GA320

 

Szellemtudományos impulzus a fizika fejlődéséhez

Első természettudományos kurzus

Fény, szín, hang – tömeg, elektromosság, mágnesesség
Tíz előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1919. december 23. és 1920. január 3. között tartott Stuttgartban

Fejezetek:

Előszó a magyar kiadáshoz

Az előadás-ciklus eredeti elnevezése Rudolf Steinertől származik: „Első természettudományi kurzus”. Ez tíz előadásból állt, amelyet Steiner Stuttgartban az új Waldorf iskolában tartott 1919 december 23-tól 1920 január 3-ig. A résztvevők jórészt a Waldorf iskola tanárai voltak. (Ez a tíz előadás a könyvben kiegészül egy ún. Diskussionsvotum-al, egy vita leírásával, melyet erről a témáról 1921. augusztus 8-án tartottak.)

Eredetüket tekintve az előadások nem nyomtatásra készültek. Így sem a szöveget, sem az ábrákat nem nézte át az előadó. Lehetséges ezért, hogy a szöveges megjelenés nem mindig hűséges az eredeti jelentéshez. Ahogy Steiner legtöbb előadására elmondható, az kiváltképpen igaz ezekre a fizikai előadásokra is, hogy a gyorsírással készült szöveg nem feltétlen adja vissza teljességében az eredeti jelentést. Ezért az előadások utáni megjegyzések szolgálják azt, hogy tisztázzák a szóbeli előadásban elhangzottak jelentését és karakterét.

Ez az előadás-ciklus később „Fény-kurzus” néven lett ismert, amely kissé félrevezető lehet, mivel az előadásokban Steiner nemcsak a fénnyel és a színekkel foglalkozott, hanem a jelenségek sokkal szélesebb területeivel is: beszélt a hangról, tömegről, elektromosságról és mágnesességről, de érintette még a radioaktivitást, a relativitás elméletét is, sőt az akkori fizika legújabb területét, a kvantummechanikát is. De az előadások jó része – a harmadiktól a hetedikig – csak a fénnyel foglalkozik. Ezáltal lehetőség adódott arra, hogy létrehozza Goethe színelméletének fenomenológiai megközelítését, mint módszertani alapot a többi fizikai jelenség megvizsgálására.

A fizika Goethe-i megközelítése egy olyan út, amely a természeti világra rá tud tekinteni anélkül, hogy azt száraz formulákká és láthatatlan erőkké redukálná. Honnan jön ez a megközelítés? Nehéz egyszerűen leírni, mégis, az esszenciája a következő: Goethe-t nem a „természeti törvények” érdekelték, amikor a jelenségek mögötti rejtett okokat akarta megtalálni, hanem azt kutatta a gondos megfigyelései segítségével, hogy létrehozzon valamit – amit Steiner a természet racionális jellegű leírásának nevezett –, amely felfedheti az „ősjelenséget”, amely a megfigyelt jelenség legtöbb alapelemét tartalmazza. Goethe egy ilyen ősjelenséget látott pl. a színekben.

E könyv lefordítása egy csoportmunka során jött létre. A csoport kitűzött célja volt Rudolf Steiner két fizika-előadássorozatának tanulmányozása, megértése, lefordítása és könyvként történő kiadása. Ez a két előadás-sorozat: a Fény-kurzus (GA 320) és a Hő-kurzus (GA 321) volt.

A résztvevők fizika tanárok, fizikusok, kémikusok és mérnökök voltak. Kezdetben a kör kibővült olyan érdeklődőkkel, akiket a fény természete érdekelt. A későbbiekben egyre csökkenő létszámmal dolgoztunk, és a tényleges fordítási munkát 6-8 ember végezte.

A legnagyobb feladatot Mihálcz Dóra vállalta: minden alkalomra felkészült a német szövegből, előzetesen rövid összefoglalót küldött a soron következő anyagból és a foglalkozásokon szóban fordította. Sokat beszélgettünk a 6-8 osztályos fizika tanításáról és a felső tagozat fizika tananyagáról is. Elvégeztünk néhány olyan kísérletet is, amelyeknek a leírását már átbeszéltük. A tevékenység során elhangzottakat elektronikusan rögzítettük és legépeltük. Ezek az anyagok szolgáltak a későbbi fordítási munka alapjául.

2013 januárjában kezdtük a munkát, havonta egy alkalommal találkoztunk. Az anyag nézőpontja nagyon eltér a ma szokásos tudományos tárgyalásmódtól, és a Waldorf-világnak nagy szüksége van a természettudományokra másként rátekintő szakemberekre és közös természettudományos munkára. Az előadások közös feldolgozása, megbeszélése lehetővé tette, hogy többféle megközelítésből, nézőpontból próbáljuk megérteni a számunkra szokatlan gondolatokat. Az előadások elolvasása bátorságot, nyitottságot és komoly koncentrációt igényelt. A közös gondolkodással az egyén saját képességei fölé emelkedhet, együtt megértve, vagy kimondva olyan dolgokat, amelyeket egyenként nem sikerült volna. Többször éreztük magunkat kettős szerepben: érdeklődő magánemberként, aki foglalkozik ezen természettudományos szemléletmód megismerésével, illetve tanárként, aki esetleg a következő nap kezdi a fizika epocháját, és kiáll a diákok elé.

A fordításhoz azt a módszert alkalmaztuk, hogy minden előadást egy kisebb csoport dolgozott fel. Lassan haladtunk, többszöri átnézésre és átbeszélésre volt szükség. Három csoport alakult, németül tudó minden csoportban volt. Több alkalommal tartottunk megbeszélést, hogy egyeztessük a magyar terminológiát. A 100 évvel ezelőtt használt fogalmak némelyikét át kellett írnunk a ma használatos kifejezésmódra. A fordítások 2019 nyarán lettek készen, melyeket összeszerkesztve átolvasásra és szakmai lektorálásra átadtunk Waldorf-iskolákban tanító fizika tanároknak. Az ő megjegyzéseiket figyelembe véve készült el a végleges fordítás.

Az egyes csoportokban résztvevők nevei: Frisch Mihály, Hivessy Géza, Kiss Miklós, Mihálcz Dóra, Németh Ágnes, Strassenreiter József, Szigeti Márk, Varga Márta és Vekerdy Dániel. Így, mindannyian együtt szerepelünk fordítóként.

A Fény-kurzus tíz előadásból áll, s ez az alapja a következő – a hő – témának. E természettudományi előadás-sorozatok célja az volt, hogy alapvető iskolázás legyen a tudomány Goethe-i megközelítésében, valamint bevezetés ahhoz, hogy Rudolf Steiner a természettudományt a szellemtudományba beleépítse. A Fény-kurzus alapjában egy kritika a modern tudomány materialista gondolkodásáról, amely tagadja az ember belső szellemi tapasztalását és az anyagot pusztán egy tárgynak tekinti.

Steiner alapkérdése: honnan tudjuk, amit tudunk? Ez az előadás-sorozat – a Hő-kurzussal együtt – sok segítséget ad ennek a kérdésnek a megválaszolásához. Reménykedünk abban, hogy az olvasók a fordítókhoz hasonlóan a nehézségek és a küzdelem ellenére is örömüket fogják lelni a könyv tanulmányozásában és ezáltal sikerül átformálni a természettudományos gondolkodásukat és fokozatosan a következő generációk természetszemléletét is.

Budapest, 2020 január.
Fordítócsoport

1. előadás – Stuttgart, 1919. december 23.

Kedves Barátaim,

A most felolvasott szavak után (I), amelyek közül némelyek már több mint 30 évesek, szeretném megjegyezni, hogy természetesen mindaz, amit a természeti lét szemléletéről a rendelkezésünkre álló rövid időben megmutathatok, csupán néhány dolog megvilágítása lehet. Először is – az idő rövidsége miatt – most utalok arra, hogy amit itt most elkezdünk, azt később egy másik kurzusban folytatni fogjuk (II), másrészt azonban egy ilyen tanfolyam megtartásának a szándékát már akkor közöltem, amikor megérkeztem, ezért helyénvaló, hogy most csak epizód szerűen beszéljek a témáról.

Egyrészt szeretnék olyasmit adni, ami a pedagógusok számára használható lehet, ha nem is közvetlenül, nem úgy, hogy ezt most, ahogy van rögtön használni tudnák a tanításban, hanem sokkal inkább olyan irányban szeretnék segíteni, hogy egyfajta tudományos alapirányultsággal tudják áthatni a tananyagot. Másrészt viszont pontosan a pedagógusok számára bír különös jelentőséggel, hogy mindenféle tévedés mellett, amelyet a természettudományban manapság tapasztalhattunk, legalább a háttérben hordozzák magukban a helyeset. Ezekből a szempontokból kiindulva szeretnék most néhány kapaszkodót nyújtani.

Azokhoz a szavakhoz, amelyekkel dr. Stein barátságosan emlékeztetett minket, szeretnék még valamit hozzáfűzni, amit a 90-es évek elején kellett kimondanom, amikor a „Frankfurter Freier Hochstift” alapítványból egy előadást kértek tőlem Goethe tudományos nézeteiről. Akkor a bevezetőben azt mondtam, hogy az előadásomat arra kell korlátoznom, hogy többet beszéljek Goethe és az organikus természettudomány viszonyáról. Mert ami Goethe világszemlélete, azt ma lehetetlenség belevinni a fizikai-kémiai szemléletbe. Lehetetlen, mert a fizikusok és kémikusok egyszerűen arra vannak ítélve, hogy mindazt, amit Goethe szemléletében a fizikában és a kémiában mondani lehet, egyszerűen értelmetlenségnek tartsák. Mindazt, ami Goethétől indul ki, értelmetlennek tartják; valami olyasminek, ami nem képzelhető el. Akkor azt mondtam, hogy ki kell várni azt az időt, amíg a fizika és a kémia a saját kutatásai során eljut annak belátásáig, hogy a tudományos törekvéseiknek az alapépítménye miként vezet el az ad absurdum-hoz. Akkor jön el majd az az idő, amikor a fizika és kémia területén Goethe meglátásai helyet kaphatnak.

Most arra törekszem, hogy összhangot próbáljak teremteni aközött, amit úgy nevezhetünk, hogy kísérleti természettudomány, és aközött a szemlélet között, amit a kísérletek eredményeképpen megkaphatunk. Bevezetésként néhány elméleti dolgot szeretnék most elmondani az érthetőség kedvéért. A mai napon éppen azt szeretném megcélozni, hogy eljussunk annak az ellentétnek a valódi megértéséhez, ami a mai szokásos természettudomány és aközött a szemlélet között van, ami természettudományos szemléletként Goethe általános világszemléletéből nyerhető. Ehhez a természettudományos gondolkodás alapjaiba elméletileg kell egy kicsit behatolnunk. Aki manapság a megszokott értelemben gondolkodik a természettudományról, az tulajdonképpen nem alkot magának világos elképzelést arról, hogy mi is a kutatás területe. A természet, mondhatni, meglehetősen határozatlan fogalommá vált. Ehhez nem abból a szemléletből akarunk kiindulni, hogy manapság mi a természet lényege, hanem sokkal inkább abból, hogy a mai természettudományban általában miként dolgoznak. Ez az a munkamódszer, amit jellemezni szeretnék, és amit tényleges átalakulásban lehet felfogni, és amit úgy lehet értelmezni, mint egy új világszemléletnek a hajnalpírja. De az egészben mégis az uralkodik, amit most bevezetésképpen jellemezni szeretnék.

A mai kutató három kiindulási pontból próbál közelíteni a természethez. Az első: megpróbálja a természetet úgy megfigyelni, hogy a természeti lényekből és a természeti jelenségből kiindulva a faj és a fajta fogalmáig érkezzen el. Megpróbálja a természeti jelenségeket és lényeket tagolni. Arra kell emlékezniük, hogy az ember számára a külső érzéki tapasztalásban miként adottak mondjuk az egyes farkasok és hiénák, az egyes hőtani jelenségek, egyes elektromos jelenségek, hogyan próbálja meg azután az egyes jelenségeket összefoglalni, és faj és fajta szerint csoportosítani, és egyesíteni. Ahogy a farkas fajról, a hiéna fajról és így tovább beszél, de ugyanígy a természeti jelenségeknél is különböző fajtákról, jelenségekről, és utána miként foglalja össze azt, ami az egyedekben számára adott. Tehát mondhatjuk, hogy a legfontosabb első tevékenységet, amit a természetkutató gyakorol, azt már jól begyakorolta. Az ember nincsen tudatában, hogy azt kellene kutatnia, hogy ez az általános jellegű, amihez eljutott a tagolás és felosztás után, milyen viszonyban áll az egyedivel.

A második, amit a természetkutatás területén ma tesznek, hogy megpróbálnak előkészítő kísérletekkel, vagy ami ezekhez csatlakozik, ugyanezen kísérletek eredményének a fogalmi feldolgozásával eljutni oda, amit a jelenség okának nevezünk. Ha ugyanarról beszélünk, akkor gyakran az a szándék, hogy erőket, anyagokat mondjunk, pl. elektromos erőt, mágneses erőt, a hő erejét stb., ebben mindig egy nagyobb átfogó értelmezés található. Azt mondják, hogy a fényjelenségek vagy az elektromos jelenségek mögött valami olyasmi van, mint az ismeretlen éter [1]. Megpróbálják, hogy a kísérleti eredmények alapján eljussanak ennek az ismeretlen éternek a tulajdonságaihoz. Tudják, hogy mindaz, amit erről az éterről mondanak, az nagyon vitatott. De egyvalamire mindenképpen szeretném felhívni a figyelmüket: az ember, amikor úgymond fel akar emelkedni a jelenségek okaihoz, azt az utat keresi, hogy az ismertből az ismeretlenbe jusson el. Nem kérdez rá arra, hogy milyen jogosultsága van eljutni az ismertből az ismeretlenbe. Ritkán adunk magunknak számot arról, hogy milyen jogon mondhatjuk azt, mikor egy fény- vagy színjelenségeket észlelünk, hogy amit mi szubjektív színminőségnek nevezünk, a ránk, a lelkünkre, idegrendszerünkre gyakorolt hatás, egy objektív, a világéterben hullámmozgásként lejátszódó folyamat hatása. Tulajdonképpen két különböző dolgot kell megkülönböztetnünk: a szubjektív folyamatot és az objektívet, amely az éter hullámmozgásából, vagy pedig ennek a kölcsönhatásából áll a mérhető anyagok folyamataiban.

[1] A XIX. század elején a fizika a fény hordozóját nevezi éternek – ahogy erre Steiner utal a Szellemtudomány körvonalai (GA 13) című könyvében.

Tehát ez a fajta szemléleti mód, amely most kissé meginogott, amely a XIX. században uralkodó volt, és mindenütt meg lehet találni ma is, teljesen áthatja a tudományos irodalmat, és áthatja azt az utat és módot, ahogy a jelenségekről beszélnek.

Van egy harmadik út is, amelyen keresztül a természetkutató próbál közelebb jutni a természet felépítéséhez. Ez az, ahogy a jelenségre figyel. Pl. vegyünk egy egyszerű jelenséget: ha elengedünk egy követ, az leesik. Ha egy zsinórra kötjük és lógni hagyjuk, akkor függőlegesen a Föld felé irányul. Az ember ilyen jelenségeket foglal össze, és ezekből a jelenségekből kiindulva jut el ahhoz, amit természeti törvénynek nevez. Ilyennek tekinthető bármely egyszerű természeti törvény is, ha azt mondjuk, hogy minden egyes égitest vonzza azokat a testeket, amelyek rajta találhatók. Az itt ható erőt gravitációs erőnek vagy nehézségi erőnek nevezzük, és ezekről az erőkről bizonyos törvényeket mondunk ki. Erre iskolapélda a három Kepler-törvény.

Ez a három mód az, ami szerint a természetkutató a természethez próbál közeledni. Ezzel most rögtön szeretném szembe állítani azt, ahogy a goethei természetszemlélet tulajdonképpen mind a három mód ellentétét képviselni törekszik. Először is, Goethe számára, amikor elkezdett a természeti jelenségekkel foglalkozni, a természeti lényeknek és természeti tényeknek a faj és a fajta szerinti csoportosítása nagyon problematikus volt. Nem akarta érvényesülni hagyni azt, hogy a konkrét lényeknek és a konkrét tényeknek merev faj és a fajta szerinti osztályozása ilyen fogalmakhoz vezessen, nem ezt akarta követni, hanem sokkal inkább a fokozatos átmenetet az egyik jelenségből a másikba. Tehát azt akarta követni, hogy a lények egyik alakja hogyan alakul át a másikba. Ami neki fontos volt, az nem a faj és a fajta szerinti tagozódás, hanem a metamorfózis, a természeti jelenségek és a természetben élő egyes lények metamorfózisa. De abban az értelemben is, amit a Goethe utáni természetkutatás végzett, hogy az úgynevezett természeti okig eljusson, tulajdonképpen még az sem volt Goethe elképzelése szerinti. És éppen ezen a ponton nagyon nagy a jelentősége annak, hogy megismerjük azt az elvi különbséget, amely a mai természettudomány kutatási módja és a Goethe-féle természetmegközelítés között van.

A mai természetkutatás kísérleteket végez. Követi a jelenségeket, utána megpróbálja azokat fogalmilag feldolgozni és megpróbál képzeteket alkotni arról, ami a jelenségek mögött, mint ún. okok állnak. Pl. hogy a szubjektív fény és színjelenség mögött okként az éterben lévő objektív hullámmozgás áll.

Goethe a természettudományos gondolkodást nem ilyen módon használta. Ő a természettudományos kutatása során egyáltalán nem ment az ún. ismertből az ismeretlen felé, hanem mindig próbált az ismerten belül maradni, anélkül, hogy azzal foglalkozott volna, hogy az ismert dolog az csupán szubjektív – vagyis azt jelenti, hogy az érzékszervekre, vagy a lelkünkre gyakorol hatást –, vagy pedig objektív dolog. Ilyen fogalmakat, mint pl. a szubjektív színjelenségek és objektív hullámmozgások kint a térben, Goethe nem alkotott magának, hanem azt, ami a térben szétterjed és ami az időben egy folyamat, az egy egység marad, és nem tette fel azt a kérdést, hogy ez szubjektív vagy objektív-e. Egyáltalán nem használta azt a gondolkodást és azt a módszert – amit a mai természettudományos kutatás használ –, hogy az ismertből az ismeretlenbe jusson, hanem mind a gondolkodást és mind a módszert felhasználta ahhoz, hogy a jelenségek, a megnyilvánulások maguk álljanak össze, és hogy a jelenségek, megnyilvánulások ilyen összeállítása során olyan jelenségekhez jusson, amit ősjelenségnek nevezett. Ez az ősjelenség – függetlenül attól, hogy szubjektív vagy objektív-e – kifejezte azt, amit Goethe a maga világ- és természetszemlélete alapjának tart. Tehát Goethe megáll, a jelenségeken belül marad, csak leegyszerűsíti azokat, és ami egyszerű jelenségként áttekinthető, azt ősjelenségnek nevezi.

Goethe tehát az egészet nézi és azt, amit természettudományos módszernek nevezhetünk, és ez számára egy eszköz ahhoz, hogy a jelenségek körén belül úgy csoportosítsa azokat, hogy ők maguk árulják el titkukat. Sohasem próbálkozik Goethe azzal, hogy az ún. ismertből valamiféle ismeretlenhez jusson el. Goethe számára nem létezik olyan, amit mi természeti törvénynek nevezhetünk.

Egy természeti törvény például, ha azt mondom, hogy a Nap körül a bolygók különböző pályákon mozgásokat végeznek, melyek pályái leírhatók. Goethe számára nem az volt a lényeg, hogy ilyen törvényekhez eljusson, hanem amit a kutatásai alapjaként kimond, azok tényként voltak fontosak számára (III).Pl. az a tény, hogy hogyan hat egymásra a fény és a fény útjába helyezett anyag. Azt, hogy miként hatnak egymásra, szavakban mondja ki, de ez nem törvény, hanem egy tény. Ilyen tényeket keres, hogy a természeti vizsgálódásának alapjaként fektesse le. Nem felemelkedni akar az ismertből az ismeretlenbe, nem akar törvényeket sem, hanem egyfajta racionális természetleírást szeretne. Csakhogy számára különbség van a jelenség közvetlen leírása – ami bonyolult –, és aközött a leírás között, ami csak a legegyszerűbb elemeket mutatja fel, amelyek szintén Goethe természetszemléletének alapjául szolgálnak, mint ahogyan az ismeretlen, vagy tisztán fogalmilag rögzített törvényszerű összefüggés is.

Itt van még valami, ami éppen arra világíthat rá, ami a goetheanisztikus természetszemléletünkbe akar bejutni azon túl, ami már ott van. Itt van egy különleges tény, hogy szinte alig volt valaki, akinek olyan tiszta rálátása lett volna a természeti jelenségek és a matematikai szemlélet közötti kapcsolatra, mint Goethe-nek. Ezt a tényt általában vitatni szokták. Mivel Goethe maga nem volt képzett matematikus, ezért vitatják, hogy neki tiszta szemlélete lehetett volna a természeti jelenségek és a matematikai megfogalmazás között, amely matematikai megfogalmazások egyre kedveltebbé lettek, és tulajdonképpen a mai természetszemléletnek ez az egyetlen biztos pontja. Most arról van szó, hogy az új időkben a természeti jelenségeknek ez a fajta matematikai szemlélete – hamis lenne ezt matematikai természetszemléletnek nevezni – tehát a természeti jelenségeknek ez a fajta szemlélete, amelyet matematikai fogalmakon keresztül teszünk, éppen ez a fajta szemlélet vált mértékadóvá, ahogy magát a természetet elképzeljük.

Ezeket a dolgokat tisztáznunk kell. Látják, ha a szokásos módon közelítünk a természethez, legelőször is egy hármassággal találkozunk. Ez a hármasság az, amit az ember alkalmaz, mielőtt eljut a természethez. Az első ezek közül a szokásos aritmetika. Manapság rengeteget számolunk a természet szemlélése során, csak számolunk és számlálunk. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy az aritmetika olyan valami, amit az ember saját magán keresztül ragad meg. Teljesen mindegy, hogy mit számlálunk, amikor számlálunk. Miközben felvesszük magunkba az aritmetikát, olyasmit veszünk fel, aminek közvetlenül nincs köze a külvilághoz. Ebből eredően ugyanolyan jól tudunk borsót, mint elektront számolni. Az az út és mód, ahogy belátjuk, hogy a számolási és számlálási módszerünk helyes, az teljesen más, mint ami számunkra abban a folyamatban adódik, amire az aritmetikát alkalmazzuk.

A második még mindig olyasvalami, amit gyakorlunk, mielőtt a természettel foglalkoznánk, és ez a geometria tárgya. Hogy mi a kocka vagy az oktaéder, hogy milyenek a szögeik, az számunkra adott anélkül, hogy szemléletünket kiterjesztenénk a természetre. Tehát ez valami olyasmi, amit saját magunkból elő tudunk hozni. Az, hogy a dolgokat lerajzoljuk, csak a mi lustaságunkat szolgálja. Amit a rajzon keresztül szemléltetünk, azt egyszerűen el is tudnánk képzelni, sőt még hasznos is, ha időnként valamit csak elképzelünk, és sokkal kevesebbet használjuk a láthatóvá tétel fogódzkodóit. Ebből az derül ki, hogy amit mondunk a geometriai formákról, egy olyan területről származik, amely távol áll a külső természettől. Az, amit egy kockáról tudunk, azt anélkül tudjuk, hogy egy sókristályról olvasnánk le. De természetesen ezt abban is meg kell találnunk. Tehát először valami természettől távolit teszünk, és ezt azután alkalmazzuk a természetre.

A harmadik, amelynél még mindig nem hatoltunk a természetbe, az a kinematika, vagyis a mozgások tana. Nos, a magunk számára egy bizonyos fontossággal bír annak tisztázása, hogy ez a kinematika valami olyasmi, ami alapjában véve még mindig távol áll a valódi természeti jelenségektől. Elképzelem magamban – nem egy mozgó tárgyra tekintek, csak elképzelem –, hogy egy tárgy mondjuk az A pontból a B pontba mozog (1.1 ábra). Sőt, azt mondom, hogy az A pontból a B pont felé mozdul. Ezt elképzelem. Nos azt bármikor el tudom képzelni, hogy ez a mozgás az A-ból a B-be, két másik mozgásból tevődik össze, amire a nyíl utal. Gondolják csak el, hogy az A-nak a B-be kell érkeznie, de nem rögtön a B irányába indul, hanem először C felé veszi az irányt. Ha ezt követően C-től B felé mozog, ugyanúgy eljut B-be. Tehát úgy is elképzelhetem az A-ból B-be irányuló mozgást, hogy az nem az AB, hanem az ACB vonal mentén zajlik. Ez azt jelenti, hogy elképzelhetem a mozgást úgy, hogy az AB mozgás egy AC és CB mozgásból, tehát két külön mozgásból áll.

Önöknek semmilyen természeti folyamatot nem kell követniük, pusztán elképzelhetik, hogy az AB mozgás két másik mozgásból tevődik össze. Ez azt jelenti, hogy egyetlen mozgás létrejöhet két másik mozgásból ugyanazzal a végeredménnyel. Ha ezt így elképzelem, akkor ez a képzet tisztán belőlem fakad. Mert ahelyett, hogy lerajzoltam volna, és csupán indíttatást adhattam volna a gondolkodásuknak, hogy ezt a dolgot el tudják képzelni, ennek Önök számára érvényesnek kellene lennie.

De ha a természetben ténylegesen van egy ilyen A pont, egy magocska, amely egyszer az A-ból a B-be mozog, vagy a másik esetben az A-ból C-be és onnan a B-be, akkor az valóban úgy történik, ahogy elképzeltem. Ez azt jelenti, hogy a kinematikában ez úgy van, hogy a mozgásokat elképzelem, de hogy ezek a képzetek alkalmazhatók-e a természeti jelenségekre, ahhoz ezeknek igazolódniuk kell a természeti jelenségeknél.

Mondhatjuk azt, hogy az aritmetika, a geometria és a kinematika a természetszemlélet három megelőző fokozata. A fogalmakat, amelyeket ezek során nyerünk, teljes mértékben magunkból hozzuk elő. De ezek mértékadók abban a vonatkozásban is, ami a természetben történik.

Most arra kérem Önöket, hogy emlékeikben kicsit sétáljanak vissza a közeli vagy nem túl közeli fizikai tanulmányaikhoz és próbáljanak meg emlékezni arra, ami valaha úgy jelent meg az Önök számára, mint erőparalelogramma. Ha A pontban egy erő hat, akkor ez az erő az A pontot a B pont felé húzza. Tehát az A pont alatt valami anyagit értek. Mondjuk, megint egy magocskát. Ezt húzom egy erővel az A-ból a B-be. Kérem, figyeljenek a különbségre, hogy mit mondok most és mit mondtam előzőleg. Korábban mozgásról beszéltem, most arról beszélek, hogy egy erő húz A-ból B-be. Ha ennek az erőnek a mértékét, amely A-ból B-felé húz, 5 kis vonalkával jelöljük grammonként, akkor mondhatják, hogy ezt a magocskát 5 grammnak megfelelő erővel húzom A-ból B-be. Az egész folyamatot másképp is alakíthatom, úgy, hogy egy bizonyos erő először A-ból C-felé húz. Ha viszont A-ból C-felé húzok, akkor az 1.2 ábrán látható második húzóerőt is ki tudom fejteni, egy olyan erővel húzhatok, ami a CB -t összekötő vonal mentén adott, és annak a hosszúságnak felel meg.

Tehát, ha itt 5 grammnak megfelelő erőt fejtek ki, akkor ebből az ábrából ki kellene számolnom, hogy milyen nagynak kell lennie az A-ból C-ig ható húzóerőnek, és mekkorának a C-ből B-be ható húzóerőnek. Ha egyidőben húzom A-t C irányba és A-t D irányba is, akkor úgy húzom az A-t tovább, hogy végül is a B-be érkezik, és ki tudom számolni, hogy milyen erővel kell húzni C irányba és milyen erővel D irányba. Ezt viszont nem tudom úgy kiszámolni, ahogy a fenti példával a mozgásoknál tettem. Amit a mozgásoknál találok, azt képzeletben ki tudom számolni. De abban a pillanatban amikor egy valóságos húzóerő jelenik meg, az azt jelenti, hogy valódi erőt fejtek ki, és ezt az erőt valahogy mérnem kell. Ekkor már bele kell mennem magába a természetbe, tehát a képzetektől a tények világába kell átlépnem. Minél világosabbá teszik maguk számára ezt a különbséget a mozgásparalelogramma – tehát ez is egy paralelogramma, ha az előző ábrát D-vel kiegészítik – és egy erőparalelogramma között, annál világosabban és élesebben fejezik ki azt a különbséget mindazon dolgok között, ami a képzeten belül megállapítható és aközött, ahol a képzet megszűnik. A képzetalkotás során el tudnak jutni mozgásokhoz, az erőkhöz azonban nem. Ez utóbbiakat a külvilágban kell megmérni. Ezt csak akkor tudják megtenni, ha külsőleg valamilyen módon kísérletileg megállapítják, hogy az erőparalelogramma törvényszerűségei szerint ahhoz, hogy az A-ból a B-be jusson ez a pont, két húzóerőre van szükség, az A-ból C felé és A-ból D felé. Itt nincs semmi képzeleti bizonyíték úgy, mint a fentieknél. Ezt külsőleg mérni kell. Így mondhatjuk azt, hogy a mozgásparalelogrammát csupán értelmünkön keresztül kapjuk meg, az erőparalelogrammát viszont empirikus módon, külső tapasztalatok útján kell megtalálnunk. És amennyiben különbséget tesznek a mozgásparalelogramma és az erőparalelogramma között, akkor megtalálják és hajszálpontosan látják maguk előtt a kinematika és a dinamika közötti különbséget. A dinamika, amely már erőkkel dolgozik és nem csupán mozgásokkal, az már természettudomány. Az aritmetika, a geometria és a kinematika még nem tényleges természettudomány, csak a dinamika az, amely a térbeli és időbeli erőhatásokkal foglalkozik. A képzeletbeli életből azonban ki kell lépnünk, ha el akarunk jutni a természettudomány területére, a dinamikához.

Kortársaink már ennél a pontnál sem gondolkodnak elég világosan. Most egy példával szeretném szemléltetni azt, hogy ez az ugrás a kinematikából a dinamikába milyen hatalmas. A kinematikai jelenségek teljes mértékben az elképzelt térben tudnak lezajlani. A dinamikai jelenségeket azonban közvetlenül csak a külvilágban vizsgálhatjuk meg. Nagyon kevéssé tesszük magunk számára világossá, hogy mindig összekeveredik az, amit még tisztán matematikailag beláthatunk, azzal, amiben már a külvilág entitásai szerepet játszanak. Mert minek kell jelen lennie, ha erőparalelogrammáról beszélünk? Amikor mozgásparalelogrammáról beszélünk, akkor semmi másnak nem kell ott lennie, csak egy elgondolt testnek. De ott, ahol erőparalelogrammáról van szó, ott már szükséges, hogy ott legyen a tömeg, amelynek pl. súlya van. Tehát világosnak kell lennie számunkra, hogy az A pontban egy tömegnek kell lennie. És most felvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a tömeg?

Igen, bizonyos értelemben ki kell mondanunk, hogy itt már elakadunk (IV),mert kiderül, hogy abban a pillanatban, ahogy elhagyjuk azt a területet, ami a képzeletvilágban rögzíthető, ami a természetben érvényes, és a másikba hatolunk be, akkor meglehetősen bizonytalan területen állunk. Tudják, hogy bizonyos értelemben meg kell elégednünk azzal, amit az aritmetikával, geometriával, valamint azzal, amit egy kicsit a mechanikából még hozzá veszünk. Az ember mindezekkel felfegyverkezve megkísérli a részekre osztottnak gondolt molekulákon és atomokon keresztül – amit anyagnak nevez – a természeti jelenségeket elképzelni, és ezeket közvetlen szubjektív tapasztalatként szemléli. Vegyünk egy meleg testet. A természettudós azt mondja: az, amit te itt hőnek nevezel, az a hőérzékelő idegeidre gyakorolt hatás. Objektíven nézve itt az atomok, molekulák mozgásáról van szó. Ezeket a (mechanika) dinamika [2] törvényei szerint tanulmányozhatjuk. És így tanulmányozzák a dinamika törvényeit, az atomokat és molekulákat, és sokáig azt hitték, hogy az atomok mechanikájának (dinamikájának) tanulmányozásávalés hasonlókkal egyáltalán minden természeti jelenséget meg tudnak magyarázni. Manapság ez az elmélet már megingott. De akkor is, ha az ember gondolatilag eljut az atomokig, mindenféle kísérletek elvégzésével el kell jutni odáig, hogy feltegye magának a kérdést: hogyan jelenik meg itt az erő, hogyan hat a tömeg? Ha az atomokig eljutunk, rá kell kérdeznem az atom tömegére, és tovább is kell kérdeznünk: hogyan ismerjük fel azt? Bizonyos értelemben a tömeget is csak a hatásában ismerjük fel.

[2] Az eredeti kifejezés: mechanika. Itt a fordításban azért használjuk a dinamika kifejezést, hogy meg lehessen különböztetni a kinematika fogalmától, vagyis, hogy itt már a tömegről van szó. [ford. megj.]

Nos az ember megszokta, hogy a legkisebb részecskét, ami a dinamikai erő hordozója, a hatásán keresztül tudjuk felismerni és az ember ezt ilyen módon válaszolta meg (V) : ha egy ilyen legkisebb részecske mozgásba hoz egy másik olyan kis részecskét, mondjuk az anyag egy kis részecskéjét, amelynek a súlya (tömege) [3] 1 gramm, akkor ebből az anyagból egy erőnek kell kiindulnia, ami a másikat mozgásba hozza. És ha ez a másik tömeg az 1 gramm súlyú tömegre úgy hat, úgy mozdítja meg, hogy ez a másik tömeg 1 másodperc alatt 1 cm-t repül, akkor ez az első tömeg olyan erőt gyakorol, amit szokványosan egyfajta világegységnek tekinthetünk. És ha azt mondjuk, hogy valamilyen erő valahányszor nagyobb, mint az az erő, amely 1 gramm tömeget 1 másodperc alatt 1 cm-re juttat el, akkor azt tudjuk, hogy ez az erőhatás meghatározott viszonyban áll ezzel a világegységgel. Ha ezt a világegységet egy tömeggel akarjuk kifejezni, akkor azt mondjuk, hogy ez az érték 0,001019 gramm. Mondhatnánk, hogy egy ilyen atomi részecske, amelynek az erőfelhasználásáról többet a természetbe visszamenve nem tudunk meg, képes arra, hogy 1 grammnyi testnek olyan lökést adjon, ami azt 1 másodperc alatt 1 cm-rel juttatja tovább.

[3] az eredeti szövegben a súly kifejezés szerepel, de itt a tömeg szót használjuk.

De hogyan lehetne kifejezni azt, hogy mi rejlik ebben az erőben? Ezt meg lehet tenni, ha a mérlegre tesszük. Ez az erő egyezik azzal a nyomással, ami a 0,001019 gramm mérésénél kifejeződik. Tehát valami nagyon külsődlegessel, valami reálissal kell magam kifejezni, amikor abba akarok behatolni, amit a világon tömegnek neveznek. Amit itt tömegen értek, azt azáltal úgy tudom kifejezni, hogy valamit, amit külsődleges úton megismerek, pl. súlyt vezetek be erre a területre. A tömeget csak a súly által fejezem ki. Még akkor is egy súly által fejezem ki magam, ha a tömeget atomizálom.

Ezért ezzel szeretném az Önök számára élesen megjelölni azt a pontot, ahol a priori megállapítandóból a természetszerűbe jutunk. És szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy tisztában legyünk azzal, milyen mértékben használható az, amit a természeten kívül, mint aritmetikát, geometriát és kinematikát ismertünk meg, hogy ez milyen mértékben lehet mértékadó arra vonatkozóan, ami egészen más oldalról jön velünk szembe, ami első alkalommal a dinamikában jelenik meg, és tulajdonképpen ez a dinamika tartalmazza azt, ami természeti jelenségnek nevezhető.

Nézzék, Goethe tisztában volt azzal, hogy természeti jelenségekről csak abban a pillanatban lehet beszélni, amikor a kinematikából a dinamikába átlépünk. Mivel ő ezt tudta, világos volt számára, hogy kizárólag milyen viszonyban lehet a természettudomány által annyira istenített matematika a természettudománnyal.

Egy példával szeretném ezt még jobban megvilágítani. Elmondhatjuk, hogy a legegyszerűbb elem a természeti erőhatások közül az lehetne, hogy pl. egy akármilyen atomi méretű kis testecske (VI) képes arra, hogy 1 grammnyi tömeget 1 másodperc alatt 1 cm-el tovább gyorsítson, így végső soron beszélhetünk minden egyes erőhatásnál arról, hogy valamilyen irányból kiindulhat az erő és egy másik irányba tovább hat. Ebből kifolyólag megszokhatjuk – és a mai természettudomány ezt nagyon is megszokta –, hogy a természeti hatásokat bizonyos értelemben mindenütt úgy keressük, hogy pontokat keresünk, amelyekből az erők kiindulnak. Számtalan esetben látjuk majd, hogy bizonyos értelemben egyfajta jelenségterülettel van dolgunk, és ezeket visszavezethetjük egy pontra, amelyből azok az erők indulnak ki, amelyek ezeket a jelenségeket uralják. Ebből kiindulva az ember olyan erőkről beszél, melyeknek megkeresi azokat a pontjait, amelyből az erők kiindulnak, azért, hogy a jelenségek területét uralják, ezek centrális erők, mert mindig egy középpontból indulnak ki. Azt is mondhatjuk, hogy centrális erőkről akkor van jogunk beszélni, ha egy ponthoz jutunk, ahonnan bizonyos jól meghatározott erők indulnak ki, amelyek a jelenségeknek egy területét uralják. De nem kell, hogy az erőknek ez a játéka mindig megtörténjen, mivel ez lehetséges úgy is, hogy ebben a centrális pontban bizonyos értelemben csak a lehetőség van jelen, a lehetőség, hogy ez az erőjáték megtörténhessen. Elsősorban azáltal, hogy a környező szférában bizonyos feltételek következnek be, amelyek által ezek az erők tevékennyé válnak.

A következő napokban látni fogjuk majd, hogy bizonyos értelemben a pontokban olyan erők koncentrálódnak, amelyek még nem tevékenyek. Csak ha bizonyos feltételeket teljesítünk, akkor hívják életre a környezetükben ezeket a jelenségeket. De el kell fogadnunk, hogy ebben a pontban, vagy ebben a térben erők koncentrálódnak, amelyek képesek a környezetükre hatni. Tulajdonképpen ez az, amit mindig keresünk, amikor a világról fizikai módon beszélünk. Minden fizikai kutatás abból áll, hogy a centrális erőket a központjukig követjük, tehát megkísérlünk addig a pontig eljutni, amelyből a hatások eredhetnek. Tehát ebből kiindulva fel kell tételeznünk, hogy az ilyen természeti hatások számára központok léteznek, amelyek bizonyos irányokba hatáslehetőségekkel telítettek. Ezeket a hatáslehetőségeket sokféle folyamat során mérhetjük és bizonyos mértékkel kifejezhetjük azt, hogy egy ilyen pont milyen erősséggel képes hatni. Ha ilyen pontban erők koncentrálódnak, amelyek bizonyos feltételek teljesülése esetén hatni képesek, akkor az ilyen erők mértékét általában potenciálnak, erőpotenciálnak nevezzük. Ezért mondhatjuk, hogy amikor a természeti jelenségeket tanulmányozzuk abból indulunk ki, hogy a centrális erőket a potenciáljuk iránya felé követjük. Bizonyos középpontok felé haladunk, hogy ezeket a központokat potenciális erők kiinduló pontjaként tanulmányozzuk.

Látják, alapjában véve ez a menete annak a folyamatnak, amelyet az a természettudomány vesz fel, mely mindent dinamikává akar átalakítani. Keresi a centrális erőket és ennek megfelelően a centrális erők potenciálját. Itt arról van szó, hogy magában a természetben hogyan lehet egy fontos lépéssel világosan tudatosítani azt, hogy egy jelenséget, amibe belejátszik az élet, lehetetlenség megérteni, ha csak ezt a módszert követik, ha csak a központi erők potenciálját keresik. Ha ilyen módszerrel szeretnék kutatni az erők játékát egy állati vagy egy növényi csírában, akkor soha nem jutnának semmilyen eredményre. A mai természettudománynak egyik ideája, hogy a szerves, az élő jelenségeket is az erőpotenciálok alapján tanulmányozzák, az egyes központi erők adott fajtái szerint. Egy új természetszemléletnek a hajnalpírja lesz ezen a területen, ha az ember rájön arra, hogy az ilyen központi erők követésével ez nem megy és azokat a jelenségeket, ahol az élő szerepet játszik, így nem lehet tanulmányozni. De miért nem? Igen, képzeljük el egyszer sematikusan, hogy azt a célt tűztük ki, hogy fizikailag, kísérletileg természeti jelenségeket tanulmányozunk. Eljutunk a központokba, hatáslehetőségeket kutatunk, amelyek ezekből a központokból indulhatnak ki. Akkor megtaláljuk a hatást. Tehát, ha három pontnak, A, B, C, kiszámítom a potenciálját és azt találom, hogy az A az α, β és γ-ra tud hatni, éppen így a C az α1, β1 és γ1-re tud hatni és így tovább, akkor rátekintésem lenne arra, hogy egy adott szféra hatásai miként játszódnak le bizonyos központi erők potenciáljának befolyására. Sohasem tudom ilyen módon azt a lehetőséget megtalálni, hogy megmagyarázzak valamit, amibe az élő belejátszik. Miért nem? Azért, mert azok az erők, amelyeket az élő számára figyelembe kell vennünk, nem rendelkeznek potenciállal, nincs központi erejük. Úgyhogy, ha itt megpróbálnának a D-ben fizikai hatásokat keresni, amelyet az A, B és C befolyásol, akkor visszajutnának a központi erőkhöz. De ha életműködést akarnak tanulmányozni – mivel az élő jelenségek számára nincsenek A, B és C központok –, csak akkor alkotnak helyes képzetet, ha azt mondják: itt a D-ben egy élővel van dolgunk. Most keresem azokat az erőket, amelyek az élőre hatnak. Az A, B, C-ben nem találhatom meg őket, ha tovább haladok, akkor sem, hanem bizonyos vonatkozásban csak akkor, ha a világ végére és annak teljes körzetébe eljutok. Ez azt jelenti, hogy a D-ből kellene kiindulnom, és a világ végéig eljutnom, és azt elképzelnem, ahogy egy ilyen gömbszférából befelé minden irányból erők hatnak, amelyeknek olyan az összjátékuk, hogy a D-ben találkoznak. Tehát ez teljes ellentéte a központi erőknek, amelyek potenciállal rendelkeznek. Hogyan tudhatnék potenciált kiszámolni arra, ami a végtelen tér minden irányából hat? A következő módon: szétosztott erőkkel kellene számolnom, a központi erőt kellene mind kisebb és kisebb részekre feldarabolnom, és akkor egyre inkább a világ szélére jutnék. Akkor az erő szétforgácsolódna. Minden számítás is szétforgácsolódna, mivel nem központi erőkről van szó, hanem itt univerzális erők működnek, potenciál nélkül. Itt megszűnik a számolás. Ez megint egy ugrás az élettelen természetből az élő természetbe.

Nos, itt akkor jutunk igazi természetszemlélethez, ha az ember az egyik oldalról tudja, hogy milyen ez az ugrás a kinematikából a dinamikába, és hogy milyen ez az ugrás a külső természetből abba, amit már nem tudunk számítással elérni, mivel minden számítás szétforgácsolódik, mivel minden potenciál feloldódik. Itt ennél a második ugrásnál a külső szervetlen természetből az élő természetbe jutunk. De világos kell legyen számunkra az is, hogy miként szűnik meg a számítás azért, hogy fölfoghassuk, hogy mi az élő.

Most itt szépen szétválasztottam mindazt, ami a potenciális és központi erőkhöz vezet vissza és azt, ami elvezet az univerzális erőkhöz. De kinn a természetben ez nincs így szétválasztva. Feltehetik maguknak a kérdést: hol van valami olyasmi, ahol csak a központi erők hatnak a potenciálok szerint és hol van ez a másik, ahol az univerzális erők működnek, amelyeket nem lehet potenciál szerint kiszámítani? Egy választ adhatunk erre, de ez csak azt bizonyítja, hogy milyen fontos nézőpontra kell utalnunk. Azt mondhatjuk: mindenütt, amit az ember gépként létrehozott, amit a természet elemeiből összerakott, ott találjuk a tisztán absztrakt központi erőket potenciáljuk szerint. De még a természetben található élettelent sem lehet maradéktalanul a központi erők szerint megfigyelni. Ilyen nincs, ez nem lehetséges. Itt arról van szó, hogy mindenhol, ahol nem mesterségesen, az ember által előállítottal van dolgunk, ott összefolyik a központi és az univerzális erő. Tehát az úgynevezett természeti birodalomban nem található semmi olyasmi, ami élettelen, kivéve azt, amit az ember mesterségesen hozott létre, a gépezeteit és a mechanikus dolgokat.

Egy mélyen ösztönös úton ez valami olyasmi, ami Goethe számára egyrészt világos volt, másrészt pedig nem volt világos, mivel ez egy olyan ösztön volt, amelyre ő az egész természetszemléletét építette. Az ellentét Goethe és a természetkutatók között – akiknek fontos képviselője Newton volt – tulajdonképpen abban állt, hogy a természetkutatók az újabb időkben csak ezt figyelték meg, vagyis hogy a külső természetet miképpen vezessék vissza a központi erőkre, és hogy bizonyos mértékben mindent eltávolítsanak, amit nem lehet meghatározni a központi erőkkel és potenciálokkal. Goethe egy ilyenfajta megfigyelést nem akart érvényre juttatni, mert számára minden, amit ilyen szemlélettel természetnek neveznek, egy lények nélküli absztrakció. Számára csak az a valóságos, amelybe mind a központi erők, mind a periférikus erők univerzális erőként belejátszanak. Alapjában véve erre az ellentétre építette fel a teljes színtanát. Ezekről a következő napokban fogunk majd részletesen beszélni.

Arra való tekintettel, amit a mai napra terveztem elmondani, látják, hogy ilyen bevezetést kellett mondanom, hogy valahogy megértsék, hogy mi az embernek a természetszemlélethez való viszonya. A mai világban, a mi korunkban most már egyre inkább az ilyen szemlélet felé kell fordulnunk. Ahogyan ezt ma megtettük azért, mert valóban elérkezett az az idő, amikor már tudat alatt ott dereng, mondhatnám a mai természetszemlélet lehetetlensége, némelyekben már megvan a belátás arra, hogy ennek másként kellene lennie. Ma még sokan nevetségesnek tartják azokat az embereket, akik rájönnek arra, hogy a régi szemlélettel már nem lehet tovább haladni. De eljön majd az idő, ami nincs is olyan messze, amikor az embereknek ez a nevetése megszűnik majd. Olyan idő jön majd, ahol az ember fizikailag is képes lesz Goethe értelmében beszélni. Lehet, hogy talán a színekről majd Goethe értelmében fognak szólni, ha majd egy másik vár is összedől, amely még sokkal szilárdabbnak tűnik, de ma már kezd az is meginogni. Ez a gravitáció tanának a vára. Ezen a területen ma szinte minden évben új szempontok és szemléletek jelennek meg, amelyek megingatják a newtoni elképzeléseket a gravitációról. Ezek arra utalnak, hogy mennyire lehetetlen a gravitációt megérteni a newtoni szemlélettel, amely tisztán azon alapszik, hogy kizárólag a centrális erők mechanizmusa működik a világban.

Azt gondolom, hogy éppen ma az ifjúság tanárainak és azoknak, akik egyáltalán a kultúra fejlődésébe szeretnének belehatni, pontosan ezeknek az embereknek kell tiszta képet alkotniuk arról, hogy milyen az ember viszonya természethez.

2. előadás – Stuttgart, 1919. december 24.

