mai ember nem szereti, hogy ilyesmit mondjon: Most olvastam egy antropozófiai fejtegetést, hallottam egy antropozófiai előadást, a dolog még nem tiszta előttem, de várni fogok, és majd meglátom, mi minden jön még. – Ha várna, akkor meglátná, hogy egyre inkább más dolgok következnek, és hogy végül is minden egyezik, hogy egyik bizonyíték a másik után jön. És annak, aki ezt mondja: Ha az egyik dolog a másikat bizonyítja, akkor a világmindenségben az egésznek nincs talaja, akkor mindig az egyik tartja a másikat – annak, aki ezt az ellenvetést teszi, mondják csak azt, hogy azt a leírást sem fogadhatná el, amit az asztronómia mond számára a Földről. Ott is azt mondják, hogy a Földnek egy darabja az egészet hordozza, és hogy az egésznek nincs alapja és talaja. Aki más bizonyítékot akar, minthogy az egyik dolog hordozza a másikat, az nem veszi figyelembe, hogy abban az esetben, ahol az ember teljességhez jut, ott éppen az a jellegzetes, hogy az egyik hordozza a másikat.

Szükséges, hogy egyáltalán lelkünk elé állítsunk olyasmit, amit ma felhoztunk, és ez az, hogy ne csak folyton beszéljünk a szellemről – az ember természetesen nagyon jól tud beszélni a szellemről egy bizonyos ködös értelemben –, hanem szellemileg kell beszélni a szellemről. Úgy, hogy az embert ténylegesen megragadja a szellem, és hogy a világban az egyik dolog úgy tagolódik a másikhoz, hogy a szellem teremtő ereje napvilágra kerüljön. Aki csak materiálisan gondolkodik, az nem tudja megkülönböztetni a hallucinációt az imaginációtól és a fantáziaképektől, ha egymás mellé állítja őket. Aki azonban látja az eleven szellemet, mint közvetítőt a három között, az megtalálja az egyiktől a másokhoz vezető szálat, annak a szemléletmódja megtelik eleven tartalommal, és úgy beszél, hogy szavaiban a szellem él. A szellemről nem csupán a tudományban kell beszélni, hanem hagyjuk, hogy a szellemtudomány beszéljen róla. Kérem, gondolják át ezt a mondatot, ez ténylegesen nagyon fontos, ha a szellemtudomány lényegét meg akarjuk érteni: nem kell, hogy pusztán a szellemről beszéljünk, hanem szellemi módon a szellemet kell beszéltetnünk. Éppen ebben leszünk szabadok, mert a szellem szabadon felvesz bennünket magába, és az ember a saját szellemi útján fejezi ki annak lényegét. A szellemről szellemi módon kell beszélni, ami a mozgékony gondolkodásnak felel meg, nem a megkeményedett gondolkodásnak, mert ez a materiálisan módon gondolkodó tudomány sajátja.

Ha azonban ezt megnézzük, ami annak lényegéhez vezet, ami tulajdonképpen korunk legbensőbb feladata, és ami kijuttathat bennünket abból a hanyatlásból, amely erős impulzusként egész mai civilizációnkra jellemző, akkor azt mondhatjuk: Ha teljesen elfogulatlanul igazi, valódi odaadással benne érezzük magunkat a világban, akkor egy ránk kiáradó kegyelem útján oda jutunk, hogy úgy gondolkodunk, hogy a világot szellemileg fogjuk fel.

Ez az, ami alapjában véve, mint a világfejlődés sajátossága először a XIX. század végén jelent meg. Aki az emberiségfejlődést elfogulatlanul követi, az látni fogja, hogy a világfejlődés olyan volt, hogy a XIX. század utolsó harmada előtt más volt a feladata, de mondhatnánk, a szellemiség kapuja kinyílt, és ma az előtt a feladat előtt állunk – miután a materialista természetszemlélet nagy győzelmeket aratott –, hogy a világot újra szellemileg szemléljük. Mert a ritmikus mozgás is az ember sajátja, amelynek révén egyedileg is részt vesz az ismételt földi életek ritmusában. Ez az élet ritmikus. A ritmikus visszatérésben az ember azon megy keresztül, ami olyan szellemi emberi törekvésben éli ki magát, mint ami például a XIX. század közepén érte el a tetőpontját. Ekkor az ember érzékszerveit csak a matériára irányította, és mindent materiálisan akar magyarázni. Jelenlegi korunkban újra vissza kell térnünk a szellemi szemlélethez, mert ha lelkünket elfogulatlanul megtelítjük azzal, ami a világból jön, akkor ez a lélek megtelik azzal a törekvéssel, hogy a világot szellemileg szemlélje.

Alapjában véve, mondhatjuk, ez napjaink titka. Aki ma a szellemmel él, annak azt kell mondania: Az érzéki világ kapui az érzéki világ számára nyitottak a földi lét folyamán. Ahogy az érzéki világ dolgai színek és hangok útján szólnak hozzánk, úgy szól ma világosan a szellemi világ az emberhez. Az emberek azonban nem szoktak hozzá, hogy a régi, pusztán másolatszerű materiális világot hagyják szólni magukhoz, ezért hadat viselnek a szellemi szemlélet minden formája ellen. Ez a küzdelem a materialista tudományos szemléletben jelenik meg, megjelenik azokban a materialista küzdelmekben, amelyek a XX. század kezdetét megrendítették. Ahogy azonban az emberiségfejlődés egy régebbi korszakában erősen törekedtek a szellemiség felé, és ezért illúziókba és rajongásokba estek, amelyek a testükben akarták kifejezni a szellemit, így annak, aki ma a szellemmel küzd, ahogy alapjában véve a civilizált emberek többsége még mindig teszi, sikerül szembeszállnia azzal, hogy az éjszaka csápjaiban a szellemiség a fizikai világba eljusson. Ezért látjuk, hogy felszínre került az, ami közvetlenül belekerül azokba a lelkekbe, akik a szellemiség beáramlását visszautasítják: ahhoz jutunk el, hogy megjelenik a hazugság, ami oly borzasztóan elárasztott bennünket a világháború ideje alatt. Ez mindazonáltal már korábban előkészült, és ma olyan korban élünk, amelyben nemcsak a világ utasítja vissza a megismerést, hanem amelyben borzasztó módon kifejleszti azt a hajlamot, hogy valótlanságot állítson. És alapjában véve a valótlanságból van a legtöbb, amit ma éppen az antropozófiával és mindazzal szemben, amivel az antropozófia összefügg, az ellenfelek felhoznak. Milyen súlyos valótlanság jelenik meg mindazoknál, akik ma éppen az igazság hordozóinak kiáltják ki magukat, akik az igazság hirdetőinek nevezik magukat!

Egy példa erre – mindig kézenfekvő példákat kell felhoznom, bármilyen fájdalmas is számomra –, hogy Stuttgartban megjelenik egy lap, amely Stuttgarti Evangélikus Vasárnapi Újságnak nevezi magát. Ez az újság a 19. számában a 149. oldalon közöl egy mondatot, amely többek között a következőket tartalmazza. Itt valaki előadott valamit, egy városi lelkész, Jehle, a jelenkor egyházellenes áramlatairól. Sok értékes dolgot mond el a monizmus és a szabadgondolkodás megértéséhez, és ez a városi lelkész világosan feltárja a mélyebb okait Arthur Drews [3] Jézus történetisége elleni oly elkeseredett küzdelmének, és aztán megvilágítja a keresztény tudományt, amely éles ellentétben a materialista világfelfogással, minden anyagi dolgot véletlennek nevez, és így tovább: „Steiner teozófiája, amely Rittelmeyer lelkészt, követőinek örömére, Clairvaux-i Bernát [4] visszatértének nyilvánítja.”

[3] Arthur Drews (1865–1935): német vallásfilozófus.

[4] Clairvaux-i Bernát (1090–1153): francia ciszterci szerzetes, hittudós.

Nos, kedves barátaim, egyik barátunk azon fáradozott, hogy ezt a dolgot helyreigazítsa. A dolog Rittelmeyer lelkészhez [5] is eljutott, és ő azoknak, akik ilyesmit állítottak, a következő levelet írta:

[5] Friedrich Rittelmeyer (1872–1938): A Keresztény Közösség társalapítója és első vezetője.

„A Stuttgarti Evangélikus Vasárnapi Újság május 8., 19. számában éppen most olvasok egy hírt az evangélikus egyházi testület évi közgyűléséről, amelyben Jehle lelkész úr egy, a jelenkori egyházellenes áramlatokról szóló előadásában azt állítja, hogy doktor Steiner Rittelmayer lelkészt követőinek örömére Clairvaux-i Bernát visszatértének jelenti ki. Ez a mondat teljes egészében ellentmond a valóságnak. Sem Steiner doktor úr nem nyilvánít ki engem akár közvetlenül, akár utalás formájában Clairvaux-i Bernát visszatértének vagy valami hasonlónak, sem én magamról, amit bizonyossággal állíthatok, sem másokról még soha valami hasonlót nem mondtam vagy gondoltam. Kérem önöket, hogy a sajtóban megszokott módon ezt a helyesbítést teljes terjedelmében tegyék közzé. Engedjék meg, hogy mélységes szomorúságomnak adjak hangot az egyházi vita mélypontja miatt, ami itt ismételten megnyilvánul. Minden ostoba locsogás önkényes, ha az csak lekicsinyli a vélt ellenfelet, és nem tartja magát a tisztességes emberek között egyébként általában szokásos előzetes meggyőződéshez. Nagyon remélem, hogy átérzik, milyen alacsony érzületet feltételeznek itt doktor Steiner úrral és velem szemben, és hogy a hallgatók és olvasók milyen alacsonyrendű ösztönére épít egy ilyen közlés, amely csak egy könnyed és valótlan pletykán alapul.”

Nos látják, az utóbbi szavakat a Stuttgarti Evangélikus Vasárnapi Újság egyáltalán nem nyomtatta ki az alacsonyrendű érzületekről, és így tovább, hanem csak az első szavakat, és még ennyit tettek hozzá:

„Ehhez a magyarázathoz – amelyet tehát hiányosan tettek közzé – csak azt tudjuk megjegyezni: A szónok személyes közlései (amelyek aztán a címzetthez is szólnak), valamint a sok olvasónk számára ismert és hiteles személyiség mindenkinek, aki ismeri, a legcsekélyebb kétséget is kizárja, hogy kijelentését nem a legjobb tudása és lelkiismerete szerint tette meg.”

Azt kell hallanunk tehát, hogy az, aki mindenekelőtt érintett a dologban, először azt mondja, hogy az egész dolog hazugság, másodszor azt, hogy egy alacsonyrendű érzületből fakad. Aztán az egész ügyből ilyen módon húzzák ki magukat, és még hozzáfűzik: „Ami a megformálást és tolmácsolást illeti, ezek újságunk közléseibe a szónok akarata és tudta nélkül, és az időközben szabadságra utazott szerkesztő utolsó átnézése nélkül kerültek be.” Tehát, bár a szónok ezt mondta, mentegetik a tolmácsolást azzal, hogy nem azt adták vissza, amit mondott, és mentegetik azt, aki a szokásos módon megfelelt annak, aki aztán a tolmácsolást kifogásolta. Mentegetik azzal, hogy fürdőben van – „a tudósító sajnálja, és vele a szónok is, valamint a szerkesztő úr, hogy szándékuk ellenére különböző olvasóink részéről – tehát nem azt sajnálják, hogy hazugságot tettek közzé, hanem a következőket –, hogy különböző olvasóink részéről, ahogy dr. Rittelmeyer lelkész úr közli velünk, félreértések adódhattak, hogy hiúságot feltételezünk róla, azt, hogy örömét leli az ilyen kinevezésekben, és hogy dr. Steiner úr számolt volna ezzel a hiúsággal.”

Nem azt állapítják meg tehát, hogy hazugságot terjesztettek, hanem sajnálják, hogy az olvasó olyasmit értett, mintha hiúságával számoltak volna. És így folytatják: „Amennyire szakmai okokból nagyon sajnáljuk, hogy az egyház egyik képviselője, Rudolf Steiner ügyét támogatja, annyira távol áll tőlünk a személyes lekicsinylés gondolata. Abban sem kételkedünk, hogy Rittelmeyer lelkész urat kínosan meglepte egy ilyen kinevezés gondolata Rudolf Steiner részéről.”

Tehát azt a látszatot keltik, mintha Rittelmeyer lelkész úr kínosan meglepődött volna, amikor megtudta, hogy őt ilyesminek tituláltam, holott kifejezetten úgy gondolja, hogy az lepte meg kínosan, hogy a Stuttgarti Evangélikus Vasárnapi Újság egy ilyen hazugságot terjeszt.

„Egyébként azt hiszem, szokásos olvasóinkat ismerjük olyan jól, hogy nem tételezik fel rólunk a személyes becsmérlés vagy a hamis hírkeltés szándékát, és tudják azt is, hogy kifejezetten a jobb és szebb munkára törekszünk.” − Hogy ezt megítéljék, a Stuttgarti Evangélikus Vasárnapi Újság olvasóira bízom.

Látják, így dolgoznak ma azok, akik az igazság képviselőinek, hivatalos képviselőinek nevezik magukat, és akik számos embert köteleznek az igazságnak ilyen képviseletére. Szükséges, hogy az ilyesmit megállapítsuk. Szükséges, hogy az ilyesmit megállapítsuk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hol van ma hajlam a valótlanságra. Nem terjedt el azonban még elég széles körben az utálat, a kellő utálat az ilyen amoralitással szemben, az ilyen vallásellenességgel szemben, amely keresztény vasárnapi istentiszteletnek nevezi magát.

Csak egy ilyen szimptómára kell utalnunk, amelyeket ma százával idézhetünk, hogy kimutassuk, hogy ma mindenütt – és ez még sokkal rosszabb lesz, mert éppen ebben a korban élünk – kiindulópontját láthatjuk annak, ami aztán felgyülemlik abban a közönséges megnyilvánulásban, amit legutóbbi frankfurti és baden-badeni euritmia előadásunknál megállapítottunk. Ugyanazt az euritmia előadást, amit itt a legutóbbi vasárnapon teljes érdeklődés mellett lehetett látni, ezt az előadást Frankfurtban és Baden-Badenben mindenféle kulcsokkal és hasonló eszközökkel megzavarták, kifütyülték és kiordítozták, természetesen nem szakmai okokból, hanem két dolog összekapcsolása folytán. Először is annak a harcnak a folytán, amelyet olyan okokból folytatnak, amelyeket önök ma is és már korábban is hallottak tőlem, tovább szélesedik az ellenállás azzal szemben, hogy a szellemi élet beáramlása érvényesüljön fizikai világunkba, és ezáltal érvényre jut a valótlanságra való hajlam. Az embereknek még nincs szemük ehhez, és ezt követni lehet a legkülsőbb búvóhelyekig. A másik dolog a tehetetlenség, ami a lustasággal és kényelmességgel kapcsolatos. Ha egy ilyen itteni mértékadó lap – ezt már említettem itt – arra szánja rá magát, hogy olvasóira tekintélyelvű ítéletet akarjon ráerőltetni, akkor egy szaktekintélyhez fordul, például a tübingeni Traub professzorhoz [6], és egy ilyen cikkben – már ezt is említettem itt – nagyon érdekes kijelentéseket lehet találni. Ez az egyetemi professzor, akinek ma joga van ahhoz, hogy sok fiatal lelket, ahogy mondják, felkészítsen a hivatására, egyszerűen leírja, hogy Rudolf Steiner világnézetében a szellemi dolgok, a szellemi lények úgy mozognak a szellemi világban, mint a fizikai világban az asztalok és székek! – Nos, látott már valaki józan ésszel asztalokat és székeket mozogni a fizikai világban? A tübingeni Traub professzornak megvan a stílusa, és leírja, hogy én írásaimban arról beszélek, hogy a szellemi világban a lények úgy mozognak, mint az asztalok és a székek a fizikai világban. Minthogy valószínűleg nem vallja be, hogy spiritiszta, így a legkevésbé sem akarok olyan udvariatlan lenni, hogy egy más állapotot feltételezzek róla, amelyben ezt a cikket írta az asztalok és székek szokásos mozgásáról.

[6] Friedrich Traub (1860–1939): német teológus és filozófus.

De ők a tekintélyek, akikhez fordulni lehet, ha az ember ítélkezni kíván arról, ami ma szellemtudományként megjelenik. Ezeket a dolgokat nem mindig állapítjuk meg elég élesen, és mindenekelőtt sok barátunk sem gondolja és érzi át ezt elég erőteljesen. Újra és újra átéljük az, hogy megtörténik az, hogy ha valaki valamit mond ellenünk, és jellemezzük őt a maga egész jellege szerint, nem vesszük tőle rossznéven, hogy hazudik, hanem azt vesszük rossznéven, hogy hazugnak mondjuk. Ezt éppen az utóbbi hetekben napról-napra itt és máshol is átéltük.

Beszélhetünk már egyfajta tehetetlenségről, amikor ilyesmit leírunk, mint a tübingeni Traub professzor, aki ugyanebben a cikkében még a következőket írta: a titkos tudomány [7] nem lehet tudomány, egyszerűen azért, mert a „titkos” fogalom és a „tudomány” kizárja egymást, ami titkos, az nem tudomány. – Nos, kérdezem önöket, ha valaki egy tudományos könyvet ír, és valaki másnak az a szeszélye, hogy ezt száz évig titokban tartsa, ez emiatt kevésbé tudományos, mert titokban tartották? Tudományos kétségkívül nem azáltal lesz, hogy titokban tartják vagy nyilvánosságra hozzák, hanem tudományos jellege miatt! Ha valaki egy ilyen mondatot le tud írni, attól valóban el kell vitatni az egészséges gondolkodás minden szellemiségét.

[7] A szellemtudomány korvonalai című könyv (GA 13) német címe: Die Geheimwissenschaft im Umriss, ami szó szerinti fordításban: A titkos tudomány körvonalakban. (Szerk.)

És legyen szabad egy másik dolgot is elmondanom. Magunk között vagyunk, és néhány dolgot el kell mondanom, mert sajnos más oldalról ezt nem nagyon mondják el. Most azon fáradozunk, hogy az euritmia keretei között számos év óta kialakítsunk egy recitáló és deklamáló művészetet, ami a régi jó művészeti elvekre nyúlik vissza, és emlékeztet arra, ami a költészetben tulajdonképpen művészet, a ritmus, az ütem, a hangszerű, a képszerű, míg művészietlen korunkban tulajdonképpen a költészetet is inkább prózaszerűen adják elő. Prózát mondanak, szó szerint, nem mennek vissza a ritmikusság alapjaihoz, az ütem szerintihez. És minthogy euritmiánk keretei között azt keressük, amit például Goethe gondolt, amikor a vezénylő pálcával, mint valami karmester jambikus drámáját betanította a művészekkel, miközben a költészetben az igazi művészire utalt, mert a művészietlenből újra vissza akarunk térni a művészihez. Ezért szabják meg a támogatók vagy maguk azok, akik ma előírják, amikor egy költeményt recitálnak, hogy mindenféle prózait vartyogjanak és bégessenek, és vartyogva és bégetve kiemelkednek tehetetlenségükből, és pocskondiázzák azokat, akik a recitálásnak szentelik magukat, és ennek a recitálásnak az igazi művészetét [8] akarják érvényre juttatni.

[8] Lásd Rudolf Steiner: Die Kunst der Recitation und Deklamation (GA 281) és Methodik und Wesen der Sprachgestaltung (GA 280).

Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom, de szükséges volt, ha a dolgokat nem fogalmazzák meg mások, akkor nekem kell azokat megfogalmazni. És nem tudom másképpen, minthogy éppen ebben a küzdelemben lássam a tehetetlenség harcának egy más formáját, ahogy erre például Traubnál egészen a gondolattalanságig lehet utalni, a bégető tehetetlenség harcára az ellen, ami megkísérli, hogy igazi recitáció legyen. Meg lehet érteni, hogy az, ami a tehetetlenségből eredően működik, az maga béget, vagy pártfogói hagyják bégetni, de nekünk kötelességünk, hogy a szellemi javakat támogassuk, és ha ezt rossznéven veszik is, erős szavakkal kell utalnunk arra, ami korunkban alapvetően kártékony.

Ma egy szellemtudományos témáról beszéltem önöknek – és már ott tartunk, hogy óránk letelt, ez tehát egy hozzáfűzés volt –, és fejtegetésembe olyasmit kellett bevinnem, ami kortörténetileg erősen összefügg a tisztán szellemtudományos fő témával. Sajnálom, hogy előadásomba ilyen vitát kellett belevinnem, de nem a felhők között élünk, hanem a világban, és ha megvan bennünk a szükséges lelkesedés, ha szent kötelességünknek érezzük, hogy behatoljunk az antropozófia megismerésének ügyébe és ennek kihatásaiba, akkor tiszta tekintettel kell látnunk, hogy hol van az ellentábor, és akkor, miközben értesülünk ezekről a dolgokról, erős akaratot kell kifejlesztenünk magunkban, hogy ezt az ellentábort visszautasítsuk. Mert egyedül és kizárólag ezáltal kapcsolódunk össze azzal, ami a hanyatlással szemben a felemelkedéshez vezet, és ezek azok az impulzusok, amelyek a szellem és a lélek elleni küzdelemmel szemben a szellem és a lélek érvényre juttatását akarják létrehozni a földi életben. Hogy a helyes értelemben együtt tudjunk érezni annak az erőnek az érvényre juttatásában, amely a szellemet és a lelket érvényesíteni akarja, és érvényesítheti, ezért értesülnünk kell mindarról, ami a szellem és a lélek ellen van.

Nem akarom az ellenfelet vádolni vagy gyalázni, de el akartam mondani önöknek ezt, hogy elhangozzék az, ami szükséges, hogy lelkeink összecsendüljenek a szellemért és lélekért folytatott munkában. Erről majd tovább beszélünk, ha újra látjuk egymást.

2. A morális és természeti világ közötti híd – Az ember és az elemek – A Föld ahrimanizálódásának legyőzése Krisztus szelleme útján

Bern, 1921. június 28.

Ma ebben az előadásban olyasmiből kell kiindulnom, amit részben már említettem, amikor legutóbb erről a helyről önökhöz szólhattam. Ami ma újra meg újra fel kell hogy merüljön az ember előtt, az a kor egyfajta rejtélye, ami ugyanakkor azonban mély emberi rejtély is, és ez a következő kérdés: Hogyan függenek össze a természet jelenségei, amelyeknek fizikai emberekként alá vagyunk vetve, a morális, etikai, erkölcsi világ jelenségeivel, amelyek mellett valamilyen módon ki kell állnunk, mert különben nem tudjuk saját emberi mivoltunkat megítélni?

Lehet valaki mégoly materialista érzületű is a megismerés vonatkozásában, de ha valamilyen tudata van emberi mivoltáról, különbséget fog tenni jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen között, és az erkölcsi világtól talán, ha materialista érzelmű, idegenkedni fog, mégis valamilyen módon, legalábbis kérdőn, kételkedőn tekint a szellemi világrendre, amely a természeti világot átjárja, és amelyhez fizikai-érzéki testünk tartozik. Ha azonban szemügyre vesszük azt, ami a jelenkori képzés útján kialakulhat, hogy valamilyen módon a világ lényegéről felvilágosíthassuk magunkat, akkor ma feltétlenül mély meghasonlás jön létre az emberi gondolkodásban, az emberi érzületben, minden emberi impulzusban, olyan meghasonlás, amely nem egyenlíthető ki minden további nélkül, és amiből az ember ma nem tudja könnyen kihúzni magát.

Egyrészről itt áll az, amiről a természettudomány tudósít bennünket, amely ma óriási eredményeket ért el, az a természettudomány, amely a külső érzéki világ szemlélete folytán eljut oda, hogy jogos vagy jogosulatlan hipotetikus megállapításokat tegyen, még a világ keletkezéséről és végéről is, és a másik oldalon ott áll az erkölcsi, a morális világ követelménye. De hogyan kell a kettő közötti meghasonlást kiegyenlíteni, amikor az ember a természettudományból teljesen szükségszerűen azt tapasztalja, hogy valamikor volt egy világköd, ebből a világködből alakult ki a kozmosz, és a mi Földünk, mindenekelőtt úgy, hogy az csupán egy ásványi képződmény volt. Aztán fokozatosan létrejött a növényi világ, az állatvilág, és végül az ember is megjelent. És ha az ember ezt a gondolkodásmódot, ezt a fajta törvényszerűséget, amit szemügyre vett, kiterjeszti a Föld létére, akkor oda jut, hogy valamikor majd újra egyfajta ásványi képződménnyé alakul vissza. Az a színtér ugyanis, amelyen járunk-kelünk, nem fog tudni élőlényeket hordozni. Más szavakkal: ez a színtér egy nagy temető lesz, amely mindent sírba temet, ami valaha eleven, lélekkel és szellemmel teljes volt. Tehát egy ásványivá vált világ és egy ismételten ásványivá váló világ között állunk középen, ebből az ásványi világból alakultunk ki valamennyi szervünkkel együtt, amelyek tulajdonképpen csak olyan képződmények, amelyekben az anyag, amely a külső világot létrehozta, csak bonyolultabb módon szerveződik össze, mint ahogy ez a külvilágban történik.

Abból, ami itt emberként létrejön ebből a természettudományos, hipotetikus világból, az a követelmény jelenik meg, hogy erkölcsös legyen, jó legyen, eszmék jelennek meg, emberi eszmények, és fel kell tenni a kérdést: Mi lesz az erkölcsi világnak ezekből a követelményeiből, mi lesz az eszményekből, az eszmékből, amikor majd mindaz, amit természettudományosan felfogunk, végül is az emberrel együtt eltűnik a nagy földi temetőben?

Azt mondhatjuk, ez kétségtelenül a természettudományos gondolkodásmód kiterjesztése a hipotézisek világába, és tulajdonképpen nem szükséges, hogy ilyen messzire menjünk. De legalábbis fel kellene vetnünk a kérdést: Hová kell tehát fordulnunk? Hol kapunk valamilyen felvilágosítást az embernek a világmindenségben lévő helyzetéről, amennyiben erkölcsi lény, olyan lény, akinek eszméi, eszményei vannak? – Ezt a kérdést fel kell vetni, ha a természettudományt nem tartjuk illetékesnek, hogy hipotéziseket hozzon létre a Föld keletkezéséről és végéről.

Mindabból azonban, amit a jelenlegi elismert emberi tudomány, amely alapjában véve teljesen a természettudományból jött létre, az embernek kínál, nem lehet egyszerűen felvilágosítást kapni az embernek a világmindenségben elfoglalt helyéről. Ami itt meghasonlásként megjelenik minden jelenkori emberi érzésben, és ami alapjában véve belsőleg összefügg minden hanyatló erővel, amely olyan borzasztó módon érvényre jut korunkban, szeretném megvilágítani, amikor egy olyan jelenkori embert ábrázolok, aki mindazt felvette magába, ami felvilágosításként, hipotézisként, tudományos ismeretként érvényre jut, ami elismert, egy olyan embert tehát, aki rendkívül okosnak érzi magát a mai korban. Egyrészt őt akarom ábrázolni, másrészt a görög kultúra világából egy olyan embert, aki a Szókratész előtti korban élt, mintegy abban a korban, amelyről csak olyan kevés maradt fenn, mint a nagy filozófus, Hérakleitosz vagy Anaxagorasz [9] egyes kijelentései. Egy ilyen képzett görögöt szeretnék ábrázolni a jelenkor rendkívül okos embere mellett. Mégpedig nem egy görögöt a maga jelenkori inkarnációjában, valószínűleg ő is, ha itt egy emberi testben megjelenne, egészen okos ember lenne, hanem úgy szeretném őt ábrázolni, amilyen görögként volt. Tehát megtestesülésében görögként szeretném szembeállítani egy egészen okos jelenkori emberrel.

[9] Görög filozófusok a Krisztus előtti 4., 5. századból: Szókratész, Hérakleitosz és Anaxagorasz.

A görög kor egy ilyen embere azt mondaná: Igen, a ti újkori emberetek egyáltalán semmit sem tud az emberről, mert alapjában véve a világról sem tud semmi valóságosat. – Hogyan? – kérdezné korunk okos embere. Azt mondaná: Ismerünk mintegy hetven elemet, hidrogént, oxigént, nitrogént, ként, és így tovább. Mindazonáltal jelenleg azon a ponton vagyunk, ahol úgy tűnik, hogy mindezek az elemek egyre vezethetők vissza, de ott még nem tartunk, hogy ezeket egyre visszavezessük. Felismerjük ezt a hetvenkét elemet, amelyek keverednek, szétválnak, összekapcsolódnak és eloldódnak, és tulajdonképpen mindent létrehoznak, ami itt a fizikai-érzéki világban végbemegy. Amit csak látunk, az ezeknek az elemeknek az összekapcsolódása és szétválása.

A görög erre azt mondaná: Igen, ez nagyon szép, hogy ilyen sok elemetek van, mintegy hetven, de mindezekkel az elemekkel kétségkívül nem tudjátok megismerni az embert. Erről nem lehet beszélni, mert az ember megismerésének a kezdete – ezt mondaná a görög – úgy kell hogy létrejöjjön, hogy az ember nem hetvenhét vagy hetvenhat elemről beszél: oxigénről, hidrogénről, nitrogénről és így tovább, hanem az ember megismerését azzal kell kezdeni, hogy azt mondjuk: Mindaz, ami külsőleg érzékileg körülvesz bennünket, az földből, vízből, levegőből és tűzből áll.

Nos, a mai okos ember ezt mondaná: Igen, ez valamikor így volt, a gyermeki korban, amikor az ember még nem tudott olyan sokat, mint ma. Akkor azt mondták: föld, víz, levegő és tűz, de ebből a gyerekességből már kikerültünk. Akkor négy elemet neveztek meg, most tudjuk, hogy hetvenhat elem létezik. Ez egy egészen gyerekes szemlélet volt. Tudjuk, hogy a víz nem elem. Tudjuk, hogy a levegőről sem beszélhetünk, mint elemről. Tudjuk, hogy a meleg, a hő egyáltalán nem anyag. Mi rendkívül okosak vagyunk. Ti a világszemléletnek még egy gyerekes fokán álltok.

Nos, a görög talán ezt válaszolhatná: Már valamennyire foglalkoztam a mintegy hetven elemmel, és úgy, ahogy te szemléled – és a szemlélet módjáról van szó – ez a mintegy hetven elem a mi gondolkodásunk szerint a földhöz tartozik, egyáltalán nem tartozik a vízhez, a levegőhöz és a tűzhöz, hanem a földhöz tartozik. Nagyon szép tőletek, hogy ezt a földet differenciálni tudjátok, és részeire tudjátok bontani, és ilyen nagy változatosságban hetvenhét vagy hetvenhat elemre tudjátok szétválasztani. Mindez nagyon szép. Mi nem mentünk ilyen messzire, hogy megismerjük ezeket az érdekes részleteket, mi mindent összefoglaltunk a „föld” kifejezésben. Amit azonban vízen, levegőn és tűzön értünk, abból ti semmit sem értetek, és minthogy semmit sem értetek belőlük, nincs emberismeretetek sem. Mert látjátok – így mondaná annak a kornak a görög embere – az embernél kétféle dolog van: először az az ember, aki mindenekelőtt születése és halála között először mint gyermek, aztán mint felnőtt jön-megy, majd az az ember, aki egy napon holttest lesz, és egy sírba kerül.

Mi csak a fizikai emberről beszélünk – mondaná a görög –, és ez ebben a két formában létezik: az az ember, aki születésétől haláláig jön-megy, és az az ember, akit néhány napig holttestként látunk, és aztán a sírba kerül. És amit ti megismertek a ti hetvenhét vagy hetvenhat elemetekből, ami összekapcsolódik és szétválik, az csak arra az emberre vonatkozik, aki a sírban fekszik, az emberi holttestre. Ahogy a dolgok viselkednek az emberben, mint holttestben, azt meg lehet ismerni a ti kémiátokkal és fizikátokkal, de ezzel nem lehet megismerni azt az embert, ami a születés és halál között elevenen jön-megy. Van egy tudományotok, amely csak annak az embernek a megfigyelésére szolgál, aki meghalt. Semmit sem értetek meg abból az emberből, aki él. A tudományotok szerencsésen elvitt benneteket oda, hogy a halott emberről szóló tudomány lett, de nem az élőé. Mert ha az élő emberről szóló tudományt akartok, akkor mindenekelőtt annak átfogó és egyetemes működését és életét kellene megfigyelnetek, amit mi „víznek” nevezünk. Nem azt a durva, folyékony elemet nevezzük víznek, ami a patakban folyik, hanem mindent víznek nevezünk, ahol a hideg és nedves elem a világban egymásra hat, ezt nevezzük víznek – ezt mondaná a görög. És ha eleven képzetet akarunk alkotni arról, ami itt mindenféle formában egymásra hat, mint nedves és hideg elem, ahhoz a szükségszerűséghez jutunk, hogy most már nem puszta fogalmakkal, puszta eszmékkel, puszta absztrakciókkal gondolkodunk, hanem képekben. És a görög azt fogja mondani: Ha érzékelni tudjuk a nedvességet valamilyen hideg érzettel, amikor ez egy másik nedves elembe megy át, kialakul a nedves elem útján, vagy megnyilvánul egy másik hideg érzetben, akkor a nedvességben és hidegben működő eleven képeket kapunk. Ekkor felemelkedünk a növényiség megértéséhez, és elkezdjük megérteni a nedves és hideg elem egymásba szövődését, úgy, hogy nem a durva materiális vízben, hanem a hideg és nedves elemnek ebben a működésében jön létre tavasszal a növényvilág képekben, ahogy a talajból kiszabadul, ahogy a nedvesség útján a hidegtől elszakítja magát, mert a föld száraz és hideg. És a növényvilág képében a tavasz, a nyár és az ősz folyamán látjuk a vizes elem e működésének egy másik formáját, és eggyé növekszik számunkra a vízszerű külső működésének és életének ez a hatalmas imaginációja. Ebben rejlik az egész növényvilág kialakulása.

A görög ezt mondja: Nem az érzékelhetőről van szó, hanem az érzékfelettiről, a működő hidegről és nedvességről. És ebben a folyékony és vizes elemben felismerjük a növényvilág működését és életét. Megismerkedünk vele, de most nem absztrakt fogalmak útján, hanem ezeknek a képzeteknek az útján, amelyek belső élénkséggel igazodnak hozzánk. És akkor csak egy pillantást kell vetnünk önmagunkra, és abban, amit kívül a kisarjadó növényvilágban követhetünk tavasszal, nyáron, ősszel és télen, abban, ahogy a meleg legyőzi a hideget, mindabban, ami itt lejátszódik az ősszel, majd téllel szemben, mindebben felismerünk valamit, amit aztán kicsinyített képként képzelhetünk el. Amikor az ember alszik, történik benne valami, ami teljesen hasonló a tavaszhoz, és amikor tovább alszik, valami hasonló történik benne, mint a növekvő, sarjadó nyári élet. És amikor az ember újra felébred, elérkezik a téli élethez. A külső élet kicsinyített képét látjuk, amikor ez a külső élet a vegetációt hívja elő, abban, ami az emberi étertest. A görög ezt mondta volna: A ti hetvenhét vagy hetvenhat elemetekben csak az emberi holttestet ismeritek meg. Ezt az emberi holttestet azonban olyasmi hívja elő, amit csak képekben lehet megismerni, de olyan képekben, amelyek akkor jönnek létre, amikor tehát az ember úgy gondolja, hogy a vegetációt áthatja a vizes elem. Az ember itt megismeri azt, ami a születéstől a halálig étertestként élénkké teszi, amit a ti mintegy hetven elemetek útján megismertek, mint a halál elemét. És ha nem emelkedtek fel a vizes elemhez, sosem ismeritek meg az embert, mint eleven lényt.

De most még valami más is kezdődik. Éppen a föld az, ami az emberben a halált létrehozza. Abban a pillanatban, amikor az ember meghal, a föld átveszi a testét, a mintegy hetven elem veszi át, itt az a törvényszerűség vonatkozik rá, amely földi törvényszerűség, a földi elemek törvényszerűsége. Hol van annak az elemnek a törvényszerűsége, amely vízszerű? Ez a törvényszerűség nem a Földön van, hanem kint a kozmoszban. És ha meg akarod keresni – így mondta volna a görög – ki hozza elő a hidegnek és a nedvesnek ezt a működését a tavasz, a nyár, az ősz és a tél folyamán, akkor fel kell tekintened a kozmikus elemre, mindenekelőtt a bolygókra, aztán az állócsillagokra, fel kell tekintened a kozmosz messzeségeibe. A te földi elemed csak arra az emberre érvényes, aki a sírban fekszik, az az ember, aki itt a Földön járkál, minden egyes pillanatban, amikor étertestét magában hordja, a kozmosz törvényei alatt áll. Ezek azok a törvények, amelyek a bolygók működéséből vagy az állócsillagok erőiből hatnak. – És így annak az időnek a görög embere számára még lényeges volt, amire utaltam, a vizes elem, ami a Földet körülveszi, ködbe borítja, vagy ami a zivatarban megnyilvánul. Amikor ez a vizes elem működik, a kozmosz hat a Földre a maga erőivel. Ami itt a vizes elemben végbemegy, azt nem lehet a Föld elemeiben, egyáltalán a földiségben keresni, hanem a kozmoszban kell keresni. És az ember itt már a kozmikus elemhez emelkedik fel, amikor étertestében élénkké válik az, ami az elemeket kiragadja a sorsból, mondjuk úgy, hogy a kémia, a születés és a halál között.

Ezzel azonban tulajdonképpen még messze nem fogtuk fel az embert a maga valóságában. Csak azt fogtuk fel, ami őt életerőként áthatja, ami növekedését létrehozza, ami előidézi, hogy emészteni tud, ami életerőként végigkíséri születése és halála között. Egy harmadik dolog azonban – és a kor görög embere, akiről beszéltem, erre is utalt volna – egy harmadik dolog juttatja érvényre az emberben, hogy a születése és halála közötti időben kétségkívül tevékeny, de tulajdonképpen mégis egy egészen sajátos különleges módon jut ez érvényre, nem úgy, ahogy a szokásos életerők. Ezek azok az erők, amelyek ritmikus rendszerünkben nyugszanak, légzési rendszerünkben, vérkeringési rendszerünkben, és így tovább, mindabban, ami bennünk ritmus, ritmikus tevékenység.

Megsejthetnek egy bizonyos összefüggést, nem önök, nem a puszta életük, hanem lelki lényük és a légzés között, ha a következőket, amit mindenki ismer, a lelkük elé állítják. Néha egy bizonyos aggodalommal ébrednek fel. Tudatukban egyfajta aggodalom merül fel, és megállapítják: valami nincs rendben a légzésükkel. A légzés és a lelki élet közötti összefüggés kétségkívül titokzatos, de ezt akkor érzékeljük, ha az ember lidércnyomással ébred, és ha észreveszi, hogy a légzés valamilyen szabálytalansága lett úrrá rajta. Ez egy összefüggés a lelki élet és a bennünk működő mindenféle érzés és érzület között, a felismerés az öröm és vidámság érzése, és a légzési és keringési ritmus között. Ez a ritmikus rendszer még valami más, mint a puszta élet-rendszer. Ennek a ritmikus rendszernek lelki lényünkkel van dolga, kifejezetten lelki életünkkel és lelki lényünkkel van dolga. A levegő, amit belélegzünk, tulajdonképpen az egész ritmikus rendszert ösztönzi, és a régi időkben még beszéltek a levegő eleméről, és annak az emberhez való viszonyáról, például abban a korban, amelyben a misztériumiskolákban azt a ritmust tanulmányozták, amely az ember belső tevékenységét szabályozza, azt a ritmust, amelyből ugyanakkor Homérosz versmértéke, a hexameter származik. Ha a légzési ritmus és a keringési ritmus normális átlagos értékét nézzük, a következőket kapjuk: percenként nagyjából tizennyolc légzést végzünk, és négyszer ennyi a pulzusszámunk. A vér ritmusa és a légzés ritmusa úgy viszonylik egymáshoz, mint a négy az egyhez. Nézzük a hexametert: hosszú, rövid, rövid – hosszú, rövid, rövid – hosszú, rövid, rövid: három versláb és a negyedik a cezúra. A négy szívdobbanás a lélegzetvétel felét teszi ki; a cezúra után: daktilus, daktilus, daktilus, és újra cezúra. A homéroszi versek belső kialakítása az ember ritmikus rendszeréből származik. A homéroszi versek tulajdonképpeni kialakulásában megtaláljuk a vérkeringés és a légzési ritmus viszonyának a kifejeződését. Az ember, amikor komolyan veszi a levegő-elemet, úgy érzi, hogy ez egyesül vele, aztán újra elválik tőle, hogy a levegő elemével felszív valamit, amivel az emberi lélek szabályos élményeivel van dolga.

És amikor a görög azzal kezdte, hogy a levegő eleméről beszéljen, elkezdett az emberi lélek legszebb, de ugyanakkor megszokott oldaláról beszélni, és emlékezett arra, hogy az ember egy nap huszonnégy órája folyamán 25 920 szívdobbanást produkál, és a Nap 25 920 év alatt teszi meg az utat égi pályáján a tavaszpont körül. És a világritmust összefüggésbe hozta az ember napi ritmusával. Utalt a világlélek és az emberi lélek közötti összefüggésre, és azt mondta: Az az élet, ami a születés és a halál között telik el, a maga huszonnégy órás lefolyásában egy kicsinyített képmása a tavasz, a nyár, az ősz és a tél lefolyásának, ennek a vízszerű törvényszerűségnek, ami kiterjed a világmindenségben lévő hidegre és nedvességre. Ez a kozmoszt uralja, és ebben az emberi éteriség és a kozmosz közötti viszonyban, ami az évszakokban, az időjárás változásában fejeződik ki, amit a bolygók mozgása szabályoz, ebben a viszonyban találjuk meg azt, ami az emberi étertestben kifejeződik. Ha a ritmikus rendszerhez jutunk, a levegő eleméhez kell fordulnunk. Ahhoz kell fordulnunk, ami a régi korokban, amelyekben az ember még jobban értett ehhez, létrehozta annak a lelkiségnek a fejlesztését, amely a vers felépítésében került napvilágra, mert még sejtése volt az emberi lélek és a világlélek közötti összefüggésről. Az ember még bekerült a térbeliségbe, amikor az életet szemlélte. Mindazonáltal fel kell emelkednünk a kozmikus térbeliséghez. Kikerülünk a térből, és észrevesszük azt, ami az időből ritmusként belekerül a térbe, amikor a ritmikus rendszerhez fordulunk.

Látják, a ritmikus elemben, ami levegő-elem, a görög még érzékelt valamit abból, amiről azt mondta: Az emberi lélek a világlélekben gyökerezik, és a világlélek maga az, ami a ritmusban él, és a maga ritmusának kicsinyített képét beleküldi az emberi életbe. Kint a világlélek idézi elő, hogy minden évben a tavaszi kiindulópont egy kicsit előbbre kerül, 25 920 év alatt bejárja a Nap teljes futását, és az ember 25 920 szívverésben naponta a maga ritmusában a hatalmas, hosszú világritmusnak egy kicsinyített képét alkotja meg. Az ember huszonnégy óra alatt önmagában létrehoz egy olyan ritmust, ami képmása a 25 920 évig tartó világévnek. Így gyökerezik az ember a világlélekben, saját lelkével benne áll, benne él ebben a világlélekben.

Aztán felemelkedünk a tűz eleméhez, és akkor már nem pusztán a lelkiség hat át bennünket, hanem a szellemiség az énnel, akkor megkapjuk azt is, ami a vér elemével jut kifejeződésre. Ahogy az emberi léleknek a világlélekhez való viszonyát érzékeljük, úgy érzékeljük a hő vagy a tűz eleme útján az embernek a világ-énhez, a világszellemhez való viszonyát. A korábbi időkben az embert felvették a szellemi régiókba, amikor arról az elemről hallott, amelyről a mai rendkívül okos ember úgy véli, hogy gyermeteg elképzelés. Ezzel ellentétben úja meg kell találnunk a visszavezető utat ehhez a gondolkodásmódhoz, csak ezt teljes tudattal kell elérnünk, nem ösztönösen, ahogy ez az akkor időkben volt.

Ha azonban a vizes elembe nyomulunk be, akkor a világot, mint nagy eleven létezőt éljük át, akkor éppen a kozmosz eleven hullámaiba kerülünk bele. A világot annak elevenségében éljük át. Amikor a ritmikus rendbe kerülünk bele, az átlelkesített világot éljük át, és aztán benyomulunk a hő elemébe, itt éljük át a szellemmel áthatott világot.

A vizes elemet azonban absztrakt fogalmaink útján nem tudjuk megismerni, azokkal a fogalmakkal, amelyeket ma akkor kaphatunk meg, amikor az általános iskolát, a reáliskolát, a gimnáziumot és az egyetemet végigjárjuk. Mindezekkel a fogalmakkal semmire sem jutunk, ha a vizes elemet meg akarjuk érteni. Imaginációval kell megragadnunk, ami csak képekben nyilvánul meg. Akkor bizonyos vonatkozásban a szokásos absztrakt gondolkodásmódot fel kell váltania a konkrét gondolkodásmódnak, a világ művészi megragadásának. Ekkor majd jön a mai filozófus, és azt mondja: Ilyen nincs, hogy a világot képekben fogjuk fel, hogy művészileg fogjuk fel, ez nem létezik. Megismerés-elméletet hozunk létre, a természeti törvényeket logikával kell felfogni. Az embernek mindazt, amit a világról meg akar érteni, absztrakt fogalmakba, absztrakt törvényekbe kell öltöztetnie. – Az ember ezt persze megkövetelheti, és létrehozhat ilyen megismerés-elméleteket, de amikor a természet művészileg teremt, akkor nem hagyja, hogy ilyen megismeréselméletekkel közelítsék meg, akkor éppen hogy képekben kell ezt felfognunk. A természetnek nem tudjuk előírni, hogy kell őt megérteni, hanem ki kell fürkésznünk, hogyan akarja velünk megértetni magát. És csak imagináció útján teszi lehetővé, hogy a növényvilág vizes elemét megragadjuk, és inspiráció útján teszi lehetővé, hogy a maga ritmikus életét egészen a világritmusig felfogjuk, azáltal, hogy a ritmikus életet követjük, azáltal, hogy a légzés életébe beleéljük magunkat.

Amikor lidércnyomásuk van, akkor a világ ritmusa olyan vehemensen jelentkezik, hogy nem tudják visszatartani. Ha azonban elvégeztek bizonyos gyakorlatokat, belesurranhatnak ebbe a levegő-elembe, ritmikusan mozoghatnak, aztán belekerülnek az inspiráció világába, és a testükön kívül vannak, ahogy maga a levegő is, amit beszívnak, testükön kívül van. Aztán a testükben lévő levegőt kilélegzik. Ekkor eljutnak annak fogalmához, hogy mi az ember valójában, nem ahhoz, ami a halál után a sírban fekszik, és amit a mai tudomány felfogni képes.

Fel kell emelkednünk az absztrakt fogalmaktól, a pusztán logikai képektől az imaginációhoz, az inspirációhoz és az intuícióhoz. Ma azonban az absztrakt élet egészen különösen messzire megy. Nagyon szellemes. Nagyon szépen ki lehet gondolni a következőket. Talán elmondtam már ezt egyszer, de fontos, hogy a dolgokra mindig újra rámutassunk.

Két helyen megfelelő sebességgel átutazunk. Az egyik helyen elsütünk egy ágyút, a másikon, ahol később megyünk át, egy későbbi időpontban sütünk el egy ágyút. Az ágyúdörejt, arról a helyről, ahol az ágyút később sütöttük el, természetesen csak azután halljuk meg, miután az első helyen a dörejt meghallottuk. Teljesen helyesen a következőket gondolhatjuk: ha egyre gyorsabban és gyorsabban mozgunk, akkor végül oda jutunk, hogy a dörej sebességével együtt haladunk. Ha olyan gyorsan mozgunk, ahogy a dörej, akkor, ha a második helyre érünk, egy időben érzékelhetjük a két dörrenést. És ha gyorsabban haladunk, mint a dörej, akkor a későbbi dörrenést előbb érzékeljük, és a korábbit később, mert eltávolodtunk tőle, amikor gyorsabban haladtunk, mint a dörrenés.

Ma sokan okoskodnak így. Azt gondolják: hogyan hallok két ágyút, amelyeket elsütöttem, ha gyorsabban haladok, mint a dörrenés? Elrepülök a dörrenéstől, és akkor a később elsütött ágyút korábban hallom, mint azt, amelyet korábban sütöttem el és amelytől eltávolodtam! – Látják, itt van egy lehetőség arra, hogy valami logikus dolgot hozzunk létre, de ez nem valószerű. Mert ha önök olyan gyorsan haladnak, mint a dörrenés, akkor önök lennének a dörrenés, és maguk hangzanának, átmennének a hangzásba. Együtt repülnének a dörgéssel. Annak számára, aki a valóságnak megfelelően gondolkodik, teljesen lehetetlen, hogy ilyen okoskodásokat kiagyaljon. De ma eljutnak ilyen okoskodásokhoz. Einsteini elméletnek nevezik őket. Einstein elmegy Amerikába, az újságok közlik, hogy óriási sikereket ért el, de Londonban azt mondta, hogy egyetlen ember sem értette meg Amerikában. A sikereket tehát azoknál érte el, akik nem értették meg. Lehetséges. Londonban azonban nagy ostobaság volt, amikor ezeket az absztrakciókat, amelyek egy teljesen absztrakt fejből jöttek létre, nagy, jelentős világeseménynek állították be, és maga az idős Lord Haldane [10] kényszerült arra, hogy elmondja, mi történt tulajdonképpen. Alapjában véve valójában semmi más nem történt, minthogy egy ember útján kiéleződött az absztrakciós erő, a valótlanság szelleme, a fogalmakkal és eszmékkel való foglalatosság, amelyek teljesen idegenek minden valóságtól, és amelyek annak a logikának az erőit hordozzák magukban, amely a sírban lévő halott emberre vonatozik. Mert az einsteini fogalmakkal az ember nem is a holttestet ragadja meg, hanem csak annak a kivonatát.

[10] Lord Richard B. Haldane (1856-1928): brit politikus, filozófus.

Alapjában véve azonban semmilyen a hiba kiküszöbölésére alkalmas tényező nincs jelen azzal szemben, ami ma az emberiségben elterjedt. Ez csak az antropozófus szellemtudományban van jelen, amely a valószerű fogalmakhoz vezető utat keresi. Ezek a valószerű fogalmak vezetnek majd el bennünket újra azokba a világokba például, amelyek kozmikus világokként a térben megjelennek. Itt egy nagy eleven világ van előttünk, nagyjából úgy, ahogy ezt Goethe hatalmas intuícióból A természet című prózahimnuszában [11] erről a világról elmondta. Ekkor azonban ebből a világból felemelkedünk a világlélekhez, a világritmushoz, ahhoz, amit alapjában véve a szférák harmóniájának nevezünk. A világritmushoz jutunk, amikor ezt kialakítjuk, amikor átalakítjuk imaginációvá, ritmussá, amelyben azt találjuk meg, amit A szellemtudomány körvonalai című könyvemben megkíséreltem ábrázolni. Itt a világritmust ábrázoltam, és a világritmusból a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold- és a Föld-korszak kialakulását, valamint a jövőbeni Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-korszakot. Ezek a dolgok a világteremtés létrejöttét jelentik a világritmusból. Nézzük meg azonban azt a módot, ahogy itt ezekről az egymásra következően létrejövő világritmusokról szó van. Az ember mindenekelőtt ezekhez a világritmusokhoz tartozik. Nem valamilyen őrvényből jön létre, nem egy ásványi vagy állati örvénylésből, hanem a szellemmel áthatott világmindenségből, és ahol csak világot találunk, megtaláljuk az embert.

[11] Goethe: A természet (Die Natur) című költeménye.

De még valami mást is találunk. Ha ahhoz a világhoz közeledünk, ahol a ritmusról van szó, amikor erről a világról beszélünk, nem tudunk másképpen beszélni, minthogy ugyanakkor az isteni-szellemi lényekről is beszélünk. Gondolják, hogy van értelme annak, ha arról a világról beszélünk, amelyről a mai fizikai vagy kémiai könyvek mesélnek, ott Angyalokról, Arkangyalokról, Archékról beszélnénk? Természetesen nagyon helytelen lenne, ha a kémiában csak a szén sajátos kapcsolódásairól, a szén éteri kapcsolódásairól, az alkoholról lenne szó, és így tovább. Ha mindezeket a formákat előadnánk a szénnel, oxigénnel és hidrogénnel, és így tovább, akkor ezt kellene mondanunk: Ez az Angyaloktól van, ez az Arkangyaloktól – ez természetesen nem megy. Ha viszont az ember felkerül abba a régióba, ahol a Föld létrejöttét a Szaturnusz-, a Nap- és a Holdlétből kell származtatnia, ha áttekinti azt a szövevényt, ami a világban, a világritmusban él, ami a belső emberi ritmus útján hat az emberi lélekre, és lelkileg egészen a versig követhető, ha az ember egyidejűleg utalni tud arra, hogyan építkezik a vers a vér és a légzés ritmusával való viszonyában, ha feljut ebbe a régióba, ahol a Szaturnuszt, a Napot és a Holdat, és így tovább, ábrázolja, akkor szükségessé válik, hogy a szellemi hierarchiák lényeiről beszéljen. Az ember olyan világba jut, amelyben az az elmosódó panteizmus él, amelyhez ma azok, akik nem akarnak materialisták lenni, fel tudnak emelkedni, és azt tudják mondani, hogy a világ szellemtől áthatott.

Nos igen, a világ szellemtől áthatott, a szellemiség mindenre kiterjed – ez nagyjából úgy van, mint amikor valaki azt mondja: Az oroszlánról azt állítod, hogy van gégefője, amelyen keresztül bömböl, van nyelőcsöve és van légcsöve, tüdeje és gyomra, ehhez semmi közöm, erről nem akarok beszélni, ez teljesen „oroszlántól áthatott”. Nagyjából ilyen az, mintha valaki azt mondaná, ez oroszlántól áthatott, ilyen a panteisták filozófiai nyüzsgése, akik úgy gondolják, hogy mindent egy ködös szellemiség borít be.

Ha valóban a szellemiségről akarunk beszélni, akkor az egyes szellemi lényekről kell beszélnünk. Akkor tudnunk kell, hogy amikor a víz elemétől a levegő eleméhez emelkedünk fel, akkor szellemi lényekkel találkozunk, akiket a hierarchiákhoz sorolunk. Amikor belekerülünk a tűz elemébe, a legmagasabb hierarchiákhoz jutunk el, a trónokhoz, kerubokhoz és szeráfokhoz, és csak aztán jutunk el a tulajdonképpeni világ-formációhoz, amelyben mindazonáltal már az egyes ember nem különböztethető meg. Mielőtt azonban ebbe belekerülünk, amit a felszínes panteisták, mint ködös Minden-Egy-ként szeretnének leírni, keresztül kell jutnunk azon a világon, amelyben az egyes konkrét szellemi lények élnek. És ezekben a konkrét szellemi lényekben felismerjük azt, ami a bennünket körülvevő természetben is él. Mert itt jutunk el a bennünket körülvevő természet alapjaihoz. Abban a természetben, amely körülvesz bennünket, és amelyet kémiánkkal és fizikánkkal vizsgálunk, az ember nem lehet benne. Az ember csak olyan természetben lehet benne, amelyben benne van a nedves elem, a levegő-elem és a tűz-elem is.

Amikor a levegő-elembe jutunk, ott olyan lényeket találunk, akiket, mint Angyalokat, Arkangyalokat, és így tovább, írhatunk le. Itt a konkrét szellemi lényekbe kerülünk bele. Egyúttal egy olyan világba jutunk, amelyet morális és fizikai világként írhatunk le. Csak nem látjuk, minthogy ma a tekintetünk homályos, hogy ugyanezekből a világokból, amelyekből például reálisan felhangzik a versmérték, a moralitás is felhangzik. Abban a világban, amelyben hetvenhat elem van, mindazonáltal nincs meg a moralitás eredete, de nem tartalmazza azt sem, ami az embert élteti; abban a világban, amely kozmikus-térbeli, abban a világban, amelyet a víz eleme ural, még nincs benne a morális világ. Abban a pillanatban azonban, amikor belépünk a ritmikus elembe, egyúttal a morális világba is bejutunk. A jelenkor embere az előtt a feladat előtt áll, hogy a morális világot újra reális világként ismerje el, ismerje el, hogy ugyanaz az anyag, vagy ugyanaz a szubsztancia, amelyből asztrálteste kialakult, a morális eszméket is tartalmazza. Ugyanaz a szubsztancia, amelyből énünk kialakult, a vallásos eszméket, a vallásos ideákat is tartalmazza.

