GA180

 

Misztériumi igazságok és karácsonyi impulzusok – Régi misztériumok és azok jelentősége

Tizenhat előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 23. és 1918. január 17. között tartott Bázelben és Dornachban

Rudolf Steiner műveiből:
A szellemiség és annak működése

I. kötet: A külső világ spirituális háttere – A sötétség szellemeinek bukása (GA 177)
Tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. szeptember 29. és október 28. között tartott Dornachban

II. kötet: Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben (GA 178)
Kilenc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. november 6. és 25. között tartott St. Gallenben, Zürichben és Dornachban

III. kötet: Történelmi szükségszerűség és szabadság – A halottak világából eredő sorshatások (GA 179)
Nyolc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 2. és 22. között tartott Dornachban

IV. kötet: Misztériumi igazságok és karácsonyi impulzusok (GA 180)
Tizenhat előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 23. És 1918. január 17. között tartott Bázelben és Dornachban

 

Fejezetek:

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

01. Et incarnatus est. A történelmi események körforgása

Basel, 1917. december 23.

Az az érzület, amely az emberi vágyakozás erejéhez kapcsolódik, ahogy évszázadokon át az emberi szívekben helyet foglalt azzal az ünneppel, amelynek szimbóluma az újabb időkben a karácsonyfa lett, ez az érzület azokban a szavakban fejeződik ki, amelyek időszámításunk kezdete óta, a Golgotai Misztérium óta felhangzanak, és amelyek a földi lét fejlődésébe továbbra is bele kell hogy illeszkedjenek. Ez az érzület, amely bevilágítja ezt az időszakot, ezekhez a szavakhoz kapcsolódik: „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine” [1].

[1] A niceai hitvallásból: „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine”, ami magyarul: „Megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától”; Rudolf Steiner tolmácsolásában: „És megtestesült a Szent Szellem útján szűz Majától” – lásd a következő napi (dec. 24.) előadást.

Azt mondhatjuk, hogy az újkori emberiség nagy része éppen olyan kevés jelentőséget tulajdonít ezeknek a szavaknak: „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine”, mint a húsvéti időszak feltámadási misztériumának. Bizonyos mértékig azt mondhatjuk, hogy amennyire valószínűtlennek tűnik a már nem a spirituális világ felé forduló újfajta érzület számára, hogy a kereszténység központi misztériumára, a halálból való feltámadásra tekintsen, éppen annyira kevéssé valószínűnek tűnik a gondolkodás és érzés számára, hogy elfogadja azt a szellemi tényt, amely a karácsonyi misztériumhoz kapcsolódik: a hússá válást, a szűzen születés útján való megtestesülést. Igen, határozottan azt mondhatjuk, hogy az újkori emberiség nagy része inkább a természettudóssal ért egyet, aki a szűzen születés misztériumát „az emberi ész szemtelen megcsúfolásának” nevezi, mint azzal, aki ezt a misztériumot spirituális értelemben komolyan akarja venni.

És mégis, keresztény értelemben véve az inkarnáció misztériuma, amely Szűz Mária és a Szent Szellem útján jött létre, a Golgotai Misztérium óta érvényben van. A Golgotai Misztérium előtt ez más értelemben volt érvényes. Akik a jászolban fekvő gyermeknek felajánlották a szimbólumokat, jobban mondva az arany, a tömjén és a mirha szimbolikus adományát, az évezredes régi bölcsesség értelmében a csillagokból olvasták le a szűzen születés misztériumát, vagyis a karácsonyi misztériumot. És a mágusok azért hozták az aranyat, a tömjént és a mirhát, mert meglátták az idők jeleit. Mik voltak az idők jelei? A mágusok azért jöttek az arannyal, a tömjénnel és a mirhával, mert asztrológusok voltak, és a régi bölcsesség értelmében ismerték azokat a folyamatokat, amelyek a kozmoszban játszódnak le, amikor bizonyos égi jelek megjelennek.