Tegnap arról beszéltem, hogy a természetszemléletnek az egyik oldalán áll a csupán kinematikus mód, amelyet úgy kaphatunk, hogy egyszerűen azokat a képzeteinket, amelyeket létre akarunk hozni – melyek számítható, térbeli és mozgáshoz kötött fizikai folyamatokban játszódnak le –, a képzetalkotási életünkből alakítjuk ki. Ezt a kinematikust bizonyos értelemben a saját képzetalkotási életünkből hozhatjuk létre. De amennyire fontos az, hogy ilyenformán matematikai képleteket nyerhetünk mindarról, ami számítható, ami a térrel és a mozgással függ össze, és hogy ez megfelel a természeti folyamatoknak, ugyanolyan fontos másik oldalról az is, hogy abban a pillanatban, amikor a számítható, a tisztán térbeli és a mozgással összefüggő dolgoktól a tömeghez akarunk eljutni, akkor a külső tapasztaláshoz kell fordulnunk. Az előző előadásban világossá tettük, és talán ebből beláthatjuk, hogy a mai fizikának egy ugrást kell tennie a kinematika révén a természeti folyamatok belső szerkezetétől a külső tapasztalásig anélkül, hogy ezt az ugrást tulajdonképpen megérthetné. Anélkül, hogy lépéseket tennénk az ugrás megértésére, lehetetlenné válik, hogy bármikor is igazi képzeteket alkossunk arról, amit a fizika éternek nevez. Már jeleztem tegnap, hogy pl. a fény és szín jelenségek képzetei a mai fizika számára már bizonyos értelemben meginogtak, de mégis, azt mondja a fizika, hogy a fény- és szín-hatások hatnak az ideg-érzékszervi rendszerünkre, vagy akár a lelki lényünkre is, de ez a hatás szubjektív. Ami kinn a térben és időben zajlik, az az éter objektív mozgása. Ha viszont a mai fizika irodalmát, vagy egyáltalán a fizikai világát kicsit alaposabban tanulmányozzuk és megnézzük, hogy milyen képzeteket alkottak erről a bizonyos éterről, amely létrehozza ezeket a fényjelenségeket, akkor azt fogják találni, hogy ezek az elképzelések, képzetek nagyon zavarosak és egymásnak ellentmondóak. Azzal, ami a mai fizika számára rendelkezésre áll, igazán szakszerű, tárgyszerű képzeteket nem lehet alkotni arról, amit éternek neveznek.

Próbáljunk arra az útra lépni, amely igazi hidat jelent ezen a szakadékon, ami a kinematika és a már erőkkel és tömegekkel dolgozó dinamika között létrejött. A mai napon, csak mint egy tananyagot szeretném ezt bemutatni, egy képletet hozok, amellyel később még foglalkozunk. De most azok számára, akik már elfelejtették, akiknek nem annyira ismert ez a képlet, mert már nem emlékeznek az iskolás korukból, egy kicsit átismétlem, hogy behozhassák, ami a megértéshez szükséges. Először az elemeit hozom be, ami ahhoz szükséges, hogy ezt a képletet a lelkünk elé állíthassuk.

Ha kinematikai értelemben nézzük, egy pont – mindig azt kell mondanunk, hogy egy pont – mozog ebbe az irányba, akkor kizárólag a mozgásra tekintünk, nem nézzük az okait, tehát azt, hogy miért mozog ez a pont gyorsabban, vagy lassabban. Mondhatjuk, hogy a pont nagyobb, vagy kisebb sebességgel rendelkezik. Ezt a sebességet v-vel jelöljük. Ez a sebesség tehát lehet nagyobb vagy kisebb. Mindaddig, amíg semmi másra nem figyelünk, csak arra, hogy egy ilyen pont egy bizonyos sebességgel mozog, mindaddig a kinematikán belül maradunk. De ezzel a természethez, még a pusztán mechanikai természethez sem jutunk közelebb. Hogyha a természethez akarunk közelíteni, akkor tekintettel kell lenni arra is, hogy mi által mozog ez a pont, és hogy egy tisztán képzeletbeli pont nem tud mozogni, tehát a külső térben kell léteznie egy pontnak, ami mozog. Röviden, tehát azt kell elfogadnunk, hogy erre a pontra hat egy erő. A sebességét v-vel jelölöm, és p-vel (ma ennek a jelölése F, ezért a továbbiakban ezt használjuk – fordító megj.) azt az erőt, ami hat erre a pontra. Ez az erő, tekintsük úgy, hogy nem csupán megnyomja és mozgásba hozza ezt a pontot, ami által ez a pont egy bizonyos sebességgel tovább röpül, hogyha nem találkozik semmi akadállyal, hanem abból a feltevésből akarunk kiindulni, hogy ez az erő folyamatosan hat, tehát a teljes út során egészen végig hat az erő erre a pontra. Ezt az utat, ami alatt ez az erő végig hat a pontra, s-el jelöljük. De azt is figyelembe kell vennünk, hogy a pont valami létező kell legyen a térben. És ez a valami vagy nagyobb, vagy kisebb. Attól függően, hogy ez a valami nagyobb vagy kisebb, mondhatjuk, hogy a pontnak nagyobb, vagy kisebb tömege van. Ezt a tömeget mindenekelőtt a súlyával jellemezhetjük. Tehát azt a valamit, amit ez az erő mozgásba hoz, azt a valamit megmérhetjük és a súlyával kifejezhetjük. A tömegét most jelöljük m-el. Hogyha most erre az m tömegre az F erő hat, akkor természetesen egy bizonyos hatásnak kell létrejönni. Ez abban jelenik meg, hogy ez a tömeg nem egyenletes sebességgel, hanem egyre gyorsabban és gyorsabban halad az út során, tehát a sebessége egyre növekszik. Ez azt jelenti, hogy figyelembe kell vennünk, hogy növekvő sebességgel van dolgunk. Egy bizonyos mértéke van annak, hogy mennyivel növekszik ez a sebesség. Ha ugyanarra a tömegre egy kisebb erő hat, akkor a tömeg kevésbé gyorsul, tehát kevésbé lesz gyorsabb, és gyorsabbá válik, ha erre a tömegre egy nagyobb erő hat, és így a mozgás egyre gyorsabb és gyorsabbá válik. A mértéket, amivel a sebesség növekszik, gyorsulásnak nevezzük és a-val jelöljük. De ebből a sokmindenből, ami minket most érdekel, az a következő: emlékezetükbe akarok idézni egy képletet, amelyet valószínűleg ismernek, amire csak emlékezniük kell. Ha megszorozzuk az erőt, amely erre a tömegre hat azzal az úttal, amennyit ez a tömeg megtesz, akkor a szorzat egyenlő azzal, hogy a tömeget megszorozzuk a sebesség négyzetével és 2-vel osztjuk. Vagyis

Ha a képletnek a jobb oldalát vesszük figyelembe, akkor láthatjuk benne a tömeget. Az egyenletből belátható, hogy minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb az erő, aminek hatnia kell. De ami minket most érdekel, az az, hogy az egyenlet jobb oldalán ott a tömeg, tehát az, amit már kinematikus módon nem érhetünk el. A következőről van szó: állíthatjuk-e, hogy mindaz, ami a kinematikán kívül van, az számunkra megközelíthetetlen kell, hogy maradjon, csak bámulunk rá, vagy pedig létezik egy híd, amit a mai fizika nem tud megtalálni, s ami átvezet a kinematikából a dinamikába. Látják, a mai fizika nem találja ezt az átjárást, és ennek a következményei hatalmasak. Azért nem találja meg az átjárást, mert nincs embertani, valódi fiziológiai ismerete, valójában magát az embert nem ismeri. Látják, felírom ide, hogy v2, ekkor valami olyasmivel van dolgom, ami a tisztán számíthatóban, a mozgásban megy végbe. Ilyen értelemben ez a képlet bizonyos tekintetben egy kinematikus képlet. Melléírom, hogy m, akkor fel kell tennem a kérdést, hogy énbennem van-e valami, ami megfelel a számítható, a térbeli képzetemnek, amit a v-vel jelölök? Van-e valami bennem, ami megfelel a tömegnek, amit m-mel jelölünk? Mit teszek itt tulajdonképpen? A fizikus általában, miközben leírja, hogy m, nincs tudatában annak, hogy mit tesz. Látják, ez a kérdés arra vezet vissza, hogy hasonló módon egyáltalán képes vagyok-e átlátni azt, ami az m-ben van, mint ahogy a kinematika szerint képes vagyok átlátni azt, ami a v-ben van. Képesek vagyunk rá, hogyha a következőket tudatosítjuk magunkban. Ha egy ujjunkkal valamit megnyomunk, akkor tulajdonképpen a nyomás legegyszerűbb formájával találkozunk. A tömeget úgy lehet jelenlévővé tenni, ha megmérjük. Ez a mérés semmi máson nem alapszik, mint azon, hogy az ujj nyomást gyakorol. A nyomás azáltal válik ismertté, ahogy az ujjunkkal valamit megnyomunk. De meg kell kérdeznünk: amikor az ujjunkkal nyomást gyakorolunk, hasonlót élünk-e át, mint amikor pl. egy mozgó testet szemlélünk? Ami itt lejátszódik, azt úgy tehetjük világossá, hogy az ujjunkkal egyre erősebb és erősebb nyomást fejtünk ki. Próbálják meg egyszer – vagyis inkább ne próbálják meg –, hogy a testüknek egy részére nyomást gyakorolnak, és ezt egyre jobban felerősítik, egyre erősebben és erősebben. Mi fog történni? Nos, hogyha elég erőteljessé teszik ezt a nyomást, akkor elvesztik az eszméletüket, elvesztik a tudatukat. Ebből következtetünk arra, hogy ez a jelenség, a tudat elvesztésének a jelensége bizonyos értelemben kicsiben is lejátszódik akkor, amikor még egy elviselhető nyomást gyakorolnak. Csakhogy akkor a tudat erejének sokkal kisebb része veszik el, csak oly mértékig, amit még kibírnak. De amit a nagy nyomásnál, mint tudatvesztést jellemeztem, amit már nem lehet kibírni, az már kicsiben is jelen van, amikor kapcsolatba kerülünk egy olyan nyomás hatással, ami egy tömegtől származik. És most tovább folytatva a gondolatot, már nincsenek túl messze attól, hogy megértsék azt, amit itt, mint m-et jelöltünk. Miközben minden, ami kinematikus, a tudatunkkal semlegesen kötődik össze, aközben azzal, amit m-el jelöltünk, nem ez a helyzet. Hanem itt a tudatunk rögtön csökken, elhomályosul. A tudatnak kis elhomályosodását még kibírjuk, nagyot már nem. De ami az egésznek az alapja, az ugyanaz. Miközben m-et írunk, azt írjuk be a természetbe, ami ha egyesül a tudatunkkal, akkor ezt a tudatot gyengíti, azaz részlegesen elaltatja. Tehát kapcsolatba kerülünk a természettel, de olyan kapcsolatba, amely a tudatunkat részlegesen kioltja. Látják, hogy miért nem lehet ezt kinematikai módon követni. Minden, ami kinematikai, a tudatunkban semlegesen van jelen. Hogyha ezen túllépünk, akkor olyan területre jutunk, amely a tudatunkkal szemben áll és azt kioltja. Tehát miközben leírjuk ezt a képletet, hogy

azt kell mondani, hogy az emberi tapasztalatunk tartalmazza az m-et és ugyanúgy a v-t is, de a szokásos tudatunk nem elegendő ahhoz, hogy ezt az m-et átlássa. Ez az m azon nyomban kiszívja a tudatunk erejét. Most valós kapcsolatot képeztünk az emberhez. Látják, a tudatállapotokat kell segítségül hívnunk, amikor a természetszerűt akarjuk megérteni. Anélkül, hogy ezt a segítséget igénybe vennénk, nem lehet a kinematikából még csak a dinamikába sem átlépni. Ha a tudatunkkal mindabban, amit valójában m-el jelölünk, nem is tudunk benne élni, egész emberi mivoltunkkal mégis benne élünk. Név szerint az akarattal élünk benne, nagyon erősen. Hogyan élünk benne a természetben az akaratunkkal? Ezt egy példával szeretném érthetővé tenni.

Abból kell kiindulnom, amire szintén emlékezhetnek iskolás korukból. Olyan tudást akarok előhívni, amit iskolás korukból jól ismertek. Tudják, ha van egy mérlegünk és az egyik tányérjára egy súlyt teszünk, akkor egy ugyanolyan nehéz tárgyat kell tennünk a másikba is – amit most felakasztok a tányér aljára – és akkor egyensúlyba kerül a mérleg. Így most meg tudjuk mérni ezt a tárgyat, megtkapjuk a súlyát. Abban a pillanatban, ha egy vízzel teli edényt helyezünk a függeszkedő súly alá, (a 2.1 ábra mutatja, hogy meddig töltöttük) és ebbe beleengedjük ezt a testet, abban a pillanatban kibillen a mérleg. Azáltal, hogy a test a vízbe merült, könnyebb lesz, veszít a súlyából. [4]

[4] A test súlya nem változik, hanem a felhajtóerő miatt érezzük a testet könnyebbnek. [ford. megj.]

Ha ellenőrizzük, hogy mennyivel lett könnyebb, feljegyezzük, hogy mennyit kell még rátenni, hogy újra egyensúlyba kerüljön a mérleg, akkor azt találjuk, hogy a test annyival lett könnyebb, amennyi annak a víznek a súlya, amennyit a test kiszorított. Vagyis, ha a kiszorított térfogatnyi vizet megmérjük, akkor megkapjuk, hogy mennyit veszített a súlyából. Mint tudják, ez a felhajtóerő törvénye, és azt mondja, hogy minden test, amelyet folyadékba merítünk, annyival lesz könnyebb, mint annak a folyadéknak a súlya, amennyit kiszorított. Látják tehát, ha egy test folyadékban van, akkor fölfelé törekszik. Bizonyos értelemben a lefelé ható nyomás alól kivonja magát, a súly hatása alól kivonja magát. Tehát mindaz, amit így objektíven, fizikai szempontból megfigyelhetünk, az ember felépítésében rendkívül fontos jelentőséggel bír.

Látják, az agynak a súlya, vagyis a tömege kb. 1250 g. Ha a bennünk lévő agy valóban 1250 grammnak megfelelő súllyal nyomná a koponya alsó részében lévő véredényeket, akkor nem tudná megfelelően vérrel ellátni az agyat. Nagyon erős nyomást gyakorolna, amely a tudatunkat nyomban elhomályosítaná. Valójában az agy egyáltalán nem nyomja a koponya alsó részét ezzel a teljes 1250 grammal, hanem csupán csak 20 gramm tömeggel. Ez abból adódik, hogy az agy az agyvízben úszik. És ugyanúgy, ahogy ez a test a vízbe merülve úszott benne, ugyanúgy úszik az agy az agyvízben. És az agyvíznek a súlya, amelyet az agy kiszorított, ez kb. 1230 g. Tehát az agy ezzel a kb. 1230 grammal lesz könnyebb. Ez azt jelenti, hogy ha az agyra – bizonyos jogosultsággal –, mint az intelligenciánk hordozójára és mint a lelki életünk egy részének eszközére tekintünk, akkor nem csupán a mérhető agy tömegével kell számolnunk. Ugyanis itt nemcsak ez van jelen, hanem az a felhajtóerő is, ami az agyat felfelé emeli a nehézségi erővel szemben. Ez azt jelenti, hogy az intelligenciánkkal nem a lefelé húzó, hanem a felemelő erőben élünk. Intelligenciánkkal a felhajtóerőben élünk.

De az, amit most itt elmondtam, csak az agyra érvényes. Szervezetünknek a többi része, a koponya alsó részétől lefelé, kevés kivétellel – pl. a gerincvelő – nincs ebben a helyzetben. A szervezet többi része mind lefelé húz. Vagyis ebben a lefelé húzó erőben élünk. Az agyunkkal fölfelé, a felhajtóerőben élünk, különben meg a lefelé húzó erőben. Akaratunkkal teljes mértékben a lefelé húzó erőben élünk. Az akaratunknak egyesülnie kell a lefelé ható nyomással, de ezáltal elveszíti a tudatát, folyamatosan alszik. És éppen ez a lényege az akarati jelenségeknek, hogy a tudatos átélés kioltódik azáltal, hogy az akarat a lefelé irányuló nehézségi erővel egyesül. Az intelligenciánk pedig azáltal lesz fénnyel teli, mivel képesek vagyunk egyesülni a felhajtóerővel, és hogy az agyunk a nehézségi erő ellenében dolgozik.

Látják, hogyha az emberi életnek a különböző kapcsolódásait nézzük az emberi élet alapjául szolgáló anyagaival, akkor egyik oldalon az akarat lefelé belehat az anyagba, másik oldalon az akarat kivilágosodása, intelligenciává válása hat. Sohasem jöhetne létre az intelligencia, hogyha lelki lényünk kizárólag a lefelé törekvő anyaggal lenne összekötve.

Gondolják csak meg, hogy tulajdonképpen átéljük, valóban átéljük, ha az embert nem a mai absztrakt módon tekintjük, hanem a valóságnak megfelelően úgy, hogy a szellemi a fizikaival együtt van – de itt a szellemit olyan erősnek kell gondolni, hogy átfogja a fizikai ismereteket is. Tehát az ember igazi felépítését úgy élhetjük át, hogy az egyik oldalról van egy különleges egyesülése a materiális élettel, éspedig az anyagi életben levő felhajtóerővel, amely egyben az intelligencia felragyogása, és a másik oldalról pedig van egy elalvás, amikor az akaratot bizonyos módon a lefelé irányuló nyomás kiszívja, úgy, hogy az akarat a lefelé irányuló nyomás irányába hat. Így hat. Így csak egy egészen kicsi része jut át, és ezáltal 20 grammnyi nyomás hat az intelligenciában. Ezáltal valamennyi akarat az intelligenciát is áthatja. De lényegében véve az intelligenciában azzal van dolgunk, ami ellentétes a mérhető anyaggal. Amikor gondolkodunk, mindig a fejünk fölé akarunk jutni.

Itt láthatják, hogy ténylegesen hogyan kell a fizikai megismerést összekötnünk azzal, ami az emberben él. Hogyha benne maradunk a kinematikában, akkor a ma olyannyira kedvelt absztrakciókkal van dolgunk. Nem tudunk hidat építeni a szeretett absztrakciók és a természeti valóság között. Olyan erős szellemi tartalommal rendelkező megismerésre van szükségünk, ami által ez a szellemi tartalom valóban képes lesz belemerülni a természeti jelenségekbe úgy, hogy valami olyasmit is felfogjon, pl. hogy a fizikai súly és a felhajtóerő hogyan működik az emberen belül.

Megmutattam, hogy az ember hogyan szembesül bensőleg a lefelé ható nyomással és a felhajtó erővel, hogyan éli bele magát a kinematika és az anyag közötti összefüggésbe. De látják, hogy ehhez egy új tudományos elmélyülés szükséges. A régi tudományos felfogással nem tudjuk ezt megtenni, mert az kitalálta a hullámmozgást vagy emissziót (anyagkibocsátást), de ezek csak absztrakt dolgok. Spekulációval keresi az utat az anyagba, de spekulációval természetesen nem tudja megtalálni. Egy igazi szellemi tudomány az anyagba vezető utat úgy keresi, hogy megpróbál valóban belemerülni az anyagba, miközben a lelki életet az akarat és az intelligencia irányába követi, egészen addig, amíg a nyomás és felhajtóerő jelenségéhez jut. Itt egy valódi monizmussal találkozunk. Ez csak az igazi szellemtudományon keresztül születhet meg. Ez nem egy szó-monizmus, amely a nemtudásból ma oly gyakran használatos. De szükséges, hogy éppen a fizika kapjon egy ébresztő hideg fürdőt – ha használhatom ezt a kifejezést –, hogy ilyen jelenségeket, mint amilyenek itt vannak, más oldalról összefüggésbe hozzon olyan fiziológiai jelenségekkel, mint az agy úszása. Mihelyt megvan ez az összefüggés, tudja az ember, hogy így kell lennie, mivel az archimédeszi összefüggés érvényessége nem szűnik meg az agyvízben úszó agy esetében sem. De mi történik azáltal, hogy a 20 gramm kivételével, amelybe belejátszik a tudattalan akarat, az agyunk által tulajdonképpen az intelligencia szférájában élünk? Mivel az agy, mint eszköz szolgálatunkra áll, az intelligenciánk mentesül a lefelé húzó anyagitól, mégpedig olyan nagy mértékben, hogy 1230 grammnak megfelelő súly kompenzálódik. Ilyen nagy mértékben váltódik ki az anyag. Azáltal, hogy ilyen nagy mértékű a kiváltódás, képesek vagyunk arra, hogy hagyjuk működni – különös mértékben az agy számára – az étertestet (VII). Az étertest azt teheti, amit csak akar, mert nem zavarja az agy súlya. A test többi részében az étertestet elnyomja az anyag súlya. Tehát az embernek ilyen felépítettsége áll előttünk, hogy az éter mindannak a számára, ami az intelligenciát szolgálja, bizonyos értelemben szabaddá válik, míg minden más esetben az éter összekötődik a fizikai anyaggal. Így tehát az agy esetében az éteri organizmus túlharsogja a fizikai organizmust, és a test többi része számára a fizikai organizmusunk erőösszefüggése, vagy elrendezése túlharsogja az éteri organizmust.

Az előbbiekben felhívtam a figyelmüket arra a kapcsolatra, amelyet a külvilágban tapasztalhatnak, ha nyomás hatásának teszik ki magunkat. Akkor egy elalvás jelentkezik. Léteznek azonban másfajta összefüggések is, és egyet szeretnék ma még kiemelni. Ez az a külvilággal való kapcsolat, mely akkor jelentkezik, amikor kinyitjuk a szemünket egy fénnyel teli térben. Itt nyilvánvalóan teljesen más a kapcsolat a külvilággal, mint amikor beleütközünk az anyagba és a nyomással megismerkedünk. Amikor a fény hatásának tesszük ki magunkat, akkor nem veszik el semmi a tudatunkból, sőt, mindaddig, amíg a fény csak fényként hat, akkor mindenki, aki akarja, érzékelheti, hogy a tudata azáltal lesz részese a külvilágnak, hogy a fénynek tette ki magát, és hogy ezáltal éppen éberebb lesz. A tudat erői bizonyos módon egyesülnek – erről még pontosabban is fogunk beszélni – azzal, ami a fényben velünk szembe jön. De a fényben és a fényen keresztül a színek jönnek velünk szembe. A fény tulajdonképpen valami, amiről nem mondhatjuk, hogy láthatjuk. A fény segítségével látjuk a színeket. De tulajdonképpen nem mondhatjuk, hogy a fényt látjuk. Hogy miért látjuk az ún. fehér fényt, arról később még beszélek.

Most arról beszélünk, hogy mindaz, ami mint szín szembejön velünk, az tulajdonképpen ugyanolyan poláris módon áll szemben velünk, mint ahogy poláris módon nyilvánul meg a mágnesesség; azaz pozitív és negatív mágnesességként. Ilyen módon, ami szín jön velünk szemben, az is polaritásban jelenik meg. A pólus egyik oldalán van mindaz, amit sárgának nevezhetünk, és ami a sárgával rokon, a narancssárga és a pirosas. A másik oldalán pedig a kék, és mindaz, ami a kékkel rokonságot mutat, az indigó, az ibolya-lila és még a zöldből is egy kis rész. Miért mondom azt, hogy a szín polaritásban jelenik meg? Látják, a szín polaritását, mondhatni az egész természet egyik legjellemzőbb megnyilvánulását helyesen kell tanulmányozni. Ha szeretnének továbblépni ahhoz, amivel tegnap szembesítettem Önöket, amit Goethe ősjelenségnek nevez, akkor a színnek ehhez az ősjelenségéhez úgy jutunk, hogy megkeressük a színt a fényben.

Nos, most próbáljuk meg a fényben megjelenő színre elvégezni az első kísérletet, amennyire csak lehetséges. Először elmagyarázom Önöknek a kísérletet. Ezt a következő módon végezzük: egy kis résen keresztül – először vegyünk egy kör alakú rést –, amelyet egy különben átlátszatlan falból vágtunk ki, és ezen keresztül áramoltatjuk be a fényt (2.2 ábra). Ez a fény átáramlik a résen. Amikor a fényt ezen a résen áteresztjük és a réssel szemben a falon – amerre a fény áramlik – egy ernyőt helyezünk el, akkor ennek az áramló fénynek egy kör alakú foltja jelenik meg, egy megvilágított körfelület. Legjobban úgy lehet ezt a kísérletet elvégezni, hogyha egy ablakredőnyre picike lyukat vágunk, és azon keresztül áramoltatjuk be a fényt. Egy ernyőn felfoghatjuk a keletkező képet. Itt most ezt nem tudjuk megtenni, de ezzel a vetítővel mégiscsak meg tudjuk tenni, ha a zárókupakját levesszük. Amint látják, egy fényes kör formájú fényfoltot kapunk. Ez a világító körfelület legelőször is semmi más, mint annak a képe, ami úgy keletkezik, hogy egy fényhengert, amely itt tovább terjed, a szemben lévő falon felfogjuk. A fényhenger útjába egy prizmát állíthatunk. Ekkor a fény arra kényszerül, hogy nemcsak egyszerűen a szembelévő falhoz hatoljon, és ott létrehozza ezt a kört, hanem arra is, hogy útjától eltérjen. A prizmát úgy készítjük, hogy ék alakú üveglemezeket összeragasztunk, és ezt vízzel megtöltjük. Ha a keletkezett fényhenger áthatol ezen a vízprizmán, akkor a falra nézve látják, hogy nem azon a helyen, nem ott lent jelenik meg a fényfolt, ahol az előbb volt, hanem felemelkedik és egy másik helyen jelentkezik. Ezen kívül még valami különlegeset látnak. Látják, hogy a fönti szélén kékeszöldes fény jelenik meg, kékeszöldes széle lesz ennek a foltnak, a lenti szélen pedig vöröses-sárga. Ezt, mint jelenséget most egyelőre csak jegyezzük meg. Ha fel akarjuk rajzolni ezt a tényállást, akkor azt kell rajzolnunk, hogy valahogy a fény eltérül az útjából, miközben áthalad a prizmán. Itt egy kicsit feljebb létrehozza azt a kört. Hogyha megmérnénk, azt találnánk, hogy ez most már nem egy pontos kör, hanem felfelé és lefelé egy kicsit hosszában megnyújtott, és fönn kékes, lenn pedig sárgás szélű forma. Látják tehát, hogyha egy ilyen fényhenger a prizma által megformált vízen keresztül halad át, akkor – eltekintve azoktól a változásoktól, amit az üveglemezek hoznak létre – a szélein színjelenségek jelentkeznek. És most szeretném ezt a kísérletet még egyszer elvégezni, egy olyan fényhengerrel, ami sokkal keskenyebb, szűkebb. Látják, hogy sokkal kisebb folt keletkezik lent. Hogyha most ezt a kis foltot a prizmával eltérítjük, akkor fönt újra látják, hogy a fényfolt, amely a fénykörnek a foltja, eltolódik fölfelé, de most ezt a fénykört szinte teljes mértékben színek hatják át. És látják, ha itt most ezt felrajzolom, hogy itt van fönn a fénykör és ott ibolya, kék, zöld, sárga, piros jelent meg. Igen, hogyha ezt egészen pontosan követjük, akkor a teljes szivárvány színkör szerint rendeződik el. Kérem, ezt egyelőre csak, mint puszta tényt fogadják, és nagyon kérem azokat, akik az iskolában már mindenféle csodás rajzokat láttak a fénysugarakról, a beesési szögről és ilyesmiket tanultak, azt felejtsék el, és csak tisztán a jelenségre figyeljenek, csak tisztán a tényekhez ragaszkodjanak. A fényben színeket látunk, és azt kérdezhetjük: Mi az alapja annak, hogy a fényben ilyen színek jelentkeznek? Nos, hogyha újra a nagy kört helyezem be, láthatom, hogy tulajdonképpen a fényhenger, amely áthalad a téren, találkozik az ernyővel és ott létrehozza a fénynek a képét. Hogyha a fényhengernek az útjába újra elhelyezzük a prizmát, akkor megkapjuk ezt az eltolást, a fény ívének az eltolódását, és ezen kívül a széleknél színjelenségek lépnek fel.

Most arra kérem Önöket, hogy a következőket figyeljék meg, csak kizárólagosan a tényeken belül maradva. Kérem, hogy figyeljék meg, ha egy kicsit itt körbe néznének, akkor látnák, hogy miközben a fény áthalad az üvegprizmán, pontosan lehetne látni a fénylő vízhengert (VIII). A fényhenger, ezt tényszerűen megállapíthatjuk, egyszerűen áthalad a vízprizmán és létrejön a fénynek és a víznek egyfajta egymásba szövődése. Nagyon kérem, erre most nagyon figyeljenek. Miközben a fényhenger áthalad a vízprizmán, létrejön a fénynek és a víznek az egymásba kapcsolódása. Ez tehát, amit mint a fény és a víz egymásba kapcsolódásának látunk, semmiképpen sem hatástalan a környezetre. Azt kell mondanunk: itt áthalad a fényhenger – és most fontos, hogy a tényeken belül maradjunk –, valahogy egy erő jelentkezik, amely a prizma túlsó oldalára átjuttatja ezt a fényhengert, de a prizma által eltérített irányba. Ez a fényhenger egyenesen haladna előre, de mi felemeltük, eltérítettük. Azt kell megállapítanunk, hogy itt valami ezt a fényhengert eltérítette. Hogyha jelezni akarjuk egy nyíllal azt, ami a fényhengert eltérítette (2.3 ábra), akkor ez a felfelé mutató nyíl lenne az, ami ezt jelzi. Nos, azt mondhatjuk – mint mondtam, teljesen a tényeken belül maradva, nem spekulálva –, hogy egy ilyen prizma eltéríti a fényhengert fölfelé, és megadhatjuk az eltérítés irányát.

Most kérem, hogy gondolják végig a következőket, ami szintén megfelel a tényeknek. Hogyha egy homályos tejüvegen keresztül, vagy valami egyéb ilyen homályos folyadékon keresztül, tehát homályos anyagon keresztül halad át a fény, akkor a fény természetesen veszít az erejéből. Ha viszont tiszta vízen keresztül halad a fény, akkor teljes fényességében megmarad. A homályos vízen keresztül elgyengül a fény. Számtalan ilyen esetben megfigyelhetik, hogy a homályos közegeken, eszközökön keresztül haladó fény elgyengül. Ez valami olyasmi, amit szintén tényként kell kimondani, bizonyos vonatkozásban minden anyagi eszköz – ami itt prizmaként jelenik meg –, még ha nagyon kis mértékben is, egy homályos közeg. Ez a homályos közeg mindig egy kicsit elhomályosítja a fényt, a prizma belsejében lévő fény esetében azt jelenti, hogy ott belül elhomályosított fénnyel van dolgunk. Itt (balra) még a ragyogó fény található, (jobbra) pedig azzal a fénnyel van dolgunk, amely már áthaladt ezen a közegen. De itt a prizmán belül az anyag és a fény együttműködéséből homály jön létre. Azt, hogy itt a homály hat, azt abból is láthatják, hogyha egy homályos közegen áthaladó fényt néznek, még valami mást is látnak. Vagyis a homály hat, ez megfigyelhető. Mi keletkezik a homályból? Tehát itt nem csupán a továbbhaladó és eltérülő fénykúppal van dolgunk, hanem még azzal is, ami azáltal jön létre, hogy az anyag elhomályosítja a fényt. Elképzelhetjük, hogy itt a prizma utáni térben nem csak a fény sugárzik, hanem az is belesugárzik a fénybe, ami mint homály a prizmában él. Ez is belesugárzik. És hogyan sugárzik bele? Ez természetesen szétterjed, miután a fény áthaladt a prizmán. A homály belesugárzik a fényességbe. Csak pontosan kell, hogy végig gondolják a dolgokat és akkor azt mondhatják: a homály belesugárzik, és amikor a fény eltérül útjáról, akkor a homály is eltérül fölfelé. Ez azt jelenti, hogy a felfelé eltérülő homály ugyanabba az irányba halad, mint a világosság. Vagyis bizonyos értelemben a felfelé eltérített fény után megy a homály is. Vagyis a fényesség itt fölfelé nem tud minden további nélkül kiterjedni. Ebbe már belement a homály is. Itt már két együttműködőről beszélhetünk, az eltérített fényességről és az ebbe belemenő homályról. Ennek a homálynak az eltérítési iránya ugyanaz, mint a világosságé. Az eredményt látják. Azáltal, hogy fölfelé a fényességbe belesugárzik a homály, ezáltal jönnek létre a sötét színek, a kékes színek. És mi történik lenn, mi van ott? Természetesen lefelé is sugárzik a homály. De látják, hogy miközben itt fönn egy olyan része van a szétáradó fénynek, amelybe a homály ugyanolyan irányba térítődött el, mint a vehemensen áthaladó fény, itt a szétterjedését látjuk annak, ami homályként jelenik meg. Ez úgy sugárzik szét, olyan teret hoz létre, amelyben a homály felfelé térítődik el. A fölfelé eltérített fénytestbe belesugározódik a homály. És itt pedig van egy rész, a prizma felső része, ahol a homály lefelé megy. Ezáltal van egy részünk (itt lent), ahol a homály ellenkező értelemben térül el, mint a világosság eltérülése. Mondhatjuk, hogy itt van egy olyan homály, amely be szeretne jutni a világosságba, de a lenti részben a világosság olyan, hogy az eltérítés iránya ellentétesen hat, mint a homály eltérítésénél. A következménye ennek az, hogy miközben fönt a homály eltérítése ugyanolyan irányú, mint a világosságé, és ilyen értelemben bizonyos módon együttműködnek, együtt hatnak, vagyis a homály, mint egy parazita belesimul a fénybe, addig itt lent a homály visszasugárzik a fényességbe, de a fényesség erőteljesebb, bizonyos értelemben elnyomja, tehát itt a világosság az, ami uralkodik ebben a világosság és a homály közötti harcban. A fényesség és a homály harcának, és hogy egymással szemben állnak, az a következménye, hogy a világosság átragyogja ezt a homályt, és ezért jelennek meg lent a pirosas-sárgás színek. Tehát mondhatjuk: fönt a homály utánafut a világosságnak és létrejönnek a kékes árnyalatok, lent pedig a világosság túlharsogja az utánafutó homályt vagy sötétséget, és ezáltal a sárgás színek jönnek létre.

Tehát láthatják, hogy egyszerűen azáltal, hogy a prizma eltérít, egyik oldalra eltéríti a teljes fénykúpot, másik oldalra eltéríti a homályt, itt két oldallal van dolgunk, ahogy különböző módon játszanak egymásba, a homály, a sötétség a világosságba. Tehát a világosság és a sötétség összjátékát látjuk, amely nem szürkébe keveredik össze, hanem mindegyik önállóan hatékony marad. Az egyik oldal felé úgy maradnak hatékonyak, hogy a sötétség bizonyos értelemben a világosság után hat, vagyis hogy a világosságon belül jut érvényre, de éppen sötétségként. Másik oldalon pedig a homály a világosság ellen hat, önállóan marad jelen, de őt legyőzi a világosság. Itt jönnek létre a világos színek, a sárgás színek. Itt találkoznak azzal – miközben kizárólagosan a tényeken belül maradunk –, hogy azt, ami itt található, azt tisztán a szemléletből tudjuk megérteni, azt tehát, hogy miért jelennek meg egyik oldalon a sárgás színek, a másik oldalon pedig a kékes színek, és ugyanekkor láthatják, hogy az anyagi prizmának milyen lényeges szerepe van a színek létrejöttében. A prizmán át játszódik le, hogy egyik oldalon a homályosság ugyanolyan értelemben, ugyanolyan irányba tolódik el, mint a fénykúp, a másik oldalon pedig a tovább sugárzó és az eltérített keresztezi egymást. És éppen a prizma az, ami a másik irányba is hagyja sugározni a sötétséget, oda is, ahonnan már eltérítették. Tehát létrejön egy lefelé ható eltérítés, melynek következtében a világosság és a sötétség másképpen játszanak össze, mint fönt. Tehát a színek ott keletkeznek, ahol a sötétség és a világosság együttműködése jelenik meg.

Ez az, amit ma világossá akartam tenni. Ha alaposan el akarnak gondolkodni azon, hogy ezt milyen sarokkőből kiindulva lehet a legjobban megragadni, akkor arra kell gondolniuk például, hogy az étertestük másképp van jelen az izmokban, mint a szemben. Az izmokban úgy, hogy az izmoknak a funkciójával teljesen összekötődik. A szemben pedig úgy – mivel a szem nagyon izolált –, hogy bizonyos értelemben az étertest nem kapcsolódik be a fizikai szerkezetbe, hanem valamennyire önálló marad. Ezáltal a szemben az étertest az asztráltesttel tud bensőséges kapcsolatot létesíteni (IX). Az asztráltestünk a szemen belül egészen másképp önálló, mint a fizikai szervezetünk többi részében. Vegyék pl. a fizikai szervezetnek egy részét, pl. egy izmot. Itt a fizikai organizmus, és itt a szem fizikai organizmusa (lerajzolja ezt a két dolgot). Ha leírjuk, akkor azt kell mondanunk: az asztráltestünk mind a két esetben belekapcsolódik, de van egy látványos különbség. Az izomnál úgy kapcsolódik be az asztráltest, hogy ugyanazon a téren halad át, mint a fizikai test, de nem önállóan. Itt pedig a szemben úgy kapcsolódik bele, hogy önállóan hat. A teret mind a két esetben ugyanúgy tölti ki. De egyik esetben az összetevők önállóak, másik esetben nem hatnak önállóan, ezért csak félig mondunk igazat, ha azt mondjuk, hogy az asztráltestünk a fizikai testünkben benne van. Meg kell kérdeznünk, hogy hogyan van benne. Merthogy egészen másképpen van benne a szemben, mint az izmokban. A szemben viszonylag önálló, annak ellenére, hogy ugyanúgy benne van, mint az izmokban. Ebből láthatják, hogy az összetevők egymást át tudják hatni és közben mégis önállóak maradhatnak. Így a világosság és sötétség szürkévé is egyesülhet, ekkor úgy hatják át egymást, mint az asztráltest és az izom. De úgyis áthathatják egymást, hogy önállóak maradnak, és akkor úgy hatják át egymást, mint a szemben az asztráltest és a fizikai organizációnk. Egyik esetben létrejön a szürke, másik esetben a szín. Ha úgy hatják át egymást, mint az asztráltest és az izom, akkor a szürke jön létre, ha pedig úgy hatják át egymást, mint az asztráltest és a szemünk, akkor jönnek létre a színek, mivel annak ellenére, hogy ugyanabban a térben vannak, viszonylag önállóak maradnak.

3. előadás – Stuttgart, 1919. december 25.

Mondták, hogy annak a jelenségnek a megértése, amihez a tegnapi szemlélődésünk során jutottunk, ami a prizmán keresztül megjelenik, sokak számára nehézséget jelentett. Kérem, hogy nyugodjanak meg efelől, mert ennek a megértése lassan majd megérkezik. Éppen a fény- és színjelenségekkel foglalkoztunk behatóbban, mivel ez egy piéce de résistance [fontos elem] – tulajdonképpen a fizika további területe számára is az –, ezért ez jó alapot adhat nekünk. Beláthatják, hogy először azzal kell foglalkoznunk, tehát olyasmit kell mondanom, amit nem találhatnak meg a könyvekben, és ami nem tárgya a szokásos természettudományos szemlélődésnek, és amivel bizonyos értelemben csak itt foglalkozhatunk. Az utolsó előadásban arról fogok beszélni, hogy azt, amit most itt áttekintettünk, hogyan lehet a tanításban használni.

Az, amivel tegnap megpróbáltam foglalkozni, lényegében a fényességnek és a homálynak egyfajta egymásba hatása, és azt akartam megmutatni, hogy a fényességnek és a homálynak ilyen különböző módon való egymásra hatásában – amely különösen akkor lép fel, amikor egy fényhenger [5] áthatol egy prizmán – egymáshoz képest polárisan megjelenő színjelenségeket hoz létre. Mindenekelőtt kérem, hogy azt a keserű pirulát már mindjárt a kezdetnél nyeljék le, hogy a megértésnek a nehézsége abban áll, hogy Önök – most azokról van szó, akiknek nehézséget okoz a dolgok megértése – a fény és színtant kinematikusan akarják megragadni. Az emberek a különös neveltetésük – materialista oktatásuk – által már megszokták, hogy csak olyan képzeteket alkossanak, amelyek a külső természetre vonatkozóan is többé-kevésbé kinematikusak; ez azt jelenti, hogy csak azzal foglalkozzanak, ami kapcsolódik a számíthatóval, a térbelileg szabályossal és azzal, ami mozgásban van. Most meg igyekezniük kell, hogy megtanuljanak a minőségben gondolkodni, és bizonyos értelemben azt kell mondaniuk: itt már megakadok. De ezt annak a rovására írjuk fel, hogy az új időkben természetellenes folyamatot járt végig a természettudományos fejlődés, és hogy bizonyos értelemben a tanítványaikkal is ezt fogják végigjárni – értem ezalatt a Waldorf-iskolai és más tanárokat is (X). Mert természetesen nem lehetséges, hogy a mai iskolába azonnal egészséges képzeteket vigyünk át, hanem muszáj lesz ilyen átmeneteket teremtenünk.

[5] Steiner a fényhenger kifejezést használja több helyen a fénysugár helyett. Sokszor megjelenik a fénynyaláb és a fénytest kifejezés is.

Most nézzünk rá a fény- és színjelenségekre a másik oldalról. Goethenek egy nagyon sokat vitatott megjegyzését akarom előhozni. Goethenél olvashatják, hogy hogyan ismerkedett meg a XVIII. század nyolcvanas éveiben különféle állításokkal arról, hogyan születnek a színek a fényből (XI), tehát azokról a jelenségekről, amelyekről tegnap beszéltünk. Mondták neki, és ez a fizikusoknak az általános szemlélete, hogy amikor a színtelen fény a prizmán áthalad, akkor az a színtelen fény felbomlik. Vagyis úgy interpretálták ezeket a jelenségeket, hogy azt mondták: fogjunk fel egy színtelen fényhengert, ez előszöris egy színtelen képet mutat számunkra. Most a fényhenger útjába helyezzünk egy prizmát, akkor megkapjuk a színek következő sorát: piros, narancs, sárga, zöld, kék – világoskék, sötétkék – és ibolya. Ezzel találkozott Goethe, mégpedig úgy, hogy megtudta: olyan módon magyarázzák ezeket a dolgokat, hogy a színtelen fényben tulajdonképpen már benne van mind a hét szín – azt, hogy hogyan, ezt természetesen nehéz elgondolni, de ezt mondták neki. Hogyha az ember a fényt a prizmán átengedi, akkor a prizma tulajdonképpen nem tesz mást, minthogy legyezőszerűen szétterjeszti és szétválasztja azt, ami a fényben már benne van, vagyis a fényt szétosztja hét színre. Nos, Goethe alaposan utána akart járni a dolgoknak és kikölcsönzött eszközöket, olyanokat, amelyekkel mi a napokban megpróbáltunk foglalkozni, azért, hogy saját maga is meggyőződjön arról, hogy hogyan is állnak a dolgok. A jénai udvari tanácsostól, Büttnertől kölcsönzött eszközöket Weimarban, és gondolta, hogyha majd alkalmas lesz az idő, megnézi, hogy hogyan is állnak a dolgok. Büttner tanácsos már türelmetlen volt és visszakérte az eszközöket, akkor, amikor Goethe még elő sem vette ezeket és nem csinált velük semmit. Össze kellett csomagolnia az eszközöket – ilyen dolgok velünk is előfordulnak, hogy valamit nem tudunk azonnal megtenni. De gyorsan még a kezébe vette a prizmát és azt mondta: szóval, a prizma felbontja a fényt. Akkor most megnézem a falon. És arra várt, hogy a fény szép színes, hét színben fog megjelenni. De azt látta, hogy csak ott jelent meg valamiféle szín, ahol valaminek a széle volt, ahol volt valami kis folt, valami piszkosság volt, valami homály, és ez összeütközött a fényessel. Átnézett a prizmán keresztül a falra. De ott, ahol az egyenletesen fehér volt, ott nem látott semmit. Ekkor Goethe meghökkent és az egész elméletet tévesnek tartotta. És már nem volt értelme, hogy gyorsan visszaküldje az eszközöket, megtartotta őket és elkezdte tovább kutatni ezt a dolgot. Akkor kiderült, hogy egyáltalán nem úgy áll a dolog, ahogy ezt általánosan bemutatták neki. Hogyha a fényt átengedik a szoba terén, akkor egy fehér kör-foltot kapunk az ernyőn. Nos, hogyha ennek az áthaladó fénynek az útjába egy prizmát helyezünk, akkor ez a fénynyaláb eltérül. De előszöris nem jelenik meg a hét szín ebben a sorrendben, hanem csak ott az alsó szélén jelenik meg a pirosas fény, ami aztán átmegy sárgába és a felső szélén megjelenik zöldes fény, ami kékesbe megy át. A közepe fehér marad.

Mit is mondott Goethe? Egyáltalán nem arról van szó, hogy valami kibomlik a fényből, hanem tulajdonképpen leképezek egy képet. Ez a kép itt csak a kivágásnak egy képmása. Ennek a kivágásnak vannak szélei és a széleken a színek nem azért jönnek létre, mivel ki lettek emelve a fényből, vagyis hogy bizonyos értelemben széthasadna a fény, hanem azért, mert egy képet vetítek és a kép mint olyan, rendelkezik szélekkel. Itt nem találkozom semmi mással, mint ott, ahol a fényesség és a sötétség összeütközik – merthogy ezen a fénykörön kívül itt a környezetében sötétség van és belül világos –, akkor ott a határokon megjelennek a színek. Tehát mindenekelőtt csak ott jelennek meg színek, ahol, mint széljelenségek lépnek fel és miközben a színekről, mint széljelenségekről beszélünk, lényegében az alapjelenség áll előttünk. Egyáltalán nincs előttünk az alapjelenség, ha a kört kisebbítjük és egy folytonos színképet kapunk. A folytonos színkép csak azáltal jelentkezik, hogy miközben a nagy körnél a szélen megjelenő színek úgy is maradnak, hogy határszínek maradnak, a kisebb körben a széleken tulajdonképpen egészen a középig jutnak. Itt viszont a középen találkoznak és létrehozzák azt, amit folytonos színképnek nevezünk. Vagyis az alapjelenség az, hogy a széleken, ahol a világosság és a sötétség egymásba áramlik, ott lépnek fel a színek.

Látják, arról van szó, hogy nem elméletekkel kontárkodunk bele a tényekbe, hanem tisztán a tények tanulmányozásánál maradunk, amik csupán tények. Arról van szó, hogy itt nem csak az lép fel, amit mi színként látunk, hanem azt is láttuk, hogy megjelenik a fénykúp eltolása, a teljes fénykúp oldalirányú elhajlása. Hogyha sematikusan akarjuk követni ezt az oldalirányú elhajlást, akkor a következő módon tehetjük ezt meg.

Tegyük fel, hogy két prizmát úgy helyezünk egymásra, hogy az alsó prizma, amely egy egészet alkot a felsővel, úgy áll, mint ahogyan azt tegnap felrajzoltam Önöknek. A felső prizma pedig az alsóval ellentétesen áll (3.1 ábra). Hogyha most ezen a kettős prizmán keresztül engednénk át a fénynyalábot, akkor természetesen valami hasonlót kellene kapnunk, mint amit tegnap láttunk. Ez elhajlást eredményezne, egyrészt lefelé, másrészt pedig fölfelé. Hogyha lenne egy ilyen kettős prizmám, akkor olyan fényalakzatot kapnék, ami hosszirányban elnyújtott, de ugyanakkor rámutatna arra is, hogy ez a még inkább hosszirányban elnyújtott fényalakzat nagyon homályos és halvány. Ezt azzal tudnánk magyarázni, hogy itt, miközben ezt az alakzatot ernyőn felfogom, ebből a fénykörből létrehozott fénykörök tulajdonképpen összecsúsznak és egy képet hoznak létre. De az ernyőt közelíthetem is. Ekkor újra egy képet kapok. Ez azt jelenti, hogy itt van egy szakasz – a tényeken belül maradtunk –, ahol mindig meg van a lehetőségem, hogy egy képet kapjak. Láthatjuk ebből, hogy a kettős prizmán belül a fénnyel dolgozunk. Mindig találok kívül egy piros szélet, éspedig most fönt és lent, középen pedig ibolyát. Miközben kapok egy képet a pirostól az ibolyáig, most a teljes külső széleken pirosat látok és középen látom az ibolyát, és ezek között van a többi szín. Egy ilyen kettős prizmával lehetőséget teremthetek arra, hogy létrejöjjön egy ilyen alakzat, de akkor is megkapom ezt, ha az ernyőt egy kicsit eltolom. Tehát van egy bizonyos szakasz, ahol lehetőség van egy olyan kép létrejöttére, amely a széleken színes, de a közepén is színes, és közte mindenféle színátmenetet találunk.