Újra meg kell találnunk a hidat a természetszemlélet és a szellemi világ szemlélete között, de ez nemcsak valamilyen elmosódott szellemi világ, hanem az a szellemi világ, amelyből morális intencióink származnak. Az érzékelhető világ és az intuíciók világa közötti egymásra hatásra akartam utalni A szabadság filozófiája című könyvemben [12] 1893-ban. Meg akartam mutatni, hogy a konkrét morális intuíciókat egy olyan világból vesszük, amely az érzékelhető világon túl helyezkedik el, és beleilleszkedik a világba.

[12] GA 4

Végül is ez a jelenkor nagy feladata, hogy ne rekedjünk meg annál a világnál, amely az emberre csak akkor alkalmazható, amikor a sírban fekszik, hanem emelkedjünk fel ahhoz a világhoz, amely az embert úgy mutatja meg számunkra, amikor a lelkiséget éli át a fizikaiság ritmusában. De éppen a fizikaiság ritmusában tanuljuk meg, hogy megértsük a világritmust, és nem értjük meg anélkül, hogy ne értenénk meg a morális világ eredetét, forrását. Mert csak egy ilyen megértés juthat el oda, hogy azt mondja: Igen, jelenleg van egy természettudományom, de ez csak az emberre, mint holttestre alkalmazható. Magától értetődően ennek a világholttestből kell erednie, abból a világból származik, amely az alapját képezi. Arra kell vonatkoznia a Földön, ami valamikor a Föld holtteste lesz. Abban azonban, amit a ritmusban ragadunk meg, amit például versekbe, képekbe foglalunk, egyáltalán a szellemiségbe, úgy, hogy az a ritmusban él, és amit intuitív módon ragadunk meg a morális eszményekben, abban olyasmit teremtünk, ami tovább tart, mint a Föld halála, ahogy az egyes emberi lélek is túléli az emberi halált. A Föld el fog pusztulni a természeti törvények szerint, amelyeket ma ismerünk, ezek szerint a törvények szerint a Föld elpusztul. És azok szerint a törvények szerint, amelyeket akkor ismerünk meg, amikor morális intuíciókat ragadunk meg, amikor igazi vallási intuíciókat ragadunk meg, ezek szerint a törvények szerint jön létre a lélek, ezek szerint jönnek létre az emberi lelkek, amelyek a Földet, amikor az tönkremegy, el fogják hagyni egy új jövőbeni létben.

Ez úgy van, hogy ma van egy hivatalosan elismert tudományunk. A halált tanítja, azt tanítja, ami szerint a Föld majd egykor a nagy világsírba kerül. Olyan szellemtudományra van szükségünk, amely komolyan foglalkozik Krisztus Jézus szavaival [13]: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” Olyan szellemtudományra van szükségünk, amely valóban ezeknek a krisztusi szavaknak a tartalmát keresi, mert ezek a szavak a ritmusról szólnak, a morálról szólnak, az isteniről szólnak, arról szólnak, ami egy új létfokozatba megy át, amikor a Föld és a kozmosz is szétesik, és holttestté válik. És tudatában kell lennünk annak, hogy ki kell kerülnünk abból a tudományból, amely csak a halálról beszél, és el kell jutnunk ahhoz a tudományhoz, amely az elevenhez és az eleven útján a lelkihez és a szellemihez emelkedik fel.

[13] A Károli-féle bibliafordítás szerint: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.” (Mk 13,31)

333-ig, nagyjából a IV. század első feléig tulajdonképpen létezett egy misztérium-tudomány, valójában csak a VI. században űzték el az utolsó görög bölcseket. Mit akart tulajdonképpen ez a misztérium-tudomány? Ez a misztérium-tudomány az embereket meg akarta menteni a fizikai élet nagy veszélyétől. És akkoriban még viszonylag könnyű volt megvédeni az embereket a fizikai élet nagy veszélyétől, mert rendelkeztek még egyfajta öszszetartó erővel, csoportlélekkel. Ez a csoportlélek-szerűség a IV. keresztény évszázadig még mindig igen erős volt. Csak azóta, hogy a népvándorlás beköszöntött, és a csoportlélek-szerűséget széttörte az az elem, amely a germán népekből indult ki, változott meg a dolog. Ezekbe a misztériumokba azonban csak egyesek voltak beavatva, akiket kiválasztottaknak tekintettek, és a misztériumokban bizonyos szellemi képzési fokhoz jutottak el. Ezáltal azonban nemcsak ezekért a beavatottakért tettek valamit, hanem, minthogy a csoportszellem működött, a környezet többi része számára is, amelyen belül a tanítvány vagy még inkább a beavatott működött, mindent megtettek. Különösen, ha visszamegyünk a régi egyiptomi korba, ott kevés beavatottat találunk, de ezek egyúttal intellektuális vezetők is voltak minden területen, vezetői az egész egyiptomi népnek, és mivel a csoportlélek-szerűség jelen volt, erejük a többi emberre is kiterjedt, akik nem voltak beavatottak. Így akkoriban csak egyesek voltak beavatottak.

Mi származott tulajdonképpen ezektől a beavatottaktól? Valójában nem kisebb dolog, mint az, hogy az ember megóvják attól a veszélytől, hogy lelkében halandóvá váljon. Egyiptomban ugyanis még más volt a felfogás a halhatatlanságról, mint ma. Ma tulajdonképpen úgy gondolják el a halhatatlanságot, mint olyasmit, ami mindenki számára bekövetkezik, és amelynek folytán az ember nem mehet veszendőbe. A szamothrakéi misztériumokban azt tanították, hogy van négy kabír, akik közül hárman mindig megölik a negyediket. Ezen tulajdonképpen azt értették, hogy az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. A fizikai test, mindenekelőtt, mint fizikai holttest, a halálban elpusztul, az étertest feloszlik a kozmoszban, az asztráltest bizonyos módon szintén feloldódik, ahogy ezt A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című könyvemben [14] leírtam. Ha az én nem óvja meg az öntudatát, amikor részesül a szellemiségben, akkor az említett három az ént is megöli, és lehúzza a halandóságba. A misztériumokban az ember halhatatlanságát akarták megóvni. Úgy képzelték el, hogy a halhatatlanság imádságok útján elérhető, nem gondolták, hogy az embernek a halhatatlansággal szemben passzívan kell viselkednie, és úgy gondolták, hogy azok, akik beavatásban részesültek, lelki lényük sajátos átalakulása folytán felébredésük útján és énjük felébredése útján megszabadulnak attól a veszélytől, hogy nem fogadja be őket a szellemiség, és ezáltal halandó testük sorsára kell jutniuk. És amikor az egyes beavatottaknak megvolt az az erejük, hogy a halandó testen túlra tudjanak gondolni, mivel a csoportszellem jelen volt, azt is meg tudták tenni, hogy ezt a többi emberrel közöljék. Ma nincs már csoportlélek-szerűség. A XV. század első harmada óta ez egyre inkább előkészült, ma azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szabadságot individuális emberekként kialakítsuk. Ma alapjában véve azon a ponton állunk, ahol szembekerülünk az elénk kerülő veszélyekkel.

[14] Lásd Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megimerésének alapelemei – Theosophie (GA 9).

Míg az emberek a IV. keresztény századig az előtt a veszély előtt álltak, hogy a szellemi elemet nem tudták megragadni, úgy, hogy rá kellett ébreszteni őket erre a szellemi elemre, ma az ember fizikai testének sajátos kiképzése útján, a matéria sajátos kiképzése útján tulajdonképpen igazi gondolkodóvá vált, és rendkívül erősen él a gondolatokban. Azok az emberek, akik azt hiszik, hogy a valóságban élnek, valójában csak a gondolatokban élnek. Az emberek ma rendkívül absztrakt fickók, minden absztrakcióban azonnal benne vannak, mert belső rokonságban állnak az absztrakcióval. Ezek az absztrakciók azonban, ezek a gondolatok, amiket itt kieszelnek, nem csak hamisak, amikor azt mondják, hogy az agytól függenek. Valóban az agytól függenek, mert az agy utánozza azokat a folyamatokat, amelyeket az ember a születés, illetve a fogamzás előtt a szellemi világban véghezvisz. Az agy utánzója annak, amit lelkem tett, mielőtt alászállt. Abban, hogy ez a gondolkodás, ami ma egy bizonyos tökéletességre jutott, pusztán agyi gondolkodás, a materializmusnak igaza van. Ismételten hangsúlyozni kell: a ma érvényes gondolkodás vonatkozásában a materializmusnak igaza van, mert ez csupán utánzása az igazi, eleven gondolkodásnak. Az embernek ezért el kell jutnia oda, hogy gondolkodásában szabad legyen, és ezzel megvédje magát, azaz, el kell jutnia oda, hogy ne csupán az agya gondolkodjon, hanem gondolkodását úgy ragadja meg, hogy észrevegye: ő egy szabad lény. Ezért tulajdonítok nagy értéket a tiszta gondolkodásnak, a szabad gondolkodásnak, ami ugyanakkor akaratként nyilvánul meg, úgy, hogy az ember gondolkodik, de tulajdonképpen akar. Az akarat és a gondolkodás olyan szubsztancia, amely a tiszta gondolkodásban ragadja meg magát, ahogy A szabadság filozófiája című könyvemben ábrázoltam. Ez meg kell hogy mutassa az ember számára: csak akkor vagy szabad, ha azt ragadod meg magadban, ami a halhatatlan mivoltod, amelynek révén meg tudod óvni magad, amelynek révén átmented magad a négy kabír halálán túlra.

Mindazonáltal az ember itt egy olyan talajra lép, amely vékony jégből áll, amit a modern ember nem szívesen akar megtenni, mert leginkább azt szeretné, hogy valamilyen külső világi hatalom a halhatatlanságot valamilyen módon garantálja számára, hogy neki ne kelljen semmit sem tennie, ahhoz, hogy önmagában felébressze azt, ami egyébként elaltathatná, ami részt vehetne a halálban, amikor az emberi test átmegy a halálon. És amikor a modern emberiségben a gondolkodást mindig hasonló módon végezzük az agyi folyamatok fizikai lefolytatásával, ez a modern emberiség ténylegesen nemcsak azzal a veszéllyel kerül szembe, hogy már nem érti meg a halhatatlanságot, hanem azzal is, hogy elveszti azt. Ahriman legnagyobb eszménye az, hogy az embert individualitásában semmisítse meg, hogy ne hagyja, hogy individuálissá váljon, de azokat az erőket, amelyekkel rendelkezik, a gondolkodási erőket belevigye a földi erőkbe, hogy ha majd a Föld egyszer egy nagy holttestté válik, ezt a holttestet hassák át mindazok az erők, amelyeket az ember a földi logika útján magáévá tesz. Úgy, hogy az ember egy nagy földi pók lenne, amelyben a mintegy hetven elem teljesen elporladva élne, de ehhez, mint hatalmas, egymásba gubancolódott pókok, az emberi gondolkodást a pusztán absztrakt gondolkodás módjára összeszövik.

Ez az eszmény, amit Ahriman el szeretne érni: az emberi individualitást megsemmisíteni, hogy a Föld az emberi gondolkodás erőiből átalakuljon óriási gondolati pókok szövevényévé, amelyek reális pókok. Ez az ahrimani cél, amivel szembe kell mennünk azáltal, hogy az embert megragadja a szellemi szózat [15]: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”. Ekkor az igazi én elevenné válik benne, a halhatatlan én, amely meg tudja érteni a következő szavakat: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el”. Az a bölcsesség nem pusztulhat el, amely realitás, amely azt a realitást fogalja magában, amelynek útján, amikor a Föld holttestté válik, az ember egész lényét egy új létbe ülteti át. Erről a létről az Apokalipszis, mint új Jeruzsálemről beszél. Ezeket a dolgokat azonban újra meg kell értenünk. Az ilyen megértés legnagyobb akadálya természetesen minden einsteini dolog és hasonlók, mindaz, ami ma, mint nagy, borzasztó absztrakciós szenvedély járja át a világot, ami alkalmas arra, hogy a hanyatló erőket tovább fejlessze. Az emberiség üdvére egyedül és kizárólag az vezethet, ha a felfelé vivő erőket szolgáljuk, az igazi testi, lelki és szellemi erőket. Ez az, amiről ma önöknek beszélni akartam.

[15] Pál apostol szavai szerint (Gal 2,20).

3. Törvényszerűségek a földi világban, a kozmikus világban, a világlélekben, a világszellemben, és az ásványi, növényi, állati és emberi világban – A görög ember és a víz eleme

Dornach, 1921. június 24.

A történelmi fejtegetések után, amelyeket előadtunk, ma néhány olyan dolgot fogunk lelkünk elé állítani a jelenkori emberről, amelyek azt a lehetőséget kínálják számunkra, hogy aztán a következő napokban pontosabban megszemléljük ennek a jelenkori embernek a helyzetét, az egész korszakban. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember, ahogy szellemileg, lelkileg és testileg előttünk áll, három különböző irány szerint különbözőképpen áll a világban. Ez már abból is adódik, ha az embert, mondhatnám tisztán külsőleg szemléljük. Szelleme szerint a külső eseményektől függetlenül él a világban, lelke szerint már nem ennyire független a külső eseményektől. Csak bizonyos összefüggéseket kell megszemlélnünk, amelyek az életben láthatók, és látni fogjuk, hogy a tulajdonképpeni lelki élet bizonyos összefüggésben áll a külső világgal. Lelkileg lehetünk lehangoltak vagy vidámak. Emlékezzenek rá, milyen gyakran érzik magukat nyomasztóan életükben, és hogy ezt a nyomasztó érzést, amikor felébrednek, vissza kell hogy vezessék a légzési ritmus rendellenességére. Azt mondhatjuk, hogy ez egy durva esemény, és mégis, egész lelki életünk nem mindig mentes a ritmikus élettel való hasonló összefüggésektől, mindattól, amit légzési ritmusunkban, vérkeringési ritmusunkban és az egész kozmosz ritmikus életében viszünk véghez. Mindaz, ami a lélekben végbemegy, összefügg a világritmussal. Amikor tehát egyrészről, mint szellemi lények, magas fokon függetlennek érezzük magunkat környezetünktől, nem mondhatjuk el ezt lelki életünk vonatkozásában, mert lelki életünk az általános világritmusban áll benne.

Még inkább benne állunk az általános világeseményekben, mint testi lények. Ismét csak durva eseményekből kell kiindulnunk. Mint testi lényeknek súlyunk van, nehezek vagyunk. Más pusztán ásványi lényeknek is van súlyuk. Az ásványi lények, a növényi lények, az állati lények és az ember, mint testi lény beletagolódik egy általános nehézkedésbe, és bizonyos értelemben felül kell emelkednünk ezen az általános nehézkedésen, ha testünket a szellemi élet fizikai eszközévé akarjuk tenni. Már gyakran említettük, amikor pusztán agyunk fizikai súlyáról volt szó – ami meglehetősen nagy, ezerháromszáz, ezerötszáz gramm –, hogy ez valamennyi eret, amely az agy alatt helyezkedik el, összenyomna. Ez az agy azonban alá van vetve az archimédeszi törvénynek, minthogy az agyvízben úszik. Azáltal, hogy az agyvízben úszik, olyan sokat veszít a súlyából, hogy tulajdonképpen csak húsz grammot nyom, tehát csak húsz grammal terheli az agyalapi ereket. Látjuk ebből, hogy az agy tulajdonképpen sokkal inkább felfelé törekszik, mint lefelé. Ellenáll a súlynak. Kivonja magát az általános nehézkedésből. Nem tesz semmi mást, mint az egyéb testek, amelyeket vízbe helyezünk, és éppen olyan sokat veszít a súlyából, mint amenynyi az általa kiszorított víz súlya.

Látják tehát egész testi lényünk kölcsönhatását a külső világgal, Még pedig úgy van ez, hogy itt nemcsak lelki működésünkkel tagolódunk bele egy ritmusba, hanem teljesen benne állunk, a földi talajnak erre a pontjára nyomást gyakorlunk, és amikor átmegyünk egy másik helyre, akkor a földi talajnak egy másik helyére gyakorlunk nyomást. Testi emberekként tehát fizikai lények vagyunk, mint más természeti birodalmak más fizikai lényei.

Azt mondhatjuk tehát: Szellemi lényünkkel bizonyos módon függetlenek vagyunk a környezettől, lelki lényünkkel beletagolódunk a világritmusba, testi lényünkkel a világ többi részébe tagolódunk bele, mintha egyáltalán nem lennénk lelki és szellemi lények. Ezeket a különbségeket mindenképpen szem előtt kell tartanunk. Mert nem jutunk el az ember magasabb lényének megértéséhez, ha a környezethez viszonyított e három helyzetét nem vesszük tekintetbe. Most át akarjuk tekinteni az ember környezetét. Az ember környezetében – különböző dolgokat foglalok össze, amelyekről hónapok óta beszélünk, csak most más szempontok szerint nézünk meg – mindenekelőtt mindaz jelen van, amit a természeti törvények uralnak. Képzeljék el a természeti törvények által uralt világmindenséget úgy, hogy ezek a természeti törvények magukba foglalják az egész látható vagy az érzékszervek útján érzékelhető világot.

Ha ezt a világot szemügyre vesszük, egy egyszerű megfontolás azt mutatja, hogy csak a tulajdonképpeni földi világgal van dolgunk. Csak a fizikusok vakmerő és megalapozatlan hipotézisei képesek arról beszélni, hogy ugyanazok a természeti törvények, amelyeket itt a Földön megfigyelünk magunk körül, a külső kozmoszban is érvényesek. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, mennyire meglepődnének a fizikusok, ha feljutnának arra a helyre, ahol a Nap található. A fizikusok úgy tekintenek a Napra, mint egy nagy gáztűzhelyre, amelynek mindazonáltal nincsenek oldalai, tehát nagyjából olyan, mint egy égő gáz. Ha az ember a kozmosznak arra a helyére jutna, ahol a Nap van, nem találná meg ezt az égő gázt. A kozmosznak azon a helyén, ahol a Nap van, olyasmit találna, ami egyáltalán nem hasonlít a fizikusok elképzeléseire. Ha ez itt (rajzol) magába foglalja azt a teret, amelyről úgy gondoljuk, hogy a Nap betölti, akkor ezen a helyen nemcsak semmit sem találnánk mindazokból az anyagokból, amelyek a Földön vannak, hanem még azt sem találnánk ezen a helyen, amit üres térnek nevezünk. Gondoljanak el mindenekelőtt egy betöltött teret – amikor itt a Földön élnek, mindig betöltött tér van önök körül. Ha nem hatja át valamilyen szilárd vagy folyékony szubsztancia, akkor levegő hatja át, vagy legalábbis hő vagy fény, és így tovább. Röviden: mindig betöltött térrel van dolgunk. Tudjuk azonban, hogy legalábbis megközelítően üres teret tudunk létrehozni, amikor valamilyen edényből kiszívjuk a levegőt.

Nos, képzeljék el, hogy van valamilyen betöltött tér, ezt A-val jelöljük, és elébe teszünk egy pluszjelet: +A. Most a teret egyre üresebbé és üresebbé tehetjük, ekkor az A egyre kisebb és kisebb lesz, de a tér be van töltve, ezért még mindig a + jellel jelöljük. Bár ténylegesen nem tudunk földi viszonyokat létrehozni, mert a teret megközelítően üressé tesszük, azt gondolhatjuk, hogy mégiscsak üres teret hoztunk létre. Ekkor a térnek abban a részében, amely üressé vált, csak tér lenne. Ezt nullával jelölöm. Tartalma nulla. Nos, ezt megtehetjük a térrel úgy is, ahogy megtehetik a pénztárcájukkal. Ha a pénztárcájuk tele van, egyre többet és többet tudnak kivenni belőle, végül is semmi sem marad benne. Ha azonban most ismét pénzt akarnak kiadni, már nem tudnak többet kivenni a pénztárcából, mert abban már semmi sincs, de tudnak adósságot csinálni. Ekkor a pénztárcában kevesebb van a semminél, amikor adósságuk van. Így elképzelhetik a teret is, hogy az nem csupán üres, hanem, mondhatnám ki van szíva, kevesebb van benne a nullánál –A. És ebből a kiszívott térből, ebből a térből, amely nemcsak üres, hanem olyan a tartalma, amely ellentéte annak, ami anyaggal telített, ebből a térből el van véve az a tér, amelyről úgy gondoljuk, hogy betölti a Nap. A Nap tehát belülről „kiszívott”, nem összenyomott, mint valami gáz. Negatív anyaggal van telítve.

Ezt csak példaképpen akarom felhozni, hogy látni lehessen, hogy a földi törvényszerűségeket nem lehet csak úgy egyszerűen a Földön kívüli kozmoszra vonatkoztatni. A Földön kívüli kozmoszban egészen más viszonylatokat kell elgondolni, mint amilyeneket földi környezetünkben megismerünk. Így, ha egy bizonyos törvényszerűségről beszélünk, azt kell mondanunk: A földi lét folyamán törvényszerűségekkel vagyunk körülvéve, és ezekbe a törvényszerűségekbe van bezárva a számunkra megközelíthető anyagi világ. Képzeljék el a földi létnek ezt a világát: csak azokat a folyamatokat kell szemügyre vennünk, és lelkünk elé állítanunk, amelyek az ásványi világban mennek végbe, és akkor látjuk, hogy teljesen be vannak zárva a földi létnek ezekbe a törvényszerűségeibe. Azt mondhatjuk tehát: Először is az ásványvilág van ide bezárva, másodszor azonban még valami más is. Amikor jövünk-megyünk, de akkor is, ha visznek bennünket, röviden: amikor bizonyos módon, ha szabad durván kifejeznem magam, tárgyakként viselkedünk ebben a fizikai világban, akkor ugyanebben a törvényszerűségben élünk. A földi törvényszerűség számára ugyanis közömbös, hogy egy utcakövet visznek vagy mozgatnak, vagy egy embert visznek vagy az mozog, ez a földi törvényszerűség számára teljesen mindegy. Csak arra van szükség, hogy ezt megfontoljuk. A földi törvényszerűség számára semmi más nem jön tekintetbe, mint az ember helyváltoztatása, amelyet létrehozhat. Ez azután más dolgokkal függ össze, de ha az ember csupán a földi törvényszerűségeket tanulmányozza, teljesen közömbös lehet, mi megy végbe az ember bőrén belül, vagy az ember lelkében. Itt csak a földi téren belüli helyváltoztatás jön tekintetbe.

Azt mondhatjuk tehát: Az ásványi világon kívül a második a mozgó ember, mégpedig a külsőleg mozgó ember (lásd az összeállítást az 61. oldalon). A külső világban nem találunk mást az emberre vonatkozóan, minthogy az földi, és érzékszerveink előtt úgy jelenik meg, mint ami csak a külső emberre vonatkozik. Ha valamilyen más vonatkozást akarunk keresni az emberre, akkor valami máshoz kell folyamodnunk. És itt mindazonáltal eljutunk a Földön túlihoz, a Földön túli környezetünkhöz, amikor például a Hold környezetét tanulmányozzuk, azt, ami a Holdból kiindul. A Hold hatása a Földre még olyasvalami, ami sok ember tudatában megjelenik. Az ilyen Földre irányuló Hold-hatásoknál az emberek széles körben úgy hiszik, hogy a Hold mozgása összefüggésben áll az esős fázisokkal. A jelenkor művelt emberei ezt babonának tartják. Már elmondtam önöknek, legalábbis néhányuknak, hogy egyszer Lipcsében egy csinos kis történet adódott ezzel kapcsolatban.

Az érdekes természettudós és esztéta Gustav Theodor Fechner [16] írt egy könyvet a Holdnak az időjárásra gyakorolt hatásáról. Az ismert botanikusnak és természettudósnak, Scleidennek [17] az egyetemi kollégája volt. Schleiden, mint minden materialista természetesen mélyen meg volt győződve arról, hogy az ilyesmi, amit kollégája, Gustav Fechner a holdfázisoknak az időjárásra gyakorolt hatásáról állított, csak babonán alapulhat. Nos, a két lipcsei tudóson kívül azonban ott voltak feleségeik is: Schledenné aszszony és Fechnerné asszony, akik az akkori egyszerű lipcsei viszonyok között az esővizet összegyűjtötték a mosáshoz. Nos, az asszonyok azt állították, hogy bizonyos Hold-fázisok mellett több esővizet fognak fel, és ezáltal több mosáshoz való vizet kapnak, mint egyéb Hold-fázisok idején. Fechner professzor felesége azt mondta, hogy elhiszi azt, amit a férje a Hold-fázisoknak az időjárásra gyakorolt hatásáról közzé tett, ezért szeretne megegyezni Schelden professzor feleségével, aki nem hisz ebben, hogy állítsa a fémhordóit úgy, ahogy Schleiden professzor véleményének megfelel. Ennek a nézetnek megfelelően ugyanannyi esővizet kapna, mint ahogy Fechner professzor felesége férjének jó tanácsára kap. És lám, annak ellenére, hogy Schleiden professzor Fechner professzor nézetét rendkívül babonásnak tartotta, felesége nem ment bele ebbe a vitába, hanem a másik Hold-fázisban akarta hordóját felállítani, hogy az esővizet megkapja.

[16] Gustav Theodor Fechner (1801–1887): német fizikus és filozófus.

[17] Matthias Jacob Scleiden (1804–1881): német botanikus.

Nos, mai tudatunk számára mindenekelőtt kevésbé látható más planetáris égitestek erőinek a befolyása. De – ahogy ennek most stuttgarti tudományos-fiziológiai intézetünkben történnie kell −, ha egyszer pontosabban tanulmányoznánk például azt a vonulatot, ahogy a növény levelei a száron nőnek, akkor azt találnánk, hogy minden egyes vonulat a planéták mozgásához igazodik, és hogy ezek a vonulatok a planéták mozgásának miniatűr képei. És azt találnánk, hogy a Föld felszínén néhány dolgot csak akkor ragadunk meg, ha ismerjük a Földön túlit, és ezt a Földön túlit nem azonosítjuk egyszerűen a földivel, ha feltételezzük, hogy egy törvényszerűség van jelen, ami kozmikus és nem földi jellegű.

Azt mondhatjuk tehát, hogy van egy második törvényszerűség a kozmikus léten belül. Ha egyszer tanulmányozzuk ezeket a kozmikus hatásokat – és ezt teljesen empirikusan megtehetjük – akkor lesz egy igazi botanikánk. Mert ami növényvilágként a földön növekszik, az nem olyan módon nő ki a földből, ahogy azt a materialista botanika elképzeli, hanem a kozmikus erők húzzák ki a földből. És ami így a kozmikus erők útján a növény növekedésében megjelenik, az olyan ásványi erők által érvényesül, amelyek bizonyos módon a növény kozmikus vázát hozzák létre, úgy, hogy az érzékileg látható legyen. Azt mondhatjuk tehát, hogy először is a növény bele van helyezve ezekbe a kozmikus törvényszerűségekbe, másodszor – mindazonáltal úgy, hogy nem olyan könnyű megállapítani, mint a növényvilágnál, mert bizonyos önállóságra tesz szert, és függetlenné válik a külső folyamatok ritmusától, azonban a ritmust mégis belsőleg utánozza – az is bele van helyezve ezekben a kozmikus törvényszerűségekbe, ami az ember belső mozgása, tehát teljesen fizikai, de az ember belső mozgása. A földi törvényszerűségekbe tehát először is a külsőleg mozgó ember van belehelyezve, ha azonban az emésztésünkre tekintünk, a tápanyagok mozgására az emésztőszervekben, ha aztán a továbbiakban nem nézzük a ritmust, hanem a vér mozgását a véredényekben – és még sok más is van, ami az ember belső világában mozog, mindegy, hogy áll vagy megy – ez nem tagozódik bele minden további nélkül az első törvényszerűségbe, hanem a kozmikus törvényszerűségbe kell beletagozódnia, éppen úgy, mint a növény formájának és mozgásának, csak ezek az embernél lassabban folynak le, mint a növény formájánál és mozgásánál. Így tehát azt mondhatjuk: másodszor itt az ember belső mozgásai tagolódnak be (lásd az összeállítást az 61. oldalon).

Nos, a kozmoszt vehetjük úgy, mint ami egy meghatározatlan távolságra terjed ki, és ami valahogyan ilyen módon befolyást gyakorol a Föld felszínén kifejlődött életre. Ha azonban csak ez a kettő lenne jelen: csak a földi törvényszerűség és a kozmikus törvényszerűség, abban az értelemben, ahogy ezt most elmondtam, akkor a Földön nem lehetne más jelen, mint az ásványi világ és a növényvilág, mert az ember természetesen nem lehetne jelen. Mozoghatna, ha jelen lehetne, de természetesen ez még nem teszi az embert emberré. Állatok sem lehetnének jelen a Földön, reálisan csak az ásványok és a növények lehetnének jelen. Ami mindenekelőtt kozmikus törvényszerűség és kozmikus léttartalom, azt át kell hogy hassa, át kell hogy szője valami olyasmi, amivel a térben egyáltalán nem számolhatunk már, amiről, mint térről már egyáltalán nem beszélhetünk.

Természetesen mindaz, ami az említett két dolog közé esik, azt a térben kell elgondolni, de most olyasmiről kell beszélnünk, amit már nem lehet a térben jelenlevőnek gondolni, de amit mindenekelőtt áthat minden kozmikus törvényszerűség. Csak arra kell gondolnunk, hogyan függ össze az ember mozgása, a belső mozgása a ritmusával. Mindenekelőtt az, ami bennünk a tápanyagok mozgása, a vér mozgásában köt ki. A vér mozgása azonban nem úgy megy végbe, hogy a vér egyszerűen, mint táplálék-nedv átfolyik az ereken. A vér ritmikusan mozog, és ezenkívül ez a ritmus egy bizonyos kapcsolatban áll a légzési ritmussal, miközben az oxigén a vér képzésénél felhasználódik. Ez a kettős ritmus van bennünk. Már utaltam arra, hogy a vér ritmusának a légzés ritmusához való viszonya, ami négy az egyhez, belső lelki törvényszerűségen alapul, és hogy a metrika és a versmérték tulajdonképpen ettől függ.

Látjuk tehát, hogy az, ami itt belső mozgásként lejátszódik, összefügg a ritmussal, és a ritmusról azt mondtunk, hogy kapcsolatban áll az ember lelki életével. Amit a csillagok mozgásában tapasztalunk, azt ugyanúgy kapcsolatba kell hoznunk a világlélekkel. Így tehát harmadik dologként a világlélekben lévő törvényszerűségről beszélhetünk. (Lásd az összeállítást a 61. oldalon.) Ehhez tartozik elsősorban az állatvilág, és másodsorban mindaz, ami a testi emberrel van kapcsolatban, annak ritmikus folyamataival. Ezek az emberben lévő ritmikus folyamatok kapcsolatban állnak az egész világritmussal. Már beszéltünk erről, most azonban és a következő napok előadásaiban ismét lelkünk elé állítjuk.

Tudják, hogy az ember percenként körülbelül tizennyolcszor vesz lélegzetet. Ha ezt hatvannal beszorozzuk, megkapjuk az egy óra alatti lélegzetvételeket. Ha ezt huszonnégyszer vesszük, megkapjuk az egy napi lélegzetvételek számát, azt kapjuk, hogy az ember egy nap alatt 25 920 lélegzetet vesz. A lélegzetvételeknek ez a száma alkotja tehát az emberben a nappali és éjszakai ritmust. Tudjuk, hogy a Nap minden évben valamenynyire eltávolodik a tavaszponttól, bizonyos mértékig előre halad. És az az időtartam, amely szerint ez a tavaszi kiindulópont újra visszatér a régi helyére, 25 920 év. Ez a világmindenségünk ritmusa, és a mi légzési ritmusunk huszonnégy óra alatt ennek miniatűr képmása. Ritmusunkkal tehát beleszövődünk a világritmusba, lelkünkkel a világlélek törvényszerűségébe.

A negyedik dolog, amit szemügyre vehetünk, az a törvényszerűség, ami az egész világmindenség alapját képezi, ahogy a három korábbi törvényszerűség is, az a törvényszerűség, amelynek során átérezzük magunkat, amikor önmagunkat szellemi emberként tudatosítjuk. Amikor tudatosítjuk magunkban, hogy szellemi emberek vagyunk, akkor ez úgy történik, hogy tisztában kell lennünk vele: nem tudjuk ezt vagy azt a világból megérteni, mert mai intellektualizmusunkkal, ami már általános szellemi kulturális erő, csak a legkevesebbet értjük meg, tehát szellemünkkel egy meghatározott fejlődési állapotban csak kevéssé értjük meg a dolgokat. Ez azonban abban nyugszik, ahogy a szellem felfogja önmagát, amikor azt mondja: amikor kifejlődik, nem lehetnek határai. A világmindenségbe kell megismerő, érző és akaró módon beleilleszkednie. Így, amikor szellemünket hordozzuk magunkban, azt a világszellem egy negyedik törvényszerűségére kell vonatkoztatnunk (lásd a lenti összeállítást).

És csak most jutunk el oda, amihez az ember reális lényként tartozik, mert a többi törvényszerűségben nem tudna az lenni. Csak most jutunk el oda, hogy az embert megtaláljuk, de az embernek abban a sajátosságában, ami az ideg-érzékszervi rendszert jeleni, mindazt, ami szellemi életének fizikai hordozója, tehát az ideg-érzékszervi folyamatok. Az embernél úgy van, hogy mindenekelőtt az egész ember jön tekintetbe, aki a fejét, azaz ideg-érzékszervének legfőbb oltalmazóját hordozza, és aztán jön a fej maga. Az ember lényegében azáltal ember, hogy feje van, a legemberibb dolog nála a fej.

1.) Törvényszerűség a földi léten belül
magába zárja:      1) az ásványiságot      2) a külsőleg mozgó embert

2.) Törvényszerűség a kozmikus létben
magába zárja:      1) a növényvilágot      2) a belsőleg mozgó embert

3.) Törvényszerűség a világlélekben
magába zárja:      1) az állatvilágot          2) a ritmikus folyamatokat

4.) Törvényszerűség a világszellemben
magába zárja:      1) az embert                2) az ideg-érzékszervi folyamatokat

Úgyhogy itt már az ember kétszer fordul elő. Ez mindenekelőtt – ha összefoglalásként nézzük azt, amiről az utóbbi hetekben beszéltünk – ad egy képet az embernek a környezetével való összefüggéséről, de azzal a környezettel, amely nem csupán térbeli, mert a térbeli világra csak az első és a második törvényszerűség vonatkozik, hanem azzal a világgal is, amely nem térbeli. Erre vonatkozik a harmadik és a negyedik törvényszerűség. Különösen a jelenkori ember számára nehéz elgondolni, hogy valami ne legyen a térben, vagy hogy nincs értelme a térről beszélni, ha az ember realitásokról beszél. Enélkül azonban nem tud a szellemtudományhoz felemelkedni. Aki a térben akar maradni, az nem tud feljutni a szellemi entitásokhoz.

A legutóbbi alkalommal a görög világszemléletről beszéltem, hogy utaljak arra, hogy más korokban az emberek mennyire másképpen látták a világot, mint ma. Az a kép, amit most felvázoltam, a jelenlegi emberre vonatkozik, rá vonatkozik, amikor egyszerűen, előítélet nélkül, akadálytalanul szemléli a világot, annak alapján, amit a mai tudomány törmelékként felhoz.

Nos ahhoz, amit a görög szemléletről mondtam, valamit még hozzá kell fűznöm, hogy kapcsolatot találjunk ahhoz, amit ezzel a sémával mondani akartam. Amikor az ember nagyon okos, akkor ezt mondja: A térbeli világ mintegy hetven elemből áll, amelyeknek különböző atomsúlyuk van, és így tovább, és ezek az elemek szintézist alkotnak, analizálni lehet őket, és így tovább. Vegyi kapcsolódásokon és szétválásokon alapul az, ami a világban végbemegy ennek a hetven elemnek a vonatkozásában. Hogy lehet-e őket valamiféle eredetre visszavezetni, ezzel a jelenlegi szemlélet a legkevésbé sem akar foglalkozni. A népszerű tudomány ma ezt a mintegy hetven elemet érvényesíti.

Egy görög, nem a jelenlegi megtestesülésben, itt természetesen úgy gondolkodik, mint a jelenlegi ember, amennyiben képzett valaki, hanem, mondjuk, mint régi görög belecsöppenhetne a jelenlegi világba, ezt mondaná: Igen, ez nagyon szép, ez a mintegy hetven elem, de ezzel nem jutunk tovább, tulajdonképpen semmit sem mondanak a világról. Mi egész másképp gondolkodunk a világról. Úgy gondolkodunk, hogy a világ tűzből, levegőből, vízből és földből áll.

Erre a jelenkori ember azt mondaná: ez egy gyerekes felfogás. Ezen már régen túl vagyunk. Elfogadjuk a halmazállapotokat, a levegőszerű halmazállapotot, a vízszerű és a szilárd halmazállapotot a Földön. De a hő már egyáltalán nem érvényes, mint olyasvalami, amiről úgy lehet beszélni, ahogy te. Ezen a gyerekes gondolkodáson már túl vagyunk. Ami számunkra a világot alkotja, az benne van a mi mintegy hetven elemünkben.

A görög erre azt mondaná: Ez nagyon szép, de a tűz vagy hő, a levegő, a víz és a föld egészen más, mint amit te értesz rajtuk. És amit mi értettünk rajtuk, arról te nem tudsz semmit. – Nos, a mai tudós rendkívül meglepődne ezen, és úgy vélné, hogy egy olyan emberrel került szembe, aki a kulturális fejlődés gyermeki fokán áll. A görög azonban – mert pontosan látná, mi van a modern ember fejében – egészen biztosan nem lepődne meg, hanem ezt mondaná: Igen, tudod, amit te a te hetvenkét elemednek nevezel, az számunkra a földhöz tartozik. Nagyon szép, hogy ezeket te elkülöníted, hogy tovább részletezed, de azok a tulajdonságok, amelyeket ennek a hetvenkét elemnek tulajdonítasz, számunkra a földhöz tartoznak. A vízről, a levegőről és a tűzről te egyáltalán nem tudsz semmit, ezeket egyáltalán nem érted.

És a görög tovább beszélne – látják, nem egy távoli keleti kultúrkorszakot választok, hanem csak egy tanult görögöt – és ezt mondaná: Amit te itt a hetvenkét elemedről, azok szintéziséről és analíziséről mondasz, mire vonatkoznak ezek? Mindez csak a fizikai emberre vonatkozik, amikor már meghalt, és a sírban fekszik. Ekkor anyagai, egész fizikai teste átmegy azokon a folyamatokon, amelyeket a kémiádból és fizikádból ismersz. Amit a te mintegy hetven elemed strukturális viszonyaiból ismerhetsz, az egyáltalán nem vonatkozik az élő emberre. Te semmit sem tudsz az élő emberről, mert nem tudsz semmit a vízről, a levegőről és a tűzről. Először tudni kell valamit a vízről, a levegőről és a tűzről, aztán tudunk valamit az élő emberről. Azzal, amit a kémiáddal átfogsz, csak arról tudsz valamit, ami akkor történik az emberrel, amikor meghal, és a sírban fekszik, amikor a holttest átmegy a maga folyamatain. Csak erről tudsz, amikor a mintegy hetven elemeddel jössz.

A görögnek a továbbiakkal a mai tudósnál nem lett volna különösebb szerencséje, de aztán a következő módon fáradozott volna azon, hogy valamit megvilágítson számára. Azt mondta volna neki: Amikor a hetvenkét elemedre tekintesz, vedd figyelembe, hogy számunkra mindez a földet jelenti. Bár mi csak az általánosat nézzük, de ha te ezt részletezed is, ez csak egy pontosabb ismeret, és a pontosabb ismeret útján az ember nem hatol a mélybe. De ha tudnád, hogy mit értünk a vízen, akkor lenne egy helyes elemed, amelynél, amíg egyáltalán működésben és életben van, nem csupán a földi viszonyok tevékenyek, hanem a víz a maga egész működésében kozmikus viszonyokat érint.

A görög a vízen nemcsak a fizikai vizet értette, hanem mindazt, ami a kozmosz törvényszerűségei folytán a Földön működik, amit a hidrogénmozgás magában foglal. És ebben a hidrogénmozgásban él aztán a növényi elem. A görög – amikor minden földitől elkülönítette azt, ami az elevenen működő víz-elemben van – ugyanakkor látta ebben az elevenen működő víz-elemben a növényi élet egész törvényszerűségét, ami bele van szorítva ebbe a vizes elembe. Úgyhogy azt mondhatjuk: Ezt a vizes elemet sematikusan bárhová, bármilyen módon állíthatjuk a Földre, ezt a kozmosz határozza meg. És elgondolhatjuk, hogy az ásványi elem, alulról fölfelé valahogyan kisarjad, mindenféle módon kisarjad, ami tulajdonképpen földi elem, ez aztán a növényt áthatja, bizonyos módon bespricceli a földi elemmel.

Amit azonban a görög a vizes elemről gondolt, az valami lényegesen új volt, és egészen pozitív szemlélet volt az ő számára. És ezt nem fogalmakban látta, hanem képekben, imaginációkban. Mindazonáltal a platóni időkbe kell visszamennünk – mert Arisztotelész ezt a szemléletmódot széttörte – Platónig kell viszszamennünk, a Platón előtti időkbe, és akkor azt találjuk, hogy az igazán képzett görög imaginációkban látta azt, ami a vizes elemben élt, amit tulajdonképpen a vegetáció hordozott, és amit teljesen a kozmoszra vonatkoztatott.

Nos, a továbbiakban ezt mondta volna: Látod, az, ami a sírban nyugszik, amikor az ember meghal, és ami törvényszerűen alá van vetve a strukturális törvényeknek, amelyek a te mintegy hetven elemedben működnek, az a születés, vagy mondjuk a fogantatás és a halál között bele van szorítva az éteri életbe, a kozmoszból ható éteri életbe. Ez áthat téged, amikor eleven ember vagy, és amiből semmit sem értesz, ha nem látod ezt a képet, ezt az imaginációt, ha a vízről nem, mint egy sajátos elemről beszélsz, és ha nem úgy nézel a növényvilágra, mint amely bele van szorítva a vizes elembe.

Mi görögök – mondta volna – kétségkívül beszéltünk az emberi étertestről, de semmit sem találtunk ki róla, hanem azt mondtuk: Ami itt megjelenhet az ember lelki szemei előtt, amikor tavasszal a sarjadó, zöldellő növényvilágot nézi, amikor a lassanként különböző színekben megjelenő növényvilágot nézi, amikor látja, hogy ez a növényvilág nyáron gyümölcsöt hoz, és ősszel a levelek elszáradnak, ami itt megjelenhet az ember számára, amikor az év folyamán a vegetációt nézi, és belsőleg megérti, akkor ez ugyanúgy vonatkozik rá, ahogy kapcsolatba kerül az ásványi világgal, amikor kenyeret és húst eszik, éppen úgy kapcsolódik ahhoz, ami az év folyamán látható a növényvilágban. És az embert áthatja az a szemlélet, hogy egyáltalán mindaz, ami bennünk huszonnégy óra alatt lefolyik, mintegy kicsinyített képben, és aztán az egész életen keresztül ismétlődik, úgy van bennünk egy kicsinyített kép arról, amit itt kívül a vizes, éteri elemből, a kozmoszból a környezet létrehoz. Ha ezt a külső világot megértéssel szemléljük, azt mondhatjuk: Ami itt kint van, az a belső világunkban él. – Éppen úgy, ahogy ezt mondjuk: A spenót kint növekszik, letépem, megtöröm és megeszem, és ezáltal a gyomromba kerül, azaz fizikai testembe; úgy azt is mondhatjuk: Itt kint az év folyamán működik és él egy éteri élet, és ez bennem is megvan.

Nem a fizikai víz az, amire a görög gondolt, de az, amit ebben az imaginációban megragadott, és eleven kapcsolatba hozta az emberrel, ez volt szemléletének alapja. A továbbiakban ezt mondta volna beszélgető társának: Te a holttestet tanulmányozod, amely a sírban nyugszik, mert csak a földet tanulmányozod, mivel a te mintegy hetven elemed a földet jelenti. Mi az eleven embert tanulmányozzuk. A mi időnkben azt az embert is tanulmányoztuk, aki még nem halt meg, aki belső elevensége folytán növekedett és mozgott. Ezt nem teheti meg az ember, ha nem emelkedik fel a többi elemhez.

Így volt ez a görögöknél, és ha még tovább mennénk vissza, akkor teljes világossággal előttünk állna a levegő és a tűz vagy a hő eleme. Ezeket később még meg akarjuk szemlélni, de ma mindenekelőtt arra akarok utalni, hogy az, hogy az ember a maga belső világában nem látja a helyes erő-összefüggéseket, ez ténylegesen attól függ, hogy ezeket az erő-összefüggéseket a külső világban sem találja meg, lemond ezekről az erő-összefüggésekről. És kulturális fejlődésünknek a XV. század első harmada óta az a jellegzetessége, hogy egyszerűen veszendőbe ment, hogy ezeknek az elemeknek az összefüggését megértse, és ezzel veszendőbe ment az ember megértése is. A hivatalos tudomány a holttestet vizsgálja. Gyakran hallottuk, hogy az emberiség fejlődéstörténetében egyszer el kellett érkeznie ennek az időszaknak, mégpedig azért hogy az emberiség a szabadság fejlődési fázisán keresztül tudjon hatolni. A természet és az ember bizonyos megértése azonban a XV. század első harmada óta veszendőbe ment. A megértés azóta csupán egyetlen elemre, a földre korlátozódott. Újra rá kell lépnünk a visszavezető útra. Imagináció útján újra vissza kell találnunk a víz eleméhez, inspiráció útján a levegő eleméhez, és intuíció útján a tűz eleméhez. Alapjában véve ez az elemekhez való felemelkedés olyasmi, amit, mint felemelkedést a magasabb megismerésben láttunk, és amire rámutattunk: felemelkedés a szokásos tárgyi megismeréstől az imagináció, az inspiráció és intuíció útján. Holnapután erről tovább fogunk beszélni.

4. Az ember és az elemek

Dornach, 1921. június 26.

Tegnapelőtt arról beszéltünk, hogy egy görög, abban a korban, amelyben még bizonyos bensőséges tudás volt jelen, hogyan gondolkodott volna a jelenkor világszemléletéről, tudományos világképéről, és megkíséreltem elmondani, hogy egy imaginatív megismerés szempontjából egy ilyen görög a víz elemének vonatkozásában azt írta volna le, amit mi szokás szerint emberi étertestnek nevezünk. Azt mondtam, hogy az imaginatív megismerés bizonyos módon összhangba hozza a víz egész működését, a víz-elem hullámzását és alakulását, a messzeség irányába való törekvést, a Föld felé való ereszkedést és egyfajta erő-kibontakozást a messzeség és a centrum irányában a növényi elem alakjával, képződésével és egyes formáival. Itt az imaginatív világ tartalmának konkrét alakulásához jutunk, legalábbis az imaginatív világ egy részének vonatkozásában. Gyakorlatilag az emberi szemlélet számára egy ilyen ismeret csak úgy érhető el, ha olyan fejlődésre törekszik, amit A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben [18] írtam le, amelynek célja az imaginatív megismerés.

[18] GA 10

Nos, egy ilyen ismerettel azonban az ember még mindig tudatlan maradna azzal szemben, amit a korábbi világszemléletben a levegő elemének neveztek. Ezt a levegő-elemet, úgy, ahogy például a régiek felfogták, csak az úgynevezett inspiratív megismeréssel lehet megismerni. Ehhez az inspiratív megismeréshez, a levegő-elem átéléséhez úgy lehet közel kerülni, hogy megkíséreljük a következők tisztázását. Már gyakran említettem, hogy az embert ma alapjában véve csak külsőségesen nézzük. Csak arra kell emlékeznünk, hogy milyen anatómiai, fiziológiai képet hoznak létre ma az emberről. Úgy hozzák létre, hogy a belső szerveket, a szívet, a tüdőt, a májat bizonyos éles körvonalakkal jelzik. Kétségtelen, hogy a szívről, a tüdőről, a májról, és így tovább, kialakított körvonalaknak, ezeknek az alapvonalaknak van bizonyos jogosultságuk. Csakhogy ezekkel az embert úgy rajzoljuk le, mintha teljes mértékben szilárd test volna. Ez azonban nem így van. Az ember csak a legcsekélyebb mértékben áll szilárd anyagi szubsztanciából. Ha mondjuk, a maximumot vennénk, akkor is legfeljebb csak nyolc százaléka lenne szilárd, kilencvenkét százaléka pedig folyékony, tehát egyáltalán nem szilárd. A szilárd csak el van raktározva az emberben. Ennek csak nagyon kevéssé vannak tudatában a fiziológia és anatómia jelenlegi tanítványai. A vízszerű embert, a folyékony embert azonban nem tudjuk megismerni, ha szerveit szilárd határokkal rajzoljuk meg, mert a folyékony ember olyasmi, ami állandó áramlásban van, organizmusa folyamatos mozgásban van. És ebbe a folyékony organizmusba rakódik le most a levegő-organizmus. A levegő beáramlik, belül összekapcsolódik a szubsztanciákkal, felörvénylik, ha szabad ezt mondanom.

Azáltal, hogy az emberben benne van ez a levegő-elem, tulajdonképpen teljes egységet alkot a külső világgal. Az a levegő, ami most bennem van, rövid idő múlva már nem lesz bennem, hanem kívül lesz. Az a levegő, ami most bennem van, nemsokára újra kint lesz. Egyáltalán nem lehet arról beszélni, hogy az ember, ha a harmadik elem, a levegő-elem szerint nézzük, bőrével lezárt lény, nem csupán a hő- vagy tűz-elemmel szemben nem az. Nem mondhatjuk azt, hogy az ember lezárt lény.

Nos, amit így teljes emberként látunk, olyan emberként, aki nemcsak a szilárd elembe van belehelyezve, hanem a folyékony, a levegőszerű és a hő-elembe is, az alakuló, folyamatosan mozgásban lévő hőbe, ezt állítsuk szembe azzal az emberrel, aki alszik, és lelkével és szellemével kívül van a testén és az étertestén. Ami felébredéstől elalvásig az embert átlelkesíti és átszellemíti, az nincs jelen az elalvás és felébredés között. Ekkor egy másik világban van, amelyet áthat a törvényszerűség. És most meg kell kérdeznünk: Milyen törvényszerűség hatja át azt a világot, amelyben az ember elalvás és felébredés között tartózkodik? – Tegnap négyféle törvényszerűséget említettünk: először is a földi világon belüli törvényszerűséget, másodszor a kozmikus világon belüli törvényszerűséget, harmadszor a világlélekben lévő törvényszerűséget, és negyedszer a világszellemben lévő törvényszerűséget. Most megkérdezhetjük: Hol van az ember a maga lelkével és szellemével, vagyis lelki részével és énjével az elalvás és a felébredés között? Nos, egyfajta megfontolás és az összehasonlítás azzal, amit most mondtam, azt eredményezi, hogy itt az asztráltest és az én az elalvás és a felébredés között a világlélek és a világszellem területén található.

Egészen komolyan kell vennünk, amit tegnapelőtt mondtunk, hogy mindkét világgal: a földi és a kozmikus világgal a tér egész területét kimerítettük. Amikor ezekre a területekre lépünk, tehát már a testiségen kívüli területre jutunk. Ez olyasmi, amit egyre világosabban a lelkünk elé kell állítanunk: minden alvás az embert nemcsak a fizikai testén kívülre vezeti, ahogyan ezt gyakran mondjuk, hanem a szokásos téren kívülre. Olyan világba vezeti, amelyet egyáltalán nem szabad összetéveszteni azzal a világgal, amelyet érzékileg áttekinthetünk. Ebből a világból származik azonban minden olyan törvényszerűség, amely a ritmikus ember alapjául szolgál, aki a maga folyékony elemét és levegő-elemét ritmussal hatja át. A ritmus a testben jelenik meg, de a ritmus hulláma, a törvényszerűség, amely a ritmust előhívja, a tér minden pontjában a téren kívüli mélységből áramlik ki. Mindenütt egy reális világ szabályozza, amely az érzékelhető tér túloldalán van. És ha szembekerülünk azzal a csodálatos kölcsönhatással, amely a belső emberi ritmusban lejátszódik a lélegzetvétel és a szívverés útján, akkor ebben a ritmusban tulajdonképpen érzékelünk valamit, amit a szellemi, téren kívüli alapok szabályoznak a világban, amelyhez az ember fizikai emberként tartozik. A levegőszerű elemet egyáltalán nem tudjuk megérteni, ha nem tudunk eljutni ezen a levegőszerűségen belül az ember külső ritmikus világának ilyen konkrét megértéséhez.

Ha az ember az imaginációval azt ragadja meg, amit tegnapelőtt leírtam, a növényvilág lényét és működését, és az emberi étertestnek ezzel párhuzamosan haladó lényét és működését, akkor még abban a világban van, amelyben egyébként is benne áll, ettől el kell rugaszkodnia, bizonyos módon ki kell áradnia az egész kozmoszba. Ha azonban túljut a levegő-elemen, akkor ki kell kerülnie a térből, akkor meg kell hogy legyen a lehetősége, hogy egy olyan világba jusson, amely már nem térbeli, hanem csak időbeli, amelyben csak az időbeliségnek van jelentősége. Az időben, amelyben az ember az ilyen dolgokat elevenen átlátta, látta azt, ami ezekhez a világokhoz tartozik, olyan módon is, hogy valóban látta a szellemiség beavatkozását az emberi tevékenységbe a ritmus kerülőútján át. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a görög a régi időkben létrehozta a hexametert: három szívverés egy szünettel, ami egy lélegzetvételt ad, további három szívverés egy szünettel, vagy a vers végével ad egy teljes hexametert: két lélegzetvételben, ami megfelel nyolc szívverésnek. A szívverések összecsengése a légzéssel művészien alakult ki a görög hexameter elmondásakor. Úgy is mondhatnánk, hogy ahogy a szellemi-érzékfeletti világ az embert átlelkesíti, ahogy belecsörgedezik a vérkeringésbe, a vér ritmusába, és szintetizálódik négy szívverés, négy pulzusritmus egy légzésritmushoz, ezt adja vissza minden beszédformálás, ami hexameterben van. Minden ősi törekvés, hogy verset hozzon létre, az embernek ebből a ritmikus organizációjából jön létre.

Az ember számára csak akkor válik reálissá az a világ, amelyből ez a ritmikus öntevékenység jön, amikor az ember alvás közben tudatossá válik. Az a tevékenység, amelyben az ember alszik, de tudatosan él, belejátszik a maga ritmusába. Ami ennek alapjául szolgál, az a szokásos napi tudat számára öntudatlan marad, és még inkább az marad a mai szokásos tudományos tudat számára. Ha azonban tudatossá válik, akkor nemcsak az jelenik meg az ember előtt, amit tegnapelőtt leírtam: a működő, szövődő, hullámzó növényvilág, hanem olyasmi is megjelenik, ami most nem a szokásos állatvilág képét jelenti, mert azok térbeliek voltak. Megjelenik egy világos tudat – de ez csak a testen kívül jelenhet meg, nem a testben –, amelynek konkrét képi tartalma van, amiből aztán a térben az állat teljes alakja létrejön. Ahogy ritmikus emberi tevékenységünk a külső térbeliségből pezseg elő, úgy pezseg elő a külső térbeliségből az az alak, amely aztán a különböző állatokban létrejön.

Az első, amit átélünk, ha tudatosítjuk ezt az állapotot, amelyet egyébként öntudatlanul élünk át az elalvás és a felébredés között, az első, amit itt átélünk, ha lemerülünk abba a világba, amely ritmusunk forrása, az az, hogy érthetővé válik számunkra az állati világ a maga formáiban. Az állatvilág a maga formáiban nem világosodik meg a külső fizikai alapokból és erőkből. Amikor a zoológusok vagy morfológusok azt hiszik, hogy az oroszlánforma, a tigrisforma, a pillangóforma vagy a bogárforma megvilágítható valami olyasmiből, ami itt a fizikai térben megtalálható, akkor nagyon is tévednek. Az állati formák nem világíthatók meg olyasmiből, ami itt a fizikai térben megtalálható. Azon a módon találunk rájuk, amelyet itt most leírtam, amikor belekerülünk a harmadik törvényszerűségbe, a világlélek törvényszerűségébe.