Ilyen jel volt számukra az, hogy december 25-ére virradó éjszaka – abban az évben, amelyet ma Krisztus Jézus születésének éveként jelölnek meg – a Nap, a világ megváltójának nagy világ-szimbóluma felvillant az ég boltozatán a Szűz csillagképében [2]. Amikor ez az égi konstelláció megjelent, azt mondták, hogy ha a Nap december 25-ére virradóra a Szűz csillagképében áll, akkor a Földön egy jelentős változás következik be. Akkor elérkezik az az időpont, amikor az arany, azaz az isteni világkormányzás megismerésének szimbóluma, amit eddig csak a csillagkonstellációban kerestünk, meghozza azt az impulzust, ami beilleszkedik az emberiség földi fejlődésébe. Amikor a tömjént, az áldozati érzületet, ami egyúttal a legnagyobb emberi erényt szimbolizálja, feláldozzuk, akkor a legnagyobb emberi erényt összekapcsoljuk azzal az erővel, amely Krisztusból árad ki, aki abban a személyben inkarnálódott, akinek a tömjént szimbolikus adományként átnyújtjuk, és harmadikként a mirhát, mint annak a szimbólumát, ami örökkévaló az emberben. Amiről úgy érezzük, hogy évezredek óta összekapcsol bennünket azokkal az erőkkel, amelyek a csillagkonstellációkból szólnak hozzánk, azt a továbbiakban, amikor adományt nyújtunk át számára, annál keressük, aki az emberiségnek új impulzust hozott. Halhatatlanságunkat azáltal keressük, hogy lelkünket összekapcsoljuk Krisztus Jézus impulzusával. Amikor a Szűzből a kozmikus szimbólum, a világerő, a Nap nagy világereje lesugárzik, akkor a Földön új időszámítás kezdődik.

[2] Lásd ehhez Joachim Schultz közlését a Nachrichten für die Mitglieder de Anthroposophische Gesellschaft XVI. évfolyamának 3. számában: a „Nap” itt a keletet jelenti, a horizont keleti pontját, ahol a Nap felkel.

Így hitték ezt, így látták évezredeken keresztül. És amikor a mágusokat az az érzés ösztönözte, hogy az isteni bölcsességet, az emberi erényt, és az emberi halhatatlanság érzését – amelyeket szimbolikusan az arany, a tömjén és a mirha fejez ki – az isteni gyermek elé helyezzék, akkor mintegy történelmi eseményként megismételték azt, amit számtalan misztériumban és számtalan áldozati cselekményben az évezredek folyamán jelképesen ábrázoltak, amikor profetikusan utaltak arra az eseményre, ami akkor jött létre, amikor a Nap december 25-ére virradóra a Szűzből, az égből lesugárzott. Szimbolikusan letették a gyermek elé, akit a régi templomokban a Nap reprezentánsaként vártak a karácsonyi éjszakán felajánlott arannyal, tömjénnel és mirhával. Így szól keresztény módon az „Incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine” két évezred óta, így szól ugyanaz az incarnatus, amióta emberi gondolat van a Földön. A kor viszont, amelyben élünk, felteszi a kérdést: Vajon igazán tudják-e még az emberek, hogy tulajdonképpen mire tekintenek fel, amikor a Karácsonyt ünneplik? Korunk vajon teljesen tudatában van-e annak, hogy a kozmikus magasságokból kozmikus jelek útján megjelenik egy világerő a szűzen születés folytán, spirituális értelemben felfogják-e ezt? És felfogják-e, hogy a karácsonyi gyertyák bele kell hogy árasszák szívünkbe annak tudatát, hogy az emberi lélek össze van kötve, bensőségesen össze van kötve azzal, ami nem csupán földi esemény, hanem amit kozmikus eseménynek kell tekinteni?