Nos, miközben ide-oda járkálok az ernyővel a térben, lehetőség van arra, hogy ilyen képeket létrehozzak. De sejthetik, hogy ezt a lehetőséget csak akkor tudom megteremteni, hogyha a prizmát mindig megváltoztatom. Ha az egyik prizmánál a prizma szöge nagyobb, akkor máshol keletkezik a kép, mint hogyha a szög kisebb, mert akkor ezt a szakaszt kisebbnek találom (a kép máshol lesz). Az egész dolgot azáltal tudom másként megtenni, hogyha itt nem ilyen sík felületű prizmát használok, hanem már kezdetektől görbe felületet, így az, ami a prizmánál rendkívül nehezen tanulmányozható, lényegesen egyszerűbb lesz. Ekkor a következő lehetőséget kapjuk: előszöris hagyjuk, hogy a fénynyaláb áthaladjon a téren és most idehelyezünk egy lencsét – vagyis nem mást, mint egy kettős prizmát –, aminek görbült a felülete és ezt helyezzük most a fénynyaláb útjába. Most lényegesen kisebb lesz a kép. Vagyis mi történik tulajdonképpen? Az egész fénynyaláb összehúzódott, beszűkült. Itt most egy újfajta kölcsönhatás van az anyagi – a lencsében, az üvegtestben lévő anyagi –, valamint a téren áthaladó fény között. Ez a lencse úgy hat a fényre, hogy a fénynyalábot összehúzza.

Próbáljuk meg ezt sematikusan felrajzolni. Itt van a fénynyaláb oldalról lerajzolva és ezt a fénynyalábot átengedem a lencsén. Hogyha egy szokásos üveglapot vagy vízlemezt helyeznék oda, akkor a fénynyaláb egyszerűen áthaladna rajta, és az ernyőn a fénynyaláb képe keletkezne. De ha nem üveglemezem van, hanem lencsém, akkor nem ez történik. Ha egyszerűen vonalakkal követem azt, ami történik, akkor azt kell mondanom: a kép lekicsinyítése történt, vagyis a fénynyaláb összehúzódott.

Van egy második lehetőség is. Vagyis az, hogy ha nem egy olyan kettős prizmát hozunk létre, mint amit az előbb felrajzoltam, hanem egy olyan kettős prizmát, ahol az élek találkoznak és így helyezzük el (itt mutatta, de az ábrán látszik is). Akkor ezzel az előbbi leírással csakugyan egy lényegesen nagyobb kört kapnánk. Ugyanígy azt tenném, hogy az ernyővel ide-oda mozognék, és találnék egy szakaszt, aminél lehetőség van arra, hogy – többé-kevésbé bizonytalanul, homályosan – kapjak egy képet. Ebben az esetben felül az ibolya és kékes színeket találnánk, lent is ibolyát és kéket, és a közepén pedig piros lenne. Az előbbi esetben fordítva volt. Közte vannak a köztes színek (3.2 ábra).

A kettős prizma helyére egy homorú lencsét helyezünk, aminek ilyen a keresztmetszete: ⧖ Miközben az előző lencse középen volt szélesebb és a szélein keskenyebb, ez a második lencse a közepén keskeny és a szélein vastagabb. Ebben az esetben is kapok képet a lencsén keresztül, amely lényegesen nagyobb, mint a szokott keresztmetszet lenne, amit a fénynyaláb létrehoz akkor, ha nincs semmi az útjában. Egy megnagyított képet kapok, de ezzel a színárnyalatokkal, amik a szélétől a közép felé haladnak. Tehát ha itt követem a jelenségeket, akkor azt kell mondanom, hogy a fénynyaláb kitágul, kiszélesedik, lényegesen szétterül. Ez az egyszerű tény.

Nos, mit látunk ezekből a jelenségekből? Azt látjuk, hogy kapcsolat van az anyagiság, amely mindenekelőtt a prizma, vagy lencse átlátszó anyagát jelenti, és aközött, ami a fényen keresztül megjelenik. Bizonyos értelemben egyfajta kölcsönhatást is látunk. Mert induljunk ki abból, hogy mit kapnánk olyan lencsén keresztül, amely a szélein vastag és a közepén vékony; no akkor mit kell mondanunk, hogyha egy ilyen lencsét helyezünk a fény útjába? Erre azt kell mondanunk, hogy a teljes fénynyaláb szétterjed. És látjuk azt is, hogy hogyan lehetséges ez a szétterjedés. Ez azáltal jön létre, hogy az anyagiság, amelyen keresztül halad a fény, a közepén vékonyabb és a szélein pedig vastagabb. A fény a széleken sokkal több anyagon kell, hogy áthatoljon, mint a közepén, ahol keskenyebb, vékonyabb. Mi történik akkor a fénnyel? Nos, mondtuk, hogy szétszóródik. Ennek a két nyílnak az irányában történik a szétnyílás, szétszóródás. Mi által tud szétszóródni? Csupán azáltal az elrendezés által, hogy középen kevesebb anyagon kell áthaladnia és a széleken pedig több anyaggal találkozik. Hogyha ezt a dolgot megfontoljuk: középen a fénynek kevesebb anyagon kell áthatolnia, vagyis könnyebben áthalad, mint a széleken, ahol sokkal több erőre van szüksége ahhoz, hogy áthaladjon. Vagyis itt több ereje van, ahol középen halad át, ahol kevesebb anyag van, mint itt, ahol több anyagon kell áthaladnia. Ez az erőteljesebb erő középen, amely azáltal jön létre, hogy kevesebb anyagon kell áthatolnia a fénynek, szétnyomja a fénynyalábot. Ez valami olyan, amit tulajdonképpen azonnal leolvashatunk a tényekből. Nagyon kérem, hogy teljesen világosan gondolják át, hogy értsék, hogy itt a módszer helyes használatáról, a gondolkodásnak egy helyes vezetéséről van szó. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami a fény által megjelenik, és olyan vonalakkal követik végig, amit az ember egyszerűen csak belerajzol, annak semmi köze a fényhez. Hogyha ide vonalakat rajzolok, akkor a fénynyalábnak csak a határait rajzolom le. A fénynyaláb ezen a nyíláson keresztül nyilvánul meg. Vagyis semmit nem rajzolok oda, aminek köze lenne a fényhez, csak azt, ami azáltal jön létre, hogy a fény áthalad ezen a résen. És hogyha itt azt mondom: a fény ebbe az irányba mozog, akkor ennek megint csak nincs köze a fényhez; mivel ha a fényforrást feljebb tolnám, akkor a résen átmenő fény mozgása ilyen lenne, akkor a nyilakat is úgy kellene rajzolnom. Mindennek nincs köze a fényhez, mint olyanhoz. Ezt az ábrázolást, ahol vonalakat rajzolok a fénybe, úgy megszoktuk és ezáltal lassan arra jutottunk, hogy fénysugarakról beszélünk. Tulajdonképpen sehol nincs dolgunk fénysugarakkal; hanem lényegében mindenhol egy fénykúppal van dolgunk, amelyet ez a rés hoz létre, amelyen átengedtük a fényt, mindig a fénykúpnak egyfajta szétterjedésével van dolgunk és azt kell mondanunk: azzal függ össze a fénykúpnak a szétterjedése, hogy középen kisebb utat kell megtenni a fénynek, mint a széleken. Tehát azáltal, hogy középen kisebb utat kell megtennie, több erőt megtart, a hosszabb út által pedig több erőt elveszít. A széleken gyengébb lesz a fény és ezt a középen lévő erősebb fény elnyomja és ezáltal az a fénykúp szétterjed. Ez az, amit erről le lehet olvasni.

Nos látják, hogy miközben képekkel van dolgunk, a fizika mindenféle dologról, fénysugarakról és hasonlókról beszél. Ezek a fénysugarak ezen a területen tulajdonképpen a materialista gondolkodás alapjául szolgálnak. Még áttekinthetőbbé szeretnénk tenni, amit az előbb felvetettem és még valami mást is szeretnénk megfigyelni. Képzeljék el, hogy itt van egy kád, agy egy kisebb edény. Ebben az edényben valamilyen folyadék van, pl. víz és az alján egy tárgyat helyezünk el, legyen egy pénz, vagy valami hasonló. Hogyha innen nézem, tehát itt egy szem, akkor a következő kísérletet végezhetem: először nem öntünk bele vizet, akkor láthatom ezt a tárgyat a szememmel (3.3 ábra).

Ebben az irányban látom a tárgyat. Mi a tény? Az edény alján fekszik egy tárgy. Arrafelé nézek és egy bizonyos irányból látom ezt a tárgyat. Ez a tény. Hogyha most elkezdem rajzolni, hogy ebből a tárgyból kiindul egy fénysugár, ezt a szemhez elküldi és hat a szemre, ekkor én már mindenféle lehetséges dolgot fantáziáltam ehhez a tényhez. Most megtöltöm ezt az edényt vízzel vagy valamiféle folyadékkal. Ekkor valami egészen különleges dolog történik. Ugyanazt az irányt megrajzolom, ahol eredetileg a tárgy volt, a szemtől a tárgyig, abba az irányba nézek, amerre az előbb is néztem. Azt várhatnám, hogy ugyanazt látom, de nem ez történik, hanem valami egész különleges lép fel: látom, hogy a tárgy megemelkedett. (3.4 ábra). Úgy látom, mintha az egész aljzattal együtt, az edény aljával együtt megemelkedett volna, magasabbra került volna (XII). Hogy ezt hogyan tudom megállapítani, úgy értem, hogyan lehet mérni, erről majd később beszélhetünk. Most egyelőre ezt elvileg szeretném mondani. Min alapulhat az, hogyha erre a kérdésre választ keresek a tiszta tényállásból kiindulva? Azt várom, ahogy korábban is láttam, hogy a tárgyat ugyanabban az irányban találom. Ráirányítom a szemem, de azt nem abban az irányban látom, hanem egy másik irányban. Igen, még korábban, mikor még nem volt víz az edényben akkor egészen az edény aljáig láthattam, és a szemem és az edény alja között levegő volt. Most a látásom iránya beleütközik a vízbe. Ez nem engedi át a látóerőmet olyan könnyen, mint a levegő, hanem erőteljesebb ellenállást jelent. És ettől az erőteljes ellenállástól hátrálnom kell. Innen kezdve az erőteljesebb ellenállástól meghátrálok. Ez a hátrálás azt fejezi ki, hogy nem látok egészen az aljáig, hanem az egész megemelkedve jelenik meg számomra. Bizonyos értelemben nehezebben látok keresztül a vizen, mint a levegőn, nehezebben győzöm le a víz ellenállását, mint a levegő ellenállását.

Ebből kifolyólag le kell csökkentenem az erőt, vagyis magát a tárgyat felemelem. Az erőt azáltal csökkentem le, hogy erőteljesebb ellenállást találok. Hogyha képes lennék arra, hogy az edényt olyan gázzal töltsem meg, ami ritkább, mint a levegő, akkor a tárgy lesüllyedne, mivelhogy most kisebb ellenállást találunk (3.5 ábra). Vagyis akkor az a tárgyat lesüllyesztené. A fizikus nem ezt a tényt állapítja meg, hanem azt mondja: nos igen, itt egy fénysugár vetül a víz felszínéig. Ez a fénysugár itt megtörik, és mivel átmenet jelentkezik egy sűrűbb közegből egy ritkább közegbe, ezért a fénysugár a beesési merőlegeshez közeledik, törik, és úgy érkezik a szemhez. És most valami egészen különlegeset, érdekeset mond: a szem, miután ezt a híradást megkapja a fénysugáron keresztül, most meghosszabbítja az utat kifelé és kivetíti a tárgyat erre a helyre. Ez azt jelenti, hogy mindenféle fogalmakat találnak, de nem számolnak azzal, ami ténylegesen ott van, azzal az ellenállással, amivel a szem látóereje találkozik a sűrűbb anyagban, amelyen át kell hatolnia. Bizonyos értelemben mindent el akarunk hagyni, és mindent a fényre áthárítani, úgy, mint ahogy a prizmánál is azt mondjuk; ó hát a prizma nem tesz semmit, hiszen a hét szín már benne van a fényben. A prizma csak lehetőséget ad arra, hogy felsorakozzanak, mint a katonák. A hét szemtelen legényke már ott van együtt a fényben és most arra készülnek, hogy sorba álljanak és elkülönüljenek egymástól. A prizmának ehhez semmi köze, a prizma nem tesz semmit. Láttuk, hogy éppen az, ami a prizmában létrejön, ez a homályos szél az, ami a színeket létrehozza. Maguknak a színeknek nincs semmi közük a fényhez. És látják itt újra, hogy miközben tisztába kell jönnünk azzal, hogy aktív tevékenységet kell folytatni, vagyis a szemünkkel oda kell nézni és a vízben erőteljesebb ellenállást találunk és ezáltal kényszerítve vagyunk arra, hogy ezt a látás-vonalat megrövidítsük a nagyobb ellenállás miatt. Erre azt mondja a fizikus, hogy fénysugarak vetülnek, ezek megtörnek stb. És a legszebb éppen itt jön! Látják, azt mondja a mai fizikus: előszöris a fény a szemhez egy megtört úton jut el, azután a szem kivetíti a képet kívülre. Mit jelent ez? Végül is azt mondja: a szem kivetít. Vagyis egy kinematikus képzetet, amely képzet minden realitást elvesztett már, egy tiszta fantázia tevékenységet helyez annak a helyére, ami közvetlenül adódik: a sűrű víznek az ellenállása a szem látáserejével szemben. Éppen ilyen pontokon láthatják a legvilágosabban, hogy a mai fizikánkban minden mennyire absztrakttá vált, hogy mindennek kinematikává kell lennie, és hogy mennyire nem akar belemenni a minőségekbe. Egyik oldalon tehát megfosztja a szemet mindenféle tevékenységtől, a másik oldalon viszont újra kívülre vetíti azt, amit, mint ingerületet kapott. Ami viszont fontos, szükséges, hogy már a kezdetektől a szem aktivitásából induljunk ki, hogy tisztában legyünk azzal: a szem egy tevékeny szerv.

Nos, láthatják, itt a szem modellje. Most azzal kezdünk foglalkozni, hogy először is egy kicsit megragadjuk, felfogjuk azt, ami az emberi szem lényéhez kapcsolódik. A szem, az emberi szem egyfajta golyó, csakhogy elölről hátrafelé kicsit összenyomott golyó, amely a szemgödörben helyezkedik el, úgy, hogy a hártyáknak egy egész sora veszi körül a szem belsejét. Hogyha itt keresztmetszetet akarok rajzolni, akkor így rajzolnám: amit ide rajzolok, az a jobb szem (3.6 ábra). A legkülső, amit találok, hogyha a szemet kipreparálnám a koponyából, egy zsírszövet. Utána közeledhetek a tulajdonképpeni szem első burkához, az ún. szaruhártyához [az ún. ínhártya, aminek az első része a szaruhártya]. Ez a legkülső burok inas, csontos, porcos. Ide rajzoltam. Elölről átlátszó, úgyhogy a fény kívülről áthatolhat a szemhez. Egy második ilyen felület, amely körbeveszi a belső teret, az érhártya. Ebben vannak az erek. (szaggatott vonal). Harmadikként a legbelsővel, az ún. ideghártyával találkozunk, amely aztán a koponya felé a látóidegben folytatódik. Itt lenne a látóideg, és itt haladna befelé és létrehozza ezt az ideghártyát. És ezzel fölsoroltuk a szemnek a három burkát. De emögött a szaruhártya mögött a sugárizomba beágyazva egyfajta lencse található. Tehát ez a sugárizom hordozza ezt a lencsét. Előrefelé van az átlátszó szaruhártya. A lencse és közötte ott található a csarnokvíz, úgy, hogy a fény, ami behatol a szembe, először az átlátszó szaruhártyán hatol át, aztán a csarnokvizen, majd pedig a lencsén, amelyet a sugárizom mozgat. Ezután viszont tovább halad a fény ettől a lencsétől ahhoz, ami az egész szemteret kitölti és amit általában üvegtestnek neveznek. Úgyhogy a fény áthatol a szaruhártyán, a csarnokvizen és magán a lencsén, az üvegtesten, és utána megérkezik az ideghártyához, amely a látóidegnek egyfajta szétágazása és aztán halad tovább az agy felé. Csak az elvet akarjuk megragadni – ezek a dolgok, amit itt bemutatunk, sematikusak, tehát hogy mi ez a szem, ami itt a koponyaüregben egy gödörben helyezkedik el, és hogy milyen részei vannak a szemnek. De ez a szem rendkívül nagy furcsaságokat mutat. Előszöris, hogyha a folyadékot, a csarnokvizet tanulmányozzuk, amely a lencse és a szaruhártya között van, amelyen át kell haladni a fénynek, akkor ez a folyadék a tartalma szerint egy valódi folyadék, egy szinte külsődleges folyadék. Azon a helyen, ahol az embernek a csarnokvize található, a lencse és a külső szaruhártya között, az ember a testiségét tekintve teljesen olyan, mint egy darab külvilág. Majdnem olyan, hogy ez a folyadék, amely a szemnek a legkülső perifériáján található, szinte nem is különbözik egy olyan folyadéktól, amit itt a kezemre önthetnék. És az, ami itt a lencse, ez is még nagyon nagyon objektív, nagyon nagyon élettelen. Ha viszont tovább haladok az üvegtesthez, ami a szemnek a belső terét tölti ki, és amelyet az ideghártya határol, akkor ezt az üvegtestet semmiképpen nem tekinthetem úgy, hogy azt mondom: ez is valami olyan, mintha külsődleges folyadék vagy egy külső test lenne. Itt belül már vitalitás, élet van, úgyhogy minél inkább beljebb haladunk a szembe, annál inkább közelebb jutunk az élethez. Itt van egy folyadék, amely szinte teljesen objektíven külsődleges, a lencse is még külsődleges, de az üvegtestnél már egy olyan képződménnyel állunk szemben, amelyben vitalitás van. Ez a különbség – mármint aközött, ami kívül van és ami belül van –, másban is megmutatkozik. Ezt is lehetne ma természettudományosan kutatni. Ha ugyanis összehasonlító módon követjük a szem képződését az alsóbbrendű állatfajoktól kezdve, akkor azt találjuk, hogy a külső víztest, valamint a lencse nem belülről növekszik kifelé, hanem az őt körülvevő sejtek által fejlődik ki. Tehát a lencse képződését úgy kell elképzelnem, hogy az, ami a lencsének az anyaga és ami, mint első csarnokvíz keletkezik, az az őt körülvevő szomszédos szervekből képződik és nem pedig belülről kifelé – miközben a belsőt úgy kell elképzelnem, hogy az üvegtest ezzel szembe növekszik. Látják, itt valami különlegessel állunk szemben. Itt a külső fénynek a természete hat és létrehozza azt az átalakulást, amely a csarnokvizet és a lencsét képezi. Erre reagál a lény belülről, és szembe tol vele egy élő, vitalitással rendelkező testet, az üvegtestet. Pontosan a szemben találkoznak azok a képződmények, amelyeket kívülről ösztönöznek, és azok, amelyek belülről nyernek ösztönzést, és itt egész különleges módon találkoznak. Ez a következő különlegessége a szemnek.

Azután van még egy másik különlegesség. Éspedig a szemnek az a sajátossága, hogy ez a szétterjedt hártya egy szétterjedt látóideg. Ez a sajátosság abban áll – és ezt holnap szeretném kísérletileg megmutatni, ami ezt megerősíti –, hogy ahol belép a látóideg, ott a szem érzéketlen. Ott vak. És akkor szétterjed a látóideg és egy helyen, ami a jobb szem esetében egy kicsit jobbra van a belépési ponttól, az ideghártya ott a legérzékenyebb. Mondhatjuk: az ideg az, ami érzékeli a fényt. De nem ott érzékeli a fényt, ahol belép. Azt kellene gondolnunk, hogyha valóban az ideg lenne az, ami a fényt érzékeli, akkor ott kellene a legerősebben érzékelnie, ahol belép. De nem ezt teszi. Előszöris arra kérem Önöket, hogy ezt jegyezzék meg.

Nos, hogy a szemnek ez az elrendezése különleges, az a természet bölcsességét mutatja, s ezt a következőből is megérthetjük. Hogyha napközben nézzük a körülöttünk levő tárgyakat, akkor azt találjuk, hogy mindaddig, amíg a szemük egészséges, a tárgyak többé-kevésbé élesen jelennek meg, de úgy, hogy ez az élesség, ez a világosság elegendő a tájékozódásukhoz. De hogyha reggel felébrednek, akkor időnként a tárgyak külső szélét homályosan látják. Nem teljesen tisztán, úgy látják, mintha egy kis köd venné körül a tárgyakat. Hogyha ez pl. egy kör, akkor látnak körülötte valami bizonytalant, amikor reggel éppen felébrednek. Mitől van ez? Attól, hogy hármasság van a szemünkben: előszöris az üvegtest – itt tulajdonképpen kettősséget kell figyelembe vennünk –, tehát az üvegtest és a lencse. Ahogy látták, itt a kettőnek különböző az eredete. A lencse inkább kívülről képződik, az üvegtest pedig inkább belülről. A lencse élettelenebb, az üvegtestet áthatja a vitalitás. Abban a pillanatban, amikor felébredünk, ez a kettő még nem igazodott egymáshoz. Az üvegtest úgy akarja leképezni számunkra a tárgyakat, ahogy képes rá, a lencse pedig úgy, ahogy ő tudja. És egy kicsit várnunk kell, amíg ezek egymáshoz igazodnak. Ebből láthatják, hogy az élő organikus bensőleg mennyire mozgékony, és hogy az organikusnak ez a hatása azon nyugszik, hogy előszöris a tevékenysége differenciálódik lencsére és üvegtestre és azután ez a differenciálódás újra egyesül. Az egyiket a másikhoz kell igazítani.

Mindezekből a dolgokból meg kell próbálnunk fokozatosan oda eljutni, hogy hogyan is születik a színes világ a szem és a külvilág kölcsönhatásából. Ebből a célból, és hogy aztán holnap ehhez – a külvilág és szem viszonyához – tudjak kapcsolódni, még a következő kísérletet mutatnám be.

Látják, itt van egy színekkel megfestett korong, amelyek a szivárvány színeit – ibolya, indigó, kék, zöld, sárga, narancssárga, piros – mutatják a szemünk előtt sorban. Hogyha ezt a korongot most megnézik, akkor látják ezt a hét színt – annyira jól festettem, amennyire lehetett ezekkel a színekkel. Most először is megforgatjuk ezt a korongot. Még mindig látják, most már mozgásban ezt a hét színt. Most meglehetősen erősen forgatom és látják mozgásban a hét színt. Ha viszont a korong eléggé gyorsan forog, akkor nem látni a színeket, hanem amit látnak, gondolom, az egyszínű szürke. Ugye? Vagy valami mást látnak? (Hallgatók mondják: lilát, pirosat). Igen, ez abból származik, hogy a piros valamivel erősebb, mint a többi szín. Próbáltam ugyan, hogy a szín erejét a térbeliséggel kiegyenlítsem, de ha ez az elrendezés teljesen pontos lenne, akkor egy egységes, egyszínű szürkét látnának. Most fel kell tennünk a kérdést, miért jelenik meg ez a hét szín egyszínű szürkeként? Ezt a kérdést akarjuk holnap megválaszolni. Ma azt állítjuk a szemünk elé, amit a fizika mond. Azt mondja, és már Goethe idejében is ezt mondta: itt vannak a szivárványszínek, piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. Most megforgatom a korongot. Ezáltal a szín-benyomás már nem tud hatni a szememben, hanem amikor itt éppen láttam a pirosat, mivelhogy nagyon gyorsan forog a korong, már ott van a narancssárga, amikor azt látom, már megjelenik a sárga és így tovább. És végül, miközben a még fennmaradó színeket is látom, máris itt van újra a piros. Ezáltal egyidejűleg látok minden színt. A pirosnak még nem is múlt el a benyomása, mikor már az ibolya is érkezik. Ezáltal a szem összesíti ezeket a színeket, és újra fehéret kell, hogy létrehozzon. Ez volt a tanítás már Goethe idejében is. Goethe ezt elfogadta, mint tanítást: hogyha megfestjük ezt a színkört és elkezdjük gyorsan forgatni, akkor a hét szín, amely a prizma-kísérletben engedelmesen egymás mellett állt és elkülönült, most magában a szemben újra egyesül. De Goethe sosem látott fehéret, hanem azt mondta: sohasem jön létre más, mint szürke. Bár igaz, hogy az újabb fizika könyvekben már megtalálható, hogy csak szürke jön létre. De hogy a történetet mégiscsak a fehérhez kerekítsük ki, azt javasolják, hogy középre fessünk egy fekete kontrasztkört és akkor a feketéhez viszonyítva a szürke fehérnek fog tűnni. Látható, hogy milyen kedves módon teszik ezt. Van, aki ezt „Fortunával” teszi, a fizikusok pedig „Naturával”. Így korrigálják a természetet. Általában az alapvető tények egész sorozatában megjelenik az, hogy a természetet korrigálják.

Látják, megpróbálok úgy előre haladni, hogy az alapokat megteremtsük. Egyenesbe kerülünk, ha egy jó bázist, egy jó alapot teremtünk, ezáltal minden tudományterület megkapja a lehetőséget, hogy előbbre jusson.

4. előadás – Stuttgart, 1919. december 26.

Sajnos a kísérleti anyag összeállításával még nem jutottunk elég messzire. Ezért bizonyos dolgokat, amit ma szerettünk volna elvégezni, csak holnap fogunk megtenni, és ezért a mai előadást úgy kell átalakítanom, hogy azt a néhány dolgot, ami majd a következő napokban hasznos lesz, mégis bemutassam, bizonyos értelemben egy kissé megváltoztatva az eredeti elképzeléseimet.

Előszöris egyszerűen azt szeretném Önök elé állítani, amit a színtan ősjelenségének nevezhetünk. Arról lesz szó, hogy ezt a színtan ősjelenségét egyre inkább megerősítettnek és igazoltnak fogják találni azokon a jelenségeken, amelyeket az ún. optika, vagy színtan teljes körében meg tudnak figyelni. Természetesen a jelenségek bonyolódnak, az egyszerű jelenség nem jelenik meg azonnal mindenhol ilyen kényelmesen a külső megnyilatkozásban. De hogyha az ember veszi a fáradtságot, mindenütt megtalálhatja ezeket. Ezek az egyszerű jelenségek Goethe szavaival élve a következők. Hogyha egy fényesebbet nézünk egy sötéten keresztül, akkor ez a világos színek felé halad, sárgásnak vagy pirosasnak látszik. Más szavakkal: hogyha egy akármilyen fénylő, ún. fehéresen fénylő fényt egy elég vastag lemezen keresztül nézek, amely valamilyen módon homályos, akkor az, ami különben – közvetlenül nézve – fehérnek látszik számomra, most sárgás, sárgás-pirosas színben jelenik meg (4.1 ábra).

A világos a sötéten keresztül nézve sárgás, vagy sárgáspirosas. Ez az egyik pólus. Megfordítva, hogyha itt egy egyszerű fekete felületünk van és közvetlenül erre a fekete felületre nézünk, akkor a feketét látjuk. Vegyük most pl. azt, hogy itt van egy vízzel teli edény, és ezen a vízzel teli edényen keresztül világosságot vezetek, úgy, hogy ez kivilágosodik, akkor itt van egy megvilágított folyadék, és most a sötétséget, a sötétet a világoson, a megvilágítotton keresztül nézem (4.2 ábra). Akkor megjelenik a kék, vagy az ibolya, a kékespiros, vagyis a színeknek a másik pólusa. Ez az ősjelenség. Világos a sötéten keresztül sárga. Sötét a világoson keresztül kék.

Ezeket az egyszerű jelenségeket mindenütt láthatjuk, ha megszokjuk, hogy reálisan gondolkodjunk és nem pedig absztrakt módon, ahogy a mai tudomány gondolkodik. Nos csak emlékezzenek ebből a szempontból a kísérletre, amit már elvégeztünk, ahol egy fényhengert átvezetünk egy prizmán és miközben a fényhenger áthalad a prizmán, valódi színskála keletkezik – az ibolyától a pirosig – amelyet felfogtunk. Ezt a jelenséget már felrajzoltam. Mondhatjuk, hogyha itt van a prizma, itt van a fényhenger, akkor a fény valamilyen módon átjut a prizmán, áthalad és fölfelé eltérül. És azt is mondtuk, hogy itt nemcsak egy eltérítés történik. Eltérítés történne akkor, ha egy tárgyat, egy olyan átlátszó tárgyat tennénk a fény útjába, amelynek párhuzamos oldalai vannak (XIII). De most egy prizmát helyezünk a fény útjába, amelynek összetartó felületei vannak. Ezáltal, miközben áthalad a fény a prizmán, a fénynek egy elsötétítését kapjuk. Abban a pillanatban, amikor a fényt átvezetjük a prizmán, két dologgal van dolgunk. Előszöris egy egyszerű tovább áramló világos fénnyel, utána azonban azzal a fénnyel, amelynek az útjába helyeztük a homályt. Ahogy ezt már mondtuk, ez a homály, amelyet a fény útjába helyezünk, úgy kerül a fény útjába, hogy közben a fényt – ez a leglényegesebb – felfelé eltéríti. De ez a homály, mint mondtuk, úgy áll a fény útjába, hogy mialatt a fény főként felfelé térül el, addig az, ami homályként keletkezik, amennyiben ez felfelé sugárzik, a sugaraival ugyanabba az irányba – az eltérítés irányába – sugárzik. Ez azt jelenti, hogy a sötétség az eltérített fénybe belesugárzik, a sötétség mintegy együtt él az eltérített fénnyel. Ezáltal létrejön a kékes, ibolyás szín. De a sötétség lefelé is sugárzik. Itt – miközben a fényhenger fölfelé eltérül – úgy sugárzik lefelé, hogy a fény eltérítésének irányával ellentétes hatása van, nem emelkedik fel a fénnyel együtt és akkor mondhatjuk, hogy itt az eltérített világos fény túlharsogja a sötétséget és ezáltal a sárgás, sárgáspirosas színeket kapjuk. Hogyha egy kellően keskeny fényhengert veszünk, és a fényhenger irányába tekintünk – átnézhetünk a prizmán keresztül is – ekkor nem egy ernyőn fogjuk fel ezeket a színeket, hanem az ernyő helyére a szemünket tehetjük. Akkor, ha átnézünk a prizmán, azt látjuk – ami a 4.3 ábrán egy metszet –, hogy ez a fényhenger eltolódik. Vagyis, miközben a tényeken belül maradunk, a következő jelenség áll előttünk: hogyha ebbe az irányba nézek, akkor azt látom, hogy ami közvetlenül jönne velem szembe, az a prizma által lefelé eltolódik. De ezenkívül színesnek látom. Mindenütt színesnek látjuk. Mit látnak itt tulajdonképpen? Hogyha megjelenítik maguk számára azt, amit most itt látnak, és tisztán ki is mondják azt, amit azzal összefügésben látnak, amit most megállapítottunk, akkor közvetlenül adódik az, amit valójában látnak, a részletekben is. Csak az a lényeges, hogy a látottakhoz tartsák magukat.

Nem igaz-e, hogy miközben a fényhenger felé néznek – mivel az a világos fényhenger szembejön Önökkel – egy fényeset látnak, de ezt a fényeset egy elsötétítetten keresztül nézik, vagyis a kék színen keresztül, tehát egy világosat nézünk a sötéten keresztül. Vagyis Önöknek itt a sárgát, a sárgáspirosasat kell látniuk. Sárgát és pirosat látnak. Nemdebár ez itt hangsúlyosabb bizonyítéka annak, hogy itt fönn elsötétülés van, megjelenik a kék szín. És itt lenn pedig piros színt kapnak, ez pedig éppen úgy bizonyíték arra, hogy itt egy kivilágosodott rész van. Mondtam, hogy a világos túlharsogja a sötétséget. Tehát itt, miközben a fényhenger felé néznek, akármennyire is világos legyen ez, egy ehhez képest méginkább kivilágosodottabbat találunk. A fényhenger sötétebb a kivilágosodotthoz képest. Vagyis egy sötétebbet látnak egy kivilágosodotton keresztül és akkor alul kéket, vagy kékespirosat kell látniuk. Tehát szükséges, hogy csak a jelenséget mondják ki, akkor ezen keresztül meg tudják ragadni, amit látnak. Az, ami a szem számára adódik, az ugyanaz, amit különben is látnak, a kék, amelyen keresztülnézünk. Vagyis a világos pirosasnak tűnik. Az alsó szélnél pedig a kivilágosodottabbat ragadhatják meg. Akármennyire világos is legyen ez a fénynyaláb, ezt egy méginkább kivilágítotton keresztül nézik. Tehát egy sötétebbet nézünk a világosabban keresztül és ezt kéknek látják. Itt a polaritásról van szó. Az előbbi az, amikor ott van az ernyő, hogyha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor meg tudjuk nevezni az objektív színeket. A másodikat, amit akkor látunk, miközben átnézünk a prizmán, szubjektív spektrumnak nevezhetjük. A szubjektív spektrum megfordítva jelenik meg az objektív spektrumhoz képest. Amikor ezt így mondjuk, akkor nagyon tudományosan beszéltünk.

Ezekről a jelenségekről nagyon sokat töprengtek, különösen az új időkben. Nem csak úgy, ahogy most megpróbáltuk a jelenségeket megnézni és tisztán azt elmondani, amit látunk, hanem a dolgokon tovább töprengtek és a legvégén egészen odáig jutottak, hogy a híres Newton (XIV) a fényről tovább gondolkodott, mivel számára először ez a fény-spektrum jelent meg. Newton egyébként az ún. magyarázatot – egy ilyen mindig van – meglehetősen könnyen megtette. Azt mondta: nos, hogyha itt van a prizma, akkor vezessünk át rajta fehér fényt. Ott már benne vannak a színek és a prizma ezt kilazítja és aztán ezek a színek szépen sorban kibomlanak. Egyszerűen szétbontottam a fehér fényt. Newton a következőképpen képzelte ezt el: minden egyes színfajtának megfelel egy bizonyos anyag úgy, hogy az egész anyagiság hétféle színben található. Számára bizonyos értelemben a fénynek a prizmán való átvezetése a fénynek egyfajta kémiai szétbontása volt hét egyedi anyagra. Még az az elképzelése is megvolt, hogy melyik anyag bocsát ki nagyobb testecskéket, golyócskákat és melyik anyag kisebbeket. Nos, ebben az értelemben az a helyzet, hogy a Nap felénk fényt küld; ezt a fényt egy köralakú résen keresztül vezetjük és itt ez a fényhenger a prizmára ráesik. De ez a fény csupa apró kis részecskéből, kis testecskékből áll, amelyek itt nekiütköznek, aztán az eredeti irányuktól eltérítődnek és azután az ernyőt bombázzák. Itt a prizmánál ráhullanak ezek a kis golyócskák. A kicsik fölfelé röpülnek, a nagyok pedig lefelé, a kicsik az ibolyaszínűek, a nagyok a pirosak, nemde? És így szétválnak a nagyobbak a kisebbektől. Ez a szemlélet, hogy itt valamiféle anyag van, vagy különböző fajta anyagok vannak és ezek röpködnek keresztül a világban, nagyon hamar megrendült, két fizikus – Huygens (XV) és Young (XVI) – és mások által is, akik végül is arra jutottak, hogy azt mondták: ez így nem megy, hogy ezek a kis golyócskák valahonnan kiáradnak és átsodródnak egy közegen, és az sem megy, hogy az anyag hordozta őket és vagy az ernyőre érkeznek, vagy a szemünkbe; vagy az ernyőn hoznak létre egy képet, vagy a szemünkben jelennek meg, mint piros, vagy hasonló színjelenségek. Így nem megy. Azt mondanám: végül is oda jutottak, hogy egy kísérlettel bebizonyítsák maguknak, hogy így ez nem megy. Ezt a kísérletet tulajdonképpen a jezsuita Grimaldi (XVII) – és még mások is – már előkészítették. Ez az egész szemlélet alapjaiban megrendült Fresnel (XVIII) kísérletei által.

Ezek a Fresnel-féle kísérletek rendkívül érdekesek. Egyszer tisztába kell jönnünk azzal, hogy tulajdonképpen mi történik abban az elrendezésben, amit Fresnel a kísérleteihez használt. De most arra kérem Önöket, hogy valóban a tényekre figyeljenek, merthogy arról van szó, hogy egészen pontosan vizsgáljuk a jelenségeket. Nézzék, itt van két tükör és itt a fényforrás, ami azt jelenti, hogy innen egy lánggal világítok. Amikor idehelyezem az ernyőt, kapok egy képet az egyik tükörtől és egy képet a másik tükörtől. Nos, ha ezt metszetben lerajzolom, két olyan tükröt képzeljenek el, amelyek nagyon kicsi szöget zárnak be egymással. Itt van a fényforrás, amit L-nek nevezek és itt az ernyő (4.4 ábra). Ekkor a fény visszaverődik a tükörről úgy, hogy a visszavert fénnyel meg tudja világítani az ernyőt. Ha lehetővé teszem, hogy a fény ide essen, akkor a tükör meg tudja világítani itt az ernyőt úgy, hogy a közepén világosabb legyen, mint a környezete. És akkor jön a második tükör, ami egy picit másképp vetíti a fényt, olyanformán, hogy az alsó fénykúp úgy irányul az ernyő felé, hogy egy része beleesik a felsőnek a képébe. Tehát annyira döntöm meg ezt a tükröt, hogy az, amit a felső tükör tükröz és mint fényesség az ernyőre kivetül, annak egy része, amit az alsó tükör tükröz, az is ugyanoda vetül. Azt mondhatjuk, hogy az ernyő számára ez úgy néz ki, mintha két helyről világítanám meg.

Most képzeljünk el egy fizikust, aki mindezt látja. Ez a fizikus newtoni módon gondolkodik. Akkor azt mondja: itt van egy fényforrás, ez először bombázza az első tükröt, amely mindenfelé szétdobálja a golyócskáit. Ezek visszapattannak a tükörről, eljutnak az ernyőhöz és megvilágítják. De az alsó tükörről is pattannak vissza golyócskák. Tehát sok golyócska érkezik az ernyőre. Vagyis sokkal világosabbnak kellene lennie, ha két tükör van itt, minthogyha csak egy tükör lenne. Ha úgy rendezem el a dolgot, hogy a második tükröt elveszem, akkor az ernyőnek a rávetülő fény által kevésbé kell világosnak lennie, mint hogyha két tükör lenne. Persze ez olyan gondolata lenne a fizikusnak, ami igazán téves lenne. Hogy ezek a testecskék, ezek a részecskék amelyeknek ezt az utat kell végigjárniuk, ott jönnek a többiek lejjebb (mutatja). Azt rendkívül nehéz belátni, hogy miért van az, hogy azok amelyek itt lefelé jönnek, egyáltalán nem ütköznek és nem térítődnek el az ütközés által. Egyáltalán, a fizika könyvekben nagyon szép meséket találhatnak a hullámelméletről. De miközben ezeket a dolgokat gyönyörűen ki lehet számítani, mindig ott kell legyen az a gondolatunk, hogy sosem számítjuk ki azt, hogyan rohan át az egyik hullám a másikon. Ez mindig egészen észrevétlenül megy végbe. Ha egyszer a valóságot akarjuk megragadni, akkor pontosan erre kell figyelnünk, hogy tulajdonképpen itt mi is történik.

Természetesen a fény itt lefelé esik, átjut a második tükörre és onnan is átjut az ernyőre. A fény szintén útban van a tükör felé, ott visszaverődik; mindig ez a fénynek az útja. De mi történik itt tulajdonképpen? Nos, vegyük azt, hogy van itt egy fényút és itt pedig egy visszaverődés. És most viszont jön a második fényáram és találkozik vele. Ez olyan jelenség, amelyet nem lehet tagadni: a kettő kölcsönösen zavarja egymást. Ez itt át akar robogni, ez a másik pedig útjába áll. Következmény: mikor ez át akar rohanni, akkor először is kioltja a másik irányból érkező fényt. Ezáltal az ernyőn egyáltalán nem kapunk fényességet, hanem a valóságban ide sötétség vetül, úgy hogy itt egy sötétséget kapunk. Na most ez az egész történet nem marad nyugalomban, hanem egy folyamatos mozgásban van. Ami itt megzavarásra került, az tovább halad. Vagyis, mintha egy lyuk keletkezne a fényben (4.5 ábra). De hát itt mégis átrohant a fény, létrejött egy lyuk. Ez sötétként jelenik meg. De ezáltal a következő fénytestecske annál könnyebben tud áthaladni és a sötétség mellett egy ennél világosabb fényfolt jelenik meg.

A következő, ami történik, az az, hogy miközben itt tovább halad, egy ilyen kis fényhenger fentről újra beleütközik egy világosságba és újra kioltódik, megint egy sötétséget hoz létre. Ezáltal, hogy ez mind továbblépked, újra könnyebben haladhat át a fény. Vagyis mintegy tovább-haladó ráccsal van dolgunk, ahol a fény, amely fentről jön, mindig át tud jutni, aztán közben újra kioltódik, újra létrehoz egy sötétséget, de az tovább halad. Itt felváltva világosságot és sötétséget kapunk azáltal, hogy a felső fény áthalad az alsón és így egy rácsot képez. Kérem, hogy ezt pontosan gondolják át. Mert figyelemmel kell követniük, hogy hogyan jön létre egy rács. Világosságot és sötétséget kapnak váltakozva azáltal, hogy a fény a fényen keresztül rohan. Ha a fény a fénybe szalad, akkor a fény mintegy kiemelkedik és a fény átalakul sötétségbe. Egy ilyen fény-rács létrejöttét azáltal kell magyaráznunk, hogy ezekkel a tükrökkel ilyen elrendezést hoztunk létre. A fény sebessége, és egyáltalán, mint a fény sebességének különfélesége itt megjelenik, annak nincs nagy jelentősége. Amit meg akarok mutatni, az az, hogy magán a fényen belül egy eszköz segítségével létrejön valami, ami itt az ernyőn, mint egy rács tükröződik: világos-sötét, világos-sötét. De ez a fizikus – maga Fresnel – ezt mondta magának: hogyha a fény a részecskékből való kiáramlás, akkor teljesen természetes, hogyha több rész szóródik szét, akkor világosabbnak kell lennie, különben az egyik részecske a másikat megenné. Nos pusztán a részecske-kibocsátás elmélete alapján nem lehet megmagyarázni azt, hogy a világosság és a sötétség váltakozik. Hogy hogyan magyarázható, ezt éppen most láttuk. De látják, hogy nem jutott eszébe a fizikusnak, hogy Fresnel úgy vette a jelenségeket, ahogy tulajdonképpen látnia kellene, hanem más jelenségekkel való összefüggéseket keresett és a magyarázatot egyfajta materialista szemlélet szerint kereste. A kibombázott anyagrészecskékkel már nem ment tovább a dolog. Ezért azt mondta: vegyük azt, hogy a fény nem finom anyagoknak a kiáramlása, hanem csak mozgás, egy finom anyagban, az éterben; mozgás az éterben. Előszöris úgy képzelték el – pl. ezt tette Euler (XIX) –, hogy a fény ebben az éterben úgy terjed, ahogy a hang a levegőben. Hogyha létrehozok egy hangot, akkor az a levegőben tovább terjed, de úgy, hogy ahol létrehoztam a hangot, a környezetében a levegő összenyomódik. Ezáltal létrejön egy összesűrített levegő. Ez a sűrűbb levegő, ami itt létrejött, újra nyomást gyakorol a környezetére. Az pedig kiterjed. De éppen ezáltal idéz elő véletlenszerűen éppen a környezetében egy ritkább levegőréteget. Ilyen sűrűsödéseket és ritkulásokat, amit hullámoknak nevezünk, ilyeneket képzeltünk el, amikor a hang terjed. Innen vették át, hogy ilyen hullámok terjednek az éterben is. De bizonyos más jelenségekkel ez a dolog nem egyezett és akkor azt mondták: a fény valójában egy hullámmozgás, de nem úgy rezeg, mint a hang. A hangnál úgy van, hogy itt van egy sűrűsödés, aztán jön egy ritkulás és ez halad tovább. Ezek a hosszanti hullámok [longitudinális hullámok]. Tehát egy ritkulásra sűrűsödés következik és egy test ebben a továbbterjedési irányban halad oda és vissza. A fénynél ezt nem tudták elképzelni. Itt ez úgy van, hogy ha a fény tovább terjed, akkor ezek az éterrészecskék a terjedés irányára merőlegesen terjednek tovább, úgyhogy az, amit fénysugárnak nevezünk, amely a levegőn keresztül – 300000 km/s sebességgel – száguld, ebben a kis részecskék mindig arra az irányra merőlegesen rezegnek, amelyben végigszáguld a fény. Hogyha ezek a rezgések a szemünkbe érkeznek, akkor ezeket igazinak érzékeljük.

Hogyha a Fresnel kísérletet alkalmazzuk, akkor tulajdonképpen a fény mozgása egy merőleges rezgés (hullám) arra az irányra, amerre a fény terjed. Ez a sugár itt, amely az alsó tükörre esik, ez is úgy rezeg és halad tovább és beleütközik ide az ernyőbe. Ahogy mondtuk, a hullámáramlatoknak ez az egymáson áthaladása; nohát, ez a helyes út. Az így gondolkodó fizikus nézőpontjából ott még nem zavarják meg egymást. De itt az ernyőnél azonban már zavarják vagy felerősítik egymást. Hogy kell ezt elképzelni? Ugyebár az történhet, hogy amikor ez a hullámáramlat megérkezik ide, egy kisebb részecske, mely merőlegesen rezeg, most éppen lefelé mozdult el, amikor a másik éppen fölfelé. Akkor kioltják egymást és sötétségnek kell keletkeznie. Hogyha azonban az egyik részecske éppen lefelé mozog, amikor a másik is lefelé lendül, vagy felfelé, amikor a másik is felfelé, akkor világosságnak kell létrejönnie úgy, hogy itt a legkisebb részecskéknek a rezgései ugyanazt magyarázzák, mint amit magából a fényből kapunk. De az úgynevezett hullámelmélet ezt azáltal magyarázza, hogy a fény az éternek egy rezgése: hogyha a legkisebb részecskék úgy mozognak, hogy egymást erősítik, akkor jönnek létre a világos foltok, ha pedig ellentétes irányban rezegnek, akkor egy sötét folt jön létre. Most viszont azt kell szemügyre venni, milyen különbség áll fenn aközött, hogy a tisztán jelenségekből való megragadásból értelmezzük a dolgokat, maradva a jelenségekben, követve azokat; valamint aközött, hogy felállítunk elméleteket, hozzáteszünk valamit a jelenségekhez, amit tulajdonképpen csak mi találtunk ki hozzá. Merthogy az éternek ez az egész mozgása már egy hozzámagyarázott dolog. De az, amit ezáltal számolhattunk ki, nem bizonyíték arra, hogy a dolog úgy is van. Mert a csak kinematikus, az is csupán gondolati dolog, maga a kiszámított valami is csupán csak gondolati. Látják ebből, arra vagyunk utalva, hogy az alapvető gondolkodási módunkat, amivel a jelenségeket úgy magyarázzuk, hogy önmagukban a jelenségek hordozzák a magyarázatot – erre kérem, hogy a legnagyobb hangsúlyt fektessék – hogy ki kell dobni mindent, ami csupán spekuláció. Mindent meg tudunk magyarázni, ha valami olyasmit hozzáfűzünk, amiről egyetlen embernek sincs még tudása. Pl. ezek a hullámok természetesen ott lehetnek és lehetséges, hogy felfelé és lefelé rezegnek, de hogy egymást kioltják, ezt az emberek találták ki hozzá. Ami viszont mindenképpen ott van, az ez a rács, és ezt a rácsot látjuk hitelesen tükröződni. Tehát a fényre kell tekintenünk, hogyha hamisítatlan magyarázathoz akarunk jutni.

Nos, azt mondtam, hogy ha az egyik fény a másikon áthalad, amely vele valamilyen kapcsolatba lép, akkor bizonyos körülmények között az egyik fény homályossá teszi a másik fényt, úgy ahogy maga a prizma is homályként hat. Ez különösen abból derül ki – mi valóban el fogjuk végezni a kísérletet –, ha elvégezzük a következő kísérletet. Látják, hogy amiről szó van, azt most szeretném felrajzolni: vegyük azt, amit tegnap mutattam, hogy van egy valóságos spektrumunk, éspedig a Nap által létrehozott spektrum: egy spektrumot kapunk itt, az ibolyától a vörösig.