Szeretnék most megint visszautalni a görögre, akinek tegnapelőtt egy modern tudóssal való beszélgetését idéztem. A tudós mindent tud, azaz, néha elismeri, hogy nem tud mindent, de igényt tart arra, hogy a maga módján minden világossá váljon számára. A görög azt mondaná: A te módod szerint egyáltalán semmi sem világosodik meg, mert hallottam arról, hogy olyasvalamivel rendelkezel, mint a logika. Mindenféle absztrakt fogalmi formát felsorolsz, kategóriákat, létet, létesülést, birtoklást, és így tovább. Ez a logika olyasmi, aminek egy fogalmi, eszmei törvényszerűséget kell ábrázolnia. Igen, de ez az absztrakt logika – most egy Szókratész előtti görögre gondolok, aki abban a korban élt, amelyben olyan filozófusok működtek, mint Thalész, Hérakleitosz, Anaxagorasz, akik külsőleg csak részben maradtak fenn –, amit te logikának nevezel – ezt mondaná egy ilyen görög – ezt csak egy olyan ember hozta létre, aki tulajdonképpen nem nagyon sokat tud a világ titkairól. Ezt csak Arisztotelész alkotta meg, miután alapvetően filiszter értelmét a platonizmusra alkalmazta. Kétségtelen, hogy Arisztotelész nagy ember volt, de egy nagy filiszter is, aki az igazi logikát teljesen korrumpálta, aki az igazi logikát agyrémmé tette, ami úgy viszonylik a realitáshoz, mint egy vékonyan megszőtt lényegtelenség egy erőteljes valósághoz. És az igazi logika – ezt mondaná egy ebből a korból származó görög, aki a maga módján tudós lett volna – átfogja azokat a formákat, amelyek az állatvilágban külsőleg a térben megjelennek, és amelyeket az ember akkor talál meg, amikor tudatossá válik az elalvás és a felébredés között. Ez a logika, ami a logikus tudat reális tartalma.

Az állatvilágban semmi más nincs jelen, mint ami az emberben is jelen van, de az emberben ez szellemiséggel van áthatva, és az ember így tud gondolkodni, így tud logikus formulákat kigondolni, amelyek a külső világban, a térben úsznak, és állatokká válnak. Ez már így van: amikor a felébredés és elalvás között a szokásos tudatban fogalmi formáinkat görgetjük, amikor egy fogalmi formát egy másikhoz kapcsolunk, akkor ideális vonatkozásban ugyanazt tesszük, amit a külvilág tesz, amikor a szellem különböző formáit kialakítja. Amikor az ember az éteri jelleget nézi, amikor tekintetét a növény felé fordítja, és ezt a növényi világot a víz elemébe beágyazódva gondolja el, ugyanúgy ragadja meg saját lelki világát – amit asztrális világnak is nevezhet – akkor áthatja magát ezzel az eleven működéssel, ami az elalvás és felébredés közötti tudat számára tudatossá válik, és megérti az állatvilág külső alakját. Akkor azt kell gondolnia, hogy az ideális világ egyedi alakja beleszövődik a levegő elemének ritmusába.

Mindazokból, amiket az emberről előadtam, egészen konkrét képzeteket tudunk alkotni. Vegyék egész konkrétan ezt a folyamatot: belélegeznek, és a levegő az önök által ismert módon átmegy a tüdőn. Azáltal azonban, hogy belélegeztek, a térbe, amelybe a gerincvelő, de a gerincfolyadék is beágyazódik, a belélegzett levegő az agy és a gerincvelő közti téren keresztül becsapódik az a víz, ami a gerincvelőt körülveszi, és ritmikusan az agy felé terelődik. Az agyvíz tevékenységhez jut. Ez a tevékenység, amelyet az agyvíz folytat, ez a gondolati tevékenység. A valóságban a gondolat áthullámzik a légzésen, ami átterjed az agyvízre, és ez az agyvíz, amelyben az agy úszik, átviszi a maga ritmikus lüktetését magára az agyra. Az agyban élnek az érzéki benyomások, a szem, a fül benyomásai az ideg-érzékszervi tevékenység útján. Azzal, ami az érzékek útján az agyban él, együtt dobog a légzési ritmus, és ebben az együtt-dobogásban fejeződik ki a kölcsönhatás az érzéki észlelések és a gondolkodási tevékenység között. Ez a formális gondolkodási tevékenység él a külső állati formákban, és ez az, amit a légzési ritmus okoz, amikor közvetít agyvizünk és az agy és a gerincvelő közti tér között, és aztán körülveszi azt, ami az agyban az érzékek útján él. Mindebben az él, ami bennünk ideális módon tevékenykedik a ritmus útján.

Az a fontos, hogy megkíséreljenek fokozatosan benyomulni abba a módba, ahogy a szellemiség belejátszik a fizikai-érzéki világba. Éppen ez korunk nagy kulturális vesztesége, hogy olyan tudományunk van, amely absztrakt formákban, tisztán intellektuális formákban nyúl a szellemhez, holott a szellemiséget a maga teremtő elemében kell megragadni, különben a materiális világ kemény és legyőzhetetlen marad a szellemiségen kívül. Bele kell tekintenünk abba, ahogy a törvényszerűségnek ez a harmadik és negyedik eleme konkrét módon belejátszik abba, amit véghezviszünk.

A legcsodálatosabb dolgok közé tartozik, amit itt megfigyelünk, amikor annak tulajdonképpeni belső okait megismerjük, amit minden lélegzetvétellel végrehajthatunk, nem végrehajtunk, hanem végrehajthatunk, miközben a belégzés felhatol az agyvízbe. Aztán jön a visszahatás: az agyvíz átnyomul az agy és a gerincvelő közti téren, és eljut a kilégzéshez. Ezzel aztán ismét bizonyos módon átadjuk magunkat a világnak, összekapcsolódunk a világgal. Ebben az énné válásban – a világgal való összekapcsolódásban – ebben áll lényegében az, ami a légzési ritmusban kifejeződik.

Így kell beszélnünk, amikor arról a valóságról beszélünk, amit a levegő elemén értünk, míg a Földet mindaz körülveszi, ami a mi mintegy hetven elemünk tartalmaz. Látják: ami holttestté válik, az a hetvenkét elem törvényszerűségének van alávetve. Az viszont, ami ezt a testet mindenekelőtt felélénkíti, úgy, hogy növekszik, hogy emészteni tud, az a kozmoszból áramlik le. Ami ezt az organizmust áthatja, úgy, hogy nemcsak növekszik, nemcsak emészteni tud, hanem mindenkor ritmikus tevékenységet bontakoztat ki a szívverésben, és a légzési ritmusban, az egy téren kívüli világból érkezik. És ezt a téren kívüli világot éppen úgy tanulmányozhatjuk a levegő elemében, mert ott nyilatkozik meg, mint ahogy a kozmikus, nem földi világot a víz elemében tanulmányozhatjuk, mert ott nyilatkozik meg. És ami a mai fizikusoknak, mai kémikusoknak megnyilatkozik, az csak az önmagában differenciált földi elemből jön létre.

Aztán megtalálhatjuk az átmenetet a hő vagy a tűz eleméhez, de ez tulajdonképpen nem lehetséges egy olyan pillanatban, ami az ember számára gyakorlatilag adódik, amikor megszerzi a képességet, hogy ne csak tudatosan emelkedjen ki testéből, hanem ezzel a tudattal más lényekbe merüljön bele. Ez a különbség. Az embernek tartósan meglehet a képessége ahhoz, hogy testéből kiemelkedjen, ha még valami egoizmus vissza is marad a világ iránt; így bár mindazt fel tudja fogni, amiről most beszéltem, de nem tud ebbe a külső világba valóban alámerülni, nem tudja magát átadni neki. Csak ha valóban érzékfeletti szeretettel közeledik ezekhez az elemekhez, ha belemerül abba a világba, amelyben az elalvás és a felébredés között él, akkor ismeri meg a gyakorlatban tulajdonképpen a hő vagy a tűz elemét. És csak akkor ismeri meg alapjában véve az ember igazi lényét. Mert amit külsőleg az érzékek útján áttekint, az csak látszólagos képe az embernek – ez a másik oldal, a látszat oldalának az embere.

Ha az ember felemelkedik a víz eleméhez, akkor mindenekelőtt feloldódik az éteri lénye. Úgy is mondhatnánk, hogy egy kicsinyített képe lesz a télnek, a nyárnak, az ősznek, és így tovább. Ha a levegő elemébe kerül bele, akkor egy ritmikus önmozgást érzékel. A lezárt embert, az embert, mint örök embert csak a hő elemében ismerhetjük meg. Itt minden összezárul, összezárul a víz elemének és a ritmusnak a mozgása és működése, és a levegő elemének a ritmikussága. Kiegyenlítődnek, harmonizálnak és nem harmonizálnak a hő elemében, a tűzelemben, és itt ismerjük meg az ember valódi lényét. Itt az ember tulajdonképpen valóban benne van a negyedik törvényszerűségben, a világszellem törvényszerűségében.

Ha ma az emberek a föld, víz, levegő, tűz korábbi tudományáról hallanak, nem azt kellene gondolniuk, hogy milyen nagyszerűen tovább jutottak mai tudományukkal, hanem azt kellene gondolniuk, hogy egészen más tudat volt jelen az ember gyökereiről az érzékfeletti mélységekben. Ezért tudtak is valamit a földi elemnek ehhez az érzékfelettihez való viszonyáról. A földi elem bizonyos módon teljesen kívül van az érzékfeletti szférán. Már közelebb van a víz eleméhez, ez a víz-elem tulajdonképpen sokkal inkább rokon a kozmikus térben kiterjedő szféra-világgal, mint azzal, ami maga a föld. Teljesen kijutunk azonban a térből, amikor annak hullámait keressük, ami bennünk a levegő ritmusát, tehát levegő-organizációnkat alkotja, mert levegő-organizációnk viszonylatában ritmizálunk, nem ritmizálunk, és így tovább. És végül is eljutunk az általános téren kívüliséghez, ahhoz, ami még az időt is legyőzi, amikor a tűz elemébe, a hő-elembe kerülünk. Itt azonban az egész önmagába zárt emberrel ismerkedünk meg. Ezt aztán valóban akkor találjuk meg, amikor újra felfedeztük – és szükséges, hogy újra felfedezzük – abban az irodalomban, amely korrumpálódott, de megmaradt a XV. század előttről.

Néhány évvel ezelőtt megjelent egy svéd tudós [19] műve az alkímiáról. Ez a svéd tudós olvasott egy folyamatról, amit egy alkimista írt le, és ezt mondja: Ha ezt a folyamatot ma ismét létre akarjuk hozni, akkor ez tiszta értelmetlenség, akkor semmit sem tudunk elgondolni róla. – Teljesen érthető, ha a mai kémikus, mint ez a svéd is, aki előítélet nélkül, mint közép-európai, azokat a kifejezéseket veszi alapul, amelyekkel kifejezték azt, ami a régi idők korrumpálódott irodalmában megjelenik, és leutánozza, aztán azt mondja, hogy semmi sem jön ki belőle! Utánanéztem az irodalomban annak a folyamatnak, amelyet ez a derék svéd tudós nem tudott megérteni, amikor elolvasta. Ebben a folyamatban, amelyet ebben az írásban leírtak, mindazonáltal az embrionális folyamat egy szakasza volt leírva, az ember embrionális fejlődése. A dolgot azonban el kellett volna tudni olvasni! A mai tudós valóban olyasmit olvasott, azokat a kifejezéseket használta, amelyek az ő kémiájában állnak, amit ő tanult. Nos, előveszi a retortáját, utánozza a folyamatot: értelmetlenség! – Amit olvasott, az egy folyamatnak egy szakasza, amely az anya testében az embrió kialakulásánál végbemegy. Látják, itt van egy szakadék, ami a között áll fenn, amit a mai tudós olvasni tud, és a között, amit egykor értettek rajta.

[19] Theodor Svedberg (1884–1971): svéd kémikus; valószínűleg Az anyag című művéről van szó, amely németül 1914-ben jelent meg.

Mindazokat a dolgokat, amelyeket akkor leírtak, egy olyan gondolkodás hatására írták le, amelyet ma újra megtalálunk az új szellemtudományban. Ha ezt nem fedezzük fel újra, egyáltalán nem tudjuk ezeket az írásokat elolvasni. Egészen más módon álltak akkor rendelkezésre, mint ahogy ma felfedezzük őket. Ösztönösen, atavisztikusan voltak jelen, de jelen voltak, és az emberiség bizonyos módon a pusztán földi elem megértésére korlátozódott. Újra meg kell találnunk a bejáratot azokba az elemekbe, amelyek nem csupán az emberi holttestet magyarázzák meg, hanem az egész embert, az eleven embert. Mindazonáltal ehhez az szükséges, hogy civilizációnkban megtanuljuk teljesen komolyan venni azt, amit a születés előtti lét kérdése tartalmaz.

Minthogy a születés előtti lét kikerült a nyugati kulturális fejlődésből, tulajdonképpen az önzetlen kutatás került ki belőle. Amikor ma a lelkész a halhatatlanságról prédikál, kérem vegyenek úgy minden prédikációt – erre már gyakran felhívtam a figyelmet –, hogy azok alapjában véve az emberi organizmusra apellálnak. Tudjuk, hogy az ember kényelmetlenül érzi magát, fél az élet megszűnésétől. Kétségkívül nem szűnik meg. De nem a megismerési erőire apellálnak, amikor erről beszélnek, hanem a halálfélelmére, arra az óhajára, hogy tovább akar élni, amikor teste elválik tőle, más szavakkal, az egoizmusára apellálnak. Ezt nem tehetik meg, ha a preegzisztenciáról beszélnek. Különösen a jelenkor emberei számára teljesen mindegy, hogy az organizmusára tekintenek, vagy arra, hogy korábban, mielőtt megszületett vagy megfogant, élt-e. Most élnek, e felől teljesen biztosak. Ezért nem nagyon nyugtalanok a preegzisztencia miatt, a halál utáni élet miatt aggódnak, mert most élnek, és nem tudják, hogy a halál után élni fognak-e. Ez az egoizmusukkal függ össze. Minthogy azonban már élnek, amikor nincsenek ismereteik, akár öntudatlanul, akár ösztönösen ezt mondják maguknak: Nos élek, és ha születésem vagy fogantatásom előtt nem éltem, ez nem jelent számomra semmit, ha csak most kezdtem élni, és nem szűnök meg újra.

Ez az a hangulat, amelyből ma alapjában véve az az érzés származik, amely az embereket a halhatatlanság irányában fellelkesíti. Ezért van nyelvünkben szó a halhatatlanságra, mint az örökkévalóságra való utalásra az élet végén, de ahogy ezt már többször is elmondtam önöknek, nincs szó a születetlenségre. Ezt természetesen fokról-fokra éppen úgy meg kell szereznünk. Ez inkább a megismerésről szól, inkább az önzetlenségről, az ember önzetlen megismeréséről. Erre ismételten hivatkoznunk kell. És egyáltalán a megismerést át kell hatni moralitással, etikával. Amíg nem lesz újra a laboratóriumi asztal oltár, amíg a szintetizálás és analizálás nem lesz egyfajta szellemi művészet, és amíg az ember nincs tudatában annak, hogy amikor ezt vagy azt teszi, a világfejlődést ragadja meg, addig kulturális fejlődésünk nem fog előre jutni. Feltétlenül egy szörnyű hanyatláshoz jutunk, ha a legszélesebb körben nem látjuk be: egoizmustól mentes megismerést, moralitással áthatott megismerést kell kivívnunk, és túl kell jutnunk azon, hogy a magasabb világokkal nem számoló analízisünk és szintézisünk legyen, amilyennel ma rendelkezünk. Ismét meg kell tanulnunk, hogy megértsünk olyasmit, mint a ritmus, ami belejátszik életünkbe, és azt, ami a hőbe belejátszik. Mert a hőbe éppen a moralitás játszik bele, és amikor egyszerűen hő-különbségek vannak, hő-eltérések, akkor ez valójában a világot átható moralitás, amelyben az ember fejlődik. Ezt az embernek fokról-fokra tudatosítania kell. És ez nem pusztán egy idealista szeszély, ami arra szólít fel bennünket, hogy korunkban az idők jeleit figyelembe vegyük, hanem az idők olyan jeleiről szól, amelyek arra utalnak, hogy keresnünk kell az elmélyülést az érzékfeletti irányban.

5. A hallucináció, a fantázia és az imagináció lényege

Dornach, 1921. július 1.

Szeretnék ma néhány dolgot epizódszerűen elmondani azzal öszszefüggésben, amit nyolc nappal ezelőtt és korábban mondtam, ami aztán tovább vezethet bennünket fejtegetésünkben. Ahogy a világot átéljük, látjuk, hogy a világban és nálunk néhány dolog abnormálisként, talán betegesként jelenik meg, és ez kétségkívül egy bizonyos szempontból jogos, de azzal, hogy valamit abszolút értelemben abnormálisnak vagy betegesnek látunk, a világot még nem értjük meg. Igen, gyakran elzárjuk a világ megértésének útját, amikor a lét értékelésénél egyszerűen megállunk az ilyesminél, hogy egészséges vagy beteg, helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis, jó vagy rossz, és így tovább. Mert amit egy bizonyos szempontból betegesnek, abnormálisnak tekintünk, annak az egész világ-összefüggésben egy másik szempontból megvan a maga teljes jogosultsága. Szeretnék egy konkrét esetet megemlíteni, és látni fogják, hogy ezt hogy értem.

Az úgynevezett hallucinációkban vagy víziókban joggal látunk valami beteges dolgot. A hallucinációk olyan képek, amelyek az emberi tudatban jelennek meg, és amelyeknél a pontosabb kritikai vizsgálat nem tud találni megfelelő realitást. Az ilyen hallucinációk vagy víziók beteges dolgok, ha azokat az emberi élet szempontjából nézzük, ahogy a születés, illetve fogantatás és a halál között megjelennek számunkra. Azzal azonban, hogy a hallucinációkat abnormálisnak tekintjük, olyasminek, ami egészen biztosan nem tartozik a születés és a halál közötti élet normális lefolyásához, még egyáltalán nem ragadtuk meg a hallucináció lényegét.

Tekintsünk el most a hallucinációk ilyenfajta megítélésétől. Vegyük őket úgy, ahogy megjelennek. A hallucináció képként jelenik meg, ami intenzív módon teljes szubjektivitással az egyéni élettel kapcsol össze, mint szokásos külső érzékelés, amit az érzékszervek közvetítenek. A hallucinációt az ember intenzívebben éli át, mint az érzéki észlelést. Az érzéki észlelést ezenkívül éles kritikai gondolkodás hatja át, a hallucináció viszont kikerüli azt, hogy éles kritikai gondolkodással hassuk át. Lebegő, szövődő képszerűségben él.

Mi az, amiben itt az ember él? Ezt nem tudjuk megismerni, ha csak azt ismerjük, ami a szokásos tudatban a születés és a halál között jelenik meg. Mert ebben a tudatban a hallucináció tartalma mindenképpen jogosulatlanul van jelen. A hallucinációt egészen más szempontból kell szemügyre vennünk, akkor tudunk lényegéhez közel kerülni. És ez a szempont akkor adódik, ha az ember a magasabb látásra irányuló fejlődés folyamatában odáig jut, hogy a halál és egy újabb születés közötti életét és működését megismerje, nevezetesen saját lényének életét és működését, amikor ez az élet már évtizedekkel megközelíti a születést, illetve a fogantatást. Amikor tehát az ember eléri azt a képességet, hogy beleélje magát abba, amiben normális módon él, amikor közeledik a születéséhez vagy fogantatásához, akkor annak az igazi alakjába éli bele magát, ami a születés és a halál közötti életben hallucinációként a normálistól eltérően jelenik meg.

Ahogy itt a születés és a halál közötti életben körülvesz bennünket a színek világa, az a világ, amelyet minden lélegzetvételkor érzünk, az a világ, amelyet úgy képzelünk el, ahogy átéljük a születés és a halál között, úgy él saját lelki-szellemi lényünk a halál és az újabb születés között egy olyan elemben, amely teljesen hasonló ahhoz, ami a hallucinációban megjelenik. Bizonyos módon, mégpedig éppen testiségünk szerint, születéskor kikerülünk a hallucináció eleméből. Ami a hallucinációban megjelenik, az átszövi és áthatja azt a világot, amely a mi világunk alapját képezi, és amikor megszületünk, felmerülünk ebből az elemből, ami a hallucinációs világban számunkra abnormális módon léphet a lélek elé.

Mi hát akkor a hallucináció a szokásos tudatban? Nos, miután az ember átélte a halál és egy újabb születés közötti életet és a fogantatás, illetve a születés útján átadta magát a fizikaiérzéki létnek, akkor a magasabb hierarchiák bizonyos szellemi lényeinek, akikkel megismerkedtünk, volt egy intuíciójuk, és ennek az intuíciónak az eredménye a fizikai test. Így tehát azt mondhatjuk: Bizonyos lények intuíciójának eredménye az emberi fizikai test, amely csak azáltal jöhet létre, hogy azt áthatja a lélek, amikor felmerül a hallucináció eleméből. Mi történik, amikor beteges módon hallucináció jelenik meg a szokásos tudat előtt? Ezt tulajdonképpen csak képszerűen tudom szemléltetni, mert a hallucinációk képek. Magától értetődő tehát, hogy absztrakt fogalmakkal nem sokra megyünk, hogy képszerűen kell szemléltetnünk.

Nos, gondolják el a következőket. Ez az emberi fizikai test, ahogy legutóbb említettem, tulajdonképpen csak csekély részben olyan, hogy szilárd kontúrjai vannak, legnagyobb részben vízszerű és levegőszerű, és így tovább. Ennek az emberi fizikai testnek van egy bizonyos természetes sűrűsége. Ha ezt a természetes sűrűséget természetellenessé tesszük, ha összetörjük – vegyék ezt szimbolikusan, ez a fizikai test valamit összehúz a maga rugalmasságában –, akkor az eredeti hallucinációs elem, amelyből megszületett, kinyomódik úgy, ahogy egy szivacsból kinyomódik a víz. A hallucináció lényege abból áll, hogy a fizikai testből kinyomódik saját eleme, amiből létrejött, amiből kiformálódott. És a beteggé válás, ami a hallucinációs tudatban megnyilvánul, mindig a fizikai test egészségtelen voltára utal, ami bizonyos módon szellemileg kipréselődik belőle.

Ezzel a ténnyel arra utalunk, hogy gondolkodásunk egy bizonyos értelemben teljesen olyan, mint amiről a materializmus beszél. Fizikai testünk bizonyos értelemben valóban képmása annak, ami a születés, illetve fogantatás előtt a szellemi világban volt. Ez egy képmás. És a gondolkodást, amire a jelenkor a leginkább büszke, a materialisták úgy magyarázzák – nem jogosulatlanul –, mint olyasmit, ami teljes mértékben a fizikai testhez kötött. Egyszerűen úgy van, hogy ez a gondolkodás, amely a mai embert az újabb természettudományos gondolkodásmód megjelenése óta, a XV. század óta szolgálja, ez a gondolkodás, mint olyan, a fizikai testtel elpusztul, a fizikai testtel együtt megszűnik. Amit gyakran a ma megszokott, de csak a mai megszokott katolikus filozófiában találunk, nem a korábbi évszázadokban, hogy a lélek absztrakt, intellektuális tevékenysége túléli a halált, ez hamis, ez nem helytálló. Mert ez a gondolkodás, amely éppen a jelenkor jellegzetes lelki életét ábrázolja, teljesen a fizikai testhez van kötve. Ami tovább tart, mint a fizikai test, az csak a megismerés magasabb fokain jelenik meg: az imaginációban, a képszerű gondolkodásban és így tovább.

Most azt fogják mondani: Akkor hát az, akinek nincs képszerű gondolkodása, annak egyáltalán nincs halhatatlansága sem? A kérdést nem lehet így feltenni, hogy az embernek nincs képszerű gondolkodása, mert ez nem jelent semmit. Azt mondhatjuk: Hétköznapi tudatomban nincs képszerű gondolkodásom, napi tudatomba ezt nem tudom belevinni. De a képszerű gondolkodást, az imaginációt az ember folytonosan kialakítja, csak az élet organikus folyamataira fordítja, ezek lesznek azok az erők, amelyekből az ember organizmusát folytonosan újra felépíti. Materialista filozófiánk és materialista természettudományunk úgy véli, hogy amikor az ember alszik, valamiből az elhasználódott szerveket újra felépíti, hogy miből, ezen a természettudomány nem sokat töri a fejét. Ez azonban nem így van, hanem éppen éber életünkben, még akkor is, ha csak mindennapi tudatunkat fejlesztjük ki, folytonosan kialakítjuk ezeket az imaginációkat, amelyeket bizonyos módon lelkileg emésztünk meg, és ebből építjük fel testünket. És mivel ezek az imaginációk a testet építik fel, ezért a szokásos tudat számára külön nem érzékelhetők. A magasabb látás kifejlesztése azon alapul, hogy részlegesen, kívülről elvonjuk ezt a munkát a fizikai testtől, és hogy azt, ami egyébként lent a fizikai testben fő és bugyog, felhozzuk a tudatba. Azért kell a magasabb látáshoz a szellemtudomány, mert ezt nem lehet sokáig fenntartani, különben aláásná az organizmus egészségét. Az imagináció is teljesen jelen van a szokásos lelki életben, csak a születés és a halál között a test felemészti. Így tehát azt mondhatjuk: A szokásos élet folyamán is történik egy tudattalan tevékenység, amely nem más, mint olyasvalami, ami, ha tudatunkra jut, hallucináció lesz. A hallucinálás teljesen olyasmi, ami a lét folyamán szabályozott elementáris tevékenység. Csak nem szabad rosszkor tudatunkban megjelennie. És ha a test, mondhatnám, kipréseli a maga ős-szubsztanciáját, akkor oda jut, hogy az ős-szubsztanciának ezt a kipréselését a szokásos tudat bekebelezi, és akkor fellép a hallucináció. A hallucinálás nem jelent mást, mint azt, hogy a test felküldi a tudatba azt, amit tulajdonképpen az emésztésre kellene fordítania, a növekedésre vagy valami másra.

Ez megint azzal függ össze, amit már gyakran elmagyaráztam az illúziókkal kapcsolatban, amelyek az embert bizonyos misztikusokkal szembeállítják. Ez úgy van, mintha az ember a szentséget elvitatná a misztikusoktól, ha arra figyelne, hogy mi ennek az alapja. Azt mondtam: Nézzék meg az olyan hallucinációkat, amelyeknek csodálatos költői jellegük van, mint például azok, amelyeket olyan személyiségek írtak, mint Magdeburgi Mechthild [20] vagy Szent Teréz [21]. Igen, ezek szép dolgok, de mit jelentenek a valóságban? Aki ezeket a dolgokat áttekinti, úgy találja: ezek az organizmus szerveiből kipréselt hallucinációk. Ezek az ős-szubsztanciák. És aki a valóságot akarja leírni, néha olyan folyamatokat kell leírnia, amelyek nagyon rokonok az emésztéssel Magdeburgi Mechthildnél vagy Szent Teréznél, amikor a legszebb misztikus költemények felbukkannak a tudatban.

[20] Magdeburgi Mechthild (1209–1282): német misztikus.

[21] Ávilai Szent Teréz (1515–1582): spanyol misztikus.

Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy ezáltal elveszszük a történelmi misztikusok néhány megnyilvánulásának aromáját. Az a gyönyör, amelyet némelyek éreznek, amikor a misztikára gondolnak, vagy ha a misztikát akarják átélni, ez a gyönyör mindazonáltal visszavezet valami helyes dologra. És sok misztikus átélés nem más, mint belső gyönyör, amely teljesen poétikusan, szépen megjelenhet a tudat számára. Az azonban, ami itt széttörik, egy lerombolt előítélet, egy lerombolt illúzió. Aki valóban be akar nyomulni ebbe a belső emberi világba, annak tudomásul kell vennie, hogy nem az ilyen misztikusok legszebb írásait találja meg, hanem szerveinek, májának, tüdejének, és így tovább, a kozmoszból, a kozmosz hallucinációjából való kialakítását. És alapjában véve nem vesszük el a misztikától az aromát, hanem megnyílik egy magasabb megismerés, amikor azt mondhatjuk, hogy ahogy a máj kialakul a hallucináló kozmoszból, ahogy bizonyos módon összeáll abból, ami benne megsűrűsödik, és mint átváltozott szellem, mint átalakult hallucináció jelenik meg. Ezen a módon betekintünk a szellemiségbe, és megtaláljuk az összefüggést a testiség és az egész kozmosz között.

Igen, aztán természetesen jönnek az egészen okos emberek – és mindig, ha az ember az igazságot akarja magyarázni, valamennyire tekintettel kell lennie az egészen okos emberekre, akik ellenvetéseket tesznek, amikor megkíséreljük az igazságot magyarázni – és ezek az egészen okos emberek azt fogják mondani: Mit mesélsz te itt nekünk, hogy az emberi alak a kozmoszból jött létre! Tudjuk, hogy az ember az anya testéből születik meg. Azt is tudjuk, hogy néz ki egy embrió, és így tovább! − Igen, ennek egy teljesen hamis képzet az alapja, amit bár hasonló dolgokat már lelkünk elé állítottunk, mindig szemügyre akarunk venni.

Ha a külső természet alakzatait áttekintjük – maradjunk először az ásványi világnál – akkor sokféle alakzatot találunk. Kristály-alakzatokról beszélünk. De találunk más alakzatokat is a természetben, és azt látjuk, hogy egy bizonyos konfiguráció jön létre, ha mondjuk, a szenet, az oxigént, a hidrogént, a nitrogént és a ként egymáshoz kapcsoljuk. Tudjuk, hogy a szenet és az oxigént szénsavvá alakítjuk, létrejön egy gáz, amelynek egy bizonyos súlya van, és ha a szenet és a nitrogént kapcsoljuk össze, akkor létrejön a ciángáz, és így tovább. De itt mindig anyagok képződnek, amelyeket a vegyész meg tud vizsgálni, és amelyek nem mindig jelennek meg külső kristályos formában, de van egy belső konfigurációjuk. Az újabb időkben ezek a belső konfigurációk alkotják a kémia ismert strukturális formáit.

Nos, az ember mindig bizonyos feltételezésekbe bocsátkozik. Ezek ilyenek. Azt feltételezzük, hogy a molekulák, ahogy mondják, egyre bonyolultabbak és bonyolultabbak lesznek, minél inkább a szervetlen ásványiságtól a szerves felé haladunk. És azt mondják: Az organikus molekulák, a sejtmolekulák szénből, vízből, nitrogénből, hidrogénből és kénből állnak. Valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. De nagyon bonyolult módon kapcsolódnak – mondják. És ezt ideális természettudománynak tekintik, amikor odáig jutnak, hogy ezek az egyes atomok bonyolult organikus molekulákká kapcsolódhatnak össze. Ugyanakkor azt mondják: Még sokáig fog tartani, amíg megtaláljuk, hogy az eleven molekulában, a szerves anyagban az egyik atom hogyan helyezkedik el a másik mellett. A titok azonban abban áll, hogy minél organikusabb egy anyag-összefüggés, annál kevésbé kötődik kémiailag az egyik a másikhoz, annál kaotikusabbá válik az anyag egymásba csavarodása. És már a szokásos fehérje molekulák, mondjuk az ideg-szubsztanciában, a vér-szubsztanciában tulajdonképpen alapjában véve belsőleg amorf alakzatot vesznek fel, nem bonyolult molekulák, hanem belsőleg széttöredezett szervetlen anyagot alkotnak, szervetlen anyagot, amely megszabadult a kristályosodási erőktől, egyáltalán azoktól az erőktől, amelyek a molekulákat összetartják, amelyek atomokra tagolódnak. Ez így van a szokásos szerv-molekuláknál, és a legtöbb esetben az embrió-molekuláknál is, a csíra fehérjéjénél.

Ha itt sematikusan lerajzolom az organizmust, és itt a csírát, tehát az embrió kezdetét, akkor a csíra az anyag legkaotikusabb összehalmozódása. Ez a csíra olyasmi, ami különvált minden kristályosító erőtől, az ásványiság összes kémiai erőitől, és így tovább. Teljesen egyfajta káosz jelenik meg, amit csak az organizmus többi része tart össze. És azáltal, hogy itt ez a kaotikus fehérje jelenik meg, az a lehetőség adódik, hogy az egész univerzum erői hatnak a fehérjére, hogy ez a fehérje ténylegesen az egész univerzum erőinek a kifejezőjévé válik. Ezek mindenekelőtt azok az erők, amelyek aztán alakítóan vannak jelen a női petesejtben az étertest és az asztráltest számára, anélkül, hogy a megtermékenyítés létrejött volna. A megtermékenyítés útján ez az alakzat még azt is magához vonja, ami a fizikai test és az én, az én-burok, tehát az én formátuma. Ez tehát itt egy megtermékenyülés előtti és egy tisztán kozmikus kép, egy kép a kozmoszból, mert a fehérje függetlenné válik minden földi erőtől, és ezáltal az határozza meg, ami földön túli.

A női petesejtben a földi szubsztanciák ténylegesen átadják magukat a kozmikus erőknek. A kozmikus erők megteremtik a maguk képmását a női petesejtben. Ez odáig megy, hogy a pete bizonyos alakzatainál, például bizonyos állatcsoportoknál, madaraknál, a pete alakjában valami rendkívül fontos mehet végbe. Ezt természetesen a magasabb rendű állatoknál és az embernél nem lehet érzékelni, de a tyúktojás alakjában megtalálható a kozmosz képmása. A kozmikus erők hatnak a determinált fehérjére, ami függetlenedett a földiségtől.

Ez teljesen a kozmosz lenyomata, és a filozófusoknak nem kellene spekulálniuk azon, hogy milyen a tér három dimenziója, mert ha az ember helyesen tudja, hová kell tekintenie, akkor mindenütt megtalálja, ahogy a világrejtély láthatóvá válik. Hogy az egyik világtengely hosszabb, mint a két másik, ennek bizonyítéka, látható bizonyítéka egyszerűen a tyúktojás, és a tyúktojás határai, a tojáshéjak a tér igazi képe. Szükségessé válik – ez egy közbevetett megjegyzés a matematikusok számára –, hogy matematikusaink azzal foglalkozzanak, milyen viszonyban van a Lobacsevszkij-féle [22] geometria, vagy például a Riemann-féle [23] tér-definíció a tyúktojással, a tyúktojás alakzatával. Ebből rendkívül sokat lehetne tanulni. A problémákat tulajdonképpen konkrétan kell megragadni.

[22] Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkíj (1792–1856): orosz matematikus, aki Bolyai Jánossal lényegében egy időben, tőle függetlenül megteremtette a nem-euklideszi geometriát.

[23] Bernhard Riemann (1826–1866): német matematikus. Az általa kidolgozott geometria az einsteini általános relativitáselmélet előkészítésének tekinthető.

Látják, amikor a meghatározható fehérjét a lelkünk elé állítjuk, a kozmosz ráhatásával találkozunk, és részletesen kifejezhetjük, hogyan hat rá a kozmosz. Mindazonáltal igaz az, hogy az ember itt még nem mehet nagyon messzire, mert ha az emberek átlátnák, hogy ez a fejtegetés hogyan folytatódik tovább, akkor a legborzasztóbb garázdálkodás történne egy ilyen tudás birtokában, különösen korunkban, amikor a Föld civilizált népessége morálisan rendkívül mély állapotban van.

Nos, bizonyos módon megnéztük, hogyan jut testünk a képzetalkotáshoz: kipréseli magából a hallucinációs világot, amelyből létrejött. Testünkön kívül lelkiségünket is lényünkben hordozzuk. Jobban fogjuk ezt látni, ha most a lelkiségtől eltekintünk, és a másik résznek, a szellemiségnek nézünk utána. Ahogy a születés és a halál között itt jövünk-megyünk, kívülről nézzük magunkat, és azt mondjuk: Magunkon hordozzuk testünket, ugyanúgy egy szellemi létben élünk a halál és egy újabb születés között. Ez egy belső szemléletnek felel meg, de ha szabad így kifejeznem magam, a halál és egy újabb születés között szellemiségünkről nem is beszélünk másképpen, mint ahogy itt a fizikai életben testünkről beszélünk. Ez azonban tulajdonképpen illuzórikus kifejezési mód. A szellemiségről úgy kellene beszélnünk, mint olyasmiről, ami az ember sajátja a halál és egy újabb születés között. Ahogy a test sajátunk itt a születés és a halál között, ahogy az ember itt testet ölt, úgy a halál és egy újabb születés között szellemivé válik, és ez a szellemiség nem szűnik meg, amikor a testet átvesszük, ami a világ-hallucinációból jön létre, hanem tovább működik.

Képzeljék el a fogantatás pillanatát, jobban mondva egy pillanatot a fogantatás és a születés között. Nem arról van szó, hogy éppen ezt az időpontot vegyük szemügyre, de képzeljenek el valamilyen időpontot, amelyen az ember áthalad, amikor a szellemiségből alászáll a fizikai létbe, és akkor azt fogják mondani: Ettől az időponttól tagolódik a fizikai lét az ember szellemi-lelki mivoltába. A szellemi-lelkiség bizonyos módon átalakul a fizikaiság szerint. Az az erő azonban, amely a sajátunk volt a halál és egy újabb születés között, nem szűnik meg ezzel a pillanattal, hanem tovább működik, de egy egészen sajátos módon. Ezt szeretném sematikusan ábrázolni.

Nézzük azt az erőt, amely a legutolsó haláltól itt a szellemi világban működik bennünk, egészen – ezt születésnek akarom nevezni – a jelenlegi születésig.

Aztán a fizikai test erői működnek tovább, az étertest erői, és így tovább. Akkor bekövetkezik egy újabb halál (piros, sötéten satírozva). Ezek az erők azonban, amelyek a születésig saját erőink voltak, tovább tartanak, és mégsem tartanak tovább, mondhatnánk, mert sajátos mivoltuk beleömlött a testiségbe, amit áthatottak. Ami itt tovább hat ezekből az erőkből, ami mintegy ugyanebben az irányban fut, azok csak képek, csak képben vannak jelen. Úgy, hogy a születés és a halál között elevenen annak a képe van jelen, amivel a halál és egy újabb születés között rendelkeztünk. És ez a kép az intellektusunk ereje. Intellektusunk ugyanis egyáltalán nem realitás a születés és a halál között, hanem a halál és egy újabb születés közötti énünk képe.

Ez az ismeret nemcsak megismerési rejtélyt old meg, hanem kulturális rejtélyt is. Újkori kultúránk egész konfigurációja az intellektustól függ, ami láthatóvá válik, ha az ember tudja, hogy ez egy képi kultúra, olyan kultúra, amelyet egyáltalán nem a realitás teremtett meg, hanem azáltal a kép által teremtődött meg, ami most elsődlegesen a spirituális realitás képe. Absztrakt szellemi kultúránk van. A materializmus egy absztrakt szellemi kultúra, a legfinomabb gondolatokat gondoljuk el, amikor megtagadjuk azokat, és materialisták leszünk. A materialista gondolatokat véve ugyan éles elméjűek, de természetesen tévedésbe torkollnak. A világnak olyan képét adják, ami kultúraként működik, de maga nem egy világ.

Ez a gondolat nehéz, de törekedjenek arra, hogy elsajátítsák. Csak azt találják könnyűnek, hogy a térben képeket gondoljanak el. Ha egy tükör előtt állnak, akkor azt, ami megjelenik, egy képnek írják le, nem realitásnak, önmagukat írják le realitásnak, nem a képet. Ami itt a térben lejátszódik, az valójában az időben játszódik le. Amit intellektusként átélnek, a tükörképet, abban tulajdonképpen az tükröződik vissza, ami a korábbi lét szerint tükröződik vissza. Önökben, az önök testiségében van egy tükröző lemez, csak ez az időben működik, és visszadobja a születés előtti lét képét. Csak ebbe az intellektuális képbe folyamatosan belekerülnek önérzékelések, érzéki észlelések. Belekeverednek az érzéki észlelések. Ezért nem érzékeli az ember, hogy ez tulajdonképpen visszatükröződés. Az ember a jelenben él. Ha olyan gyakorlatokat végez, amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam, az érzéki észlelést valóban kiiktatja, és elevenen él ebben a képi világban, akkor eljut oda, hogy ezáltal ténylegesen belekerül a születés előtti létbe. Ekkor a születés előtti lét ténnyé válik. A születés előtti lét képe bennünk van, csak át kell tekintenünk, és akkor eljutunk oda, hogy beletekintsünk.

Alapjában véve az embernek megvan ez a lehetősége, ha nem keríti hatalmába az a másik jelenség, hogy amikor az érzéki észlelését kikapcsolja, egészséges alvásba merül bele. A legtöbb esetben ez történik. Az érzéki észlelést kikapcsoljuk, de a gondolkodás sincs már jelen. De ha az érzéki észlelést valóban ki tudjuk kapcsolni, és a gondolkodás még eleven marad, akkor nem a tér világába tekintünk, hanem vissza abba az időbe, amelyet a halál és a jelenlegi születés között átéltünk. Először rendkívül homályosan látunk, de tudjuk, hogy az a világ, amelybe most betekintünk, a halál és az újabb születés közötti világ. Hogy erről az igazság, egy igazi áttekintés létrejöjjön, ez csak attól függ, hogy az ember ne aludjon el, amikor az érzéki észleléseket elnyomja, hogy a gondolkodás olyan eleven maradjon, mint az érzéki észlelés segítségével vagy annak birtoklásakor.

Ha azonban az ember ezen a módon, tehát önmagán keresztül beletekint saját születése előtti életébe, és aztán természetesen még tovább képezi magát, akkor kitárul előtte a szellemi környezet. Aztán létrejön az ellentéte. Itt élünk a fizikai világban. Nem préselünk ki testünkből hallucinációkat, de kiemeljük magunkat a testünkből, belehelyezzük magunkat a születés előtti éltünkbe, és ott betölt bennünket a szellemi valóság. Alámerülünk abba a világba, amelyben a hallucináció áramlik, és miközben realitásokat érzékelünk, nem hallucinációkat érzékelünk, hanem imaginációkat. Amikor tehát a szellemi látáshoz felemelkedünk, imaginációkat érzékelünk.

Természetesen otromba dolog, és mondhatnám, nem becsületes, ha ma valaki tudós akar lenni, és újra meg újra ezzel az ellenvetéssel jön az antropozófiával szemben: Amit itt az antropozófia kínál, az csupán hallucináció lehet, nem lehet megkülönböztetni a hallucinációtól. Ezeknek az embereknek csak ténylegesen foglalkozniuk kellene a szellemtudományos kutatás módszerével, akkor azt találnák, hogy éppen itt húzható meg a legpontosabban és legélesebben a határ a hallucináció és az imagináció között.

És mi van a kettő között? Nos, most felhívtam a figyelmüket egyrészt a születés és a halál közötti testen kívüli létre, másrészt a halál és egy újabb születés közötti testen kívüli létre. A lelkiség a kettő között van. A szellemiséget a lelki életen keresztül visszük bele a fizikai létbe, azt, amit a fizikaiságban átélünk, a lelkiség viszi magával a halál után a szellemiségbe. A lelkiség a test és a szellem közötti közvetítő.

Amikor a test testként gondolkodik, hallucinációt hoz létre, illetve hallucinációt visz be a tudatba. Amikor a szellem szellemként gondolkodik, imaginációi vannak. Amikor a lélek, amely a kettő között közvetít, a maga részéről képzeteket hoz létre, ha tehát a lélek lélekként gondolkodik, akkor sem a testből jogtalanul kipréselt hallucináció nem jön léte, sem a szellemi realitásokhoz nem jut el, hanem egy kontúr nélküli köztes terület jön létre, ezek a fantáziák. Így tehát azt mondhatjuk: Amikor a test gondolkodik, nem a születés és a halál közötti életben lévő gondolatokban él, de mégis gondolkodik, akkor jogosulatlanul, a normálistól eltérően gondolkodik, és létrejön a hallucináció. Amikor a szellem gondolkodik, amikor valójában kiemelkedik a testből, és eljut a realitáshoz, akkor imaginációi vannak. A lélek a hallucinációk és imaginációk közti közvetítő hozza létre a nem élesen körvonalazott fantáziát.

Amikor a test testként gondolkodik: hallucinációk
Amikor a lélek lélekként gondolkodik: fantáziák
Amikor a szellem szellemként gondolkodik: imaginációk

Amikor itt ezeket a folyamatokat ábrázoljuk, reális folyamatokat ábrázolunk. Az intellektuális gondolkodásban csak a születés előtti lelki élet képével rendelkezünk, egy teljes mértékben imaginációs élet képével, ami a hallucinációból merül fel. Intellektuális életünk azonban nem reális. Mi magunk sem vagyunk reálisak, amikor gondolkodunk, hanem csak képet fejlesztünk ki. Egyébként nem lehetnénk szabadok. Az ember szabadsága abban áll, hogy gondolkodásunk nem reális, amikor tiszta gondolkodássá válik. Egy tükörkép nem lehet ok. Amikor valamilyen tükörkép van előttünk, valami, ami csupán kép, és erre irányulunk, akkor ezt nem határozzuk meg. Amikor gondolkodásunk realitás, akkor nincs szabadság. Amikor gondolkodásunk kép, akkor a születés és halál közötti életünk a szabadság iskolája, mert a gondolkodásban nincs ok. És az életnek ok nélkülinek kell lennie, ez a szabadságban való élet.

A fantáziában való élet ezzel szemben nem teljesen szabad, ezért reális, mint képzeti élet reális. A szabad élet, ami bennünk van, a gondolkodás szerint nem reális élet, hanem amikor a tiszta gondolkodásból az akaratot szabad cselekvéssé fejlesztjük, akkor ez a tiszta gondolkodásban a realitásnak egy csücske. Ott azonban, ahol a saját szubsztanciánkból kölcsönzünk realitást a képnek, ott lehetséges a szabad cselekvés. Ezt már 1893-ban ábrázolni akartam A szabadság filozófiája című könyvemben, tisztán filozófiai úton, hogy a későbbiekhez alapot teremtsek. Holnap további fejtegetéseinket majd erre akarjuk alapozni.

6. A szervek spirituális megismerése és azok hatása a következő földi életre – Emlékezés, kényszergondolkodás, őrjöngés, hallucináció – Racionális terápia

Dornach, 1921. július 2.

Ma szeretnék még néhány dolgot hozzáfűzni ahhoz, amit tegnap már felvetettem. Emlékeztetem önöket valamire, amit legtöbben már hallottak tőlem. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, a fizikai test visszamarad a földi erőkben, az étertest feloszlik a kozmikus erőkben, és az ember további életét, létét azon a területen találja meg, amely a halál és egy újabb születés között helyezkedik el. Nos, elmondtam, hogy az embernél követni tudjuk a formaerőket, amelyek az egyik életből átmennek a másikba. Tudjuk, hogy az ember lényegében háromtagú lény, három állandó taggal. Mindenekelőtt a fizikai test, a fizikai organizmus formaerőire gondolok. Rendelkezünk az ideg-érzékszervi organizációval, amely természetesen kiterjed az egész testre, a ritmikus organizációval, a légzési ritmussal, a keringési ritmussal és egyéb ritmusokkal, aztán rendelkezünk az anyagcsere-végtagrendszerrel, amelyet egyként foglalunk össze, mert az ember mozgása szervesen, belsőleg függ össze az anyagcserével.

Tudják, hogy minden embernek más a fejformája. Ha azokat az erőket nézzük, amelyek az emberi fejet megformálják – természetesen nem szabad a fizikai szubsztanciára gondolni, hanem azokra a formáló erőkre, amelyek a fejnek a fiziognómiáját, egész jellegét, frenológiai [24] kifejeződését megadják – ha ezeket az erőket nézzük, akkor ezek azok a formába átment erők, amelyek a korábbi inkarnáció anyagcsere-végtagrendszeréből származnak. A fejben tehát a korábbi inkarnáció anyagcsere-végtagrendszerének átalakulását látjuk. Ha most azt nézzük, ami jelenlegi végtagjainkat, anyagcsere-végtagrendszerünket alkotja ebben az inkarnációban, akkor ezek a formáló erők átalakuláson mennek keresztül, és létrehozzák a fejünket a következő inkarnáció számára. Ha tehát az emberi alakot megértjük, a metamorfózis gondolatának megfelelő kialakítása útján bizonyos módon közvetlenül visszavezethetjük az emberi fejet a korábbi inkarnáció anyagcsere-végtagrendszerére, és a mai anyagcsere-végtagrendszert úgy tekinthetjük, mint a következő inkarnáció fej-organizációját.

[24] Frenológia: a koponya alakja és a szellemi képesség összefüggéseit kereső elmélet.

Ez a szemlélet, amely szellemtudományunkban és egyáltalán minden idők szellemtudományában bizonyos szerepet játszik az ismételt földi életek igazságai között, egyáltalán nem a levegőből vett dolog, hanem aki megérti az emberi organizációt, az közvetlenül leolvashatja ebből az emberi organizációból. Csak a mai tudományos irányzat a lehető legjobban eltávolodott attól, hogy az embernél olyan vizsgálatot végezzen, amely itt szükséges lenne. Ha az embert csupán a külsőleges anatómia és fiziológia alapján tanulmányozzuk, természetesen lehetetlen lenne, hogy más nézethez jusson, mint ahhoz az ostoba nézethez, hogy a májat ugyanúgy lehet vizsgálni, mint a tüdőt. A májat és a tüdőt egymás mellé teszik a boncasztalon, és egyenértékű szervnek tekintik őket, amelyek ugyanúgy sejtekből állnak, és így tovább. Így az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg ezekről a dolgokról. Azt a két szervrendszert, amely annyira különbözik egymástól, mint a tüdő és a máj, nem lehet csupán a maga sejtek szerinti konfigurációjából külsőleg tanulmányozni, ahogy ennek a mai szemlélet szerint szükségszerűen történnie kell.

Nos, ha az ember valóban meg akar ismerkedni a megfelelő viszonyokkal, alkalmaznia kell azokat a módszereket, amelyeknek révén szemlélethez jut ezekről a dolgokról. Ha kialakítjuk azokat a megfelelő módszereket, amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam, akkor az emberi megismerés megerősödik, erőre kap – itt megismétlek néhány dolgot abból, amit az ősszel odaát az építkezésnél a nyilvános előadásokban [25] kifejtettem – a szokásos megismerés megerősödik. Ennek folytán az érzékek közvetítésével áttekintjük a környezetünket és betekintünk belső világunkba, ahol aztán gondolkodásunkat, érzésünket és akaratunkat tekintjük át. És ha ezt a megismerést kiszélesítjük, ha annyira kiszélesítjük, amennyire a gyakorlatok útján lehetséges – ezeket gyakran leírtam –, akkor mindenekelőtt megváltozik a szemléletünk a külső világgal szemben, mégpedig úgy, hogy legközelebbi dologként a következő adódik: belátjuk, hogy teljesen értelmetlen dolog atomokról beszélni úgy, ahogy a jelenlegi világszemlélet teszi. Ami az érzéki észlelet mögött van, az érzéki minőségek mögött, a sárga, a piros, a cisz, a G mögött van, és így tovább, ezek nem rezgések, hanem ez a szellemi lényszerűség. Minél inkább behatolunk a megismerésbe, annál szellemibb lesz a kinti világ. Úgy, hogy valóban megszűnik számunkra, hogy mindezeket a konstrukciókat komolyan vegyük, amelyeket a kémiai és hasonló képzetek állítanak. Mindenféle atomizmust alapjaiban elűzünk, amikor a megismerést kifelé kiszélesítjük.

[25] Lásd Rudolf Steiner: A természettudományos gondolkodás határai (GA 322).

Az érzéki jelenségek mögött a szellemi világ van. Amikor ezzel szemben az ilyen kiszélesített megismerés útján mélyen a bensőnkbe tekintünk, akkor – erre már tegnap utaltam – nem az a zavaros misztikus látás jelenik meg, amely mindazonáltal átmenetet képez, és megvan a maga jogosultsága, de amit úgy kell megvilágítani, ahogy tegnap tettem, hanem, ha a megismerést befelé fejlesztjük ki, a szervek fizikai megismerése jelenik meg. Valóban megismerjük belső világunkat. Míg kifelé megismerésünk egyre inkább spiritualizálódik, befelé mindenekelőtt materializálódik. A belső világ felé nem a ködös misztikus, hanem az igazi szellemi kutató ismerkedik meg az egyes szervekkel, megismeri a különböző emberi szerveket. A szellemi világban a szemlélet kerülő útján át saját belső anyagiságunkhoz jutunk el. Anélkül, hogy megismernénk a tüdőt, a májat, és így tovább, a belső világ kerülő útján át nem jutunk el ahhoz a szellemi lelkesedéshez, amely tehát a szokásos misztika zavarosságából kiküzdi magát, és beledolgozza magát az ember belső szerveinek konkrét megismerésébe.

Itt aztán pontosabban megismerjük a lelkiség szövevényét. Először megtanuljuk feladni azt az előítéletet, mintha lelkiségünk csupán az ideg-érzékszervi rendszer mellé lenne rendelve. Csak a képzeti világ van az ideg-érzékszervi rendszer mellé rendelve, az érzésvilág már nem. Az érzésvilág közvetlenül a ritmikus rendszer mellé van rendelve, és az akarati világ az anyagcsere-végtagrendszer mellé. Amikor valamit akarok, akkor valaminek végbe kell mennie az anyagcsere-végtagrendszerben. Az idegrendszer azért van jelen, hogy képzeteket tudjunk alkotni arról, hogy tulajdonképpen mi történik az akaratban. Nincsenek akarati idegek, ezt már gyakran kijelentettem, az idegek szétválasztása szenzitív és akarati idegekre értelmetlenség. Az idegek egyfélék, és az úgynevezett akarati idegek semmi másért nincsenek jelen, minthogy az akarat folyamatát belsőleg érzékeljék, ezek is szenzitív idegek.

Ha ezt áttanulmányozzuk, akkor végül is eljutunk oda, hogy az emberi organizációt a maga egységében nézzük. Nézzék meg a tüdő-organizációt, a máj-organizációt, és így tovább, oda jutnak, hogy ha a belső szerint nézik, bizonyos módon az egyes szervek felszínét tekintették át, természetesen a szellemi tekintet útján belülről. Mi a szerveknek ez a felszíne? A szerveknek ez a felszíne ugyanis nem más, mint egy tükröző készülék a lelki élet számára. Amit érzékelünk, és amit gondolatilag feldolgozunk, az az összes belső szervünk felszínén tükröződik, és ez a tükröződés jelenti emlékezésünket, emlékezetünket életünk folyamán. Ami tehát itt, miután érzékeltük és feldolgoztuk, szívünk, tüdőnk, lépünk, és így tovább, külső felszínén tükröződik, és ami visszavetődik, az adja emlékezetünket. És már egy nem túl messzire menő gyakorlásnál észrevehetik, hogy az emlékezésben bizonyos gondolatok az egész organizmuson visszasugároznak. Ebben részt vesznek a különböző szervek. Ha például nagyon absztrakt gondolatokra való visszaemlékezésről van szó, ebben rendkívül erőteljesen részt vesz a tüdő, a tüdő felszíne. Ha érzésekkel színezett gondolatokról van szó, tehát olyan gondolatokról, amelyeknek érzelmi árnyalatuk van, ebben a máj felszíne vesz részt elég erőteljesen. Úgy, hogy valójában részletesen jól le lehet írni, hogy vesznek részt az ember egyes szervei abban a visszasugárzásban, ami aztán, mint emlékezet, mint emlékezeti képesség, megjelenik. Amikor a lelkiséget szemügyre vesszük, nem szabad azt mondanunk: Egyedül az idegrendszerben van a lelki élet párhuzamos szerve, mert ez a párhuzamos szerv az ember lelki élete számára az egész emberi organizmusban nyugszik.

Ebben a vonatkozásban sok egykor ösztönösen meglévő ismeret egyszerűen elveszett. Bizonyos szavakban még jelen vannak, de az emberek már nem értik, hogy a szavak lényeket őriznek. Ha például valaki arra hajlamos, hogy emlékei mindig egy depressziós állapotban bukkanjanak fel, ezt a görögök hipochondriának nevezték: altesti porcogósságnak, egyfajta csontosodásnak az alsótestben, ahol tehát ennek a csontosodásnak a tükröződése olyan módon jön létre, hogy az illető emlékeiben a hipochondria bizonyos hullámát tapasztalja. Ebben a dologban az egész organizmus mindenütt részt vesz. Ez olyasmi, amit mindenképpen szemügyre kell vennünk.

Nos, amikor az emlékező képességről beszélek, a szervek felszínéről beszélek. Amit átélünk, az bizonyos módon mindenütt a felszínen csapódik le, visszatükröződik, és ez vezet az emlékezéshez. De valami belemegy az organizmusba is. A szokásos életben ez átalakul, metamorfózison megy keresztül, úgy, hogy a szerveknél elkülönülés jön létre. Azok a szervek, amelyek így elintéznek valamit, többnyire a mirigyek, egy belső elkülönülés jön létre náluk, és az élet folyamán mindenekelőtt az alakul át, ami az ilyen erőknél működik. Nem minden alakul át azonban ilyen módon az organikus anyagcserében és hasonlókban, hanem a szervek felvesznek magukba valamit, ami aztán látens lesz, belső erőt alkot. Például minden gondolat, amit olyan módon veszünk fel, hogy azok inkább a külvilág szemléletéhez kapcsolódnak, úgy, hogy e gondolatok útján a külső tárgyak képei jönnek létre: azok az erők, amelyek ezekben a gondolatokban kifejeződnek, bizonyos módon a tüdőben, a tüdő belsejében raktározódnak el. És aztán tudjuk, hogy a tüdő belsejét az anyagcsere, a végtagok mozgása felélénkíti, és az erők itt úgy alakulnak át, hogy a születés és a halál közötti élet folyamán a tüdőnk az erők egyfajta tárháza lesz, amelybe az anyagcsere-végtagrendszer folytonosan belejátszik. Amikor meghalunk, az ilyen erők elraktározódnak. Természetesen a fizikai anyag megszűnik, de ezek az erők nem vesznek el, áthatnak bennünket a halál után is, és az egész élet folyamán a halál és egy újabb születés között. És amikor belépünk egy új inkarnációba, ezek az erők, amelyek kiváltképpen a tüdőben voltak, ezek alakítják külsőleg a fejünket, ezek adják meg külsőleg fejünk fiziognómiáját. Amit a frenológia a külső fejformánál tanulmányozni akar, azt a korábbi inkarnációban a tüdő belső mivoltában kellene keresnie.