Az idők komolyak, és igazodni kell ahhoz, hogy az ilyen komoly időkben feltett kérdésre ebben a szent órában komolyan válaszoljunk. Ezért akarunk most mindenekelőtt egy kis áttekintést adni a XIX. századi emberiség legjobbjainak gondolatairól, hogy lássuk, vajon Krisztus Jézus eszméje úgy élt-e az újkori emberiségben, hogy megállapíthatjuk: a karácsonyi misztériumnak meg van a maga értelme azáltal, hogy az emberiség egy örökkévaló dolgot akar ünnepelni a karácsonyi gyertyák fényénél.

Szeretnénk most a XIX. század néhány jeles személyiségét megszólaltatni. Mindenekelőtt egy olyan személyiség szavait idézzük, aki sokat foglalkozott Jézus lényének kiderítésével, és megkísérelte, hogy a XIX. század tudatának megfelelően képet adjon Krisztus Jézusról: Ernst Renanét. Ernst Renan [3] tekintetét kimondottan reális-materialista módon külső fizikai szemekkel Palesztina helyszíneire irányította. Közvetlen materialista szemléletből saját lelkében újra fel akarta éleszteni annak a személyiségnek a képét, akit évszázadokon, sőt évezredeken át a világ megváltójának neveztek. Ernst Renan Jézus élete című könyvében a következőket írja:

[3] Ernst Renan (1823–1892): francia történész, filozófus.

„Egy vonzó személyiség működött közre abban, ha szabad ezt mondanom, hogy egy monoteista szellemet teremtsen, aki Galilea valamennyi álmára idillikus és vonzó megoldást kínált. A világ legszomorúbb vidéke volt talán Jeruzsálem környéke. Galilea ezzel szemben rendkívül zöldellő, árnyas, derűs hely volt, a nagyon kedvelt énekes mondák és himnuszok igazi hazája. Márciusban és áprilisban ez a terület valóságos virágszőnyeg volt, a színek összehasonlíthatatlan üdeségével. Az állatok itt kicsik voltak, de rendkívül szelídek, kecses, élénk galambok, kék rigók, olyan könnyűek, hogy amikor ráültek egy fűszálra, az nem hajlott le alattuk, pacsirták, amelyek szinte a vándorok lába előtt telepedtek le, kis teknősbékák, eleven, szelíd szemekkel, és komoly tekintetű gólyák hagyták, hogy az emberek teljesen közel menjenek hozzájuk, mintha meg akarták volna szólítani őket.”

Ernst Renan nem fárad bele, hogy kellőképpen ábrázolja ezt a nagy világtörténésektől oly rendkívül távol álló idillt Galileáról, hogy ezáltal ebben az idillben, ezen az igénytelen területen a galambokkal és gólyákkal az játszódhasson le, amit az emberiség évszázadokon keresztül kapcsolatba hozott a világ megváltójával.

A Föld értelme, amire az emberiség évszázadokon keresztül fel akart tekinteni, a XIX. század gondolkodója számára csak akkor vonzó, ha úgy ábrázolhatja, mint idillt, galambokkal és gólyákkal.

„Így aztán a kereszténység létrejöttének egész története” – mondja tovább Ernst Renan – „egy pompás idillé vált. Egy Messiás a lakodalomban, akit a kurtizánok és a derék Zákeus meghívtak az ünnepükre, az isteni birodalom megalapítója, mint valami vőfély – ez az, amit Galilea felkínált elfogadásra.”

Ez egyike a hangoknak. Hallgassanak meg a XIX. század nagy kórusából egy másik hangot, John Stuart Mill [4] hangját, aki szintén el akar igazodni a maga XIX. századi tudatával azon a lényen, akiben az emberiség évszázadokon át, és profetikus értelemben már évszázadokkal korábban is az emberiség megváltóját látta.

[4] John Stuart Mill (1806–1873): angol filozófus és közgazdász. Az idézet Theismus című hátrahagyott írásában olvasható.