Ezt a spektrumot úgy is létrehozhatjuk, hogyha nem a napfényt engedjük át egy résen keresztül, hanem úgy is, hogy erre a helyre egy szilárd testet helyezünk, amelyet felizzítunk (4.6 ábra). Akkor fokozatosan, ahogy az anyag a fehér izzásig jut, megvan annak a lehetősége, hogy ugyanilyen spektrumot kapjunk. Teljesen mindegy, hogy a Nap spektrumát vesszük, vagy egy fehéren izzó testnek a spektrumát nézzük.

Viszont még valami más módon is tudunk spektrumot létrehozni. Hogyha itt van egy prizma és itt pedig egy nátrium láng, azaz párolgó fém: a nátrium gázzá változik. Az égő gáz létrehoz egy spektrumot ebből az átalakuló [előgőzölögtetett] nátriumból (4.7 ábra). Itt valami különleges lép fel. Hogyha létrehozzuk azt a spektrumot, amely nem a Naptól, vagy nem egy szilárd izzó testtől származik, hanem egy izzó gáztól, akkor a spektrumnak egyetlen egy helye nagyon erőteljes lesz, éspedig a nátrium fény esetében ez a sárga. Itt van, látjuk ugyebár, a piros, narancs és sárga. A sárga rész a nátriumnál különlegesen erőteljesen kihangsúlyozódik. A spektrum többi része a nátriumnál nagyon legyengül, eltűnik, szinte nincs is jelen. Vagyis az ibolyától a sárgáig és a sárgától a pirosig minden majdnem eltűnik.

Itt egy látszólag nagyon nagyon keskeny sárga sávot kapunk, azt mondhatjuk, hogy ez egy sárga vonal. Ez azáltal jön létre, hogy ez a teljes spektrumnak egy része. A spektrum többi része legyengült. Így a különböző testeknél olyan spektrumokat kaphatunk, amelyek tulajdonképpen nem spektrumok, hanem fénylő vonalak [spektrum vonal helyett színkép vonal]. Ebből láthatják, hogy fordítva is igaz: hogyha nem tudom, hogy mi van benne egy lángban, és egy ilyen spektrum előáll, és ha sárga spektrumot kapunk, akkor a lángban nátriumnak kell lennie. Felismerhető, hogy milyen fémmel van dolgunk.

A sajátosság, ami akkor keletkezik, amikor ezt a két kísérletet kombináljuk – azaz itt létrehoztunk egy fényhengert és van a spektrum, és ugyanakkor a nátrium lángot is elétesszük, úgy hogy az izzó nátrium egyesül a fényhengerrel –, ami itt történik, az hasonló ahhoz, amit az előbb a Fresnel kísérleteknél bemutattam (4.8 ábra). Azt várnánk, hogy itt különösen erős sárgát kapunk, mivelhogy a sárga már van benne és ehhez hozzáadódik a nátrium sárgája. De nem ez történik, hanem a nátrium sárgája kioltja a másik sárgát és itt egy sötét hely keletkezik. Vagyis, ahol azt várnánk, hogy valami világosabb jön létre, ahelyett egy sötétebb rész keletkezik. Miért? Ez csupán attól az erőtől függ, ami itt fellép. Vegyük például, hogy itt van a nátrium fény, amely annyira önzetlenül jön létre, hogy a rokon sárga fényt egyszerűen átengedi magán, akkor önmagát teljesen ki kellene oltania. De nem ezt teszi, hanem éppen az útjába áll azon a helyen, ahol a sárgának át kellene jönnie, ennek a sárgának az útjába áll. Ott van, és annak ellenére, hogy ő sárga, nem erősíti a sárgát, hanem kioltja, mivel egyszerűen mint egy erő, az útjába áll. Ez pedig független attól, hogy annak, aminek az útjában áll, az azonos-e, vagy valami más, mint ő. Ez az egyik dolog. A spektrumnak a sárga része kioltódik. Ott megjelenik egy fekete hely.

Ebből láthatjuk, hogy megint csak azt kell átgondolnunk, ami ott van. Magából az áradó fényből adódik a magyarázat. Ezek azok a dolgok, amelyekre szeretnék rámutatni. Látják, a fizikus, aki Newton elmélete szerint magyarázza, természetesen azt kellene mondania: hogyha itt fehér fényem van, vagyis egy világító vonal, és átnézek a prizmán ezekre a világító sávokra, az úgy jelenik meg számomra, mint egy spektrum: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, sötétkék és ibolya (4.9 ábra).

Nos látják, Goethe azt mondta: jó, szükség szerint elmegy ez is, ha a természet valóban ilyen, hogy a fényt így összerakja, akkor vehetjük úgy, hogy ez a fény a prizma által valóban szétesik részeire. Szép, de ugyanezek az emberek, akik azt mondják, hogy a fény ebből a hét színből, mint részeiből áll, ugyanebben az időben azt állítják, hogy a sötétség nem is létezik, ez csak a fény hiánya. Igen, de amikor itt egy fekete sávot teszek fehér közé és ezt megnézem a prizmán keresztül, akkor is megtalálom a szivárványt, csakhogy a színek más sorrendben helyezkednek el. Ebben az esetben az ibolya van középen és egyik oldalra a kékes-zöldes (XX) irányba halad. Akkor egy másik sorrendben elhelyezett színskálát (vagy sávot) kapok. De a szétbontás elmélete értelmében azt kellene mondanunk: a fekete is szétbontható, vagyis el kellene fogadnom, hogy a sötétség nem csak a fény hiánya. A sötétségnek is felbonthatónak kell lenni. Annak is a hét színből kell állnia. Ez az, amiben Goethe tévedett (XXI), vagyis azt várta, hogy a fekete sávot is hét színűnek látja, csak más elrendezésben. Ez az tehát amely szükséges, hogy a jelenségeket olyannak vegyük, amilyenek. Látni fogjuk, hogy holnap újra fél 12-kor abban a helyzetben leszünk, hogy amit ma sajnos csak elméletileg tudtam kifejteni, holnap majd bemutatom.

5. előadás – Stuttgart, 1919. december 27.

Azzal kezdünk ma, hogy amennyire korlátozott eszközeinkkel lehetséges, megmutatom a kísérletet, amiről tegnap beszéltem. Azt mondtam, hogyha egy izzó szilárd test a fényét szétárasztja, és ezt a fényt egy prizmán keresztülvezetjük, akkor a Nap fényéhez hasonló spektrumot, egy fénylő képet kapunk. ezt akkor is megkapjuk, ha egy izzó gáz árasztja szét a fényét, de ez a fénylő kép csak egyetlen helyen jelenik meg, mint fénycsík, vagy fénysáv. Különböző anyagok esetén akár több helyen is fellép ez a jelenség. A spektrum többi része legyengül. Hogyha létre tudnánk hozni olyan eszközöket, hogy pontos kísérleteket végezzünk, akkor észlelnénk, hogy minden világító test esetében a teljes spektrum megjelenik, vagyis egy olyan spektrum, amely a pirostól az ibolyáig tart. Ha pl. az izzó nátriumgáz hoz létre spektrumot, akkor erős sárga vonalat kapunk, a többi részen pedig a spektrumkép nagyon-nagyon gyenge. A sárga kontraszthatásában minden mást elhomályosít. Ezért mondhatjuk, hogy a nátrium tulajdonképpen csak ezt a sárga vonalat sugározza ki. A különleges az – és ez a tény már korábban is ismert volt, és ezt a kísérletet ismételte meg Kirchoff-Bunsen (XXII) 1859-ben –, hogy ha bizonyos értelemben egyidőben hat egy fényforrás, ami a folytonos spektrumot hozza létre, és egy másik fényforrás, amely mint a nátrium vonala jelentkezik, akkor egyszerűen ez a nátrium vonal úgy viselkedik, mintha egy átlátszatlan test lenne. És éppen azt a színminőséget állítja szembe azzal, ami azon a helyen lenne – itt pl. a sárga –, és ezt úgy oltja ki, hogy a sárga helyett egy fekete vonalat kapunk. Hogyha a tényeken belül maradunk, azt mondhatjuk, hogy a spektrumban lévő sárga számára egy másik sárga – amely legalább olyan erős, mint ez, tehát egyforma erősek, és éppen ezen a helyen keletkezik, mint a második sárga – úgy viselkedik, mint egy átlátszatlan test. Látni fogják, hogy amikor ezt az elemekből összerakjuk, akkor mindez érthetővé fog válni. Csak az a lényeges, hogy a tényszerűséghez tartsuk magunkat. Nos, ha jól sikerül, megmutatjuk, hogy amikor az izzó nátriumot közbeiktatjuk, valóban megjelenik egy fekete vonal a spektrumban. Nem végezhetjük el úgy a kísérletet, hogy fölfogjuk a spektrumot, hanem a szemünkkel nézzük. Úgy is nézhetjük a spektrumot, hogy ahelyett, hogy felfelé tolnánk el, fordítva, lefelé toljuk el és akkor a színek megfordulnak. Arról is beszéltünk, hogy miért is jelennek meg ezek a színek, hogyha egyszerűen átnézünk a prizmán. Létrehozzuk ezt a fénynyalábot ebből a készülékből, átengedve itt, és megnézzük a megtört fénynyalábot. Vagyis miközben ezt nézzük, egyidőben látjuk a fekete nátrium-vonalat is. Remélem látható ez, de most a legtökéletesebb katonai rendben – ami Németországban nem lesz túl nehéz – ide kell jönniük, hogy megnézzék. (A kísérletet egyesével mindenki elvégezte.)

Nos, most a megmaradó rövid időt szeretnénk kihasználni. Azt az összefüggést akarjuk megfigyelni, ami az ún. testek és a színük között áll fenn. Ahhoz, hogy áttérhessünk erre a problémára, hogy keressük a színeknek a kapcsolatát az ún. testekhez, a következőket kell megmutatnom. Most láthatjuk az ernyőn a teljes spektrumot. Ennek a fényhengernek az útjába egy kis edényt helyezek, amelybe széndiszulfidot tettünk, és ebben egy kis jódot oldottunk fel. Kérem, figyeljék meg, hogyan változik meg a spektrum. Adott itt egy jól látható spektrum, és amikor a fényhenger útjába helyezem ezt a széndiszulfidban feloldott jódoldatot, akkor ez teljesen kioltja a fényt. Tisztán látható, hogy a spektrum két részre esett szét azáltal, hogy a középső része kioltódott. Vagyis az egyik oldalon csak az ibolyát látják, a másik oldalon pedig a vöröses-sárgás színeket. Láthatják, hogy a teljes spektrum azáltal, hogy a fényt széndiszulfidos jódoldaton keresztül vezettük, két részre esett szét, és Önök csak a két pólust látják.

Már nagyon sok időt elpazaroltunk, de azért szeretnék néhány alapvető dolgot elmondani. A fő kérdés a testeknek a színekhez való viszonya. Hiszen minden testet, minden tárgyat valamilyen színben látunk, s a fő dolog az kell legyen, hogy megmagyarázzuk, hogyan lehet az, hogy a körülöttünk levő testek színesen jelennek meg. Vagyis van valamilyen viszonyuk a fényhez, az anyagi létükben bizonyos értelemben egyfajta viszonyt fejlesztenek ki a fényhez. Az egyik test pirosnak látszik, a másik test kéknek és így tovább. Természetesen a legegyszerűbben úgy jutunk előre, hogy azt mondjuk: amikor a színtelen napfény – ami alatt a fizikusok a színek összességét értik – egy testre esik, amely pirosnak tűnik, ebből azt következtetem ki, hogy ez a test, a pirosat kivéve, minden egyéb színt elnyel és csak ezt a pirosat veri vissza. Ugyanilyen egyszerűen meg lehet így magyarázni, hogy hogyan lesz kék egy test. Minden egyéb színt elnyel és csak a kéket veri vissza. Most viszont arról van szó, hogy a magyarázatnak ilyen spekulatív módját kizárjuk és az ún. színes testek látásának a bonyolultabb tényéhez egy másik tényen keresztül közeledjünk. Tehát tényről tényre haladva értsük meg azt a jelenséget, ami a legbonyolultabb jelenségként áll előttünk. A következő vezet minket az úton. Emlékezhetünk rá, hogy már a XVII. században azok az emberek, akik alkímiával foglalkoztak, a foszforról úgy beszéltek, mint fényhordozóról. A foszfor elnevezés alatt a következőket értették. Vegyünk egy példát. Egy Bologna-ban élő cipészmester (XXIII) alkímiai módon kísérletezett egyfajta súlypáttal (barit vagy bolognai kő). Ezt fénnyel megvilágította, és azt a különös jelenséget tapasztalta, hogy a kő, miután fény hatásának tették ki, utána még egy ideig egy bizonyos színben fénylett. Vagyis ez a bolognai kő létrehozott egy kapcsolatot a fénnyel, és ezt a kapcsolatot olyan módon fejezte ki, hogy miután fény hatásának tették ki, majd a fényt kioltották, az még tovább világított. Ezért az ilyen köveket, amelyekkel különböző módon kísérleteztek és vizsgálták, foszfornak nevezték. Ha ezen korszak irodalmában ezzel a kifejezéssel találkozunk, hogy foszfor, akkor nem azt kell érteni alatta, amit ma is értünk, hanem olyan foszforeszkáló testeket, amelyek fényhordozók. De ez a jelenség, az utófénylés, a foszforeszcencia tulajdonképpen nem a legegyszerűbb jelenség. A legegyszerűbb jelenség, az egy másik.

Ha közönséges petróleumot veszünk és a petróleumon keresztül egy világító test felé nézünk, akkor a petróleum gyengén sárgásnak látszik. Hogyha viszont úgy helyezzük el, hogy a fényt átengedjük a petróleumon, és hátulról nézzük meg, akkor a petróleum kékesen világít, de csak annyi ideig, amíg ráesik a fény. Ezt a kísérletet mindenféle más anyaggal is elvégezhetjük. Különösen érdekes lesz, ha klorofillt, növényi zöldet oldunk fel. Ha egy ilyen oldaton keresztül nézünk a fénybe, akkor ez zöldnek látszik. De ha bizonyos értelemben mögé állunk, hogy itt van az oldat és ott az áthaladó fény, és hátulról nézzük, ahol a fény áthalad, akkor a klorofill pirosasan világít, úgy, ahogy az előző kísérletben a petróleum kéken világított (5.1 ábra).

A legkülönbözőbb testeknél nyilvánul meg az, hogy más módon kezdenek világítani, ha a fényt bizonyos értelemben visszaküldik. Olyan viszonyba kerülnek a fénnyel, ami a természetüket ezáltal megváltoztatja, tehát mintha a fény átmenne rajtuk, mint egy átlátszó testen. Vagyis, ha a klorofillt hátulról nézzük, akkor bizonyos értelemben azt látjuk, amit a fény a klorofillban véghezvitt, azaz a fény és a klorofill viszonyát látjuk. A testnek ezt a világító jelenségét, fénylését, miközben egy másik fénnyel megvilágítjuk, fluoreszcenciának nevezzük. És most kérdezhetjük: tulajdonképpen mi is a foszforeszkálás? Ez csak egy tartóssá vált fluoreszcencia. A fluoreszcencia abban áll, hogy pl. a klorofill mindaddig pirosnak látszik, amíg hat rá a fény. A foszforeszcenciánál ez úgy jelentkezik, hogy a fényt elvehetjük, mint pl. a súlypátnál, és még ezután is világít egy kicsit. Vagyis megőrzi a színes világítás tulajdonságát, miközben a klorofill a színes világítás tulajdonságát nem őrzi meg. Most két lépcsőfokunk van. Az első a fluoreszcencia, egy testet színessé teszünk mindaddig, amíg megvilágítjuk, a második lépcső a foszforeszcencia, amikor színessé teszünk egy testet, amely még ezután is világít egy ideig. Van még egy harmadik lépcsőfok is: a test állandóan színesnek látszik valami által, amit a fény tesz vele. Tehát a három lépcső: fluoreszcencia, foszforeszcencia és testszín.

Ilyen értelemben helyeztük a jelenségeket egymás mellé. Most csak arról van szó, hogy a tényeknek megfelelő módon közelítjük a képzeteinket a jelenségekhez. Ehhez az szükséges, hogy ma még befogadjanak egy bizonyos elképzelést, amelyet aztán a következő órákban mindezzel együtt dolgozunk fel.

Arra kérem Önöket, hogy amit most bemutatok, gondolják végig, és amennyire lehetséges, pontos és egzakt módon emlékezzenek vissza arra, amit már említettünk, hogy mi a sebesség képlete. Valamilyen sebességet azáltal fejezhetünk ki, hogy az utat, az „s” szakaszt, amelyet a mozgó test bejár, elosztjuk a „t” idővel és ezáltal megkapjuk a v= s/t képletet. A feltételezésünk itt az, hogy a természetben valahol létezik egy megtett térszakasz, az s, és egy t idő, amely alatt ezt a térszakaszt bejárjuk, ezután elosztjuk ezt a valóságos térszakaszt, az s-t a valóságos idővel, és ezáltal megkapjuk a sebességet. Ez a sebesség tulajdonképpen nem olyan nagyon valóságos, hanem inkább úgy tekintünk rá, mint egy összefüggésre, mint valamire, amelyet számítási eredményként kaptunk. De a természetben ez nem így van. Ebből a három mennyiségből: sebesség, tér és idő, a sebesség az egyetlen valóságos dolog. Az, ami rajtunk kívül van, az a sebesség. A többit, az s-et és t-t csak azáltal kapjuk, hogy bizonyos értelemben az egységes v-t szétválasztjuk két absztrakt dologra, amelyet a meglévő sebesség alapjának tekintünk. A következő módon járunk el. Látunk egy ún. testet valamilyen sebességgel a térben röpülni. Az, hogy ennek a testnek ez a sebessége, ez az egyetlen valós. De most kigondolunk – a sebesség, a repülő test sebességének teljessége helyett – két absztrakciót, szétválasztjuk két absztrakcióra azt, ami egység. Azáltal, hogy jelen van itt egy sebesség, jelen van egy bizonyos út is. Először figyeljük meg ezt. Aztán még másodikként megfigyeljük az időt, ami alatt ezt az utat megteszi, és akkor ebből megkapjuk a sebességet, ezt az egyetlen, egyedüli jelenlévőt, majd ezt gondolkodási folyamatunkkal szétválasztjuk időre és térre. De ez a tér nincs sehogy másként jelen, csak úgy, ahogy őt a sebesség teszi, és az idő sincs másként jelen. A tér és az idő ehhez a v-vel jelzett valóságoshoz viszonyítva nem realitások, ezek absztrakciók, amelyeket éppen ebből a sebességből képeztünk. A külső valósággal akkor kerülünk helyes viszonyba, ha világos számunkra az, hogy először a gondolkodási folyamatunkban teremtettük meg a kettősséget, a teret és az időt, és hogy az, ami rajtunk kívül realitásként létezik, az csak a sebesség. Gondolkodásunkkal két absztrakción keresztül – amelyekre hagytuk a sebességet szétesni – előbb a teret és az időt teremtettük meg. A sebességtől külön tudjuk magunkat választani, a tértől és az időtől nem, benne van az észlelésünkben, az észlelő tevékenységünkben, egyek vagyunk a térrel és idővel. Amit most mondok, nagy horderejű dolog: egyek vagyunk a térrel és az idővel. Gondolják csak meg. Nem vagyunk egyek a sebességgel, a külső sebességgel, de egyek vagyunk a térrel és az idővel. Igen, az, amivel mi egyek vagyunk, azt nem kellene minden további nélkül a külső tárgyakhoz hozzárendelni, hanem először csak arra kellene használnunk, hogy megfelelő módon képzetet tudjunk alkotni a külső tárgyakról. Azt kellene mondanunk: a tér és az idő által – amellyel bensőségesen összekapcsolódunk – tanuljuk meg felismerni a sebességet. De nem kellene azt mondanunk, hogy a test bejár egy utat, hanem csak azt, hogy a test sebességgel rendelkezik. Azt sem kellene mondanunk, hogy a testnek szüksége van egy bizonyos időre, hanem csak azt, hogy a testnek van sebessége. A térrel és az idővel mérjük ezt a sebességet. Tér és idő a mi eszközünk és hozzánk van kötve és ez a lényeges. Itt újra láthatják nagyon élesen elhatárolva az ún. szubjektívet: a teret és időt, valamint az objektívet, ami a sebesség. És nagyon jó, ha ezt komolyan tisztázzák magukban, és akkor bensőleg valami felcsillan, világossá válik, hogy a v nem csupán az s-nek és a t-nek a hányadosa, hanem az a szám, ami a v-t kifejezi, azt az s és t osztásával kapjuk, de ami itt a számmal kifejeződik, az belsőleg egy realitás, aminek a lényege abban áll, hogy létezik egy sebesség. Amit megmutattam a térről és időről, az egyáltalán nem választható el saját magunktól, hogy önmagunkat nem szabad ezektől elválasztani, és ez máshol is érvényes.

Sok ilyen königsbergi [6] van az emberekben, ez a kantiánizmus. Ezt teljesen ki kell oltani magunkban, merthogy azt hiheti valaki, hogy königsbergi értelemben beszéltem. Ez azt jelentené, hogy a tér és az idő bennünk van. De én nem mondom azt, hogy a tér és az idő bennünk van, hanem miközben az objektívet, a sebességet észleljük, az észleléshez használjuk a teret és az időt. A tér és az idő egyidejűleg bennünk is van és rajtunk kívül is van. Összekötjük magunkat a térrel és idővel, miközben nem kötjük össze magunkat a sebességgel, ez elrohan mellettünk. Tehát ez lényegében más, mint a königsbergi-kantiánizmus.

[6] Königsbergben született I. Kant [ford. megj.]

Még valami más is érvényesül, mint amit a térről és időről mondtam. Éppen úgy, ahogy a téren és időn keresztül összekötődünk az objektivitással – de ezt a sebességet először meg kell keresnünk – ugyanúgy benne vagyunk egy elemben, egy úgynevezett testben, amelyet a fény által látunk. Itt ugyanolyan kevéssé beszélhetünk a fény objektivitásáról, mint ahogy nem beszélhetünk a tér és idő objektivitásáról. Benne úszunk a térben és időben, ahogy a testek is bizonyos sebességgel benne úsznak. Benne úszunk a fényben, mint ahogy a testek a fényben úsznak. A fény egy közös elem köztünk és aközött, ami rajtunk kívül, mint ún. test létezik. Könnyen el tudják képzelni, hogyha a sötét fokozatosan kivilágosodik a fény által, akkor a tér, amiben benne vannak, megtelik valamivel– nevezzük ezt a valamit x-nek. Eközben az is benne van ebben a valamiben, ami Önökön kívül van. Egy közös elem, amelyben Önök és az elemek úsznak. Feltehetjük a kérdést: hogyan tesszük ezt tulajdonképpen, hogy benne úszunk a fényben? Az ún. testünkkel nem tudunk benne úszni, de a valóságban az étertestünkkel ténylegesen benne úszunk. Nem tudjuk megérteni a fényt, ha nem lépünk át a valóságba. Az étertestünkkel benne úszunk a fényben, mondhatjuk azt is, hogy a fényéterben. Nem ez a lényeges, hanem hogy étertestünkkel benne úszunk a fényben.

Az idők során láthattuk már azt, hogy milyen különböző módon keletkeznek a fényen színek. A legkülönbözőbb módon keletkeznek színek a fényen, másfelől létrejönnek az ún. testszínek is, vagypedig fennmaradnak bennük színek. Látunk bizonyos értelemben szellemszerű színeket, amelyek létrejönnek és eltűnnek a fényben. Hogyha egy ilyen spektrumot kivetítek, olyan, mint egy szellem, amely valamilyen módon átsuhan a téren. Látunk-e a fényben ilyen színeket, hogy is van ez? A fényben benne úszunk az étertestünkkel. Mi a viszonyunk a benne röpködő, elsuhanó színekhez? Ez nem más, mint hogy ebben az asztráltestünkkel benne élünk, benne vagyunk, mivel az asztráltestünk összeköttetésben áll a színekkel. Nem kell már semmi más, hogy valós megismeréshez jussanak, minthogy ezt mondják: miközben a fény tulajdonképpen láthatatlan marad, benne úszunk. Ahogy a teret és az időt nem nevezhetjük tőlünk független objektivitásnak, mivel mi a dolgokkal együtt benne úszunk, így kellene a fényre is, mint egy közös elemre tekinteni. A színekre viszont úgy, hogy ezek azáltal jelennek meg, hogy amit a fény létrehoz, az kapcsolatba kerül az asztráltestünkkel.

Tételezzük fel, hogy ebben az ABCD térben van egy színjelenségünk, valamilyen spektrumunk vagy ilyesmi, amit létrehoztunk, de egy olyan jelenség, amely csak fényben játszódik le (5.2 ábra). Ekkor Önöknek a fényhez való asztrális kapcsolathoz kell folyamodniuk. Ez lehet pl. egy színezett felület is, így itt az AC oldalon pirosnak látjuk. Akkor azt mondjuk, hogy ez az AC piros. Ekkor a testfelület felé nézve durván azt képzelhetik el, hogy ez a testfelszín alatt minden teljesen piros. Látják, ez valami egész más. Itt is létezik egy asztrális kapcsolat, de Önök ettől az asztrális kapcsolattól – amelyen át eljutnak a színekhez – a testfelület által elválasztódtak. Ezt jól jegyezzék meg! Látnak színeket a fényben, spektrum színeket. Közvetlen természetű asztrális kapcsolatuk van, nem áll Önök és a színek közé semmi. Látják a testeknek a színét, és valami az asztráltestük és a testszín közé áll, és ezen a valamin keresztül mégis asztrális kapcsolatba kerülnek a testszínekkel. Ezeket a dolgokat kérem, hogy pontosan vegyék fel a lelkükbe és gondolják át, mert ezek nagyon lényeges alapvető fogalmak, amelyekkel dolgozni fogunk. Egyedül ezek által jutunk majd valódi fizikai alapfogalmakhoz.

Végül szeretném még megjegyezni, hogy itt nem azt próbálom meg előadni, amit könnyen megtalálhatnak, ha a legjobb tankönyvet megvásárolják. Azt sem akarom megpróbálni, hogy mindazt előadjam, amit elolvashatnak, ha Goethe színtanát olvassák. Hanem arról beszéltem, amit egyikben sem tudnak megtalálni, de szellemileg ezáltal mindkettőhöz megfelelő módon el tudnak jutni. Ha nem is vagyunk fizikahívők, attól még nem szükséges, hogy Goethe hívőkké váljunk. Goethe 1832-ben meghalt és most nem egy 1832. évi goetheanizmushoz akarunk eljutni, hanem egy 1919-es évihez, vagyis egy továbbfejlesztett goetheanizmushoz. Mindazt, amit ma elmondtam az asztrális kapcsolatról, kérem, hogy különösen gondolják át.

6. előadás – Stuttgart, 1919. december 29.

Szeretném most a tegnapelőtt elkezdett elvi dolgokat továbbfolytatni, mert a fénnyel kapcsolatos tapasztalatainkból kiindulva, további jelenségeket észlelhetünk és érthetünk meg, amelyek a megfigyelt természeti jelenségekből adódnak. Ezért ma még inkább elvinek tűnő megfontolásokat fogok ezekhez hozzáfűzni, és a kísérleteket holnapig félretesszük, mert pontosabban meg kell határoznunk azt a módot, ahogy módszertanilag követhetjük az utunkat. Valójában arról van szó, hogy pontosan végig kell vezetni azt, ami tényként a természeti jelenség alapjául szolgál. Ahhoz, hogy ezt követni tudjuk, pontosan a fény adja a legtöbb ilyen kapaszkodót.

Történetileg követve az mondható el, hogy az emberek viszonylag későn kezdték tanulmányozni a fényjelenségeket. Egyáltalán az a mód, ahogy fizikailag gondolkodunk, ahogy ezt a mai iskolákban megszoktuk, csak a XVI. századig nyúlik vissza. A fizikai jelenségekről való gondolkodási mód a XVI. század előtt radikálisan más volt. Ma az iskolában olyan erőteljesen fölvesszük ezt a gondolkodásmódot, hogy akik ezen a fizikai iskolázáson keresztül tanultak, azok számára rendkívül nehéz újra visszatérni a tisztán tényszerűhöz. Tehát először meg kell szokni a tisztán tényszerűt érezni, érzékelni – és most kérem, hogy ezt a kifejezést ne csak triviálisan fogják föl. Ez az első, amit meg kell szokni. Ezért abból szeretnék kiindulni, hogy hogyan lehet a megszokott iskolás gondolkodásmódot összehasonlítani azzal, ami a tények szakszerű követéséből adódik. Egyedi esetekből fogok kiindulni.

Adott például egy üveglemez. Ezen az üveglemezen keresztül figyelünk valami világító tárgyat. Most sematikusan felrajzolom ezt, és itt a világító tárgy helyett mondjuk egy fénylő kört rajzolok (XXIV). Ha visszagondolnak az iskolai tanulmányaikra, akkor emlékezni fognak arra, hogy mi adódik a megfigyelés számára, amikor ezt a pontot megfigyeljük, és hogy mit tanultunk erről a jelenségről. Annakidején azt mondták, hogy egy bizonyos nézőpontból figyelve ezt a dolgot, a fénylő pontból vagy fényforrásból sugarak indulnak ki. Ez azt jelenti, hogy ebbe az irányba haladva a fény behatol, ahogy mondták, egy ritkább közegből egy sűrűbb közegbe (6.1 ábra).

Ha csak egyszerűen átnézünk ezen az üveglemezen és összehasonlítjuk azzal, ami átnézés nélkül adódik, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a fényforrás elmozdul, tehát eltolódik, egy másik helyen jelenik meg, mint ahol akkor jelenne meg, ha nem lenne ott az üveglemez. Ekkor azt mondják, hogy a fény megtörik. Azt mondják, hogy miközben a fény a ritkább közegből a sűrűbb közegbe átlép, ahhoz, hogy megkapjuk azt az irányt, amely irányba a fény megtörik, rajzolni kell egy ún. beesési merőlegest. Ha a fény úgy haladna tovább, hogy nem akadályozná ez a sűrűbb közeg, akkor ennek az – eredeti – egyenesnek a mentén haladna tovább. De a fény, ahogy mondják, megtörik, éspedig ebben az esetben a beesési merőlegeshez törik és ott egy beesési pontot létesít. Amikor viszont kilép, akkor követhetjük, hogy a sűrűbb közegen átnézve hogyan lép ki a fénysugár. Ekkor azt kell mondanunk: itt képződik újra egy beesési merőleges, a fénysugár ebbe – a megváltozott – irányba folytatná az útját, de most újra megtörik a beesési merőlegestől távolodva olyan erővel, hogy most az eredeti fényiránnyal párhuzamosan halad tovább. Az utolsó irányt meghosszabbítva a szem most úgy látja, hogy a világító pont egy kis résszel följebb került. Vagyis, hogyha itt átnézünk, azt kell mondanunk, hogy a fény beesik, majd kétszer megtörik. Egyszer a beesési merőlegeshez, második esetben a beesési merőlegestől távolodva, és ezáltal a szemnek – vagy a léleknek, vagy valamilyen démonnak, úgy mondjuk, ahogy akarjuk – megvan az a belső képessége hogy a fényt újra visszahelyezze a térbe és pedig a térnek egy másik helyére, mint ahol akkor jelenne meg, ha nem haladna át ezen a fénytörő közegen.

De még valamit meg kell állapítanunk. Megpróbálva kevés különbséget tenni aközött, hogy ugyanazon a sűrűbb közegen keresztül én egy világosabb vagy egy sötétebb részt figyelek meg (XXV), akkor azt találom, hogy nemcsak ez a világosabb emelkedik föl, hanem a sötétebb is eltolódik fölfelé. Az egész komplexumot, amit itt látunk, följebb tolva találjuk meg. Kérem, hogy ezt jól figyeljék meg!

Tehát, itt eltolódik a sötét, amelyet egy világosabb rész határol (6.2 ábra). A sötétebb részt úgy látjuk, hogy fölfelé tolódott, de mivel van egy világosabb vége, vele együtt azt is eltolódva látjuk. Látják, ha egy ilyen komplexumot állítunk ide, egy sötétebbet és egy világosabbat, akkor azt kell mondanunk, hogy a világosabb tulajdonképpen, csak mint ennek a komplexumnak a felső határa tolódik el. Hogyha absztrakt módon tekintünk a világos foltra, akkor gyakran úgy mondják, mintha csak ez a világos folt lenne eltolva. De ez értelmetlen. Ha én efelé a világos folt felé nézek, akkor nem igaz, hogy csak ez tolódik el, hanem valójában itt alul az is eltolódik, amit „semminek” nevezek. Az, ami eltolódik, sohasem csak egy valami, amit absztrakt módon elhatárolhatok. Ha tehát elvégzem azt a kísérletet, amit Newton végzett, amikor egy fénynyalábot prizmán keresztül eltérített, akkor nem igaz, hogy csak a fénynyaláb tolódik el, hanem eltolódik vele együtt az is, ami a fénynyalábot felülről az aljáig határolja. Sohasem kellene egy valamilyen fénysugárról vagy hasonlóról beszélni, hanem eltolt fény-képekről vagy fényterekről. És hogyha valahol egy izolált fényről akarok beszélni, akkor nem beszélhetek erről úgy, hogy az elméletem csak erre az izolált fényre vonatkozzon, hanem úgy kell beszéljek, hogy az vonatkozzon arra is, ami ezt határolja. Nos, ha az ember így gondolkodik, csak akkor tudja igazán érezni, hogy mi történik itt valójában, amikor a színjelenségek keletkezésével állunk szemben. Gondolkodásmódunkkal nagyon könnyen jutunk ahhoz a benyomáshoz, mintha a színek valahogyan a fényből születnének. Tehát igaznak tartjuk azt a gondolatot, hogy csak a fénnyel van dolgunk. A valóságban nem a fénnyel van dolgunk, hanem valamiféle világossággal, amelyet az egyik vagy másik oldalon a sötét határol. És éppen úgy, ahogy a világos, mint tér-fényként eltolódik, a sötét is pontosan így tolódik el. De tulajdonképpen mi is ez a sötét? Látják, ezt a sötétet ugyanúgy valóságként kell megragadni. És mindaz, ami az új fizikában a XVI. századtól kezdődően megjelent, csak azért hatolhatott be, és maradhatott benne a fizikában, mert a dolgokat egyidejűleg sohasem figyelték meg szellemileg is, hanem csak a külső érzéki látszat szerint, és azután mindenféle elméleteket találtak ki ehhez az érzéki látszat magyarázatához. Nem tagadható, ha a fényre tekintünk, akkor a fény egyik esetben erősebb, másik esetben gyengébb. Létezik erősebb és gyengébb fény. Azt kell megérteni, hogy ez a fény, ami lehet erősebb vagy gyengébb, tulajdonképpen hogyan viszonyul a sötétséghez. Az átlagos fizikus azt gondolja ma, hogy létezik erősebb és gyengébb fény, mindenféle fokozata van a fényerősségnek, viszont csak egyetlen sötétség létezik, ami egyszerűen a fény hiánya. Tehát ez a fekete, ami viszont csak egyféle. De amennyire nemcsak egyféle világosság létezik, éppen úgy nemcsak egyféle sötétség van. És arról beszélni, hogy csak egyfajta sötétség van, az éppannyira egyoldalú, mintha azt mondanánk: ismerek négy embert, az egyiknek van ötszáz márka vagyona, a másiknak ezer márka vagyona. Az egyik tehát vagyonosabb, mint a másik. A harmadiknak viszont már ötszáz márka adóssága van, és a negyediknek ezer márka adóssága, de ezzel a különbséggel nekem nem kell foglalkoznom, végül is ugyanaz mind a kettő, mind a kettő adósság. Különbséget akarok tenni a vagyon fokozatai között, de nem akarok különbséget tenni az adósság fokozatai közt, mondva, az adósság, az adósság. Ebben az esetben feltűnik a dolog az embernek, mivelhogy az ötszáz márka adósságnak a hatása kisebb, mint az ezer márka adósságának. A sötétséghez viszont úgy viszonyul az ember, hogy a fénynek különböző fokozatai léteznek, de a sötétség az sötétség. Ez az, ami nem vezet a minőségi gondolkodáshoz, ez az ami oly nagyon akadályoz bennünket abban, hogy hidat találjunk a lelki-szellemi és a testi között. Ha egy tér fénnyel telített, akkor bizonyos erősségű fénnyel telített. Ha egy tér sötétséggel telített, akkor egy bizonyos erősségű sötétséggel telített. Tovább kell tudni lépni a tisztán absztrakt térből ahhoz a térhez, ami nem absztrakt, hanem valamilyen módon pozitívan töltött a fénnyel és negatívan töltött a sötétséggel. Tehát úgy állhatunk szemben a fénnyel telített térrel, hogy azt minőségében pozitívnak nevezhetem, és úgy állhatok szemben a sötétséggel telített térrel – a fényviszonyokra vonatkoztatva –, hogy azt minőségében negatívnak nevezem. De mindkettőnek lehet bizonyos erősség-, intenzitásfokozata, egy bizonyos erősséggel lehet jelen. De most föltehetjük a kérdést: hogyan jelenik meg különbségként érzékelőképességünk számára a tér pozitív telítettsége, a tér negatív telítettségéhez képest? A tér pozitív telítettségének megértéséhez szükséges visszaemlékeznünk arra, hogy milyen az, amikor fölébredünk és fény vesz körül. Ezt a szubjektív átélésünket egyesítjük azzal, ami minket, mint fény körülvesz, és ezt az érzést kell összehasonlítanunk most azzal, amit akkor érzékelünk, amikor sötétség vesz körül. Akkor rátalálunk arra – és kérem, hogy most nagyon pontosan vegyék ezt szemügyre, illetve gondolataikban ragadják meg –, és világossá kell válnia, hogy tisztán az érzékelés számára létezik különbség abban, ha egy olyan térnek adjuk át magunkat, ami fénnyel telített, vagy pedig egy olyan térnek, ami sötétséggel telített. És ezekhez a dolgokhoz csak ilyen összehasonlítással tudunk közelebb kerülni.

Az az érzés, amikor egy fénnyel teli térben vagyunk, ahhoz hasonlítható, mintha a lényünk beszippantaná a fényt. Amikor egy fénnyel telített térben vagyunk, ezt egyféle meggazdagodásként érzékeljük. Ez a fény beszívása, befogadása. Hogy van ez a sötétséggel? Itt éppen az ellentétes érzékelést tapasztalhatjuk. A sötétség az, ami magához szív, kiszív bennünket. Oda kell adnunk magunkat neki, le kell adnunk valamit magunkból. Úgyhogy azt mondhatjuk: a fénynek a ránk gyakorolt hatása egy közlés, egy közlő hatás. A sötétségnek a hatása pedig elszívó. És így különbséget kell tennünk a világos és a sötét színek között is. A világos színeknél mindig valami olyasmi van, ami felénk jön, ami közöl velünk valamit. A sötét színeknél pedig olyasmi, ami elszív minket, aminek át kell adjuk magunkat. Ezzel odajutunk, hogy mondhatjuk: valami a külvilágból közli magát velünk, miközben fény hat ránk, és amikor a sötétség hat ránk, valamit elvesznek, kiszívnak belőlünk. Már a korábbi előadásokban felhívtam arra a figyelmet, hogy amikor elalszunk, bizonyos összefüggésben a tudatunk is kiszívódik. Tehát megszűnik a tudatosságunk. Ez a jelenség teljesen hasonló ahhoz, mint amikor a világos színektől a sötétebb színekhez, a kék és az ibolya színek felé közeledünk. Emlékeznek arra, amit ezekben a napokban mondtam a lelkiségünknek a tömeggel való viszonyáról. Ha emlékeznek a tömegbe való belealvásba, ahogy a tömeg kiszívja a tudatot, akkor hasonló érzékelésünk lehet, mint amikor a sötétség is mintegy kiszívja a tudatunkat. És akkor belső rokonságot találnak a tér sötétséggel való kitöltöttsége és azzal a valamivel való kitöltöttsége között, amit anyagnak nevezünk, és amely anyag tömegként nyilvánul meg. Ez azt jelenti, hogy keressük az utat a fényjelenségeken keresztül egyszerűen azokhoz a jelenségekhez, amelyek az anyagi lét megnyilvánulásai, és tulajdonképpen már azzal kiköveztük az utat, hogy először a tünékeny fényjelenségeket, a foszforeszcenciát és fluoreszcenciát kerestük föl, és utána pedig a stabil fényjelenségeket. A stabil fényjelenségekben találjuk a maradandó színeket. Ezeket nem vizsgálhatjuk meg külön-külön, hanem mindenekelőtt egybe akarjuk magunk elé állítani a dolgok teljes összetettségében.

Be kell látnunk a következőket: amikor a fénnyel teli térben vagyunk, és ezzel a fénnyel teli térrel az ember valamilyen módon egyesül, akkor azt mondhatjuk, valami kiúszik belőlünk ebbe a fénnyel teli térbe és egyesül vele. De ha csak egy kicsit is reflektálunk az igazi tényállásra, akkor hatalmas különbséget fogunk fölfedezni a közvetlen fényárral teli térrel való egyesülés és egy olyan egyesülés között, amikor a hő állapottal, tehát a környezetünk hő állapotával egyesülünk. Részt veszünk a környezetünk hő állapotában, miközben polaritást élünk meg a hőállapotokban, a meleget és a hideget. De még semmi mást, csak különbséget észlelhetünk a környezet hő állapotába, illetve a fény állapotába való beleélés között. Ezt a különbségtételt az új, a XVI. századtól kezdődő fizika nem csak teljes mértékben elvesztette, hanem azt is mondhatjuk, hogy nem csupán a fénnyel való együttélés és a hővel való együttélés közti különbségtétel tárgyilagossága tűnt el, hanem az ember továbbdolgozta magát, és a különbségeket még bizonyos módon össze is mosta. Aki ezt a különbséget – amely a hő állapottal és fény állapottal való együttélésben, amelyek a valódi világban egyszerűen adottak – ténylegesen szem előtt tartja, az nem tud mást tenni, mint megkülönbözteti, hogy a hő állapotnál a fizikai testünkkel, a fény állapotnál pedig az étertestünkkel veszünk részt. Az új, a XVI. századtól kezdődő fizikai megfigyelésnek különös betegségévé vált, hogy összekeverjék azt, amit az étertestünkkel észlelünk, azzal, aminek a felismerésére a fizikai testünkkel jutunk, és ezáltal minden összemosódott. Mert látják, hogy az ember elfelejtette – miközben a fizika egyre inkább a newtoni hatás alá került, és ez tulajdonképpen még ma is hat –, hogy a tényeket közvetlenül kimondja. Egyes emberek még megpróbálták, hogy újra meg újra rámutassanak közvetlenül a tényekre. Goethe ezt átfogóan tette meg, és mások, mint pl. Kirchhoff (XXVI), inkább elméleti módon. De összességében az ember tulajdonképpen elfelejtette a figyelmét tisztán a tényekre fordítani. Például newtoni értelemben fogták fel azt a tényt, hogy egy anyagi test egy másik anyagi test közelébe kerülve – bizonyos feltételek mellett – erre a másik anyagi testre ráesik. Ezt egy erőhatásnak gondolták, amely az egyik testből indul ki és a másikra hat, ez a nehézségi erő. Annyit elmélkedhetnek ezen, amennyit csak akarnak, de amit a nehézségi erő kifejezés alatt értenek, azt a konkrét tények ismeretében nem fogják tudni kiszámítani. Hogyha egy kő a Földre esik, akkor a tény csupán az, hogy közeledik a Földhöz. Ezt egy bizonyos helyen látják, aztán egy második helyen is, egy harmadik helyen is, és így tovább. Hogyha azt mondják, a Föld vonzza a követ, akkor a tényhez már valamit hozzágondoltak, a jelenséget nem tisztán mondták ki. Egyre inkább leszokott az ember arról, hogy a jelenségeket tisztán mondja ki, de itt éppen arról van szó, hogy ezt kell megtanulni. Nem mondjuk ki tisztán a jelenségeket, hanem mindig átmegyünk elgondolt magyarázatokba. Ekkor a legkülönbözőbb kigondolt magyarázatokat lehet találni, amelyek gyakran pont ugyanazt magyarázzák. Pl. vegyük az égitesteket, azt mondhatják: ez a két égitest kölcsönösen vonzza egymást, valami ismeretlent, egy erőt kiküldenek a térbe, és az égitestek kölcsönösen vonzzák egymást (6.3 ábra).

 

6.3 ábra

De nem kell azt mondaniuk, ezek a testek kölcsönösen vonzzák egymást, hanem azt is mondhatjuk: itt van egy test, itt egy másik test, és itt sok kicsi egyéb testecske, közöttük lehet akár éter-részecske is. Ezek az éter-részecskék mozgásban vannak, bombázzák a két égitestet ide és oda is, és azt is, ami a két égitest között van (6.4 ábra). Ide-oda röpködnek és bombázzák az égitesteket.

De a támadási felület itt kívül nagyobb, mint itt belül. Ebből az következik, hogy itt belül kevésbé, kívül pedig jobban bombázódnak ezek a testek. Ennek a következménye az, hogy az égitestek közelednek egymáshoz, egymás felé tolódnak abból a különbségből fakadóan, amely a két égitest között lévő részecskék számából és a kívül lévő részecskék számának különbségéből adódik. Voltak emberek, akik úgy magyarázták a nehézségi erőt, hogy azt mondták: itt van egy távolba ható erő, amely vonzza a testeket. És voltak emberek, akik azt mondták: ez így értelmetlenség (XXVII). Teljesen értelmetlen feltételezni, hogy az erő távolba is képes hatni. Vegyük azt, hogy a tér éterrel töltött, és vegyük hozzá a bombázást, és akkor a tömegek, egymás felé lökődnek. Ezek mellett még létezik sokféle lehetséges magyarázat. Ez csak egy példa arra, hogy manapság mennyire nem az igazi jelenségre figyelünk, hanem mindenféle magyarázatokat hozzágondolunk. De mi van ennek mélyén? Az, hogy mindenféle ágenseket, vagy látszólagos energiákat hozzágondolnak, amelyek mindenfélét tesznek. Ez valamit megspórol nekünk. Természetesen ugyanúgy csak egy hozzágondolt dolog, amit itt lökésnek vélünk, ahogy az is, amit távhatású erőként fogalmazunk meg. De ez fölszabadítja az embert egy olyan feltételezés alól, ami a mai embernek rendkívül kényelmetlen. Látják, ez mindig úgy van, hogy fel kell tennünk a kérdést: hogyha két, egymástól független égitest közeledik egymáshoz, és azt mutatják, hogy lényükhöz hozzátartozik, hogy közelednek egymáshoz, ennek valami alapja kell hogy legyen, ami ezt a közeledést létrehozza. A közeledésnek kell hogy legyen oka. Sokkal egyszerűbb ehhez erőket gondolni, mint azt mondani, hogy létezik egy másik út, egy másik gondolat is, éspedig az, hogy az égitestek nem függetlenek egymástól. Pl. ha a kezemet a homlokomra helyezem, akkor nem jut eszembe azt mondani: a homlokom vonzza a kezemet. Hanem azt mondom: ez egy olyan belső tett, amely azáltal történik, ami ennek a folyamatnak a lelki-szellemi alapja. A kezem ugyanis nem független a homlokomtól, kéz és a homlok tulajdonképpen nem két különálló dolog. Csak akkor szemlélem helyesen a dolgot, ha önmagamra, mint egységre, teljességre tekintek. Nem a valóságot szemlélem, ha azt mondom: itt egy fej, ott van két kéz, ott egy törzs, ott van két láb. Nem, ez nem egy teljes szemlélet. Teljes szemlélet az, hogyha az egységes organizmust az összetartozó részekkel ábrázolom. Ez azt jelenti, hogy a feladatom nem csupán jellemezni azt, amit látok, hanem az is, hogy átgondoljam annak a realitását, amit látok. Azáltal, hogy valamit látok, az még nem egy realitás. Mivel erre már több előadásban is utaltam, a következőket ismétlem meg: Vegyenek egy sókristályt. Ez bizonyos értelemben egy egység. Bizonyos értelemben minden egység egy teljesség. A sókristály egy komplexitást, egy teljességet képez mindabban, ami a hat oldalán belül helyezkedik el. Ha viszont egy rózsát nézünk meg, amit levágtunk, ez a rózsa már nem egy teljesség, nem egy egység, mert nem tud ugyanolyan módon ebben a komplexitásban megállni, mint a sókristály, hanem a rózsa csak akkor tud létezni, ha a rózsatőn van. Ezért a levágott rózsa, bár éppen olyan jól észlelem, mint a sókristályt, egy absztrakció, egy valóságos absztrakció, amit már nem szabad realitásnak nevezni. Ebből egy rendkívül jelentős dolog következik. Nevezetesen minden jelenségnél kutatnunk kell, hogy mennyiben realitás, és mennyiben csupán egy teljességből kivágott rész. Ha a Napot és a Holdat, vagy a Napot és a Földet önmagában szemlélem, akkor éppen úgy kitalálhatok hozzá egy nehézségi erőt, egy gravitációt, ahogy feltételezem, hogy a homlokom magához vonzza a jobb kezemet. De a dolgokat így nem teljességükben nézzük. Amikor így tekintenek a Napra, Holdra vagy a Földre akkor csak az egész bolygórendszer egyes tagjait látják.