Ilyen konkrétan lehet az erők átalakulását követni életről életre. Akkor ezek a dolgok nem lesznek absztrakt igazságok, hanem konkrétan látjuk őket, ahogy a fizikai dolgokat is konkrétan látjuk. És a szellemtudománynak csak akkor van igazi értéke, amikor így benyomulunk az egyes konkrétumokba. Ha csak általában beszélünk az ismétlődő földi életekről, és így tovább, akkor ezek csak szavak. Ennek csak akkor van jelentősége, ha itt be tudunk hatolni az egyes konkrétumokba.

Ha ezt, ami a tüdőnkben elraktározódik, nem uraljuk a megfelelő módon, akkor úgy préselődik ki, ahogy tegnap elmondtam, ahogy egy szivacsot kinyomunk, és akkor ebből, aminek tulajdonképpen csak a következő inkarnációban kell fejformává alakulnia, mindenekelőtt olyan abnormális jelenségek jönnek létre, amelyeket szokás szerint kényszerképzeteknek nevezünk vagy valamiféle illúziónak. A magasabb fiziológia egy érdekes fejezete a tüdőbetegségeknél azt tanulmányozni, milyen sajátos képzetek jelennek meg itt a tüdőbetegségek végső stádiumában. Ez azzal függ össze, amit éppen most magyaráztam el, a gondolatok kipréselésével. Azok a gondolatok, amelyek itt kipréselődnek, azért kényszerképzetek, mert már birtokolják a formáló erőket. Azoknak a gondolatoknak, amelyeknek most normálisan kell a tudatban lenniük, csak képként szabad megjelenniük, nem szabad, hogy formáló erő legyen bennük, nem szabad, hogy kényszerítsenek bennünket. A halál és egy újabb születés közötti hosszú idő folyamán ott kényszerítenek, ott okságot képeznek, ott működnek és formálnak. Most nem szabad, hogy legyőzzenek bennünket, csak átmenetet szabad alkotniuk az egyik élettől a másikhoz. Ez az, amit tekintetbe kell venni.

Ha ugyanolyan módon, ahogy ezt most a tüdőről elmagyaráztam, a májat tanulmányozzuk, azt fogjuk találni, hogy itt ugyanúgy, a máj belső részében lévő erőknél mindaz összpontosul, ami a következő inkarnációban átvezet az agy belső diszpozícióiba. A jelenlegi élet anyagcsere organizmusának kerülő útján tehát a máj belső erői most nem a fej formájába mennek át, ahogy a tüdőnél, hanem az agy belső diszpozíciójába. Ha valaki a következő inkarnációjában élesen fog tudni gondolkodni, ez attól függ, hogy a jelenlegi inkarnációjában hogyan viselkedik. Így tehát az anyagcsere kerülő útján a májban megjelennek bizonyos erők, és ha ezek az erők a jelenlegi inkarnációban kipréselődnek, akkor ez hallucinációhoz vagy erőteljes víziókhoz vezet.

Most tehát konkrétan látják, amit tegnap absztrakt módon fejtettem ki, hogy hogyan jönnek létre ezek a dolgok a szervekből való kipréselődés útján, amelyek aztán benyomulnak a tudatba, és az általános hallucinációs életből, aminek inkarnációról inkarnációra kell átszármaznia, egy inkarnációban jutnak érvényre, és ezáltal ilyen módon kerülnek napvilágra.

Ha ezen a módon tanulmányozzuk mindazt, ami a vese kiválasztási rendszerével függ össze, akkor látjuk, hogy ebben azok az erők koncentrálódnak, amelyek a következő inkarnációban inkább érzelmi oldalról befolyásolják a fej-organizációt. A veseszervek, a kiválasztási szervek lényegében azt hívják elő, ami a temperamentum-képességgel, tágabb értelemben azonban a fejorganizáció kerülő útján a következő inkarnáció számára előkészül. Ha ezek a dolgok a jelenlegi inkarnációban kipréselődnek, akkor mindazokat az ideges állapotokat mutatják, mindazokat az állapotokat, amelyek az ember izgatottságával függenek össze, nevezetesen a belső izgatottsággal, a hipochondriás állapotokkal, a depressziós állapottal, és így tovább, mindazokkal az állapotokkal, amelyek az anyagcserének ehhez az oldalához kapcsolódnak. Lényegében mindaz, ami inkább érzelmi, emocionális oldalról emlékezetszerű, az azzal függ össze, ami a vese-szervekre utal. Ha a tüdő-reflexiókat, a máj-reflexiókat nézzük, ezek inkább az emlékezeti képzetek, a tulajdonképpeni emlékezeti képzetek. Ha a vese-rendszert nézzük, azt kapjuk, amit ennek az inkarnációnak a maradandó szokásait jelentik, és a veserendszer belső mivolta azt készíti elő, ami, mondhatnám a fejorganizáció kerülő útján a temperamentum-képességeket alakítja tágabb értelemben a következő inkarnáció számára.

Tanulmányozzuk ugyanilyen értelemben a szívet. A szellemtudományos kutatás szerint a szív is egy rendkívül érdekes szerv. Tudják, hogy triviális tudományunk a szív megismerését is rendkívül könnyen veszi. A szívet pumpának tekinti, olyan pumpának, amely a vért átpumpálja a testen. Nos, semmi sem értelmetlenebb dolog ennél, mert a szívnek semmi köze sincs a vér pumpálásához, hanem a vér az asztráltest és az én elevensége folytán végzi a tevékenységét, és a szív ennek a mozgásnak a reflexe. A vér mozgása egyéni mozgás, és a szív csak azt juttatja kifejezésre, ami a vér mozgása, amit az erők okoznak. A szív tulajdonképpen csak az a szerv, amely kifejezi a vér mozgását, a vér mozgásával kapcsolatban nem fejt ki aktivitást. A mai természettudósok rendkívül mérgesek lesznek, ha az ember erről beszél. Sok évvel ezelőtt, úgy hiszem, 1904-ben vagy 1905-ben egy stockholmi utazásom alkalmával megvitattam ezt a dolgot egy természettudóssal, egy orvossal, és komolyan dühöngeni kezdett azon, hogy a szívet nem pumpának kell tekinteni, hanem maga a vér az, ami a maga vitalitása útján mozgásba jön, és a szív csupán közbe van iktatva a vér általános mozgásába, együttműködik az ütemben, és így tovább.

Nos, a szíven mindazonáltal visszatükröződik valami, ami már nem pusztán emlékezeti vagy megszokott ügy, hanem, itt már az élet spiritualizálódik, amikor a szív külső falához jut. Mert amit a szív visszadob, az a lelkiismeret-furdalás. Ezt egyszerűen, teljesen a fizikai oldalról lehet venni, a lelkiismeret-furdalás, ami besugárzik a tudatunkba, olyasmi, amit élményeink alapján a szív visszatükröz. Ez tanítja az embert a spirituális megismerésre. Ha azonban a szív belső mivoltába betekintünk, itt ugyancsak erők gyűlnek össze az egész anyagcsere- és végtagrendszer útján. És minthogy az, ami a szív erőivel összefügg, spiritualizálódik, itt az is spiritualizálódik, ami külső életünkkel, cselekvéseinkkel összefügg. És bármennyire paradoxnak, különösnek is tűnik az ember számára, aki a jelenkor értelmében nagyon okos, ez mégis így van: ami itt a szívben erőként előkészül, az alkotja a karmikus hajlamokat, ezek a karma hajlamai. Felháborító ostobaság a szívről úgy beszélni, mint pusztán pumpáról, mert a szív az a szerv, amely az anyagcsere-végtagrendszer organizmusából, ennek a közvetítésével beleviszi a következő inkarnációba azt, amit karmaként fogunk fel.

Látják, ha ezt az organizációt megismerjük, akkor megtanulunk differenciálni, és megjelenik az egész élettel való összefüggés, amely túlterjed a születésen és halálon, akkor betekintünk ebbe az egész emberi szövevénybe. A fejről nem tudtunk beszélni, amikor átalakulásról beszélünk, mert a fej egyszerűen eltűnik, ezek az erők ezzel az inkarnációval teljesednek ki, az előző inkarnációból alakultak át. Az azonban, amivel ebben a négy fő rendszerben: a tüdő-, a vese-, a máj- és a szív-rendszerben rendelkezünk, az anyagcsere- és végtagrendszer kerülő útján formaképző jelleggel jelenik meg és a fejünket alkotja, annak minden képességével a következő inkarnációban. A szerveken belül kell keresni azokat az erőket, amelyek azt, amit most véghezviszünk, átviszik a következő inkarnációba.

Az ember anyagcseréje egyáltalán nem az a retortaszerű bugyborékolás és főzés, amiről a mai fiziológia beszél. Csak egy lépést kell tennünk, és az anyagcsere megvalósul. Az az anyagcsere, amely itt megvalósul, nem csupán az a kémiai folyamat, amelyet megvizsgálhatunk a fiziológia és a kémia eszközeivel, hanem mindenekelőtt van egy morális színezete, egy morális árnyalatot hordoz. Ez a morális árnyalat ténylegesen elraktározódik a szívben, és karmikus erőként átkerül a következő inkarnációba. És az egész embert tanulmányozni azt jelenti, hogy megtaláljuk benne azokat az erőket, amelyek mindenképpen túlmutatnak a földi életen. Maga a fejünk, ugyebár egy golyó. Csakhogy azáltal, hogy az organizmus többi része ettől függ, ez a golyóforma károsodik. Fejünket teljesen a kozmosz alakítja ki. Amikor a halálon átmegyünk, organizációnkban, amennyiben az számunkra szellemilelki marad, tulajdonképpen az egész kozmoszhoz kell igazodnunk. A kozmosz aztán felvesz bennünket. És nagyjából addig az időpontig, amely két inkarnáció között középen helyezkedik el – ezt az egyik misztériumdrámámban a lét éjféli órájának neveztem – addig az időpontig, ha szabad így kifejeznem magam, egyre jobban belenövekszünk a környezetbe. Fokról-fokra azonosulunk a környezettel. És ami itt tőlünk kiárad a környezetbe, az adja meg a következő inkarnáció asztralitása és éterisége számára a konfigurációt.

Ez az, ami a kozmoszból lényegében az anyát kijelöli. Az apa és a megtermékenyítés útján az érkezik, ami a fizikai testet kialakítja, és ami az énben van. Ez az én aztán, úgy ahogy van, a lét éjféli órája után tulajdonképpen egy egészen más világba megy át. Abba a világba megy át, amelynek révén aztán ezen az úton fel tudja venni az apai természetet. Ez egy rendkívül jelentős folyamat. Valóban úgy van, hogy az éjféli óráig terjedő, és az azt követő időszak – mindkét része, a halál és az újabb születés között telik el – tulajdonképpen nagyon különbözik egymástól. Ezt az élményt a bécsi előadásciklusomban [26] 1914-ben belülről ábrázoltam. Ha ezt inkább kívülről nézzük, azt kell mondanunk: Az én az időszak első felében, az éjféli óráig egyre inkább kozmikussá válik, és a kozmoszban előkészíti azt, ami aztán az anya kerülő útján át bekerül a következő inkarnációba. És a lét éjféli órájától a következő születésig az én azon megy keresztül, amit tulajdonképpen a régi misztériumokban alsó világnak neveztek, és ennek az alsó világnak a kerülő útján jut el a megtermékenyítéshez. Alapjában véve itt jön össze az ember két pólusa az anya és az apa révén a felső világból és az alsó világból.

[26] GA 153

Ez, amit most mondok, az ösztönös régi megismerésből származik, legalábbis amennyire ismert számomra, az egyiptomi misztériumok lényeges tartalmát képezte. Az egyiptomi misztériumok egészen sajátos módon az embert éppen annak megismeréséhez vezették el, amit akkoriban a felső és az alsó isteneknek neveztek, a felső és az alsó istenvilágnak. És már azt mondhatjuk, hogy a megtermékenyítés aktusában egy poláris kiegyenlítés jön létre az alsó és a felső istenvilág között, és az én a halál és az újabb születés között először a felső világon, aztán az alsó világon megy keresztül. A régi időkben ez a sajátos árnyalat már egyáltalán nem volt jelen, ami ma egyeseket összekapcsol a felső és az alsó világgal. A felső a mai embernél mindig a jó, és az alsó a rossz. Ez az árnyalat eredetileg nem kapcsolódott össze ezzel, hanem két polaritás volt, amelyeknek részt kellett venniük az egész világ kialakításában. Úgy, hogy az ember a közvetlen tapasztalásban a felső világot inkább, mint fényvilágot érzékelte és látta, és az alsó világot inkább a nehézségek világának: nehézség és fény, mint két polaritás, a dolgot inkább külsőleg fejezi ki. Látják, hogy a dolgokat így lehet konkrétan ábrázolni.

A többi szervről azt mondtam, hogy a hallucinációs élet létrejöhet belőlük, különösen abból, ami a máj-rendszerből kipréselődik. Ha azonban a szív kipréseli a maga tartalmát, akkor ez tulajdonképpen azoknak az erőknek a kipréselődése és a tudatba való bevitele, amelyek a következő inkarnációban előhívják azt a sajátos képességet, hogy az ember a karmát kiélje. Ha megfigyeljük, hogyan működik a karma, azt mondhatjuk: A karmának ezt a kiélését az ember részéről tulajdonképpen csak úgy lehet ábrázolni, mint egyfajta éhséget és jóllakottságot. Ezt így kell felfogni. Induljunk ki mindenekelőtt a szokásos életszemlélet álláspontjáról, és nézzünk egy szokásos eseményt: egy nő találkozik egy férfivel és beleszeret. Nos, ez nagyjából valóban olyan, mintha a Sixtusi Madonnából levágnánk egy darabkát, mondjuk a Jézus-gyermek egy ujjacskáját, és ezt megnéznénk. Természetesen ez egy darab a Sixtusi Madonnából, de mégis, semmit sem látunk. Ugyanígy nem látunk semmit, ha ezt nézzük: egy nő találkozik egy férfivel és beleszeret. Mert ez így semmi, ezt az elejétől kell végigkísérni. Mielőtt a nő a férfihez közeledett, a világ egy másik részében járt, korábban máshol volt, még korábban ismét máshol. Így mindenütt megtalálnánk az okot, hogy a nő miért ment az egyik helyről a másikra. Ez természetesen a tudattalanban rejtőzik, de megvan az értelme, itt mindenképpen összefüggés áll fenn, és ha az ember visszamegy a gyermekkorig, visszafelé követheti az utat.

Az illető nő – ezt senki sem kell hogy a szemére vesse – kezdettől teljesen azon az úton halad, ami aztán a vonatkozó eseményhez vezet. Az ember, amikor megszületik, éhséget érez, hogy azt tegye, amit tesz, és nem enged addig, amíg a jóllakottság be nem következik. A karmikus eseményekhez való közeledés egy ilyen általános spirituális éhség-érzet következménye, az ember törekszik rá. A teljes ember ez: olyan erőkkel rendelkezik a későbbi események irányában, amelyek a szabadság ellenére jelen vannak, de egy másik területen játszódnak le. Az ember magában hordja ezeket az erőket. Nos, ezek az erők, amelyek egy olyanfajta éhségben nyilvánulnak meg, amely a karmikus kiteljesedéshez vezet, ezek az erők, amelyek így élik ki magukat, a szívben koncentrálódnak. És amikor kipréselődnek, és így a jelenlegi inkarnációban a tudatba bekerülnek, mégis a szívben maradnak, de a tudatba jutnak, képeket hoznak létre, amelyek aztán ösztönzést idéznek elő, ami őrjöngéshez vezet. Az őrjöngés alapjában véve nem más – ezt reálisan tanulmányozni lehet –, mint egy a következő inkarnációra vonatkozó karma-erőnek a korai kiélése a jelenlegi inkarnációban. Gondolják el, mennyire hozzá kell szoktatnunk magunkat ahhoz, hogy másképpen nézzük a világ-eseményeket, ha ezeket az összefüggéseket megértjük.

Természetesen, ha valaki egy eszelős ember a jelenlegi inkarnációban, akár még király is lehet, olyan, mint aki valamikor Spanyolországban uralkodott, akkor azt mondhatja: Ha Isten rá hagyta volna a világ teremtését, jobbat hozott volna létre. – És így az emberek felteszik a kérdést: Miért teremtette az Isten az eszelősséget? Az eszelősségnek megvannak a maga jó okai, de mindaz, ami a világban működik, nem helyénvaló módon is megjelenhet. És ez a nem helyénvaló megjelenés, amelyet ebben az esetben konkrétan a luciferi erők akarnak – mindaz, ami idő előtt működik a világban, az a luciferi erők útján hat – a következő inkarnáció karmikus erőinek ez a megjelenése a korábbi inkarnációban, ez okozza az őrjöngést. Látjuk, hogy egy jelenlegi élet abnormitásában formálisan lehet tanulmányozni azt, aminek egy másik életben kell megjelennie.

Elgondolhatják, milyen hatalmas különbség van a között, ami most egész inkarnációnk folyamán a szívünkben nyugszik, és a között az állapot között, amelyben ugyanez lesz majd, amikor az egész fejlődés megtörténik a halál és az újabb születés között, és egy új életben az ember külső viszonyaiban napvilágra kerül. Mégis, ha szívünk belső világába tekintünk, akkor – mindazonáltal most látens módon nem teljesen kialakított képben – viszonylag jól érzékelhetjük, mi az, amit a következő életben véghez fogunk vinni. Nemcsak általában, absztrakt módon mondhatjuk tehát, hogy a jelenlegi életben előkészül az, ami a következő életben karmikusan megnyilvánul, hanem mondhatnám, az ember rekeszeket hoz létre, amelyekben a következő időszak karmája nyugszik. Ezek azok a dolgok, amelyeket egészen konkrétan át kell tekinteni, ha igazi szellemtudományt akarunk folytatni.

Nos, elgondolhatják, milyen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk ezeknek a dolgoknak, ha azokat tanulmányozzuk, és egy általános képet akarunk kialakítani. Mit tud a mai orvoslás egy májbetegség lehetőségéről, egy szívbetegség lehetőségéről, amikor a legfontosabbat nem ismeri: miért vannak jelen ezek a szervek! Ezt ugyanis nem tudja. Nem talál igazi összefüggést az izgalmi hallucinációk, és mondjuk a veserendszer és a nyugalmi hallucinációk között, amelyek pusztán megjelennek, és jelen vannak, ahogy korábban ezt kifejtettem, amelyek úgyszólván máj-hallucinációk. Ezek a hallucinációk, amelyek úgy jelennek meg, hogy mintegy körüljárják az embert, és oda vezetnek, hogy az illető dolgot így szeretné tisztázni, a veserendszerből jönnek. Ezek az izgalmi hallucinációk, amelyek az érzelmi rendszerhez a temperamentum-rendszerhez tartoznak. Ezekből a dolgokból, az ilyen szimptómákból biztosabban lehet diagnosztizálni, mint azokból a diagnosztikai eszközökből, amelyeket ma gyakran használnak. És a tisztán külső diagnosztikai eszközök nagyon bizonytalanok azzal szemben, amit az ilyen diagnózis adna, ha az ember ezeket a dolgokat tanulmányozná.

Mindezek a dolgok azonban kapcsolódnak a külvilághoz. Azt mondtam, hogy a tüdő, mint belső szerv, mint szervrendszer, tulajdonképpen összepréselve tartalmazza a kényszer-gondolatokat és mindazt, amit felveszünk magunkba, amikor a külső dolgokat érzékeljük, és ezek éppen a tüdőben koncentrálódnak. A máj azonban teljesen más módon viszonyul a külvilághoz. Azáltal, hogy a tüdő, mondhatnám éppen a gondolkodás anyagát őrzi meg, egészen másképpen konfigurálódott. Inkább a földi elemmel függ össze, a föld elemével, míg a máj, amely különösen a hallucinációt rejti magában, a nyugodt hallucinációt, a megjelenő hallucináció a víz-rendszerrel függ össze, tehát a vízzel. És a vese-rendszer – ez paradoxul hangzik – a levegő elemével függ össze. Az ember természetesen úgy véli, hogy ennek a tüdőnek kellene lennie, a tüdő azonban, mint szerv, a föld elemével függ össze, de nem csak vele. Ezzel szemben a levegő elemével, mint szerv, éppenséggel a vese-rendszer függ össze, és a szív-rendszer, mint szerv, a hő elemével függ össze, teljesen a hő eleméből alakult ki. Ez az elem tehát, amelyik szellemi, ez az is, ami aztán felveszi ebbe a rendkívül ritka és finom hőstruktúrába, amivel mondhatni a hő-organizmusunkban is rendelkezünk, a karma kezdeményét.

Minthogy az egész ember kapcsolatban áll a környezettel, azt mondhatjuk: A tüdő tehát sajátos viszonyban áll a külvilággal a földi elem vonatkozásában, a máj pedig a vizes elem vonatkozásában. Ha megnézzük a növény földi minőségét, akkor abban gyógyszert találunk mindarra – ezt mindazonáltal a legszélesebb körben kell felfognunk –, ami azokkal a megbetegedésekkel függ össze, amelyek a tüdőből származnak. Ha azt nézzük, ami a növényben kering, ami inkább a növény nedvkeringését alkotja, akkor ebben gyógyszert találunk mindarra, ami a máj-organizációval függ össze A szervek külvilággal való kölcsönhatásának a tanulmányozása ténylegesen megadja az alapját egy racionális terápiának.

Jelenlegi terápiánk a tapasztalati feljegyzések egyvelege. Egy igazi, valódi terápiához csak úgy juthatunk el, ha ezen a módon a szervek világa közötti kölcsönös viszonyokat az emberi bensőben és a külvilágban tanulmányozzuk. Mindazonáltal le kell győznünk a szubjektív misztika iránti kéjes érzést. Ha egyáltalán nem akarunk tovább jutni Eckhart mester [27] ismert isteni lángocskáinál, és így tovább, ha csupán kéjes érzést akarunk szétárasztani bensőnkben, csak szép képeket akarunk, és ennek az egész elemnek az útján nem akarunk eljutni a belső szervek konkrét konfigurációjához, akkor nem tudunk eljutni az igazán jelentős terápia ismeretéhez sem. Mert ezek a terápiás ismeretek az igazi misztika útján adódnak, amelyek az ember belsejének a konkrétumáig hatolnak fel. Ahogy itt benyomulunk az ember belső világába, és ennek a bensőnek a kerülő útján megismerjük az inkarnáción való áthaladását, ugyanúgy megismerjük az ember belső életét, ha a külsőt szemléljük, akkor az érzéki világ útján, az érzéki szövedék útján eljutunk a szellemiségbe. Ekkor feljutunk a szellemi hierarchiák világába, amit nemcsak a belső misztika kerülő útján találunk meg, hanem megtaláljuk a külső világ mélyebb szemlélete útján is. És ezen az úton adódik mindaz, amit aztán az ember először analógiákban képes kifejezni. Ezek azonban nem pusztán analógiák, hanem itt mindenképpen mélyebb kapcsolódások vannak jelen.

[27] Eckhart mester (kb. 1260–1327): német misztikus.

Lélegzünk, és a legutóbbi alkalommal kiszámítottam a lélegzetvételt huszonnégy órára. Ha percenként tizennyolc lélegzetvétellel számolunk, akkor egy óra alatt hatvanszor tizennyolcat kapunk, és huszonnégy óra alatt 25 920 lélegzetvételt nappal és éjszaka. Ha az emberben egy másik ritmust nézünk, akkor ez a nappali és éjszakai ritmus. Reggelente felébredéskor fizikai testünkbe és étertestünkbe felszívjuk az asztráltestet és az ént. Ez is egyfajta légzés. Reggelenként belélegezzük az asztráltestet és az ént, és este elalváskor újra kilélegezzük őket, ez tehát egy lélegzetvétel a napi huszonnégy óra alatt. Ez egy évben háromszázhatvanöt ilyen légzés. És ha az ember átlagos életkorát nézzük, hetvenkét évet, akkor nagyjából ugyanezt a számot kapjuk, ha nem hetvenkét évet vennék, hanem valamivel kevesebbet, akkor ugyanezt a számot kapnám. Azaz, ha az ember egész földi életét nézzük, és látjuk a napi egy lélegzést elalváskor és felébredéskor, akkor egy élet folyamán az asztráltest és az én annyi be- és kilégzését kapjuk, amennyi lélegzetvételt teszünk huszonnégy óra alatt. Egy élet folyamán ugyanannyi lélegzetvételt teszünk, amely az asztráltest ki- és belélegzéséből áll. Ez a ritmus teljesen egyezik, és látjuk, hogyan illeszkedik bele az ember világába. A mindennapi élet, a Nap felkelése és lenyugvása, tehát az egyszeri körforgás megfelel az ember belső napfelkeltéjének és lenyugvásának, ami a születéstől a halálig tart.

Látjuk, hogy az ember a világ egészébe tagolódik bele. És ezt a mai fejtegetést azzal szeretném zárni, hogy egy olyan eseményre utalok, amelyet, kérem, hogy egy kicsit gondoljanak át, meditáljanak róla. A mai tudomány a következőket állítja: itt van a világtörténés. A világtörténés folyamán a Föld valamikor létrejött. Aztán a Föld, ha majd az entrópia beteljesedik, elpusztul a hőhalálban, és így tovább. Ha az ember ma egy olyan szemléletet alakít ki, mint a kopernikuszi vagy annak valamilyen módosított változatát, akkor tulajdonképpen figyelembe veszi azokat az erőket, amelyek az ősködöt létrehozták, és így tovább, és az emberi élet emellett alapjában véve az ötödik kerék a kocsinál. Mert a geológus, az asztronómus egyáltalán nem tekint az emberre. Egyáltalán nem jut az eszébe, hogy az okokat egy jövőbeni világszemlélet számára valahogyan az emberben keresse. Az ember mindenütt jelen van ebben a világtörténésben, de az ötödik kerék a kocsin. A világtörténés lefolyik, neki semmi dolga nincs vele.

Képzeljék el azonban így: ez az egész világtörténés kialakít egy Földet, aztán ez megszűnik, elvész a térben. Megszűnik, és annak számára, ami aztán itt kívül történik, az okok mindig az emberi bőrön belül vannak, az emberben, aki tovább folytatódik. És az, ami itt a világ, az csupán az emberen belül az ősi időkre utal. Ez ugyanis így van a valóságban. És ahogy a bölcsesség könyvei számunkra ezeket a dolgokat egyáltalán szavakban elmondják, úgy utalnak ezekre a dolgokra Krisztus Jézus szavai: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” [28] Mindaz, ami az anyagi világot jelenti, eltűnik, az azonban, ami a szellemből és a lélekből ered, és ezekben a szavakban fejeződik ki, az túléli a világ pusztulását, és tovább él a jövőben. A jövő eredete nem a bőrünkön kívül van, ezt nem vizsgálják a geológusok, ezt a bensőnkben kell keresnünk, az organizációnk belsejében nyugvó erőkben, amelyek átmennek a következő földi életbe, de aztán egy átalakuláson mennek át. Ilyen módon, ha a világ jövőjét keressük, az emberbe kell betekintenünk. Ami külsőséges, az mind elpusztul.

[28] A Károli-féle bibliafordítás szerint: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35)

A XIX. század akadályt állított ez elé a megismerés elé, és ez az akadály az energia megmaradásának a törvénye. Az energia megmaradásának a törvénye folytatódik az embert körülvevő erőkben. Minden eltűnik, elpusztul. Csak az, ami emberben létrejön, az alkotja a jövőt. Az energia megmaradásának a törvénye a leghamisabb dolog, amit az ember el tud gondolni. A valóságban ez nem jelent mást, mint azt, hogy a világtörténésben az embert az ötödik kerékké tesszük. De nem az energia megmaradására vonatkozó szavak helyesek, hanem a másik kijelentés: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” Ez a helyes kijelentés. Ez a két kijelentés homlokegyenest az ellenkezőjét fejezi ki. És nem más, mint gondolattalanság, hogy ma ennek vagy annak a hitvallásnak a követői Bibliahívők, és ugyanakkor az elméleti fizika követői akarnak lenni. És nem más, mint tisztességtelenség, ami azonban ma kultúrateremtőként jelenik meg, és ennek a tisztességtelenségnek a kultúra teremtéséből – ami azonban tulajdonképpen teremtésellenes – ki kell kerülnie, ha a hanyatló erőktől a felfelé vivő erőkhöz akarunk eljutni.

7. A halál és az újabb születés közötti élet – Ítélkezés és következtetés – Az ember, mint a szeretet emlékezeti képe, Lucifer és Ahriman hatása az emberre

Dornach, 1921. július 3.

Az előző fejtegetések után az ember életének és lényének alapténye megfelelő módon a lelkünk elé állhat. És éppen akkor, amikor az ember környezetéhez való viszonyát pontosabban szemügyre vesszük, mindig egy bizonyos rejtéllyel találkozunk, ami abból adódik, hogy nem tudunk betekinteni a külső világ tulajdonképpeni mivoltába. Ez a világ a maga jelenségeiben, a maga eseményeiben áll előttünk, és akkor is, ha csupán gyenge megismerési igényekkel rendelkezünk, arra kell gyanakodnunk, hogy e jelenségek mögött, amelyek színes, hangzó és hőszerű világként jelennek meg számunkra, a valóság tulajdonképpeni lényege rejtve marad. Bizonyos módon egy fátyol van jelen, és e fátyol mögött van a valóság tulajdonképpeni lényege. A másik oldalon hasonló rejtély áll előttünk annak vonatkozásában, ami az emberi bensőt alkotja. Az utóbbi napokban utaltam arra, hogy ez az emberi benső hogyan fedi fel szerveinek rejtélyét, ha valóban behatolunk ebbe a bensőbe. A szokásos tudat előtt mégis mindenekelőtt fennáll az a tény, hogy az ember nem tud mélyen betekinteni saját belső világába, hogy a tüdő, a máj, és így tovább, természetét, ahogy erről tegnap beszéltünk, valóban át tudja tekinteni. Nos, e két rejtély jelenlétének ténye, a külső világ megismerhetetlenségének rejtélye, és a belső világ megismerhetetlenségének rejtélye megérthető az ember teljes lényének megismeréséből, ha az egész emberi természetet vesszük szemügyre, ahogy egyrészt itt a születés és a halál között, másrészt a halál és egy újabb születés között mutatkozik meg számunkra.

Nézzük mindenekelőtt az embert, ahogy megjelenik számunkra a születés és a halál között. Itt mindenekelőtt egy belső lelki tényre van szükségünk, ami a normális napi életünkkel összefügg, az emlékezet belső tényére van szükségünk. Tegnap arról beszéltem, hogy tulajdonképpen ez az emlékezet a belső szervek külső oldaláról való visszatükröződésen alapszik. Lelki életünk számára azonban szükségünk van erre az emlékezetre. Gyakran utaltam már azokra a tényekre, amelyek azt jelzik, hogy ennek az emlékezetnek a zavara itt a születés és a halál között az egész normális életünket alá tudja ásni. Ez egy olyan példa volt, amely megmutatta, hogy az emlékezeti képesség az emberben kioltódhat. Ilyen esetek egyébként ismertek. A pszichológiai könyvekben számos ilyen példát lehet olvasni. Ismert tény, hogy ez megtörténhet, és ez kisebb mértékben sokkal gyakoribb, mint azt általában gondolják. És csak azt kell elképzelni, hogy az ilyen embereknél ezek a folyamatok anélkül, hogy a szokásos értelemben véve tudnának róla, úgy játszódnak le, ahogy az elalvástól a felébredésig minden éjszaka: a tudat kilökődik. Azonban a tudatnak egy ilyen abnormális megszakítottsága jelentős befolyást gyakorol az egész személyiségtudatra. Az ember nem jut egyenesbe önmagával, ha valami ilyesmi történik, ez kártékony az életben, tulajdonképpen valami szörnyű dolog. Láthatják azonban ebből, mennyire fontos, hogy a születés és a halál közötti életben – az alvás állapotát kivéve – a tudat folytonossága megmaradjon.

A tudat folytonossága összefügg emlékezetünkkel. Szükségünk van tehát az emlékezetre, hogy a szokásos életünket normálisan élhessük. Nos, ha okkult fejlődésen megyünk keresztül, akkor egy másik tény áll fenn. Az a tény, hogy az embernek szüksége van arra, hogy olyan lelkierőket fejlesszen ki, amelyek tulajdonképpen a szellemi látás pillanatában ezt a szokásos emlékezetet kiiktatják. Amíg ugyanis ez a szokásos emlékezetünk fennáll, lényegében nem tudunk a szellemi világba betekinteni. És az okkult fejlődésen átment tanítványoknál ebből általában az az élmény adódik, hogy kezdetben, amikor elkezdenek okkult fejlődésükön dolgozni, bizonyos látásra tesznek szert, és később arról panaszkodnak, hogy ez a látásuk már nincs meg, hogy azt elvesztik. Ez azon alapszik, hogy az ilyen látásnál, ha az igazi, valódi látás, és nem hallucináció, tulajdonképpen nincs emlékezet. Nem lehetséges, hogy újra emlékezzünk erre a látásra, mert ez valami reális dolog.

Nézzenek meg egy darab krétát, és aztán nézzenek máshová, akkor megkapják az emlékezeti képet. Ha azonban azt akarják, hogy a kréta önök előtt legyen, a reális kréta, akkor újra rá kell irányítaniuk a figyelmüket. A reálisat újra maguk elé kell állítaniuk. Ehhez a reálishoz az emlékezet nem segít hozzá. Ha egy forró vasat megérintenek, az megégeti önöket. Bármennyire is emlékezni tudnak a forróságra, ez nem égeti meg önöket. Hogy a szemléletet összhangba hozzák valami reálissal, és nem csupán egy képpel, újra vissza kell hozzá fordulniuk. Arról van szó, hogy újra vissza kell fordulnunk a szemlélethez, nem pusztán az emlékezethez, mert egy igazi látás valódi okkult élmény, és nem tud emlékezéssé válni, hanem csak indirekt módon lehet eljutni hozzá. Azt mondhatjuk: Mielőtt a látás megjelent, ezt vagy azt tettem a szokásos tudatban. Erre aztán emlékezni lehet, és ezt az időszakot újra elő kell hívni, addig a pontig, ahol a látás megjelent, akkor megérkezünk ehhez a ponthoz. Közvetlenül nem jelenhet meg újra, de az utat bizonyos módon meg kell tennünk. Ezt sokan nem veszik tekintetbe, úgy hiszik, hogy egy szemléletre a szokásos értelemben emlékezni lehet. Bizonyos vonatkozásban tehát még az okkult fejlődés során is az emlékezetet el kell temetnünk. Ez mindenképpen szükséges, ezt egyáltalán nem lehet megakadályozni.

Azt kell tehát mondanunk: Aki ilyen okkult fejlődésre törekszik, annak minden körülmények között biztosnak kell lennie abban, hogy a szokásos életben értelmes ember, azaz mindenfajta hamis misztikus hangulat nélkül egészséges értelemmel és egészséges emlékezettel rendelkezik. Aki a mindennapi életben valamilyen módon elkóvályog vagy elkalandozik, az nem alkalmas arra, hogy okkult fejlődésen menjen keresztül. Mindenképpen rendelkeznünk kell azzal a képességgel, hogy a napi eseményekre teljes biztonsággal emlékezzünk, akkor megkockáztathatjuk, hogy előrenyomuljunk a látáshoz, amelynél nincs ilyenfajta emlékezés. Az elővigyázatosság, amit egy okkult fejlődésnél átérzünk, teljes mértékben meglapozza a dolgot. Úgyhogy azt mondhatjuk: A szokásos tudat számára az emlékezet jelen van, és ez az emlékezet a születés és a halál közötti normális élethez hozzátartozik.

Nos, sematikusan le tudom rajzolni, hogyan viszonyul az emberi lény ennek az emlékezetnek a birtoklásához. Valahogyan így szeretném ezt felrajzolni. (Lásd a rajzot a 125. oldalon.) Amit most felrajzolok, nemcsak úgy egyszerűen jelen van, hanem az étertestben érzékelhető. Sematikusan rajzolom fel, mint vonalat, azt, ami az egész életre kiterjed, és úgy kell elképzelni, hogy a fejtől, tehát az érzéki észleléstől, az érzékelő szervektől eddig a vonalig az van, ami a szerveken kívül van. Ennek a vonalnak kell az ember szerveinél a sematikus határvonalnak lennie: itt visszatükröződik, és a vonal túloldalán van a szív, a tüdő, a máj, és így tovább. Itt tükröződik vissza (nyíl jelzi). Ez szimbolikusan az emberi emlékezet vonala. Formálisan elképzelhetjük: bensőnkben van egy lebeny, tulajdonképpen a határ-lebeny az étertest és az asztráltest között, csak a valóságban ez nem térbeli, sematikusan rajzoltam. Amit érzékelünk a szervek ereje útján, amelyek hátul vannak, visszalökődik, ezáltal tükröződik vissza, és a szokásos tudattal nem tudjuk áttekinteni, az emlékezet útján nem tudunk az ember belső világába betekinteni. Az emlékezet befedi belső világunkat. Be kell fednie az ember belső világát, különben a szokásos életben a születés és a halál között nem lennénk normálisak. Az emlékezet az, ami szokásos tudatunkat belülről lezárja. Mihelyt ez az emlékezet megszakad, mihelyt tehát valahol szakadás következik be, ahogy ez az okkult fejlődésnél bekövetkezik, akkor, ahogy tegnap leírtam, betekintünk a szerveinkbe.

Nos, megkapjuk a választ arra a rejtélyre, hogy miért nem tudunk belső világunkba betekinteni. Ennek a belsőnek zárva kell lennie, különben nem lennénk normálisak a születés és a halál közötti életben. Belső világunkat tehát eltakarja emlékezetünk tükröződése. Ez az, amit ennek a rejtélynek a megoldásához tudnunk kell.

A másik oldalról, a külvilág oldaláról bizonyos módon látjuk kiterjedni az érzéki fátyolt, és nem látunk mögé. A dolgot most úgy akarjuk felfogni, hogy azt mondjuk: Milyen lenne, ha mögé látnánk, ha tehát kifelé nézve nem az érzéki fátyolt látnánk, amely mögött a világ lényei vannak, hanem, ha ez mindenütt széttörne, ha mindent át tudnánk látni és áttekinteni, mi lenne akkor? Érzékelésünkkel, szemléletünkkel mindig belefolynánk a dolgokba. Együtt folynánk a dolgokkal. Nem tudnánk megkülönböztetni magunkat a dolgoktól, sosem tudnánk érzelmeket, szeretetet kifejleszteni, mert a szeretet azon alapszik, hogy az ember nem folyik bele a másikba, hanem individuális marad, elkülönül, és mégis átérzi a másikat. Úgy vagyunk kialakítva, hogy a születés és a halál között képesek vagyunk a szeretetre. És az okkult fejlődés során ezt a szeretetre való képességet imagináció, inspiráció és intuíció útján kell pótolnunk. Ezen a szeretet-képességen bizonyos módon át kell törnünk. Életünk teljesen romba dőlne, érzéketlenné válnánk, ha a szokásos életben nem lenne bennünk szeretet. Ezért ismételten az szükséges, hogy aki ebben az irányban okkult fejlődésen megy keresztül, az mindenekelőtt a legmagasabb fokon kifejlessze a szeretetre való képességet. Ha ezt úgy kifejlesztette, hogy nem tudja elveszteni az okkult fejlődés során, hogy e fejlődés ellenére megtartja, akkor meg tudja kockáztatni, hogy áthatoljon az érzéki fátyolon, és betekintsen az igazi objektivitásba. Látják, hogy itt a másik rejtély áll a lelkünk előtt. Az embernek szervezetileg olyannak kell lennie, hogy képes legyen az emlékezetre és a szeretetre. Minthogy képesnek kell lennie a szeretetre, a szokásos tudattal nem tud áttörni az érzéki fátyolon, és minthogy képesnek kell lennie az emlékezésre, nem tud saját belső világába betekinteni.

Ez az, ami az oly hamis kanti filozófia valóság-tartalma. Kant az emberi szubjektivitást akarta vizsgálni, és teljesen absztrakt fogalomhoz jutott, ami nem mond semmit. A valóságban úgy van, hogy az embert úgy kell értelmeznünk, hogy születése és halála között emlékezetre és szeretetre képes lény. Az ember itt megismeri azt, ami az érzésben él, megismeri, hogy mi él a szeretetben. És ezt átviszi a halál kapuján. De azért vagyunk a Földön, hogy ezt a két képességet tökéletesítsük magunkban.

Amikor az ember az emlékezet útján összetartja érzékelő és gondolkodó lényét, ami itt a külső érzéki fátyolba ütközik, akkor főleg a feje útján – az ember azonban egészében véve fej – kifejleszti azt az életet, amit tudati életnek nevezünk. Ez a tudati élet megmarad a gondolatoknál. A gondolat emlékezeti kép. De nem nyomulunk tovább az emlékezeti képeknél. A gondolat itt megáll, de azáltal, hogy megáll, újra meg újra vissza tud térni, mint emlékezés. Itt a gondolat megáll, és a születés és a halál közötti normális életünk tulajdonképpen azon alapszik, hogy a gondolatot nem küldjük le a szervekbe. Az erői lemennek, ahogy azt tegnap ábrázoltam, de a gondolatot magát, ahogy képként bennünk él, nem tudjuk leküldeni. Abban a pillanatban, amikor meghalunk, a gondolat azzá válik, amivé a szokásos tudatban nem kell válnia: a gondolat imaginációvá válik. Ez az imagináció, amelyre az okkult fejlődés során minden igyekezettel törekszünk, megjelenik, amikor az ember átmegy a halálon. Ezért a halottat csak akkor értjük meg, ha ezt a képi nyelvet megismertük. A halál után a gondolatok azonnal képpé alakulnak. Ezekben a képekben él az ember egy ideig a halál és az újabb születés között. Aztán a képek fokról-fokra inspirációvá válnak. Itt növekszik tovább a lélek. A képek inspirációvá válnak. Aztán az ember elkezdi érzékelni a szférák zenéjét. A szférák zenéje itt realitássá válik számára. A kozmikus hangzás világában él. És végül összenő az objektív szellemi világmindenséggel. Lelke egészen intuícióvá válik. Bizonyos módon eggyé válik a világmindenséggel.

Amikor egy ideig ez az intuíció jelen van, ugyanakkor ez az a pont, ahol a világ-éjfél megjelenik, amiről tegnap beszéltem. Aztán elkezdődik az út visszafelé, és az intuícióhoz tartozik, hogy felveszünk valamit, amit az ember lassanként elhagyott, amikor itt a Földön élt. Amikor ugyanis az ember átlép a halál kapuján, más erők révén él, amint azok, amelyeket itt a Földön akaratnak nevezünk. Beleéli magát a kozmikus erőkbe. Az akarat felszívódik, fokozatosan elenyészik. Amikor azonban az ember megérkezik a világ-éjfélhez, tehát azután, hogy átjutott az imaginációs, inspirációs és intuíciós állapoton, és bizonyos módon a halál és egy újabb születés közötti élet csúcspontjához ért, az intuíció ismét akarattal tölti el. A gondolat ismét akaratszerűvé válik, és ez az akarat egyre inkább betölti a lelket, aztán újra áthatja az inspiráció és az imagináció. Amikor eljut az imaginációhoz, és ez egy ideig áthatja, akkor újra éretté válik arra, hogy megtestesüljön. A képekből azon a módon, ahogy tegnap ábrázoltam, kialakítja azt, ami aztán, mint átalakult anyagcsere- és végtagember az előző inkarnációból itt megjelenik. Látják tehát, hogy azoknak a fokozatoknak az útján, amelyeket az ember kiküzd az okkult fejlődés folyamán, feljut a világ-éjfélhez, aztán a fordított úton újra alászáll az imaginációhoz, és elkezdi a gondolatok kialakítását, amikor megtestesül.

Ez alatt az időszak alatt az ember felveszi magába az akaratot. És amikor az ember újra eljut a fizikai testbe, látjuk, hogy az, ami a kozmoszból belekerül, amit felvett magába a korábbi inkarnációkból, képekben jelenik meg, és a képekben még benne van az akarat. Most tehát itt egy akarattal átitatott imaginációval rendelkezünk.

Amikor tehát az ember a fogantatás előtt elérkezik egy újabb fizikai élethez, bár imaginációval rendelkezik, de egy akarattal átitatott imaginációval. Az imaginációból, ami lényegében az, ami már képként jelen van, létrejön a fej, és mindenekelőtt ami hozzá tartozik, és az akarat, ami hatalmába keríti az új végtagokat és az anyagcserét. Úgyhogy ez itt szétválik a fejre és az ember többi részére. A fej lényegében kikristályosodott gondolat, ami az ember többi részében él, az megszerveződött akarat. Tulajdonképpen az ember csak a fejben tud igazán ébren lenni. A gondolatainkat ugye ismerjük. Gondolataink a szokásos tudatban vannak – ezt ma minden ember elmondhatja. Ami az akaratban végbemegy – ezt már említettem – az az ember számára éppen olyan ismeretlen, mint az, ami az alvás folyamán megy végbe. Mert mit tudunk arról, hogy mi megy végbe a szokásos tudatban, amikor a karunkat felemeljük. Érzékeljük, hogy a karunk felemelkedik, képzetünk van erről, de maga az akarati aktus alvó marad, viszonylag úgy, ahogy az alvás az elalvás és a felébredés között. Azt mondhatjuk tehát: Az anyagcsere-végtagember vonatkozásában a nappal folyamán is alszunk, tulajdonképpen csak a fej-ember vonatkozásában vagyunk ébren. Minden együttműködik.

A hivatalos tudomány ma egy bizonyos logikáról beszél. A logikában beszél képzetről, ítéletről és következtetésről. Állítsunk magunk elé egy ilyen következtetést. Az ismert következtetés, amely minden logikában szerepel, az ismert logikus személyiségre vonatkozik. Tehát: minden ember halandó, Cézár ember, tehát Cézár halandó. Ez a következtetés. A következtetés minden tagja ítélet: minden ember halandó – ez egy ítélet. Cézár ember − ez is egy ítélet. Tehát Cézár halandó – szintén egy ítélet. Az egész egy következtetés. Ember, Cézár, ezek képzetek.

Ha ma egy embert megkérdezünk, aki az egészen okosakhoz tartozik – mindig az egészen okosakhoz kell tartanunk magunkat, mert ők a hangadók –, akkor azt mondja: Minden úgy van, ahogy az idegrendszerben lejátszódik. Az idegrendszer a közvetítő a képzet, az ítélet és a következtetés között, valamint az érzés és az akarat között. A képzetnél, az ítéletnél és a következtetésnél azonban nem úgy van, ahogy a mai hivatalos gondolkodás véli. Csak a képzet az ugyanis, ami tulajdonképpen a fej ügye. Ha ítéletet alkotnak, akkor mindazonáltal az étertest közvetítése útján érzik, hogy a talpukon állnak. Ugyanis egyáltalán nem a fejükkel ítélkeznek, hanem a lábukkal, mindazonáltal az étertest lábaival. Aki ítélkezik, akkor is, ha fekszik, kinyújtja az éterlábait. Az ítélet nem a fejen nyugszik, hanem a lábon. Ezt természetesen ma senki sem hiszi el, de mégis így van. És a következtetés a karokon és kezeken nyugszik, főleg azon, ami az embernél kiemelkedik abból, ami az állatnál is megvan. Az állat a lábain áll, az állat maga egy ítélet, de nem következtet. Az ember következtethet. Ehhez felszabadultak a karjai, ehhez vannak a karjai, nem a járáshoz. Az embernek szabadok a karjai, ezért olyan lény, aki következtetni tud. És ami történik, amikor az ember éterlábaival lép, és ami történik, amikor alsókarjaival mozog, ez az ítélet, ez a következtetés tükröződik csupán a fejben, mint képzet, és aztán képzetté is válik. Úgyhogy az egész emberre szükség van, nem csak az ideg-érzékszervi emberre, hogy ítélethez és következtetéshez jussunk.

Ha ezt tekintetbe vesszük, azt mondhatjuk: Az ember tulajdonképpen az ítéletet és a következtetést a végtagrendszeréből hozza elő. Ez ugyanis alapjában véve már akarati aktus, és egy meghatározatlanabb állapotból jön elő, mint a képzet. Úgy, ahogy reggel felébredünk, alapjában véve úgy éljük át azt, amikor egy ítéletet megalkotunk, hogy lényünk legmélyéről hozzuk elő. Ami a korábbi élettől a mostani életig megöregedett, ami a fejben éli ki magát, az oda vezet, hogy képzeteink lehetnek a fejünk útján. Itt a kozmosz vonatkozásában öregek vagyunk, amikor megszületünk. És hogy akaratunk megújult, az azért van, mert a kozmosz vonatkozásában fiatalok lettünk. Amit fejként magunkon hordunk, az mindig a korábbi inkarnációra emlékeztet bennünket. Ez a régi. Az anyagcsere-végtagembert meghódítja az akarat, amikor az ebbe az inkarnációba behatol. Ezt tulajdonképpen az anya teste közvetíti. Mert a másik – csak arra van szükség, hogy a külső empirikus embriológiát tanulmányozzuk, akkor ez bebizonyosodik – tulajdonképpen a kozmoszból jön létre az anyában. A fej a kozmosz képmása, ezt külső erők idézik elő. Aki ezt le akarja tagadni, annak ezt is mondania kell: értelmetlenség, hogy a Föld mágnesessége állítja be az iránytűt. A fizikus, amikor az iránytűt meg akarja magyarázni, az iránytűből indul ki, a fiziológus, az embriológus, a biológus, amikor az embriót meg akarja magyarázni, az anyatesten belül marad. Ez éppen olyan értelmetlen, mintha az ember az iránytűt önmagából akarná megmagyarázni. Az egész kozmoszból kell kiindulnunk. A fejünk mindenütt az egész fejlődésből származik, és a test többi része csak hozzá tagolódik, amit az akarat kerít hatalmába. Az akarat az imagináció közelébe került, amikor a halál és az újabb születés közötti élet folyamán a lét éjféli óráján áthaladt.

Nos, ha ezt az embert itt megnézzük (lásd az ábrát a 125. oldalon), akkor megtalálunk mindent, ami a gondolkodásra és az érzékelésre vonatkozik az emlékezet vékony hártyája fölött, és lent mindazt, ami az akaratra vonatkozik. Ez felfelé hat, a tudattalanból felfelé, amit az ember csak azon a módon talál meg, ahogy azt tegnap elmagyaráztuk. Innen hat az akarat felfelé. Az akarat vonatkozásában alszunk. És tulajdonképpen valóban úgy látjuk az embert, mint dualitást a születés és a halál között. Az ember egytagú lény, de az egész világ viszonylatában, és a létben elő kell állítani ezt az egytagúságot. Mindig meg kell újítani. A valóságban az ember a születés és a halál között dualista: az egyik oldalon a gondolat áll bizonyos módon az érzékeléssel, a másik oldalon az akarat a lelkülettel.

Ezáltal azonban az ember tulajdonképpen két világ átlaga. Mert kérem, legyenek becsületesek, és kérdezzék meg maguktól: Mi van a tudatukban életük minden pillanatában? Az emlékezeti képeik, az, amit átéltek második, harmadik vagy ötödik, hatodik életévük óta, ez a tudat tartalma. És ami itt alulról feljön, ami az akaratból kibugyog, az a szeretet, a szeretet képessége. És az ember tulajdonképpen nem más, mint az, ami itt átlagban megjelenik, mint emlékezeti kép és szeretet. Alapjában véve az ember ilyen: fent van egy világ, ami kozmikus gondolat, és lent van egy világ, ami kozmikus akarat. És az ember mindig ki van téve annak, hogy az akarati oldalon Lucifer megragadja, és a gondolati oldalon Ahriman megragadja (lásd az ábrát a 125. oldalon). Ahriman szeretné az embert folyamatosan teljesen fejjé tenni, Lucifer szeretné folytonosan a fejétől elválasztani, hogy egyáltalán ne tudjon gondolkodni, hogy mindent a szív kerülő útján a hőbe kiárasszon, hogy teljesen áthassa a világ-szeretet, és világ-szeretetként kiömöljön a világba, hogy kozmikus rajongó lényként kiáradjon a világba.

Korunkban, magasra értékelt kultúránkban az ahrimani befolyás rendkívül tevékeny. Ezt az ahrimani befolyást az érzékenyebb emberek mindig megérzik. Amikor még egészen fiatal voltam, beszéltem egyszer egy osztrák költővel, aki akkoriban igen ismert volt, és akinek volt egy finom megérzése aziránt, ami a kultúrában megnyilvánul. Ezt képszerűen fejezte ki, és ez a képszerűség valóság volt számára. Azt mondta nekem, és ez olyan számomra, mintha ma történt volna, hogy ahogy mi, mai emberek élünk, ez egy borzalmas végzet, egy borzalmas végzet, ami az emberiséget éri, ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogy ma. Mert az ember fokozatosan elveszti tagjainak ügyességét, nem tud már szabályosan járni, folyton kocsin utazik, és mechanikusan mozog. Elvesztette kezeinek közvetlen ügyességét is, minden technikaivá vált. Ahogy egy izom elsatnyul, ha nem használják, így minden fokozatosan el fog satnyulni, és az ember csak fej lesz. A feje egyre nagyobb lesz, és végül így fog előre gurulni a maga teljesen elsatnyult organizmusával.

Ez a kép, mint valami lidércnyomás állt ez előtt az osztrák költő előtt – Hermann Rollettnek hívták –, és ezt egészen szemléletesen ábrázolta, mert mély benyomást tett rá az a képzet, hogy az emberek egyszer gördülő fejekké válnak kultúránk következtében. Ennek azonban meg van a maga igen valóságos alapja. Az az alapja, hogy korunkban ténylegesen rendkívül erős az a hatalom, amely fejünket egyre jobban ki akarja fejleszteni. A fizikai fejjel ez nem sikerül igazán jól, de az éterfejjel jobban sikerül. Tehát ténylegesen úgy van, hogy korunkban az ahrimani hatalmak teljesen fej-emberekké akarnak tenni bennünket, hogy teljesen át akarnak alakítani bennünket pusztán gondolkodó lényekké.

Az ember számára azonban az egészséges fejlődés során jelen van a másik pólus is, az akarat pólusa, amely mindig ez ellen dolgozik, amikor meghalunk, úgy, hogy az akarat megragadja a gondolatokat. A gondolatnak nem szabad egyedül maradnia. Amikor megszületünk, új akaratot gyűjtünk össze, a gondolat azonban elkülönül, megtalálja a fejet, míg az akarat a test többi részét keríti hatalmába. Amíg a Földön élünk, az akarat és a gondolat között folytonos kölcsönhatás jön létre bennünk. Az akarat hatalmába keríti a gondolatot, és ezt az akaratból és gondolatból álló összegződést újra át kell vinnünk a halálon. Ahriman ebben meg akar akadályozni bennünket. Azt szeretné, ha az akarat elkülönült maradna, hogy csak a gondolat alakulna ki bennünk sajátos módon. Ekkor elvesztenénk individualitásunkat, ha valóban az következne be, amit Ahriman tulajdonképpen akar. Teljesen elvesztenénk individualitásunkat. A halál pillanatához egy túlhajtott, ösztönösen kialakított gondolkodással jutnánk el. Ezeket a gondolatokat azonban nem tudnánk megtartani, Ahriman kerítené őket hatalmába, beillesztené a világ többi részébe, úgy, hogy tovább működnének a világban. Ténylegesen ez a sors fenyegeti az embert, ha folytatja a jelenlegi materializmust, hogy az ahrimani hatalmak olyan erősek lesznek, hogy Ahriman el tudja lopni az embertől a gondolatokat, és a Földet a maga hatáskörébe tudja vonni, úgy, hogy a Földnek tulajdonképpen tönkre kellene mennie, konszolidálódna. Ahriman azon dolgozik, hogy a Föld konszolidálódjon, hogy Földként maradjon meg. Ahriman szemben áll ezzel a mondattal: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” Azt akarja, hogy ezek a szavak ne érvényesüljenek, és az Ég és a Föld maradjon meg. Ezt csak úgy tudja elérni, ha az embertől ellopja a gondolatokat, ha az embert személytelenné teszi.