„Ami a kereszténységre vonatkozó észbeli kritikákat mindig is le tudja rombolni,” – így mondja John Stuart Mill – „Krisztus ez marad számunkra: egy egyedülálló alak, aki nem hasonlít sem elődeire, sem valamennyi követőjére, még azokra sem, akik személyes tanításának előnyeit élvezték. Nem negatívan ítélkezünk, amikor azt mondjuk, hogy az evangéliumok Krisztusa nem történelmi, és hogy nem tudhatjuk, hogy abból, ami csodálatraméltó nála, mennyit fűztek hozzá követői… [Mert] tanítványai közül, vagy azok közül, akiket megtérített, ki volt képes arra, hogy Jézus leírt beszédeit értelmezze, vagy kitaláljon egy életet és létrehozzon egy olyan személyiséget, ahogy ez számunkra megjelenik az evangéliumokban? Kétségkívül nem a halászok és még kevésbé Szent Pál, akinek jelleme és tagadása egészen más jellegű volt, és legkevésbé az első keresztény írók. Amit egy tanítvány hozzáfűzhetett vagy beilleszthetett, az kiviláglik a János-evangélium misztikus részeiből, amelyeket a szerző Philóntól [5] és az alexandriai platonikusoktól kölcsönzött, és az Üdvözítő szájába adott, mégpedig hosszú beszédekben önmagáról, amiket a többi evangélium egyáltalán nem említ… A kelet tele volt olyan emberekkel, akik az ilyen dolgok bármilyen hiányát el tudták tüntetni, ahogy ezt mindenféle keleti gnosztikus szekta később meg is tette. Jézus beszédeire és életére azonban a mélyértelműség bélyege és egy olyan személyes eredetiség nyomódott rá, hogy azok – mert lemondunk a tétlen várakozásról, hogy tudományos pontosságot találjunk ott, ahol a dolog valami egészen másra irányul – a názáreti prófétát még azok értékelése szerint is, akik inspirációjában nem hisznek, a legmegbecsültebb emberek sorába állítják, akit szabad dicsőíteni. Minthogy ez a rendkívüli szellem ezenkívül még a valószínűleg legnagyobb reformátorok és mártírok tulajdonságaival is rendelkezett, akik valaha a Földön éltek, nem mondhatjuk azt, hogy a vallás rosszul választott,” – Választott! Az emberek a XIX. században ugye választanak! – „amikor ezt az embert az emberiség ideális képviselőjévé és vezetőjévé tette. Még egy hitetlen számára sem lenne könnyű, még ma sem, hogy jobb átmenetet találjon az erény-szabályokat illetően az absztrakcióból a konkréthoz, tehát hogy úgy éljen, ahogy Krisztus az életünket megszabta. Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy még a szkeptikusok számára is mindig megmarad a lehetőség, hogy Krisztus valóban az volt, akinek kijelentette magát – nem isten, mert a legcsekélyebb igényt sem támasztotta erre, egy ilyen kijelentést valószínűleg ugyanolyan istenkáromlásnak tekintett volna, mint azok, aki elítélték –, de inkább mint olyan ember, aki kifejezetten istentől kapta a küldetést, hogy az emberiséget az erény és az igazság útjára vezesse. Így végül bizonnyal szabad arra következtetnünk, hogy a jellemre a vallás befolyása, amely fennmarad, miután az értelmi kritika megtette a maga dolgát a vallás bizonyítékaival szemben, talán érdemes a megőrzésre, és hogy ami egy másik, jobban megalapozott vallás befolyásával való összehasonlításakor a közvetlen bizonyító erőt illetően hiányzik belőle, kiegyenlítődik az erkölcsiség nagyobb igazsága és helyessége folytán.”

[5] Alexandriai Philón (Kr.e. 25 – Kr.u. 45): görög nyelvű zsidó filozófus, aki a judaizmust összhangba akarta hozni a hellenizmussal.

Itt látjuk azt a képet, amelyet a XIX. század filisztersége létrehozott, amikor felidézte annak a lénynek a szellemét, akit az emberiség évszázadokon át a világ megváltójának nevezett.

Nézzünk meg egy másik hangot, bizonyos értelemben egy nemzetközi szellemét, Heinrich Heinéét.