A legfontosabb, hogy megfigyeljük, hogy valami milyen mértékben egy egész, vagy csak egy kimetszett rész az egészből. Számtalan teljesen értelmetlen dolog keletkezett azáltal, hogy az ember azt, ami egy részjelenség, azt önmagában egységnek tekinti. De látják, hogy miközben ezt a részjelenséget figyeljük, és hozzágondolunk valamit, megspóroljuk azt az energiát, hogy a bolygórendszer életét szemléljük. Ez azt jelenti, hogy afelé törekedett az ember, hogy azt ami a természetben egy rész, azt mint egészet szemlélje, és aztán ami ebből hatásként létrejön, ahhoz egyszerűen teóriát készít. Ami itt tulajdonképpen megtalálható, azt szeretném összefoglalni a következőkben. Mindenről, amivel a természetben találkozunk, meg kell kérdeznünk: melyik egészhez tartozik, vagy hogy ő önmagában egy egész-e? És csak bizonyos viszonyokban, összefüggésekben fogunk először is egységeket, teljességeket találni, mert a sókristály is csak egy adott viszonyban egység, de nem jön létre, ha nincs meg pl. bizonyos hőmérséklet, vagy más viszonyok nem adottak. Más hőmérsékletnél már nem lenne így jelen. Tulajdonképpen mindenhol szükségszerű, hogy ne szétdarabolt módon nézzük a természetet, ahogy szokásosan történik.

Látják, azáltal hogy az ember a természetet szétdarabolva nézi, abba a helyzetbe került a XVI. század óta, hogy létrehozta ezt a különleges építményt, amit általánosan élettelen, szervetlen természetnek nevez. Ez a szervetlen, élettelen természet tulajdonképpen nem létezik, éppúgy, ahogy az Önök csontrendszere sem létezik a vérrendszerük nélkül. Ahogy nincs olyan, hogy a csontrendszer csak úgy kikristályosodik az Önök szervezetéből, úgy nem létezik egy ún. szervetlen természet, az alapjául szolgáló teljes természet, a lelki-szellemi természet nélkül. Az élettelen természet a teljes természetnek a kivált, kikristályosodott csontrendszere, és lehetetlen a szervetlen természetet önmagában szemlélni, ahogy ezt az ember a XVI. századtól tette a newtoni fizikában. Ez a newtoni fizika afelé haladt, hogy a természetből tisztán kihámozza az ún. szervetlent. Ez a szervetlen természet, csak ott van jelen, ahol mi emberek, gépeket hozunk létre, amikor ezeket a természet részeiből összerakjuk. De ez radikálisan különbözik attól, ami ún. szervetlenként a természetben rejlik. Egyetlen valóban szervetlen létezik, és ezek a mi gépeink, éspedig azáltal léteznek, hogy mi a természeti erők kombinációjával ezeket összeállítjuk. Ebben tulajdonképpen csak az így összerakott a szervetlen. Másfajta szervetlen, csak mint absztrakció létezik. De ebből az absztrakcióból született a modern fizika. Ez nem más, mint absztrakció. Ez a fizika azt tartja realitásnak, amit absztrahál és aztán mindent meg akar magyarázni, ami ebből elméleti felfogásként adódik. A valóságban azonban az ember nem tehet mást, minthogy a fogalmait, az ideáit azon keresztül képezi, amit a külső érzékelhető világ ad számára.

Létezik egy olyan jelenség-terület, amely mondhatni egy módfelett kényelmes tényből adódik. Ha egy harangot megszólaltatunk, akkor ez a környezetét enyhe kis mozgásba hozza, így láthatóvá tehetjük, hogy miközben a harang szól, magának a harangnak a részei is mozognak. Ha egy sípot veszünk, azon láthatóvá tehetjük, hogy a levegő a csőben rezeg, és a levegő vagy harang részecskéinek rezgéseiből megállapíthatunk egy összefüggést a hang-jelenségekkel kapcsolatban, vagyis hogy a hang megszólalása összefügg a rezgéssel, amelyet a test vagy a levegő végez. A jelenségek ezen területén számunkra nyilvánvaló, hogy a környezet mozgása, rezgése összefügg a hanggal. És mondhatjuk: anélkül, hogy a levegő a környezetünkben rezgésbe jönne, nem hallanánk a hangokat. Vagyis létezik egy összefüggés – és erről holnap még fogok beszélni – a levegőrezgések és a hangok között.

Láthatják, hogyha teljesen absztrakt módon megyünk tovább, akkor azt mondjuk, hogy a hangot a hallószerveinkkel érzékeljük. A hallószervnek ütődnek a levegőrezgések, és amikor nekiütődnek, akkor halljuk a hangot. De a szem is egy érzékszerv, és a szemen keresztül érzékeljük a színeket, ezért mondhatjuk azt, hogy itt is valami hasonlónak kell történnie, vagyis valamiféle rezgés üti meg a szemünket. De ez nem lehet a levegő, ez nagyon hamar kiderül. Akkor ez az éter. Vagyis mondhatjuk, hogy az ember egy tisztán analóg játékkal alkot egy képzetet. Ha a levegő a fülünket megüti, és ezt mi hangnak érzékeljük, akkor létezik összefüggés a rezgő levegő és a hangérzékelés között. Ha a hipotetikus éter a rezgéseivel a szemünknek ütközik, akkor hasonló módon a rezgő éter fényérzékelést közvetít. Hogyan rezeg ez az éter, erre próbáltak rájönni a jelenségeken keresztül, amelyeket kísérletileg ezekben az előadásokban mi is megismerhettünk. Ez azt jelenti, hogy az ember kigondol magának egy étervilágot és kiszámolja, hogyan kell belemenni ebbe az éter-tengerbe. Kiszámít az ember valamit, amely valamely entitásra vonatkozik, amelyet természetesen nem tud észlelni, csak elméletileg feltételezi a létét.

Néhány apró dologból, amelyeket kísérletileg elvégeztünk láttuk, hogy ami a fény-világban végbemegy, az rendkívül bonyolult. Bizonyos ideig az új fizikai fejlődésnél az emberek feltételezték, hogy minden mögött, vagy tulajdonképpen mondhatjuk mindenben, ami a fény-világaként, a színek világaként éli ki magát, egy rezgő étert, egy finom elasztikus anyagot találunk. Mivelhogy azok a törvények, amelyek szerint a rugalmas testek összeütköznek, ellökődnek, könnyen megismerhetők, így ki lehet számolni, hogy mit tesznek ezek a kis rezgő koboldok az éterben, miközben ezeket apró kicsi elasztikus, rugalmas testeknek tekintjük, az étert pedig egyfajta önmagában rugalmas valamiként képzeljük el. Egészen eljuthatunk a jelenségek olyan magyarázásához, mint amit láthattunk a spektrum keletkezésénél. Egyszerűen különböző típusú éter-rezgések oldódnak ki, amelyek számunkra aztán különböző színekben jelentkeznek. Bizonyos számolással el is lehet jutni oda, hogy ezt a kioldódást, amit tegnapelőtt láttunk pl. a nátrium vonalánál, azt fogalmilag az éter rugalmasságából ragadjuk meg.

Az új időkben ezekhez a jelenségekhez még továbbiak csatlakoztak. Pl. egy fényspektrumot kivetíthetünk, amelyben a nátrium-vonalak megjelennek vagy kioltódnak – ahogy akarják –, létre lehet hozni fekete vonalat. Azon kívül, amit ez az egész komplexum megjelenített, még bizonyos módon lehet a fényhengert elektromágneses hatásnak kitenni, ekkor látható, hogy az elektromágnesek hatást gyakorolnak a fényjelenségre. A nátrium-vonalak azon a helyen, ahol voltak, tehát a saját helyükön kioltódnak, és például két másik jön létre. Ez csupán azért következett be, mert az elektromosság – amely mindig összekapcsolódik a mágneses hatással – hatott rájuk. Vagyis, létrejön egy hatás, annak a hatása, amit elektromos erőként írtunk le arra a jelenségre, arra a folyamatra, amelyet mint fényjelenséget látunk, és amely mögött csupán csak rugalmas étert gondoltunk. Az, hogy az ember tapasztalta az elektromosságnak a fényjelenségekre történő hatását, oda vezette, hogy rokonságot feltételezzen a fényjelenség és a mágneses-elektromos jelenségek között. Így az újabb időkben egy kis megrázkódtatás ért bennünket. Korábban kényelmesebb volt, hiszen ezt a kölcsönhatást még nem tapasztalták. Most viszont azt kellett mondanunk: itt valami mással van dolgunk. Ez vezetett oda, hogy sok fizikus ma is abban, ami mint fény szétterjed, elektromágneses hatást lát, vagyis hogy ez elektromágneses sugárzás, mely a téren keresztül halad. Gondolják csak végig, mi történt itt? A következő történt: korábban az ember feltételezte, hogy tudja, mi van a fény- és színjelenségek mögött. Rezgések, hullámok a rugalmas éterben. Most oda jutottak, hogy megismerték a fény és az elektromosság kölcsönhatását, hogy azt, ami rezeg, elektromosságnak kell tekinteni, sugárzó elektromosságnak. Kérem, hogy ezt nagyon pontosan ragadják meg! A fényt, a színeket akarják megmagyarázni. Ez visszavezetett a rezgő éterre. Valami keresztülmegy a téren. Azt hitték, hogy tudják, hogy tulajdonképpen mi a fény – a rugalmas éternek a rezgései. Most szükségszerűen azt kellett mondani: ami a rugalmas éter-rezgés, azok elektromágneses sugárzások. Most már pontosabban tudja az ember, mi az, hogy fény! Elektromágneses sugárzás. Csak azt nem tudja, hogy mik ezek az elektromágneses sugárzások. Az ember egy csodálatos utat járt be, miközben egy hipotézist állított fel, amelyben az érzékelhetőt a hullámzó éter ismeretlen érzékfelettijével magyarázta. Most kényszerítve volt arra, hogy ezt az érzékfelettit újra visszavezesse az érzékelhetőre, de ugyanakkor azt kellett megállapítania, hogy nem tudja, hogy most mi van. Ez valóban rendkívül érdekes út, amelyet az ember itt bejárt egy ismeretlennek a hipotetikus kutatásától, ahhoz, hogy megmagyarázza ezt az ismeretlent egy másik ismeretlennel. A fizikus Kirchhoff ennek tulajdonképpen ellentmondott. Ha ezek az új jelenségek azt eredményezik, hogy az ember az éterben és a rezgéseiben nem hihet tovább, akkor ez nem válik előnyére a fizikának. Helmholtz (XXVIII) például, amikor megismerte ezeket a jelenségeket, azt mondta: ha nem tudunk túljutni azon, hogy a fényt egyfajta elektromágneses sugárzásnak tekintsük, akkor vissza kell térnünk ahhoz, hogy ez a rugalmas éter rezgése. Végül is majdcsak eljutunk ide. A lényeg az, hogy egy valóságos hullámjelenséget, mint amilyen a levegő rezgése, amelyet a hang észlelésénél tapasztalunk, tisztán analógia útján átvittek egy olyan területre, amely úgy ahogy van, feltételezés.

El kellett mondanom ezeket az elvi fejtegetéseket azért, hogy most már gyorsan átszaladhassunk a leglényegesebbeken, amelyet ezek a jelenségek kínálnak nekünk, amit meg szeretnénk figyelni. Az a tervem, hogy azokban az órákban, ami még hátramaradt, miközben ezt az alapot most megteremtettük, megbeszéljük a hangjelenségeket, a hő-jelenségeket és az elektromágneses jelenségeket, és azt is, amit ezek a jelenségek visszatükröznek az optikai jelenségekre.

7. előadás – Stuttgart, 1919. december 30.

Ma egy kísérlettel akarunk kezdeni, amely színtanunk megfigyeléseihez csatlakozik. Ahogy mondtam, ez csak úgy lehetséges, hogy a kísérletek ezekben az előadásokban rögtönzötten, bizonyos értelemben aforisztikusan jelennek meg. Ezért a szokásos kategóriákat, amiket a fizikakönyvekben találhatunk, most mellőznöm kell. Nem azt akarom mondani, hogy jobb volna megtartanom ezeket a kategóriákat, csak azt szeretném, hogy elvezessem Önöket egy bizonyos fajta természettudományos belátáshoz. Mindenre, amit most megmutatok, úgy tekintsenek, mint egyfajta előkészítésre, amelyet nem úgy végzünk, ahogy különben szokásos, hogy egyenes vonalon haladunk előre, hanem összegyűjtjük a jelenségeket, amire szükségünk van, egy kört teremtünk és aztán abból a körből haladunk a középpont felé.

Láthatták, hogy amikor a színek létrejönnek, akkor a fény és a sötétség együttműködésével van dolgunk. Most arról van szó, hogy lehetőség szerint minél több valós jelenséget figyeljünk meg, mielőtt véleményt alkotunk arról, hogy min alapul a fény és sötétség ezen kölcsönhatása. Ezért ma mindenekelőtt az ún. színes árnyékok jelenségét szeretném megmutatni. Két gyertyával képzett fényforrásból egy botocska segítségével kivetítem az Önökkel szemben lévő ernyőre a bot árnyékát. Két árnyékot látnak, aminek nincsen határozott színe. Csak az szükséges, hogy ezt alaposan megnézzék, és akkor azt kell hogy mondják: az az árnyék, ami jobbra látható, természetesen annak a fényforrásnak az árnyéka, ami baloldalt helyezkedik el, és azáltal keletkezik, hogy a forrásból kiinduló fényt a bot eltakarja. És ez az árnyék (a másikra mutat) azáltal keletkezik, hogy a jobb oldalunkon lévő fényforrást árnyékoljuk. Tehát itt lényegében bizonyos sötét terek létrehozásával van dolgunk. Az, ami az árnyékban jelentkezik, az egy sötét tér. Ha megnézik az ernyőnek a többi részét, ahol nincs ez a két árnyékcsík, akkor azt fogják mondani, hogy ezeket két fényforrás világítja meg, tehát ezeken a részeken a fénnyel van dolgunk. Most az egyik fényt megszínezem. Ez azt jelenti, hogy egy színes üveglemezen engedem át ezt a fényt, így színezem át az egyik fényforrást. Tudjuk, hogy mi történt itt: az egyik fényforrást lesötétítettem. És láthatjuk, hogy az az árnyék, ami a pirossal átszínezett fényforrás lesötétítéséből keletkezik, zölddé változott. Ilyen zöldet akkor látunk, ha például nagyon élesen egy kis piros foltra nézünk, utána elfordítjuk a szemünket a piros folttól, és egyszerűen egyenes irányban egy fehér falfelületre nézünk tovább. Tehát amit korábban pirosnak láttunk, az most zölddé változott, anélkül, hogy ott lenne ez a zöld, hasonlóan ahhoz, ahogy a fehér felületen megjelenik a zöld szín. Ott ezt a zöld felületet a piros felület egyfajta időbeli utóképeként látják, tehát annak a piros felületnek az utóképeként, amit előtte valójában láttak, miközben a szemre a piros szín hatott. Most pedig, miközben a fényforrást a pirossal lesötétítem, ugyanígy látják ennek az árnyékát. Tehát azt, ami korábban csak, mint sötétség jelentkezett, most zöld színben látják. Ha ugyanezt a fényforrást most zölddel árnyékolom, akkor figyeljék meg, mi történik? Akkor a megfelelő árnyékot pirosnak fogják látni. Hogyha ezt a fényforrást kékkel sötétítem le, akkor látják, hogy az árnyék narancsszínű lesz, hogyha pedig lilával sötétítem le, akkor sárgát látnánk.

Kérem, hogy vegyék figyelembe, hogy éppen ez a jelenség nagy jelentőséggel bír, ezért ezt most újra megemlítem. Valahol látnak, mondjuk egy piros párnát fehér horgolt huzattal. A piros párnán lévő rombuszok átlátszanak a horgolt fehér huzaton. Ha Önök ezeket a piros rombuszokat megnézik és utána egy fehér felületre néznek, akkor ugyanezt a rácsozatot látják a fehér felületen, zöldben. Természetesen nincs ott, de a szemük egy utóhatást hoz létre, és miközben a fehéret nézik, ez teremti a zöldet – ahogy mondják –, egy szubjektív képet. Nos, Goethe tudott erről a most említett jelenségről és ismerte a színes árnyékok jelenségét is. Ezt mondta magának: elsötétítem ezt a fényforrást, zöldet kapok. Ezt a következő módon írja le: ha ezt a fényforrást lesötétítem, akkor az egész fehér ernyő piros színezetet kap és akkor már nem fehér ernyőt látok, hanem piros látszatot, az ernyőt pirosasnak látom. Ezáltal, ugyanúgy, ahogy a párnánál, a szememmel teremtem meg a zöld kontraszt színt, vagyis, itt nincs egy igazi zöld, hanem csak úgy mellékesen látszik, mivel az ernyő pirosas színezetű. De Goethe ezen megfigyelése hibás. Arról könnyen meggyőződhetnek, hogy ez hibás, ha vesznek egy kis csövecskét, ezen átnézve a lesötétítés után csupán ezt a zöld csíkot látják, azt is zöldnek látják (XXIX). Ekkor nem látják a környezetet, hanem csak az ezen a helyen lévő objektív zöldet.

Ezáltal meg tudnak győződni arról, hogy a zöld objektív, hogy itt lesötétítettünk, és a zöldet látják. Zöld marad, tehát nem lehet kontraszt jelenség, ez objektív jelenség. Ezt most nem tehetjük meg, hogy mindenki egyenként idejöjjön és megnézze, de „két tanú szája igazságot mond” (XXX). Előhívom a jelenségeket, és úgy kell megnézniük, hogy csak ezt a zöld csíkot láthassák. A zöld megmarad. Nemde? És éppen így lenne az összes többi színnel is, hogyha zölddel pirosat hoznánk létre, akkor az piros maradna. Ennél az esetnél Goethe felvette színtanába ezt a tévedését, ezt most természetesen korrigálni kell.

Most nem szeretnék mást, csak hogy bizonyos jelenségeknél megmaradjanak a tisztán tényszerűeknél, amelyeket most bemutattunk. Ha egy szürkét – tehát egy sötétet, amely máskor csupán árnyékként jelenik meg – most színnel átitatunk, akkor benne másféle módon működik együtt a világosság és a sötétség, mint akkor, ha nem itatom át az árnyékot egy színnel. Most megállapíthatjuk, hogy itt a fénynek a pirossal való lesötétítésével egy objektív jelenséget, a zöldet hozzuk létre. Utaltam arra, hogy ami itt szubjektív módon megjelenik, arra azt mondjuk, hogy szubjektív. Itt van – ahogy mondják – egy objektív jelenség, a zöld, amely bizonyos értelemben megmarad az ernyőn addig – ha nem is rögzül – amíg a feltételeket biztosítjuk. Ez itt valami olyan, ami bizonyos módon szubjektív, és csak a szemünktől függ. Goethe ezt a zöld színt, amely azután megjelenik, ha a szemet egy bizonyos ideig egy szín hatásának tesszük ki, kikényszerített színnek, kikényszerített utóképnek nevezte, amely egyfajta ellenhatásként jön létre.

Egy dolgot itt most nagyon szigorúan rögzítenünk kell. A különbség a szubjektív és objektív között, az itt átmenetileg rögzített szín és aközött a szín között, ami a szemben csak, mint a kikényszerített szín utóképeként jelenik meg, ez a különbség nem lehet semmiféle objektív tényállás igazolása. Amikor a szememmel a pirosat látom, tulajdonképpen a már leírt fizikai eszközökkel van dolgom, mint az üvegtesttel, a lencsével, illetve a folyadékkal a lencse és a szaruhártya között. Egy nagyon differenciált fizikai eszközzel van dolgunk. Ez a fizikai eszköz, amely a legváltozatosabb módon keveri egymásba a sötétséget és a világosságot, ez az objektív módon létező éterrel nincs semmiféle más kapcsolatban, mint az az eszköz, amelyet itt elhelyeztem, az ernyő és a bot. Egyik esetben ez az egész elrendezés, ez az egész gépezet éppenséggel a szemem, és a szememmel látok egy objektív jelenséget, csakhogy most ez a jelenség itt fennmarad. Ha a szememet viszont úgy irányítom a látással, hogy utána az ún. kikényszerített szín hat, akkor a szemem a saját feltételei szerint egyfajta semleges állapotot hoz ismét létre. De az, ami által én zöldet látok, egyáltalán nem más jelenség, ha úgymond szubjektíve a szememmel látom, mint mikor objektíve ezt a színt rögzítem. Ezért mondtam, hogy nem úgy élnek a szubjektivitásukkal, hogy az éter a távolban rezgéseket hoz létre, és ezeknek a hatása, mint szín jelenik meg, hanem az éterben úsznak, egyek ezzel. Egy másik folyamat az, hogyha egyek leszünk az éterrel valamilyen eszközön keresztül, vagy valami olyasmi által, ami a szemben magában játszódik le. Nincs valódi lényegi különbség a piros árnyékolás által térben megjelenő zöld kép, és a másik zöld kép között, ami az utókép a szemben, ami időben jelenik meg; objektíven nézve nincs megragadható különbség, csak az, hogy egyik esetben a folyamat térbeli, a másik esetben időbeli. Ez az egyetlen lényegi különbség. Ilyen dolgoknak értelemszerű követése oda vezeti Önöket, hogy az ún. szubjektívnek és objektívnek ilyen szembeállítását ne hamis irányból nézzék, ahogy ez az új természettudományban folyamatosan látható, hanem a dolgokat úgy nézzék, amilyenek. Vagyis: egyik esetben egy olyan berendezésünk van, amely által színeket hozunk létre, amelyben a szem semleges marad. Ez azt jelenti, hogy semleges marad a szín létrejöttének folyamatában, és ami ott van, azzal tudja magát összekötni. A második esetben pedig ő maga fizikai eszközként működik. Hogy ez a fizikai eszköz itt kint van, vagy pedig a homlokon, a koponyán belül, ez mindegy. Nem vagyunk kívül a dolgokon és aztán vetítjük ki a jelenségeket a térbe, hanem a teljes lényünkkel a dolgokban vagyunk. És annál inkább a dolgokban vagyunk, minél inkább fölemelkedünk bizonyos fizikai jelenségekből más fizikai jelenségekhez. Egyetlen elfogulatlan ember – aki kutatja a színjelenségeket – sem tehet mást, minthogy azt mondja: a testiségünkkel nem vagyunk benne, hanem az éteriségünkkel, és ezáltal az asztrális lényünkkel vagyunk benne a dolgokban.

Amikor a fényből leszállunk a hőbe – amelyet szintén úgy észlelünk, mint a környezetünknek egyfajta állapotát, amely számunka akkor válik jelentőségtelivé, hogyha hat ránk ez a hő –, akkor mindjárt látunk egy lényeges különbséget a fény észlelése és a hő észlelése között. A fény észlelését azt pontosan lokalizálhatjuk. Az észlelés pontosan a szem fizikai eszközében jelenik meg, amelynek az objektív jelentőségét éppen jellemeztük. Mit tudunk erről mondani a hőnél? Ha tényleg fölteszem a kérdést: hogyan tudom összehasonlítani a fényhez való viszonyomat azzal, ahogy a hővel szemben állok; akkor erre a kérdésre a következőképpen kell felelni. A fénnyel olyan a viszonyom, hogy ezt a viszonyt bizonyos értelemben a szemhez, egy meghatározott testrészemhez köthetem, lokalizálhatom. A hővel viszont nem ez a helyzet. A hő számára én teljes mértékben érzékszervként jelenek meg. Én magam vagyok teljesen az, ami a fény számára a szem. Vagyis azt mondhatjuk: a hő észlelésével kapcsolatban nem beszélhetünk olyan lokalizált érzékszervről, mint a fény észlelésével kapcsolatosan. De éppen azáltal, hogy figyelmünket valami ilyesmire irányítjuk, még valami egyébre is juthatunk.

Tulajdonképpen mit érzékelünk akkor, amikor kapcsolatba kerülünk a környezetünk hő-állapotával? Nagyon világosan érzékeljük ezt az úszást a környezetünk hő-elemében. Mi az, ami úszik ebben a hő-elemben? Kérem, válaszolják meg ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi úszik, amikor a környezetük hőjében úsznak. Képzeljék el a következő kísérletet. Megtöltünk egy edényt langyos folyadékkal, langyos vízzel, amit tehát langyosnak érzékelnek, hogyha mindkét kezüket beleteszik. Nem túl hosszan tartják benne, csak éppen kipróbálják. Ezután tegyék a következőt. Előbb a bal kezüket egy minél forróbb vízbe helyezzék. Olyan forróba, amit éppen még el tudnak viselni. A jobb kezüket pedig lehetőség szerint nagyon hideg vízbe. Olyan hidegbe, amit éppen el bírnak még viselni. Aztán gyorsan tegyék mindkét kezüket a langyos vízbe. Látni fogják, hogy a jobb kezük a langyos vizet nagyon melegnek érzi, a bal pedig nagyon hidegnek. Az átforrósodott bal kezük ugyanazt hidegnek érzékeli, míg a hideggé vált jobb kezük melegnek érzékeli ugyanazt a vizet. Korábban mind a két kezükkel egyformán érezték ezt a langyosságot. Mi ez tulajdonképpen? Az Önök saját hője, amely úszik, és ez okozza azt, hogy érzékelik a különbséget saját maguk és a környezetük között, vagyis a saját hőjük és a környezetük hője között. Mi az, ami Önökből úszik a környezetük hő-elemében? Mi ez lényegében? Ez az Önök saját hő-állapota, amely az organikus folyamataik által jön létre, és ez nem valami öntudatlan, hanem ebben benne él a tudatuk. A bőrükön belül a hőben élnek, és annak függvényében, hogy milyen ez, szembesülnek a környezetük hőjével, hő-elemével. Ebben úszik a saját test-hőjük. A saját hő-organizmusuk úszik a környezetben.

Gondolják végig az ilyen dolgokat, akkor teljesen másként jutnak a valódi természeti folyamatok közelébe, mint amit ma az absztrakt, a valóságtól teljesen elszakadt fizika nyújtani tud.

Menjünk még lejjebb. Láttuk, hogy amikor a saját hő-állapotunkban élünk, akkor mondhatjuk, hogy ebben azáltal élünk, hogy benne úszunk a saját hő-környezetünkben, vagyis vagy melegebbek vagyunk, mint a környezetünk, és akkor úgy érezzük, mint hogyha minket ez kiszívna – hogyha a környezet hidegebb –, vagy hidegebbek vagyunk, és úgy érzékeljük, mintha számunkra a környezetünk valamit adna. Ez teljesen mássá válik, ha egy másik elemben élünk. Látják, tudunk abban élni, ami a fénynek az alapja. Benne úszunk a fény-elemben. És most azt mutattuk be, hogy hogyan úszunk a hő-elemben. De tudunk abban a levegő-elemben is úszni, amely állandóan bennünk van. Lényegében a legkisebb részben vagyunk szilárd testek. Emberként csak néhány százaléknyi szilárd testtel rendelkezünk. Tulajdonképpen 90% fölötti mennyiségben vízoszlop vagyunk, és a víz tulajdonképpen – különösen a bennünk lévő – egy köztes állapot a levegőszerű és a szilárd állapot között. A levegőszerű elemet átélhetjük mi magunk is, ahogy a hő-elemet is átéltük. Ez azt jelenti, hogy a tudatunk leereszkedhet a levegőszerű elemig. Ahogy tudatunk a fény-elembe és a hő-elembe fölemelkedik, így emelkedik a levegő-elembe is. És miközben a levegő-elembe emelkedik, akkor újra kölcsönhatásba kerül azzal, ami a levegő környezetben történik, és ez a kölcsönhatás az, ami a hangzás, a hang jelenségénél lép fel. Látják, hogy a tudatunknak különböző rétegeit kell megkülönböztetnünk. Tudatunknak teljesen más rétegével élünk abban, ami a fényelem, miközben mi magunk részt veszünk benne és tudatunk egy másik rétegével élünk a hő-elemben, miközben mi magunk részt veszünk benne, és a tudatunknak megint egy teljesen más elemével élünk a levegő-elemben, miközben részt veszünk benne. A környezetünk levegőszerű elemében élünk, miközben a tudatunk képes arra, hogy belemerüljön a gázszerű, levegőszerű elembe, és ezáltal képessé válik arra, hogy a hangjelenségeket, hangzásokat észlelje. Ahogy tudatunkkal részt kell vennünk a fényjelenségekben ahhoz, hogy a környezetünk fényjelenségeiben úszni tudjunk, ahogy részt kell vennünk a hő-elemben azért, hogy úszni tudjunk benne, ugyanúgy a levegőben is részt kell vennünk. Szükséges az, hogy bennünk differenciáltan megjelenjen valami levegőszerű ahhoz, hogy a külső – mondjuk síp, a dob vagy a hegedű – differenciált levegőszerűséget észlelni tudjuk.

Ebben az összefüggésben a szervezetünk valami rendkívül érdekeset mutat. Kilélegezzük a levegőt. Légzési folyamatunk abban áll, hogy ki- és belélegezzük a levegőt. Miközben a levegőt kilélegezzük, a rekeszizmot fölemeljük. Ez viszont azzal jár, hogy a rekeszizom alatti teljes, azzal összefüggő organikus rendszer tehermentesül. Ebből bizonyos mértékben az következik, hogy az agyvíz, amiben az agy úszik, lefelé ereszkedik, mert a kilégzésnél a rekeszizmot fölfelé emeljük és a rekeszizom alatti organikus szervrendszer tehermentesül. Az agyvíz, amiben az agy úszik, viszont nem más, mint a levegőnek mondhatnám egyfajta megsűrűsödött módosulata, mert valójában a kilélegzett levegő az, ami ezt a hatást létrehozza. Amikoír újra belélegzek, az agyvíz fölemelkedik (XXXI) és légzés közben folyamatosan benne élek az agyvíznek ebben a fentről le, lentről felmenő hullámzásában. Ez a teljes lélegzési folyamatnak világos leképződése. A tudatommal azáltal élek, hogy organizációm részt vesz a légzési folyamat rezgésében. A levegőészlelés átélésében pedig egy belső differenciálódás van, és tulajdonképpen állandóan ebben a folyamatban állok benne – amelyre csak nagy vonalakban utaltam –, abban az életritmusban állok benne, amelynek keletkezése és lefolyása a levegő differenciálódásból áll. Az, ami belül létrejön – természetesen nem durva módon, hanem sokrétű differenciáltságban úgy, hogy a ritmikus erőknek ez a föl-le hullámzása maga valami olyasmi, mint egy összetett, állandóan létesülő és elmúló rezgésorganizmus – ez a belső rezgésorganizmus a fülünkben ütközik össze azzal, ami kívülről, mondjuk egy húr megpendítésével felhangzik. És éppen úgy, ahogy az egyik kezük – amelyet beletettek a langyos vízbe – hő-állapotánál érzékelik a saját kezük hőjének és a víz hőjének a különbségét, éppen úgy észlelik a zenei hangot azáltal, hogy a belül oly gyönyörűen megépített zenei hangszert összetalálkoztatják azzal, ami kívülről a levegőben, mint hang, hangzás megjelenik. A fül bizonyos értelemben csak a híd, amelyen keresztül az Önök Apolló lírája egy adott viszonyban kiegyenlítődik, azzal, ami kívülről differenciált levegőmozgásként érkezik Önök felé. Látják, a valóságos folyamat – ha valóságosan jellemzem – a hallásnál, nevezetesen a differenciált hangzások hallásánál, a zenei hang hallásánál nagyon-nagyon különbözik attól az absztrakciótól, amikor azt mondják: kint valami hat, valami, ami befolyást gyakorol a fülemre. A fül ezen befolyásolását szubjektív lényem, mint egy hatást észleli, amit leírunk – de milyen terminológiával (XXXII) –, de tulajdonképpen nem is írjuk le. Az ember nem jut tovább, hogyha világosan át akarja gondolni azt, ami mint idea, alapként mindig megjelenik. A szokásosan felvetődő dolgokat nem lehet végiggondolni, mert a fizika nagyon távol áll attól, hogy belemenjen a tényekbe.

Az embernek a külvilághoz való viszonyában ténylegesen három fokot találunk. Így mondhatnám: a fény fokot, a hő fokot és a hang fokot. De látják, hogy még valami egészen sajátos jelenik itt meg. Hogyha elfogulatlanul rátekintenek arra a kapcsolatra, ahogy Önök a fényelemben úsznak, akkor azt kell mondanom: csak éter-organizmusként élhetnek abban, ami kint a világban történik. Amikor a hő-elemben élnek, akkor teljes organizmusukkal benne élnek a környezetük hő-elemében. És most fordítsák a figyelmüket, a benne-élésre irányított figyelmüket le, egészen a hangba, a hangzásba történő beleélésig. Itt miközben saját levegő-organizmusukká válnak, benne élnek ebben a differenciáltan megformált külső levegőben. Ez azt jelenti, hogy már nem az éterben, hanem tulajdonképpen már a külső fizikai anyagban, a levegőben élnek benne. Ezért a hő-elemben élés egy rendkívül fontos határ. Bizonyos értelemben a hő-elemben élés tudatuk számára egy bizonyos szintet jelent.

Ezt a szintet azáltal is nagyon világosan észlelhetik, hogy végső soron a külső és belső hőérzést puszta érzékelésben alig tudják megkülönböztetni. A fényelemben élés viszont efölött a szint fölött található. Bizonyos értelemben felemelkednek egy magasabb éteri szférába, hogy a tudatukkal benne élhessenek. És ez alá a szint alá hatolnak le akkor, amikor a külvilággal viszonylag egyszerű módon kiegyenlítődnek, ahogy Önök levegő-emberekként a levegővel kerülnek kapcsolatba a hang és hangzás észlelésnél.

Összefoglalva mindazt, amit most megmutattam az anatómiával és a fiziológiával összefüggésben, nem tehetnek mást, minthogy a szemet, mint fizikai eszközt fogják föl. A szemnél minél inkább kifelé haladnak, annál fizikaibbnak találják, és minél inkább befelé, annál több élet hatja át. Bennünk található tehát egy lokalizált szerv, amely föl tud emelni minket egy adott szint fölé. Akkor egyenlő szinten élünk a környezetünkkel, miközben a saját hőnkkel szemben találkozunk a környezet hőjével és valahogyan érzékeljük a kettő különbségét. Itt nincs egy meghatározott, specializált szerv, mint a szem, itt bizonyos értelemben teljesen érzékszervvé válunk. Most merüljünk az alá a szint alá, ahol levegőemberekké válunk. Itt kapcsolatba kerülünk a differenciált külső levegővel. Itt újra lokalizálódik ez a kapcsolat. Lokalizálódik valami aközött, ami bennünk – ez az Apolló lantja, ez a teljes organizmusunk ritmizálása, amelyet leképződik a gerincvelő-víz ritmizálásában – és a külső levegő között végbemegy. Ami itt végbemegy, azt egy híd köti össze. Itt újra létezik egy lokalizáció, de most az alatt a szint alatt, amely lokalizáció a szem esetében a szint fölött volt.

Látják, a pszichológiánk még sokkal rosszabb helyzetben van, mint a fiziológiánk és a fizikánk. Tulajdonképpen nem nézhetünk görbén a fizikusokra, hogy ők teljesen a realitástól elszakadva fejezik ki azt, ami a külvilágban van, mert ők egyáltalán nem kapnak támogatást a pszichológiától. A pszichológusokat pedig az egyházak – akik igényt tartottak a lélekről és a szellemről való teljes tudásra – dresszírozták. Ez a nevelés aztán, amit a pszichológusok fölvettek, oda vezette őket, hogy az emberekre csak mint külső szerkezetre tekintsenek, és a lélek, a szellem csak frázisokban jelenjen meg. A pszichológiánk tulajdonképpen csak szavak gyűjteménye. Mert amit az emberek, mint „lélek” és „szellem” elképzelnek, abban tulajdonképpen nincs semmi. És így jöhet az létre, hogy a fizikusoknak úgy tűnik, ha kint fény hat, akkor ez hat a szemre és a szem egyfajta ellenhatást hoz létre, vagy befogad egy benyomást, és ez egy belső szubjektív érzés. Itt kezdődik a tisztázatlan dolgok tömege. Teljesen hasonló módon mondják a fizikusok ezt más érzékszerveknél is. Ha ma pszichológiát olvasnak, akkor találnak benne egy érzékszerv-tant. Érzékről beszélnek (XXXIII) általános értelemben, mintha ilyen létezne. Próbáljuk csak tanulmányozni az emberi szemet. Ez teljességgel más, mint a fül. Ezt bemutattam, ahogy egy bizonyos szint alatt és fölött helyezkednek el. A szem és a fül bensőleg teljesen más módon megformált szervek, és ez az, amit nagyon komolyan figyelembe kell venni.

Álljunk csak meg itt, gondolják ezt végig. Holnap erről a pontról kiindulva akarok továbbmenni a hangtanra, a zenei hangok tanára, hogy újabb fizikai területeket hódíthassunk meg.

Még egyet szeretnék ma megemlíteni. Azt, ami bizonyos vonatkozásban a modern fizika gyöngyszeme és bizonyos vonatkozásban a kincse is. Ha az ujjammal egyszerűen megdörzsölök egy felületet, tehát nyomást fejtek ki rá, akkor ettől az erőfeszítéstől a felület felmelegszik. Azáltal, hogy nyomást fejtek ki, hő keletkezik. Lehetséges a hőképződés úgy, hogy egy mechanikus folyamat – kifejezetten egy mechanikus folyamat – képzi ezt. Amit majd ezzel a készülékkel bemutatok, az annak alapjául fog szolgálni, amit holnap a továbbiakban még meg akarunk vizsgálni. Láthatják, hogy a készülékben lévő hőmérő 16 Co –ot mutat. Tehát van itt egy edényünk, benne víz és egy keverő, amelyet gyors fordulattal keverünk, így ez a keverő mechanikai munkát végez, átkeveri a vizet. Néhány perc múlva ismét a hőmérőre tekintve megállapítjuk, hogy a hőmérséklet megemelkedett, tehát pusztán a mechanikai munka következtében a víz hőt vett fel, azaz a mechanikai munka hőt termelt. Erre a jelenségre többek, így Julius Robert Mayer (XXXIV) is felhívta a figyelmet. Ezt követően a tapasztalatot – mindenekelőtt számszaki módon – feldolgozták. Maga Julius Robert Mayer is feldolgozta a tapasztalatokat az ún. mechanikai hőekvivalens formájában. Ez az ő értelmezése szerint nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy ez egy meghatározott számnak a kifejeződése, amelyet a mechanikai munka során hőként, illetve a hőfolyamatokban mechanikai munkaként mérni lehet. De ez a kiértékelés érzékfeletti, metafizikus módon történt, és azt mondja: ha állandó viszony áll fenn a teljesített munka és a hő között, akkor ez egyszerűen – átalakult – munka, miközben ez semmi más, mint egy számszerű összefüggés kifejeződése a mechanikai munka és a hő között.

8. előadás – Stuttgart, 1919. december 31.

Ahogy ma a szokásos fizikai leírásokban olvashatunk a hangról és a hangzásról, azt lehetne mondani, hogy ez tulajdonképpen csak kb. a XV. század óta van így. Éppen ilyen példákon lehet a legjobban meglátni azt, amiről általában a szellemtudományos megismerés kapcsán beszélek, hogy ezen időszak előtt élő emberek teljes gondolkodása és képzetalkotása nagyon más volt, mint annak előtte, és hogy a beszédnek az a módja – ahogy a fizika ma a hangjelenségekről beszél – csak fokozatosan alakult ki. Ami legelőször felkeltette a figyelmet, az a hang sebessége volt, amellyel a hanghullám tovaterjed. Viszonylag könnyű megérteni a hang terjedését, legalábbis első közelítésben. Ha egy ágyút egy nagyobb távolságban elsütünk, akkor a távolban előbb látszik a fény felvillanása, és később hallani a dörejt, ugyanúgy, mint ahogy a mennydörgést is később halljuk, mint ahogy a villámot látjuk. Ha elhanyagoljuk, hogy létezik fénysebesség, akkor azt az időt, ami a fény-benyomás észlelése és a hang észlelése között eltelik, akkor mondhatjuk, hogy ennyi időre volt szüksége a hanghullámnak, hogy a megfelelő utat megtegye. Ebből aztán ki lehet számolni, hogy a hanghullám milyen gyorsan terjed a levegőben, mondjuk egy másodperc alatt, és akkor megkapjuk a hang terjedési sebességét.

Látják, ez a volt a legkorábbi elem, amelyre ezen a területen felfigyeltek. Voltak olyanok – mindenekelőtt Leonardo da Vinci (XXXV) – akik felfigyeltek a rezonanciára, az együttrezgésre, amelyet úgy ismernek, hogy a térben húrt megpendítenek egy és ott egy másik, azonos módon hangolt húr vagy egy azonos módon hangolt tárgy is jelen van, akkor ez a másik húr vagy tárgy együtt rezeg az eredeti húrral. Különösen sokat tanulmányozták ezeket a dolgokat a jezsuiták. A hang vizsgálatának területén egy Mersenne nevezetű jezsuita (XXXVI) a XVII. században nagyon sokat tett. Az akkori tanulmányaiban különösen az ún. hangmagassággal foglalkozott. A hangnál háromféle dolgot különböztethetünk meg. Az egyik, hogy a hang rendelkezik bizonyos hangerővel, másodszor, hogy tartozik hozzá egy hangmagasság, és egy meghatározott hangszín. A három közül a legfontosabb és leglényegesebb a magassága. Meg kell határozni, hogy mi felel meg a hangmagasságnak abból a szempontból, amelyet fokozatosan éppen a hangtanra vonatkoztatva elfogadtunk. Már felhívtam a figyelmet arra, ha hang-érzékelésünk van, akkor nagyon könnyen megállapíthatjuk, hogy ami alapjául szolgál ennek, ami vele együtt halad, az egyfajta rezgés. A szokásos kísérletekkel nagyon könnyen lehet – csak egy kicsit vissza kell gondolniuk az iskoláskorukra – a levegőnek vagy más testeknek a rezgésjellegét megállapítani. Ha például egy hangvillát megütnek – nem kell ezeket a kísérleteket most egyenként elvégeznünk – és utána figyelik a hangvillára szerelt szög által leírt vonalat (XXXVII), akkor látszik, hogy a hangvilla szabályos mozgású. Ez a szabályos mozgás természetesen átadódik a levegőnek is és akkor azt mondhatjuk: ha bármilyen zengő testet hallunk, akkor a test és közöttünk a levegő mozgásban van. A levegő ezen mozgásba hozatalát közvetlenül elvégezhetjük olyan szerkezettel, amit sípnak nevezünk. Lassan eljutottunk oda, hogy megkérdezzük, vajon miféle mozgásról van itt szó. Itt az ún. longitudinális hullámokról, hosszanti irányú rezgésekről beszélünk. Az is megállapítható, hogy a levegőben ilyen hosszanti rezgésekről van szó. Egy fémcsőben hangot képzünk, és ezt összekötjük egy másik levegővel telített csővel, így a fémcsőnek a mozgását a levegő átadja ennek a másik csőnek. Ha ezt a második levegős csövet most megtöltjük könnyen mozgó porral, akkor megállapítható a porszemcsék mozgásából, hogy hogyan terjed ez a hullám: először létrejön egy levegősűrűsödés. Azután – amikor visszafelé rezeg a test – ez a levegősűrűsödés visszacsap. Ezáltal létrejön egy levegőritkulás. Abban a pillanatban, amikor a fém újra odafele csapódik, akkor továbblöki az eredeti sűrűsödést és így aztán a sűrűsödések és ritkulások váltogatják egymást. Így közvetlen módon kísérletileg bebizonyítható, hogy sűrűsödésekről és ritkulásokról van szó. Valójában nem szükséges, hogy ilyen kísérleteket elvégezzünk, mert ezek a dolgok, azt kell mondanom, nagyon kézenfekvőek. Mindazt, ami a könyvekben megtalálható most nem szeretném itt előadni. A lényeges az, hogy átlássák, hogy a jezsuiták az új idők kezdetén milyen rendkívül sokat tettek – szociális összefüggéseken keresztül – a fizikának éppen ebben az ágában. De mindig jelen volt az a törekvés, hogy a természeti folyamatokat nehogy szellemmel hassák át, a szellemet ne a természeti folyamatokban figyeljék meg. A szellemet csak a vallásos élet számára akarták megőrizni. A jezsuita oldalról mindig valamiféle veszélynek tekintették azt a szellemi szempontból történő megfigyelést, amit mi Goethénél megszoktunk, azt ahogy ő ezt a természeti folyamatokra alkalmazta (XXXVIII). A jezsuiták a természetet tisztán materialista módon akarták megfigyelni, nem akartak a természet felé szellemmel közelíteni, és nagyon sok összefüggésben éppen a jezsuiták az első ápolói annak a materialista szemléletnek, amely ma annyira uralkodó. Nem gondolunk rá – de történetileg lehet tudni –, hogy tulajdonképpen éppen ez a fajta gondolkodásmód, amelyet a mai fizika használ, alapjaiban véve ennek a katolikus irányzatnak a terméke.

Legfőképpen arra kell rájönnünk, mi is az alapja annak, hogy különböző magasságú hangokat érzékelünk. Hogyan különböznek a hangnál fellépő külső rezgési jelenségek a különböző magasságú hangoknál. Ezeket a dolgokat kísérletileg igazolni lehet, olyan kísérletekkel, mint amit most bemutatunk. Itt van ez a lemez, melyen különböző lyukak találhatók. Ezt gyors forgásba hozzuk, és Stockmeyer úr (XXXIX) lesz olyan jó, hogy efelé a lemez felé, amelyik forog, egy levegőáramlatot fújjon. (Megtörténik.) Könnyedén megkülönböztethetik, hogy különböző hangmagasságot hallunk. Mi által jött létre ez a különbség? Ez azáltal keletkezett, hogy ennek a lemeznek a belső oldalán kevesebb számú lyukat fúrtunk, 40 lyukat. Amikor Stockmeyer úr a levegőáramot a lemez felé fújta, a levegőáram elérve egy lyukhoz áthaladt rajta, a köztes térhez érkezve azonban nem tudott azon áthaladni, és így tovább. A mozgás következtében mindig jött egy következő lyuk, amin át tudott haladni, és ilyen módon nagyon sok ilyen löket jött létre, amikor lyuk érkezett a levegő útjába és ezeken áthaladt. Ezáltal itt belül 40 ilyen löket keletkezett, a legkülső körön viszont 80. Ezek a löketek hullámokat, rezgéseket hoznak létre. Tehát ugyanannyi idő alatt – mivelhogy a 80 lyuk ugyanannyi idő alatt fordul körbe, mint a belső 40 lyuk – egyszer 80 löketünk illetve 80 levegőrezgésünk van, a másik alkalommal pedig 40 löket, 40 levegőrezgés keletkezik. A hang, amely a 80 levegőrezgéskor létrejön, kétszer olyan magas, mint az, ami a 40 levegőrezgésnél. Ilyen és hasonló kísérletekkel bebizonyítható, hogy a hangmagasság összefügg a rezgések számával, amely abban a közegben lép föl, amiben a hang továbbterjed.