Ha Ahriman tovább tudna működni, úgy, ahogy ezt 1845 óta különösen meg tudta tenni, akkor az ember mindenekelőtt egyre merevebbé válna, és az emberek kényszer-gondolkodás alá kerülnének, olyan materialista gondolkodás alá, ahogy azt tegnap kifejtettem. Ez különösen abban mutatkozna meg, hogy az emberek úgy irányítanák a nevelést, hogy nem lenne mozgékony a gondolkodásuk, hanem hogyha egy bizonyos kort elérnek, teljesen megállapodott gondolataik lennének. Nos, kérem önöket, tegyék fel a kérdést, hogy ezt jelenleg nem értüke el már magas fokon? Gondolják el, hogy mennyire megállapodott a gondolkodása ma sok embernek. Lehet ma még valamit is megértetni az emberekkel? Gondolataik olyan szilárdak, olyan kemények, hogy nem sokat lehet velük megértetni.

Ez már az ahrimani működés jele. És Ahriman azon fáradozik, hogy ezt tovább fokozza, hogy a gondolatokat egyre inkább kényszergondolatokká tegye. És ezeknek a kényszergondolatoknak egy ilyen hatékony terméke a tudomány területén az atomizmus. Itt az érzéki fátyol mögött nem a szellemet gyanítják, hanem tisztán atomokat, mindenütt vibráló, kavargó atomokat. Természetesen az érzéki fátyol mögé nem jutunk el gondolatokkal. Ahriman azonban már annyira összezavarta az embereket, hogy gondolataik már materializálódtak. Már nemcsak hiszik, hogy tulajdonképpen egy gondolati atomokból álló világot alkotnak, hanem ezt valóságnak tekintik, tehát a gondolatokat itt kihelyezik. Ez teljesen az ahrimanizált világ. Ma ahrimanizált tudományunk van, teljes mértékben ahrimanizált tudományunk.

Hogy ez így van, némelykor borzasztó módon nyilvánul meg az ember számára. Egyszer például – ez talán harmincöt évvel ezelőtt történt – kaptam egy kéziratot. Nagyon okos kézirat volt. Felállított egy emberi differenciálást – igaz történetet mesélek el – azaz, olyan differenciálást, hogy ha egységesítünk, megkapjuk az embert. Amikor egységesítünk a lábtól a fejig, megkapjuk az embert. Ez egy rendkívül okos tanulmány volt. És az orvos, aki hozta, azt mondta: A szerzőt is megismerhetem – mert ott volt nála a klinikán. És amikor megismerkedtem vele, ezt mondta: Igen, ez így van, én magam is átéltem, teljesen különböző atomokból állok, mindenütt különbözőség van, csak én vagyok egységes. − Teljesen differenciáltan jött létre, csupán atomokból: ez egy intellektuális, ahrimani tudat volt. Ez azonban végül is csak egy megmerevedett atomista rendszer. Mert, ahogy ezt a kéziratot nekem átadta, arra kellett emlékeznem, hogy egy Laplaceféle világ-formáció volt: lehetségesnek tartotta, hogy az atomok folyamatából integráció útján – ahol az ember most nem lábtól fejig, hanem egyszerűen a világkezdettől a világ végéig integrált – ki lehet számítani, ha az ember valamilyen speciális dolgot művel, például hogy Cézár átkelt a Rubiconon, és hasonlókat. Egyszerű dolog, hogy amikor az ember a világ-formációban atomokról beszél, ezt az említett módon teszi. Ezt a gondolkodásmódot kétségbeejtőnek találta, a tanulmányhoz hasonlóan, amit ez az ember hozott létre, hogy teljesen a láb és a fej közti határokba zárt egységnek lássa magát. Ha az ember a dolgot helyesen szemléli, itt már teljesen az ahrimanivá vált kultúránkba tud betekinteni.

Természetesen ez ellen kell dolgozni, és ez csak azáltal történhet meg, hogy a fogalmainkat újra képszerűvé tesszük, tehát, hogy nem pusztán absztrakt fogalmakkal dolgozunk, hanem fogalmainkat képszerűvé tesszük. Ha aztán áthaladunk a halál kapuján, magunkkal visszük a képeket, és megtaláljuk a kapcsolódást ahhoz, amit a világ követel. Különben az emberiség annak a veszélynek van kitéve, hogy elveszti önmagát, és aminek tulajdonképpen az akarat beáramlása útján a gondolatokat individualizálnia kellene, az ásványosodik, általánosan földivé válik, és a Föld világ-lénnyé alakul, de az emberiség lelkileg beletorkollik egy nagy temetőbe.

Néha kell ilyen kulturális kitekintéseket tennünk. Korunkban teljes mértékben szükséges, hogy ilyen kulturális kitekintéseket tegyünk. Mert aki ma a fejlődés dolgait pontosan át akarja tekinteni, az tudja, hogy alapjában véve gyorsan közeledünk kultúránk megcsontosodásához. Ez alkalommal sem szeretném említés nélkül hagyni, hogy 869-ig, a VIII. általános, egyetemes konstantinápolyi zsinatig az ember tagolását test, lélek és szellem szerint ismerték el. Ahogy már gyakran említettem, ezen a VIII. általános, egyetemes zsinaton a Nyugat számára azt a formulát állították fel, hogy nem szabad azt hinni, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, hanem csak testből és lélekből, és a léleknek vannak szellemi tulajdonságai. Ez aztán általánosan elterjedt. A középkorban eretnekség volt azt hinni, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll. Ma a filozófia-professzorok az elfogulatlan tudomány alapján azt tanítják, hogy az ember csak testből és lélekből áll. Ez az „elfogulatlan tudomány” nem más, mint a VIII. általános, egyetemes zsinat határozata. De az ember más valamire törekszik. Azt mondhatjuk: E VIII. egyetemes zsinat útján az emberiség elvesztette a szellemről való tudatot, ezt újra el kell érni. Ha azonban az ember tovább megy azon az úton, amelyet most leírtam, akkor elveszti a lélekről való tudatot is.

A XIX. századi materialistáknál ez a lélekről való tudat már bizonyos fokig el is tűnt. Azt mondták: Az agy úgy választja ki a gondolatokat, mint a máj az epét. Így tehát tulajdonképpen a tudat is testi folyamattá vált. És ténylegesen, anélkül, hogy az emberek ezt tudnák, ma már fennállnak bizonyos alapok, amelyeken mindenféle társaságok ilyen dolgok szerint működnek, fennállnak olyan tendenciák, hogy valami hasonlót vigyenek véghez, mint a 869. évi konstantinápolyi zsinat, hogy ugyanis kijelentsék: Az ember nem testből és lélekből áll, hanem csak testből, és a lélek csupán olyasvalami, ami a testből fejlődik ki. Ezért lehetetlenség az ember lelki nevelése, és kell találni egy eszközt, egy materiális eszközt, amivel az embert egy bizonyos életkorban beoltják, és aztán ezen keresztül kibontakoztatjuk a testiséget. Ez a tendencia teljes mértékben fennáll. Az ahrimani fejlődésnek ugyanebben a vonalában áll: nem iskolákat alapítani és tanítani, hanem bizonyos anyaggal beoltani. Ez ugyanis lehetséges. Nem úgy van, mintha ezt nem lehetne megtenni. Meg lehet tenni, de így az embert automatává tesszük. Ezt nagymértékben siettetné, amit egyébként gondolati kényszer útján, nevelés útján kellene elérni, ami a gondolati kényszeren alapszik. Már kétségtelenül vannak szubsztanciák, amelyeket meg lehet szerezni, és amelyek útján az ember, ha például hét éves korában beoltják, az elemi iskolát nagyon jól megtakaríthatja, ugyanis gondolati automatává válik. Rendkívül okossá válik, de erről nem lenne tudata. Ez az okosság így jönne létre. De mit érdekel ma sokakat, hogy az embernek van-e belső élete vagy nincs, ha csak külsőleg jön-megy, és ezt vagy azt teszi! Akik ma leginkább átadják magukat az ahrimani kultúrának – és vannak ilyenek –, azok teljesen ilyen eszményre törekszenek. Végül is mi adhatna nagyobb ingert annak az érzületnek, ami ma egyre inkább elterjed, mint oltóanyagot találni, ahelyett, hogy a gyerekkel éveken át gyötrődünk! Ezeket a dolgokat erőteljesen kell ábrázolni. Amíg ugyanis nem ábrázoljuk őket erőteljesen, az emberiség nem veszi észre, hogy jelenleg milyen célokra törekszik. Egy ilyen oltóanyag útján egyszerűen el lehetne érni, hogy az étertest kilazuljon a fizikai testből. Amíg az étertest kilazul, az univerzum és az étertest közötti játék rendkívül eleven, és az ember automatává válna. Mert az ember fizikai testét itt a Földön a szellemi akaratnak kell nevelnie.

Abból a tudatból, ami létrejön bennünk az ember automatizálásával szemben, ebből keletkezett a Waldorf-iskola módszere, a Waldorf-iskola pedagógiai módszere. Ebben a vonatkozásban a kultúra motorja kell hogy legyen, amely újra elvezet a spiritualizálódáshoz. Mert alapjában véve – ezt már elmondhatjuk – ma mindenekelőtt az szükséges, hogy az emberek között a szellemi életet különösképpen ápoljuk. Ezért bátran kellene mindarra tekintenünk, ami szimptómaként az egyes ember megjavítására létrejön. Más alkalmakkor már gyakran felhoztam, hogy az emberiség ma arra törekszik, hogy az igazi életpraxis helyére a rutint állítsa, a rutint, ami az élet mechanizálása.

A múltkor nagyon örültem, amikor olvastam, hogy vannak még emberek, akik a szokásos élet-rutinon kívül a gyakorlati életben is még mindig látnak valami fontosat az igazi életpraxisban. Nemrég ugyanis az a hír járta be a világot, hogy Edison megvizsgálta az embereit, akiket a gyakorlatban alkalmazni akart. Egyáltalán nem érdekelte, hogy egy kereskedő tud-e könyvelni. Ezt, mondta, három hét alatt megtanulja, ha egyébként elég ügyes, értelmes ember. Ezek a specialitások egyáltalán nem érdekelték, ezekre képes az ember. És ez így igaz. Edison azonban azoktól az emberektől, akikről tudni akarta, hogy a gyakorlati életben használhatók-e, megkérdezte, mondjuk, hogy milyen nagy Szibéria? – Tehát, ha meg akarta vizsgálni, hogy jó könyvelő-e, nem azt kérdezte, hogy tud-e mérleget készíteni, hanem azt, hogy milyen nagy Szibéria? – Vagy: ha egy szoba öt méter hosszú, három méter széles, és négy méter magas, hány köbméter levegő van benne? – És hasonló kérdéseket tett fel. Feltette ezt a kérdést: Mi áll azon a helyen, ahol Cézár átlépte a Rubicont? – És így tovább, teljesen általános kérdéseket tett fel, és aszerint, hogy valaki többé-kevésbé válaszolni tudott az ilyen általános kérdésekre, alkalmazta őt könyvelőnek vagy valami hasonlónak. Hogy könyvelni jól tud-e vagy nem, ez egyáltalán nem érdekelte, mert tudta, hogy ha valaki egy ilyen kérdésre válaszolni tud, ezzel bebizonyítja, hogy nem hiába töltötte el az időt az iskolában, hogy gyermekként mozgékony gondolkodást fejlesztett ki, és ezt követelte meg.

Így kellett volna tulajdonképpen a gyakorlatot kialakítani, holott az utóbbi időben éppen az ellenkező irányt vettük, és egyre inkább a specializálódásra törekszünk, úgy, hogy végül is kétségbeejtő volt, hogy az emberek hogyan feleltek meg a gyakorlatban. Egyáltalán nem tudtak bármihez is eljutni, ami a skatulyán kívül volt, amelybe bele akartak tartozni. Azt kell mondanunk: Ezen a módon is bele kell dolgoznunk magunkat a gondolkodás mozgékonyságába. Ha a gondolatok mozgékonyságába ilyen módon beledolgozzuk magunkat, akkor ezek a gondolatok nem keményednek meg, és Ahriman nehéz helyzetbe kerül. De ha az életet nézik, látni fogják, milyen kevéssé vannak jelen az Edisonok, akik ilyen gyakorlati alapokra helyezkednek. Az a lényeges, hogy beledolgozzuk magunkat a fogalmak képszerűségébe. Aki ezt megteszi, már nem mondhatja többé, hogy nem érti meg a szellemtudományt. Mert éppen az a lendület, amit az ember megtesz, hogy az absztrakciótól a fogalmak képszerűségéhez eljusson, ez jelenti az egyik oldalon azt a lehetőséget, hogy ilyesmit megértsen: a Föld a Holdból, a Napból és a Szaturnuszból fejlődött ki. A másik oldalon a belső élet számára a képszerű gondolkodásba, az imaginációba belevegyül az érzelmi élet. Valóban a teljes ember jelenik meg.

Nemrég szó volt itt arról, hogy az antropozófia egyik bírálója azt mondta, az antropozófia nem tudomány, mert amihez eljut, azt az egész emberből meríti, a tudománynak azonban csak az intellektusból szabad merítenie. Látják tehát, hogy először definiálják, mi a tudomány, hogy nem szabad az egész emberből merítenie, és aztán azt mondják: hamis, ha az egész emberből merítünk. – Ezen a módon természetesen mindenfélét definiálni lehet. Éppen arról van szó, hogy az egyoldalú fej-kultúrát újra kiterjesszük a teljes ember kultúrájára. És tulajdonképpen csak hamis tudat az, ami ebből a fej-kultúrából származik, és ami aztán kialakul a gyakorlati életben. Mert hamis az a hit, hogy a fejjel ítélkezünk és következtetünk, ez az embereket a fej-kultúrához igazítja. A lábunkkal ítélkezünk, és a kezünkkel következtetünk. Ha egyszer megtudjuk, hogy az egész ember szükséges ahhoz, hogy ítélkezzen és következtessen, akkor nem fogunk tiltakozni ez ellen az alapelv ellen: az igazi valóságnak az egész, teljes emberből kell létrejönnie. Ez az, amit ma el akartam mondani.

8. Az ember, mint gondolati lény

Dornach, 1921. július 8.

Ma előkészítésképpen a következő két előadáshoz szeretnék az ember lényéről néhány dolgot a lelkünk elé állítani, mivelhogy az ember egy gondolkodó lény. Az embernek éppen ez a tulajdonsága, hogy gondolkodó lény, tudományosan ismert, de egészen hamisan értelmezik. Az ember gondolkodik, létrejönnek a gondolatai, ahogy átéli őket, bizonyos értelemben a gondolatok hordozója. Nem csoda, hogy ez a szemlélet alakult ki, mert tulajdonképpen az ember lénye csak finomabb megfigyeléssel közelíthető meg. A durvább megfigyelés kivonja magát ez alól.

Ha az embert gondolkodó lénynek tekintjük, ez azért van, mert éber állapotban, felébredéstől elalvásig érzékeljük, hogy élményeit gondolatokkal, gondolkodásának tartalmával kíséri. Ezek a gondolati élmények úgy jönnek létre, mintha valamilyen módon az ember belső lényében keletkeznének, és mintha bizonyos módon az elalvás és a felébredés közi időben, tehát az alvó állapotban megszűnnének. És minthogy az embernek az a véleménye, hogy gondolkodó élményei addig tartanak, amíg ébren van, és az alvásban valami meghatározatlanba vesznek bele, amiről nem keres további felvilágosítást, hanem a dolgot így képzeli el – így tulajdonképpen az emberről, mint gondolkodó lényről nem kap felvilágosítást. A finomabb megfigyelés, amely még egyáltalán nem hatol olyan határozottan előre addig a régióig, amelyet A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam, megmutatja, hogy a gondolati élet nem olyan egyszerű dolog, ahogy azt szokás szerint elképzelik. Csak arra van szükségünk, hogy ezt a szokásos gondolati életet a durva gondolati életet, amit mindenki érzékel, amikor az embert felébredés és elalvás között szemléli, összehasonlítsuk a szokásos tudat számára meglehetősen problematikus elemmel, az álmodás élményével.

Amikor az álmokról van szó, az ember tulajdonképpen nem szokott másról beszélni, mint az álmok általános jellegéről. Összehasonlítjuk az álom állapotát az éber gondolkodás állapotával, és úgy találjuk, hogy az álomban önkényesen kapcsolódnak össze a gondolatok, mintegy azt mondjuk, hogy a képek anélkül sorakoznak egymás mellé, hogy olyan összefüggés lenne érzékelhető közöttük, amilyen a külső érzéki világban érzékelhető. Vagy ha azt, ami az álomban lefolyik, a külső érzéki világra vonatkoztatjuk, azt látjuk, hogy bizonyos módon kiemelkedik abból, hogy kezdete és vége nem illeszkedik bele a külső érzéki világ folyamataiba.

Kétségtelen, hogy eljutunk ehhez a megfigyeléshez, és ezzel kapcsolatban mindenképpen szép eredményeket könyvelhetünk el. Amit azonban nem figyelünk meg, az az, hogy először is, ha egy ember egy kicsit átengedi magát valamilyen csekély elmélyedésnek, egy kicsit elengedi magát és hagyja, hogy gondolatai szabadon kószáljanak, akkor érzékelheti, hogy ebbe a szokásos gondolatfűzésbe, amely az események külső lefolyásához kapcsolódik, belekeveredik valami, ami hasonló az álomhoz, akkor is, amikor az ember éber állapotban van. Azt mondhatjuk: A felébredéstől az elalvásig – miközben arra törekszünk, hogy gondolati életünket a külső viszonyokhoz igazítsuk, amelyek ebbe beleszövődnek – bizonyos módon egy meghatározatlan álomvilág folyik le bennünk. Két áramlat jöhet létre bennünk, amelyek jelen vannak: a felső áramlat, amit önkényesen uralunk, és az alsó áramlat, ami tulajdonképpen valóban úgy folyik le, ahogy maga az álom, a képek egymásutániságában. Kétségkívül egy kicsit át kell adnunk magunkat a belső életnek, ha észre akarjuk venni azt, amiről most beszélek. De ez mindig jelen van. Mindig észrevehetjük, hogy egy alsó áramlat is jelen van. A gondolatok teljesen képszerűen fonódnak egymásba, ahogy az álomban is egymásba fonódnak, csak itt a legtarkább módon kapcsolódnak egymáshoz. Itt minden lehetséges emlékkép előjön, amelyek, mint az álomban, más gondolatok puszta összecsengése szerint bukkannak fel, és kapcsolódnak egymáshoz. És azok az emberek, akik elégedettek, akik túl kényelmesek ahhoz, hogy a külső viszonyokat gondolataikhoz hozzáillesszék, észrevehetik, hogy van bennük egy belső törekvés, hogy ilyen éber álmoknak adják át magukat.

Ez az éber álmodás azáltal különbözik a szokásos álmodástól, hogy a képek halványak, inkább képzetekhez hasonlóak. E képek kölcsönös viszonyának vonatkozásában azonban ez az éber álmodás egyáltalán nem különbözik az úgynevezett igazi álmodástól. A legkülönfélébb emberek vannak, akik egyáltalán nem veszik észre, hogy egy ilyen éber álmodás van jelen tudatuk alsó áramában, ami tehát a külső események fonalán vezeti gondolataikat, egészen azokig, akik az éber álmodásnak adják át magukat, és hagyják, hogy a tudatban lefolyjon az, ahogy a gondolatok egymáshoz szövődni és örvényleni akarnak. Az ilyen álmodozóktól, ahogy nevezik őket, egészen azokig, akik teljesen szárazak, és semmi mást nem hagynak érvényesülni, csak azt, ami pontosan megegyezik valamilyen tény lefolyásával, mindenféle emberfajta előfordul. És azt kell mondanunk, hogy egy nagy része annak, ami az embereket művészileg, költői módon, és így tovább, megtermékenyíti, a nappali éber álmodás ilyen alsó áramából származik.

Ez a dolog egyik oldala. Ezt mindenképpen tekintetbe kell venni. Aztán tudná az ember, hogy tulajdonképpen folyamatosan egy hullámzó álmodás zajlik le bennünk, amit a külvilággal való kapcsolatunk útján megszelídítünk. És azt is tudnánk, hogy lényegében az akarat az, ami a külvilághoz illeszkedik, és ami az egyébként szabálytalanul lefolyó belső gondolattömegbe rendszert, összefüggést, logikát visz bele. Az akarat az, ami gondolkodásunkba logikát visz bele. De ahogy mondtuk, ez csak a dolog egyik oldala.

A dolog másik oldala: itt is ismételten megfigyelhetjük, észrevehetjük – alighogy bejutunk arra a területre, amelyet A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam –, hogy amikor felébredünk, valamit magunkkal hozunk abból a világból, amelyben elalvástól felébredésig voltunk. És ha csak néhány dolgot is hozzáfűzünk ahhoz, amit itt érzékelni tudunk, akkor nagyon világosan észrevehetjük, hogy mintegy a gondolatok tengeréből ébredünk fel, amikor felébredünk. Egyáltalán nem a meghatározatlanból, a sötétségből ébredünk fel bizonyos módon, hanem tulajdonképpen a gondolatok tengeréből, olyan gondolatokból, amelyek mindazonáltal ezt a benyomást keltik: nagyon határozottan jelen voltak mialatt aludtunk, de nem tudjuk megtartani őket, amikor átmegyünk az éber állapotba.

És ha folytatjuk az ilyen irányú megfigyeléseket, akkor észrevehetjük, hogy ezek a gondolatok, amelyeket magunkkal hozunk az alvó állapotból, nagyon hasonlóak azokhoz az ötletekhez, találmányokhoz, amelyek valami olyasmivel kapcsolatban jönnek létre, amit a külső világban kell elvégeznünk, úgy, hogy még azok a gondolatok is, amelyeket így felébredéskor magunkkal hozunk, nagyon hasonlóak az erkölcsi intuíciókhoz, ahogy ezeket A szabadság filozófiája című könyvemben neveztem.

Míg az előző fajta gondolati szövődményeknél, amelyek bizonyos módon tiszta tudatunk alsó áramlataként folynak le, mindig az az érzésünk, hogy éber álmainkkal állunk szemben, valami pezseg és bugyog bennünk, ezt az utóbb jellemzettekről nem mondhatjuk el. Az utóbb jellemzetteknél inkább azt kell mondanunk: Amikor a felébredésnél újra visszatérünk testünkbe, hogy azt használjuk, akkor nem vagyunk képesek arra, hogy megtartsuk azt, amiben elalvástól felébredésig gondolkodva élünk.

Aki az életnek ezt a két oldalát helyesen fogja fel, az nem fogja többé a gondolatokat csupán olyasvalaminek tekinteni, ami bizonyos módon az emberi organizmusban jön létre. Mert nevezetesen azt, amit végül is jellemeztem, amiből a felébredéskor kiemelkedünk, azt egyáltalán nem lehet az emberi organizmus valamilyen produktumának tekinteni, hanem csak olyasminek, amit az elalvás és a felébredés között átélünk, amikor testünkből énünkkel és asztráltestünkkel kiemelkedünk.

Hol vagyunk ekkor? Mindenekelőtt ezt a kérdést kell feltennünk. Énünkkel és asztráltestünkkel kívül vagyunk fizikai testünkön és étertestünkön. Egy egyszerű megfontolás alapján, amely csak úgy jöhet létre, ha elfogulatlanul adjuk át magunkat az életnek, azt kell mondanunk: Ha érzékszerveinket a külső világra irányítjuk, abban, ami számunkra megjelenik, mint a világ érzéki fátyla, mint mindaz, ami érzéki minőségként számunkra megnyilvánul, abban élünk, amikor testünkön kívül vagyunk. Csak a szokásos életben a tudat kialszik. És megérezzük, miért alszik ki a szokásos tudat, ha reggelenként ebből az állapotból felébredünk. Életünkben nehéznek, túl nehéznek érezzük magunkat abban, amit elalvástól felébredésig átélünk. Énünk és asztráltestünk nem tudja megtartani azt, amit itt átélünk, amikor lemerül fizikai testünkbe és étertestünkbe. És amikor aztán részt vesznek azokban az élményekben, amelyek a test útján létrejönnek, ezek számára kialszik az, amit elalvástól felébredésig átélünk. És ahogy mondtuk, csak amikor ötleteink vannak, amelyek a külső világra vonatkoznak, vagy amikor erkölcsi intuícióink támadnak, akkor élünk át olyasmit, mint az, ami egy közvetlen szemléletnél jelenik meg számunkra, akkor, amikor az elalvás és a felébredés között élünk.

Ha a dolgot így nézzük, akkor egy nagy ellentéthez jutunk belső világunk és a külső világ között. Ekkor bizonyos értelemben fény vetül arra a kijelentésre is, amelyet gyakran megteszünk, hogy a külső világ, ahogy számunkra a felébredéstől az elalvásig megnyilvánul, egyfajta megtévesztés, egyfajta maja. Mert ebbe a világba, amely itt a külső oldalát mutatja felénk, bele vagyunk dugva, amikor nem a testünkben vagyunk, hanem azon kívül. Aztán lemerülünk abba a világba, amelyet egyébként csak az érzéki megnyilvánulásaink útján érzékelünk. Így tehát azt kell mondanunk: Ennek a világnak itt, amelyet érzéki megnyilvánulásaink útján érzékelünk, van egy alapja, amely annak okait és lényeit tartalmazza. És hogy ezeket az okokat és lényeket közvetlenül érzékeljük, ehhez szokásos tudatunk túlságosan gyenge.

Mégis egy elfogulatlan szemlélet eredményez valamit, ami mélyen belenyúlik abba a régióba, amit A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam, egy elfogulatlan szemlélet azt eredményezi, amit sematikusan a következő módon ábrázolhatok. Ha a szokásos gondolati életet akarom ábrázolni, ez azáltal történik, hogy átfogom mindazt, amit az ember a felébredéstől az elalvásig, a külső érzékekre támaszkodva vagy a fizikai fájdalmaira, fizikai öröm-érzetére támaszkodva belsőleg gondolkodva átél. Amit így a szokásos tudatban átélünk, azt mindenekelőtt sematikusan valahogy így ábrázolom (lásd a rajzon a fehéret).

Ez alatt tehát, mint egyfajta éber álmodás működik és él a logika törvényeinek nem alávetve az, amit itt ábrázolok (alatta, vörös). Ezzel szemben, ha az elalvás és a felébredés között a külső világba átmegyünk, akkor a felébredés utáni emlékeinkben érzékelhetjük, hogy újra a gondolkodás világában élünk, de a gondolkodás, amit itt felveszünk, nem bennünk van, ebből kikerülünk a felébredéskor (felül, vörös). Úgyhogy bizonyos módon szokásos gondolkodásunk útján két gondolatvilágot különítünk el egymástól, egy belső gondolatvilágot, és egy külső gondolatvilágot, amely betölti a kozmoszt, amely az elalváskor felvesz bennünket magába. Ezt az utóbbi gondolatvilágot kozmikus gondolatvilágnak nevezhetjük. Hogy az első milyenfajta gondolatvilág, ebbe a mai nap folyamán közelebbről akarunk belemenni.

Látjuk így, hogy bizonyos módon szokásos gondolatvilágunkkal benne állunk egy általános gondolati világban, amelytől egy határ választja el, és amelynek egy része bennünk van, másik része rajtunk kívül. Ami bennünk van, az rendkívül világosan egyfajta álomnak tűnik számunkra. Lelkünk alapján mindig egy kaotikus gondolati szövődmény nyugszik, azt mondhatjuk, valami, amit nem hat át a logika. Ezt a külső gondolati világot azonban mindazonáltal a szokásos tudat nem tudja érzékelni. A közvetlen szemlélet, a közvetlen átélés számára ennek a külső gondolati világnak a természetét csak az igazi szellemi látás tudja megmutatni, amely mélyebben hatol be arra a területre, amelyet A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben írtam le. Akkor azonban az is létrejön, hogy ez a gondolatvilág, amelybe az elalvás és felébredés között elmerülünk, olyan gondolatvilág, amely nemcsak olyan logikus, mint a mi szokásos gondolatvilágunk, hanem egy sokkal magasabb logikát tartalmaz. Ha a kifejezést nem akarjuk félreérteni, szeretném ezt a gondolatvilágot egy logikán feletti gondolatvilágnak nevezni. Mondhatnám, éppen annyira a szokásos logikánk felett áll, mint amennyire álomvilágunk, éber álomvilágunk a logika alatt helyezkedik el.

Ahogy mondtuk, ezt csak a szellemi látás útján lehet kideríteni. Van azonban egy másik út is, amellyel ezt a szellemi látást ezen a ponton ellenőrizni lehet. Világos, hogy a saját organizmus bizonyos régióiba a szokásos tudattal nem lehet lemerülni. Erről az utóbbi előadásokban elég sokat beszéltem. Azt mondtam: Azáltal, hogy a szokásos tudat számára emlékezetünk, emlékező képességünk rendelkezésre áll, bizonyos módon belülről egy lebeny húzódik belső organizmusunkkal szemben. Belső szemlélettel közvetlenül nem tudjuk megfigyelni, milyenek a belső szervek: a tüdő, a máj, és így tovább. Azt is mondtam azonban: Hamis misztika, ködös misztika az, amely csak a belső világ szerint fantáziál, és valahogy úgy beszél, mint Szent Teréz vagy Magdeburgi Mechthild, akik mindenféle szép költői képeket találnak – a szépséget nem lehet elvitatni –, de nem egyebek, mint organikus folyamatok. Ne adjuk át magunkat ennek a ködös misztikának, hanem az igazi szellemi kutatásnak, és akkor, ha benyomulunk az ember belső világába, éppen a szervek megismeréséhez jutunk. Szellemileg látjuk a tüdő, a máj, a vese, és így tovább, jelentőségét, szellemileg áthatolunk az emberi lebenyen, és eljutunk az ember belső áttekintéséhez. Ez azonban olyasmi, amit a szokásos tudattal nem tudunk elérni. A szokásos tudattal csak azt tudjuk elérni, hogy külsőleg az anatómia útján megfigyeljük, milyenek a szervek, ha úgy tekintjük őket, mint amelyek a szokásos fizikai és ásványi világhoz tartoznak. Hogy azonban belsőleg nézzük, hogy milyen erők hatják át őket, mit juttatnak érvényre, mi az, ami tevékeny bennük, ahogy ezt az utóbbi napokban leírtam, ehhez egy igazi kiművelt szellemi látás szükséges.

Tehát van valami az emberben alul, amit a szokásos tudattal nem lehet elérni. Miért nem tudja ezt elérni a szokásos tudattal? Mert ez nem csak egyedül őhozzá tartozik. Amit a szokásos tudattal el lehet érni, az csak az emberhez tartozik. Ami a szervekben alul lüktet, az nem csak az emberhez tartozik, az az emberhez, mint világlényhez tartozik, tehát egyúttal az emberhez is és a világhoz is.

Talán a következő magyarázat útján ez megvilágosodik számunkra. Ha az embert sematikusan nézzük, és valamilyen szervét figyeljük meg: tüdejét, máját, akkor azt látjuk, hogy egy ilyen szervben erők vannak. Ezek az erők nem pusztán belső emberi erők, hanem világerők. És ha mindaz, ami a külső világban van, és fizikai világként szemléljük, egykor majd a Föld pusztulásával megszűnik, tovább fog működni az, ami most szerveink belső erejeként létezik. Azt mondhatjuk, hogy mindaz, amit szemünk láthat, fülünk hallhat, az egész belső világ olyan világ, amely a Föld végével fokozatosan megszűnik. Amit bőrünk befed, amit bensőnkben hordozunk, amit organizációnk körülvesz, az szellemileg tartalmazza azt, ami továbbra is fennáll, ha a külső világ, amit érzékeink látnak, egyszer majd nem lesz tovább itt. Alapjában véve az emberi bőrön belül dolgozik valami, ami túléli a Földet, az emberi bőrön belül van a centruma, az ereje annak, ami a földi léten túl is működik. Mint emberek nem csupán azért vagyunk a világon, hogy szerveink körülvegyenek bennünket, hanem azért állunk a világban, hogy a kozmosz maga alakuljon ki bőrünkön belül. Ott, ahová szokásos tudatunk nem ér el, körülvesz bennünket valami, ami nemcsak hozzánk tartozik, hanem a világhoz is. Vajon ami itt a világhoz tartozik, az abból épül fel, amit az éber álmok kaotikus folyamatai ábrázolnak?

Csak arra van szükségünk, hogy az éber álmodásnak ezeket a kaotikus folyamatait megnézzük, és azt mondhatjuk: Ez az egész struktúra, mindaz, amit itt bizonyos módon tudatunk alsó áramlataként érzékelünk, kétségkívül nem ez építi fel szerveinket, egész organizmusunkat. Az organizmus szépen nézne ki, ha szerveinket, egész organizmusunkat az építené fel, ami itt tudattalanunkban kaotikusan él. Azt láthatnánk, ami sajátos karikatúránk lenne, ha annak képmásává lennénk, ami itt a tudattalanban lüktet. Nem, ahogy a külső világ, amely érzékeink útján megnyilatkozik, bizonyos módon a felszínen nyilatkozik meg, és azt hiteti el velünk, hogy ez a világ azokból a gondolatokból épül fel, amelyeket az elalvás és felébredés között átélünk, az a világ is, amit nem érünk el a szokásos tudatunkkal, ugyanazokból a külső gondolati erőkből épül fel. Amikor tehát teljes mértékben azt akarom ábrázolni, ami az ember, akkor sematikusan így kell lerajzolnom. Azt kell mondanom: itt van a környező gondolati világ (vörös). Ez a környező gondolati világ építi fel az emberi organizmust, és ez az emberi organizmus idézi elő, bizonyos módon rá áramolva, a magasabb gondolati világot (fehér), amely vonzódik a külső érzéki majához gondolataink és a környező világ között (kék).

Kíséreljék meg egyszer kellően figyelembe venni, hogy tulajdonképpen milyen kis részük az, amit a tudatukkal átfognak, és milyen nagy rész az, ami ugyanabból a külső világból épül fel, és amelybe alámerülünk elalvás és felébredés között. Ez azonban végül is az ember elfogulatlan szemléleténél még egy másik oldalról is megfigyelhető, és erre az oldalra már gyakran utaltam

Az ember szokásos tudatával tulajdonképpen csak gondolatait fogja át, érzései már olyanok, mint a gondolatok alatt úszkáló álmok. Az érzések felmerülnek, lemerülnek. Az ember nem látja át őket világosan, világosan gondolatait, képzeteit látja át. De teljesen hasonló az elalvás és felébredés közötti élményekhez annak átélése, ami bennünk a nap folyamán akarati jellegű. Mit tud az ember arról – ezt már gyakran említettem –, hogy mi történik akkor, amikor akarata útján kezét és karját mozgatja? Mindezt csak képszerűen ismeri, mindenekelőtt azt tudja: a karomat akarom mozgatni. Ez egy képzet. Aztán tudja azt is, milyen lesz az alakja, ha karját megmozdította: ismét egy képzet. Amit erről a szokásos tudatban tud, az a képzetek szövevénye, és a képzetek e szövevénye alatt áramlik az érzés. Ami azonban itt akaratként működik benne, az ébrenlét folyamán szintén alszik, ugyanolyan mélyen, ahogy az egész ember alszik alvás és felébredés között.

Mi alszik itt? Ami itt lent alszik, az a külső kozmoszból épült fel bennünk, és éppen olyan alvó valami, mint ahogy az ásványiság és növényiség is kint alszik számunkra. Azaz: kívülről nem nyomulunk bele abba, ami számunkra kozmikus. A kozmoszban elalvástól felébredésig élünk és működünk. És ugyanolyan mértékben, ahogy a külső világot áttekintjük, beleéljük magunkat saját organizációnkba. Ugyanolyan mértékben megszűnik, hogy csupán emlékezeti képeink legyenek, ahogy azokat az élet eseményiből kihámozzuk, hanem ezekről képzeteket kapunk, amelyek szerveinket – a tüdőt, a májat, a gyomrot, és így tovább – kialakítják, felépítik. Ugyanilyen mértékben, ahogy megtanuljuk, hogy a külső világot áttekintsük, megtanuljuk azt is, hogy magunkat a kozmosz egy darabjának tekintsük, amibe beletagolódunk, amiben benne vagyunk, ami bőrünkön belül van, anélkül, hogy a szokásos tudatban valamit tudnánk róla.

Mit hozunk magunkkal reggel felébredéskor ebből a kozmoszból? Amit magunkkal hozunk, az az elfogulatlan szemlélő számára világosan átélhető okozatként. És alapjában véve az éber gondolati élet attól, ami itt lent álmodozva a tudattalanban áramlik, csak azáltal különbözik, hogy ezt akarat hatja át. Az akarat az, ami a logikát előhívja, és a logika alapjában véve tulajdonképpen nem egy gondolati tan, hanem annak a tanítása, ahogy az akarat a gondolati képeket rendezi és megszelídíti, és egy bizonyos külső rendszert hoz létre, ami aztán megfelel a világ külső lefolyásának.

Amikor az álomból felébredünk, különösen erősen érzékeljük a kaotikus, logikátlan képek kavargásainak ezt a szövődményét, és meg tudjuk állapítani, hogyan csapódik be ebbe a kaotikus kép-kavargásba az akarat, amely aztán azt, ami bennünk él, logikusan elrendezi. A világ-logikát azonban, amit korábban a logikán felettinek neveztem, nem hozzuk magunkkal, csak az akaratot hozzuk magunkkal.

Hogy van ez akkor, hogy ez az akarat mégis logikusan működik bennünk? Látják, itt egy fontos emberi titok rejtőzik, ami rendkívül jelentőségteljes. Ez a következő: amikor alámerülünk a szokásos tudat számára nem jelenlévő kozmikus valónkba, akkor akaratunkban, amely itt szétterjed, megérezzük szerveink kozmikus logikáját. Szerveink kozmikus logikáját érezzük meg.

Rendkívül fontos, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, hogy amikor reggel felébredünk, tehát belemerülünk a testünkbe, a belemerülés folytán arra kényszerülünk, hogy az akaratot egy bizonyos módon kialakítsuk. Ha testünk nem lenne már egy bizonyos módon kialakítva, amikor felébredünk, az akarat minden oldalról pezsgésszerűen örvénylene, minden oldalról pezsgésszerűen kaotikusan nyilvánulna meg. De nem ezt teszi, mert belemerül a fennálló emberi formába. Alámerül, felveszi az összes formát, és ez adja meg számára a logikus tagolást. Ez azt hozza létre, hogy az emberi testből az egyébként kaotikusan egymásba örvénylő gondolatoknak a logikát megadja.

Éjszaka, amikor az ember alszik, bele van szorítva a kozmosz logikán feletti mivoltába. De ezt nem tudja megtartani. Ha azonban alámerül a testébe, akkor az akarat átveszi a test formáját. Pontosan úgy, mint amikor egy edénybe vizet öntünk, és a víz felveszi az edény formáját. De nemcsak úgy, mint amikor vizet öntünk az edénybe, és a víz felveszi az edény formáját, nemcsak úgy van az akaratnál, hogy átveszi a tér formáját, hanem mindenütt belefolyik a legkisebb erecskébe is. Ez nem tud mozogni – legfeljebb Traub professzornál [29] mozognak az asztalok és a székek maguktól a térben, ez egy teológiai, egyetemi logika, egyébként egy ilyen edény nem mozog –, a víz felveszi a nyugalmi formát, és csak a külső falakba ütközik. Az embernél azonban ez az akarat beletagolódik minden egyes elágazásba, és onnan uralja aztán az egyébként kaotikusan lefolyó képeket.

[29] Lásd a 6. lábjegyzetet.

Amit tehát itt, mint alsó áramlatot érzékelünk, azt a test szabadon engedi. Valóban szabadon is engedi a test, és ez olyasmi ami, bár össze van kötve az emberi testtel, tulajdonképpen folyamatosan arra törekszik, hogy szabaddá váljon az emberi testtől, folytonosan ki akar szabadulni ennek az emberi testnek a formáiból. Az azonban, amit az ember elalváskor kihoz a testből, amit belevisz a kozmoszba, ami aztán alámerül, az alkalmazkodik a test törvényeihez.

Nos, úgy van ez, hogy az egész organizációval, ami az emberi fej-organizációja, csupán képeket kapnánk. Általános fiziológiai előítélet, hogy például a fejjel ítélkezünk és következtetünk. Nem, a fejjel csupán képeket alkotunk. Ha csak a fejünk lenne, és a test többi része nem lenne tevékeny képzeti életünkben, akkor ébren álmodók lennénk. A fejnek ugyanis csak az a képessége van meg, hogy ébren álmodjon. És ha a fej kerülő útján át reggel újra visszatérünk testünkbe, ha a fejen áthaladunk, akkor tudatunkban az álmokhoz jutunk. Csak ha a testünkbe mélyen behatolunk, ha az akarat nemcsak a fejhez illeszkedik, hanem az organizáció többi részéhez is, csak akkor van ez az akarat abban a helyzetben, hogy logikát vigyen bele az egyébként képszerűen egymásba fonódó képzőerőkbe.

Ez aztán elvezet valamihez, amit itt már az előző előadásokban lemondtam. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember a fejével gondolkodik, és a valóságban – bármilyen különösnek is tűnik ez – a lábával ítélkezik, valamint a kezével is, és aztán ismét a lábával és a kezével következtet. Így jön létre az, amit következtetésnek, ítéletnek nevezünk. Amikor gondolkodunk, ez már az a kép, ami a fejben visszasugárzik, az ítélkezést és következtetést az egész ember hajtja végre. Nem csupán a fej-ember. Ezzel szemben természetesen nem merül fel, hogy ha valaki meg van csonkítva, akkor nem tud ítélkezni és következtetni, mert arról van szó, hogy mennyire adottak a dolgok azoknál, akiknek véletlenül valamilyen módon az egyik vagy másik tagjuk hiányzik.

Meg kell tanulnunk azt, hogy az ember szellemi-lelki lényét öszszefüggésbe hozzuk az egész emberrel, és tisztában kell lennünk azzal, hogy a logikát képzeti életünkbe abból a régióból visszük bele, amit a szokásos tudatunkkal egyáltalán nem tudunk elérni, amit érzéseinkből és akaratunkból veszünk. Ítélkezésünk és következtetésünk saját belső világunknak ugyanabból az alvó régiójából származik, ahonnan az érzésünk és akaratunk is felcsendül.

Ami leginkább kozmikus bennünk, az a matematikai régió. A matematikai régió nem csupán a nyugvó emberhez tartozik, hanem a járkáló emberhez is. Mindig úgy mozgunk, mint valamilyen matematikai figurák. Ha ezt külsőleg nézzük egy járkáló embernél, akkor valami térbelit látunk, ha ezt belsőleg éljük át, akkor átéljük magunkban a belső matematikát, ami kozmikus, a kozmosz építi fel bennünk. A térbeli irányok, amelyek kívül vannak, ugyancsak felépítenek bennünket, és azokat átéljük önmagunkban. És amikor átéljük, absztraháljuk őket, képeket kapunk, amelyek az agyban tükröződnek, és összeszőjük őket azzal, ami külsőleg, térbelileg a világban megmutatkozik számunkra.

Ma már szükséges, hogy figyeljünk arra, hogy tulajdonképpen az, amit az ember matematikailag a világba belehelyez, ugyanaz, mint ami őt felépíti, ami tehát kozmikus természetű. Mert az értelmetlen kantianizmus útján a tér csupán egy szubjektív formává válik. De nem szubjektív forma, hanem olyasvalami, amit reálisan átélünk ugyanabban a régióban, ahol az akaratszerűt átéljük. És itt bukkan fel. Itt felbukkan a világban valami, amivel aztán áthatjuk azt, ami külsőleg megnyilvánul.

A mai világ még távol van attól, hogy az embernek ezt a kozmosszal való összeszövődöttségét tanulmányozni tudja, azt, hogy az ember benne áll a kozmoszban. Erre sajátosan felhívtam a figyelmet A szabadság filozófiája című könyvemben, ahol figyelemre méltó helyeken, ahogy kimutattam, megtalálható, hogy az ember szokásos tudatállapotával összefügg az egész kozmosszal, hogy tagja az egész kozmosznak, és hogy aztán bizonyos módon ebből az általános kozmoszból kibontakozik az individuális emberi, amit aztán a szokásos tudattal átfogunk. A szabadság filozófiájának éppen ezeket a helyeit értették meg a legkevésbé. A legtöbben nem tudták, hogy miről van szó. Nem is csoda, hogy egy olyan korban, amelyben ez a mindazonáltal önmagában rendkívül szellemteli, de teljesen absztrakt szemlélet a világ sajátosságaként jelenik meg, azt nem érti, ami a valóságban éppen az igazi valóságban akar megjelenni.

Ismételten mindig hangsúlyoznunk kell: nem elég, hogy valami logikus. Az einsteiniség is logikus, de nem valóságszerű. Mindenféle relatívizmus, mint olyan, nem valóságszerű. A valóságszerű gondolkodás ott kezdődik, ahol már nem tudjuk elhagyni a realitást, amelyben gondolkodunk. Az ember ma odaadással olvassa vagy hallja, amikor Einstein azt mondja például: Mi lenne, ha egy órát a fény sebességével felrepítenénk a kozmoszba? – Igen, ezt ma egy ember egészen nyugodtan meghallgatja. Egy órát a fény sebességével a kozmoszba felrepíteni, ez azok számára, akik valóságszerűen élnek a lelkükben, valóságszerűen élnek a gondolkodásban, körülbelül olyan, mintha azt mondanánk: Milyen lesz az ember, ha a fejét levágjuk, és ráadásul a jobb kezét és a balkezét vagy a jobbkarját, és így tovább, levágjuk? Éppenséggel nem lesz többé ember. Így szűnik meg az is, hogy óra legyen, amit jogosnak képzelünk, ha arról beszélünk, hogy egy órát a fény sebességével felrepítünk a kozmoszba. Ezt nem lehet elképzelni. A valóságszerűt meg kell tartani, ha a helyes gondolkodáshoz akarunk eljutni. Logikus, szellemes nagymértékben lehet valami, de nem kell szükségképpen valószerűnek lennie. Korunkban azonban valóságszerű gondolkodásra van szükségünk. Mert az absztrakt gondolkodás végül is oda vezet bennünket, hogy éppen a valóságot a puszta absztrakcióktól már nem látjuk, és az emberek ma megcsodálják az absztrakciókat, amiket ilyen módon ábrázolnak. Hogy ezek az absztrakciók valamennyire logikusnak bizonyulnak vagy ilyesmi, nem ezen múlik a dolog. A lényeg az, hogy az ember megtanulja, hogy összenőjön a valósággal, úgy, hogy már ne tudjon valami mást mondani, mint azt, ami éppen a valóságból fakad.

Az olyan képzetek azonban az emberről, amilyenekről ma beszéltem, egyfajta bevezetésül szolgálnak egy valóságszerű gondolkodáshoz. Ezt ma gyakran kigúnyolják azok, akiket az absztrakt gondolkodás hatalmába kerített. Három-négy évtized óta a nyugati emberiséget a puszta absztrakció tartja hatalmában. De olyan korban élünk, amelyben létre kell jönnie egy fordulatnak ebben az irányban, amelyben meg kell találnunk az utat visszafelé a valósághoz. Az emberek materialistákká váltak, nem azért, mert elvesztették a logikát, hanem mert elvesztették a valóságot. A materializmus logikus, a spiritizmus logikus, a monizmus logikus, és a dualizmus is logikus, logikus mindez, hacsak nem esik valamilyen igazi gondolkodási hibába. De azáltal, hogy valami logikus, még nem felel meg a valóságnak. A valóságot csak úgy lehet megtalálni, ha gondolkodásunkat egyre inkább belevisszük abba a régióba, amelyről azt mondtam: a tiszta gondolkodásban van a világtörténés egy csücske. Ez áll az ismeretelméleti írásaimban, és ez az, amit alapként a világ megértéséhez meg kell szerezni.

Abban a pillanatban, amikor még van gondolkodásunk, annak ellenére, hogy már nincs érzéki észlelésünk, abban a pillanatban a gondolkodás egyúttal akarat is lesz. Nincs már különbség akarat és gondolkodás között. Mert a gondolkodás akarat, és az akarat gondolkodás is. Amikor a gondolkodás teljesen érzékeléstől mentessé válik, akkor a világtörténésnek egy csücskét ragadjuk meg. És ez az, amire mindenekelőtt törekednünk kell: fogalmakat kapni a tiszta gondolkodás útján. Erről holnap tovább fogunk beszélni.

9. Az ember akarati rendszere, és a légzés és szívritmus rendszere – Az állatövből az állatra és az emberre ható irányerők

Dornach, 1921. július 9.

Az embert megismerő lényként beleállítani a világmindenségbe, ez volt az utóbbi hetekben a feladatunk, amit itt ezekben a fejtegetésekben előadtunk. Tegnap megkíséreltem arra utalni, hogy az ember egyrészről bele van helyezve a kozmikus gondolatvilágba, amiből egész szervezete szerint ki van alakítva, úgy, hogy amikor feltekint arra, ami érzéki szemléletében, szokásos tapasztalataiban, mindennapi tudata útján nem tapasztalható meg, szervezete vonatkozásában a kozmoszhoz tartozónak kell hogy gondolja magát. Másrészről csak a szokásos képzeti élete vonatkozásában gondolhatja magát bizonyos módon saját énjéhez tartozónak. Tehát, ahogy ezt kimutattam, egyrészről benne áll a kozmikus gondolkodásban, másrészről abban a gondolkodásban áll benne, amiről azt mondtam, hogy úgy lehet megjelölni, mint a szokásos tudat alsó áramlatát. Ez az utóbbi ahhoz is tartozik, amit az ember saját énjeként kell hogy szemléljen. Ezzel tegnap megkíséreltük, hogy fényt vessünk az emberre, amikor gondolati élménye van, vagy a gondolati világban áll benne.

Minél inkább felküzdjük magunkat ehhez a szemlélethez, annál inkább meg fogjuk tanulni, hogy az embert belehelyezzük minden világ-létesülésbe, mindabba, aminek folytán a kozmikus lét egy darabjának tűnik. És amikor megfigyeljük az embernek azt a részét, amit tegnap úgy jellemeztem, hogy a szokásos gondolati átélésből és az alsó áramlatból áll össze, akkor azt is megérjük, hogy az ember éppen azáltal, hogy bizonyos módon ezt a kozmoszból származó részt birtokolja, egy önmagában megálló lény.

Az ember ilyen szemlélete tovább vihet bennünket, és ma meg akarjuk kísérelni, hogy az embert belehelyezzük a többi természeti birodalommal való összefüggésébe. Itt csak arra kell felhívnom a figyelmet, amit már gyakran elmondtam: Mennyire helytelen pusztán a mai anatómia és fiziológia értelmében az emberi magatartást az állati birodalomhoz sorolni. Kétségtelen, hogy ha az embert elsősorban teljes alakja szerint nézzük, ahogy ez a teljes alak összeáll az egyes szervekből, akkor megállapíthatjuk, hogy az embernek nagyjából ugyanannyi csontja, izma, és így tovább, van, mint a magasabb rendű állatoknak, és hogy ezek a szervek vagy szervrendszerek átalakultak. Így az embert az állati birodalomhoz sorolhatjuk. Valami egészen más adódik azonban – és ezt is már gyakran kifejtettem –, ha azt vesszük tekintetbe, ami az embert egy egészen sajátos módon belehelyezi a kozmoszba. Itt azt kell megállapítanunk, hogy az állati gerincoszlop, a hátgerinc lényegében vízszintesen helyezkedik el, párhuzamosan a föld felszínével, az ember hátgerince viszont merőlegesen áll a föld felszínéhez viszonyítva. Ha az ember nem azon a véleményen van, hogy minden a durva matérián nyugszik, hanem áthatja magát azzal a szemlélettel, hogy az, ami van, lényege szerint egy összefüggő világrendszerben helyezkedik el, akkor az emberi hátgerinc sajátos helyzetének kellő jelentőséget fog tulajdonítani. Ezáltal ugyanis az ember feje egészen más helyzetbe kerül az egész organizmushoz viszonyítva. És ha felemelkedünk ahhoz a szemlélethez, hogy a kozmoszt áthatják és átszövik a gondolatok, akkor, amennyiben a kozmoszt térbelinek tekintjük, a gondolatok áramlásában, amelyek a kozmoszon áthaladnak, valami lényegeset fogunk látni, és megállapíthatjuk, hogy nem mindegy, hogy az az áramlás, ami az embernél a hátgerinc hosszában megy, a Föld radiális irányában, vagy ahogy az állatoknál, párhuzamosan halad-e a Föld felszínével.

Azt, hogy az ember bizonyos módon benne áll a kozmoszban, az egész organizációjának viszonylatában kell néznünk, tehát az egyes szervek szerint. Az ember minden szerve és szervrendszere más viszonyban áll a kozmosszal, mint ahogy ez az állatnál van. Ez nem károsodik azáltal, ha valaki azt mondja, hogy alváskor az ember hátgerince vízszintes helyzetben van, mert nem az a lényeges, hogy egy-egy esetben milyen helyzetben van, hanem az, hogy egész növekedése arra van hangolva, ahogy bizonyos módon egy szervrendszer az egész organizmusban elhelyezkedik. És ha ezt szemügyre vesszük, hogy tehát az állati hátgerinc párhuzamosan halad a Föld felszínével, az emberi hátgerinc pedig merőleges a Föld felszínére, akkor más folyamatokat is a helyes módon fogunk értékelni, amelyek az embernél tekintetbe jönnek. És itt mindenekelőtt egy másik lelki rendszerre irányítom a figyelmüket, mint amit tegnap megnéztünk. Tegnap a gondolati rendszert néztük meg, ma az akarati rendszert akarjuk szemügyre venni.

Ezt az akarati rendszert is úgy tekinthetjük, hogy tudatában kell lennünk: az ember egymásra következően, ritmikusan az alvás és az ébrenlét állapotára válik szét. Ébrenlétkor az ember teljesen átadja magát testiségének, alváskor az én és az asztráltest a testiségen kívül van, mind a fizikai, mind az éteri testiségen kívül. Amikor reggel felébredünk – így mondtam tegnap – a világmindenség gondolataiból magunkkal hozunk egy gyenge emlékezést. Így tehát tudatában kell lennünk annak, hogy az elalvástól a felébredésig terjedő időben alámerülünk a világ-gondolkodás hullámzó tengerébe. Amit azonban felébredéskor magunkkal hozunk, és ami aztán az egész napon át meghatároz bennünket, az az akarat, az, hogy felemelkedünk ebből az éjszakai tengerből vagy mondjuk így, a kozmosznak az alvásunk folyamán képződő gondolati tengeréből. Akaratunkkal felmerülünk, ami, ahogy jellemeztem, logikát visz lelki életünkbe. Esetleg még megállapíthatjuk, amikor felébredünk, hogy a felmerülő álomban milyen lenne lelki életünk, ha ez az akarat, amit felébredéskor magunkkal hozunk, nem vinne bele logikát.

Ez az akarat tehát bizonyos módon abba csapódik bele, ami az emberi organizmusban hullámzik és örvénylik. Vegyük szemügyre most pontosan az akaratnak ezt a behatolását. Legyünk tudatában annak, hová hatol be az akarat: az álomképek kaotikus egymása örvénylésébe, abba az álomszövevénybe, ami szokásos tudatunk alsó áramlását alkotja. Így tehát azt mondhatjuk, hogy amíg alszunk, az organikus nyüzsgéstől elkülönül bennünk ez a gondolati szövődmény, ez a logikától áthatott gondolati szövődmény, ami a felébredéstől elalvásig tartó éber állapotban hangzik át. Tehát ez az álomképekből és álom-képzetekből álló kaotikus egymásba szövődés az, amibe az akarat behatol, amit felébredéskor a kozmoszból magunkkal hozunk, és beleviszünk organizmusunkba. Nézzük meg, mit hoz magával ez az akarat.

Ez az akarat, ami itt behatol, mindenekelőtt azt idézi elő, hogy a gondolatok nem úgy bukkannak fel, mint ebben az álmodó káoszban. Az életben rosszul hatna, ha a gondolatok úgy bukkannának fel, mint az álmodó káoszban. Milyenek kell hogy legyenek a gondolatok, ha a normális lelki életben felbukkannak? Valamilyen módon összhangban kell lenniük az életünkkel. Valahogyan emlékezni kell, hogy tudjanak. Ez bizonyos módon a legelső dolog, amit ez a behatoló akarat a gondolatainkkal tesz. Úgy rendezi őket, hogy a helyes emlékezeti képet hordozzuk magunkban. Azt mondhatjuk tehát: bizonyos módon organizmusunkból itt felörvénylik a kaotikus gondolati szövevény (lásd az ábrát a 154. oldalon). Ez tehát olyasmi, ami az álmodáskor különösen erős, ami gyakran egyáltalán nem elégszik meg azzal, hogy az élet normális emlékezetének átadja magát, és örömöt, jó érzést talál abban, ha a gondolatok mindenféle hasonlóság és rokonság szerint csoportosulnak, aztán újra elválnak egymástól. Az álomszerű jelleget ez a kaotikus gondolat-szövevény uralja. De a rendezett tudatú ember is mindig észreveszi, ha az ébrenlét folyamán egy kicsit is lehetővé válik, hogy a gondolatoknak ez az egymásba szövődése egyfajta alsó áramlatként jelen legyen a fő vonal mellett. Az akarat, ami itt behatol a felébredéskor, találkozik ezzel a gondolati szövevénnyel. Hogyan jön ez létre?

Nos, az ágyban fekszik a fizikai test (kék) és az étertest (sárga). Amit itt szimbolikusan a táblára felrajzoltam, az az, amit alapjában véve esténként az ágyban hagyunk, amikor elalszunk, és reggel újra találkozunk vele. Hagyjuk, hogy az akaratunk itt behatoljon. Ezt a behatoló akaratot ezzel a vonallal szeretném jellemezni (a rajzon felülről jövő nyilak). Az első dolog tehát, amit az akaratnak tennie kell, hogy ezt a kaotikus gondolat-szövevényt átalakítsa a normális emlékezetünkké. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a behatoló akarat a gondolati szövevényt átalakítja normális emlékezetté. Azt mondhatjuk: Itt az, amivel reggelente találkozunk, az étertest és a fizikai test még nagyon erős az emlékezésben. Ezeket a gondolatokat visszatükrözi. De mégis az akarat az, ami itt behatol, és valóban tesz valamit, amikor behatol. Ezt már észre lehet venni. Kíséreljék meg egyszer, hogy megállapítsák, hogy amikor reggel felébrednek, minden mennyire örvénylő áramban akar feltörni a lélekből, valami olyan esemény, amit átéltek az ötödik, a hetedik évükben, aztán a hatodik évben majd a tizenötödikben, mondjuk a hatvanötödik évben, aztán a huszonegyedik évben, a tizenhetedikben, majd ismét a nyolcadikban. Mindez mennyire tarkán egymásba örvénylik, és forog. Itt kell az akaratnak behatolnia. Aztán az egész újra úgy tagolódik, hogy egy rendezett emlékezet lesz, hogy egy esemény, ami a kilencedik évben játszódott le, nem előzi meg azt, ami a hatodik évben lejátszódott, és hasonlók. Az akarat tehát itt behatol, és ebből a kaotikus álom-szövevényből kialakítja az emlékezetet. Az emlékezetben csak kevéssé vesszük észre az akaratot. A legtöbb ember az emlékezetben egyáltalán nem akarja észrevenni az akaratot. De benne van, csak az akaratnak ez a behatolása, ahogy az emlékezetet kialakítja, sokszor öntudatlan marad.

A második dolog olyasmi, ahol az ember már észreveszi, hogy az akarat benne van. Ez az, amit az akarat, amelyet felébredéskor magunkkal hozunk, ebből a gondolati szövevényből csinál: az a képzőerő, ami a fantáziát alkotja. Ez a második elem. Itt már észrevehetik, hogy ebben önkényesen mozogni tudnak. Míg az emlékezet kiformált valami, organizmusunk kényszerít bennünket, és itt a fizikai test és az étertest erősen működik, a fantáziában kevésbé erősek, itt akaratunkkal tudunk mozogni. Mégis van egy hatalmas különbség egy fantáziadús és egy álmodozó ember között, aki az önkényes gondolkodás e szövevényének egyszerűen átadja magát. Az olyan ember, aki a fantáziáját hagyja működni, tudja, hogy akarata működik ezekben az egymásba szövődő képekben, és akarata szerint formálja őket.

Nézzük a harmadik dolgot. A harmadik dolog már olyasvalami, ami az egyik oldalon ismét olyan, hogy az akarat nem mozog annyira szabadon, mint a fantáziánál. Ez a logikus gondolkodás, amelytől az életünk és a tudományunk függ. Itt a logikus gondolkodásban akaratunk teljesen tevékeny, de lemond saját szabadságáról, és aláveti magát a logika törvényinek. Ez az ő tette, hogy aláveti magát a logika törvényeinek. Ez tehát a harmadik dolog: a logikus gondolkodás.

Miért van a logikus gondolkodás az egyik oldalon az akaratnak teljesen alávetve? Ha logikus gondolkodásunkat nem az akaratból alakítanánk ki, akkor ez kényszerű gondolkodás lenne. Logikus gondolatainkat teljesen az akaratból kell kialakítanunk. De úgy alakítjuk ki őket, hogy a külvilágra irányítson bennünket, ami lényegében mindenekelőtt a logika nagy tanítómestere is. A kaotikus képvilágot átalakítjuk a logika törvényeivel. Az akarat útján tehát átadjuk magunkat a logika e törvényeinek, bizonyos értelemben lemondunk az önkényes cselekvésről. Az akarat egyrészt szabad a gondolkodásban, másrészt lemond a szabadságról a logika javára. De ebben a három szakaszban: az emlékezetben, a fantáziában és a logikus gondolkodásban az akarat tevékeny, az az akarat, amely elalvástól felébredésig nem az emberi fizikai és éteri organizmusban működik, és reggelente a felébredéskor behatol a fizikai és éteri organizmusba. És az étertestnek és a fizikai testnek ez a meghatározatlan tüze, ami a gondolati szövevényben felgyullad, emlékezetre, fantáziára és gondolkodásra tagolódik.

A logikus gondolkodásnál az a helyzet, hogy itt már nem teljesen működünk együtt az akarattal. Ezt nem tesszük. Amikor fantáziánkat működni hagyjuk, akkor tudjuk, hogy önmagunkban vagyunk. Amikor logikus gondolkodásunkat hagyjuk működni, nem vagyunk teljesen önmagunkban. Tudjuk, hogy itt teljes mértékben a kozmoszhoz igazodunk, de nem az emberen kívüli kozmoszhoz, hanem az egész kozmoszhoz, amely az embert is magában foglalja. Mert a logika magától értetődően nemcsak az emberen kívüli kozmoszban érvényes, hanem a kozmoszban és az emberben is. A logika sem nem szubjektív, sem nem objektív, hanem egyidejűleg mindkettő.

Látják tehát, hogy milyen rész az, amit reggel az alvás világából lelki életünkben magunkkal hozunk. És nagyjából azt is tudhatjuk: ha az, ami itt akaratként elmerül, újra visszahúzódik a kozmikus gondolatvilágba, ismét csak az működik bennünk, ami a fizikai testből és étertestből felemelkedik.

Nos, ez az akarat egyik oldala, amely bennünk működik. Ez bizonyos módon az akarat kozmikus oldala, az az oldala, amit esténként kihelyezünk magunkból. Reggel pedig újra visszahozzuk. De az ön-megfontolás megtanítja az ember arra, hogy nem csak ez az akarat van jelen bennünk, amelyről most beszéltem, mert ez az akarat lényegében az úgynevezett lelki életben nyilvánul meg: az emlékezetben, a fantáziában és a logikus gondolkodásban. Amikor azonban járunk, amikor megragadunk valamit, amikor valahogyan egy eszközt használunk, az akarat akkor is tevékeny. Itt ez az akarat nem csupán lelkileg tevékeny, úgy, ahogy ezt most leírtam, hanem megragadja fizikai organizációnkat. Tehát ezekkel a nyilakkal itt nem csupán az akaratot jellemzem, hanem úgy kell ábrázolnom, hogy a fizikai és étertestre is áthúzódik (lásd az ábrát a 154. oldalon). Úgyhogy azt kell mondanom: Az akarat abban is jelen van, ami az alváskor az ágyban fekve marad. Az az akarat, amit ebben az utóbbi értelemben kell jellemezni, bizonyos módon szemben áll a másik akarattal, ami az alvás folyamán nincs az ember fizikai testében. És alapjában véve ez az utóbbi akarat egy másik emberi tevékenységhez kapcsolódik. Ezt az akaratot tehát, ami a szervekben él, ami a fizikai és éter-organizációban él, az ösztönzi, hogy a másik akarat szembehelyezkedik vele. Amikor azonban éber emberként tevékenyek vagyunk, ezt a két akarati szférát világosan meg tudjuk különböztetni.

Figyeljék meg, hogy itt az egyik oldalon az az akarat működik, amely szembemegy a másik oldalról jövő akarattal. Bizonyos módon két együttesen működő akarati áramlással van dolgunk. Az egyik akarati áramlás keresztülörvénylik az emberi organizmuson, és az egész összefüggés azt mutatja, hogy látnunk kell, amint alulról felfelé örvénylik. A másik áramlat felülről lefelé örvénylik. Itt a kozmoszban lévő irány jut érvényre, és észreveszszük, hogy ennek másképpen kell lennie az állatoknál, minthogy testi organizációjuk fő iránya éppen merőlegesen áll az ember testi organizációjának fő irányára. Másképpen tagolódik a kozmoszba az akarat iránya. Tehát, ha, mondjuk, belemegyünk az ember differenciálásába, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az emberi lény egyetlen áramlásból áll össze, akkor észrevesszük az ember kozmoszban való elhelyezkedésének a fontosságát.

Nos, nézzük meg egy kicsit jobban ezt a két akarati áramlatot. Ahogy a szellemtudomány számos dolgánál, itt sem tudunk azon a módon előre jutni, ahogy a matematikai levezetésnél az egyikből adódik a másik, hanem a szellemtudományban úgy áll a dolog, ahogy az ember az igazságokhoz eljut: az egyik igazságot a másik mellé állítja, és aztán meg kell keresnie az összefüggést. A felszínes megítélésnél ez aztán nagyon könnyen ahhoz az ellenvetéshez vezet, hogy nem „bizonyítunk”. Ez éppen olyan, mintha valaki a mezőn lát egy lovat és egy tehenet, amelyek egymás mellett állnak, és kétségkívül valamilyen oknál fogva állnak egymás mellett, és az illető azt kívánná meg, hogy a lóból bizonyítsuk be számára, hogy mellette áll a tehén. Természetesen a ló lényéből nem lehet bebizonyítani, hogy a tehén mellette áll. Nagyjából ilyen tartalmú az az ellenvetés, amelyet számosan tesznek a szellemtudománynál a bizonyítás vonatkozásában.

Nos, szeretnék még egy másik tényt is a mellé állítani, amit most adtam elő, és fokról-fokra meg kell hogy kíséreljék, hogy ezeket a megfelelő összefüggésbe hozzák.

Mindaz, ami lelkileg az emberben van, a testiségben is kifejeződik, belenyomódik a testiségbe. Az ember úgy van megszerkesztve, hogy a felébredéskor feléleszti az emlékezetet, a fantáziát és a logikus gondolkodást, hogy aztán bizonyos módon az alvás során újra nyugalomba kerüljön. Ez egyfajta ritmus. Ezzel a ritmussal szemben áll egy másik: az akarati áramlat, amelyről azt mondtam, hogy a szervekben található. Ami itt két áramlatként szemben áll egymással, azt meg lehet találni, ahogy az emberben kialakult, megtalálhatjuk, ha arra a rendszerre tekintünk, amely az ember légzési ritmusa útján adott. Néhány nappal ezelőtt már felhívtam a figyelmet arra, hogy a légzési ritmus valóban összefüggésbe hozható az elalvással és a felébredéssel. Minthogy a légzés természetesen tovább tart, mint az alvás, így az ember észreveszi a mindazzal való összefüggését, ami például az alvás alatt a nyugalmas alvás valamilyen megzavarását okozza. Ez az összefüggés a légzés és a felébredés-elalvás, felébredés-elalvás közötti ritmus nem annyira nyilvánvaló, de ez az összefüggés, ez a viszony mégis fennáll. És ha az embert a felfelé irányuló törekvése szerint nézzük, valami lényegeset látunk, ami ezzel összefügg, a légzési ritmust vesszük észre, az egész légzési ritmust, amennyiben a beszéd-rendszerben is kifejeződik. Mint emberek, lényegében felfelé lélegzünk és beszélünk, akkor is, amikor ez éppen hasunk helyzete útján beszéddé alakul át előre. Itt van egy ritmus, egy egységes ritmus.

Van egy másik ritmusunk is, a keringési ritmus, az a ritmus, ami a szívverésben van jelen, és tudjuk, hogy a pulzus ritmusa nagyjából úgy viszonylik a légzés ritmusához, mint négy az egyhez. Csak arra van szükség, hogy egy kicsit az anatómia és a fiziológia értelmében gondolkodjunk, azt fogjuk mondani: a pulzus ritmusában, a keringés ritmusában az van, ami lefelé bensőségesen összekapcsolódik az ember anyagcsere-végtagrendszerével. A tulajdonképpeni ritmikus rendszer mintegy beletagolódik a légzési rendszerbe. Minél inkább belemegyünk egyrészt a légzési rendszer jellegébe, másrészt a pulzus-rendszer jellegébe, annál inkább észrevesszük, hogy mindaz, ami a szerveknél jelen van az emlékezet, a fantázia vagy akár a logikus gondolkodás kialakítása számára, az összefüggésbe hozható a légzési ritmussal, és hogy mindaz, ami öszszefügg a szerveken átáramló akarattal, összefüggésbe hozható a pulzus ritmusával, amikor az felfelé nyilvánul meg. Ahogy az akarat, amely a szerveinkben van, összekapcsolódik azzal az akarattal, amit felébredéskor a kozmoszból magunkkal hozunk, úgy kapcsolódik össze a légzési ritmus a pulzus ritmusával, a keringési ritmussal. És itt a légzési ritmus és a pulzus-ritmus formális együttműködésében testileg az jön létre számunkra, ami alulról felfelé tör, és ami felülről leáramlik, de úgy, hogy ami felülről leáramlik, az sokkal lassabb, mint az, ami alulról felfelé tör. Ha ezzel a vonallal jelzem a légzési ritmus időbeliségét, akkor a pulzus ritmusát négyszer kell hozzávennem.

Lényegében minden, amit az ember a művészetben, a ritmikus művészetben kifejleszt, a pulzusritmusnak a légzési ritmushoz való viszonyán alapszik. Ezt már a recitáló művészet elmagyarázásának alkalmával elmondtam. Még az egyes részletekbe is belemehetnek. Elgondolhatják, hogy amikor inkább a pulzusritmust veszik alapul, ezt kapják: rövid szótag, hosszú szótag. Amikor a légzési ritmust kombinálják a pulzusritmussal, megkapják például a hexameter versmértékét, és így tovább. Minden versmérték ezeken a ritmikus viszonyokon alapszik, amelyek az emberben vannak.

Amikor a vér ritmusára nézünk, bizonyos módon inkább a testiségre nézünk, és ha a légzési ritmusra nézünk, akkor a lelkiségre tekintünk. A légzési ritmus sokkal inkább rokon a lelkiséggel, mint a vér ritmusa. A légzési ritmus kifelé nyitott, ahogy a logika, a logikus gondolkodás is kifelé nyitott. Nos, ezeknek a ritmusoknak rendellenességein alapulnak az emberi élet rendellenességei. Elgondolhatják, hogy ha egy ilyen ritmus viszonya négy az egyhez, vagy egy a négyhez, akkor valamit jelentenie kell annak, ha mondjuk, a légzési ritmus túl hosszú, vagy a pulzus ritmusa túl rövid lesz. És az embernél ez mégis előfordulhat. Akár igen jelentéktelen módon is megtörténhet, akkor egyformán nyilvánul meg.

Nos, egy radikális esetet akarok elmondani. Gondolják el, hogy valaki izgalomba jön. Szenvedélyessé kezd válni. Valamit elkezd szidni. Ez egészen az őrjöngésig mehet. Vagy valaki olyan állapotba kerül, amit úgy jelölhetünk meg, hogy gondolatai nem akarnak működni, nyugalomban vannak, nem tud helyesen gondolkodni, a gondolatai kihagynak. Ahogy az őrjöngés az előbb a legradikálisabb tájékoztatás volt arról, hogy a szenvedélyessé válás a gyalázkodás és dühöngés folytán őrjöngésbe mehet át, úgy jön létre fokról-fokra egyfajta bénultság, amikor a gondolatok leállnak. Az előző, a szenvedélyessé válás, az emocionálissá válás a pulzusritmus gyorsulásán alapul. A gondolatok leállása, a bénulttá válás a légzési ritmus lassulásán alapul.

Látják tehát, hogy az ember bele van szövődve a világritmusba, és hogy hogyan áll ebben a világritmusban, ez attól függ, hogyan lép elénk testileg és lelkileg. Az érzelmesség testileg is kifejeződik: ha az az áramlás, ami az organizmuson keresztül halad alulról felfelé, túl gyors lesz, átrezeg a szerveken, és amikor őrjöngéssé válik, látjuk, hogy a szerveket áthatja. Ha az az áramlás, amely felülről lefelé halad, túl lassú lesz, a gondolatok nem akarnak felülről lefelé haladni. Itt ismét látható, hogy az, hogy egy gondolatot létre tudunk hozni, azon múlik, hogy az ember mennyire áll benne az egész világ-összefüggésben, hogyan tagolódik bele, és hogy csak egy gyerekes képzet az, amikor a csontjainkat és izmainkat összeszámoljuk, és azt mondjuk: Az ember csak egy magasabb rendű állati képződmény, és nem vesszük tekintetbe azt, hogy benne állunk az egész kozmikus összefüggésben.

Nos, most mondok önöknek valamit, ami látszólag igen meszsze van attól, amit az előbb mondtam, de mégis a holnapi előadás folyamán majd beleilleszkedik az egészbe. Lépjünk most túl az emberi éntől az ember létesüléséhez. Tudják, hogy most az úgynevezett Atlantisz utáni ötödik korszakban élünk, amely 1415-ben vagy 1413-ban kezdődött, és még folytatódni fog. Ezt megelőzte a negyedik, amely mintegy a Golgotai Misztérium előtt 747-ben kezdődött, és ezt megelőzte a harmadik, amely a 4. évezredig nyúlik vissza.

Nos, ha megnézzük ezeket az időszakokat, akkor egymásra következésükről a következő sematikus képet hozhatjuk létre. Gondolják el, hogy az atlantiszi korszakot megelőzte az, amelyet A szellemtudomány körvonalaiban lemúriai korszaknak neveztem. Itt csak ennek a lemúriai korszaknak az utolsó fázisát akarom jelezni, és az atlantiszi kor hét egymásra következő kultúrkorszakát akarom felrajzolni.

És most csatlakozik hozzá az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi-káldeus, a görög-latin és a mostani, ötödik korszak, ez lenne az utolsó korszak. Itt sematikusan ábrázoltam az egymásra következő korszakokat.

A szellemtudomány körvonalaiból és egyébb írásaimból tudják, hogy egy ilyen időszak nagyjából addig tart, amíg a Nap tavaszpontja végig nem járja az egész Állatövet. Ez csak nagyjából van így, de annak számára, amit most szemügyre akarunk venni, ennek a „nagyjából” kifejezésnek megvan a maga jelentősége. A golgotai esemény előtt 747-ben a tavaszpont az Állatövben a Kos jegyébe lépett. A XV. századig ebben az állatövi jelben maradt. Aztán túljutott ezen, és most a Halak csillagképében van. 747 előtt a tavaszpont a Bika jegyében állt, tehát az egész egyiptomi-káldeus kultúrkorszakon át a Nap tavasszal a Bika csillagképben kelt fel, ezért jött létre a bika-kultusz. Aztán az óperzsa kor úgy folyt le, hogy a Nap az Ikrek csillagképében kelt fel. Az óindiai korszak folyamán a Nap a Rák csillagképében kelt fel. Aztán már az atlantiszi korba jutunk vissza, és abban is hét kultúrkorszak volt. Nos, kérem vegyék szemügyre a következőket, és állítsák lelkük elé, mint olyan kérdést, amelyet mindenekelőtt ma fogunk megtárgyalni.

Rajzoljuk ide az Állatöv képeit egymás után. Itt van tehát a Kos, a Bika, az Ikrek, a Rák, az Oroszlán, a Szűz, a Mérleg, a Skorpió, a Nyila, a Bak, a Vízöntő és a Halak. Sematikusan lerajzoljuk, ahogy a kultúrkorszakok követik egymást. Tudjuk, hogy most az Atlantisz utáni ötödik korszakban a tavaszpont a Halak képében áll.

Menjünk vissza (az ábrán sötéten satírozva): a Kos az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a Bika a harmadikban, az Ikrek a másodikban, és a Rák az elsőben volt. Itt már visszajutunk az atlantiszi korba. A hét atlantiszi korszak a következő (világosan satírozva): az Oroszlán a hetedikben, a Szűz a hatodikban, a Mérleg az ötödikben, a Skorpió a negyedikben, a Nyilas a harmadikban, a Bak a másodikban és a Vízöntő az elsőben. És itt visszajutunk a lemúriai korba, és újra a Halaknál vagyunk.

Látják, ha az első kultúrának, a lemúriai kor utolsó kultúrkorszakának fontos időpontját szemügyre veszik, és ha elolvassák azt, amit a földi emberiségfejlődés e fontos korszakáról A szellemtudomány körvonalaiban megírtam, akkor egy nagy kérdés előtt állunk. Ha azt nézik, amit A szellemtudomány körvonalaiban leírtam, és azt is, ami aztán külön megjelent Atlantiszi elődeink címen [30], akkor látni fogják, hogy tulajdonképpen az emberiségről, amennyiben az a mai emberiség, csak ettől a korszaktól kezdve lehet beszélni, és hogy ez a korszak az, ahol a tavaszpont ugyanabban az állatövi jelben volt, amelyben most is van. Emberiségként egy teljes körforgást végeztünk az égbolton, és bizonyos vonatkozásban újra eljutottunk a kiindulóponthoz.

[30] Lásd Rudolf Steiner: Az Akasha krónikából (GA 11).

Amit most mondtam, az az ember létrejöttére vonatkozik. Gyakran megkíséreltük, hogy ábrázoljuk, hogyan változott az emberi lélek az atlantiszi idők óta. Tudjuk, hogy az egész emberi lelki élet az óindiai korban mennyire más volt, és még inkább más volt az atlantiszi időkben. Ha azonban elolvassák azt, amit az atlantiszi elődeinkről írtam, akkor látni fogják, hogy már az atlantiszi korban egy olyan időszakhoz jutunk vissza, amelyben az emberi konfiguráció testileg is úgy nyilvánult meg, amilyen az ember lelkileg akkoriban volt. Az atlantiszi idők folyamán a lelki élet lényegesen másképpen működött, minthogy ekkor az egész test átalakuláson ment keresztül. Tehát egyre inkább visszajutunk attól a régiótól, amelyet fentebb, mint lelkit jellemeztem, egy olyanhoz, ami itt lent, mint testi jelenik meg, és amelyet egy másik akarati áramlás hat át. És amikor még tovább megyünk vissza Atlantiszba, egy olyan átalakuláshoz jutunk, amely a test kialakítására vonatkozik. Úgyhogy azt mondhatjuk, hogy a tavaszpontnak a Halakon való áthaladása folyamán az emberek olyan testi alakban voltak, ami majdnem olyan, mint itt (sötéten satírozva). Ez itt testileg egyre inkább kialakul. És csak itt kezdődik a lelki átalakulás, hogy aztán újra visszatérjen ahhoz a ponthoz, ahonnan valamikor testi alakja vonatkozásában kiindult. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a Halak, a Vízöntő, a Bak, a Nyilas, a Skorpió, és a Mérleg állatövi jeleiben egészen a Szűzig (világosan satírozva), történik meg az emberi testforma átalakulása, és csak ezekben a felső állatövi jelekben történik meg az emberi lelki lényének átalakulása.

Ezeket a dolgokat mindenekelőtt a szellemtudományból kell megállapítani, és látni fogjuk, hogy tulajdonképpen csak annál a pontnál állunk, ahol fogalmakat és képzeteket tudunk alkotni az ember lényéről. Másrészről azonban legalább sejtésszerűen fényt vethetünk arra, amit már itt gyakran elmondtam, hogy egy fontos időszakban élünk. Mert mialatt emberiségként a Földön kifejlődünk, a Nap tavaszpontja körbejárta az egész világmindenséget, és korunkban újra visszatért. Feladatunkat tehát be kell töltenünk, ami bizonyos módon arra irányul, hogy az emberiség kezdőpontjához visszatérjen, hogy lelki életében vállalkoznia kell arra, hogy megfeleljen az ehhez a kiindulóponthoz való visszatérésnek. Ma csak arra akartam utalni, ami érzéseinkre kiáradhat egy ilyen szemlélet folytán, amely a jelenlegi emberi korszak fontosságára vonatkozik. Mindazonáltal érvényes az, amit mondtam a civilizált emberiség előrehaladott tagjairól, de alapjában véve ez tulajdonképpen az emberiség fejlődésére vonatkozik.

Ahogy ezek a dolgok az előzőkre is vonatkoznak, erről holnap tovább fogunk beszélni.

10. Maja és létezés

Dornach, 1921. július 10.

Tegnap zárszóként arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Nap tavaszpontja az óta az idő óta, amióta a szellemtudományos szemlélet szerint az emberiség földi fejlődését követjük, a Halaktól a Halakig terjedő utat járt be. Amikor ebben az összefüggésben az emberiség földi fejlődéséről beszélek, ezt természetesen a helyes módon kell megérteni. Az emberiség egyetemes fejlődéséről úgy beszélünk, hogy lényét a régi Szaturnuszról származtatjuk, és ezért természetesen csak részleges fejlődésről van szó, amikor itt az ember földi fejlődéséről beszélünk. A dolgot azonban így lehet elképzelni: az embernek magától értetődően lényegében más alakja volt, olyan alakja, amely egyáltalán nem hasonlítható össze a mai alakjával. És amikor itt most a földi emberiség alakjáról beszélünk, ez azt jelenti, hogy ennek a fizikai ember-alaknak az előkészítése a lemúriai korszak végén kezdődött, és hogy úgy alakult ki, ahogy azt könyveimben leírtam, az atlantiszi korban, tehát abban az időszakban, amelyet a Nap tavaszpontjának egy ilyen teljes körforgása jelenít meg.

Nos, ma arról akarok beszélni, hogy az ember tulajdonképpen abban a korban, amelyben bizonyos módon újra visszaérkezett a kiinduló pontjához, milyen viszonyok között volt. Szeretnék még valamit sematikusan önök elé állítani, hogy teljes képet kapjanak arról, hogy tulajdonképpen mit értek azon, amit mondtam. Nem mondhatjuk azt, hogy az emberiség fejlődése az utolsó lemúriai időszak óta, amelyben a Nap tavaszpontja a Halak jegyében állt, úgy folyt le, ahogy ezt a fejlődést, mint körforgást rajzolhatnánk le, hogy egyszerűen visszatért önmagába. Ezt a kört, mert természetesen ezzel csak a fejlődés képét adom, spirál-formában kell elgondolnunk.

Azt kell gondolnunk tehát, hogy ha a fejlődés kiindulópontja a régi lemúriai korban itt van, ez a fejlődés úgy fordul vissza, hogy az ember természetesen lényének magasabb fokára emelkedett, de ezen a magasabb fokon a kozmoszhoz való viszonyát illetően bizonyos módon a jelenlegi korszakban a kiindulópontjához fordult vissza. És hogy hogyan élt ezek között a viszonyok között, ezt akarjuk ma a lelkünk elé állítani.

Nemrég Stuttgartban egy szűk körben előadást tartottam [31] egy lehetséges asztronómiai világképről. Arra utaltam, hogy hosszú időn keresztül az emberiség a ptolemaioszi világképet tartotta helyesnek. Ez a ptolemaioszi világkép teljesen szellemi és teljesen olyan, hogy bizonyos vonatkozásban geometriailag azt foglalja össze, amit össze kell foglalni, amikor azt a látványt, amit a csillagokról, helyzetükről és pályájukról alkotunk, képszerű alakban akarjuk kifejezni. Aztán bizonyos körülmények következtében ezt a ptolemaioszi világképet felváltotta az, amelyet lényegében, még ha jelentős változtatásokkal is, de ma még mindig érvényesnek tartunk, a kopernikuszi. Nos, Stuttgartban kimutattam, hogy ez a kopernikuszi világrendszer sem más, mint egy vonalak útján létrejövő összefoglalása annak, amit akkor látunk, ha a szemünket vagy a távcsövet, vagy valami mást a kozmoszra irányítunk, és kimutattam, hogy egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy ez a kopernikuszi világrendszer sokkal helyesebb, mint a ptolemaioszi, csupán a jelenségek egy másféle összefoglalása. Aztán megkíséreltem, hogy ezeket a jelenségeket összefoglaljam, és hozzáillesszem ahhoz, amit az ember – aki például, ha a Föld mozog, ezzel a mozgással együtt kell működnie – maga is tapasztalhat. Ma csak az eredményt akarom az önök lelke elé állítani, a többi most nem fontos.

[31] Lásd Rudolf Steiner: Az egyes természettudományos területek viszonya a csillagokhoz (GA 323).

Ha az ember ugyanis ezeket a jelenségeket elkezdi nem egyoldalúan összefoglalni, mint a ptolemaioszi vagy akár a kopernikuszi világrendszer, hanem tekintetbe veszi mindazt, ami fennáll, akkor ahhoz a meggyőződéshez jut, hogy ez az összefoglalás végül is olyan bonyolult, hogy tulajdonképpen már egyáltalán nem juthat el egy olyan egyszerű világrendszerhez, amit leírással vagy földrajzi úton ábrázolni lehetne. A dolgot alapjában véve nem lehet egyszerű módon összefoglalni, ahogy az ember szokás szerint szeretné. És ezen az úton valami nagyon sajátságos dologhoz lehet eljutni, amit szeretnék egészen egyszerűen elmondani, mert még ha a jelenkor emberei számára paradoxul hangzik is, ezekről a dolgokról beszélni kell.

Az emberek azt hiszik, hogy a jelenlegi tudomány a lehető legokosabb, ami valaha is létezett, alapjában véve nem is lehetne okosabb. És ebből a hitből mindazonáltal az emberiség egy szörnyű kulturális sorssal kerül szembe. De most már bizonyos módon a helyeset kell létrehoznunk. Ha az ember ugyanis mindig az egyéb körülményeket veszi tekintetbe, végül is olyan lelkiállapothoz jut a világrend bonyolultságával kapcsolatban, hogy ez a lelkiállapot hasonló lesz ahhoz, amelybe akkor kerülünk, amikor éppen felébredtünk, és azokat a kaotikus lelki képeket éljük át, amelyekről tegnap és tegnapelőtt azt mondtam, hogy alsó áramlatként van bennünk. Sematikusan felrajzoltam az emberi organizmust az étertest és a fizikai test szerint, és azt mondtam: ezek a kaotikus képek felmerülnek, de tulajdonképpen a nap folyamán is mindig jelen vannak. Az álmodozásra hajlamos személyeknél ezt nagyon élénknek találjuk, de mindenki észreveheti, ha reggel énjével és asztráltestével alámerül fizikai és étertestébe. Nos, nemcsak ezekre a képekre gondolok – a képek természetesen az említett embereknél tökéletességüket vagy tökéletlenségüket tükrözik, és nagyon költőiek, fantáziadúsak vagy ős-kaotikusak lehetnek, az utóbbiak mindenesetre gyakran ilyenek –, hanem arra a lelki hangulatra gondolok, amelyhez az ember akkor jut el, ha mint tűrhetően logikus gondolkodású ember megszokásból logikusan gondolkodik, és benne érzi magát ebben a képvilágban. Arra a lelki hangulatra gondolok, amelyhez az jut el, aki nem mindazzal az előítélettel és leegyszerűsítéssel közelít a dolgokhoz, amelyek itt uralkodnak, amikor egy világrendszert hoznak létre, hanem teljesen előítélettől mentesen. Aztán az ember szembekerül azzal, amit végül elér, szembekerül a bonyolultsággal, az egymásba szövődéssel egy hasonló lelki hangulatban.

Kétségtelen, hogy korunk odáig jutott – és ez ugyanakkor a legtöbb ember lelki hajlamait tekintve egy nagy jótétemény –, hogy minden iskolás egészen pontosan tudja: egy ellipszis gyújtópontjában áll a Nap, e körül forognak a bolygók, az állócsillagok nyugalomban vannak, és így tovább. Minden iskolás tudja ezt, és ez rendkívül egyszerű. De ha az ember előítélettől mentesen és elméleti bohóckodások nélkül közeledik ezekhez a dolgokhoz, akkor nem találja meg ezt az egyszerűséget, hanem azt, hogy a dolgok nagymértékben bonyolultak, és végül olyan lelki hangulatba kerül, amit a következőképpen ábrázoltam, amikor ezt mondtam: Amit te itt a fejedbe felveszel, az alapjában véve egy kép, egy összeszőtt kép, és ezt leegyszerűsíted, amikor mondjuk, a Raffaellói Madonnáról [32] egy sémát készítesz. De ugyanúgy, ahogy ezzel a Raffaellói Madonnáról nem kapjuk meg az egészet, ami a képben van, annyira kevéssé van előttünk a kopernikuszi rendszerben az, ami tulajdonképpen a világmindenségben egy kép formájában áll előttünk, ami a részletek végtelenségét foglalja magában. Ha ezt megfontoljuk, megértjük, hogy ha az embernek a világmindenség jelenségeivel kapcsolatban végül is valamit mondania kell, akkor magával a realitással nem tud szembehelyezkedni, mert ami megnyilatkozik, azzal olyan lelki hangulatban áll szemben, mint azzal a külvilággal, amellyel találkozunk, amikor reggel a kozmoszból testünkbe visszaköltözünk. Nem lehet szó tehát arról, hogy szembehelyezkedjünk a realitással.

[32] Raffaello Santi reneszánsz festő egyik leghíresebb képe a Sixtusi Madonna.

Ezeket kell megfontolnunk, amikor a szavak teljes értelmében erről szeretnénk kialakítani egy szemléletet, ami tulajdonképpen ezt jelenti: tudatunkkal a megtévesztés, a maja világában élünk. Azzal a képpel szemben is, amit a világmindenségről és jelenségeiről létrehozunk, a majában élünk. És végül azokat az eseményeket is, amelyeket az érzéki világ elénk tár, megszemlélhetjük, és valami hasonlóhoz jutunk. Bár nem jutunk el ahhoz, amihez a XVIII. század végén és a XIX. század folyamán a slampos ismeretelmélet eljutott, amely folyton folyvást ismételte: Igen, itt kint vannak a jelenségek, a mechanikus és dinamikus törvények útján megérthető hullámmozgások, vagy ahogy újabban mondják: az elektronok, és benyomást gyakorolnak érzékszerveinkre. És amit aztán érzékelünk, az csak annak a hatása, ami itt kívül van, de ez csak jelenség számunkra. Ebben az értelemben a bennünket érintő jelenségekről beszélni, ez egy slampos ismeretelmélet. Ezzel a szemlélettel lehet ilyen sajátságos tapasztalatokat szerezni.

Csak arra van szükségünk, hogy valamilyen téren itt vagy ott ma ez ellen az ismeretelmélet ellen forduljunk, akkor jön valaki, és azt mondja: de Kant ezt mondta! – A kantianizmusba ugyanis az emberek annyira bele vannak szövődve, hogy egyfajta bibliának tartják, legalábbis elég sokan. Ezt vagy azt változtatnak rajta, de egészében véve egyfajta bibliának tartják. Itt sajátságos tapasztalatokat lehet szerezni. Egyszer Berlinben tartottam egy kurzust ezekről a kérdésekről, ez 1900-1901 telén történt, azon a télen, amikor van Gleich úr azt állította, hogy egy bizonyos Winter tanított engem a teozófiára. 1900-1901 telét felcserélte egy bizonyos Winter úrral, aki nekem a teozófiát tanította! Nem tudom, olvasta-e vagy valaki elmondta neki, hogy egyszer télen tartottam azokat az előadásokat, amelyeket aztán kinyomtattak. Ezeket 1900-1901 telén Berlinben tartottam, és a „Winter” (tél) szót Winter úrnak vették. Igen, az érvelés nem okosabb, mint van Gleich tábornok egyéb ostoba és hazug érve. Látják azonban, hogy ezeken az előadásokon részt vett egy minden hájjal megkent kantiánus is. Nem mondom, hogy meghallgatta őket, mert valószínűleg aludt, és nem tudom, hányan tudnak alvás közben figyelni, de akkor meg kellett állapítanom, hogy az illető úr csak akkor volt éber, amikor valahogy Kantot szóba tudta hozni. És itt akkor megtörtént, hogy megismételtem egy érvet – ez egyáltalán nem tőlem származott –, amely a következőket tartalmazta: ha az ember valóban úgy beszél a „Ding an sich”-ről [33], mint Kant, hogy ez teljesen megismerhetetlen dolog, akkor ez gombostűkből is állhat, úgy, hogy az érzéki észrevételek mögött mindenütt csak gombostűk lennének. – Ahogy azonban ezt elmondtam, az illető felpattant, mint akit pók csípett meg, és ezt mondta: A jelenségek mögött nincs tér és idő. Gombostűk csak a térben vannak, tehát a „Ding an sich” nem állhat gombostűkből! – Ez csak egy példa, amilyenekkel gyakran találkozunk, amikor az emberek azt hiszik, hogy bibliájukat, kanti bibliájukat valahogyan megsértették.

[33] Ding an sich (német): „a dolog önmagában”, a magában való dolog; valaminek a lényege; független attól, hogyan viszonylik más dolgokhoz; független megismerésünk formáitól, és így, Kant szerint, megismerhetetlen. (Szerk.)

Nos, tehát nem úgy van, hogy bizonyos módon valamilyen „Ding an sich” hatást idéz elő bennünk, amely aztán csupán egy érzéki minőséget vált ki, úgy, hogy tulajdonképpen csak az érzéki minőségeinkbe lennénk beleszőve, ez nem így van. Valami más a helyes. Kérem, nézzék meg csak a következőket: képzeljék el magukat valahol, mondjuk 11 órakor, és vegyék szemügyre az eléjük kerülő tájat. De nézzék meg pontosan, nem úgy, ahogy néhány ember leírja, mert az csak egy értelmetlenség, amit így leírnak, az természetesen nem adja vissza az érzéki látszatot, hanem nézzék meg azt 11 órakor, 12 órakor, teljes megvilágításban. Az egész érzéki szőnyeg 12 órakor teljesen megváltozik, és öt órakor, hat órakor megint teljesen megváltozik. A kép, ami önök körül van, folytonosan megváltozik. Soha nincs dolguk más egyébbel, mint egymásba szövődő hatásokkal, effektusokkal. Van egy fa – mit látnak belőle? Látják talán a faleveleket, amelyeket a szél mozgat, és így tovább. Röviden: soha nem látnak valami maradandót. Egyszerűen látnak egy objektív jelenséget. Míg a slampos ismeretelmélet egy szubjektív jelenségről beszél, önök egy objektív jelenséget látnak, és ebben az objektív jelenségben természetesen részt vesz a szem. Ahogy a fa valamilyen módon felfogja a fénysugarakat, visszaveri őket, és így tovább, úgy a szem is bizonyos kapcsolatban áll a fénysugarakkal, és azt mondhatjuk: A jelenség, a jelenségszerű, a látszatszerű, a maja-természet szétterjed körülöttünk az érzéki világban, és természetesen jelen van a mi szubjektív képünkben is, de minthogy objektíven változik, a szubjektív képben is változik.

Ez az, amit például igazolni akartam A szabadság filozófiájának első részében vagy a Valóság és tudomány című könyvecskémben [34], és így tovább. Akkor is tehát, amikor szemben állunk a világgal, nem egy tartós, maradandó realitással van dolgunk, hanem egy pillanatra felbukkanó és tovatűnő dologgal. Jelenségekkel van dolgunk. És ha ezt a képet elméletileg meg akarnánk alkotni, akkor nem egyébhez jutnánk, mint néhány vonalhoz a Sixtusi Madonnában. És így van ez mindabban, amiben benne állunk. A jelenségek világában állunk, a majában, de annak ellenére, hogy minden érzékelő képességünkkel a maja világában állunk, nem vagyunk ráutalva erre a világra. Mert teljesen világos számunkra, amikor reggel énünkkel és asztráltestünkkel kikerülünk a kozmoszból, és belemerülünk étertestünkbe és fizikai testünkbe, hogy az, amibe itt belemerülünk, az valami objektív, valóságos dolog. Kétségtelen, hogy ami kaotikus képekként szembeörvénylik velünk, az csupán egy jelenség, de amibe belemerülünk, az a valóságot tartalmazza. És abban a pillanatban, amikor így alámerülünk, és mindegy, hogy azáltal, hogy tagjaimat mozgatni akarom, vagy azáltal, hogy képzeteimet fantázia-alakokká akarom alakítani, vagy mondjuk azáltal, hogy képzeteimet logikusan akarom összefűzni – abban, ami itt számunkra adódik, amikor testünkbe alámerülünk, tudjuk, hogy van valami, ami nem tőlünk függ, amit kapunk, amit felveszünk. És a felébredés pillanata az, ami én-érzésünket közvetíti.

[34] GA 3

Ez az én-érzés bizonyos módon olyasmi, ami áthullámzik és átvonul egész képzetalkotásunkon. De képzetalkotásunk maga is inkább a jelenségek, a látszat és a maja világában mozog. És amit így a szokásos élményekben ábrázolok, azt kiterjesztjük az egész emberre.

Aki ismeretei segítségével, amennyiben ezt elérheti annak alapján, amit A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben ábrázoltam, az egész embert tudja nézni, az tudja, hogy az ember részéről, amit szellemi-lelki lényként, mint állapotot átél a halál és egy újabb születés között, az ahogy benyomul a fizikai világba, testivé válik, hogy a születés és a halál közötti állapotot átélhesse, és aztán újból egy halál és újabb születés közötti állapotot éljen át. Ennek a folyamatnak néhány fontos részletét a legutóbbi előadásokban itt kifejtettem. Ha aztán megismerő jelleggel megjelenik az a pillanat, amelyben vissza tudunk tekinteni a születés, illetve a fogantatás előtti világra, akkor észrevesszük: azt a világot, amelyből tulajdonképpen az épül fel, amiből én-érzésünk ered, ezt a világot a halál és egy újabb születés között átéltük. Az igazi én-érzést, a kételkedés nélküli, szkepticizmus nélküli én-érzést csak akkor kapjuk meg, ha visszatekintünk erre a fogantatás előtti világra.

Van itt azonban valami más jelentős dolog, ami már az 1914 tavaszán tartott bécsi előadásaimból [35] is kivehető volt, ezt most más formában szeretném az önök lelke elé állítani. Itt ugyanis olyasvalami mutatkozik, ami szembekerül velünk, mielőtt az ember a halál és az újabb születés közötti állapotból alászáll a fizikai megtestesülésbe. Ebben az időszakban ugyanis egyre inkább eltűnik az ember számára a létezés, a lét iránti kedv. Amikor az ember a halál és egy újabb születés között él, mondhatnám keresztülmegy a lét iránti teljes jóllakottság érzésén. Ez azokhoz a vívmányokhoz tartozik, amelyeket az ember a halál és egy újabb születés között elér, hogy miután túljutott a halál utáni első stádiumon, akkor a világhoz való viszonya folytán, amelybe belekerült, egy erős én-érzéshez jut el – ha szabad ezt a kifejezést használnom – egy a világ létében való lehorgonyozáshoz. És ez egyre erősebb és erősebb lesz, amíg az én-érzés egyfajta túlzott jóllakottsága meg nem jelenik, és aztán a halál és az újabb születés közötti időszak vége felé megjelenik egy igazi túlzott jóllakottság az én-érzés iránt. Ezt másképpen is megnevezhetném. Azt mondhatnám, hogy az ember lényében megjelenik egy valódi éhség a nemlét iránt. Azok a szellemi-lelki lények, akik emberekként leszállnak a Földre, mielőtt megérkeznének, ténylegesen egyfajta éhséget éreznek a nemlét iránt. És ebből a lelkiállapotról, vagy szellemi állapotról azt mondhatjuk: Amikor itt az ember egy nemlét utáni éhséget érez, ebben az állapotban beleveti magát a majába, abba a világba, amely szembekerül velünk, akár, mint a csillagok világa, akár, mint a földi jelenségek világa. Ez egy bizonyos sóvárgás ez után a lét nélküli világ után, az után a világ után, amellyel az ember a maga lelki hangulatában szemben áll, mint kaotikus képzetekkel, ha az alapokig megyünk, ezzel a világgal szemben, amely tulajdonképpen minden pillanatban egy másik aspektust kínál számunkra. Amikor beleéljük magunkat ebbe a világba, teljesen egy látszat-világban, egy maja-világban vagyunk. Ebbe a maja-világba akar a szellemiség alámerülni, és tulajdonképpen ezzel van dolgunk. A többi többé-kevésbé mellékjelenség. Ez a legerősebb impulzus, ami a szellemi-lelki emberben él, amikor a földi léthez közelít: ez a sóvárgás a maja után, ez a sóvárgás, hogy a lágy, átjárható jelenségek között éljen, nem a telített, intenzív létben. És ami aztán az embert étertestként és fizikai testként beborítja, ez a kozmoszból születik meg, ezzel ruházza fel magát. Ezekben a napokban kimutattam, hogyan alakul ki az embrió az anyatestben a kozmoszból.

[35] GA 153

Ezt kell tehát elképzelnünk: az ember egy egészen más világ alapjaiból jött létre. Ebben kapja meg a nemlét, a maja iránti éhségét, amikor a fizikai földi léthez közeledik, és amikor a majába belezuhan énjével és asztráltestével (lásd az ábrát: vörös és kék), felveszi őt az étertest és a fizikai test (sárga, vörös), amelyek azonban az anya testében a megtermékenyítés útján a kozmoszból burkolatként kialakulnak. Az ember tehát egy olyan világból jön, amely nem térbeli és időbeli, amelyben a teret nem tudjuk megtalálni, de a térben beburkolja az, ami az anyatestben kialakul. Ebben merül bele aztán mindig felébredéskor. Itt kialakul a testiségbe való alámerülésnek és az onnan való kiemelkedésnek a ritmusa.

A mai képzetalkotás ténylegesen olyan, hogy azzal, a valóságot illetően nagy nehézségeink vannak. Ez az összetalálkozás például egy egészen más áramlat, amely az emberen áthalad, mielőtt eljut a megtestesülésig, és ahhoz a külsőhöz, ami aztán beburkolja. Ennek korábban semmi lényeges dolga nem volt vele – hogy ez hogyan lesz valóságos, ezt más alkalommal már elmondtam –, ezt az együttműködést a mai tudomány alig képes szakszerű módon ábrázolni, mert hiányoznak hozzá a fogalmai.

Ugyanezt veszi észre az ember más területen is. Amikor a mai fiziológia fényről vagy színről beszél, akkor számára mindenekelőtt arról van szó, hogy ábrázoljon valamit, amit a szem tesz, eljusson valamihez. A valóságban azonban tulajdonképpen ez éppen úgy van, mintha valakit az itt ülők közül ábrázolni akarna, és mindenekelőtt ezt a termet ábrázolná, minthogy itt jöttek össze. Alapjában véve a fénynek, ami itt belekerül a szembe, és a szemben jut érvényre, nincs már dolga a szemmel, mint önöknek ezzel a teremmel, amikor itt összegyűlnek, és ez a terem veszi körül önöket. Ha valaki a termet ábrázolja, és önöket, akkor természetesen ezt mint egészet ábrázolja. Ez azonban nem így van. Nehéz dolog, ha valaki az igazságot a mai eltorzult képzetekkel szemben meg akarja találni.

Így tehát azt mondhatjuk: Ami az emberben szellemi-lelki, az mindenekelőtt egy nemlét utáni vágyból jön létre, amelyet a földi világ iránt érez. És minden éber állapot, tehát minden állapot, amely felébredéstől elalvásig tart, egy új nevelés a létre, a tudat új átitatása a léttel.

Az ember abban az állapotban, amelyben végül is a halál és egy újabb születés között van, mondhatnám rendkívül boldog, amikor eljuthat fizikai testéhez, rendkívül boldog. Gyakran ábrázoltam már, ahogy az agy az agyvízben úszik. Ha az egész súly ezerháromszázötven gramm vagy valami ilyesmi, az agy alatti részre nehezedne, akkor az erek összenyomódnának, nem tudnának fennállni, de az agy csak mintegy húsz grammal nyomja őket. Miért?

Mert az agy az agyvízben úszik. Ismerik az archimédeszi elvet, ezt Archimédesz fedezte fel. Egyszer egy kádban fürdött és megérezte, hogy a fürdőben egyre könnyebb lesz, és ennek a felfedezésnek annyira megörült, hogy azonnal, meztelenül kirohant az utcára – ezt akkoriban könnyebben megtehette egy tudományos kutató, mint ma –, és elkezdett kiabálni: Megtaláltam, megtaláltam! – Mármint azt, hogy minden test valamilyen folyadékban annyit veszít a súlyából, amennyi annak a vízmennyiségnek a súlya, amelyet kiszorít. Ha tehát egy edényben víz van, és egy szilárd testet beletesznek, akkor az könnyebb lesz, mint a valóságban, amikor nincs a vízben, mégpedig annyival lesz könynyebb, mint amennyi az általa kiszorított vízmennyiségnek a súlya, vagyis annyi a saját súlya, mintha vízből lenne.

Ha tehát például itt egy kocka lenne, és ugyanezt víz-kockának képzelnénk el, és megmérnénk, az igazi kocka annyival lenne kevesebb, mint amennyi a vízkocka súlya. Így az agy is könnyebb lesz húsz grammig, csak húsz grammot nyom, mert az agyvízben úszik. Az agy tehát nem követi a maga teljes súlyát. Fölfelé törekszik. Ezt az erőt, ami fölfelé törekszik, felhajtó erőnek is nevezik. Az ember örül annak, hogy bekerült valamibe, ami őt tulajdonképpen felfelé húzza, valóban felfelé húzza. És a húsz grammnál megtanulja, hogy újra nehéz legyen, és e nehézkedésnél megtanuljuk az én-érzést. Az embert születése és halála között újra áthatja az én-érzés. Aztán ez alakítja és gyarapítja őt a halál utáni fejlődés folyamán.

Ez az, ami eltűnt a modern ember tudatából, hogy a nagy filozófus: Cartesius, azaz Descartes az újkor kezdetén megalkotta a formulát: Cogito, ergo sum – vagyis: Gondolkodom, tehát vagyok. Ez a legértelmetlenebb formula, amit az ember elgondolhat, mert éppen amikor gondolkodik, akkor nincs. Éppen akkor van kívül a léten. Gondolkodom, tehát nem vagyok – ez az igazi valóság. Enynyire eltávolodtak ma az igazi valóságtól, hogy éppen a legnagyobb újkori filozófus az igazság ellentétét állítja. Az én-érzést éppen akkor sajátítjuk el, amikor a gondolkodás az organizmusban érzi magát, amikor beágyazva érzi magát abba, ami nehéz. Ez nem csupán egy népszerű kép, ez a jelenségekkel szembeni realitás.

Ez megtaníthat bennünket arra, hogy az ember, ahogy mindenekelőtt tud magáról, tudatosan jön le a Földre, tulajdonképpen alámerül a majába, és ezen keresztül megtanulja azt, amit újra elvisz a halál után: az én-érzést.

Nos, ha az ember azt ábrázolja, amit most ábrázoltam önöknek, akkor van valami a birtokában, ami az emberi fejlődésben speciálisan emberi. Ez a ritmikus ön-mozgás, az én-érzés és annak hiánya között. Ezt meditáció útján a következő módon vehetik szemügyre. Azt mondhatják, ha az ember csupán a gondolatokban él: nem vagyok. Ha az akarat vonatkozásában él, ami fizikailag az anyagcsere-végtagemberben nyugszik, akkor ezt mondja: vagyok. És a kettő között az anyagcsere-ember és az agy-ember között azt mondja: nem vagyok – ha megérti magát, mert az, ami az agyban él, azt pusztán képek alkotják, az ami a kettő között nyugszik, az a ritmikus változás a vagyok és a nem vagyok között. Ezért a külső fizikaiság a légzés. A kilégzés a folyamatot betölti azzal, ami az anyagcseréből jön, a szénsavval. Vagyok – ez kilégzés. Nem vagyok – ez belégzés. nem vagyok vagyok − nem vagyok

A belégzés rokon ezzel: nem vagyok – a gondolkodás számára. A belégzés úgy folyik le, hogy a levegőt felvesszük bordáinkba, az agy és a gerincvelő közti tér vize felfelé nyomul, ezáltal az agyvíz is felfelé nyomul. A légzési folyamat rezgését az agyba visszük. Ez a gondolkodás szerve. A belégzés átviszi az agyra: nem vagyok. Aztán újra jön a kilégzés, az agyvíz – az agy és a gerincvelő közti tér útján – felnyomja a rekeszizmot, jön a kilégzés, a szénnel megtermékenyített, szénsavvá vált levegő: vagyok – az akaratból eredően. Kilégzés: az akaratból eredően.

Az egész úgy van felépítve, hogy egy tisztán emberi folyamat, mert az, aki ezt át akarja vinni az állatra, minthogy az állat is lélegzik, az olyan emberhez hasonlít, aki fog egy borotvakést, hogy a húst feldarabolja, mert az is egy kés. Kétségtelen, hogy az állatok is lélegzenek, de az állati légzés más, mint az emberi légzés, ahogy a borotva is más, mint egy konyhakés. Aki a dolog definícióját külső ránézésre állapítja meg, az soha nem fog valamilyen használható világmagyarázathoz jutni. A halál is más az embernél, más az állatnál és más a növénynél. Aki a halál definíciójából indul ki, az éppen olyan kevéssé jut el valamilyen használható magyarázathoz, mint az, aki egy kés definíciójából indul ki, és azt mondja: a kés olyan tárgy, ami az egyik oldalán annyira éles, hogy szét lehet vele vágni dolgokat. Ez természetesen egy szép általános fogalom, de nem értjük meg belőle, hogy valójában miről van szó. Vannak tehát specifikusan emberi folyamatok, ahogy önöknek ábrázoltam. Vannak olyan emberi folyamatok, amelyeket az ember végrehajtott, miközben a tavaszpont tett egy kört a Halaktól a Halakig. Ez az emberiségfejlődésnek az az időszaka, amikor az ember a népek vezető részében a leglényegesebb módon mindazt véghezvitte, amit most leírtam, és ami oda vezetett, hogy látjuk, mi történik tulajdonképpen, amikor az ember, miközben a fizikai világban keresztülmegy a születésen, belezuhan a majába, és a halállal a majából újra megszületik, az én-érzéssel gazdagodik, amit magával visz a halál utáni élet számára.

Ez a legfontosabb tény, ez az én-érzéssel való megszületés a halál után, miközben az ember szellemi-lelki lényének belezuhanása a majába a születéssel megtörténik. Éppen azáltal, hogy a majába, tehát egy képi világba zuhanunk bele, ezáltal leszünk szabadok. Sosem lehetnénk szabadok, ha a születésünk és halálunk közti tudatunkkal egy fény-világban élnénk. Csak azáltal vagyunk szabadok, hogy egy képi világban vagyunk. A képek, amelyek a tükörben vannak, okozatilag nem határoznak meg bennünket. Amit az előttünk lévő képpel szembeállítunk, annak belőlünk kell származnia. A világ jelenségei, bennünket, mint embereket nem határoznak meg abban, amit A szabadság filozófiája című könyvemben tiszta gondolkodásnak neveztem, ez nem az organizmusból származik. Ami az organizmusból származik, az ahogy láttuk, átitatódik az én-érzéssel, amikor ez az én-érzés az agyban is oly csekély százalékarányban van jelen, mint a húsz az ezerháromszázötvenhez. Erre ismételten rá kell tekintenünk, hogy az ember tulajdonképpen a maja utáni vágyódást kifejlessze, amikor a földi életre megszületik, és amikor a földi lét én-érzésre neveli. Ez az, amit véghezvittünk az utolsó lemúriai időszaktól a mostani időszakig terjedő korszakban, amelyben egy 25 920 éves napciklus, egy nagy világciklus zajlott le.

Nos, most azonban abban a korban élünk, amelyben a fejlődés újra a kiindulópontjához érkezett, de ezt úgy ábrázoltam, hogy azt mondtam: Ezt sematikus spirál-formában kell elképzelnünk. (Lásd az ábrát a 166. oldalon.) Bár az emberiség fejlődése a kiindulópontjához érkezett, de egy magasabb fokon. Mit jelent azonban ez a magasabb fok? Ez a magasabb fok azt jelenti, hogy mi, mint emberiség mostanáig a születéssel mindig belezuhantunk a majába, és aztán a fizikai létből megkaptuk az én-érzést. A Föld azonban időközben átalakult, és ma már nem ugyanaz az organizmus, amely a lemúriai vagy atlantiszi korban volt. A Föld ma, ahogy ezt már gyakran kifejtettem, már a felbomlás állapotában van.