Összefoglalva most mindazt, amit eddig mondtam, elmélkedhetnek a következőn. Tegyük fel, hogy azt, ami egyetlen rezgés – tehát egy sűrűsödés és egy ritkulás – azt hullámhossznak nevezzük el. Hogyha egy másodperc alatt n ilyen hullám jön létre, amelynek hossza l, akkor a teljes hullámmozgás n x l sebességgel halad előre. Így az az út, amit az egész hullámmozgás 1 másodperc alatt megtesz, az n x l és ezt v-vel jelölöm. Most kérem, hogy emlékezzenek arra, amit korábbi szemlélődéseink során már bemutattam. Azt mondtam: nagyon pontosan, gondosan meg kell különböztetni mindent, ami kinematikus attól, amely nem csupán a belső képzetalkotási tevékenységből származik, hanem külső valósággal is rendelkezik. Azt mondtam, hogy a külső realitások soha nem lehetnek csupán a megszámolhatók, a térbeliek és a mozgások. A sebesség azonban mindig külső realitás. Ez nincs másként, ha a hangról vagy a hullámról beszélünk. A külső átélés számára nincs sem l, sem n, mert az l az csupán térbeli, az n csupán egy szám, a valóság éppen a sebességben van. És ha a sebességet – ami a lényegét magában hordja – hangként vagy hanghullámként jelölöm, vagyis szétosztom két absztrakcióra, amelynek természetesen nincs semmi valódi realitása, akkor azt kapom meg, amit belőle absztraháltam, szétosztottam, szétválasztottam. Ilyen szétválasztott dolgok a hullámhossz, a térbeli nagyság és az n szám. Ha a hang realitását, a külső realitását akarom érzékelni, akkor kell hogy legyen egy belső képességem ahhoz, hogy a hang sebességét észleljem. Ez az, ami a hang minőségi szemléletéhez vezet, miközben az a szemlélet, amely ma a fizikában megszokott, az a hang mennyiségi szemlélete. Éppen a hangnál, a hangtannál, az akusztikánál nagyon feltűnő az, hogy mindig az, ami külsőleg számszerű, az térben, időben, mozgásban megszámlálható, azt minőségileg kizárólag egy meghatározott sebességképesség fejezi ki.

Ma egyáltalán nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen már a hangtannál is materialista vizekre tévedtünk. Annyira kézenfekvő, hogy rajtunk kívül a hang, mint olyan, egyáltalán nem létezik, hanem csak a rezgések léteznek. És hogyan fejezhetnénk ki ezt világosabban, mint úgy: ha egy levegőáramot képezek, benne sűrűsödések és ritkulások jönnek létre, és a fülem meghallja, hogy ebben valami ismeretlen található – a fizikusok abba természetesen nem mennek bele, hogy mi ez az ismeretlen valami, ez ugyanis már nem tartozik a fizikához –, akkor ez a valami a levegő rezgéseit, a test rezgéseit a fülemben átalakítja szubjektív élményekké, azzá, ami a hang minősége. És a legsokrétűbb variációkat találják majd meg, hogy rajtunk kívül rezgések vannak, amelyek bennünk hatnak, de ezek pusztán szubjektívek. És az emberekben ez már annyira hússá-vérré vált, hogy az jött ki belőle, amit „A filozófia rejtélyei” című művemben Robert Hamerling írásaiból idéztem. Ebből látni lehet, hogy Robert Hamerling (XL), miközben a fizika tanait fölveszi, mindjárt az elején azt mondja, hogy amit durranásként átélünk, az kívül semmi más, mint a levegő rengése. Aki ebből kiindulva nem tudja elhinni, hogy az, amit érzékszervi érzékelésként átél, az csak benne lenne, és kívül ez csak rezgő levegő vagy rezgő éter, az ne is olvasson tovább ilyen könyvet, amelyet Robert Hamerling írt. Sőt, maga Robert Hamerling is azt mondja, hogy aki úgy hiszi, hogy a lóról alkotott képe valódi realitásnak felel meg, az nem ért semmit és csukja be a könyvet.

Kedves Barátaim, az ilyen dolgokat egyszer logikus konzekvenciákban kell végigkövetni. Gondoljanak arra, hogy ha én itt Önöket, akik itt ülnek, eszerint a fizikusok által megszabott gondolkodásmód szerint – gondolkodásmódnak, és nem módszernek nevezem – kezelném, tehát ahogy ők a hang- és fényjelenséget tanulmányozzák, akkor a következő jönne létre. Mindannyian, akik itt előttem ülnek, tulajdonképpen csak az én benyomásaim. Ezek a benyomások teljesen szubjektívek, mint a fény- és hangérzékelések. Rajtam kívül Önök nincsenek is itt, úgy, ahogy Önöket itt látom, hanem csak levegőrezgések vannak közöttem és Önök között. Ezek a levegőrezgések vezetnek engem azokhoz a rezgésekhez, amelyek aztán újra Önökben vannak, és tulajdonképpen oda jutok, hogy mindaz a belső lélekszerű, ami Önök számára nem tagadható, tulajdonképpen nincs is. Azaz számomra mindegyiküknek – akik itt ülnek – a belső lélekszerűsége tulajdonképpen csak hatás a saját pszichémre. Itt pusztán felhalmozott rezgések ülnek a padokban. Ez ugyanaz a gondolkodási mód, mint amikor a fényt és a hangot – amelyet látszólag szubjektívként élnek meg – tagadják a belső valóságukban. Ez ugyanaz, mintha Önöket, akik itt vannak előttem, azt önmagamban megjelenő szubjektívként tekinteném és ennek a bensőmnek az átélését tagadnám.

Az, amit most itt mondok, látszólag nagyon banális és kézenfekvő. A fizikusok és fiziológusok természetesen nem követnének el ilyen banális hibát. De mégis ezt teszik, amikor teljesen megkülönböztetik a szubjektív benyomást – aminek szubjektívnek kell lennie – attól, ami objektív folyamat. Persze lehetne becsületesen azt mondani: én, mint fizikus, nem akarom a hangot egyáltalán kutatni, nem akarok a minőség kérdésébe belemenni, hanem elhagyva azt, csak a külső térbeli – de itt nem mondhatom, hogy objektív – folyamatot akarom tanulmányozni, amely azonban bennem folytatódik. Absztrakcióként ezt el akarom választani a teljességtől, és nem megyek bele a minőségibe. Ekkor tulajdonképpen őszinte vagyok, csak nem szabad azt állítanom, hogy ez egy objektív, az pedig egy szubjektív, és azt sem, hogy az egyik hat a másikra. Ha lelkükben valamit átélnek, és én ezt Önökkel együtt átélem, akkor ez nem az Önök agyhullámainak a rám való hatása. Rendkívül fontos belátni, hogy mindennek milyen hatalmas jelentősége lehet az új idők és az emberiség tudományos követelményeire.

Az ilyen dolgoknál nem szabad mellőzni, hogy a mélyebb összefüggéseknek utánamenjünk. Könnyű erre példát mondani. A hangnak a tisztán rezgésszerű természete onnan jön, hogyha a térben egy húrt megpendítek, akkor ez egy azonosan hangolt másik húrral együttcseng. Ez azon alapul, hogy egy közeg, amely együtt halad a hanggal, továbbítja ezt a rezgést. De azt, amit itt megfigyelünk, nem értjük meg, ha ezt nem egy általánosabb jelenség részeként tekintjük. És ez az általánosabb jelenség, amelyet szintén megfigyeltek, a következő.

Vegyünk például egy működő ingaórát, amelyet megindítunk. A szobában egy bizonyos jól meghatározott módon épített másik ingaóra is található, amelyet viszont nem indítunk el. Azt fogják észrevenni, hogyha megfelelőek a körülmények, egy idő múlva ez a második ingaóra magától elkezd működni. Ez az, amit együttrezgésnek neveznek. Ez az együttrezgés jelensége nagyon tág területen kutatható. Ez a legutolsó azon jelenségek közül, amely kapcsolatban áll a külső világgal, amelyet sokkal inkább kutatni lehetne, mint amennyire ezt kutatják, mert ténylegesen nagyon gyakran jelen van. Nagyon sok esetben átélhetik ezt: egy asztalnál ülnek egy másik emberrel, és ő mond valamit, pont azt, amire gondoltak. Ön gondolta ezt, és ő mondja ki, miközben Ön ezt nem mondta ki. Ez bizonyos módon meghatározott eseményeknek – esemény-összefüggéseknek, amelyek itt szellemi területen érvényesülnek – egyfajta együttérző együtt-történése. És a tényeknek egy folytonos sorozatát kell látnunk a húrok egyszerű együttrezgésétől kezdve, amely még a durva képzetek szerint szellem nélküli, mintegy benne-állás a külső materiális történésekben, egészen addig, amikor mintegy párhuzamos jelenségként már szellemileg jelentkezik, ahogy egymás gondolatait átélhetjük.

Ezekben a dolgokban világos belátáshoz nem juthatunk el, ha nincs meg bennünk az az akarat, hogy annak rendje és módja szerint úgy álljunk bele a dolgokba, ahogy az ember maga benne áll abban, amit fizikai természetnek nevezünk. Néhány nappal ezelőtt az emberi szemről beszéltünk. Ezt mutattam meg, és egy kicsit analizáltuk. Ma az emberi fület mutatom meg. Az emberi szem, ahogy tudják, hátrafelé egy üvegtest, amelyről azt mondhatjuk, hogy még valamennyi vitalitást tartalmaz. Itt van a folyadék a lencse és a szaruhártya között. Ahogy kívülről befele haladunk, a szem bizonyos értelemben egyre élőbbé válik. Kívül inkább fizikai a felépítése. Hasonlóan ahhoz, ahogy a szemet leírtuk, természetesen a fület is leírhatjuk külsőleg, és azt mondhatjuk: ahogy a fény benyomást tesz a szemre, eközben hat – vagy, ahogy ezt meg akarjuk nevezni – a szemre, és ezt a benyomást az ideg, mint egy ingerületet fogadja, úgy a hanghullámok a fülre hatnak, behatolnak a hallójáratba, dobolnak a dobhártyán, amely lezárja a hallójáratokat. Mögötte, tehát beljebb, a dobhártya hallócsontocskákhoz kapcsolódik, kalapácshoz, üllőhöz és kengyelhez, amelyeket a formájuk miatt neveztek el így. Tehát amit most fizikálisan elmondtunk, az ami létrejön, és külsőleg a levegőben mint sűrűsödés és ritkulás jelentkezik, az tevődik most át az ilyen módon megformálódott hallócsontocskák rendszerén át arra, ami a belső fülben helyezkedik el. A belső fülben található az, amit csigának neveznek, amelyet folyadék tölt ki, és amely a hallóidegben végződik. Elöl, itt van ez a három félkör alakú ívjárat, aminek az a különlegessége, hogy a felületük a tér három irányában egymásra merőlegesen helyezkedik el. A következő módon képzelhetjük el: a hangzás levegőhullámként behatol a hallójáratba. Továbbhaladását a hallócsontocskák közvetítik, és megérkezik a folyadékba. Ezután pedig eléri az ideget és hat az érzékelő agyra. Itt van a szem, mint egy érzékszerv, és fül, mint egy másik érzékszerv. Oly szépen lehet mindkét dolgot egymás mellett szemlélni, és az érzékszervi érzékelés fiziológiájára egy közös elméletet lehet találni.

De ha tudatunkba emeljük az elmondottakat – miszerint egyféle együttműködés játszódik le az agyvíz fel- és lefelé mozgásának ritmusa és aközött, ami külsőleg a levegőben játszódik le – akkor a dolog már nem tűnik olyan egyszerűnek. Emlékezzenek arra, amit már mondtam, hogy nem kell azt gondolnunk, hogy ami külsőleg lezártnak tűnik, az a kész valóság. Nem szükséges, hogy az befejezett valóság legyen. A rózsa, amit letéptem a rózsatőről, az nem egy realitás, mert önmagában nem állna meg, létét csak a rózsatővel összefüggésben érheti el. A valóságban az csak egy absztrakció, ha én csupán a rózsáról gondolkodom. A teljességhez, a teljes rózsatőig kell visszalépnem. Ugyanúgy a hallásnál a fül, amelyet úgy általánosságban bemutatnak, egyáltalán nem realitás. Mert az, ami kívülről a fülön keresztül továbbhalad a belső felé, először bizonyos értelemben kölcsönhatásba kell lépjen azzal, ami belső ritmusként játszódik le és az agyvíz fel-le mozgásában mutatkozik meg. Tehát ami a fülben történik, azt tovább kell folytatni azzal, ami az agyvíz belső ritmikus mozgásában zajlik. De ezzel még mindig nem vagyunk kész. Mert az, ami mint ritmus történik, és amely az agyat bizonyos értelemben a hatáskörébe vonja, az ugyanakkor lényegi alapja az embernél annak, ami organizmusunk teljesen más részében működik, és a gégefő és az őt körülvevő szervek által jelenik meg a beszédben. Az aktív beszédnek – amely eszközként a lélegzés folyamatához kötődik – az alapja ugyanúgy az agyvíz fel-le mozgásának ritmikus folyamata, és ezt a beszédfolyamatot egyik oldalról hozzá lehet kapcsolni mindahhoz, ami ritmusként megjelenik a lélegzésnél, a másik oldalon a hallást kapcsolhatják hozzá, és akkor kapjuk meg a teljességet, amely az egyik oldalon a hallásban inkább intellektuálisan, a másik oldalon pedig inkább akaratszerűen jelenik meg. Itt találjuk meg az egészet, ha összekötjük az akaratszerűt, amely a gégefőben pulzál, és az inkább intellektuális érzékszervi érzékelést, amely a fülön keresztül játszódik le. Ez a kettő összefügg, és be kell látnunk, hogy ez tulajdonképpen egy egyszerű tény. A fülnek a kiszakítása egyik oldalon, és a gégefőnek a kiszakítása a másik oldalon csupán egy absztrakció, amivel soha nem jutunk így a teljességhez, ha ezeket az összefüggő dolgokat egymástól elszakítjuk. Az, aki fiziológus-fizikusként, vagy fizikus-fiziológusként a fület és a gégefőt külön-külön megfigyeli, az a kutatási folyamatában téved, éppen úgy, mintha egy embert úgy akarna életre kelteni, hogy közben szétvagdalná, ahelyett, hogy a dolgok élő kölcsönhatását figyelné meg.

Hogyha helyesen fogtuk fel, amiről beszélünk, akkor valami másra jutunk, éspedig a következőre: ha megfigyelünk mindent, ami a szemben még megtalálható, ha mondjuk kivettem az üvegtestet, és azután kivennék mindent, vagy egy részét annak, ami itt a retina, tehát ha még azt is ki tudnám venni, akkor valami még fönnmaradna. Ez a sugárizom, a lencse és a csarnokvíz. Ekkor miféle szerv lenne ez? Olyan szerv lenne, amit soha nem hasonlíthatnék össze – reálisan gondolkozva – a füllel, hanem a gégefővel kellene összehasonlítanom. Ez nem a fülnek a metamorfózisa, hanem helyesen ez a gégefőnek a metamorfózisa. Éppen úgy, ahogy a gégefő izmai – most csak nagyvonalakban próbálom érthetővé tenni – megragadják a hangszálakat, és egy szélesebb vagy szűkebb rést hoznak létre, ugyanezt teszi a sugárizom is. Megragadja a lencsét, amely belsőleg mozgékony. Kivettem belőle azt, ami bizonyos értelemben az éteri számára gégefő-szerű, úgy, ahogy a levegő számára gégefőnk gégefő-szerű. És hogyha újra visszahelyezem először a retinát, aztán az üvegtestet (illetve bizonyos állatoknál vissza kellene helyezni olyan szerveket, mint a redős hártyát, ami az embernél csak éterikusan van jelen, vagy a mellcsont kardnyúlványát, amely egyes állatoknál olyan, mint a vérképző szerv meghosszabbítása), egyedül csak akkor szabad ezt a füllel összehasonlítani. Az állatoknál a redős hártya kiterjeszkedő részét összehasonlíthatom azzal, ami az emberi fülben, mint labirintus jelenik meg, és így tovább. Itt tehát az emberi szervezetben egyik fokon a szemmel találkozom, amely belsőleg a fül metamorfózisa, kifelé pedig egy metamorfozált gégefő öleli körbe. Másik oldalról, hogyha egybevesszük a gégefőt és a fület, akkor a szem metamorfózisának új fokát kapjuk meg.

Megpróbáltam utalni valamire, ami nagyon fontos úthoz vezet. Mert semmit sem tudhatunk meg ezekről a dolgokról, ha teljesen hibás módon hasonlítjuk őket össze, ha egyszerűen a szemet és a fület egymás mellé helyezzük, miközben a fület csak azzal szabad összehasonlítani, ami a szemlencse mögött helyezkedik el, ami belül élettel telibb. Eközben azt, ami elől helyezkedik el, és inkább izomszerű, azt azzal hasonlíthatom össze, ami az emberi gégefő. Természetesen ez a nehézsége a metamorfózistannak, hogy durva módon nem lehet megtalálni a metamorfózisokat, hanem a belső dinamizmusához, a valósághoz kell eljutni. De ha ez így van, akkor ez arra kényszerít, hogy ami a hangjelenségeknél történik, azt ne állítsuk minden további nélkül párhuzamba a fényjelenségekkel. Mert ha abból a hibás feltételezésből indulunk ki, hogy a szem egy érzékszerv, és a fül is egy érzékszerv, akkor azt, ami ebből az összefüggésből következik, azt hibásan figyeljük meg. Amikor nézek, az valami teljesen más, mint amikor hallok. Hogyha látok, a szememben ugyanaz történik, mint amikor hallok és ugyanabban az időben beszélek is. Egy magasabb területen egy tevékenység kíséri, amelyet csak a beszéddel hasonlíthatok össze, amely tulajdonképpen a szemnél egy befogadó, felvevő tevékenység. Egyáltalán ezen a területen csak akkor tudunk valamit elérni, ha törekszünk a valóság megragadására. Amikor tudatára ébredünk annak, hogy itt a szemben két dolog egyesül, ami egyébként a hallásban a hang esetében látszólag teljesen különböző testrészekre oszlik szét, csak akkor lesz világos az, hogy a látásnál, a szemnél valami olyasmi van jelen, mint egyfajta megértése önmagamnak. A szem mindig úgy cselekszik, mint ahogy Önök járnak el, amikor valamit hallanak, de először, hogy megértsék, ki is mondják. A szem tevékenysége valóban olyan, mint amikor hallgatnak valamit, de még nem fogták föl az értelmét. Amikor a másik azt mondja, hogy „ő ír”, ez még nem világos az Önök számára, utána mondják: „ő ír”, és csak ekkor történik meg teljesen a dolog megértése. Így van ez a szem esetében a fényjelenségekkel. Ami sajátos összefüggések által lép be a tudatunkba, az az, hogy a szemnek van egy élő része. A látás teljes élménye akkor történik meg, ha ezt visszaadjuk a szem azon részének, ami a gégefőnek felel meg, és elöl helyezkedik el. Akkor éterikus módon saját magunkkal beszélünk, miközben látunk. A szem önmagammal folytat beszélgetést. Ezért egyáltalán nem lehet összehasonlítani azt, ami mintegy az önmagammal folytatott beszélgetés eredménye, amelyben tehát benne van az ember saját tevékenysége is azzal, amely csak egy pillanat, egy rész csupán a hallásban. Azt hiszem, hogy ezekkel a megfigyelésekkel, ha magukban teljesen átdolgozzák, nagyon sokat nyerhetnek. Mert ebből láthatják, hogy a materialista fizikai világszemlélet milyen mértékben téved a realitás nélküli világban, miközben összehasonlít olyan dolgokat, amelyeket egyáltalán nem lehet közvetlenül összehasonlítani egymással, mint a szem és a fül. Éppen ezzel a tisztán külsődleges szemléletmóddal nem lát rá a valós teljességre, tulajdonképpen eltávolodik a természet szellemi szemléletétől. Gondoljanak csak arra, hogy a goethei színtan befejezésénél az erkölcsi-érzéki részben arról beszél, hogy milyen logikusan fejlődik ki a szellemi a fizikaiból. Erre sosem lennének képesek, ha a mai fizikai színtant tekintenék alapként.

A hanggal, a hangzással kapcsolatban kialakult minden meggondolás azt mondja, hogy külsőleg ezek csak rezgések. De fel kell hogy tegyék a kérdést – és kérem, hogy döntsék el saját maguk, hogy amikor föltesszük ezt a kérdést, vajon nem tartalmazza-e bizonyos értelemben a választ is –, hogy nem történhet-e meg a következő: itt van egy ballon, és ez a ballon levegővel telített. Ezen a ballonon egy lyukat vágunk és egy csappal lezárjuk. Ha kinyitjuk a csapot, akkor nem történik semmi mindaddig, amíg a belső térben lévő levegőnek ugyanaz a sűrűsége, mint a külső levegőnek. Ellenben ha a ballonban légüres tér van, akkor a következő történik: a külső levegő fütyülve beszívódik és megtölti a légüres teret. Mondanák-e ebben az esetben azt, hogy az a levegő, amely később a ballonban van, az azáltal keletkezett, ami itt bent ment végbe. Nem, természetesen azt fogják mondani, hogy a levegő kintről nyomult be, a légüres tér bizonyos értelemben – tisztán megfigyelés szerint – beszívta a külső levegőt. A csap elfordításával átfütyül a levegő és bizonyos értelemben mi hoztuk létre a feltételeket, ami által létrejöhetett az, amit szívásnak nevezhetünk. Az, ami itt később, mint hang fellép, pl. ha szirénákat szólaltatok meg, a levegőt rezgésbe hozom, ez csak a téren túl jelenik meg és nem magában a térben. Ha nincsenek jelen a feltételek, hogy a levegő a térbe behatoljon, [és a hangot képezze – ford.] tehát mindaddig, amíg ezeket a feltételeket nem hozom létre, azaz a külső levegő behatolása számára a feltételek nincsenek jelen, addig nem jön létre ez a hang. A külső levegőmozgást csakis a légüres térrel tudom összehasonlítani, és azt, ami majd hallhatóvá válik, azt csak azzal tudom összehasonlítani, ami a külső térből a légüres térbe hatol be azáltal, hogy megteremtem a feltételeket ehhez. De benső lényege szerint annak, ami levegőrezgés, semmi köze nincs a hanghoz, csak ahhoz, hogy ezek a levegőrezgések ott vannak jelen, ahol egy szívó folyamat keletkezik, hogy bevigyék a hangot. Természetesen a levegőrezgések módja szerint megváltozik az, ami hangként behozódik, de ez akkor is megváltozna a légüres térben, hogyha itt járatokat hoznék létre és a levegő egy bizonyos úton kitágulna. Akkor azok a vonalak, amelyekben a levegő kiterjed, mint kép lennének jelen. Így képeződnek le a hangfolyamatok külsőleg abban, ami mint rezgésfolyamat van jelen.

Látják, hogy a rezgésfolyamatokról alkotott néhány egyszerű matematikai elképzeléssel nem tudjuk megragadni azt, ami a valóságos fizika alapjához vezet. Nagyobb igényességre lenne szükség az emberi gondolkodásban a minőség irányába. De ha ezt nem tudjuk megfelelő módon teljesíteni, akkor fizikai világképként csak olyan képzeteket tudunk létrehozni – és ilyen minden világkép, amelyet ma kínálnak –, amely úgy viszonyul a valósághoz, mint ahogy egy papírmasé ember viszonyul egy élő emberhez. Gondolják át ezt még egyszer, és legközelebb pénteken folytatjuk.

9. előadás – Stuttgart, 1920. január 2.

Rendkívül sajnálom, hogy ezeknek a beszélgetéseknek ilyen rögtönzöttnek és aforisztikusnak kell maradniuk, de ez csak így lehet, mivel ezekben a napokban bizonyos szempontot kell adnom Önöknek. Ha később újra itt lehetek, akkor folytatjuk ezt a dolgot, azért, hogy idővel ezeknek a beszélgetéseknek egyfajta lekerekítéséhez juthassunk. De adok néhány olyan szempontot, amit majd holnap szeretnék kifejteni, s amely lehetővé teszi, hogy némi fényt vethessek a természettudományos ismeretek pedagógiai alkalmazására. Ma a figyelmüket az elektromos jelenségek fejlődésére kell irányítani, az elektromosság jelenségeire. Azokhoz a dolgokhoz fogok kapcsolódni, ami már ismert az iskolapadból, hogy ebből kiindulva azután holnap áttekintésszerűen jellemezhessem a fizika teljes területét. Tudják, hogy van a dörzselektromosság, amikor az üvegrudat vagy a gyantarudat arra tudjuk késztetni, hogy miközben megdörzsöljük, erőt fejtsen ki, ezáltal az üvegrúd vagy a gyantarúd elektromosan feltöltődik, ami azt jelenti, hogy kis testeket, papírdarabkákat magához vonz. Azt is tudják, hogy a jelenségek megfigyelése lassacskán azt eredményezte, hogy hatásukban – amikor arra késztetjük a rudat, hogy a papírdarabkákat magához vonzza – különbözik a két erő, vagyis amelyik az egyik esetben a megdörzsölt üvegrúdtól, a másik esetben pedig a gyantarúdtól vagy pecsétviaszrúdtól származik, így az, ami az üvegrudat bizonyos módon – ahogy mondják – elektromosan feltölti, akkor a gyanta-elektromosság ezzel ellentétes feltöltésű lesz. Ez minőségi alapon úgy különböztethető meg, hogy üveg-elektromosságnak és gyanta-elektromosságnak, vagy ahogy most már általánosságban kifejezzük, pozitív, illetve negatív elektromosságnak nevezzük. Az üveg-elektromosság lenne a pozitív, a gyanta-elektromosság pedig a negatív.

Nos, az a különös, hogy a pozitív elektromosság és a negatív elektromosság mindig bizonyos módon vonzza egymást. Ezt láthatják a leideni palacknál, vagyis annál az edénynél, amely kívül elektromosan feltölthető vezetővel borított, ezután van egy szigetelés és belül egy másik ilyen borítás is, amely egy fémrúdban folytatódik és a tetején egy fém gömb található (9.1 ábra).

Hogyha ezt a fémrudat elektromosan feltöltjük és ezt az elektromosságot a külső borítóhoz vezetjük – ezt meg lehet tenni –, akkor például a pozitív elektromossággal rendelkező külső borító létrehozza a pozitív elektromosság jelenségét. Ezáltal a belső borító elektromosan negatív lesz. Azt is tudják, hogyha összekötjük a pozitívan feltöltött borítót a negatív feltöltött borítóval, egy olyan állapotot létrehozva, hogy az egyik elektromosság idáig tud jutni és bizonyos értelemben egymással szemben állnak, akkor létrehoztuk a kapcsolatot a pozitív és negatív elektromos erő között. Akkor egyfajta feszültséggel állnak egymással szemben és kiegyenlítődésre törekszenek. Ekkor egy szikra ugrik át az egyik borítóról a másikra. Látják tehát, hogy az elektromos erők, amelyek így szemben állnak, bizonyos feszültséggel rendelkeznek és kiegyenlítésre törekednek. Ezt a kísérletet bizonyára többször látták.

Itt van egy leideni palack. De még szükségünk van egy kisütő villára is. Itt feltöltöm. Még túl gyenge. Egy kicsit még taszítják egymást a lemezkék. Hogyha itt eléggé feltöltenénk, akkor a pozitív elektromosság létrehozná a negatív elektromosságot, és hogyha a kettőt egymással szembe állítanám, akkor egy kisütő villán keresztül átugrana a szikra. Azt is tudják, hogy az elektromossá válásnak ezt a módját dörzselektromosságnak vagy statikus elektromosságnak nevezünk, mert összefügg az előtte elvégzett dörzsöléssel – ez egy minőségi erő –, amely ezt meghatározott módon létrehozta: előzetesen ezt tudom mondani.

Nos, csak ismételnem kell, hogy tulajdonképpen a XVIII. és a XIX. század fordulóján fedezték fel a dörzselektromosságot és azt is, amit érintési elektromosságnak neveztek. Ezáltal a modern fizikában egy új terület nyílt meg, amely rendkívül gyümölcsözőnek mutatkozott a fizika materialista szempontú kifejlesztéséhez. Emlékeztetnem kell Önöket egy elvre. Galvani megfigyelte, hogy a békacomb, amely egy fémlemezhez volt kapcsolva, rángatózni kezdett és ezzel azt mondhatom, hogy valami rendkívül fontosat fedezett fel. Tulajdonképpen két dolgot fedezett fel egyidőben, amely kettőt el kellett volna egymástól választani. Ezek még ma sincsenek egymástól megfelelően elválasztva és ez a természettudományos megfigyelések betegsége. Galvani (XLI) azt fedezte fel, amit Volta (XLII) nem sokkal később ugyanúgy észrevett, és érintkezési (kontakt) elektromosságnak nevezett. Azt a tényt fedezte fel, hogy amikor két különböző fém úgy érintkezik, hogy az érintkezésüket egy megfelelő folyadék közvetíti, akkor kölcsönhatás lép fel, amely az egyik fémtől a másikig elektromos áramlás formájában nyilvánul meg. Ezzel megvan számunkra az elektromos áram, amely a tisztán szervetlen területen figyelhető meg. Viszont van egy másik dolog is, hogyha arra tekintünk, amit Galvani fedezett fel és ahhoz hozzávesszük, amit bizonyos értelemben fiziológiai elektromosságnak nevezhetünk. Ez egy erőfeszültség állapot, amely tulajdonképpen mindig létezik az izom és az ideg között és ha elektromos áramlást vezetünk az izom és az ideg közé, ott ez felébreszthető. Amit Galvani itt látott, valójában két dolgot tartalmazott: azt, ami egyszerűen a szervetlen területen utánozható, amikor a fémek egy folyadék közvetítésével létrehozzák az elektromos áramot, valamint azt, ami minden egyes szervezetben létezik, ami különösen bizonyos elektromosságot termelő halaknál és más állatoknál, mint feszültségi állapot jelenik meg az izom és az ideg között, és amely a külső megfigyelés számára kisülésében hasonló az elektromos áramhoz és a hatásaihoz. Ezzel tulajdonképpen mindent felfedeztek, amely aztán egyrészt a materialista területen hatalmas természettudományos felismerési lépésekhez vezetett, másrészt oly hatalmas korszakalkotó alapokat teremtett a technika számára.

Arról van szó, hogy a XIX. század azzal az elmélettel volt tele, hogy valamit kell találni, ami minden természeti erőnek – ahogy ezt nevezik – absztrakt egységként alapul szolgálhatna. Ebbe az irányba mutatott az is, amiről tegnap beszéltem, vagyis amit az előző század negyvenes éveiben Julius Robert Mayer, a zseniális heilbronni orvos kiderített. Mi azt mutattuk be, amit ő felfedezett. Mechanikai erőt fejlesztettünk ki, miközben egy lendkereket megforgattunk, amely a vizet egy belső mechanikai tevékenységre késztette. Ezáltal a víz felmelegedett. A felmelegedést bizonyítani tudtuk és azt mondhatjuk, hogy ez a hőfejlesztés annak a mechanikai teljesítménynek, mechanikai munkának a hatása, ami ott előtte történt. Ezeket a dolgokat úgy magyarázták – és bizonyos határok között könnyen megtehették –, hogy azokat a legkülönbözőbb természeti jelenségekre lehetett alkalmazni. Az ember képes volt kémiai erőket kibontakoztatni, és láttta azt, hogy a kémiai erők képződéséből hogyan alakul ki a hő, de lehetett fordítva is: a hőt felhasználni arra, hogy mechanikai munkát hozunk létre, mint ahogy az a legszélesebb értelemben véve például a gőzgépeknél történik. A tekintetüket akkor különösen a természeti erők átalakulására fordították és azok, akik ezt mind továbbfejlesztették és kidolgozták – amit Julius Robert Mayer elkezdett és elindított – észrevették, hogy számszerűen ki lehet számolni, hogy mennyi hő szükséges ahhoz, hogy adott mérhető munkát létrehozzunk és fordítva, mennyi mechanikai munkára van szükség ahhoz, hogy bizonyos mérhető hőmennyiséget létrehozzunk. Bár először még nem volt okuk arra, mégis azt képzelték, hogy az a munka, amit belefektettünk, miközben a lapátkereket a vízben megforgatjuk, egyszerűen átalakul és ez a mechanikai munka hővé alakul. Azt feltételezték, hogy amikor a gőzgépekben hőt használunk, ez a hő alakul át azzá, ami mechanikai teljesítményként megjelenik. A XIX. század fizikai elmélkedéseiben a gondolkodás ezt az irányt vette, és arra törekedtek, hogy megtalálják a rokonságot a különböző úgynevezett természeti erők között, azt a rokonságot, amely meg kell mutatnia, hogy valami absztrakt azonosság rejlik ezekben a különböző természeti erőkben.

Ennek a kutatásnak a megkoronázása volt, amikor a XIX. század végén, vagy annak környékén egyfajta zsenialitással a fizikus Hertz (XLIII) az úgynevezett elektromos hullámokat felfedezte – itt megint hullámok vannak –, amelyeknek volt bizonyos létjogosultságuk, azaz, hogy az elektromosságot rokonnak tekintjük azzal, ami fényként terjed és az éternek szintén ilyen hullámszerű mozgást gondoltak. Amit elektromosságnak neveztünk – nevezetesen az áramló elektromosság formáját –, azt a primitív mechanikai fogalmakkal nem könnyen ragadhatjuk meg, így szükséges volt a fizika szemléletmódját a minőségi felé kiterjeszteni. Ez már megmutathatta volna annak a jelenlétét, amelyet indukciós áramnak nevezünk. Ez az a jelenség – most csak nagy vonalakban szeretném bemutatni –, hogy ha elektromos áram halad egy drótban, és ennek a közelében van egy másik drót, akkor abban is létrejön az elektromos áram által indukált áram. Tehát mondhatjuk, hogy az elektromosság a téren keresztül hat.

Hertznek sikerült egy egész érdekes dologra rájönni, hogy valójában az elektromos ágensnek a szétterjedése mindazzal a jelenséggel kapcsolatos, ami hullámként terjed, vagy annak gondolható. Hertz felfedezte, hogy ha egy elektromos szikrát ugyanolyan módon hozunk létre, ahogy itt létrejött, vagyis elektromos feszültséget generálunk, akkor a következőt érhetjük el: képzeljék el azt, hogy itt van egy átugró szikra. Mindig lehetőségünk van arra, hogy egy megfelelő helyen két ilyet – nevezzük kis induktoroknak – egymással szemben elhelyezünk. Csak egy jól meghatározott helyre kell elhelyezni. Megfelelő távolságra kell elhelyezni és akkor létrejön a szikra átugrás, amely jelenség nem lenne más, mint ami ahhoz hasonlítana, amikor azt mondjuk: itt van a fényforrás és itt egy tükör, amelyik visszatükrözi a fénysugarat egy másik tükörre, úgy, hogy ott megjelenik a fényforrásnak a képe (9.2 ábra). Tehát beszélhetünk a fénynek a terjedéséről, és arról a hatásról, amely egy bizonyos távolságra jön létre.

Ilyenformán Hertz is beszélhetett volna az elektromosság kiterjedéséről, amelynek a hatása megfelelő távolságban észlelhető, és a saját és mások véleményét úgy formálhatta volna, mint ami bizonyíték arra, hogy valójában az elektromosság által valami szétterjed, ami megfelel egy hullám formájú mozgásnak úgy, ahogy a hullámszerű mozgást szétterjedésként képzeljük. Vagyis ahogy a fény a téren keresztül terjed és a távolban hat, amikor egy másik testen megjelenik és bizonyos értelemben megnyilvánulhat, az elektromos hullámok is ugyanúgy terjedhetnek és a távolban újra kibontakozhatnak. Ez az alapja az úgynevezett drótnélküli távírónak, mint tudják, és ezzel beteljesült a XIX. század fizikusainak egy kedvenc ideája, hogy amit a hangnál hullámként képzeltek el, és a fénynél is elképzeltek hullámot, az elkezdődött a hőterjedésnél is – mivel a hőjelenségeknél is hasonló jelegzetességeket fedeztek fel –, a terjedő hőt is hullámként képzelték el. És most az elektromosságot is, csak nagyon hosszú hullámokat kell elképzelni. Ez alapot szolgáltatott ahhoz, hogy megdönthetetlenül bizonyítsa, hogy a XIX. század fizikusainak a gondolkodásmódja teljesen megalapozott volt.

Hertz kísérletével azonban valami más is adódott, ami arra utal, hogy a múltnak egyfajta végéhez érkeztünk. Látják, hogy mindaz, ami bizonyos területeken végbement, csak ezeken a területeken belül ítélhető meg megfelelően. Amikor most forradalmakat éltünk meg, ezek, mint a szociális élet nagy megrázkódtatásai jelennek meg számunkra, mivel erre a területre tekintünk. Az, aki arra figyel, hogy ami az előző század 90-es éveiben és az ezen évszázad másfél évtizede alatt történt a fizika területén, annak azt kell mondania, hogy ott egy forradalom ment végbe, amely a saját területén erőteljesebb volt, mint a külső forradalom a maga területén. Merthogy nem kell se többet, se kevesebbet mondanunk, mint azt, hogy a fizika területén a régi fizikai fogalmaknak teljes feloldása történt, és hogy a fizikusok még tiltakoznak az ellen, hogy valóban átadják magukat ennek a feloldásnak. Miközben amit Hertz szeretett volna elérni, még a réginek az alkonya volt, az tulajdonképpen oda vezetett, hogy megerősödött a régi hullámelmélet. Az, ami később jött – és ami már Hertz idejében jelen volt, bizonyos értelemben ott már elő volt készítve –, az a fizika számára forradalmi jelentőségűvé vált. És ez abban áll, hogy elektromos áramot létrehozhatunk és továbbíthatunk, átvezethető csöveken is, amelyekből kiszívják a levegőt bizonyos mértékig úgy, hogy az elektromos áram olyan levegőben terjed, amely már nagyon ritka. Itt látják, hogy a feszültségi állapot azáltal keletkezik, hogy a két végét, amelyen az elektromosság kisülhet, olyan messzire eltávolítjuk egymástól, amilyen hosszú itt a cső, így az a csúcs, amelyen keresztül a pozitív elektromosság kisül – amelyet pozitív pólusnak nevezünk –, ez van az egyik oldalon és a negatív pólus pedig a másik oldalon. A két csúcs között kisül az elektromosság és ez a színes vonal, amit itt látnak, ez az elektromosság útja. Tehát mondhatjuk, hogy az, ami különben a drótban terjed, az felveszi ezt a formát amit itt látnak, amikor az a nagyon ritkított levegőben terjed. És minél ritkább a levegő, annál erősebb ez a forma. Látják itt már, hogy a terjedésnek bizonyos módja jön létre az egyik oldaltól a másikig, és azt is, hogy a jelenség lényegesen megváltozott. Itt van tehát az a lehetőség, hogy az elektromosságot, ami a drótban áramlik, az útjának egy részén bizonyos értelemben úgy tekintsük, hogyha valami mással kölcsönhatásba kerül, akkor valamit megmutat a belső lényéből. Megmutatja magát, hogy milyen, mivel nem tud elrejtőzni a drótban. Figyeljék meg ezt a zöld fényt az üvegben! Ez a fluoreszkáló fény.

Sajnálom, hogy a dolgokat nem tudom pontosabban kifejteni, de ha nem ennyire vázlatszerűen beszélnék, akkor nem tudnám elérni azt, amit szeretnék. Látják, mi megy végbe egy nagyon szétszóródott állapotban egy erősen légritkított csőben. Ezeket a jelenségeket, amelyek az ilyen gázritka csőben mutatkoznak, tanulmányozni kell és tanulmányozták is a legkülönbözőbb személyek, többek között Crookes (XLIV). Azt vizsgálta, hogy ezek a csőben létrejövő jelenségek hogyan viselkednek. Bizonyos kísérletek, amelyeket Crookes is elvégzett, azt bizonyították, hogy ami itt az elektromosság belső jellemzőjeként mutatkozik meg, amiről tulajdonképpen felfedtük azt, hogy nem lehet semmi köze olyasmihez, ami úgy terjed, ahogy ezt el akarjuk képzelni, vagyis azt, hogy a fény az éter hullámmozgásai által terjed. Merthogy ami itt áthalad a csövön, nagyon különleges tulajdonsággal rendelkezik, olyannal, amely erőteljesen emlékeztet arra a tulajdonságra, ami egyszerűen anyagszerű. Ha itt van egy mágnes, vagy elektromágnes – muszáj most arra hivatkoznom, amit már tudnak, különben nem tudok ma mindent elmesélni – akkor képesek a mágnes által anyagot odavonzani. Ezt a fénytestet, ezt a módosított elektromosságot, ami itt áthalad, ugyanúgy lehet a mágnessel vonzani. Éppen úgy viselkedik a mágnessel szemben, mint ahogyan az anyag viselkedik. A mágneses tér módosítja azt, ami ott átszáguld.

Ilyen és hasonló kísérletek Crookest és másokat oda vezetett, hogy azt képzeljék, ami itt benn van, ez nem az, ami a régi értelemben egy továbbhaladó hullámmozgásnak nevezhető, hanem itt benn anyagi részecskéknek kell lenni, amelyek a téren átrepülnek, és ezeket – mint az anyagi részecskéket – a mágneses erő magához vonzza. Crookes úgy nevezte azt, ami itt áthalad, hogy sugárzó anyag és úgy képzelte, hogy az anyagnak, ami itt benne van a csőben az egyre nagyobb ritkítása révén, egy olyan állapota jön létre, amely nem csupán gáz, hanem valami, ami túlmegy a gáz állapoton, amely egy fénylő sugárzó anyag. Anyag, melynek az egyes részei a térben sugároznak, mintha valamilyen finom szétszórt por lenne, és amelynek a részecskéi az elektromos töltés által olyan tulajdonságot nyernek, hogy átrepülnek a téren. Maguk ezek a részecskék azok, amelyeket az elektromágneses erő vonz. Az, hogy vonzhatóak, az éppen azt bizonyítja, hogy a valódi anyagiságnak az utolsó maradványával van dolgunk és nem pedig olyan mozgással, amely a régi értelemben gondolt étermozgás. Ezeket a kísérleteket különösen azzal a sugárzással lehetett elvégezni, amely a negatív póluson, az úgynevezett katódon jelent meg. Ezeket a sugárzásokat tanulmányozva, ami a katódból indul ki, elnevezték katódsugárnak. Ezzel mintegy beverték az első szöget a régi fizikai felfogásba. A Hittorf-csövekben (XLV) egy olyan jelenséget kaptak, amely azt bizonyította, hogy tulajdonképpen a téren átrepülő anyagival van dolgunk még akkor is, ha azok nagyon-nagyon finoman szétszóródott állapotúak. Hogy mi rejtőzik abban, amit anyagnak neveznek, az ezáltal nem derült ki. De mindenesetre jelezte, hogy valamiféle anyagisággal kell azonosítani.

Crookes számára tehát világos volt, hogy a térben szétszóródó anyaggal van dolgunk. Ez a szemlélet megrázkódtatta a hullámelméletet. Másrészről jöttek újabb kísérletek, amelyek a Crookes-féle szemléletnek nem feleltek meg. 1893-ban Lenardnak (XLVI) sikerült az úgynevezett sugarakat, amelyek ebből a pólusból indultak, eltéríteni útjukból – ezeket valóban sikerült eltéríteni – és ki tudta vezetni a csőből; át tudta vezetni egy alumínium falon. Ekkor felvetődött a kérdés: egyszerűen létezhet-e olyasmi, hogy az anyagi részecskéket minden további nélkül átvezetjük egy anyagi falon? Tehát megint fel kellett tenni a kérdést: vajon anyagi részecskék-e azok, amik ott a térben repülnek? Nem valami más mégis, ami keresztülrepül? Nos látják, ez fokozatosan elvezetett oda, hogy belátták, nem lehet sem a régi értelemben vett hullámelmélet fogalommal, sem a régi értelemben vett anyagfogalommal tovább jutni ezen a területen. Az ember abban a helyzetben volt, hogy a Hittorf-féle csövekkel követhették az elektromosságot – hogy úgy mondjam – a titkos útjain. Azt remélték, hogy hullámokat találnak. De nem találtak. Akkor azzal vigasztalták magukat: szóval ez a téren keresztül száguldó anyag. Ez sem bizonyosodott be, végül azt mondták, ami a legkülönbözőbb kísérleteken keresztül jelentkezett, amelyek közül csak egyes karakteres kísérleteket hozhattam ide, és az derült ki, hogy nincsenek hullámok és nincsen szétporlasztott, szétoszlatott anyag, hanem mozgásban lévő, áramló elektromosság van jelen. Maga az elektromosság áramlik, de miközben áramlik, olyan tulajdonságokat mutat, úgy viselkedik mással, például a mágnessel szemben, mint az anyag. Természetesen hogyha egy golyót a téren keresztül lövünk, és egy mágnes mellett elhalad, akkor az útja elhajlik. Ugyanezt teszi az elektromosság is. Ez azt bizonyítja, hogy ez valami anyagi. De minden további nélkül át tud menni egy alumínium lemezen, ez viszont azt bizonyítja, hogy nem anyag, mivel az anyag egy lyukat hagy maga után, ha átmegy egy másik anyagon. Tehát azt mondták: áramló elektromosság.

Ez az áramló elektromosság felfedte a legkülönbözőbb dolgokat és mondhatom: azon a területen, amely a megfigyelők számára adódott, a legfurcsább felfedezéseket tették. Újra és újra követni lehetett, hogy a másik pólusból is éppúgy sugarak áradnak ki, amelyek találkoznak a katódsugarakkal. Ezt a pólust anódnak nevezték és a sugárzást pedig csősugaraknak – ionsugárzásnak – hívták. Tehát egy ilyen csőben tulajdonképpen két egymással találkozó sugárzást gondoltak.

Valami különös jelenség adódott az 1890-es években, amikor Röntgen (XLVII) katódsugarakat irányított – hogy felfogja azokat – egy ernyőre, amelyet a katódsugarak útjába helyezett. Amikor a katódsugarakat felfogjuk egy ernyőn, akkor ezeknek a sugaraknak egyfajta módosulatát kapjuk. Módosulva haladnak tovább és olyan sugarakat kapunk, amelyek bizonyos testekre elektrizálóan hatnak, amelyek kölcsönhatásba is lépnek bizonyos mágneses és elektromos erőkkel. Tehát azt kapjuk, amit aztán röntgensugárnak, vagy X-sugárnak neveztek el. Ehhez még újabb felfedezések kapcsolódtak. Tudják, hogy a röntgensugaraknak az a tulajdonságuk, hogy át tudnak hatolni a testeken anélkül, hogy észrevehető módosulásokat vagy zavart okoznának, hogy a húson és a csonton keresztül különböző módon haladnak át és hogy ennek nagy jelentősége volt a fiziológia és anatómia számára.

És most megjelent egy olyan jelenség, amely szükségessé teszi, hogy további gondolatokat alkossunk. Fellépett az a jelenség, hogy amikor ezek a katódsugarak, vagy ezek módosulásai üvegtestekkel, vagy más testekkel találkoznak – például olyan anyaggal, amelynek kémia elméleti alapjaiból kiindulva – bárium platinacianidnak neveznek – bizonyos módon fluoreszcenciát idéznek elő, ami azt jelenti, hogy ezek az anyagok világítani kezdenek. Akkor azt mondták, hogy ezeknek a sugaraknak ismét módosulnia kellett. Vagyis nagyszámú ilyen sugárzás-fajtával van dolgunk. A sugarak, melyek közvetlenül a negatív pólusból jöttek, úgy jelentek meg, mint amelyek minden más által módosíthatónak bizonyultak. Akkor megpróbálták, hogy testeket találjanak, amelyekről azt gondolták, hogy ezeket a módosításokat nagyon erőteljesen előhívhatják, más szóval azt, hogy ezek nagyon erősen átalakítják ezeket a sugarakat valami mássá, például fluoreszcens sugarakká. Ezen a módon arra jutottak, hogy találhatunk olyan testeket, mint például az uránsók, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük arra, hogy különböző helyzetekben először besugárzást kapjanak, hanem bizonyos körülmények között maguk is sugarakat küldenek ki, vagyis az a belső tulajdonságuk, hogy képesek ilyen sugárzást kibocsátani. Ilyen testek között voltak különösen azok a testek, amelyeket rádium-származékoknak neveznek. Az ilyen testeknek a legkülönfélébb tulajdonságaik voltak. Ezek bizonyos erővonalakat sugároztak ki, amelyek különös módon kezelhetők.

Hogyha van ilyen sugárzásunk egy rádium tartalmú testből – amely egy ólomkonténerben van és itt van ez a sugárzás –, akkor ezt a sugárzást vizsgálhatjuk mágnesekkel. Azt találjuk, hogy ebből a sugárzásból valami kiválik és egy mágnessel erősen eltéríthető, ami azután felveszi ezt a formát (9.3 ábra). Egy másik része merev marad és ugyanabban az irányban halad tovább és ismét egy másik része az ellenkező irányba térül el, vagyis azt jelenti, hogy ebben valami hármasság van. Ezekre először nem is volt elég név, amellyel megjelölhették volna. Ezért azt, ami jobbra térült el, azt β-sugárzásnak nevezték, az egyenes úton továbbhaladót γ-sugaraknak, és az ellenkező irányba eltérülőt pedig α-sugaraknak. Bizonyos számításokat lehet végezni, ha oldalról egy mágnest közelítünk a sugárhoz, és lehet tanulmányozni az eltérülést, és ezáltal a sebességeket is. Valami különleges derült ki: a β-sugarak a fénysebesség 9/10-ed részével, az α-sugarak a fénysebesség 1/10-ed részével terjednek (XLVIII). Tehát bizonyos értelemben egy erő-robbanással van dolgunk, amelyet szétválasztottunk, analizáltunk, és ami azt mutatta nekünk, hogy milyen feltűnő különbségek jelennek meg a sebességekben.

Most ezen a ponton szeretnék emlékeztetni arra, ahogy a beszélgetéseink kezdetén a v=s/t képletet szellemileg megvizsgáltuk, és azt mondtuk, hogy a térben csak a sebesség a valós, és hogy ez a sebesség az, ami feljogosít minket arra, hogy valóságról beszéljünk. És itt látják, hogy ami itt mondhatni szétrobbant, az főképpen azzal jellemezhető, hogy egymáshoz képest nagyon különböző módon ható sebességekkel van dolgunk. Gondolják csak el egyszer, hogy mit jelent az, hogy ugyanabban az erőhengerben, ami itt kisugárzik, benne van valami, ami 9-szer gyorsabban akar mozogni, mint a másik valami. Vagyis itt van egy kilövő erő, amely vissza akar maradni a másikkal szemben, ami 9-szer olyan gyorsan akar haladni. Most azt kérem, hogy egy kicsit tekintsenek arra, amiben csak az antropozófusoknak van igazuk, és ezt ma még ne tekintsék őrültségnek. Kérem, hogy emlékezzenek arra, amiről már sokszor beszéltünk, hogy a világ áttekinthető eseményeiben a sebességkülönbség a lényeges. Jelen korunkban mi által jönnek létre a legkülönbözőbb jelenségek? Azáltal, hogy a normális, a luciferi és az ahrimani hatások (XLIX) a legkülönbözőbb sebességgel játszanak egymásba, sebességkülönbségek vannak a szellemi áramlatokban, amelyeknek a világösszefüggések alá vannak rendelve. Az az út, amelyet a fizika megnyitott az utóbbi időben, arra kényszeríti ezt a tudományt, hogy a sebességkülönbségekkel egészen hasonló értelemben – most még teljesen öntudatlanul – foglalkozzon, ahogy majd a szellemtudománynak kell érvényesülnie a világ legátfogóbb hatóerőivel szemben.

De ezzel még nem merítettünk ki mindent arról, ami ebből a rádium testből kisugárzik (L). Még valami más is kisugárzik, amelynek hatását újra be lehet bizonyítani. Ez hatásaiban azt mutatja, hogy olyan valami, ami úgy sugárzik, mint egy rádiumanyag sugárzás, amely azonban egyre inkább nem, mint rádium mutatkozik, hanem pl. mint hélium, ami egy teljesen más anyag. Ez a rádium tehát már nemcsak azt sugározza ki, ami benne, mint ágens van, hanem önmagát feladja és ezáltal mássá válik. Az anyag megmaradásához már nincs sok köze, hanem az anyag metamorfózisával van itt dolgunk.

Most megmutattam ezeket a jelenségeket, amelyek olyan területen zajlanak, amelyet elektromos területnek nevezhetünk. Ezeknek a jelenségeknek van egy közös tartalmuk, éspedig az a közös bennük, hogy teljesen másképp viselkednek, mint pl. a hang, a fény, vagy a hőjelenségek. A fényben, hangban, hőben bizonyos értelemben mi magunk benne úszunk, ahogyan ezt már a korábbi előadásokon tanulmányoztuk. Ezt az elektromos jelenségekről nem mondhatjuk el minden további nélkül. Mert az elektromosságot nem úgy érzékeljük, mint valamit, ami olyan specifikus, mint a fény. Amikor az elektromosságot kényszerítjük, hogy megmutassa önmagát, akkor mint fényjelenséget tapasztaljuk. Ez már rég odavezetett, hogy az emberek mindig mondták, hogy az elektromosságnak nincs érzékszerve az emberben. A fénynek az érzékszerve a szem, a hangé a fül, a hő számára létezik egyfajta hőérzék, az elektromosságnál nincs semmi hasonló, ami jelen lenne. Közvetlenül nem érzékeljük. De ebből a jellegzetességből, a közvetlen érzékelésből nem lehet kiindulni, ha nem tekintünk vissza egy olyan természettudományos szemléletre, amelyet itt egy kissé megpróbáltunk megalapozni. Hogyha fénynek tesszük ki magunkat, akkor ezt úgy tesszük, hogy a fényelemben benne úszunk és önmagunk – legalábbis részben – tudatunkkal részt veszünk ebben a fényben, ugyanígy a hőben és a hangban is. Ezt nem mondhatjuk el az elektromosságról.

De kérem, hogy emlékezzenek arra, amit itt bemutattam, hogy mint emberek, durván szólva kettős lények vagyunk, a valóságban tulajdonképpen hármas tagozódású lények: gondolkodó, érző és akarati lény. Önöknek mindig megmutathattam, hogy csak a gondolatainkban vagyunk éberek, az érzéseinkben álmodunk és az akarati folyamatainkban akkor is alszunk, amikor ébren vagyunk. Az akarati folyamatokat nem éljük át közvetlenül, átalusszuk azt, ami lényeges az akaratban. Ezekben a beszélgetésekben már utaltam arra is, amikor azokról a fizikai képletekről volt szó, ahol az m-et, mint a tömeget használjuk – amikor átmegyünk a tisztán számíthatóból, a mozgásból és időből, a térből valami másba, ami már nem tisztán kinematikus – amiben világos kell legyen számunkra, hogy ez megfelel egyfajta tudati átlépésnek az alvó állapotba. Hogyha elfogulatlanul nézzük az emberi lénynek ezt a felépítését, akkor azt mondhatjuk: a fénynek, a hőnek és a hangnak az átélése egy bizonyos magasabb fokig arra a területre esik, amit az érzékszervi képzetalkotó életünkben át tudunk fogni. Ez különösen erős a fényjelenségeknél. Tehát csupán azáltal, hogy elfogulatlanul tanulmányozzuk az embert, ezek már a saját lelkierőnkkel mutatnak rokonságot. Miközben a tömegszerűhöz, az anyaghoz továbblépünk, ahhoz közelítünk, ami rokonságot mutat azokkal az erőkkel, amelyek bennünk fejlődnek, miközben alszunk.

Ugyanezt az utat tesszük meg akkor is, amikor a fény területéről, a hallható hang, ill. a hő területéről leereszkedünk az elektromosság területére. Az akarati jelenségeinket nem éljük át közvetlenül, csak azokat, amiket el tudunk erről képzelni; a természetben lévő elektromos jelenségeket sem éljük át közvetlenül, hanem csak azt, amit a fényjelenségekbe, a hangjelenségekbe, a hő stb. területekbe felvisznek. Merthogy a külvilág számára az alvásnál, mondhatnám, ugyanabba az orcus állapotba [alsó világba] lépünk, mint amikor önmagunkban a saját képzetalkotó tudatos életünkből leereszkedünk az akarati életünkbe. Miközben mindaz, ami fény, hang és hő rokonságot mutat a tudatos életünkkel, az, ami az elektromosság és a mágnesesség területén lejátszódik, az bensőleg rokon a tudattalan akarati életünkkel. Bizonyos alsóbbrendű állatoknál a fiziológiai elektromosság megjelenése nemcsak a természetnek egy adott területén megjelenő szimptómája egy különben nem észlelhető általános jelenségnek, hanem mindenütt, ahol az akarat az anyagcserén keresztül hat, ott egy külső elektromos és mágneses jelenséghez hasonló működik.

Miközben bonyolult utakon, amit most itt nagy vonalakban vázlatosan jelöltem, leereszkedünk arra a területre, ahol az elektromos jelenségek jelentkeznek, ugyanarra a területre kell leereszkedni, mint amikor a tömeghez akarunk jutni. Mit teszünk akkor, amikor elektromosságot és mágnesességet tanulmányozunk? Konkrétan az anyagot tanulmányozzák. Leereszkednek az anyagba, miközben elektromosságot és mágnesességet tanulmányoznak! Igaz, valóban igaz, amit egy angol filozófus mondott (LI) : korábban a legkülönbözőbb módon azt hitték, hogy az elektromosságnak az anyag az alapja. Most el kell azt fogadnunk, hogy az, amit anyagnak hiszünk, tulajdonképpen nem más, mint folyékony elektromosság. Korábban az ember az anyagot atomizálta. Most azt gondoljuk, hogy az elektronok azok, amelyek a térben mozognak és hasonlóak a tulajdonságai, mint korábban az anyagnak. Az ember megtette az elő lépést – csak még nem veszi észre – az anyag legyőzése felé és az első lépést ahhoz, hogy elismerje: miközben a fény, hő, hang jelenségektől leszáll az elektromos jelenségekhez, alászáll a természet birodalmába. Alászáll ahhoz, ami minden egyes jelenségnél úgy viselkedik, mint az akaratunk a képzetalkotó életünkkel. Ezt szeretném az Önök lelkébe helyezni, mint összefoglalást a mai szemlélődésekből. Elsősorban azt szeretném mondani, amit nem találnak meg a könyvekben. Ami ebből tovább vezet, azt szeretném majd elmondani, amely más dolgokat fog megalapozni.

10. előadás – Stuttgart, 1920. január 3.

Ennek a néhány rögtönzött órának – amelyet a természettudományos szemléletről tartottam – a végén szeretnék néhány iránymutatást adni, amelyek hasznosak lehetnek, hogy saját maguk is ilyen természetmegfigyeléseket végezzenek a jellegzetes tények figyelembevételével, amelyeket a kísérletekben szem előtt tarthatnak. Ma a természettudományos területeken kiemelten arról van szó, hogy a tanulók rátaláljanak a helyes képzetalkotási és szemléletmódjára annak, amit a természet nyújt. Tegnap az elmondottak értelmében éppen azon fáradoztam, hogy megmutassam, hogy a fizikai tudomány folyamatában a XIX. század 90-es éveitől kezdődően oda jutottak, hogy a materializmus a fizikát alapjaiban megváltoztatta, és erre a nézőpontra kellene a fő hangsúlyt fektetni.

Láttuk, hogy volt olyan idő, amikor azt hitték, hogy megtalálták a rezgés-jelenség univerzalitásának legfényesebb bizonyítékát. Ezután következett az az idő, amikor lehetetlenné vált, hogy a régi rezgés- vagy hullámelméletet megtartsák. Majd olyan idő következett a fizikában, amely bizonyos értelemben, az utolsó három évtizedet tekintve, annyira forradalmi volt, amennyire valami egy területen egyáltalában forradalminak elgondolható. Mert a fizikában a tények kényszerítő hatása alatt, – amelyek kínálkoztak – nem kevesebb veszett el, mint a régi értelemben vett anyagfogalom. Láttuk, hogy a régi szemléletmódból kiindulva a fényjelenségeket szoros összefüggésbe hozták az elektromágneses jelenségekkel, és hogy mindenekelőtt a légritka vagy gázritkított csőben végzett elektromos kísérleteknél a terjedő fényre úgy tekintettek, mintha az maga a szétterjedő elektromosság lenne. Nem mondom, hogy ezzel igazuk van, de erre jutottak. Ezáltal oda jutott az ember, hogy az elektromos áramot, amelyet különben mindig a drótban bezárva ismert – és alig tudta más szempontból vizsgálni, mint az Ohm-törvény szempontjából –, megleste abban a folyamatban, amikor elhagyja a drótot, és átugrik egy távoli pólusra, nem az anyagon keresztül, amelyen áthalad, és képes elrejteni azt, ami benne van. Ezáltal valami nagyon bonyulult dolog jelent meg. Tegnap már láttuk, hogy hogyan jelentek meg ezáltal a különböző sugárzásfajták. Azt is láttuk, hogy először a – kísérletek során bemutatott – ún. katódsugarak váltak ismertté, amelyek a Hittorf-cső negatív pólusáról indulnak ki és keresztülhaladnak a légritkított téren, és azáltal, hogy ezek a sugarak eltéríthetőek mágneses erőkkel, valami olyat mutattak, amit szokásosan anyagként érzékelünk. Másik oldalról viszont rokonságban áll azzal, amit sugárzásként tapasztalunk. Ez különösen akkor válik láthatóvá, amikor olyan kísérleteket végzünk, hogy ezeket a sugarakat, amelyek valamilyen módon elektromos pólustól érkeznek, fényként fölfogjuk egy ernyővel vagy egy más tárggyal. A fény árnyékot vet, és az ilyen sugárzások is árnyékot vetnek. Természetesen éppen ezáltal létesítenek kapcsolatot a szokásos anyagisággal. Mert ha elképzelik, hogy ebből a pontból bombázunk, akkor a bombák nem mennek át az akadályon és ami mögötte van, az érintetlen marad – ahogyan tegnap már láttuk, hogy Crookes elméletével összhangban, mi történik a katódsugrakkal. Ezt a Crookes-féle kísérlettel különösen látványossá tudjuk tenni azáltal, hogy a katódsugarakat fölfogjuk.

Itt most elektromos áramot hozunk létre, amelyet aztán ezen a csövön vezetünk át, amelyben légritkított teret találunk, és ahol a katód a negatív pólus és az anód a pozitív pólus. Tehát, miközben ezeken a csöveken keresztül elektromosságot vezetünk, megkapjuk az ún. katódsugarakat. Ezeket felfogjuk egy közbeiktatott andráskereszttel, összeütköztetjük vele, és látni fogjuk, hogy a másik oldalon létrejön, majd láthatóvá válik valami, mint az andráskereszt árnyéka, ami azt bizonyítja, hogy az andráskereszt feltartóztatja a sugarakat. Kérem, hogy figyeljék meg pontosan: az andráskereszt itt belül van, a katódsugarak így mennek, az itt lévő kereszt felfogja a sugarakat, és az árnyék a mögötte lévő falon láthatóvá válik. Most ezt az árnyékot, ami láthatóvá vált, mágneses tér vonzásának teszem ki, és kérem, figyeljék az andráskereszt árnyékát. Az árnyékot befolyásolja a mágneses tér. Látják? Egyszerűen azt mondhatjuk, hogy amit az árnyék eltérülésénél láttunk, az olyan, mint amikor egy vastárgyat mágnessel vonzunk, tehát az árnyék úgy viselkedik mint egy külső anyag.

Az egyik oldalon egyfajta sugárzással van dolgunk, amelyet Crookes tulajdonképpen visszavezetett a sugárzó anyagra, egy halmazállapotra, amely se nem szilárd, se nem folyékony, és nem is gázszerű, hanem egy finomabb halmazállapot, amely azt mutatja, hogy az egész elektromosság az áramlásában úgy viselkedik, mint egy egyszerű anyag. Vagyis, itt bizonyos értelemben az áramló elektromosságot figyeljük meg, és az nyilatkozik meg számunkra, amit az anyagon belül hatásként tapasztalunk.

Azt szeretném még megmutatni – mert tegnap ez nem volt lehetséges –, hogy hogyan jönnek létre azok a sugarak, amelyek a másik pólusból érkeznek, amit tegnap, mint csősugárzást jellemeztem. Itt látják a különbséget aközött a sugárzás között, ami a katódból érkezik, és ebbe az irányba halad, és ibolyaszínű, tehát lilás fényű, és aközött, ami mint csősugárzás vele szemben, sokkal kisebb sebességgel halad, és zöldes színű. Most szeretném megmutatni azt a sugárzásfajtát, amely ebben az elrendezésben jelenik meg, és azáltal válik majd nyilvánvalóvá, hogy miközben az elektromos áramot átvezetjük rajta, az üveg a fluoreszencia jelenséget mutatja. Itt kapjuk majd meg azt a sugárzásfajtát, amelyet különben úgy tesznek láthatóvá, hogy átvezetik ezt a sugárzást egy bárium-platinacianidből készült ernyőn, melynek az a tulajdonsága, hogy az üveget nagymértékben fluoreszkálóvá teszi. Látják itt az üveget – most azt kérem, hogy különösen erre figyeljenek –, amint erősen zöldes-sárgás fényben fluoreszkál. Azok a sugarak, amelyek ilyen erősen fluoreszkáló fényben jelennek meg, a tegnap említett röntgensugarak. Így ezt a minőséget is megfigyelhetjük.

Azt mondtam, hogy ezeket a jelenségeket követve kiderült, hogy ezen entitások közül néhány, amelyet anyaginak tekintünk, több sugárnyalábot bocsájt ki, legalább háromfélét. Ezeket tegnap α, β és γ sugárzásként neveztük meg, melyek egymástól jól megkülönböztethető tulajdonságokat mutatnak. Ezek a szubsztanciák megnevezhetők, mint a rádium és így tovább, még egy negyediket is kibocsátanak (LII) <>/a, amely bizonyos értelemben maga az elem, amely mintegy feláldozza önmagát, és miután kisugárzódik, maga változik át: miközben rádiumot sugároz ki, ő maga átváltozik héliummá, tehát valami egészen más lesz belőle. Vagyis nem egy szilárd, megmaradó anyaggal van dolgunk, hanem a jelenségek egyféle metamorfózisával.

És most éppen ezen dolgokhoz kapcsolódva olyan szempontot szeretnék bemutatni, amellyel belemehetnek a jelenségekbe, amely bizonyos szempontból út lehet a természeti jelenségek felé. Látják, amiben a XIX. század fizikai gondolkodása megbetegedett az az, hogy az emberben nem volt kellően mozgékony az a belső tevékenység, amellyel megkísérelte követni a természeti jelenségeket. Mindenekelőtt nem volt képes arra, hogy belemerüljön a külvilág tényeibe. Képes volt a fényen és a fényben a színek létrejöttét észlelni, de nem ment bele abba, hogy a színességet fölvegye a képzetalkotó tevékenységébe, a gondolkodásába. A színeket már nem tudta elgondolni, és ekkor helyettesítette a színeket azzal, amit el tudott gondolni, ami pusztán kinematika, azaz egy ismeretlen éter kiszámítható rezgései. Ez az éter azonban valami trükkös dolog, mert mindig, amikor meg akarták találni, akkor nem mutatkozott. És mindezek a kísérletek, amelyek kimutatták ezeket a sugarakat, tulajdonképpen azt mutatták, hogy áramló elektromosság jelenik meg, tehát valami olyan, ami jelenségformaként létezik a külvilágban, de maga az éteri forma nem mutatkozik. Tehát a XIX. század gondolkodásában nem volt jelen az, hogy magukba a jelenségekbe behatoljanak. És éppen ez az, ami a mostani időtől számítva a fizika számára rendkívül szükségszerű lesz, hogy az emberi képzetalkotás magába a jelenségbe behatoljon. Ehhez azonban a fizikai jelenségek megfigyelése számára kell bizonyos új utakat megnyitni.

Azt mondhatnánk, hogy az emberekhez egyre inkább közelítő objektív erők a gondolkodást már arra kényszerítették, hogy valamivel mozgékonyabbá váljon, de azt is lehet mondani, hogy rossz irányból. Amit biztosnak tekintettek és amire leginkább hagyatkoztak az az, hogy a jelenségek megmagyarázhatók számítással, geometriával, tehát a vonalak, felületek és térbeli testek elrendezésével. A Hittorf-csőben megjelenő jelenségek arra kényszerítenek, hogy sokkal közelebb lépjünk a tényekhez, mivel a számítások valójában kudarcot vallanak, ha olyan absztrakt formában akarjuk alkalmazni, mint ahogy azt korábban a hullámelmélet tette.

Nos, most arról az irányról szeretnék beszélni, amely mintegy kényszerként jelent meg, hogy a matematikai-geometriai gondolkodást mozgékonyabbá tegye. A geometria valami nagyon régi dolog. Ahogy a geometriából kiindulva a vonalak, háromszögek, négyszögek törvényszerűségeit elképzeljük, az valami nagyon régről jövő. Az ember ezt mindarra alkalmazta, amit a természet külső jelenségeként kínált. Ez a geometria éppen a XIX. századi gondolkodás előtt ingott meg, és ez a következő módon történt. Üljenek vissza újra az iskolapadba, akkor tudhatják, hogy mindenütt, a geometriában azt tanítják – a mi kedves Waldorf tanáraink is ugyanígy kell hogy ezt tanítsák –, hogyha van egy háromszögünk akkor itt a háromszög szögeinek összege 180°. Ezt ismerik. Most természetesen az ember mintegy kényszerítve érzi magát arra, és így is kell éreznie, hogy a diákoknak valamilyen módon bebizonyítsa, hogy a háromszög szögeinek összege 180°. Ezt úgy lehet megtenni, hogy húzunk egy párhuzamost a háromszög alapjával, és azt mondjuk:

Ugyanaz a szög, ami itt α, azt ott α’-ként megtaláljuk, az α és α’ váltószögek, és ezért egyenlőek. Így egyszerűen ezt az α szöget áthelyezhetem a túloldalra. Éppen így lehet ezt a β szöggel is megtenni, így áthelyeznem, és ez is ugyanaz lesz. A γ pedig ugyanott marad, mert ha a γ=γ és α’=α és β’= β, akkor α’+ β’ + γ együtt egy egyenes szöget (180°) adnak, akkor α + β + γ-nak is egy egyenes szöget kell adnia. Ezt nagyon világosan be tudom bizonyítani. Ennél világosabbat és átláthatóbbat, mondhatjuk nem is találunk. De az alapfeltevés, amiből kiindulunk, miközben ezt bebizonyítjuk, hogy ez a felső egyenes, az A’B’ párhuzamos az AB-vel, mert ezáltal vagyok képes arra, hogy ezt bebizonyítsam. De az egész euklideszi geometriában nincs egyetlen eszköz sem arra, hogy bebizonyítsam, hogy két egyenes párhuzamos, ami azt jelenti, hogy csak a végtelenben találkoznak, azaz egyáltalában nem metszik egymást. Ez úgy néz ki, mintha párhuzamos lenne mindaddig, amíg én ebben az elgondolt térben maradok. Semmi sem garantálja nekem azt, hogy ez a valódi térben is így van. Ha csak azt veszem, hogy ez a két egyenes nem a végtelen távolságban metszi egymást először, hanem ténylegesen korábban, akkor a háromszög szögeinek összegére a 180°-os bizonyítás már nem érvényes. Ekkor azt kapnám, hogy a saját gondolataimban létrehozott térrel – amelyet a szokásos geometria használ, és amelyben a háromszög szögeinek összege 1800 – szemben, egy más térben a háromszög belső szögeinek összege már nem 180°, hanem lehet nagyobb is. Ez azt jelenti, hogy a szokásos, Euklidesztől származó geometrián kívül más geometriák is lehetségesek, amelyekben a háromszög szögeinek összege nem 180°. Ennek magyarázata és az erről való gondolkodás a XIX. században sokakat foglalkoztatott, főként Lobacsevszkijt (LIII), és ebből eredően kellett létrejönnie annak a kérdésnek, hogy a valóság folyamatait, amelyeket követni tudunk az érzékeinkkel, fölfoghatjuk-e teljesen azokkal a képzetekkel, amelyeket – mint geometriai képzeteket – az általunk elgondolt térből kaptunk? Mert hogy az általunk gondolt tér kétségtelenül elgondolt. Nagyon szépen elgondolhatjuk, hogy az, ami rajtunk kívül történik, az részben találkozik azzal, amit erről kitalálunk, de semmi sem garantálja számunkra, hogy ami kívül történik az úgy hat, hogy az általunk kigondolt euklideszi geometriával maradéktalanul képesek lennénk fölfogni. Nagyon könnyen lehetséges – erre taníthatnak minket maguk a tények –, hogy a dolgok kint egy teljesen másfajta geometria szerint zajlanak, és mi csak a saját elképzelésünket vittük be az euklideszi geometriába és képleteibe. Ez azt jelenti, hogy ha pusztán arra hagyatkozunk, amit a tudomány és természet ma a rendelkezésre bocsát, akkor nincsen egyáltalán semmiféle lehetőség annak eldöntésére, hogy hogyan viszonyul a mi geometriánk és egyáltalán a kinematikai képzetünk ahhoz, ami kívül, mint természet jelenik meg. Számítjuk, rajzoljuk a természeti jelenségeket, amennyiben ezek fizikaiak. De az, hogy csak valamit külsőleg a felületen rajzolunk meg, vagy pedig belehatolunk a természetbe, az nem számít. Ha egyszer elkezdünk az ún. fizikai természettudományban alaposan gondolkodni, akkor borzalmas zsákutcába jutunk, az emberek azt fogják látni, hogy nincs tovább. És csak úgy lehet majd továbbjutni, ha mindenekelőtt megtanítjuk az embereket, hogy honnan származnak a kinematikai képzetek, honnan származnak a számokról, a geometriáról való képzeteink és honnan származnak a tiszta mozgásról, tehát nem az erőkről való képzeteink. Honnan is származik az összes kinematikai képzetünk? Az ember általában hiheti azt, hogy azok ugyanabból az alapból származnak, amiből azok a képzeteink jönnek, amelyeket akkor kapunk, ha a természet külső tényeit hagyjuk hatni magunkra, és ezt értelmünkkel dolgozzuk föl. Látunk a szemünkkel, hallunk a fülünkkel, és amit az érzékeink észleltek, tapasztaltak, azt elsődlegesen, primitív módon az értelmünkkel dolgozzuk fel anélkül, hogy számolnánk, anélkül hogy rajzolnánk, anélkül hogy a mozgásokra figyelnénk. Tehát teljesen más fogalom-kategóriákhoz igazodunk. Ilyenkor az értelmünk az érzékszervi jelenségek alapján tevékeny. De amikor elkezdjük az ún. tudományos geometria, aritmetika, algebra és mozgás képzeteinket alkalmazni arra, ami külsőleg végbemegy, akkor mégis valami teljesen mást teszünk. Akkor azokat a képzeteinket alkalmazzuk a külvilágra, amit egészen biztosan nem a külvilágból nyertünk, hanem a bensőkből hoztuk elő. Honnan jönnek tulajdonképpen ezek a képzetek? Ez a kardinális kérdés. Ezek a képzetek, amelyeket alkalmazunk, amikor az érzékszervi képzeteinket feldolgozzuk, tulajdonképpen nem az intelligenciánkból, hanem akaratunk intelligens részéből jönnek. Ezt mi az akarati struktúránkkal végezzük, a léleknek az akarati részével. Óriási a különbség intelligenciánk minden más képzete és a geometriai-aritmetikai és mozgás képzetei között. Egyéb képzeteinket a külvilágból való tapasztalat által nyerjük. Azok a képzetek, amelyek geometriai, aritmetikai jellegűek, a lényünk tudatalatti részéből merülnek fel, az akarati részből, amelynek a külső szerve az anyagcsere. Ebből kimagaslóan merülnek fel a geometriai képzetek. Az ember tudatalattijából jönnek fel. És ha ezeket a geometriai képzeteket – ezt a fogalmat használom most az aritmetikai és algebrai képzetekre is – alkalmazzák a fényjelenségekre vagy a hangjelenségekre, akkor összekötik a megismerési folyamatukat azzal, ami önmagukból, belülről emelkedik föl, tehát azzal, amit kívül tapasztalnak. De mindeközben öntudatlan marad az alkalmazott geometria eredete. Összekötik az alkalmazott geometriát a külső jelenségekkel, de tudatuk alatt marad a teljes eredet, és olyan elméleteket alakítanak ki, mint a hullámelmélet, és teljesen mindegy hogy ezt, vagy a newtoni emissziós elméletet használják, ezek a teóriák abból képződnek, ami az Önök öntudatlan részéből emelkedik föl, és ezeket összekötik azzal, ami a tudatos nappali életükben jelenik meg, a hangjelenségekkel és így tovább, és az egyiket áthatják a másikkal. Ez a két dolog közvetlenül nem tartozik össze, olyan kevéssé tartozik össze, mint a képzetalkotó képességük a külső dolgokkal, amelyeket mintegy félálomban észlelnek. Sokszor hoztam az antropozófiai előadásokban azt a példát, hogy mit szimbolizál az emberi álom. Egy ember álmodik; azt álmodja, hogy miközben ő, mint diák, egy előadóterem ajtajában áll egy másik emberrel és vitatkoznak. Nagyon heves lesz ez a vita, és arra kényszerülnek – ahogy tovább álmodja –, hogy kimenjenek az erdőbe párbajozni. Az illető még azt is álmodja, hogy lő. Ebben a pillanatban felébred, és azt látja, hogy a szék felborult. Ez volt az a csattanás, ami továbbfolytatódott az álmában. A képzetalkotó erő csak szimbolizáló módon, nem pedig a tárgynak megfelelő jelenséggel kötődik össze azzal, ami külső jelenségként lépett fel. Hasonló módon kötődnek össze Önökben a lényük öntudatlan részéből felmerülő kinematikus képzetek a fényjelenségekkel. Önök a fénysugarakat geometriailag rajzolják meg. Amit itt tesznek, annak nincs nagyobb valóságértéke, mint annak, ami az álomban fejeződik ki, amikor olyan objektív tény, mint a szék fölborulása, szimbolikus képzetet hoz létre. Az optikának, az akusztikának és részben a hő-külvilágnak az ilyenfajta geometriai, aritmetikai és mozgástani képzetekkel való földolgozása, még ha ez a valóságban józan is, mégis egy éber álom a természetről. És amíg az ember nem ismeri fel, hogy ez egy éber álom, addig nem jut dűlőre a természettudománnyal, mivel az nem a valóságot mutatja. Az, amiről azt hisszük, hogy teljesen egzakt tudomány, az a modern emberiség álma a természetről.

Ha a fényjelenségekből, hangjelenségekből, a hő jelenségeken keresztül aláereszkedünk a sugárzási jelenségek területére, akkor egy olyan területre lépünk be, amely az elektromosságtan egy különleges fejezetéhez tartozik, és ilyenkor az ember összeköti magát azzal, ami a természetben egyenértékű az emberi akarattal. Az ember ugyanazon területéből – amely mint akarati terület egyenértékű a katód-, a cső-, a röntgen, az α, β, γ-sugárzás hatásterületével – emelkednek fel azok a képzeteink, amelyekkel a matematikában, a geometriában, és a mozgásokban rendelkezünk. Tehát egy rokonterületre érkeztünk. De a mai emberi gondolkodás ezen a területen messze van attól, hogy ténylegesen bele tudjon hatolni a gondolkodással. Álmodni képes a mai ember, miközben kigondolja a hullámelméletet, de arra ma még nem képes, hogy matematikailag megragadja a jelenségeknek azt a területét, amely rokon az emberi akarat területével, amelyből a geometria és az aritmetika származik. Ehhez az aritmetikai-, algebrai-, geometriai képzeteknek sokkal jobban át kell itatódniuk a valósággal, és a fizikai tudományoknak éppen erre az útra kell lépnie. Ha ma olyan fizikusokkal beszélgetnek, akiknek a képzése még abban az időben volt, amikor a hullámelmélet virágzott, akkor nagyon sokaknál azt találják, hogy szemben állnak ezekkel az új jelenségekkel, mert a számítási elképzeléseikkel minden lehetséges módon elvesznek. Az utóbbi időben már másképpen segített magán az ember. Az aritmetika, a geometria törvényszerűségei ugyanis már nem voltak alkalmazhatók, ezért bevezetett egyfajta statisztikai módszert. Ez lehetővé tette, hogy jobban kötődjön a külső empirikus tényekhez, a tapasztalati számkapcsolatokhoz, valószínűségszámítással dolgozva, amelyben megengedett azt mondani: kiszámolok egy törvényszerűséget, amely bizonyos ideig tart, és aztán eljutok egy ponthoz, ahol a történet már nem megy tovább. Épp az ilyen dolgok mutatják az új fizikának azt a fejlődési menetét, ahogy elveszíti a gondolatokat. De éppen azáltal, hogy a gondolatokat elveszíti, a valóságba érkezik. Ezáltal a valósághoz közelebb kerül. Például könnyen elgondolható lenne, hogy miközben egy nagyon merev fogalmat alkotunk a fölmelegített levegő természetéről és ennek a fölmelegített levegőnek bizonyos feltételek mellett a viselkedéséről, összefüggésében a környezetével, akkor valaki éppen ilyen matematikai biztonsággal bebizonyítaná, hogy a levegő soha nem válhat folyékonnyá. De mégis folyékonnyá válhatott, mert egy adott helyen megmutatkozott, hogy bizonyos képzetek, amelyek magyarázatul szolgálnak egy sor törvényszerűségre, azok a sornak a végén már nem érvényesek. Nagyon sok ilyen példát lehetne fölhozni. Ilyen példák mutatják, hogy a valóság éppen a fizikai területen hogyan kényszeríti az embereket, hogy megállapítsák: a gondolkodásoddal, a képzetalkotásoddal nem tudsz már a valóságba hatolni, az egész dolgot a másik végéről kell újrakezdened. És éppen azért, hogy ezt a másik végéről újrakezdhessük, nagyon szükséges, hogy rokonságot tudjunk érezni aközött, ami az emberi akaratból származik – és ide tartozik a kinematika is –, és aközött, ami külsőleg jön szembe velünk, és hogy az egyik elválasztódik a másiktól, és csak a másik pólus jelenségein keresztül mutatkozik meg. Mindaz, ami a csövekben itt megy, fényként jelentkezik, és így tovább. De az, ami elektromosságként áramlik, az önmagában nem észlelhető. Ezért mondják, ha lenne egy hatodik érzékünk az elektromosságra, akkor azt is közvetlen módon tapasztalhatnánk. Ez természetesen értelmetlen, mert akkor, amikor fölemelkedünk az intuícióhoz (LIV), amelynek alapját az akaratban találjuk meg, akkor a külvilágnak abba a régiójába érkezünk, amelyben az elektromosság él és hat. De ezzel együtt azt is észleljük, hogy ezekben a most megfigyelt jelenségekben, bizonyos értelemben, a hang és hangzás fordítottja jelenik meg. A hangok esetében az a sajátosság jelenik meg, hogy az ember pusztán benne áll a hang világában. Ezt jellemeztem úgy, hogy az ember a lelkével éli bele magát a hang világába, és annak a néhány napja adott megfigyelésnek az értelmében, ahogy testével ebben benne él – emlékeznek a hasonlatra a légritkított edénnyel – ez kiszívja a hangnak a valódi lényét. Benne vagyok a hangnál a szellemiben, és benne vagyok abban, amit a fizikus megfigyel, ami természetesen nem a szellemi, nem a lelki, hanem a mozgásnak és a hullámnak ún. párhuzamos anyagi jelensége. A legutóbb megfigyelt terület jelenségeinél rajtam kívül nemcsak az objektív, ún. anyagszerűség létezik, hanem kívülem ott van az is, ami különben bennem a lelki-szellemiben, mint hang és mozgás él. Lényegében ez a külsőben is jelen van, de ezzel a külsővel én összekötődöm. Itt ugyanabban, ugyanolyan szférában vagyok, amelyben csak a hullámok, a hang anyagi hullámai vannak jelen, mégpedig azok, amelyek a hangnál csak lelkileg vehetők észre. Azt kell észlelnem fizikailag, amit a hangnál csak lelkileg érzékelhetek. Teljesen ellentétes pólusnak bizonyul az ember és külvilág kapcsolatában a hang észlelése, és például az elektromos jelenségek észlelése. Ha hangot észlelnek, akkor bizonyos értelemben emberként kettőssé válnak. Benne úsznak egy külsőleg is bizonyítható hullám-elemben, és azt tapasztalják, hogy ebben a pusztán anyagin kívül még valami más is van. Kényszerítve érzik magukat arra, hogy bensőleg mozgékonnyá váljanak, hogy a hangot fölfoghassák. A testükkel, amelyet itt sematikusan felrajzolok, észlelik a hullámokat, a rezgéseket (10.2 ábra).

Összehúzódnak éter- és asztráltestükkel – amely saját terüknek csak egy részét tölti ki –, és átélik, amit át kell élniük a hangban, lényük bensőleg koncentrált éteritásában és asztralitásában. Az elektromos jelenségekkel szemben, mint ember, egyáltalán nem észlelnek semmi rezgést vagy hasonlót. De késztetést éreznek, hogy az, amit korábban koncentráltak, azt most kitágítsák. Az éter- és asztráltestüket mindenütt a felületig kitágítják, nagyobbá teszik magukat, és ezáltal észlelik az elektromos jelenségeket. Ha az ember nem lép tovább a lelkiségéhez és szellemiségéhez, akkor nem tudja majd felvenni a fizikai jelenségekről a valóságnak és igazságnak megfelelő álláspontot. Egyre inkább el kell tudnunk képzelni, hogy a hang, a hangzás, a fényjelenség rokonságban áll a tudatos képzetalkotó tevékenységükkel, az elektromos és mágneses jelenségek pedig a tudattalan akarati elemünkkel állnak rokonságban, a hő a kettő között van. Ahogy az érzés a képzetalkotás és az akarat között helyezkedik el, úgy a természet külső hője az egyik oldalról a fény és hangjelenségek, és másik oldalról az elektromos és mágneses jelenségek között áll. A természeti jelenségek tanulmányozásának a struktúrája ennél fogva egyre inkább olyanná kell hogy váljon – és azzá is válhat, ha a goethei színtant követik –, hogy egyik oldalról a fény-, hangjelenségeket tanulmányozza, a másik oldalról pedig a vele teljesen ellentétes elektromos-mágneses jelenségeket. Ahogy a szellemiben különbséget teszünk a luciferi fényszerű és az ahrimáni elektromosság-mágnesesség szerű között (LV), úgy kell a természeti jelenségek struktúráját is szemlélnünk. És a kettő között áll az, ami a hő-jelenségekben jön szembe velünk.

Ezzel egyfajta irányvonalat adtam erre a területre. Most így foglaltam össze azt, ami ebben a néhány rögtönzött órában egyáltalában lehetséges volt.

Természetesen ezzel a gyorsasággal, amellyel az egészet be kellett mutatnom, nagyon sok minden csak szándékként maradt. Néhány ösztönzést tudtam adni, amelyekből remélem, valamit rövid időn belül ki tudnak építeni (LVI). Azt hiszem azonban, hogy amit adtam, az különösen a Waldorf-iskolai tanároknak tud segíteni abban, hogy a természettudományos képzeteket a gyermekek számára bemutassák. Ebből láthatóvá fog válni – bár Önök nem közvetlenül, fanatikus módon tanítják a gyerekeket –, hogy ezek a gyerekek már nem úgy mennek ki a világba, hogy azt mondják: minden egyetemi professzor egy szamár, hanem ezekben a dolgokban arról van szó, hogy a valóságot megfelelő módon fejtsük ki, hogy a gyermekeinket ne tévesszük meg. Ezt azzal érhetjük el, ha a legkevesebb lehetetlen képzetet viszünk be a tanításba. Ne azokat a képzeteket vigyék be, amelyek egyfajta hitből, a természetről alkotott álomképből származnak, hanem olyanokat, amelyek reális valóság tartalommal rendelkeznek. Ez akkor lesz így, ha magukat olyan tudományos érzülettel hatják át, ami áthatotta azt, amit ezekben az órákban előadtam. És annak a módjához is például szolgálhat, hogy miként beszéljenek a gyerekekkel a természeti jelenségekről. De azt hiszem, hogy a metodikai módokról is kaphattak valamit. Bár szerettem volna a szükségesnél kevesebb rohanással átmenni ezeken a jelenségeken, de mégis láthatták, hogy bizonyos módon össze lehet kötni a kísérletekben a külsőleg szemlélhetőt azzal, ami által képzeteket hívhatunk elő a dolgokból úgy, hogy az ember a dolgokra ne csupán rábámuljon, hanem át is gondolja azokat. És ha a tanítás folyamatában a gyerekeket hagyják, hogy gondolkodjanak a kísérleten, értelemszerűen megbeszélik a kísérleteket, akkor pontosan a természettudományos tanításban ki tudnak fejleszteni egy olyan módszert, amely ezt a természettudományt gyümölcsözővé teszi az Önökre bízott gyerekek számára. Ezzel azt hiszem, hogy éppen egy példán keressztül hozzáadtam valamit ahhoz, amit a Waldorf-iskolai tanításról szóló pedagógiai kurzus elején mondtam (LVII).

Másrészről azt gondolom, hogy azáltal, hogy ezeket a kurzusokat megtarthattuk, valamit tettünk, ami ismételten hozzájárulhat a Waldorf-iskola sikereihez, amelynek valóban fejlődni kellene. Ez kezdete lehet az egész emberiség fejlődését segítő új teremtő hatásnak. Hogyha áthatjuk magunkat azzal a tudattal, hogy abban, ami az emberiség fejlődésében mindeddig kialakult, nagyon sok dolog törékeny, és hogy egy újonnan kifejlesztettnek kell ezeknek a helyét elfoglalnia, akkor éppen ez a megfelelő tudat a Waldorf-iskolák számára. Pontosan a fizika mutatja meg, hogy a képzeteknek nagyon nagy száma valóban rendkívül törékeny, és ez összefügg – sokkal inkább, mint gondolnánk – korunk teljes nyomorúságával. Ha az emberek szociológiai fogalmakban gondolkodnak, akkor azonnal észrevehető, hogy hol gondolkodnak helytelenül, bár a legtöbben ezt nem is észlelik. Ez mégis észlelhető, tudva, hogy a szociológiai képzetek behatolnak az emberek szociális rendjébe. De arról nincs megfelelő elképzelésünk, hogy a fizikai szemléletek milyen mélyen hatolnak be az emberiség egész életébe, és így nem tudjuk, hogy az új fizikának a néha igen szörnyű képzetei mekkora kárt okoznek az igazságban. Gyakran idéztem nyilvános előadásokban, ahogy Herman Grimm (LVIII) a saját oldaláról, kívülállóként a természettudományos elképzelést tekintve bizonyos értelemben helyesen mondta ki, hogy a jövő generációjának nehezen lesz majd fölfogható az, hogy valaha volt egy olyan bolond világ, amely a Föld fejlődését és a teljes naprendszer fejlődését a Kant-Laplaces-féle elméletből kiindulva magyarázta. Ezt a tudományos őrültséget megérteni később már nem lesz könnyű. De ilyet, mint a Kant-Laplace-elmélet, nagyon sokat találhatnak a mai szervetlen természetünkre vonatkozó képzeteink között. De miképpen kell az embereknek megszabadulniuk a kanti-königsbergi és hasonló elképzelésektől, ha átfogó, egészséges képzetekkel akarnak előbbre jutni. Egész különleges dolgok tapasztalhatók, ahol láthatóvá válik, hogy az egyik oldalon lévő fonákság összekapcsolódik a másik oldalon található fonáksággal. A jelenség a következő módon tapasztalható: a napokban, ahogy mondják, véletlenül, kaptam egy nyomtatott előadást, egy német egyetemi professzor tartotta, aki éppen ezekben az előadásokban adja hírül, hogy hogy valami königsbergi Kant egy balti egyetemen, a fizika és a technika összefüggéséről beszélt, 1918. május 1-én tartva az előadást. Kérem, figyeljenek a dátumra! 1918. május 1. Jelenkorunk tudós fizikusa, az előadás végén elmeséli az ideáját és kb. ezt mondja: a háború lefolyása világosan megmutatta, hogy mi túl kevés összeköttetést tudunk létrehozni az egyetemek tudományos laboratóriumi munkája és a katonaság között. A jövőben ahhoz, hogy az emberiség megfelelő módon tudjon továbbfejlődni, arra lesz szükség, hogy sokkal szorosabb kötelék legyen a katonai oldal és aközött ami az egyetemeken végbemegy, mert a jövő katonai mozgósítási kérdéseibe már be kell vonni mindazt, ami a tudományból jön, és amely a mozgósítást különösen erőteljessé teheti. A háború elején nagyon szenvedtünk attól, hogy ez a szoros kötelék még nem jött létre, és a jövőben a tudományos kísérleti intézményeket be kell vinni a vezérkarba.

Kedves Barátaim, az emberiségnek újra kell tanulnia, és pedig sok területen kell újra tanulnia. Ha el tudják határozni az újra tanulást egy olyan területen, mint a fizika, az akkor lesz a legkönnyebb, ha készek arra, hogy más területen is újra tanuljanak. Azok a fizikusok viszont, akik a régi módon gondolkodnak, mindig közel lesznek ahhoz, hogy ilyen szép, kedves koalíciót hozzanak létre a tudományos kísérletező helyek és a vezérkar között. Nagyon sok mindennek másként kell lennie. Legyen a Waldorf-iskola mindig olyan hely, ahol az csírázik ki, aminek éppen másnak kell lennie. Ezzel a kívánsággal szeretném ezeket az előadásokat befejezni.

Vita – Dornach, 1921. augusztus 8.

Diskussionsvotum (VIX)

Dr. Rabel kisasszony az igazán figyelemre méltó fejtegetéseinek végén azt mondta: egyszer megjegyeztem, hogy ezek az újabb kísérletek a goethei színtan igazolását szolgálhatják. Dr. Rabel kisasszony akkoriban volt olyan jó és odaadta az egyik értekezését (LX), ami pontosan erre a vonalra irányult és azt mondtam, hogy azok a tények, amelyek ilyen módon jelennek meg a modern fizika által, azok tényleg abba az irányba mutatnak, amelynek fokozatosan Goethe színtanának az igazolásához kell vezetnie.

Nos, ma tényleg nincs arra lehetőség, hogy pro és kontra belemerüljünk Goethe színtanába és a Goethe-ellenes színtanba. A dolog úgy áll, hogy a fizikai elképzeléseket a mai szokások szerint egyelőre még olyan elméleti meggondolásokból alkotják meg, hogy tényleg igaz az, amit egyszer egy fizikustól hallottam, akivel a goethei színtanról (LXI) beszélgettem. Egyszerűen és teljesen őszintén azt mondta, amivel kimondottan egyet kell értenem: hogy egy mai fizikus – és ő magát is joggal annak tartotta – a goethei színtanról egyáltalán semmit sem képes elképzelni. És ez tulajdonképpen teljesen igaz.

Éppen azt nem kell elfelejtenünk, hogy ott léteznek bizonyos dolgok, amelyekkel először még meg kell küzdenünk, hogy a fizika oldaláról a goethei színtant komolyan vegyük. Ma egy fizikust közvetlenül afelé irányítanak, hogy amit ő fénynek nevez, lehetőleg úgy vizsgálja, hogy amit a vizsgált területen belül szubjektívnak nevez, többé semmilyen szerepet se játsszon. Hogy bizonyos mértékben az az élmény, ami jelen van a fényjelenségnél, az teljes egészében csak arra szolgáljon, hogy a megfigyelésnél valaki jobban figyeljen arra, hogy itt vagy ott valami történik. Amit a fizikus a fényjelenségekről szóló bemutatójába be akar vonni, amit azután a fényjelenségekre is kiterjeszt, annak olyan entitásnak kell lennie, amely tökéletesen független a szubjektív élménytől.

Goethe a gondolkodását illetően teljesen más feltételezésekből indul ki. Ezért tartom még ma is bizonyos vonatkozásokban helyesnek azt, amit 1893-ban egy Goethe természetszemléletéről (LXII) tartott előadásomban Frankfurt am Main-ban mondtam. Goethe morfológiai területről szóló közléseiről itt azért beszélhetünk, és erről akkoriban egy előadást is tartottam, mert bizonyos vonatkozásokban már ma is találkoznak Goethe-nek a metamorfózisról való elképzelései, illetve a metamorfózissal összefüggésben álló, a fajok eredetéről szóló elképzelésekkel, amelyek bizonyos mértékig egybeesnek, bár teljesen más módon azzal, amelyek a darwinista (Darwin-Haeckel) szemléletből erednek. Itt tehát bizonyos vonatkozásban legalább létezik egy olyan terület, ahol a nézetek egymásba kapcsolódnak. A goethei színtan vonatkozásában azonban, ami nem akar optika lenni, egyáltalán nem ez a helyzet. Ezért, noha bizonyára lehetséges, mondjuk az antropozófia talaján Goethe színtanáról beszélni, egy beszélgetés mindenképpen lehetséges. De vitatkozni azzal, amit egy fizikus ma a színekről mond, amit a fizikai alapokból kiindulva levezet, mindenképpen csak valami terméketlen dolgot eredményezne. Ehhez az szükséges, hogy bizonyos alapelképzelések, amelyekkel Goethe rejtetten rendelkezett, és amelyekből a színtanában kiindult, még világosabban magyarázhatókká váljanak, hogy alapként tényleg lefektethessük azokat.