Ezt a geológia is tudja. Nézzenek utána Eduard Suess [36] A Föld arculata című szép geológiai tanulmányában: a Föld a felmorzsolódás, a felbomlás állapotában van. Ez idézi elő, hogy most már nincs meg minden lehetőség arra, hogy az én-érzést újra megfelelő módon elsajátítsuk. És az emberiség most, amikor egy ciklus befejeződik, olyan módon, ahogy ezt tegnap ábrázoltam, az előtt a veszély előtt áll, hogy úgy megy át a halálon, hogy csak egy csekély én-érzést fejlesztett ki, mert Földünk egyszerűen már nem tudja létrehozni az én-érzés szükséges intenzitását. Ezzel az új periódussal, amelyet úgy ábrázoltam, mint az egész kozmosz periódusát, megnyílik a remény az emberiség számára, ha szabad így kifejeznek magam, hogy egy nagy könnyebbségi érzéssel menjen át a halálon. Az emberiség egyre materiálisabb és materiálisabb lehet, és ennek az a következménye, hogy ha egyre materiálisabb lesz, akkor a halál kapuján nem visz át egy megfelelő nehézkedési vagy én-érzést.

[36] Eduard Suess (1831–1914): osztrák geológus, paleontológus.

Ez olyasmi, ami a világ viszonyainak ismerője számára teljesen világos: nem olyan lelkek mennek át a halál kapuján, akiket bizonyos módon saját nemlét-érzésük vezet felfelé, úgy, hogy az ellentétét hajtják végre annak, amit az az ember tesz, aki vízbe esik, és nem tud úszni: elmerül. Ezek a lelkek, amikor átmennek a halál kapuján, felfelé merülnek el, a gyenge nehézkedés miatt, amivel rendelkeznek. Hogy az ember a szellemi világban hogyan használja a nehézkedés kifejeződését, ez a misztériumaimban [37] egy fontos helyen megjelenik. Felemelkednek, elvesztik önmagukat. Ezt csak azáltal lehet megbénítani, hogy az emberek azoktól a fogalmaktól, amelyek ma egyszerűen megszerethetők, és egész életünket alakítják, felemelkednek ahhoz, amit a fizikai élet egy bizonyos megfeszítésével kell elérnünk: olyan fogalmakhoz, amelyek nem kizárólag a fizikai életre vonatkoznak, és amelyek a szellemtudomány útján érhetők el.

[37] Rudolf Steiner: Négy misztériumdráma (GA 14).

Mit mondanak a szellemtudományról azok, akik megrekednek a mai gondolkodás mellett? Azt mondják: amit ez a steineri „titkos tudomány” ábrázol, az fantasztikus, önkényes dolog, azt nem lehet elképzelni! – Miért mondják ezt? Az emberek képesek látni a krétát, az asztalokat, a lábakat, és csak azt tudják elképzelni, ami ilyen módon kerül eléjük, semmi mást nem tudnak elképzelni, csak amit a külső fizikai valóságtól vezérelve elsajátítottak. Nem akarnak belső aktivitást kifejteni a képzetalkotásban. Aki A szellemtudomány körvonalait tanulmányozni akarja, annak erőfeszítést kell tennie. Ha megbámul egy ökröt, akkor mindazonáltal a valósággal találkozik, nem kell erőfeszítést tennie, hanem csak arra van szüksége, hogy rábámuljon, és aztán egy úgynevezett fogalmat alkosson, ami egyáltalán nem fogalom. Arról van szó, hogy éppen azok a fogalmak, amelyeket a szellemtudomány, tehát például A szellemtudomány körvonalai vagy a Theosophie, vagy a többi könyv kínál, egy belső aktivitást követelnek meg. Az emberiség nagy része ma csak azért igazán materialista, mert a szellemi világot materialista módon akarja elképzelni. A spiritiszták, akik nem akarnak belemenni abba, hogy A szellemtudomány körvonalait átgondolják és feldolgozzák, inkább hagyják, hogy elvarázsolja őket olyasvalaki, mint Schrenck-Notzing [38] vagy valaki más, ahol az ilyen gombócok, amelyek emberhez hasonló alakot öltenek vagy hasonlók, úgy jelennek meg a lélek előtt, hogy teljesen passzív maradhat, egyáltalán nincs szükség arra, hogy erőfeszítéseket tegyen.

[38] Albert Freiherr von Schrenck-Notzing (1862–1929): német idegsebész.

Ugyanakkor az ember egyre könnyebb lesz, és a halál utáni fennmaradása ellen dolgozik. Azáltal azonban, hogy beledolgozza magát az aktivitásba, amelyre szükség van, hogy a szellemtudományba behatoljon, ezáltal erősen összekapcsolja magát a fizikaisággal, mint ahogy az ma az úgynevezett normális viszonyok között történik. A fogalmakat súlyosabbá kell tenni. Ezáltal az ember magával viszi az én-érzést a halálon túlra, és felnő a halál utáni élethez.

Ez olyasmi, amit a mai ember szívesen vesz: semmit sem tenni hozzá ahhoz, amit az élet elénk tár. Ha valamit tenni kell, akkor aktívnak kell lenni, és ez számára éppenséggel kényelmetlen. Külsőleg a szociális életben mindig arra törekedtünk, hogy sokat tanuljunk, és az olyan sablonokat tanuljuk meg, amelyeket az állam előír, úgy, hogy ha szerencsésen megérjük a huszonötödik, huszonhatodik évet, és érettekké válunk arra, hogy fogalmazók legyünk, akkor belekerülünk valamilyen sémába, és igényeink támadnak, hogy ennyi meg ennyi év után nyugdíjba menjünk, és akkor biztonságban vagyunk. Mindazonáltal csak a húszas éveinkben járunk, de az egész életre biztosítva vagyunk. Hagyjuk, hogy testünk nyugdíjba menjen – ezt előre bebiztosítjuk – aztán jön még az egyház, az egyházi hitvallás, ami nem követel mást, minthogy passzívan átadjuk magunkat annak, amit kérnek tőlünk. És az egyház nyugdíjba küldi a lelkünket, amikor meghalunk, erről biztosít bennünket, anélkül, hogy bármit is tennénk, legfeljebb azt, hogy hitben éljünk – ahogy korábban testünk is nyugdíjba vonult. Ez olyasmi, amivel számolnunk kell, ha a kultúra nem jut el a maga hanyatlásához. Belső aktivitás, belső együttműködés avval, amit az ember önmagából hoz elő, és amit halhatatlan lényként hoz elő magából – erre van szükség. Az embernek dolgoznia kell a halhatatlanságán. Ez az, amivel a legtöbb ember szívesen hagyja elvarázsolni magát. Azt hiszik, hogy a megismerés csak olyasmi lehet, hogy megtanulják azt, ami egyébként is nyilvánvaló, megtanulják, hogy az ember halhatatlan. Vannak, akik ezt mondják: Igen, itt élek, ahogy az élet ezt lehetővé teszi, hogy mi lesz a halál után, azt majd meglátom.

Semmit sem fog látni, egyáltalán semmit sem fog látni! Mert az érv nagyjából ugyanolyan szellemes, mint az Anzengruberi [39]: úgy igaz, hogy az égben van isten, mint ahogy én ateista vagyok! Ezek a dolgok ugyanebből a logikából származnak A dolog úgy van, hogy a szellemi-lelkiség vonatkozásában, ahogy azt megismerésünkbe felvesszük, a szellemet éretté teszszük, a halál után nem az ellentétes állapotát éljük át annak, amiben az úszó elmerül, hanem a lény nélküli emelkedés állapotát. De dolgoznunk kell lényünkön, hogy az a helyes módon mehessen keresztül a halálon. És a szellemi ismeretek elsajátítása nem pusztán az absztrakt ismeretek áthatása azokkal az erőkkel, amelyek a halált legyőzik.

[39] Ludwig Anzengruber (1839–1889): osztrák író.

Alapjában véve ez valójában a keresztény tanítás. Ezért kell, hogy az ember ne pusztán csak higgyen Krisztusban, hanem, ahogy egy új hitvallás akarja, a páli szavakat kell megfontolnia: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”. Krisztus erejét kell, hogy kifejleszteni akarjam magamban, ezt kell kialakítanom! A hit önmagában egyáltalán nem óvja meg az embert, hanem egyedül és kizárólag a belső együttműködés Krisztussal, a Krisztus-erő belső feldolgozása, ami mindenkor jelen van, ha az ember fel akarja dolgozni, és amit fel is kell dolgoznia. Aktivitás, ez az, amivel az emberiség fel kell hogy töltse magát. És be kell látnunk, hogy pusztán a passzív hit az embert egyszerűen könnyűvé teszi, úgy, hogy a halhatatlanság a Földön fokozatosan elhalna. Ez Ahriman törekvése. És hogy mennyire ez Ahriman törekvése, ezt egy következő előadásban fogjuk lelkünk elé állítani, mert ma az ahrimani és luciferi hatalmak közötti küzdelemben élünk. És amennyire bizonyos módon a tudatlanságunkat megőriztük, amikor a tavaszpont tett egy körforgást, a következő körforgást úgy kell megtennünk, hogy teljes tudattal állunk abban, ami a világot átszövi: a luciferi és ahrimani szellemek közötti harcban. A valóságban nem csupán egy absztrakt ismeretbe vezet be bennünket a szellemtudomány. A következő alkalommal erről tovább beszélünk.

11. Gondolkodás, érzés, akarat – A Muspilli-költemény

Dornach, 1921. július 15.

Ma néhány igazságot fogok összefoglalni, amelyek aztán arra fognak szolgálni, hogy a következő napokban további fejtegetéseket tegyünk egy bizonyos irányban. Ha lelki életünket szemügyre vesszük, azt mondhatjuk, hogy ebben a lelki életben az egyik pólus szerint a gondolkodási elem, a gondolkodás nyugszik, a másik pólus szerint az akarati elem, és a kettő között van az érzelmi elem, az, amit a szokásos életben érzésnek, a lelkület tartalmának, és így tovább, nevezünk. Az igazi lelki életben, ahogy az bennünk, éber állapotunkban lejátszódik, természetesen sosem egyoldalúan csak a gondolkodás vagy az akarat van jelen, hanem mindig összeköttetésben állnak egymással, egymásba játszanak. Képzeljük el, hogy az életben teljesen nyugodtak vagyunk, úgy, hogy mintegy azt mondhatjuk, hogy akaratunk kifelé nem tevékeny. Aztán, amikor egy ilyen kifelé irányuló nyugalomra gondolunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodásban az akarat működik, amelyet kibontakoztatunk: amikor egy gondolatot egy másikkal összekapcsolunk, ebben a gondolkodásban az akarat működik. Tehát ha bizonyos módon látszólag csupán elmélkedünk, csupán gondolkodunk, akkor legalábbis belsőleg működik bennünk az akarat, és ha éppenséggel nem is dühöngünk, vagy nem vagyunk alvajárók, akkor sem lehetünk akaratilag tétlenek, úgy hogy akarati impulzusunkat nem áramoltatjuk át gondolatainkon. A gondolatok mindig átjárják akarati tevékenységünket, úgyhogy azt mondhatjuk: az akarat a lelki életben sosem elkülönülten van jelen. Ami azonban önmaga számára így elkülönülten nincs jelen, az mégis különböző eredetű lehet. És így lelki életünk egyik pólusa, a gondolkodás egészen más eredetű, mint az akarati élet.

Már akkor is, ha csak az élet mindennapi eseményeit nézzük, azt fogjuk találni, hogy a gondolkodás tulajdonképpen mindig olyasvalamire irányul, ami itt van, aminek megvannak a feltételei. A gondolkodás legtöbbször fontolgatás. Amikor előre gondolunk valamire, amikor tehát valamit elhatározunk, ezt átvezetjük az akaraton, így egy ilyen előre gondolás tapasztalatokon alapszik, amelyek szerint magunkat irányítjuk. Bizonyos vonatkozásban az ilyen gondolkodás is megfontolás. Az akarat nem tud olyasmire irányulni, ami már itt van. Ilyenkor magától értetődően mindig túl későn jönne. Az akarat egyedül és kizárólag arra irányulhat, aminek a jövőben be kell következnie. Röviden: ha önök a gondolkodásról, gondolataik belső világáról és az akarat belső világáról elgondolkodnak, azt fogják találni, hogy a gondolkodás már a szokásos életben is inkább a múltra vonatkozik, az akarat viszont a jövőre. A lelkület, az érzés a kettő között áll. Gondolatainkat érzésekkel kísérjük. A gondolatok örömöt szereznek vagy taszítanak bennünket. Akarati impulzusainkat az életben érzéseinkből vezetjük le. Az érzés, a lelkületi tartalom a gondolkodás és az akarat között középen áll.

Ahogy azonban ez már a szokásos életben is történik, még ha csak utalásszerűen is, így van a nagyvilágban is. És itt azt kell mondanunk: Ami gondolkodási erőnket alkotja, ami azt hozza létre, hogy gondolkodni tudunk, hogy a gondolatok lehetősége bennünk van, ezt a születés, illetve a fogantatás előtti életünknek köszönhetjük. Alapjában véve már a kisgyerekben, ahogy előttünk áll, csírájában jelen van az egész gondolkodási képesség, ami az emberben egyáltalán kifejlődik. Csak a gyermek a gondolatokat – ezt korábbi előadásaimból tudják –, mint szükséges erőket testének felépítésére fordítja. Nevezetesen az első hét életévben, a fogváltásig, a gyermek a gondolati erőket, mint szükséges erőket testének felépítésére fordítja. Aztán ezek egyre inkább a tulajdonképpeni gondolati erőkként bontakoznak ki. De mint gondolati erők, mindenképpen az emberben lévő adottságok, amikor a fizikai földi életbe belép.

Ami akarati erőként kifejlődik – az elfogulatlan szemlélet számára ez minden további nélkül így van – a gyermeknél tulajdonképpen csak kevéssé kapcsolódik ehhez a gondolkodási erőhöz. Csak az első hetek ficánkoló, mozgó gyerekére kell gondolnunk, és már azt is mondhatjuk: Ezt a ficánkolást, ezt a kaotikus mozgást a gyermek azáltal sajátítja el, hogy lelkét és szellemét a fizikai külvilág fizikai testiséggel ruházza fel. Ebben a fizikai testiségben, amely csak fokozatosan fejlődik ki a fogantatás és a születés után, ebben nyugszik mindenekelőtt az akarat, és a gyermeki élet fejlődése abban áll, hogy az akaratot bizonyos módon fokozatosan megragadják a gondolkodási erők, amelyeket már a születés útján magunkkal hozunk a fizikai létbe. Figyeljék csak meg, hogy a gyermek mindenekelőtt, ahogy a fizikai test élénkségéből kikerül, teljesen értelmetlenül mozgatja tagjait, és hogy fokról-fokra, mondhatnám a gondolkodás belecsap ebbe a mozgásba úgy, hogy az értelmessé válik. Ez tehát a gondolkodás benyomulása, becsapódása az akarati életbe, ami teljesen abban a burokban él, ami az embert körülveszi, amikor megszületése, illetve fogantatása megtörténik. Az egész akarati élet ezt tartalmazza.

Úgyhogy az embert sematikusan úgy rajzolhatjuk le, hogy azt mondjuk: magával hozza a gondolati életet, amikor leszáll a szellemi világból. Erre sematikusan így akarok utalni (a rajzon sárga).

És az akarati életet belehelyezi a testiségbe, amelyet a szülők révén kap meg (vörös). Ebben vannak az akarati erők, amelyek kaotikusan nyilvánulnak meg. És itt vannak a gondolati erők (nyilak), amelyek mindenekelőtt, mint irányító erők szolgálnak, hogy az akaratot a maga testiségében a megfelelő módon áthassák szellemiséggel.

Az akarati erőket akkor érzékeljük, amikor a halál után átlépünk a szellemi világba. Itt azonban a legnagyobb mértékben rendezettek. A halál kapuján átvisszük őket a szellemi életbe. A gondolati erőket az érzékfeletti létből magunkkal hozzuk a földi létbe, és tulajdonképpen a földi lét folyamán elvesztjük őket.

Azoknál, akik korán meghalnak, ez másképpen van. Most mindenekelőtt a normális emberekről akarok beszélni. A normális emberi lény, aki túljut az ötvenedik évén, tulajdonképpen az igazi gondolati erőket, amelyeket a korábbi életekből hozott magával, már elvesztette, és az akarat irányító erőit őrzi, amelyeket aztán átvisz a halálon, abba az életbe, amelybe akkor lépünk be, amikor átmegyünk a halál kapuján.

Tételezzük fel, hogy valakinek ez a gondolata támad: amikor valaki túljut az ötvenedik évén, elveszti a gondolkodását. Bizonyos értelemben ez a legtöbb embernél így van, akik ma nem érdeklődnek semmiféle szellemiség iránt. Szeretném, ha egyszer valóban megtennék, hogy regisztrálják, mennyi eredeti, originális gondolati erőt hoznak elő magukból azok az emberek, akik túljutnak az ötvenedik évükön. Általában a korábbi évek automatikusan mozgó gondolatai azok, amelyek a testbe benyomódnak, és a test aztán automatikusan mozog. A gondolati élet képévé válik, és az ember a lustaság törvényei szerint, így ballag tovább a régi gondolatokban. Az ember ma alig tudja megőrizni a régi gondolatok folytatása során, hogy az élet folyamán olyan gondolatokra is szert tegyen, amelyek szellemi természetűek, és hasonlóak azokhoz a gondolati erőkhöz, amelyekhez születésünk előtt jutottunk. Úgyhogy ténylegesen egyre inkább az a kor következik be, amelyben az idős emberek pusztán automatákká válnak, ha nem hajlandók arra, hogy az érzékfeletti világból gondolatokat vegyenek fel. Természetesen az ember tovább tevékenykedhet automatikus gondolataival, és ez úgy nézhet ki, mintha ő gondolkodna. Ez azonban csak a szervek automatikus működése, amelyekbe a gondolatok belekerülnek, beleszövődnek, amikor az embert nem ragadja meg az a fiatalos elem, ami akkor jön létre, amikor a gondolatokat a szellemtudományból merítjük. A gondolatoknak ez a szellemtudományból való felvétele egyáltalán nem valamilyen teoretikus dolog, hanem egészen mélyen megragadja az emberi életet.

A dolog azonban sajátos jelentőségre tesz szert, amikor most az embernek a körülötte elterülő természethez való viszonyát vesszük szemügyre. Most természet alatt mindazt értem, ami érzékeink útján körülvesz bennünket, amelynek tehát ki vagyunk téve felébredéstől elalvásig. Ezt a következő módon figyelhetjük meg. Vezessük szemünk elé – most a szellemi szemeket értem – azt, amit így látunk. Ezt érzéki szőnyegnek nevezzük. Sematikusan így akarom felrajzolni.

Amögött, amit látunk, hallunk, amit hőként érzékelünk, a színeket a természetben, és így tovább – egy szemet rajzolok, mint sémát arra vonatkozóan, amit itt érzékelünk – e mögött az érzéki szőnyeg mögött van valami. A fizikus vagy a jelenlegi világnézet embere ezt mondja: Ezek mögött atomok vannak, amelyek örvénylenek, és aztán tovább örvénylenek, itt nincs semmilyen érzéki szőnyeg, hanem valahogyan a szemben, vagy az agyban, vagy valahol, vagy nem is valahol, előhívják a színeket és hangokat, és így tovább. Nos, képzeljék el azonban teljesen elfogulatlanul, hogy elkezdenek gondolkodni, és nem illúziókból indulnak ki, akkor megállapíthatnák ezt a hatalmas atom-tömeget, amit itt a vegyészek katonai gondolkodásmód szerint elrendeznek, mondjuk például itt áll C szakaszvezető, aztán két közlegény, C.O.O, aztán még egy közlegény, mint H, ugye, így katonai rendet kapunk: éter, atomok, és így tovább. Nos, ha az ember, ahogy mondtam, nem adja át magát ennek az illúziónak, hanem megmarad a valóság mellett, akkor tudja: az érzéki szőnyeg szétterül, itt kívül vannak az érzéki minőségek, és amit a fölött, ami az érzéki minőségekben van, a tudattal átfogok, azok a gondolatok (kék). A valóságban nincs semmi más, csak a gondolatok. Hogy ezeket lények hordozzák, erről még beszélni fogunk. Ahhoz azonban, ami a tudatunkban van, csak gondolatokkal jutunk el. A gondolatokhoz az erőt azonban a születésünk, illetve fogantatásunk előtti életből kapjuk. Miért van az akkor, hogy ezeknek az erőknek az útján az érzéki szőnyeg mögé jutunk?

Kíséreljék meg, hogy teljesen megbarátkoznak azzal a gondolattal, amelyet most fogalmaztam meg, kíséreljék meg, hogy szabályosan feltegyenek egy kérdést arra vonatkozóan, amire ismételten utaltunk, amit már számos összefüggésben megtárgyaltunk. Miért van az, hogy gondolatainkkal az érzéki szőnyeg mögé kerülünk, amikor gondolataink mégis csak a születés előtti létből származnak? Nagyon egyszerű. Mert emögött van az, ami egyáltalán nem a jelenben van, hanem a múltban, ami a múlthoz tartozik. Ami az érzéki szőnyeg alatt van, az ténylegesen egyfajta múlt, és ezt csak akkor látjuk helyesen, ha múltként ismerjük el. A múlt közreműködik jelenünkben, és a múltból áramlik ki az, ami a jelenben megjelenik számunkra. Képzeljenek el egy virággal teli mezőt. Látják a füvet, mint zöld takarót, látják a virágokkal feldíszített mezőt. Ez a jelen, de ez a múltból nőtt ki. És ha ezt átgondolják, akkor e mögött nem egy atomisztikus jelen van, hanem a múlt van mögötte, ami rokon azzal, ami a múltból önöktől származik.

Egy érdekesség: ha a dolgokról elkezdünk gondolkodni, akkor a világról nem a jelen bontakozik ki, hanem a múlt. Mi a jelen? A jelennek nincs logikai struktúrája. A napsugár rávetül valamilyen növényre, ez ott fénybe borul, a következő pillanatban, amikor a napsugár iránya megváltozik, egy másik irányból kezd ragyogni. A kép minden pillanatban változik. A jelen olyan, hogy matematikával, pusztán gondolati struktúrával nem tudjuk átfogni. Amit pusztán gondolati struktúrával átfogunk, az a múlt, ami a jelenben folytatódik.

Ez olyasmi, ami az ember számára úgy jelenhet meg, mint nagy, jelentőségteljes igazság: amikor gondolkozol, alapjában véve csak a múltat gondoltad el, amikor logikus vagy, alapjában véve csak aszerint vagy az, ami már elmúlt. Aki ezeket a gondolatokat felfogja, az a múltban sem fog már semmiféle csodát keresni. Mert amikor a múlt beleszövődik a jelenbe, éppen úgy kell a jelenben lennie, ahogy múltként létezik. Gondolják el, hogy tegnap cseresznyét ettek, ez így egy elmúlt cselekvés, nem tudják meg nem történtté tenni, mert egy elmúlt cselekvés. Ha azonban a cseresznyének az lenne a szokása, hogy mielőtt eltűnik az önök szájában, először valahová egy jelet tegyen, akkor ez a jel megmaradt volna. Ezen a jelen nem tudnánk változtatni. Ha minden cseresznye, miután önök tegnap cseresznyét ettek, múltját az önök szájában feljegyezte volna, és jönne valaki és ötöt ki akarna törölni, bár kitörölhetné azokat, de a tény nem változna. Ugyanúgy nem tudnak valamilyen csodát véghezvinni mindannak vonatkozásában, ami természeti esemény, mert azok mind a múltból emelkednek ki. És mindaz, amit a természeti törvényekkel átfoghatnak, az már elmúlt, már nem jelenlegi. Ami jelenlegi, azt csak képekben tudják felfogni, ez fluktuáló dolog. Ha egy tárgy itt felvillan, akkor létrejön egy árnyék. Az árnyékot bizonyos módon megfelelően el lehet határolni, és így tovább. Az árnyékot ki lehet alakítani. Hogy az árnyék valóban fennáll, ezt csak a kép útján lehet kideríteni. Úgyhogy azt mondhatjuk, már a szokásos életben is az elhatárolás, úgy is mondhatnánk, hogy a logikus gondolkodás a múltra vonatkozik. Az imagináció vonatkozik a jelenre. A jelen vonatkozásában az embernek mindig imaginációi vannak.

Gondolják el, hogy logikusan akarnak élni a jelen korban. Logikusan élni, azt jelenti, hogy az egyik fogalmat a másikból hozzuk elő, az egyik fogalomtól törvényszerűen a másikhoz megyünk. Nos, helyezkedjenek bele az életbe. Látnak valamilyen eseményt, a következő logikusan illeszkedik hozzá? Logikusan le tudják vezetni a korábbiból a későbbi eseményt? Ha áttekintik az életet, nem hasonlít a maga képeiben az álomhoz? A jelenkor hasonló az álomhoz, és csak az, hogy a jelenbe belekeveredik a múlt, az idézi elő, hogy ez a jelen logikusan, törvényszerűen folyik le. És ha a jelenben meg akarnak sejteni valami jövendőt, ha valamit el akarnak gondolni, amit a jövőben meg akarnak valósítani, akkor ez mindenképpen teljesen tárgyszerűen fog végbemenni. Amit ma este át fognak élni, az nem képként él önökben, hanem olyasmi, ami nem képszerűen kép. Ez legfeljebb inspirációként él önökben. Az inspiráció a jövőre vonatkozik.

Egy egyszerű séma útján is tisztázhatjuk, hogy miről van itt szó. Ha az ember – szeretném itt ennek a szemnek a segítségével jellemezni (lásd az ábrát a következő oldalon) – az érzéki szőnyegre tekint, akkor azt a maga átalakuló képeiben látja, de most jön, és törvényeket helyez ezekbe a képekbe. Létrehoz egy természettudományt az érzéki világ változó képeiből. Szaktudományt hoz létre. De gondolják el, hogy alakul ki ez a természettudomány. Az ember vizsgálódik, gondolkodva vizsgálódik. Ha tudományt hoznak létre arról, ami, mint érzéki szőnyeg szétterül, nem lehet, hogy olyan tudományt hozzanak létre, ami logikus gondolatokat tartalmaz, hogy ezeket a logikus gondolatokat a külvilágból nyerjék. Ha az, ami gondolatokként – és a természeti törvények is gondolatok – a külvilág törvényeiként ismertté válik, a külvilágból következik, akkor nem lenne szükség arra, hogy bármit is megtanuljanak a külvilágról, akkor annak, aki itt ezt a fényt megnézi, egészen pontosan kellene tudnia az elektromos törvényeket, és így tovább, mint annak, aki megtanulta azokat. Az ember, ha nem tanulta meg, éppen ilyen kevéssé tud valamit, mondjuk a körívnek a sugárhoz való viszonyáról, és így tovább. Itt a gondolatokat, amelyeket a külvilágra kivetítünk, bensőnkből hozzuk elő.

Igen, ez így van: amit gondolatként kiviszünk a külvilágba, azt bensőnkből hozzuk elő. Mindenekelőtt olyan emberek vagyunk, akiket fej-emberként alkottak meg. Ez a fej-ember rátekint az érzéki szőnyegre. Az érzéki szőnyegben az van, amit a gondolatok útján érünk el (lásd az ábrát: fehér), és e között, valamint a között, amivel bensőnkben rendelkezünk, amit nem érzékelünk, van egy kapcsolat, bizonyos módon egy földalatti kapcsolat. Ezért van az, hogy amit a külső világban nem érzékelünk, mert bennünk van, azt a bensőnkből a gondolati élet formájában előhozzuk, és a külvilágba kitesszük.

Így van ez a számokkal. A külvilág semmit sem számol ki számunkra, a számok törvényei saját bensőnkben vannak. Hogy ez így van, az abból származik, hogy azok között a dolgok között, amelyek itt a külvilágban vannak, és saját földi törvényeink között földalatti összefüggés van, egy test alatti összefüggés, és így belső világunkból hozzuk elő a számokat. Ez aztán megegyezik azzal, ami kívül van. Ennek útja azonban nem a szemünkön keresztül, nem az érzékeinken keresztül vezet, hanem az organizmuson keresztül. És amit emberekként kialakítunk, azt egész emberként alakítjuk ki. Nem igaz, hogy az érzékeinken keresztül ragadunk meg valamilyen természeti törvényt, azt egész emberként ragadjuk meg.

Ezeket a dolgokat meg kell fontolnunk, ha az ember környezetéhez való viszonyát a helyes módon akarjuk lelkületünkbe felvenni. Állandóan benne vagyunk az imaginációban, és csak arra van szükségünk, hogy az életet elfogulatlanul összehasonlítsuk az álommal. Amikor az álom lefolyik, kétségkívül rendkívül kaotikusan folyik le, de sokkal jobban hasonlít az élethez, mint a logikus gondolkodás. Vegyünk egy extrém esetet. Ha önök – szeretnék a jelenkor értelmes embereinek a viselkedésére hivatkozni – figyelnek valamire, részt vesznek benne. Gondolják el, hogy mondjuk, itt egy fél órán keresztül beszélnek, és ezt úgy nézik, ahogy lefolyik, akkor vagy összhangban van azzal, ami az álomban van, vagy azzal van összhangban, ami a logikus gondolkodásban van. Ha megkívánnák, hogy itt logikus gondolkodás alakuljon ki, akkor valószínűleg nagy csalódás érné önöket. A jelenlegi világ mindenképpen képekben lép elénk, úgy, hogy tulajdonképpen alapjában véve folyamatosan álmodunk. A logikát ebbe bele kell vinnünk. A logikát a születés előtti létünkből csikarjuk ki, csak belevisszük a dolgok öszszefüggéseibe, és ezáltal a dolgokban rábukkanunk a múltra. A jelent imaginációval ragadjuk meg.

Ha megnézzük ezt az imaginatív életet, amely az érzéki jelenben folyamatosan körülvesz bennünket, akkor azt mondhatjuk: ez az imaginatív élet adódik számunkra. Semmit sem teszünk hozzá. Gondolják meg, mennyire meg kell erőltetnünk magunkat, hogy a logikus gondolkodáshoz eljussunk. Hogy az életet élvezzük, hogy azt szemléljük, ehhez nem szükséges erőfeszítéseket tennünk, ez magától megadja a képeit számunkra. Ez éppen így van a szokásos környezetről való képzetalkotásban is. Semmi másra nincs szükségünk azonban, minthogy megszerezzük a képességet, hogy így képeket hozzunk létre – de most egy olyan tevékenység útján, ahogy egyébként a gondolkodásban tesszük –, és hogy a képeket belső erőfeszítés útján átéljük, ahogy az egyébként a gondolkodásnál történik. Ekkor nemcsak a jelent látjuk képekben, hanem a képi gondolkodást kiterjesztjük a születés, illetve a fogantatás előtti létre. És ha itt a képekbe beletekintünk, akkor a gondolkodást benépesítjük ezekkel a képekkel, és a születés előtti élet realitás lesz. Csak azt a képességet kell kifejlesztenünk, amelyről A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben beszéltem, és hozzászokhatunk ahhoz, hogy képekben gondolkodjunk, anélkül, hogy ezek a képek maguktól adódnának, ahogy ez a szokásos életben történik. Ha ezt a képi életet, amelyben tulajdonképpen mindig benne állunk a szokásos életben, belső életté tesszük, akkor betekintünk a szellemi világba, és akkor észrevesszük azt a módot, ahogy tulajdonképpen az életünk lefolyik.

Ma kizárólag szellemiként szemlélik, ha valaki – erről már gyakran beszéltem – a materiális életet teljesen lenézi, és ezt mondja: én a szellemre törekszem, az anyag mélyen alattam marad. Ez egy gyengeség, mert csak az juthat el igazán a szellemi élethez, akinél nem szükséges, hogy az anyagot maga mögött hagyja, hanem aki az anyagot a maga valóságában szellemiként fogja fel, aki minden anyagiságot szellemiségként, és minden szellemiséget megnyilvánulásaiban is anyagiságként tud elismerni. Ez különösen akkor válik jelentőssé, amikor a gondolkodásra és az akaratra tekintünk. Legfeljebb még a nyelv, amely egy titokzatos géniuszt tartalmaz, az rendelkezik valamivel, ami ezen a területen megismeréshez vezet.

Figyeljék meg az akaratot a maga alapjaiban a szokásos életben: a kívánságból jön létre, még a legeszményibb akarat is a kívánságból jön létre. Nézzük a kívánság legdurvább formáját. Mi a kívánság legdurvább formája? Az éhség. Ezért mindaz, ami a kívánságból ered, alapjában véve rokon az éhséggel. Abból, amit önöknek ma elő akarok adni, kivehetik, hogy a gondolkodás a másik pólus, ezért a kívánsággal ellentétes módon viselkedik. Azt mondhatjuk: Ha a kívánság az akarat alapja, a gondolkodásnak a jóllakottság, a telítettség az alapja, nem az éhség.

Ez tulajdonképpen a legmélyebb értelemben megfelel a tényeknek. Ha mint emberek, a fejünk organizációját nézzük, és a többi szervet, amelyek tőle függenek, akkor ez lényegében így van: érzékelünk. Mit jelent az, hogy érzékelünk? Érzékszerveink útján érzékelünk. Amíg érzékelünk, tulajdonképpen valami folyamatosan lebomlik bennünk. Kívülről valami behatol a bensőnkbe. A fénysugár, ami szemünkbe nyomul, tulajdonképpen lebont valamit. Saját anyagunkban bizonyos módon egy lyuk keletkezik (lásd az ábrát a következő oldalon). Itt anyag volt, most a fénysugár egy lyukat hozott létre, éhség keletkezett. Ezt az éhséget jóllakottá kell tenni, az organizmusból, a meglévő táplálékból elégül ki, azaz, ez a lyuk telítődik táplálékkal, ami bennünk van (vörös). Most gondolkodtunk, most arra gondoltunk, amit érzékeltünk: miközben gondolkodunk, a lyukakat, amelyeket az érzéki észlelés hoz létre bennünk, folyamatosan betöltjük telítettséggel, ami organizmusunkból jön létre.

Rendkívül érdekes megfigyelni, ha a fej-organizációt vesszük szemügyre, hogy organizmusunk többi részéből a lyukakba, amelyek itt létrejönnek – a fülünk, szemünk, hőérzékelésünk útján itt mindenütt lyukak keletkeznek – anyagot viszünk be. Az ember, miközben gondolkodik, miközben azt, ami itt kilyukad, teljesen betölti (vörös).

És ha akarunk valamit, ez is hasonló. Ez nem kívülről befelé hat, úgy, hogy kilyukaszt bennünket, hanem belülről. Amikor akarunk, mindenütt üregek jönnek létre bennünk, amit anyaggal kell megtölteni. Úgyhogy azt mondhatjuk: Negatív hatás ér bennünket, lyukasztó hatás, kívülről éppen úgy, mint belülről, és folytonosan belenyomódik anyagainkba.

Ez a legintimebb hatás, ez a lyukasztó hatás, ami tulajdonképpen az egész földi létet megsemmisíti bennünk. Mert amikor a fénysugarat befogadjuk, amikor hangot hallunk, föld-létünket megsemmisítjük. De reagálunk rá, újra megtöltjük földi léttel. Életünk tehát a föld-lét megsemmisítése és betöltése között folyik le: luciferi és ahrimani hatás. A luciferi folytonosan arra törekszik, hogy belőlünk részlegesen valami anyag nélkülit hozzon létre, teljesen kiemeljen a földi létből. Lucifer ugyanis azt szeretné, ha teljesen szellemivé tehetne bennünket, vagyis hogy anyagtalanná tegyen bennünket. Ellenfele Ahriman, azonban úgy működik, hogy amit Lucifer kiváj, azt újra megtölti. Ahriman az, aki ezt folyamatosan betölti. Ha Lucifert plasztikusan kialakítanánk, és Ahrimant is plasztikussá tennénk, akkor ezt egészen jól meg tudnánk tenni, amikor az anyag egymást áthatja, Ahriman mindig benyomul a Lucifer által létrehozott üregekbe, vagyis amit Lucifer kiforgat.

De belül is üregek vannak, vissza kell őket forgatni. Ahriman és Lucifer a két ellentétes erő, amely az emberben működik. Az ember maga az egyensúlyi állapot. Lucifer a folytonos anyagtalanítással előidézi a folytonos materializálást: Ahrimant. Amikor érzékelünk, ez Lucifer. Amikor az érzékelésről gondolkodunk, ez Ahriman. Amikor eszményeket alakítunk ki, hogy ezt vagy azt tegyük, ez Lucifer. Amikor valóban a Földön akarunk állni, ez Ahriman. Így állunk a kettő között. Ide-oda ingázunk közöttük, és tisztában kell lennünk azzal, hogy mint emberek az ahrimani és luciferi hatás között állunk a legintimebb módon. Az embert tulajdonképpen csak akkor ismerjük meg, ha ezt a két ellentétes pólust figyelembe vesszük nála.

Itt egy olyan szemléleti módról van szó, amely egyáltalán nem csupán egy absztrakt szellemiség felé fordul – mert ez az absztrakt szellemiség egy ködös misztika –, sem a matéria felé, hanem mindaz, ami materiális hatás, egyúttal szellemi is. Mindenütt a szellemiséggel van dolgunk. És a matériát a maga létében, a maga hatásában akkor tekintjük át, ha mindenütt meg tudjuk látni benne a szellemet.

Azt mondtam: Az imagináció a jelenkor vonatkozásában magától adódik. Ha az imaginációt művészileg fejezzük ki, akkor a múltra tekintünk vissza. Ha az inspirációt fejezzük ki, akkor a jövőbe tekintünk, úgy, ahogy a jövővel számolunk akkor is, amikor a napfogyatkozást vagy a holdfogyatkozást kiszámítjuk, nem a részletek vonatkozásában, hanem egy magasabb fokon a jövő nagy törvényszerűségei szerint. És az intuíció mind a hármat magában foglalja. Az intuíciónak folytonosan alá vagyunk vetve, csak ezt átalusszuk. Amikor alszunk, énünkkel és asztráltestünkkel teljesen a külvilágban vagyunk, az intuitív tevékenységet bontakoztatjuk ki, amit egyébként tudatosan kell kibontakoztatnunk az intuícióban. Csak az ember ebben a jelenlegi organizációjában túlságosan gyenge ahhoz, hogy tudatos legyen, amikor intuitív tevékenységet folytat, lényegében ezt éjszaka teszi meg. Úgyhogy azt mondhatjuk: Alváskor az ember intuíciót fejleszt ki, ébren – természetesen egy bizonyos fokig – logikus gondolkodást, a kettő között van az inspiráció és az imagináció. Amikor az ember az alvásból kikerül az éber életbe, énje és asztrálteste behatol fizikai testébe és étertestébe, és amit itt magával hoz, az az inspiráció. Erre már az előző előadásban felhívtam a figyelmüket. Azt mondhatjuk: Amikor az ember alszik, az intuícióban van, amikor éber, a logikus gondolkodásban, amikor felébred, inspirálja magát, és amikor elalszik, imaginál. Látják ebből, hogy az a tevékenység, amit kifejtünk, mint a megismerés megszabott tevékenységét a szokásos élettől nem idegen, hanem teljes mértékben jelen van benne, és hogy amikor magasabb megismerést fejlesztünk ki, ezt csak be kell emelni a tudatba.

Amire ismételten hivatkozni kell, az az, hogy az utóbbi három-négy évszázadban a külső tudomány a pusztán materiális tények nagy mennyiségét halmozta fel, és foglalta törvénybe. Ezeket a tényeket ismét szellemiséggel kell áthatni. Jó azonban – ha szabad így mondanom, bár paradoxul hangzik –, hogy a materializmus jelen van, különben az emberek egy ködös állapotba kerülnének. Mindenekelőtt teljesen elvesztenék a földi léttel való kapcsolatukat. Amikor a XV. században a materializmus elkezdődött, az emberiség nagymértékben ki volt téve annak, hogy a luciferi befolyás alá kerül, és fokozatosan, egyre inkább lyukacsossá válik. Éppen ettől az időtől kezdve érkezett el az ahrimani befolyás. És az utóbbi négy-öt évszázadban az ahrimani befolyás igen nagymértékben kifejlődött. Ma nagyon erőssé vált, és az a veszély jelent meg, hogy túllő a célon, ha nem helyezzük szembe vele azt, ami bizonyos módon megbénítja: ha nem helyezzük szembe vele a szellemiséget.

Itt arról van szó, hogy az ember a szellemnek a matériához való viszonyában a helyes érzést fejlessze ki. Van egy költemény, amely a régi német gondolkodásmódot tükrözi, amit Muspillinek neveznek [40]. Ezt egy könyvben találták meg, amit egy bizonyos német Ludwignak tulajdonítottak a IX. században, de természetesen sokkal korábbról származik. Ez a könyv teljesen keresztény szellemű, Illésnek az Antikrisztussal való küzdelmét ábrázolja. Annak egész módja azonban, ahogy ez a történet lefolyik, Illésnek ez a küzdelme az Antikrisztussal, emlékeztet egy régi mondabeli küzdelemre, Asgard lakóinak a küzdelmére Jötunheimnek, az óriások birodalmának a lakóival. Az ázok birodalma egyszerűen Illés birodalmának felel meg, az óriások birodalma pedig az Antikrisztus birodalmának.

[40] Muspilli: egy hosszabb ófelnémet nyelvű költemény 870-ből.

Az a gondolkodásmód, amellyel itt találkozunk, még kevésbé fedi el a tényeket, mint a későbbi gondolkodásmód. A későbbi gondolkodásmód tulajdonképpen mindig dualitásról beszél, jóról és rosszról, Istenről és ördögről, és így tovább. Ez a gondolkodásmód azonban, amely a később időkben alakult ki, már nem egyezik meg a korábbival. Azok az emberek, akik a küzdelmet ábrázolták, az istenek birodalma és az ördögök birodalma között, az istenekben nem ugyanazt látták, mint amit egy mai keresztény ért istenek birodalmán, hanem e régi elképzelések szerint például felül volt Asgard, az istenek birodalma, és alul Jötunheim, az óriások birodalma, és középen bontakozott ki az embereké, Midgard. Ez nem más, mint germán-európai módon az, ami a régi Perzsában Ormuzd és Ahriman volt. Itt a mai nyelvünkön azt kellene mondanunk, hogy Lucifer és Ahriman. Ormuzdot Luciferként kellene szólítanunk, nem pusztán úgy, mint a jó istenséget. És ez a nagy tévedés, amit elkövetnek, hogy ezt a dualizmust úgy fogják fel, mintha Ormuzd csak jó isten volna, és ellenfele, Ahriman, a gonosz isten. A viszony sokkal inkább olyan, mint Lucifer és Ahriman között. És abban az időben, amikor ez a Muspilli költemény keletkezett, a Mittelgard-ban még nem egészen helyesen képzelték el, hogy Krisztus vére fentről lesugárzik, hanem, hogy Illés van itt, és az ő vére sugárzik le. És az ember középen áll. Ez az elképzelés abban az időben, amelyben valószínűleg ez a német Ludwig ezt a költeményt a könyvében leírta, még helyesebb volt, mint később. Mert a későbbi korban az a sajátos dolog kezdődött el, hogy a hármasságot figyelmen kívül hagyták, azaz, a felső isteneket, akik Asgardban vannak, és az alsó isteneket, akik az ahrimani birodalomban vannak, úgy fogták fel, mint összességet, mégpedig úgy, hogy fent vannak a luciferiek, a jó istenek, és a többiek a gonosz istenek. Ez a későbbi időben lett így, a korábbi időkben a Lucifer és Ahriman közti ellentétet még helyesen látták, ezért az olyasmit, mint Illést, a luciferi birodalomba állították a maga érzelmi próféciáival, azzal, amit akkoriban meg tudott hirdetni, mert Krisztust a Mittelgardba akarták állítani, abba, ami középen helyezkedik el.

     Asgard
Lucifer – Ormuzd

Jötunheim
Ahriman

Újra vissza kell térnünk ehhez az elképzeléshez, teljes tudattal, különben, ha csak az isten és az ördög közötti kettősségről beszélünk, nem fogunk újra eljutni a hármassághoz: a luciferi istenekhez, az ahrimani hatalmakhoz és a kettő között ahhoz, ami a Krisztus-birodalmat jelenti. Anélkül, hogy ehhez előrelépnénk, nem jutunk el a világ igazi megértéséhez. Gondolják el, hogy ebben az európai emberiség történelmi fejlődésének egy hatalmas titka rejlik, az, hogy a régi Ormuzdot jó istenséggé tették, holott tulajdonképpen egy luciferi hatalom, egy fényhatalom. Mindazonáltal így megnyugvást találhatunk, hogy Lucifert újra olyan rossznak tarthatjuk, amennyire csak lehetséges, mert Lucifer neve nem illik Ormuzdhoz. Lucifert Ahrimanhoz sorolták, egy keveréket hoztak létre, ami még Goethénél is megjelent Mefisztó alakjában, minthogy itt Lucifert és Ahrimant összekeverte egymással, ahogy ezt Goethe világszemlélete című kis könyvecskémben [41] kifejezetten kimutattam. Az európai emberiség, a jelenkori civilizáció emberisége ténylegesen egy nagy zűrzavarba került, és ez a zűrzavar az egész gondolkodásban megjelenik. Ezt csak azáltal tudja kiegyenlíteni, hogy a kettősségből újra eljut a hármassághoz, mert minden kettősség végül is olyasmibe vezet, amiben az ember nem tud élni. Amit polaritásként kell szemlélnie, abban valóban megtalálhatja a kiegyenlítést: Krisztus itt a kiegyenlítés Lucifer és Ahriman között, a kiegyenlítés Ormuzd és Ahriman között.

[41] Rudolf Steiner művének címe: Goethe szellemének megnyilatkozása a Faustban és a „Mese a zöld kígyóról és a szép Liliomról” című műben (GA 22).

Ez a téma, amit ki akartam fejteni, és amit a következő napokban különböző irányokban tovább akarunk vezetni.

12. A madárfaj, az emlősállatok és a hármas tagozódású ember

Dornach, 1921. július 16.

Tegnapi előadásomat azzal fejeztem be, hogy az újabb idők folyamán egyfajta zűrzavar jött létre annak a felfogásnak a vonatkozásában, ami a perzsa dualitásban megjelenő Ormuzd-Ahriman viszonyban fejeződik ki. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy mennyire visszavezet bennünket a régi európai-germán szemlélethez az, ami például abban a költeményben jelenik meg, amely Muspilli címen vált ismertté, mint az Égbolt és a Föld költeménye. Ebben keresztény formában jut kifejezésre a felső, a luciferi, és az alsó, az ahrimani princípium ellentéte. Azt mondom, hogy teljesen keresztény formában, mert még nem fertőzte meg az, ami a felső és alsó ellentétének lelki felfogásából a Muspilli költemény értelmében elenyésző. Nem feltételezi, hogy bizonyos módon a felső szellemiséghez a Krisztus-princípium tartozik, hanem a felső szellemiséghez az Illés-princípiumot emeli fel, és Illés az, aki itt lecsöpögő vérével az Antikrisztus ellen küzd, ami nem más, mint az ahrimani princípium keresztény kifejeződése. Ebben a régi európai-germán elképzelésben tehát még jelen volt egy világos tudat arról, hogy az embernek meg kell különböztetnie a felső és az alsó erőket, és hogy bizonyos módon a Krisztus-princípiumban kell keresni a kiegyenlítést, a harmonizálást a két princípium között. Azt is könnyen be lehet látni, hogy ha az ember az Illésprincípiumot felülre helyezi, és az antikrisztusi princípiumot alulra, akkor a felső princípiumban bizonyos módon az van adva, ami a világrend morális impulzusa, és az ahrimani princípiumban az, ami a világfejlődés intellektuális impulzusa.

A felsőről és az alsóról való ilyenfajta tudatban az emberek olyan polaritást láttak, ami a világrendben van jelen. Amikor felsőt és alsót mondunk, akkor természetesen bizonyos módon ezt az emberre vetítjük ki. Tudjuk, hogy az ember a felsőt és az alsót azáltal határozza meg, hogy hátgerincének iránya lényegében függőleges. Ezáltal jön létre a felső és az alsó. Ezt tehát teljesen relatív módon kell érteni. Az azonban, amire ma utalni fogunk, teljesen eltekintve a felsőtől és az alsótól, az egy bizonyos poláris ellentét. Ez a poláris ellentét rendkívül bonyolult módon lép az ember elé. Ezt az ellentétet azonban inkább külsőlegesen lehet tanulmányozni a világban, és rendkívül hasznos, ha a világrendet bizonyos módon úgy tekintjük, hogy az egészen sajátos jelenségek útján, amelyekben bizonyos erők radikálisan működnek, elárulja, hogy tulajdonképpen milyen titkok rejlenek bennük.

Nos, az emberben kevéssé világosan fejeződik ki egy bizonyos ellentét, amely azonban világosan megmutatkozik számunkra, ha a szervezetet teljes mértékben szemügyre vesszük. Ugyanúgy, ahogy az ember is, a madárfaj is természetesen az egész világmindenségből jött létre. Ez a madárfaj azonban egy bizonyos irányban lényegesen világosabban megmutatja számunkra a világban működő titkokat, mint ahogy ez az embernél látható, akinél ez csak bonyolult módon deríthető ki.

Mi a madárfaj jellegzetessége? A madárfaj jellegzetessége az, hogy a madár, ahogy a fizikai szférában adott számunkra, mindenekelőtt tojás-formában jelenik meg a külső világban, ha szabad ezt így mondanom. Ekkor a tojásnak tönkre kell mennie. A madár a tojásból fejlődik ki, és az önök számára ismerős – mert hiszen jól látható, hogy milyen egy kiscsirke, amikor kikel a tojásból –, tehát már feltűnhetett az önök számára, hogy tulajdonképpen csak a tojásból való kikeléssel válik teljesen elevenné a tollak növekedése, és így tovább. Nos, ez az ellentét, ha szabad így neveznem, a tojásban való lét és a külső lét között a tollakkal, az embernél nem jut ilyen világosan kifejezésre. Az ember nem tojásból jön a világra, és számára később következik be egy olyanfajta előkészítés a világba való belépéshez, mint a tollak növekedése. De mi ez az ellentét itt a madárfajnál a tojásforma és a későbbi életforma vonatkozásában?

Ha a tojást külsőleg nézzük, természetesen mindenekelőtt a meszes héj tűnik fel. Ennek a meszes héjnak van egy bizonyos formája. Alapjában véve azonban ezt a meszes héjat nem tekinthetjük lényegesnek a madárnál, különben nem hullana el. Nem tartozik lényegesen a madárhoz. Ha triviálisan fejezzük ki magunkat, a fiatal lény védőburkának nevezhetjük. A madár formáját azonban egyik esetben sem alakítja olyasmi, ami a meszes burokban sajátosan lokalizálódna. Az anyag tehát elkülönül a külső héjtól. Az anyagnak ebben az elkülönülésében olyasmivel találkozunk, amit a madár organizmusa ellök magától, olyasmivel, ami elhullik, amire a madárnak a későbbi fejlődése során nincs szüksége, tehát olyasmi, ami kilökődik. Olyan erőknek kell tehát lenniük a lényben, amelyek azt, ami a tojásban van, elkülönítik, eltávolítják maguktól.

Ha ezt az egész tojást megnézzük, akkor tulajdonképpen azon belül, ami a földiségben a természeti törvényeknél fejeződik ki, nem jutunk a dolog végére. Segítségül kell hívnunk azt, ami A szellemtudomány körvonalaiban áll. A szellemtudomány körvonalaiban utalás történik arra, hogy a Föld-fejlődés egy bizonyos korszakában a Hold elkülönült a Földtől, és hogy a Hold anyaga különvált a Föld anyagától. Ezt a folyamatot utánozza tulajdonképpen az, ami itt bizonyos módon lejátszódik. Ahogy az egész Föld-kozmosz alakító erői egykor elkülönítették maguktól a Hold-erőket, úgy különíti el a madár anyaga ezt a mészhéjat, mint olyasmit, ami mondhatnánk, anyagon feletti. És akkor mi az, ami itt e mészhéjon belül van? (Lásd az ábrát: vörös.)

Ami mindenekelőtt ebben a mészhéjban van, azt ez a mészhéj megvédi azoktól az erőktől, amelyek a Föld környezetében vannak. Ha a kiscsirke túl korán lenne kitéve ezeknek az erőknek, mondjuk, túl korán ki lenne téve a Napnak, akkor természetesen elpusztulna. Nem tudná feltartani azokat az erőket, amelyek a Föld környezetében vannak. Arról van szó, hogy az a lény, amelyet a mészhéj megvéd, olyan világban él, amely tulajdonképpen nem földi.

Milyen világ ez, amelyben ez a mészhéj által megóvott lény él? Ez az a világ, amelyet átéltünk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés során, és amely megszűnt, a Föld-fejlődésben már nincs jelen. Ez teljesen még a jelenben benne élő múlt. És ha azt mondjuk: Mindaz, ami a tojáshéjon kívül van, a Földhöz tartozik, akkor abban, ami a tojáshéjon belül van, mindazt láthatjuk, ami nem a Földhöz tartozik, ami nem akarja, hogy a Földdel magával dolga legyen, ami nem akar együttműködni a Föld-fejlődéssel. Mert először meg kell érnie, hogy a burkot öszszetörje, és aztán válik éretté a Föld-fejlődés számára.

Itt van az a pont, ahol valami másra kell a figyelmet felhívnunk. A következőkre kell tekintettel lennünk: nem minden lény képes arra, hogy a tojásból valóban megszülessen. A madártojások egy jó része tönkremegy, és például a halikrákból és hasonlókból is olykor minden tönkremegy. Ezenkívül – nem tudom, vajon mindig megalkuvás-e a dolgokat ilyen szárazon összevetni, az emberiség szereti, ha sok minden öntudatlan marad, de az elkövetkező idők számára szükséges, hogy az ismeretek egy bizonyos mennyiségét összegyűjtse, és hogy a továbbiakban ne zárja el magát ezek elől az ismeretek elől – a madártojások nagy száma azáltal is tönkremegy, hogy az emberek megeszik őket. Nem érik el a céljukat. És most az a kérdés: Mi történik mindazzal, ami az utóbbi tényezőket is beleértve a tojás tartalmából kifejlődik, anélkül, hogy érett kiscsirke, érett madár vagy érett hal legyen belőle a Földön; mi történik mindezzel? – A materialista szokás szerint ezt fogja mondani: No igen, a természet itt értelmetlenül teremt, meglehetősen sok veszendőbe megy. Ez azonban nem így van, hanem azok a lény-szubsztanciák, amelyek itt a tojáshéjon belül vannak, valamilyen módon, nem érnek meg a földi lét számára, de érettek a maguk erőiben a Föld előtti lét tekintetében, amelyet magunk is átéltünk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-lét folyamán. És ez a luciferi lét. Olyan szubsztanciákká válnak, amelyekből a luciferi lét tovább táplálkozik. Mindaz, ami a tojásoknál tönkremegy, egyes lényeknek, bizonyos szellemi lényeknek táplálékot ad. Most azt akarjuk megvizsgálni, ami a Földet érinti.

Amikor tehát a madárfajt nézzük, a tojás tartalmában mindenekelőtt a luciferi elemet láthatjuk, azt, ami lényegében a Földdel nem akar közösséget vállalni, nem akar a Földön lenni, ami, mondhatnám egy fallal veszi körül magát a Föld törvényeivel szemben. Ezek csak akkor lépnek közbe, amikor az, ami a Földön működik: a hő, a fény, a burkot szétfeszíti.

És mi az, ami itt közbelép? Itt az ellentétes erők lépnek közbe. Ha a madártojást leteszik maguk elé, azt mondhatják: itt van az ahrimani erők legtisztább képe. Itt működnek az ahrimani erők a finom tollpihéknél, amelyeket az előbújó kiscsirkéknél láthatunk. Itt már az ahrimani erők működnek a héjon keresztül. Már harcba bocsátkoztak azzal, ami egyáltalán nem akarja a tollakat létrehozni. Ha tehát a madár tollruháját nézzük, az ahrimani jelleg legtisztább képét kapjuk.

Ezért azt mondhatjuk: megnézek egy tojást, Lucifer rejlik benne. Csak a külső alakja útján árulja el magát, amit levet, annak következtében, ami a külső anyagnál kiválik. Ami tehát elhullik, akár mint madártojás-héj, akár, mint kígyóbőr, tehát ami tönkremegy, és így tovább, az a luciferi princípiumból, a luciferi erőkből válik ki.

Abban, ami itt elhullik, láthatunk még valamit a luciferi erők tulajdonképpeni alapjából. Amikor ugyanis tisztán hatnak, tulajdonképpen spirál-formában hatnak. És abban, amit, mint tollruhát látunk, vagy egyáltalán úgy látunk, hogy kívülről a testiségbe van belehelyezve, az az ahrmani elem. Az a maga erői szerint érintőlegesen hat rá. Nézzenek meg egy pávafarkat, és nézzék meg pontosan, azt fogják gondolni: ez az ahrimani erők legtisztább képe.

Nos, természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy Lucifer és Ahriman mindenütt keresztül-kasul áthatják egymást, úgy, hogy erről csak képeket kapunk. A madártojásban azonban ténylegesen a legszebben jelennek meg ezek a képek, mert csak arra van szükségünk, hogy ezt a madártojást úgy tekintsük, ahogy ezt most elmagyaráztam.

Nos, azok az erők azonban, amelyek a tojáshéjon belül vannak, természetesen szintén tevékenyek maradnak. A madárnak tehát azokat az erőit, amelyek a tojáshéjon belül voltak (vörös) körülveszik az ahrimani erők (kék) a tollruhában. A madárnál még megvan az a lehetőség is, hogy éppenséggel lokalizálhassa az éteri és a fizikai elemet. Ha ugyanis mindazt nézzük, amit a madár megtart a luciferi elemből, ami a tojáshéjon belül van, amit itt növekedési erőkként megtart, akkor azt látjuk, ami az étertestnek van alávetve. Az tehát, amit pirossal jelöltem, az ezeket az erőket jelenti, és ez alá van vetve az életerők tevékenységének. Úgyhogy a madárnál azt is mondhatjuk: Amit a madár örökségként a tojásból magával hoz, az egész életében, egész madár-életében az életerők, az éteri erők befolyása alatt áll. És amit tollruhaként magára ölt, az egész élete folyamán a fizikai erők hatása alatt áll (nyilak). És ami közte van, a húsa, az izmai, és így tovább, az egész élete folyamán az asztrális erők hatása alatt áll (sárga). A madárnál tehát az a lehetőség áll fenn, hogy bizonyos módon lokalizáljon: az asztrális elemet a húsban és izomban, a fizikait a tollruhában, és az éterit abban, ami számára növekedési erőként a tojás tartalmából megmaradt.

Az embernél ez sokkal bonyolultabb. Az ember külsőleg nem egy tojásban él. Az anya testében fejleszti ki a maga luciferi elemét, amit a madár még kívül hordoz. Ezért nem fér hozzá Ahriman az anya testében. A madárnál úgy van, hogy bizonyos módon megmutatja, hogy a luciferi elemet, anélkül, hogy tulajdonképpen rossz útra tévedne, kint hordozza a világban, és hogy az ahrimani elemet is felveszi. Az embernél láthatják, hogy ez, egyes példákon részletesen, különösen világosan kifejeződik. Az ember és a madárfaj közé aztán beilleszthetjük az emlősállatokat.

Az embernél mindenekelőtt van egy figyelemreméltó különbség a madárral szemben. Nézzék meg a madár lábait. A madár lábai általában, ha az emberi lábakkal összevetjük, tulajdonképpen rendkívül csenevész szervek. Honnan származik az, hogy a madárnak éppen olyan lábai vannak, mint amilyenekkel rendelkezik? Nézzék meg a veréb lábait: milyen szánalmas botok, szemben azzal, milyen délceg lábai vannak az embernek. Nézzék meg tehát ezeket a csenevész madárlábakat, ha a madár egész csenevész alakját nézik, azt fogják mondani: A madár elsősorban a repüléssel számol, felemelkedik a földről, ezért ilyen a lábainak az alakja. A földhöz való tartozásuk csak esetleges. Az ember nem emeli fel a lábait a földről, nem tud repülni. Lábait délceg oszlopokként helyezi a földre. Ahogy ezek a lábak ki vannak alakítva, ez lényegében földi adomány. A madár nem kapja meg ezt a földi adományt, mert egyáltalán nincs ilyen módon összekötve a földdel, elkülönült tőle. És az ember, minthogy megkapja ezt a földi adományt, ezáltal jobban kapcsolódik az ahrimani erőkhöz, mint a madár. A madár bizonyos módon a maga ahrimani erőit nem kapja meg olyan készen a földtől, mint az ember. Az embernél Ahriman indul neki és bontakozik ki a lábakban, és innen emelkedik fel az organizmus többi részébe. A madárnál a tollakban bontakozik ki.

Nos, ha megnézik az embert, hogyan épül fel már a lábai szerint is a föld számára, azt fogják mondani: miért nincsenek az embernek tollai? Az embernek nincsenek tollai, mert nem úgy épül fel a föld számára, mint a madár. Ha az ember repülne a levegőben, akkor neki is tollai volnának, mert akkor az ahrimani erők egészen más irányból hatnának rá. Így csak azzal a kevés ahrimani adalékkal rendelkezik, ami a hajában nyilvánul meg. Ez ahrimani adalék. Ez a fejben a legerősebb, ami már annak bizonyítéka, hogy a fej az embernél igen sok ahrimani jelleggel rendelkezik, amit egyéb ismeretekből már tudunk.

Ha megnézik az emlősállatokat, azt fogják mondani: ezek még inkább össze vannak kötve a Földdel, mint az ember. Ezek az emlősállatok azáltal is össze vannak kötve a Földdel, amivel az ember nem, például, elülső végtagjaikkal, mert a majmok is csak ritkán járnak felegyenesedve, és így vannak a kutyák is, amikor szolgálnak, de nem ez a természetes számukra. A gorillánál sem természetes, hogy felegyenesedve járjon, inkább mászik, az elülső végtagjai valójában kapaszkodó szervek, az előrehaladást szolgálják. Az ember tehát félig felemelkedik a Földről, a madár teljesen felemelkedik, az emlősállat a maga elülső végtagjaival éppen úgy, mint a hátsókkal, a Földhöz van kötve. Bizonyos vonatkozásban teljes mértékben földi lény. Az ember szabaddá tette magát a Földtől hátgerincének függőleges helyzete folytán, az emlősállat teljes mértékben a Földhöz van kötve. Az emlősállat egész további alakja is eszerint épül fel. Az emlősállatnak azon a területen, ahol a madár a tollait viseli, bizonyos módon csak szőrzete van, ami tulajdonképpen kívülről épül fel az organizmusban.

Ha mindezt figyelembe veszik, azt fogják mondani: Ha az ember egy lény viszonyát – egy emlősállatét, madárét, emberét, és most még más lényekre is kiterjeszthetjük ezt – a környezetéhez való viszonyát tekintetbe veszi, és teljes áttekintést kap, a környezethez való viszonyból megállapíthatja a lény alakját. Az alakot meg lehet szerkeszteni. Azt mondhatjuk, hogy a madár önmagában hordja a luciferi princípiumot, amire a Föld egyáltalán nem képes, ezért a maga tojásában elkülönül a Földtől olyan sokáig, ameddig csak lehet, aztán eléri, hogy a Föld a lehető legkevésbé hasson rá. A lábai csökevényesek maradnak, és aztán a Földet körülvevő erők hatnak rá, a Föld legközvetlenebb erői, amelyek a Földet hőköpenyként veszik körül. Ezért kell azt az alakot megkapnia, amellyel rendelkezik, csökevényes lábakat, és így tovább. Az ember alsó végtagjai útján össze van kötve a Földdel, szabaddá teszi magát. Az emlősállat közöttük áll. Négy oszlopon áll a Földön, a Földből alakult ki. A Földből közvetlenül kiáramló erők azok, amelyek leginkább hatnak az emlősállatra.

Az ilyen dolgokat a régi ösztönös tudomány nagyon jól ismerte. Ezért a korábbi szemlélet abban, ami az embernél a Földtől függetlenül alakult ki, mert tulajdonképpen csak a korábbi földi élet átalakulása, vagyis az emberi fejben egy madarat, egy sast látott. Az anyagcsere-végtagemberben, amely teljesen a Föld szerint szerveződött, a korábbi szemlélet egy ökröt, egy bikát vagy tehenet látott, mert ez olyan állat, amely teljesen a Föld szerint szerveződött. Az ember középső részében, amely bizonyos módon a sas és a tehén vagy borjú között helyezkedik el, az embernek ebben a középső részében azt látta, amely bizonyos módon elválik a földiségtől, az anyagcsere útján. Ez látható abból, hogy az oroszlánnak igen rövid a bélrendszere. Anyagcsere-rendszere rendkívül primitív, ezzel szemben a mellkas-rendszere, a szív-rendszere egészen sajátos módon alakult ki. Ezért olyan szenvedélyes, olyan dühös, és így tovább. Az oroszlánt a régi ösztönös szemlélet az ember középső részében látta. Ez olyan szemlélet volt, ami teljesen ezen alapult.

Most egy másik, mondhatnám sokkal tudatosabb módon kell visszatérnünk ezekhez a dolgokhoz. Tisztában kell lennünk például avval, hogy mi, emberek, énünkkel minden állattól különbözünk. Az én a legtöbb embernél még egy igencsak alvó szerv. Ha azt hisszük, hogy az én nagyon erőteljesen éber, akkor tulajdonképpen tévedünk. Mert az akaratban – ezt már kifejtettem – az ember tulajdonképpen alszik, és amikor az én akaratilag tevékeny, nem olyasmivel van dolgunk, ami énként előttünk áll, hanem sokkal inkább olyasmivel, ami úgy áll előttünk, mint az éjszaka. Bár az éjszaka sötét, életünkben számolunk az éjszakával is. Ha valóban visszatekintünk az életünkre, ez nemcsak abból áll, ami világos volt, hanem éjszakából is. De ezt mindig kitöröljük az idő folyamatából. Hasonló a helyzet az énünkkel is. Énünk a szokásos tudat számára azáltal vehető észre, hogy a tudat számára nincs jelen. Már itt van, de a tudat számára nincs itt. Valami hiányzik a helyén, és ezért látjuk az ént. Valóban úgy van, mintha lenne egy fehér fal, és az egyik helyen nem lenne fehér, és akkor feketét látnánk. Tulajdonképpen így látjuk a szokásos tudatban énünket, mint valamit, ami kifakult. És így van ez az ébrenlét alatt is, az én tulajdonképpen mindig alszik, és alvónak tűnik a gondolatok és az érzések útján, és ezért érzékeljük az ént a szokásos tudatban is, azaz, úgy véljük, hogy érzékeljük. Azt mondhatjuk tehát: énünket tulajdonképpen nem közvetlenül érzékeljük.

Nos, egy előítéletes pszichológia azt hiszi, hogy ez az én tulajdonképpen az emberen belül van, ahol az izmai vannak, a húsa van, a csontjai vannak, és így tovább, itt van az énje is. Ha az életet csak egy kicsit is átlátnánk, csakhamar érzékelnénk, hogy ez nem így van. Nehéz azonban ma egy ilyen állítást az emberekkel elfogadtatni. Ezt 1911-ben Bolognában a filozófiai kongresszuson egy előadásomban [42] már megkíséreltem. Ezt az előadást azonban senki sem értette meg, mind a mai napig. Ebben megkíséreltem kimutatni, hogy tulajdonképpen mi a helyzet az énnel. Ez az én valójában minden érzékelésben jelen van, igazából mindabban, ami benyomást tesz ránk. Az én nincs a húsomban, nincs a csontjaimban, hanem abban van, amit szememmel érzékelni tudok. Ha valahol látnak egy piros virágot, ez benne van énjükben, egész élményükben, amikor a pirosnak átadják magukat, nem tudják a pirosat a virágtól elválasztani. Mindehhez egyidejűleg hozzáadják énjüket is, az én összekapcsolódik a lelki tartalommal. A lelki tartalom azonban nincs a csontjaikban! A lelki tartalmat kiterjesztik az egész térbe. Ez az én tehát, amely önökben kevesebb, mint a levegő, amit éppen belélegeznek, és még kevesebb, mint az a levegő, amely korábban önökben volt. Ez az én össze van kötve minden érzékeléssel, és mindazzal, ami tulajdonképpen alapjában véve önökön kívül van. Csak a bensőben tevékeny, mert az érzékelésből kiküldi az erőket. És az én aztán még másvalamivel is összekapcsolódik: csak arra van szükség, hogy járjanak, azaz, kifejlesszék akaratukat. Itt mindazonáltal az én együtt jár önökkel, illetve részt vesz a mozgásban, akár lassan lopakodnak, akár futnak, akár egy bíbic lépteivel haladnak, akár valamilyen módon forognak, táncolnak vagy ugrálnak, az én mindebben részt vesz. De ez nincs önökben. Gondolják el, hogy ezt mégis magukkal viszik. Amikor körtáncot járnak – gondolják, hogy a körtánc nincs önökben? Egyáltalán nem lenne helye önökben! Hol lenne helye? Az én van itt, az én működik együtt a körtánccal. Az önök érzékelésében és tevékenységében tehát benne van az én. De tulajdonképpen egyáltalán nincs önökben a szó teljes értelmében, mondjuk úgy, ahogy a gyomruk önökben van, hanem ez az én tulajdonképpen mindig olyasmi, ami alapjában véve önökön kívül van. Ugyanúgy kívül van a fejen, mint ahogy kívül van a lábakon, csakhogy a járáskor erősen részt vesz a lábak mozgásában. Az én valóban rendkívül erőteljesen részt vesz a lábak mozgásában. A fej azonban az énben csak kevéssé részesül.

[42] Lásd Rudolf Steiner: Filozófia és antropozófia című kötetében (GA 35) az 1911. április 8. előadást.

De miben különböznek még a lábak, illetve egyáltalán a végtagok és az anyagcsere a fejtől? A fejnél az étertest és az asztráltest is viszonylag állandó, a fej a leginkább fizikai test. Ez a fej tehát már olyan öreg fiú, hogy az előző inkarnációból származik, a leginkább fizikaivá vált, valóban a leginkább földi lakos. Ellenben a lábaknál, illetve a végtagoknál és az anyagcserénél úgy van, hogy az étertest és az asztráltest bensőségesen kapcsolódik a fizikai testhez. Így tehát azt mondhatjuk: A lábaknál úgy van, hogy az étertest és az asztráltest összekapcsolódik a fizikai testtel, csak az én szabad viszonylagosan a lábaktól, és csak akkor működik együtt velük, amikor a lábak mozognak. És az anyagcserénél úgy van, hogy az anyagcsereszervek lényegében az étertesttel és az asztráltesttel vannak összekötve.

Most megkérdezhetjük: Miben különbözik az ember feje az anyagcsere-végtag-embertől? Azáltal, hogy a fejnek tulajdonképpen szabad éterteste, szabad asztrálteste és szabad énje van, miközben az étertest és az asztráltest az anyagcsere-végtagemberben a fizikai testtel össze van kötve, nem szabad.

Talán még érthetőbb lesz a dolog az önök számára, ha a következőket mondom. Gondolják el, hogy az asztráltestükkel vagy étertestükkel, azzal a résszel, amelynek az anyagcserevégtagemberről gondoskodnia kell, megtörténik egyszer, hogy éppen úgy viselkedik, ahogy a fej éterteste és asztrálteste: szabaddá akar válni. Gondolják el, hogy az a sajátságos ötlete lenne, hogy szabaddá akar válni. Mondjuk, például az anyagcsere-ember úgy akarna viselkedni, mint ahogy társa, a fej asztrálteste viselkedik – ez egy másik rész, tehát mondhatom azt, ahogy a társa. Mi történik ekkor? Ekkor az történik – aminek egyáltalán nem szabad megtörténnie, mert az ember alakja ellenáll ennek –, hogy az alsótestünk fejjé akar válni, hogy a fejhez akar hasonlóvá válni. És a sajátságos az, hogy ami a fejnél egészséges, az az alsótestet beteggé teszi. Alapjában véve az alsótest minden betegségének alaptulajdonsága, hogy felveszi a fej konfigurációját.

Ez csak egy speciális eset, amit példaként hoztam fel a rákos daganattal kapcsolatban egy zürichi előadásban, ahol kimutattam, hogy a rákos daganat kialakulása azon alapul, hogy az emberi test egy részénél, ahol befelé semmiféle érzékszervnek nem szabad kialakulnia, hirtelen az asztráltest elkezd érzékszerveket kialakítani. A rákos daganat csak egy nem megfelelő helyet akar a fülnek vagy a szemnek. Befelé növekszik. Itt egy fület vagy szemet akar létrehozni. Ha tehát az alsótest asztrálteste is úgy akar viselkedni, ahogy a fej asztrálteste vagy éterteste, akkor létrejön az alsótest megbetegedése.

És fordítva, ha a fej elkezdi – gyengén ezt kezdi el a migrénszerű állapotnál –, hogy úgy akarjon éli, ahogy az alsótest, hogy asztráltestét vagy étertestét bevonja a maga ügyeibe, akkor a fej beteg lesz. Ha az étertestét behúzza, akkor létrejön a migrénszerű állapot. Ha az asztráltestét is behúzza, még rosszabb következik be.

Ezek olyan dolgok, amelyek megmutatják, mennyire bonyolult az emberi természet. Ezt az emberi természetet nem lehet úgy tanulmányozni, ahogy a mai triviális természettudomány teszi, hanem úgy kell tanulmányozni, hogy az ember minden bonyolultságába betekint, hogy tehát azt mondja: a fej nem lehet olyan, mint az alsótest, mert ha olyan, akkor csak beteg lehet. Ha például a nagyagy elkezdi túl erősen kifejleszteni az anyagcseréjét, ha elkezdi túlságosan erősen kifejleszteni a kiválasztási folyamatot, akkor betegségek jönnek létre. És ezek a kiválasztási folyamatok onnan származnak, hogy a fej túl erősen igénybe veszi az étertestét. Amíg azonban alsótestünk önmagára hagyatkozik, ha tehát úgyszólván a fejhez hasonlóvá válik, és lehetőséget kap arra, hogy egyfajta érzékszervet alakítson ki, akkor létrejön a betegsége. Azt mondhatjuk tehát: az ember fejének szabad éterteste, szabad asztrálteste és szabad énje van. Az anyagcsere-végtagembernek megkötött az éterteste, azaz a fizikai anyaghoz kötött éterteste van, megkötött az asztrálteste, de szabad az énje. És a középső embernek, a ritmikus embernek kötött éterteste, szabad asztrálteste és szabad énje van.

fej : szabad étertest, szabad asztráltest, szabad én
ritmikus ember : kötött étertest, szabad asztráltest, szabad én
anyagcsere-végtagember: kötött étertest, kötött asztráltest, szabad én

Itt kapunk egy áttekintést az emberi konstitúcióról, egy olyan szempontból, amely rendkívül fontos, mert ezáltal kapunk benyomást arról, hogy tulajdonképpen az énnek milyen szabadsága van az egész embert illetően, és hogy tulajdonképpen hogyan működik az én az emberben felébredéstől elalvásig. Viszonylagosan mindig szabad marad az embertől, és tulajdonképpen éppen úgy össze van kötve a külső érzékeléssel, mint azzal, amit az ember külső mozgásként végez, és hogy tulajdonképpen nem tartózkodik állandóan az emberi testben. Miben él az emberi én? Meg tudjuk nézni valahogyan, hogy miben él az ember énje?

Nos, valamivel közelebbről láthatjuk ezt abban, ami a madarak tollaiban kifejeződik. Az embernek nincsenek tollai, de énje azokban az erőkben él, amelyek a környezetünkben vannak, és amelyek a madárnál a tollait létrehozó erők. Ebben él az én külsőleg. És ezeket az alakító erőket világosan láthatjuk. A madár tollaiban bizonyos módon látjuk, hogy a madár testéhez rögződnek, de ezek az erők ugyanakkor kialakítanak egy irányvonalat a szabadon mozgó lények számára: ezek a rovarok. Ha megnézik a röpködő rovarokat, és imaginatív módon fogják fel őket, akkor ezáltal képet kapnak arról, miben él az én. Gondoljanak a környezetükben röpködő rovarokra, bogarakra, legyekre, szép pillangókra, csúf bögölyökre, és minden lehetséges rovarra; gondolják el mindazt, ami különböző irányokban körülöttünk repked, akkor itt külsőleg az válik láthatóvá, amiben az én ténylegesen benne él. És több mint puszta kép, ha azt mondjuk: Itt csúnya gondolatok élnek, mint a poszméhek, bögölyök, és szép gondolatok, mint a pillangók – és néhány ember gondolatai úgy csípnek, mint a haragos legyek –, és így tovább. Csak az egyik szellemi, a másik fizikai. Az ember énje teljesen a környezetben él.

Ennek rendkívül nagy jelentősége van, és az igazi világmegismerés sokban azon múlik, hogy az ember azt, amit lát, helyesen értékelje, hogy ne pusztán általában fecsegjen és locsogjon a szellemről, hanem, hogy amit mondjuk, absztrakt-szellemi formában az énjében átél, azt kívül képben is láthassa. Ami pusztán szellemileg van jelen, az valahol képben is jelen van. Csak helyesen kell tudni érzékelni a képet. És amikor itt az ahrimani elem énünkbe behatol, amikor az én a pillangókban és a madarakban kívül, azaz az alkotó erőkben megtalálható, énünknek megvan a képessége, hogy mindenféle formában belülről alakítsa önmagát. Megalkotjuk magunknak a kört, a tojásformát, a háromszöget, bensőnkből is felépítünk magunknak egy világot. És ha ez után kutatunk, azt fogjuk találni: ezek éppen azok az erők, amelyek a luciferi princípiumból származnak.

Az előbb azt mondtam: A matematikus, amikor a teret tanulmányozza, a térbeli dimenziók tyúktojáshoz való viszonyát kellene hogy szemügyre vegye – itt valami nagyon érdekeset találna. Ez az ellentét: az énnel éppen úgy azokban a formákban élünk, amelyeket ilyen módon a világba bele tudunk helyezni, mint azokban, amelyek a világból jönnek létre. Egyrészt abban élünk, ami a tyúktojásban elkülönül a világtól a héj útján, a luciferi elemben, másrészt abban, ami a tollakban belehelyeződik a madártestbe, és ami a pillangókban és rovarokban röpköd, átéljük énünkkel az érzékelést, és a mozgásunkban való részvételt.

Igen, aki a madárvilág különböző csodálatos árnyalatait megérti, az megért valamit az emberi lélek világhoz való viszonyának mivoltából is. Mert a madár a maga tollazatával kifelé fordul, amit megcsillogtat számunkra, az énünk útján csillog a felvillanó, felcsillámló, felfénylő érzékelésben kívülről befelé.

Így kell megkísérelnünk, hogy a világot képek segítségével fogjuk fel. Mai absztrakt tudományunk az igazi világból csak a legkevesebbet képes felfogni.

13. Az ember, mint fizikai test, étertest, asztráltest és én, és a hierarchiák

Dornach, 1921. július 17.

A világlét titkaiból és törvényszerűségeiből sok mindent lényegében az takar el az emberiség tudata elől, hogy azok a félreértések jelennek meg, amelyekről tegnap és tegnapelőtt beszéltem az Ormuzd és Ahriman közti ellentét felfogásának vonatkozásában. Az újkori materializmus tulajdonképpen mindenekelőtt csak azáltal vált lehetségessé, hogy az emberiséget betöltötte annak tudata, hogy vannak körülöttünk ellentétek, amelyeket a szokásos mai tudomány fedezett fel, és amelyek útján a világmindenséget fokozatosan fel lehet fogni. Egyszerű megfontolás alapján megtudhatjuk, hogy ezen a módon a világmindenség megértése soha nem jöhet létre. Gondoljanak vissza néhány dologra, amit pár héttel ezelőtt mondtam, és helyezzék a maguk számára a megfelelő megvilágításba: gondoljanak arra, hogy azok az emberek, akik a természettudományt hirdetik, tulajdonképpen csak úgy tekintik az embert, hogy halála után holttestté válik. Ami az embernél az egyéb természeti történések folytán érvényesül, miután holttestté válik, az megmagyarázható a szokásos természeti törvények alapján. Ami azonban az emberben születése és halála között él, az ellenáll ezeknek a természeti törvényeknek, ellenszegül ezeknek. És ha ma csak egy kicsit is nem az előítéletekre, hanem az igazi ítélkezésre hajlanánk, azt kellene mondanunk: Az ember születése és halála között tulajdonképpen már embrionális állapotától kezdve az ellen küzd, amit a természeti törvények uralnak, ahogy azokat mai természettudományunk felfogja.

Nézzék meg a környező természetet, és mindazt, amit a fizika, a kémia, a fiziológia, a biológia, és így tovább, ma a természetről mond; vegyék számba mindazt, ami így a természetről elhangzik, és gondoljanak az emberre, ahogy születése és halála között él, akkor azt fogják mondani: Ez az egész élet egy küzdelem az ellen a birodalom ellen, amelyet ezek a természeti törvények uralnak. Csak azáltal, hogy az emberi organizáció semmit sem akar tudni ezekről a természeti törvényekről, hogy küzd ellenük, ezáltal ember az ember a születése és a halála között.

Ebből azonban már be lehet látni, hogy ha az emberi létet a világmindenségbe helyezzük, a kozmoszba, akkor szükséges, hogy a világmindenségben más törvényszerűségeket, másfajta létet vegyünk tekintetbe. Mai természeti törvényeinkkel tehát egy olyan világot képzelünk el, amelyben az ember, és tulajdonképpen már a növény és az állat is, egyáltalán nincs benne. Ma azonban az embernek a természet többi részéhez való viszonyát akarjuk megszemlélni. Abban a természetben, amely a mai természettudományt uralja, az ember nincs benne. Az ember minden egyes lélegzetvétellel az ellen a természet ellen küzd, amelyről ez a tudomány beszél.

Mégis lehet a kozmoszról, a mindenségről beszélni, mert az ember is a kozmosz öléből jött létre, úgy ahogy fizikai emberként előttünk áll. Ezt a kozmoszt azonban másképpen kell elgondolnunk, mint azt, ami lelki tartalmunkban megjelenik, amikor a mai tudomány értelmében beszélünk. Fogalmat alkothatunk arról, hogy tulajdonképpen mit értünk ezen, ha a szellemtudomány által megállapított tények útján a következőket állítjuk lelkünk elé.

Nézzük meg azt a pillanatot, amikor az ember meghal, fiatalon meghal, vagy egy normális öregség elérése után hal meg. A holttest visszamarad. Ezt a folyamatot összehasonlíthatjuk – és ez több mint egy összehasonlítás – mondjuk azzal, ahogy a kígyó levedli a bőrét, vagy ahogy a kismadarak levetik a tojáshéjat. A holttest elhullik, és ami elhullik, az éppen úgy alá van vetve a természeti törvényeknek, amelyeket a mai természettudomány állít fel, mint például a kígyó bőre, amikor azt leveti, alá van vetve a külső természet törvényeinek, és már nem engedelmeskedik a kígyó növekedési törvényeinek. Ami tehát emberi holttest lesz, az a Föld törvényeinek engedelmeskedik. Mint emberek azonban a születés és a halál között emberi formát öltünk, emberi alakot. Ez elpusztul, nem marad meg. A holttestnek bizonyos értelemben még megvan az alakja, ez azonban csak utánzás, még utánozza ezt az alakot. A holttest alakja azonban már nem ugyanaz, mint amellyel életünk folyamán a születés és a halál között rendelkezünk. Mert ez az alak egyéni, hogy az ember azt betöltse, hogy azzal mozogni tudjon, ennek az alaknak megvan a maga erőtömege, amit kibontakoztat, amikor mozog. Minden eltűnik, amikor már csak a holttest van jelen. Az tehát, ami a holttestnek tulajdonképpen megadja az alakját, a holttestből eltűnik, már akkor eltűnik, amikor az ember meghal. Ezt az ember nem viszi magával. Egy ideig magával viszi az étertestét – ettől most eltekintünk –, de azt, ami a fizikai formáját, a fizikai alakját jelenti, nem viszi magával. Ezt a fizikai alakot bizonyos módon elveszti. Ezt pontosabban valahogy így fejezhetjük ki: Ha az ember mozgását, elevenségét követnénk, miután a testét levetette, aztán, hogy átment a halál kapuján, akkor másféle mozgást és élénkséget találnánk, mint azt, amelyet a fizikai forma véghezvisz.

Ami tehát tulajdonképpen a fizikai formában jelen van, az a külső tekintet számára megszűnik, amikor az ember átmegy a halál kapuján. A holttestnek csak ez a formája volt meg, és még megtartja. Fokozatosan veszti el, már nem a sajátja. Ez úgy van – ha szabad egy durva összehasonlítást tennem –, mintha lenne egy edényformájuk és ráhúznák a kalács tésztájára, a kalács felvenné annak formáját, de nincs semmije az edény formájából, és nem lehet azt mondani, hogy a kalács aztán a saját anyaga folytán kapja meg ezt a formát; nem, hanem az edénytől kapja, amit ráhúztunk. És ahogy a tészta megtartja ezt az edényformát, amikor az edényt eltávolítjuk, a holttest is megtartja az ember formáját, ha ezt a formát eltávolítjuk. Ez a forma aztán, amely tulajdonképpen az a forma, amivel járunk-kelünk, megszűnik, amikor az ember átlép a halál kapuján. Az, hogy ez a formánk, hogy ezt a formát tudjuk kialakítani a világ törvényeiből, ez a világtörvényekben benne van. Így tehát megkérdezhetjük: Mi lesz ebből a formából? És a szellemtudományos kutatás útján megkapjuk a választ: Ebből a formából táplálkoznak tovább, ebből élnek a továbbiakban azoknak a hierarchiáknak a szellemei, akiket Archéknak, Őskezdeteknek nevezünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy az emberi formából átmegy valami az Archék birodalmába.

Lényegében úgy van, hogy a fizikai forma, amit a születés útján megkapunk és a halállal elhagyunk, az Archék, az Őskezdetek, Őserők birodalmából származik, és tulajdonképpen fizikai formánkat azáltal kapjuk meg, hogy átkarol bennünket egy szellem az Archék birodalmából. Benne vagyunk egy szellemben, aki az Archék birodalmában volt, aki aztán visszahúzza azt, amit kölcsönadott életünk folyamán.

Látják, ez ismét olyasmi, amiből megismerjük, hogy tulajdonképpen az egész kozmoszhoz tartozunk. Ez már úgy van, hogy az Archék előre nyújtják csápjaikat. Ha ez az Archék egyike, akkor így nyújtják előre alakzatukat:

Ez alakítja ki az emberi formát, és aztán ebben él az ember. A kozmoszon belüli létüket csak akkor gondolják el helyesen, ha úgy képzelik el magukat, hogy bizonyos módon az Archék kinövései. Ha elképzelik, hogy az ember – ahogy ezt ezekben a napokban elmagyaráztam – a lemúriai korban már olyan lény volt, mint a földi ember, először létrejön, és csak fokozatosan veszi fel ezt a formát, akkor abban, amit az ember leírásként megadhat, ahogy ezt A szellemtudomány körvonalaiban megtettem az emberi formáról – emlékezzenek csak arra, hogyan írtam le ezt az atlantiszi világ ábrázolásakor –, megkapjuk azt, amit tulajdonképpen az Archék tesznek, megkapjuk annak a leírását, hogyan dolgoznak az Archék a maguk birodalmából a földi birodalom irányában, hogyan alakítják át az emberi alakot. Az emberi formának ez az átalakítása a lemúriai kortól addig az időig, ahol a földi emberi alak eltűnik, teljesen olyasmi, ami az Archék birodalmából jön létre, abból alakul ki. És amikor az Archék ilyen módon dolgoznak az emberen, ugyanakkor előhívják azt, ami a szó igazi értelmében véve a kor szelleme. Mert ez a korszellem bensőségesen összefügg az ember kialakításával, amikor bizonyos módon a bőre egy sajátos formát vesz fel. A korszellem lényegében az emberek legkülsőségesebb érzelmi szférájában helyezkedik el. És ha megértjük ezeknek az Archéknak a munkáját, akkor megértjük azt is, hogy nemcsak az emberi alakban vannak jelen, hanem a földi lét folyamán korszellemként is.

Nos, tudják, hogy a hierarchikus rendben az Archék mögött a Formaszellemek, az Exúziák állnak. (Lásd a felsorolást a 228. oldalon.) Ha a földi létből feltekintenek arra, ami az embert a maga formájához juttatja, ahhoz, ami az egész földgolyónak kezdettől végéig a sajátja, akkor kapnak valami átfogó dolgot a külső kozmikus törvényszerűségről, mint olyasmit, amiben már benne van az emberi forma. Mert amikor a Föld-fejlődést leírjuk, mindenekelőtt a régi Szaturnusz utóhangját kapjuk, amit poláris korszaknak neveztünk, aztán megkapjuk a régi Nap-korszak utóhangját, a hiperbóreus kort, majd a régi Hold-korszak utóhangját, a lemúriai korszakot. Aztán jön csak a tulajdonképpeni Föld-korszak, az első Föld-korszak, az atlantiszi kor, és most az atlantiszi kor utáni korszakban élünk. Az ember a maga formájában csak ekkor alakult ki. A Földnek átfogó törvényekkel kell rendelkeznie, minthogy a Föld-fejlődésnek csupán egy darabjában fejeződik ki, amelyben az ember a mai formájával, illetve mai formájának metamorfózisával képes élni. Vissza kell néznünk a Föld kezdetére, ahol az ember még nem érte el mai formáját, amikor még szellemi-éteri lényként volt jelen, és arra kell tekintenünk, ami még meg fog történni a Földön, amikor évezredek múlva a földi emberek, mint fizikai lények, el fognak tűnni. Aztán a fizikai Föld még egy ideig tovább fennmarad, és bár emberek fogják lakni, ezek már nem lesznek látható emberek, hanem éteri lények.

Nézzük most a Földnek ezt az egész kialakulását, beleértve az embert, de az emberen túlmenően is: ha azokat a törvényeket, amelyeknek a mai természeti törvények valóban csak a legkisebb részét képezik, átfogó tekintettel szemléljük, akkor ebben azt látjuk, ami az Exúziák birodalmába tartozik. A földiség éppen úgy az Exúziák birodalmából alakult ki, ahogy az emberiség az őserők birodalmából jött létre, az emberiség mindazzal együtt, aminek a Földön lennie kell, hogy az ember egyáltalán létrejöhessen. Úgyhogy azt mondhatjuk: a földi forma az Exúziák birodalmába megy át, amikor majd megszűnik létezni.

Ha most az emberi lény második tagját nézzük, az emberi étertestet, akkor itt is úgy van, hogy egyáltalán nem szabad teljesen a sajátunknak nyilvánítani, hanem ugyanúgy, ahogy a fizikai forma tulajdonképpen az Archék birodalmához tartozik, és az Archék birodalmának egyfajta nyúlványába burkolózunk, étertestünk viszonylatában az Arkangyalok nyúlványába burkolózunk. Úgyhogy azt mondhatjuk: amikor áthaladunk a halál kapuján, még egy rövid ideig megtartjuk az étertestet. Tudjuk, hogy aztán feloszlik, de ez a feloszlás nem azt jelenti, hogy elenyészik a semmiben, hanem visszakerül az Arkangyalok birodalmába. Újra igényt tartanak rá, lényük egy részét mintegy átadják a földi ember birodalmának, és ezáltal megadják az emberi étertestet az élet folyamán. Azt mondhatjuk tehát, hogy az emberi étertestből átmegy valami az Arkangyalok birodalmába.

Az asztráltest vonatkozásában mindazonáltal úgy van, hogy hasonló a viszonya az Angyalok birodalmához, mint a fizikai forma viszonya az Archék birodalmához, és az étertest viszonya az Arkangyalok birodalmához. Asztráltestünk sem teljesen a miénk. Az angyali lények egyfajta nyúlványa. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az emberi asztráltestből a halállal átmegy valami az Angyalok birodalmába. Asztráltestünk is olyan, mint lényünknek az Angyalok birodalmából származó ruhája. Látják tehát, hogy tulajdonképpen azáltal, hogy fizikai emberi formánk, étertestünk és asztráltestünk van, a közvetlenül felettünk álló hierarchiák birodalma fogad magába bennünket. És azáltal, hogy a földi törvényekben részesülünk, hogy emberekként a Földön járunk-kelünk, kifejleszthetünk egyfajta akaratot, egyfajta cselekvést, és azáltal, hogy részesülünk a földi törvényekben, az Exúziák birodalmához, a Formaszellemek, az Elohák birodalmához tartozunk.

Itt azonban egy jelentőségteljes momentum jelenik meg. Ha fizikai formájukat abban az állapotban nézik, amelyben alszanak, amikor testük az ágyban van, megvan a maga formája, és ezt a formát reggel újra megtalálják. Ez a forma egyáltalán nem tűnik el, és nem mondhatják azt, hogy a fizikai test holttest, és hogy csupán, mint az edény, megadja a formát, hanem a forma valóban jelen van, úgy, hogy az Archék, amikor részt vesznek ennél a formánál, azzal, ami a földi embernél, mint fizikai lénynél jelen van, fokozatosan össze vannak kötve. Ugyanígy az Arkangyalok össze vannak kötve az emberi étertesttel. A dolog azonban másképpen van az emberi asztráltest vonatkozásában. Ez az emberi asztráltest elalvástól felébredésig egyáltalán nincs összekötve a fizikai emberi formával, egészen más környezetben van elalvástól felébredésig, mint felébredéstől elalvásig. És itt arról van szó, hogy az arché-princípium a születéstől a halálig feltétlenül össze van kötve a fizikai formával, az arkangyali princípium pedig az éteri lénnyel. Az angyali princípiumnál viszont úgy van, hogy az embert bizonyos módon kísérnie kell az egyik állapottól a másikig, aztán újra vissza. Ennek az angyali princípiumnak, ennek az angyali lényszerűségnek végig kell járnia az utat az alvó állapotban és onnan újra vissza.

Látják, itt egy új elem jelenik meg, amikor az Angyalokról beszélünk. És ténylegesen arról van szó, hogy magától az embertől függ – érzületétől, egész érzésvilágának a szellemi világhoz való irányulásától –, hogy az angyal együtt megy-e vele, amikor alvó állapotban fizikai testéből és étertestéből kilép. A gyerekekkel együtt megy, annál az embernél azonban, aki elért egy bizonyos érettséget, ez ténylegesen annak érzületétől függ, attól függ, hogy belsőleg, a lelkében rokonságot érez-e az angyallal. És ha ez a rokonság nincs jelen, ha az ember csak az anyagban hisz, ha csak materiális gondolatai vannak, az angyal nem megy vele.

Mert, ha az egész emberre gondolnak (lásd lentebb az ábrát), akkor a Föld, mint az Exúziák eredménye (kívülről vörös) az emberi fizikai test, mint az Archék eredménye (belül vörös), az emberi étertest, mint az Arkangyalok eredménye (sárga), és az emberi asztráltest, mint az Angyalok működésének eredménye (kék) jelenik meg –, ha mindezt elképzelik, azt mondhatják: amíg az ember ébren van, az Angyalok, Arkangyalok, Archék és Exúziák ölében van. Amikor eltávozik fizikai testéből és étertestéből, és materialista érzülettel távozik, akkor az angyal megtagadná a maga területét, az Arkangyalokhoz, Archékhoz és Exúziákhoz való tartozását, ha velük menne. Látják, itt egy olyan területre jutunk, ahol az emberi érzület mértékadó egy fontos eseménynél, az emberi élet egy fontos tényénél, annál a ténynél, hogy az ember alvás alatt részese-e az angyal jelenlétének vagy nem.

Ma nem mondhatjuk azt: nos, ha vannak Angyalok, akkor éber állapotban nincs szükségünk arra, hogy higgyünk bennük, mert amikor alszunk, már körülvesznek bennünket. – Nem, nem jönnek velünk, ha napközben letagadjuk őket! Ez olyasmi, ami mélyen bevezet az emberi lét titkaiba, és ami megmutatja, hogy ez emberi érzület ugyanúgy benne áll a kozmikus törvényszerűségben, mint mondjuk, ahogy az emberi vérkeringés benne áll abban, amit a külső természettudomány áttekint, vagy tulajdonképpen nem tekint át.

Az ember aztán énjével és önálló lényének várományosaként bele van zárva a mindenségbe. Ehhez az én-tudathoz azonban az ember csak a földi lét folyamán jutott el. És lassan jutott hozzá. Ha visszamegyünk a régi időkben, ahol az emberiségnek még ösztönös tisztánlátó tudata volt, ekkor az embereknek még egyáltalán nem volt meg ez az én-tudatuk. Amikor a Föld e régi lakóinak ez a sajátos látásuk volt, ez az ösztönös látás, akkor ez tulajdonképpen nem a saját látásuk volt, mert az én még nem ébredt fel. Annak adta át magát, amit az angyal gondolt, amit az arkangyal érzett, és amit az arché akart. Ezeknek a lényeknek az ölében élt. Ma visszatekintünk a régi csodálatos ős-bölcsességre. Alapjában véve azonban ez nem volt emberi bölcsesség, hanem olyan bölcsesség, amely azáltal jött a Földre, hogy az Archék, Arkangyalok és Angyalok felruházták vele az embert, és az emberi lélekbe ennek az ősbölcsességnek az útján jutott be, amelyet tulajdonképpen sokkal magasabb rendű lények szálltak meg és sajátítottak ki, mielőtt még a Föld Földdé vált volna. És az embernek angyala segítségével, akivel érzületében össze van kapcsolva, saját lényét kell megszereznie. Ezzel a korral most szembe megyünk. És most ebben a korszakban, amibe belekerültünk, ahol az ember már egyre inkább felébresztette az ént, itt, ha saját elhatározása útján nem jutott el ehhez, bizonyos módon eltávolodott attól, amit az angyal, az arkangyal gondolt benne.

Azáltal azonban, hogy az embert ez az angyal elhagyta, így jutott csak kapcsolatba a földi léttel. És ez a Földdel való kapcsolatba kerülés, ez az, ami az embert az egyik oldalon szabaddá teszi, ugyanakkor ez az is, ami az ember számára előhívja annak szükségességét, hogy saját erejéből újra felemelkedjen ahhoz, ami a magasabb hierarchiák számára lehetővé teszi, hogy az emberek tudatában éljenek. Arra kell törekedni, hogy ismét olyan gondolataink legyenek, hogy az Angyalok együtt tudjanak élni velünk. Ezek olyan gondolatok, amelyeket csak a szellemtudomány imaginációiból kaphatunk. És ha ezáltal az egész érzésvilágunkat újra úgy irányítjuk a világra, hogy ilyen gondolatokat kapjunk, akkor újra felemelkedünk az Arkangyalok birodalmába. Az ember ma az előtt a veszély előtt áll, hogy amikor felébred, és visszatér fizikai testébe, egyáltalán nem is sejti, hogy éterteste van, és hogy ebben az étertestben az Arkangyalok szubsztanciája működik. Ezt újra meg kell tanulnia. És meg kell tanulnia azt is, hogy az őserők, az Archék a fizikai alakjában működnek. Meg kell tanulnia, hogy megértse az elalvás és a felébredés pillanatát.

Mert az ember, amikor énjéhez előrelendült, amikor ezt az ént átélte, a magasabb hierarchiák birodalmából jött. Önálló lénnyé vált. Ezáltal azonban bekerült egy másik birodalomba, Ahriman birodalmába. Az én, mégpedig most ébren, Ahriman birodalmába megy.

A földi forma az Exúziák birodalmába megy
Az emberi formából valami átmegy az Archék birodalmába Az emberi étertestből valami átmegy az Arkangyalok birodalmába
Az emberi asztráltestből átmegy valami az Angyalok birodalmába
Az én átmegy Ahriman birodalmába (Ahriman majájába)

A veszély, hogy beleesünk Ahriman birodalmába, a Golgotai Misztérium előtt 333. évben vált a legerősebbé. Ez az a kor, amelyben az ember átlépett a puszta intellektusba, a puszta logikába. Aztán bekövetkezett a Golgotai Misztérium, és hamarosan kifejtette hatását az emberiségben. És 333 évvel a Golgotai Misztérium után elkezdődött az a korszak, amelyben az embernek tudatosan kell törekednie a magasabb hierarchiák birodalmába.

Mindazonáltal mostanáig, minthogy a XV. század óta az intellektualizmus igencsak megerősödött, még nem tudta kiemelni magát az ahrimani birodalomból. Azáltal azonban, hogy az intellektusban, tehát nem a valóságban él, tulajdonképpen képekben él, a majában. És ez a szerencse. Nem Ahriman igazi birodalmában él, hanem Ahriman majájában, a puszta látszatban, abban az értelemben, ahogy ezt ezekben a napokban kifejtettem. Ezáltal kikerülhet belőle, és újra visszafordulhat. Ezt azonban csak szabadon teheti meg. Mert maja, a képek világa az, amiben élünk, az egész intellektuális kultúra csupán kép. Ettől a kortól kezdve, 333-tól, az ember szabadságában áll, hogy felfelé törekedjen. A katolikus egyház mindent megtett azért, hogy ezt megakadályozza, ezt ebben az irányban le kell győzni. Az embernek fel kell emelkednie a szellemi világba.

333 Kr.e.
333 Kr.u.
666

Ha ezt a két számot összeadjuk, 666-ot kapunk. Ez az „Állat száma”, amikor az ember a leginkább ki van téve annak, hogy valóban belemerül az Állat birodalmába. Természetesen 333 után is ki van téve ennek, ha, miután Ahriman majájába belépett, nem emelkedik fel. Arról van szó tehát, hogy azáltal, hogy behajóztunk Ahriman birodalmába, annak majájába, szabad lények lettünk. Semmilyen gondviselés, semmilyen világbölcsesség nem tartott vissza bennünket, hogy Ahriman birodalmába behajózzunk, különben nem hagytak volna szabadon bennünket.

Gondolják meg azonban, más dolog, hogy az ember egy szellemi érzületre tesz szert azáltal, hogy asztrálteste összeköttetésben marad az angyallal, amikor elalszik, vagy ha nem tesz szert semmiféle szellemi érzületre, és az angyal nem megy vele alvás közben, mert az alvásból azt hozza magával, ami Ahriman inspirációja. És ténylegesen így van: az egész materialista gondolkodásmód, az embereknek ez a materialista gondolatokkal való eltöltöttsége a jelen korszakban egyre nagyobb és nagyobb gyorsasággal merül fel az ember alvó állapotából. Az ember képes védekezni az ellen a tény ellen, hogy az alvásból újra meg újra magával hozza azt, ami őt a materializmusra, azaz a Földdel való összekapcsolódásra, a matériába való átmenetre, lelkének haladóságára ítéli, meg tudja ezt akadályozni azáltal, hogy áthatja magát azzal az érzülettel, amely betölti akkor, ha szellemtudományos fogalmakat vesz fel magába. Az alvó állapot tehát önmagában olyasvalami, ami lassan kiváltja a materializmust. Ahriman azonban arra is törekszik, hogy az embert eltávolítsa angyalától, és egyre inkább előidézze ezt az állapotot. 1914-ben az ahrimani erők különösen gonoszak voltak, az embereket elkábították, tudatukat, őszinte tudatukat elvették tőlük, úgy, hogy olyan állapotba jutottak, amelyben az angyal már nem működött együtt velük, és ezáltal az ahrimani befolyás megnövekedett. Ez volt az oka annak, hogy 1914-ben miért mondtam sokaknak azt, hogy nem kellene azt hinni, hogy például az 1914-es háború kitöréséről való helyes szemléletet akkoriban a külső dokumentumok nyilvánvalóvá tették. Korábban a külső dokumentumokból, amelyek az archívumokban voltak, valamit ki lehetett kutatni. Ami ekkor történt, ténylegesen inkább szellemileg történt, a szellemi világból, és azoknak az embereknek a nagy része, akik akkoriban közreműködtek ebben, ezt nem teljesen tudatosan tették, hanem ahrimani erőktől vezérelve, bénult tudattal, ahol tehát az Angyalok birodalma nem működött közre. Ha korunkat meg akarjuk érteni, az szükséges, hogy feltekintsünk arra, hogy korunkban hogyan működik a szellemi világ. Ennek szükségessége teljes mértékben fennáll.

Ma azonban még sok más vonatkozásban is jelen van az a törekvés, ami az ahrimani alapokból származik, hogy bizonyos módon megszüntesse az ember kapcsolatát az Angyalok, Arkangyalok, Archék, Exúziák, és így tovább, birodalmaival, hogy az embert az ahrimani birodalomhoz kapcsolja, az egész kultúrát az ahrimani birodalomhoz kösse. Gondolják csak el, milyen gyakran hallani ma – ezt már többször is elmondtam, évek óta emlegetem –, hogy ha valaki hazudott, meglehetősen vastagon hazudott, de hitt abban, amit mondott, ezt a legjobb tudása és lelkiismerete szerint mondta. – Ez éppen úgy nem változtat semmit az objektív tényálláson, ahogy az sem változtat, ha önök a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint az ujjukat a lángokba dugják, mert semmiféle gondviselés nem segít, hogy ne égessék meg az ujjukat, még ha a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint tették is ezt. Éppen olyan kevéssé segít a világösszefüggésben – és szomorú lenne, ha másképpen lenne − a legjobb tudásra és lelkiismeretre való hivatkozás. Az embernek nincs meg a szabadsága ahhoz, hogy a legjobb tudása és lelkiismerete szerint valótlanságot mondjon, hanem az a kötelessége, hogy azzal törődjön, hogy igaz-e az, amit mond. A világgal olyan kapcsolatban kell állnia, hogy amit gondolatokként ápol, az a világból szülessen meg, ne a világtól elzárva csak és kizárólag benne éljen. Abból, amit a legjobb tudása és lelkiismerete szerint mond, de nem igaz, csak az állapítható meg, hogy a világtól elkülönítve mondja. Mert ha valaki leírja, hogy itt az épületben van egy szoborcsoport, amely fent luciferi jegyeket visel, lent pedig ahrimani vonásokat, és ha aztán mások azt állítják, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint mondta, akkor ez azt jelenti, hogy egy ilyen érzület útján Ahrimant nyilváníthatja ki a világ urának. Mert aki ilyesmit állít, annak kötelessége, hogy meggyőződjön arról, helyes-e, amit mond vagy nem. Ahrimani befolyás, ha a jogtudomány ezt mellőzi is, hogy ha az ember valaminek, amit így hazugságként állítanak, nem jár határozottan utána, és azt mondja, hogy jóhiszeműen, ilyen vagy olyan hit alapján tette. Ez a jóhiszeműség olyasmi, ami éppen a legrosszabb értelemben az ahrimani elem csábítása és kísértése. Alapjában véve nincs csábítóbb és kísértőbb kifejezés, mint ez a jóhiszeműség. Mert ez a jóhiszeműség a legelsődlegesebb értelemben kibúvó a rest emberiség számára, amely nem érzi kötelességének, hogy ha valamit állít, először győződjön meg, hogy az igaz vagy nem, hogy megfelel-e a tényeknek vagy nem.

És aki Ahriman terjeszkedése ellen valóban komolyan küzdeni akar, konkrétan küzdeni akar, annak szembe kell szállnia ezzel: valamit jóhiszeműen mondani. Az első vonalban kell harcolnia ez ellen, mert a jó szándékra való hivatkozás útján az ember elvágja magát az objektív világ-összefüggésektől. Ami úgy él bennünk, hogy állítását jogosnak tartjuk, annak a világösszefüggésekkel is egyetértésben kell lennie, az nem szabad, hogy csupán nekünk feleljen meg, mert különben, ami még a külvilágban van, azt az angyal elhagyja, az Ahrimannak van kiszolgáltatva. És mindaz, amit valótlanságként jóhiszeműen állítanak, olyasmi, ami az embert a leginkább beleviszi az ahrimani elembe, ami a legerősebb kötelékként húzza az ahrimani elem felé. És a valótlanságoknál a jóhiszeműségre való hivatkozás ma a legjobb eszköz, hogy a világ-civilizációt az ahrimani lényeknek kiszolgáltassa.

Látják, ha az ember betekint abba, amit tulajdonképpen a világ létrehoz, akkor az ilyesmit meg kell érteni. Nemcsak általában kell fantáziálni az Angyalokról, Arkangyalokról és Archékról, ahogy a ködös misztika teszi, és megrekedni a teóriáknál, hanem ott kell megragadni a világot, ahol az konkrét. Mert ténylegesen úgy van, hogy az emberek elvesztik az Angyalok világának a segítségét, amikor a jóhiszeműség mögé bújnak olyan dolgoknál, amiket nem vizsgáltak meg, mégis hangoztatnak.

Ezek a dolgok megmutatják, hogyan függ össze az igazi élettel, közvetlenül a valós élettel az, ami mint érzület kiárad, hogy áthasson bennünket a szellemtudományos igazságokkal és ismeretekkel. Ezek a szellemtudományos ismeretek és igazságok az élet egyes részleteiig küldik hozzánk erőiket.

Éppen ez az, ami sokakat felingerel a szellemtudománnyal szemben: a szellemtudomány nem teória, ahogy a többi világszemlélet, hanem valami élő dolog, ami az embertől azt kívánja meg, hogy mindenekelőtt legyőzze a lustaságot – a lustaságot kettős értelemben is –, ahogy az a jóhiszeműség érvényre jutásában a valótlanság képviselőjénél kifejeződik. Az emberek ezt nem veszik szívesen, és mindenütt kifogásokat keresnek: ez vagy az valamit jóhiszeműen állít. Ezáltal teszik tönkre tudományunkat, mindenekelőtt a történettudományt. Mert könnyen elgondolhatják, hogy az olyan emberek, akik ezen a módon pusztán olyan minőségű állításokkal lépnek a világ elé, ahogy azt elmondtam, hiteltelenek, még akkor is, ha valami mást állítanak, ha például valamilyen külső tudományt képviselnek. Ilyenkor először meg kell vizsgálni, hogy ezt nem olyasvalaki írta-e le, aki még a jobb generációhoz tartozik, amely még belső felelősséget érzett azzal szemben, amit leírt. És ha azt nézzük, hogy az emberek ma hivatalosan utánozzák az ilyen Frohnmeyer-eket [43], akkor láthatjuk, hogy milyen nagy a bizalom a hivatalos tudományosság és annak képviselői iránt. A legfontosabb azonban az, hogy odafigyeljünk ezekre a dolgokra. És szeretnénk azt kívánni, nagyon szeretnénk azt kívánni, hogy a szellemtudománynak is legyenek olyan követői, akiket valóban áthat az, hogy ma komoly önismeretre van szükség annak felismeréséhez, ami a világban egy erős fordulatot hoz létre. Ez ma kis dolgokban nyilvánul meg.

[43] Johannes Frohnmeyer (1850-1921): német plébános.

Ez az, amivel kapcsolatban azt szeretnénk kívánni, hogy teret nyerjen: az antropozófiának lelkes követő tábora lehessen, amely hevüljön az antropozófia megvalósításáért. Odaát az épületben megemlítettem, hogy ma arról az oldalról, ahol a hazugságokat tömegével lehet tapasztalni, megjelent egy új, ahogy mondják szenzációs, vagyis botrányos brossura. Az emberek működésben vannak. Miért? Mert lelkületük folytán erős lelkesedést tudnak tanúsítani. Igen lelkesen képesek hazudni. Hozzá kell szokniuk, hogy éppen ilyen nagy lelkesedéssel képviselhessék a valóságot is, különben civilizációnkkal nem tudunk előre jutni, kedves barátaim!

Aki ma körülnéz a világban, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a hierarchiákhoz visszavezető utat komolyan keresnie kell, és ki kell kerülnie az ahrimani ölelésből. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy az ember a dolgok részleteibe is belemenjen. Ismételten felmerülnek olyan dolgok, hogy ha jön valamilyen elvetemült ellenfél, és ezt vagy azt bedobja a világba, még saját követőink is ezt mondják: meg kell vizsgálni, hogy ez vagy az nem követett-e el valamilyen gyengeséget. Az Antropozófiai Társaságban sajnos mindig jelen van az az óhaj, hogy sokkal inkább az ellen kelnek ki, ami a valóságról szól, mint az ilyen ellenfelek ellen, akik a maguk lelki alapjaiból minden igazságot a mocsokba szeretnének rántani. Amíg még magában az Antropozófiai Társaságban is ez a szokás, hogy együtt éreznek a hazugsággal, addig nem jutunk előre.

Időről-időre mindig el kell mondani, hogy a hazugságot hazugságnak kell tartanunk, mert a hazugság az, amibe Ahriman belebújik, és a hazugság az, amelynél, ha elkövették, leginkább a jóhiszeműségre, a legjobb tudásra és lelkiismeretre hivatkoznak. Elég olyan példát hoztam fel, ahol erre a jóhiszeműségre, a legjobb tudásra és lelkiismeretre hivatkoznak. Vizsgálják meg a tényeket, és láthatják az úgynevezett jó szándékú ahrimani befolyást, amely még a jogtudományt is rendületlenül hatalmába keríti, úgy, hogy azt mondhatjuk, hogy az emberiséget egészen a jogtudományig Ahriman ragadta meg. Ezek azok a dolgok, amiket komolyan figyelembe kell venni. Ha az Antropozófiai Társaság az lesz, ami lenni akar, akkor át kell hogy hassa az izzó valóságérzés, mert ma ez azonos azzal, hogy az emberiség előmenetele érdekében vannak izzó érzéseink. Minden egyebet csak egy olyan akarat tölt be, amely a hanyatló erőkhöz vezet, és egyre inkább ezekbe hajt be bennünket.

Amit ma mondok, nem azért mondom, hogy ismételjem magamat, hanem azért, mert az idők jelei arra késztetnek, hogy mindenki megtudja ezeket.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából

(1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára szántam megvásárolhatónak. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”