Ezért tartom mindazt, ami a kis könyvecskémben Goethe színtanáról megjelent olyasminek, amit előzetesen dobtunk a világba, és ami egyáltalán nem támasztott olyan igényt, hogy egy gyümölcsöző – úgy vélem gyümölcsöző – vitát folytassunk nem az ellentétes, hanem egy teljesen más oldalról megjelenő fizika elképzeléseivel. Nos, abban tényleg egészen biztosak lehetnek és ehhez már az előttem szóló sokban hozzájárult, hogy Goethe is felismerné mindazon jelenségekben – amelyeket Dr. Rabel kisasszony köszönetet érdemlő módon itt bemutatott – a saját alapszemléletének az elismerését. Ez az, amit mindenképpen képviselni szeretnék.

Ez egyik oldalról megegyezik a tényállással, de nem teljesen, ha Goethénél arról beszélünk, hogy a spektrum egyik oldala, tehát az, amelyet hosszú hullámú sugaraknak neveznek, ellentétben állnak a rövidhullámú sugarakkal és köztük létezik egy viszony, egy polaritás. A polaritás nagyon absztrakt viszony, amit az ember a különböző ellentéteknél alkalmazhat, így ennél is. De ez itt semmiképpen sem az, amiről Goethénél szó van [hézagos jegyzet]. Ha az ember mégannyira hiszi is, hogy valamilyen kísérleti elrendezéssel kizárhatja a hibákat azáltal, hogy a sugárnyalábot egyre keskenyebbre veszi úgy, hogy végezetül a sugárnyaláb egész vastagsága – ami egyébként nem az én kifejezésem, de jogosan használhatom – megszűnik és ezután egy „sugárról” beszélhetünk. Így a valóságban nincs semmi különbség aközött, hogy egy széles sugárnyalábbal, vagy egy keskennyel dolgozunk, ez elvileg nem jelent semmi különbséget. Goethe azonban elvi különbséget adott meg – és erről van szó – amikor maga állított össze kísérleteket úgy, hogy kis résen keresztül vezette át a fényt.

A prizmában nem lehet kizárni azt, amit a modern fizika szeretne, mivel természetesen nem lehet egy „nulla vastagságú sugarat” valahogy bejuttatni a kísérleti területre. Azt azonban megteheti, hogy szemügyre veszi az éles határvonalat a sötét és a világos terület között. Tényleg ott van az az éles határ! Ha az ember erről az éles határról beszél, akkor bizonyos módon a goethei kísérletből pont azzal rendelkezik, amivel a modern fizika szeretne. Goethe a határral dolgozott, nem a sugárnyalábbal, ez az, amin a dolog múlik. Az a követelmény, amit az ember ideális módon joggal támaszt, elvileg pontosan azáltal teljesül, hogy Goethe a határral dolgozik, tehát nem egy sugárral, vagy sugárnyalábbal. Goethe abból indul ki, ami jelenségként a határnál adódik, és megkísérli, hogy onnantól a saját kísérleti elrendezéseit valósítsa meg, amelyeket ma, ha goethei értelemben kellene megvalósítani, azokat teljesen másképp kellene végrehajtani, mint ahogyan azt Goethe tette.

Remélem, hogy ebben a vonatkozásban elvi kísérleteket fogunk összeállítani Stuttgartban, a fizikai kutatóintézetünkben és ezáltal az is, amit Dr. Schmiedel (LXIII) „elfátyolozásnak” nevez, bizonyos értelemben kiiktatódik és az ember megtanul exakt módon tényleg a határral dolgozni. És utána abban a helyzetben van, hogy a spektrumot csak egy jelenségként fogja fel, amelyben a határjelenségek ősjelenségként lesznek feldolgozva. Ez lenne a menete annak, amiről szó van.

Nos, ha az ember így dolgozik a határral, akkor pontosan azt kapja, amit Dr. Schmiedel az úgynevezett spektrum egyik és másik része közötti poláris viszonynak nevezett.

Tehát a „polaritás” goethei értelemben itt egy sokszor túl absztrakt módon alkalmazott kifejezés! Az ember minden lehetséges természeti jelenségnél használhatja kifejezésként. Goethe, miközben kísérletezik, eljut – és itt ma este nem tudok az idő rövidsége miatt a részletekbe belemenni – a vörös természet és a kék természet közötti alapvető ellentéthez (LXIV), amelynél mindenképp figyelemmel kell lenni arra, hogy nem vörös és kék fényről beszél, és itt az ember goethei értelemben ellentmondhatna, hanem vörös, vagy kék természetről. A fény legrosszabb esetben nem differenciálható, és amik különbségként jelennek meg, azok jelenségek a fénynen. Joggal lehet az újabb fizikánál eredményként kiemelni azt, hogy Goethe azzal, amit a fény entitásának nevez, szembehelyezi a sötétség entitását, nem semmiként, hanem egy valódi entitásként. Ami Goethénél meglehetősen bonyolult elképzelés, arról röviden pár szóval, csak utalásként a következőket tudom mondani: ahogy a színárnyalatok vörös részében, úgy a kék részben sem keveredés történik, hanem a fény és a sötétség dinamikus egymásba hatása, de úgy, hogy ennek az együtthatásnak a vörös részében a vörös bizonyos vonatkozásban úgy jelenik meg, mint a fény aktivitása a sötétségben. Tehát ez a fény és a sötétség együttműködése. Ha az embernek a vörössel van dolga, mondjuk egy vörös felülettel, akkor az aktív fény hat a sötétségben, ha azonban a kék oldallal van dolga, akkor a sötétség aktivitásával találkozunk a világosságban. Tehát a polaritásnak ez a pontos kifejezése.

Ez természetesen egy olyan képzet, amelynél szívesen elismerem, hogy a modern fizika nem sok mindennel tud összekapcsolni. Goethe számára azonban a piros (szín) a fény aktivitása a sötétségben, a kék a sötétség aktivitása a világosban, tehát a fényben. Ezt polaritásnak nevezhetjük, ez egy polaritás. És ezt Goethe a fizikális, azaz fizikai színek számára, tehát tulajdonképpen a spektrális színekre és a kémiai színekre is átvezeti, és tudatában van annak, hogy mindenhol a bizonytalanságban tapogatózik, mert ezt az általános elvet az egyes esetekre nem tudja átvezetni. Vegyük azonban azt, amire csak futólag utaltam, így mindenhol ahol szín van, ahol tehát színek jelennek meg, ott minőséggel rendelkezünk. És itt állunk, annál a pontnál, ahol egyszer ebben a vonatkozásban majd döntés születik.

Nézzék, ma még az a helyzet, hogy az ember rengeteg jelenséget él át. Ma is köszönetet érdemlő módon egy egész sor jelenséget mutattunk meg Önöknek, amelyek megkövetelnék, hogy az ember előadások egész sorozatát tartsa és megmutassa, hogy miként álljanak a goethei színtanhoz és a természettudományok egész területéhez. Ma azonban olyan jelenségeket élünk át, amelyeknek helyesbítéseket kell előidézniük – teljesen más módon, mint amelyek a relativitáselmélet elméleti megfontolásától kezdve egészen a fénysebesség elképzeléséig adódnak. Éppen azt éljük át, amit Dr. Rabel kisasszony maga is kiemelt, hogy a fizika kényszerítve érzi magát arra, hogy egy nagyon módosított formában ismét visszatérjen Newton emissziós elméletéhez. Mindenesetre nagy a különbség a newtoni elmélet, melyet ő viszonylag egyszerű jelenségekből származtatott, és a mai kor között. Mivel azt hiszem, hogy a mai felfogás főként azon alapul, hogy az ember a szokványos hullámelméletről alkotott képzetek szerint nem képes képet alkotni arról, hogy miként lehetséges pl. a következő: ha ultraibolya fényt bocsátunk egy fémre, akkor visszaverődő elektronokat kapunk, és ezeket az elektronokat vizsgálhatjuk. Ezek akkor egy bizonyos erősséget mutatnak. Ez az erősség nem függ az ultraibolya fény forrásának és a fémnek a távolságától. A forrást el lehet helyezni messzire, és ennek ellenére ugyanazt a volterősséget (feszültséget) kapják. Nos, ahogy ez előre feltételezhető, ha a fényerő állandó marad, akkor az intenzitásnak a távolság növekvő mértékével csökkennie kell. Azoknál az elektronoknál, amelyeket a fém ver vissza, ez nem így van. Látható, hogy az erő egyáltalán nem csökken a távolsággal, hanem az csupán a színtől függ. Ha a szín közel van, az ugyanolyan, mintha a távolabb lenne. Ez tehát közvetlenül rávezeti az embert arra, hogy arról, amit egyáltalán fénynek neveznek, egészen másképp kell gondolkodnia. Ma az ember azzal segít magán, hogy a kvantumelméletet veszi alapul, mely azt mondja, hogy itt nem valami folytonos dolog terjed ki, ahogy a nehézség terjedését elgondolják, hanem a fény atomi módon terjed. Ha atomi módon terjed, akkor az illető kvantum egy valamilyen helyen van, és azután ott hat. Itt nem erről van szó… A kvantum csak egy helyen képes lenni. Ha egyáltalán ott van, akkor az előidézi az elektron-hatásokat.

Tehát ezek a dolgok ismét visszavezetnek az emissziós elmélethez. Newton azt feltételezte, hogy a szubsztanciák és entitások valahogy mérhető módon terjednek ki, ami úgy történik, hogy az intenzitás a távolság négyzetével csökken, ez ma úgy van, hogy az ember ezt az elektromágneses mezők kiterjedésével helyettesíti, amelyek azután valóban áthatolnak a téren, mégpedig a kvantumelmélet értelmében. Tehát tulajdonképpen az elektromágneses terek emissziójáról van szó, míg a hullámelmélet – amely fiatalkoromban szoványos volt – csakis a mozgás egyszerű terjedésével foglalkozik, és ezesetben semmi sem sugárzódik ki a térbe, csak a mozgás vezetődik tovább. Azonban éppen ez az, amiről szó van. Ezek az elképzelések az objektív meglévőről – legalábbis én így látom – állandó áramlásban vannak és azok a kísérletek, amelyek itt történnek, mindenhol arra utalnak, amit Dr. Rabel kisasszony jogosan emelt ki, hogy az ember a hullámhosszak puszta feltételezésével nem jut előbbre, és az így egyfajta ellentmondást tartalmaz. Alapjában véve az áll a rendelkezésünkre, amihez az ember hosszú időn keresztül hozzászokott, hogy egyedüliként a hullámhosszakkal számoljon. Az elképzelés rendkívül egyszerű volt. Az ember objektíven csak hullámhosszak hullámaival és bizonyos sebességek rezgéseivel számolt, és ami a spektrumban az ibolya és a vörös közé esett, azt úgy határozta meg, hogy azt mondta: ez az, ami hatást gyakorol a szem recehártyájára. A vörösön túl vannak azok a rezgések, amelyek nem gyakorolnak benyomást a szemre, de minőségileg nem különböznek azoktól, és ugyanez van az ibolyán túl is. Egyesek ellenszegültek és érdekes módon mindezt visszautasították. A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben Eugen Dreher (LXV) is, aki nagyon sok kísérletet végzett annak bizonyítására, hogy a fény, a hő és a kémiai entitás három egymástól teljesen és radikálisan különböző minőség. Ez bizonyos fokig mindenképpen sikerült neki. És pontosan a dolgok mai állása bizonyítja azt, hogy a kérdések egész összetettsége alapjában véve mozgásban van. Amint az ember eljut odáig, ami eltekintve a szubjektívtől, összefoglalva a „fényjelenségek” komplexitásaként van előttünk… (Hiány) … Goethénél az a lényeges, hogy azt hozta be, amire ma a fizika rákényszerül. Bizonyosan a fizika hiányos helyzete miatt hozta ezt be a XVIII. század végén. De behozta!

Ha ma tekintünk erre a dologra, akkor az ember azt mondja magának: egészen biztos, hogy mindez roppant érdekes. El kell ismernem, hogy a hullámelmélet egész kezelési módja érdekes volt, amikor én fiatal voltam, mivel a hullámelméletet a legvégsőkig kidolgozták és tényleg mindent a legrészletesebben igazán pontosan ki is számoltak. Ma azonban a fiatalok nem fognak ezzel a különös hullámelmélettel kínlódni, mivel valami egészen más mutatkozik meg, ha az ember az elméleti mechanikából kiindulva a hullámok egyféle éterhipotézisével számol, vagy ha az elektromágneses mezők működési módjából indul ki. Itt már minden valahogy meghatározatlannak tűnik Ma már az embereknek valahogy nincs meg az igénye arra, hogy mindent egzakt módon számoljanak ki a fényjelenségeken belül, ahogy ez még 30, vagy 40 évvel ezelőtt történt. Természetesen rendkívül érdekes ezekre a furfangokra rájönni, de ezek csak számítások és ennek a számításnak az egész mértékadó bizonyítását az interferencia kísérleteknél látjuk majd. Ma úgy néz ki, hogy az interferencia kísérlet új magyarázatot igényel. Ezt a fizika is elismeri. És itt a kvantumelmélet sem ért el sokat. A dolog úgy áll: ez még nem terjedt el túlságosan, azonban egyre inkább látható, hogy bizonyos jól használható számok és segédszámok vannak a rezgésszámokban vagy a hullámhosszakban. Ezek mind jó számítási játékok, ma azonban senki sem képes megmondani, hogy van-e ennek valamilyen reális alapja. Azt szeretném mondani, ha az ember megadja a vörös és kék sugárzás rezgésszámait, akkor egy bizonyos viszony jön létre a vörös és a kék között és azt fejezi ki, hogy a két szám hogyan viszonyul egymáshoz. Már ma meg lehet mondani, hogy az egyes számok viszonya egymáshoz sokkal fontosabb, mint az egyes rezgésszámok abszolút értéke. És ez vezet át a mennyiségből a minőségbe. Ma az ember azon az úton van, hogy azt mondja magának: egyedül a hullámhosszakkal ez nem megy, valami másra van szükségem.

Ez a más azonban egyre hasonlóbb lesz ahhoz, amit Goethe a maga útján keresett. Most még nem kell túl szigorúan megjegyezni, de annak a számára, aki a dolgokat pontosan ismeri, mindenképpen meg kell jegyeznie, hogy a fizika miként vezet egyre inkább afelé, hogy azokat a jelenségeket, melyeket ma felsorolnak, Goethe mindenképpen úgy fogná fel, mintha az ő szemléletének az igazolására szolgálnának.

A részletekbe természetesen nehéz belemenni, mivel ehhez ma nem teremtették meg az alapokat. Csak elméletileg akarok például a növénykérdéssel foglalkozni. Olyan dolgokba nem szívesen mennék bele, hogy szabad-e például egy olyan kifejezést, mint az „abszorbeálás” használni, avagy sem. Ha pusztán annak a megjelölésére használják, ami előttünk zajlik, akkor nincs semmi ellenvetésem. De ha az ember a dolgot annyira leegyszerűsíti, hogy például, ha valahol fény jelenik meg, melynek útjába valamilyen üveglapot állítanak, és az üveglap mögött vörös mezőt látnak, akkor az ember azt mondja: itt az üveg az összes többi színt elnyelte, csak a vöröset engedte át. Akkor itt egy észlelt jelenség helyére olyan magyarázatot állított, ami teljes egészében a kékre vonatkozik, amiről semmi reális nem áll a rendelkezésre. Az ember mindenképpen a jelenségnél tud maradni. Ez jó. De vegyük azt, amit Goethe mégoly tökéletlenül mondott is ki: a fény aktivitása, a világosság a sötétben alapul szolgál a vörösnek; a sötétség aktivitása a világosban, a fényben, ezen alapul a kék. Amin a részletek alapulnak, mint árnyalat, a zöld, vagy a narancs, ezekről most nincs szó, ebbe nem tudunk elmélyedni. Csak az alapjelenséget tudom megadni. És itt mindenesetre azzal rendelkeznek, amire most mondhatni csak érintőlegesen utaltam. Itt a sötéttel, mint valósággal van dolgunk, és tisztában kell lenniük azzal – természetesen sok minden létezik annak bizonyítására, amit mondani fogok, de a dolog teljesen felszínes megfigyelésével világos lehet az ember számára –, hogy ez a sötétség egy bizonyos módon ellenszegül a világosságnak. Ezt mutatja természetesen a szubjektív érzékelés, de az objektív tények is. Itt egy polaritást kell feltételezni, ha az ember nem akar az absztrakt dolgoknál maradni, hanem bele akar menni a konkrétumba. Ha a világosnak és a sötétnek erre a polaritására gondolnak, akkor fokozatosan ahhoz az elképzeléshez jutnak, ami bizonyos szempontból lehetetlenség, nevezetesen az, hogy ugyanolyan módon beszélünk egy entitás kiterjedéséről, ha az sötét, vagy ha világos. Erről azok a kísérletek, amelyeket a mai napig végeztek, nem döntenek el semmit! Mert nézzék, ha elgondolják a világosságot – ez természetesen több, de ez érzékfeletti megfigyelésen nyugszik, vagy félig érzékfeletti megfigyelésen, de vegyék ezt először úgy, mint egy lehetőséget, mint egy hipotézist – akkor sematikusan úgy lehet meghatározni, hogy egy kiterjedés történik. A sötétséget azonban nem lehet úgy meghatározni, hogy kiterjedés történik, hanem a sötétséget úgy kell meghatározni, hogy bizonyos mértékben a végtelen felől olyasmi történik, mint egy szívóhatás. Tehát egy térről, amit fekete falak vesznek körül, nem mondhatjuk azt, hogy ott egy kiterjedés, egy emisszió, vagy hasonló történik, hanem azt, hogy egy szívóhatás történik, egy szívóhatás, amelynek természetesen rendelkeznie kell valamivel, ami a szívóhatást előidézi, mert szükséges egy központ. A szívóhatásnak a lehetősége természetesen közvetlenül az, ami – hogy ezt a trivialtást mondjam – jelen van a sötét térben, ellentétben az átvilágított térrel, ahol szétterjedő hatásokkal van dolgunk.

Ha ezt szem előtt tartják, akkor színképzetük mindig konkrétabb lesz és a kéknél olyasmivel fognak rendelkezni, ami szívó jellegű – ezt tulajdonképpen csak megközelítőleg mondtam – és a vörösnél valami olyannal, mint a kiterjedés, a zöldben bizonyos vonatkozásban pedig a semlegesítéssel. És gondolják el – itt a képzetalkotásnak egy mélyebb rétegébe kell behatolni – ha azt, ami szívóhatásként jelen van, a növény lényéhez való a viszonylatában vizsgálják, akkor a színes mögött lévő szívóhatással van dolguk, amely ellentétes a növény belső erőivel. Ez a növény egész konfigurációjában, az egész szervezetében együttműködően van jelen.

Tehát bizonyos mértékben a színjelenségek mögé kell jutnunk. A színjelenségekben csak annak a szimptomatikus kifejeződését látjuk, ami mélyebben rejlik a színhatások mögött. Egy polaritáshoz jutunk, és ha ezt nem csupán absztrakt polaritásnak tekintjük, hanem belemegyünk ebbe az egész különös polaritásba, úgy, hogyha ezt szubjektív módon tesszük és például a kéket nézzük, akkor a szem alapjában véve egy szívóhatásra exponál, a vörös estében bizonyos vonatkozásban pedig egy nyomóhatásra, amit azonban most nem mechanikusan, hanem intenzíven kell elgondolni.

Ha ezzel megvagyunk, akkor olyan képzeteink lesznek, amelyek természetesen sokkal bonyolultabbak, mint ezek, így azt mondom: egy üveglapot helyezek egy világító sugárnyaláb útjába, akkor mögötte egy vörös mezőt kapok. A vörösön kívül az összes többi szín elnyelődött. Ekkor a probléma megformálásának teljesen más fajtájához jutunk el. A követelmény az előttünk lévő jelenségből jön létre, mégpedig az, hogy vizsgáljuk meg a fény útjába állított anyagot. Amennyiben elkezdjük, akkor teljesen más módszerhez jutunk pl. a polarizációs jelenségek esetében. Bizonyos kerülő úton jutunk el egy nagyon szigorú szemlélethez, amiről Dr. Rabel kisasszony is beszélt. (Rabel kisasszonyhoz fordulva) : Ön egy angol fizikust nevezett meg. Egy egész sor fizikus felfigyelt már arra a dologra, hogy ennél a jelenségnél tulajdonképpen nem olyasmiről van szó, ami a fény entitására utal, hanem az anyagra, amit itt a fénnyel szembehelyeznek. Ez természetesen egészen különleges szerves anyag, mondjuk a növény.

Ez az, ami egyre inkább eljuttat bennünket oda, hogy eltávolodjunk attól, hogy mondjuk polarizációs alakzatokat magyarázzunk bele a fénybe. Ez mégis olyasmi, ami egész csodálatosan ment a régi tisztán mechanikus hullámelmélettel, mely a mai helyzetben többé ilyen módon már nem érvényes. A fizikus eljut odáig, hogy nem csupán a polarizációs alakzatok megjelenését nézi, hogy azokat a fénybe beleszerkessze, hanem a fény és az anyag kölcsönhatását látja. Oly módon, hogy az bizonyos mértékben elárulja az anyag felépítését azáltal, ami itt és más jelenségeknél is fellép, mégpedig olyan különösen, hogy azokat az ember elektromágneses hullámok emissziójának tekinti. Ma sokkal érdekesebb a dolgokat úgy szemlélni, hogy az ember utánanéz annak, miként tud fokozatosan megszabadulni egy olyan szemléletmódtól, amely tényleg csak azon alapul, hogy olyan nagyon hozzászokott az ember az éter mechanikus szemléletéhez, amelyet egyesek szilárdnak, mások azonban folyékonynak képzelnek […hiány a szövegben…]. Az ember hozzászokott bizonyos elképzelésekhez és nem tud elszakadni azoktól, igazán… Ha a hullámelméletnél maradnak, még valamit feltételezni kell … És ezt figyelemmel kell végezni: Goethe azon volt, hogy ezeket a feltételezéseket megvizsgálja. Őt az egész hullámelmélet, amely már az életében is ismert volt, tulajdonképpen nem érdekelte. Az érdekelte, amire nem kielégítő módon már utaltam, amikor a polaritást a konkrétumokra vezettem vissza.

Mélyebben hatolunk be abba, amit Goethe akart akkor, ha a „színtanát” fejezetről fejezetre átvesszük, egészen fel a színek érzéki-erkölcsi határáig, ahol a színek bizonyos mértékben eltűnnek a látóterünkből és mondhatni szellemi-lelki és morális tulajdonságok jelennek meg. Az ember a vörös és a kék helyén éli meg ezeket, ahol átvezetik a lelkiségbe. És Goethe itt azt mondaná: tulajdonképpen csak itt tapasztal meg az ember valamit a színek lényegére vonatkozóan, amikor a szín eltűnik és valami teljesen más jelenik meg.

Itt az lép fel, ami a magasabb megismerés útjainak a kezdete (LXVI), melyeket az antropozófiai irányultságú szellemtudomány ír le. Ezek ahhoz vezetnek, hogy az ember tényleg nem veszi többé figyelembe a szubjektív és az objektív közötti szétválasztottságot és nem beszél többé bizonyos megismerési fokozatokról, hanem azokról, amelyek a szubjektívnek az objektívbe való átéléséhez vezetnek. Ezt kell megfigyelni! Egyetlen ismeretelmélet sem létezhet (LXVII), mely valaha is kielégítő lenne, ha az objektív és a szubjektív között egy abszolút szakadék van, hanem csak akkor, ha éppen ez a szubjektívre és objektívre való felosztás alapjában véve mégiscsak egy ideiglenes feltételezés, ahogy azt ismeretelméletileg bemutatják. A modern fizika, ahogy azt mondjuk Blanc (LXVIII) definiálja, mindenképpen arra jut, hogy a szubjektív elemeket teljesen kizárja és a jelenséget úgy mutassa be, hogy minden az ember bármi módon történő figyelembevétele nélkül, objektív területen történjen meg. Louis Blanc azt mondja: a fizikának tulajdonképpen csak azt kellene felkutatnia, amit egy marslakó – még ha teljesen más is a felépítése – az objektív világról állítani tudna. És ez tényleg mindenképpen helyes. A kérdés azonban az, hogy az emberben magában is lehet-e találni olyat, ami megfelel a fizika eredményeinek, amit tisztán csak a méret, a szám és a tömeg szerint vizsgálnak, hogy vajon egy magasabb megismerés számára így is megfelel-e ennek valami az emberben? És itt azt kell mondani: igen ez az! Egészen pontosan azon a területen megyünk keresztül, amit azután megélünk, és amit a modern fizikus tulajdonképpen csak egy felépítményen, a jelenségeken alapuló felépítményen keresztül kap meg. Ez a terület úgy néz ki, hogy ami szubsztanciális, ami alapul szolgál, az többé már nem anyagi jellegű, hanem szellemi természetű. Sőt az ember itt szerzi meg magának azt a jogot, hogy a fizika képleteit bizonyos formában felhasználja, csak egy másik szubsztanciális dolgot kell belehelyeznie. Newton azt gondolta, hogy csak egyfajta mérhető anyagot helyeznek a Huygens féle képletbe. Hullámelmélet: itt csak a hullámok számát viszik a képletbe; az újabb elmélet szerint elektromos mezőket visznek bele.

Tehát az, ami tulajdonképpen a képletekben található, az olyasmi, amivel kapcsolatban ma már bizonyos liberalizmus uralkodik az elméletek kialakításánál. Ezért nem kell fennakadni azon, ha szellemtudományra van szükség ahhoz, hogy ezekbe a világtérben repülő és táncoló egyenletekbe most szellemet is belevigyünk. Nem azt, amit Newton akart, és azt sem, amit a modern fizika akar, hanem pontosan szellemet kell belevinni. Csak előbb tudni kell, hogy mi a szellem. Akkor ez nem valamilyen elméleten alapul, hanem egy magasabbrendű tapasztaláson.

Úgy hiszem tehát, hogy tényleg mind többel és többel járult hozzá Goethe színtanának megértéséhez az, amit Dr. Rabel kisasszony, köszönetet érdemlő módon ma előadott. Nem hiszem azonban azt, hogy ma még olyan kérdésekbe is el tudunk mélyülni, amelyeket például Dr. Stein (LXIX) tett fel, mivel akkor bele kellene mennünk az elektromosság egész lényegébe. És ez olyan kérdéseket érint, amelyeket először antropozófiai területen kellene, nem akarom azt mondani, hogy megoldani, hanem csak megbeszélni. Mivel itt természetesen olyan fogalmakhoz jutunk el, amelyek mondhatni mindent a feje tetejére állítanának, amit az ember ma szokványosan elméletileg elismer a fizikai területén.

Ha ma el is tértek valamenyire attól, még nincs túl messze az az idő, amikor elektromos áramlással és hasonlókkal számoltak. Nos, az embernek azonban az elektromosságnál a valóságban nem olyasmivel van dolga – ez csak a magasabb szintű megismerés eredménye, amit most mondani fogok –, ami ide beáramlik, hanem a valóságban – ha szabad erre sematikusan utalnom – azzal van dolga, hogy ha itt van egy drót, amin keresztül egy úgynevezett elektromos áram halad, akkor a valóságban egy üresség jelentkezik.

Ha a valóságot – itt és most a valóság egy fokáról beszélek, ezt sokan nem fogják elfogadni – például +a -val akarom jelölni, akkor a dróton belüli valóságot -a -val kellene jelölnöm. És akkor itt megvan a beszívása annak, amit tulajdonképpen mindig beáramlásnak tekintettünk. És itt lényegében azzal van dolgunk, hogyha rendelkezünk egy elektromos vezetővel, akkor az a szellemiségben nem egy kitöltő-, hanem egy üres teret jelenít meg. És ez azután átvezet minket ahhoz, ami akarati természetű, amit Dr. Stein csak előzetesen érzékelt, és ami tulajdonképpen azon is alapul, hogy itt nem az idegekkel van dolgunk, amelyek kitöltenek, hanem üres csatornákkal, csövekkel, amin keresztül a szellemi jellegű beszívódik és keresztülhalad.

Ez azonban, ahogy már mondtuk, ma túl messzire vezetne, és a magam számára tulajdonképpen csak azt a feladatot tűzhettem ki, hogy megmutassam, milyen módon, vagy sokkal inkább hogyan gondolták azt akkoriban, amikor azt mondtam: ezek az újabb jelenségek tulajdonképpen a goethei színtan továbbfejlesztésének irányában találhatók.

Megjegyzések

I. Walter Johannes Stein a tanfolyam kezdetén Rudolf Steiner alábbi szavait olvasta fel:

„Goethe természettudományos írásainak” bevezetőjéből, lásd utalások 3. kötet 15. old. és a sok különkiadás bevezetőjének, XVII. és 279. oldala, GA 1: „Természetesen eszemben sincs, hogy a goethei színtan minden részletét meg akarjam védeni. Amiről tudni akarom, hogy fennmarad, az csak az elv. Az azonban itt sem lehet a feladatom, hogy színtan, Goethe korában még ismeretlen jelenségeit az ő elveiből vezessem le. Ha valaha lesz olyan szerencsém, időm és eszközöm, hogy egy színtant, goethei értelmezésben, a természettudomány modern felfedezéseinek egészen magas szintjén írjak meg, akkor egyedül azzal megoldanám a vonatkozó feladatot.”

A különkiadás említett „bevezetőjéből” 1. kötet LXXXIV. oldala és a 120. oldal:

„Ha az ifjú, törekvő gondolkodók és kutatók, nevezetesen azok, akik a szemléletüket nem csupán tágítani szeretnék, hanem közvetlenül belenéznek a mi felismerésünk középpontjába és a fejtegetéseimnek valamely figyelmet szentelnek és csapatostul követik azt, akkor tökéletesebben fogják végrehajtani azt, aminek a végrehajtására törekedtem.”

„Az emberiség szellemi vezetése és az ember”, (1911), GA 15, Dornach 1974, 66. old. –ból: „A jövőben jönnek majd olyan kémikusok és fizikusok, akik a kémiát és a fizikát nem úgy tanítják majd, mint ahogy most a visszamaradt káldeai-egyiptomi szellemek befolyására teszik, hanem azt tanítják majd, hogy: ’Az anyag olyan értelemben épül fel, ahogy azt Krisztus fokonként elrendezte.’ Az ember egészen a kémiai és fizikai törvényekbe hatóan találja majd meg a Krisztust. A jövőben egy spirituális kémia és fizika jön létre.”

II. A második természettudományos kurzust 1920. március 1. és 14. között tartották, ezután következett „A különböző természettudományos területek viszonya a csillagászathoz.” c. kurzus 1921. január 1. és 18. között, mindkettő Stuttgartban. GA 321, és GA 323. Orientáció valamennyi természettudományos előadásról: a Rudolf Steiner összkiadás első áttekintő kötetében található Életrajzi áttekintés címen.

III. Hasonlítsd össze a függelék 2. oldalán lévő jegyzetfüzetből származó bejegyzéssel.

IV. Goethe „Faust”, 1. rész, dolgozószoba.

V. Az ezekkel a szavakkal kezdődő bekezdés egy példa arra, hogy az előadó némely dologra milyen szabad módon utal: a tömör összefoglalásban egyidejűleg jelenik meg az erő egysége és a hallgatók atomisztikus gondolkodásmódja. Az erőt és annak egységét eközben nem a szokott módon, hanem az átadandó impulzus által jellemzi, mégpedig az atomisztikus gondolkodásmódnak megfelelően. Ez eredetileg azt célozta, hogy a jelenségeket oszthatatlan egységekből, vagy kvantumokból állítsák össze. Ez-által adódott az egység fogalmához való kapcsolódás. A 20 század elején a fejlődésnek megfelelően indult el az atomizmus példával történő megjelenítése az anyag területén abban, ahogy a „erőt” átvezeti. Amennyiben az impulzus erejének a mennyisége a szokványos egységgel vonódik össze, úgy az utalás a gondolkodásmód egy kevés vonallal felvázolt képét adja. Ezt hasonlítsuk össze a hetedik előadás kezdetén lévő módszertani szempontokkal.

VI. Lásd V.

VII. Lásd még Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (GA 9), illetve az éterfajtákról Rudolf Steiner: Az Akhasa krónika –ból (GA 11).

VIII. Lásd a függelék 3. és 9. oldalán lévő naplójegyzet.

IX. Lásd I. megjegyzés.

Szemorvosi nézőpontból utalás található Rudolf Steiner: Physiologisch-Therapeutisches auf Grundlage des Geisteswissenschaft. Zur Therapie und Hygiene (GA 314, S. 316) előadásában, miszerint: meg kellene beszélni az asztráltest és az étertest viszonyát a szemben.

X. Waldorf-iskola: 1919-ben alapította Emil Molt a Waldorf Astoria cigaretta gyár munkásai és alkalmazottai gyermekei számára Stuttgartban. Az iskolát Rudolf Steiner hozta létre és vezette.

XI. Goethe-nél olvashatjuk: „Materialien zur Geschichte der Farbenlehre, Konfession des Verfassers”, Goethe természettudományos írásai, 5. kötet, 128. oldal. (lásd. 1. előadás 1. jegyzete).

XII. Ezt a szokatlan alakzatot megerősíti a Steiner jegyzetfüzetében található rajz, amelyet a Fény-kurzus időpontjában rajzolt. (Függelék 5. oldalának naplójegyzete) Érdekes, hogy először egy ismert ábra található és alatta ez az új ábrázolás, amely mutatja a felemelkedést. Az utóbbi emlékeztet egy olyan bot látványára, amelyet ferdén teszünk a vízbe.

XIII. Hasonlítsd össze a 6. előadás 6.2 ábrájával.

XIV. Isaac Newton (1643–1727) angol fizikus, matematikus, csillagász.

XV. Christian Huygens (1629–1695) holland fizikus, matematikus, csillagász.

XVI. Thomas Young (1773–1829) angol természettudós, egyiptológus.

XVII. Francesco Maria Grimaldi (1618–1663) olasz matematikus és fizikus.

XVIII. Augustin-Jean Fresnel (1788–1827) francia mérnök és fizikus.

XIX. Leonhard Euler (1707–1783) svájci fizikus, matematikus, csillagász.

XX. Kékes-zöld: Lásd a 2. előadás 2c. ábráján található leírást.

XXI. Lásd XI.

XXII. Gustav Robert Kirchoff: Über die Fraunhoferschen Linien (Fraunhofer vonalakról). Monatsbericht der Akad. d. Wiss zu Berlin vom Oktober 1859, Gesammelte Abhandlungen Leipzig 1882.

XXIII. Vincenzo Cascariolo lásd: Rudolf Seiner: Einleitungen zu Goethes Naturwissenschaftlichen Schriften (GA 1) Hinweis zu S. 15 Bd. 5. S 146.

XXIV. A fali táblarajz utáni rajzolásánál a fehér vonalú figurákat feketével húzták meg, így a fekete és a fehér felcserélődött.

XXV. Lásd XXXVI.

XXVI. Gustav Robert Kirchhoff (1824 Königsberg – 1887 Berlin) fizikus. A tudományos gondolkodásáról szűkszavúan olvashatunk a mechanika bevezetőjében a „Bevezető a matematikai fizikába” című könyv I. kötetében. Lásd még „Rudolf Steiner: A filozófia rejtélye” című könyvét (GA 18). Ennek a gondolkodásmódnak a felvételéről és kihatásáról beszél Ludwig Boltzmann a „Gustav Robert Kirchhoff” című Lipcsében 1888-ban megjelent könyvében.

XXVII. Heinrich Schramm: „A matéria általános mozgása, mint minden természeti jelenség alapvető oka.”

XXVIII. Hermann Helmholtz (1821 Potsdam – 1894 Charlottenburg) fizikus és fiziológus. Az előadásban említett gondolatok töltötték ki Helmholtz kutatásait az utolsó két évében. Erről szól: „A tiszta éterben való mozgás Maxwell elméletének a következménye” című 1893-ban megjelent írásában.

XXIX. Ezt a kísérletet V. C. Bennie – aki a londoni Kings College Egyetem fizikus docense volt –, miután 1921-ben ennek a kurzusnak a leiratát megkapta Rudolf Steinertől, megismételte. A kísérletek mindig eredménytelenek voltak. Ezért két kísérletező estet rendeztek Dornachban 1922. szeptember végén. A kísérleteken Rudolf Steiner is ott akart lenni. A kísérletekben még együttműködtek Dr. Ernst Blümer matematikus, V.C. Bennie és Dr. Oskar Schmiedel gyógyszerész, utóbbi a Goethe színtan-kurzusokat vezette annakidején. Az első este még Dr. Walter Johannes Stein is jelen volt. A kis csövecskével két estén át végzett kísérletek nem vezettek semmiféle eredményre. A résztvevők egyébként különbözőképpen számoltak be az eredményekről. Ami fontosnak tűnik, hogy egyik estén sem jött szóba Rudolf Steinernek az a szándéka – amit Dr. Blümel közvetített –, hogy az árnyék színének az objektivitását a stuttgarti kutatóintézetben fényképezéstechnikával, vagy valamilyen kémiai úton bizonyítsák be. Nem ismeretes, hogy az akkori kutatóintézetben ilyen kísérleteket végeztek volna, főleg az nem, hogy pozitív eredményekkel. Később, amikor az összkiadásban ennek a kurzusnak az első kiadására került sor, akkor csak negatív eredményű fényképkísérletek álltak rendelkezésre. Hiába fejlődött a színes fényképezés Rudolf Steiner ideje óta, nem sikerült a színes árnyékokat a felvételen rögzíteni. Az összkép mutatta ugyan az árnyéknak az elvárt színét, de kivágva, szürkének tűnt.

A 2000. évi 4. kiadáshoz:

A színes árnyékok valódiságát bizonyítandó Hans Georg Hetzel Baselben egy egész sorozat kísérletet végzett. Ezek leírásához jelenítsük meg újra az alaphelyzetet. Tehát két lámpánk van: egy színtelen, amelyik csak világít, és egy másik, amely színes fényű. A másodiknak a színes fénye ún. kikényszerített szín. Általában mind a két lámpa megvilágítja a fehér falat és ott megjelenik ez a kikényszerített világító szín. A lámpa és a fal között áll tehát az árnyékot vető bot. Az árnyékban, amelyet a világos lámpa a falra vetít, megjelenik a telített kikényszerített szín. Fizikailag először egy színtelen csíkot várnánk, hogy megjelenjen, ehelyett színes árnyék jelenik meg a szemben. Le lehet-e fényképezni ezt a színt? Az esetek többségében a filmen ez a csík az elvárt színben jelenik meg, de az esetek kis számában nem ez a helyzet, a film éppenséggel pont az ellenkező színárnyalatot mutatja. Ez az eredmény azt mutatja, hogy milyen nehéz a színes fényképezés folyamata. Ezért ahhoz az alapfeltételhez kellene tartani magunkat, hogy a film előhívása egy sok megrendelővel dolgozó szaklaboratóriumaiban történjen, hogy speciális kezelést kaphasson. A színeknek a lefényképezése ugyanis nagyon bonyolult. Az ilyen szakfotós a munkájában nemcsak a szemére van utalva, amelyen keresztül csak pusztán szubjektív színeket lát, hanem rendelkezésére áll egy ellenőrző eszköz, a szín-hőmérséklet mérő. Tehát ez, amit a gyakorlatban a színes fényképezés technikában kifejlesztettek. Ez a „szín-hőmérséklet” egy speciális fizikai mennyiség, amelyet itt most nem lehet teljesen kifejteni. Az elmélete Lord Kelvintől származik és a színhőmérsékletet az ehhez készített műszerrel Kelvin fokban mérik. A kísérletünkben, amikor ez a színtelen lámpa világít, akkor a szín-hőmérséklet azon a helyen, ahol később a színes árnyék jelenik meg, meglehetősen állandó, 2720 Kelvin-fok. Hogyha bekapcsoljuk most a második lámpát a színes fénnyel, akkor megváltozik a színhőmérséklet, azon a helyen is, ahol a 2720 Kelvin-fok volt. Ennek a színhőmérséklete most függni fog a megszínezett fénynek a színétől, jóllehet azon a helyen a színt leárnyékoltam. A következő táblázat megmutat néhány ilyen értéket, amit több mérésből kaptak. G a színtelen árnyéknak a fényképészeti szürkéje, amelynek a színhőmérséklete közel 2720 Kelvin-fok, az A a színezett árnyéknak a színe, az A’ pedig a szín hőmérséklete. B a színes árnyéknak a színe, ahogy a szem látja és B’ a mért színhőmérséklet, AB’ pedig a különbség a G-hez viszonyítva.

Mit jelentenek ezek a tények a fő kérdésünkre vonatkozóan? Azt mondják, hogy abban a pillanatban, amikor a színes árnyék, a B megjelenik, akkor a fizikai viszonyok azon a helyen mások lesznek, a színhőmérséklet megváltozik. De a színes árnyék nem csupán egy szubjektív jelenség. És a kurzusnak ebben az előadásában éppen ez hangzik el. Nyilvánvalóan az az út, amely ehhez az eredményhez vezetett, nagyon komplikált. Talán a jövőben adódik egy egyszerűbb út!

Zárásképpen még egy utalás, hogy a színes árnyékoknak a színét jól láthassuk: a színtelen lámpának a fénye nem szabad túl nagy legyen. Mert akkor az AB’ túl nagy.

(A megtalált eredményekre való utalásokért H. G. Hetzel és a kiadó együttesen a felelősek. Henrich Proskauernek erről már semmilyen ismerete nem volt. Amikor az új színfelvételeket elkezdték, ezzel Proskauer egyetértett, de már akkor nagyon beteg volt és meghalt, mielőtt az eredményeket földolgozták volna.)

XXX. Goethe: Faust I.

XXXI. A kifejezést, miszerint „a belégzésnél az agyvíz felemelkedik” valószínűleg hiányosan írták le, helyesen az agyvíz csatornája – ez egy zsák – emelkedik fel.

XXXII. Az eredeti leírásban demonológia állt a terminológia helyett.

XXXIII. Általános embertan GA 293, 5. előadás vége

XXXIV. Julius Robert Mayer (1814 Heilbronn – 1878) orvos és fizikus.

XXXV. Leonardo da Vinci (1452-1519). lásd: Marie Hertzfeld: Leonardo da Vinci, der Denker, Forscher und Poet” Jena 1906 II. Von der Natur, ihren kräften und Gesetzen. S. 43 LXX Vom Schlag MS. A. Fol 22 v.

XXXVI. Marin Mersenne (1588 Soultieré – 1648 Párizs) matematikus és zenetudós.

XXXVII. Egy rezgő hangvillát helyezünk egy kormozott lemez fölé. A hangvillához rögzített szög hullámvonalat rajzol a koromba.

XXXVIII. „… Az illető férfi azt azonban nem gondolta, hogy látás és látás között különbség van, hogy a szellemi szemek és a testi szem állandó élő kapcsolatban hat, mert különben az a veszély fenyeget, hogy lát és félrelát.” Geschichte meines botanischen Studiums Verfolg ’Goethes Naturwissenschaftliche Schriften’ siehe Hinweis zu S. 15 Bd. 15. 107.

XXXIX. E. A. Karl Stockmeyer (1886–1963) matematikus és filozófus; tanár a stuttgarti Szabad Waldorf iskolában.

XL. Robert Hamerling (1830 Kirchberg am Walde – 1889 Graz) költő és filozófus. A jelzett állítás megtalálható az „Atomistik des Willens” Band 1, 1. Buch „Der Sinnenschein” és Rudolf Steiner „A filozófia rejtélye” (GA 18).

XLI. Luigi Galvani (1737–1798) olasz orvos és természettudós

XLII. Alessandro Volta (1745–1827) olasz fizikus.

XLIII. Heinrich Hertz (1857–1894) német fizikus. Lásd. „A fény és az elektromosság közötti kapcsolatról” c. előadását a német kutatók és orvosok 62. konferenciáján, 1889-ben, Heidelbergben tartott. Stuttgart, 1905.

XLIV. William Crookes (1832–1919) angol fizikus és kémikus. Lásd „Sugárzó anyag, avagy a negyedik halmazállapot” c. előadását, amelyet a Brit Tudományos Kutatási Társaság 49. évi közgyűlésén tartott 1879 augusztus 22.-én Sheffieldben.

XLV. Johann Wilhelm Hittorf (1824–1914) német fizikus.

XLVI. Philipp Lenard (1862–1947) német fizikus. Lásd „Az éterről és az anyagról” c. előadását a Heidelbergi Tudományos Akadémián, 1910 június 4.-én.

XLVII. Wilhelm Conrad Röntgen (1845–1923) német fizikus.

XLVIII. Az alfa-sugarak sebessége a fény sebességének 1/10-e: Rutherford első mérési (1902) 1/12 fénysebességhez vezettek a rádiumnál; később alacsonyabb sebességet találtak, a fénysebesség 1/20-adát.

XLIX. Luciferi és ahrimani hatások. lásd.: A szellemtudomány körvonalai, GA 13. Genius Kiadó, Bp.

L. A rádium sugárzás. Itt ő nem a rádium-ólomról beszél; viszont egy kicsivel később, egy orvosi előadásban már erről beszél. Bevezetés az antropozófiai orvoslásba. GA 312.

LI. A miniszterelnök, A. J. Balfour-nak a Brit Társaságban 1904-ben tartott beszéde.

Lásd: Lucifer-Gnosis 1903-1908. Összegyűjtött írások. GA 34.

LII. Lásd L.

LIII. Nyikoláj Ivanoviscs Lobacsevszkij (1793 Nyizsnij-Novgorod – 1856) orosz matematikus.

LIV. Lásd LXVI.

LV. Lásd XLIX.

LVI. Lásd II.

LVII. „Általános embertan, mint a pedagógia alapja” GA 239.

LVIII. Herman Grimm (1828 Kassel – 1901 Berlin) kultúrtörténész. Az idézet megtalálható: „Goethe” 2. kötet, 20. előadás, 171. oldal. Berlin, 1877.

LIX. A vélemény Dr. Rabel kisasszony „Ellentétes fényhatások” c. referandumára vonatkozik. A mindezidáig ki nem nyomtatott szöveg gyorsírásos formában erős rövidítésekkel áll csak rendelkezésre, melyeket nem mindenhol lehet az átírásnál áthidalni.

LX. Gabrielle Rabel, „Színantagonizmus vagy a spektrum kémiai és elektromos polaritása”. Különnyomat a Tudományos fotográfia c. folyóiratból, 19. kötet (1919).

LXI. Salamon Kalischerrel, Goethe színtanának a kiadójával a Szófia-kiadványban. v.ö. „Életutam” Ga 28, 338.old.

LXII. 1893 augusztus 27.-én nyomtatták a következö címen: „Goethe természetszemlélete az újabban nyilvánosságra hozott Goethe – arhívum szerint.” „Az antropozófia módszertani alapjai 1884-1901-ban”, GA 30. 60.old. v.ö. „Életutam” GA 28, 337.old.

LXIII. Oskar Schmiedel, 1887-1959. Kémikus, hosszú évekig a Weleda RT. vezetője Arlesheimben és a Swäbisch Gmünd. ben.

LXIV. Ezeket és a közvetlenül ezt követő mondatokat csak bizonytalanul lehet olvasni. A 2 Természet” meglehetősen világos, talán entitásnak is olvasható. A kísérő szavak hiányosak és részlegesen nehezen betűzhetők ki.

LXV. Eugen Dreher, Stettin (1841–1900 Berlin). v.ö. „Hozzászólások kritikai alapon a modern atom és molekula elmélethez” Halle 1882, és a részletes lábjegyzet „Goethe természettudományos írásai”-hoz, kommentálta és kiadta Kürschners-ben Rudolf Steiner, 1884-97, „Német nemzeti irodalom” 5. kötet, utánnyomása Dornachban 1975- ben, GA 1a-e, 5. kötet, 147.old.

LXVI. Lásd „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” GA 10.

LXVII. Lásd Rudolf Steiner ismeretelméleti írásai, különösen: „Az antropozófia pszichológiai alapjai és ismeretelméleti állásfoglalása.” Előadás a Nemzetközi Filozófiai Kongresszuson Bologná-ban (1911). „Filozófia és antropozófia. Összegyűjtött írások 1904-1918”. GA 35.

LXVIII. Louis Blanc (1811–1882), francia író.

LXIX. Walter Johannes Stein (1891 Bécs – 1957 London), tanár a stuttgarti Waldorf iskolában, író, előadó.

Függelék

Tíz oldal a jegyzetfüzet beírásaiból

Hat kérdés megválaszolása