„Krisztus az az isten, akit a legjobban szeretek, nem azért, mert jogszerű isten, akinek már az apja is isten volt, és elképzelhetetlen idők óta a világot uralta, hanem azért, mert bár született égi trónörökös, mégis demokratikus érzületű. Nem szereti a ceremoniális udvari pompát, nem a zavarodott írástudók és paszomántos lovagok arisztokrata istene, a nép szerény istene, egy polgári isten, egy „bon dieu citoyen” [6]. Ha Krisztus nem lenne valóban isten, akkor annak választanám, és sokkal inkább neki engedelmeskednék, mint egy rám erőltetett absztrakt istennek, neki, a választott istennek, a választásom szerinti istennek. […]

[6] A „bon dieu citoyen” valójában polgári istent jelent, de az, hogy Heine franciául is leírja, nagyon nagy hangsúlyt és mélységet ad ennek a mondatnak. Olyan, mintha egy időkaput nyitna meg, mert a citoyen szót nehéz elválasztani az 1789-es francia forradalomtól, amikor is a polgárság, mint olyan megszületik. A polgárság valójában egy középút az idézetben is említett „paszomántos lovagok”, vagyis az arisztokrácia, és a Heine által elítélt és kigúnyolt intézményesített vallás és annak begyöpösödött követői között. A francia nyelvben is érzékelhetően megjelenik az egyház és az állam kettéválasztása, mivel a citoyen (polgári) a religieux (vallásos) ellentétes értelmű fogalmaként használható. A „bon dieu citoyen” egy olyan isten, aki megveti a vallási pompát és ceremóniákat, egy szabad isten, aki nem kényszerből „vallásos”, hanem önként vállaltan, a saját jogaival élve. (Szerk.)

Amíg a vallások csak egymással rivalizálnak, és inkább üldözik őket, mint ők üldöznek, addig nagyszerűek és tisztességesek, csak akkor van lelkesültség, áldozat, mártíromság és pálma. Milyen szép, milyen szent, milyen kedves és mennyeien édes volt a kereszténység az első évszázadokban, amikor isteni alapítója egyengette a szenvedés hősiességében. Ekkor még egy égi istenség hősi legendája volt, aki szelíd ifjú alakjával Palesztina pálmái alatt vándorolt, az emberi szeretetről prédikált, és a szabadság és egyenlőség tanát hirdette, amit később a nagy gondolkodók értelme is igaznak ismert el, és mint francia evangélium [7] átlelkesítette korunkat.”

[7] Utalás a francia forradalom hármas jelszavára: Szabadság, egyenlőség, testvériség.

Nos, itt van Heine hitvallása, amelyben azt, akit az emberiség évszázadokon át a világ megváltójának nevezett, megdicsér, mert demokratikus módon választotta volna, ha már nem lenne itt, és mert a XVIII. század végén is ugyanazt az evangéliumot kell hirdetni, amit meghirdetett. Tehát eléggé megfelelő volt ahhoz, hogy olyan nagy legyen, mint azok, akik ezt az evangéliumot meg tudják érteni.

Nézzünk egy másik XIX. századi szellemet. Tudják, hogy Eduart von Hartmannt [8] igen becsülöm. Csak azokat idézem, akiket becsülök, hogy kimutassam náluk, milyen értelemben gondolkodtak Krisztus Jézusról a XIX. században.

[8] Eduard von Hartmann (1842–1906): német filozófus. Az idézet szöveg „Az újtestamentum kereszténysége” című írásából (1905) való.

„Látjuk,” – mondja a filozófus Eduard von Hartmann – „hogy Jézus imponáló és megnyerő személyiségének varázsa nélkül szellemi képességei folytán nem érhetett volna el ilyen sikereket. Ez a személyiség mindenekelőtt egy szókatlan szónoki képesség útján nyilatkozott meg. Nyugodt fensége és odaadó lágysága mellett kellett lennie benne valami rendkívül lebilincselőnek is azok számára, akik csatlakoztak hozzá, nemcsak férfiak, hanem nők is, akik közül sokan követték, prostituáltak (Lk. 7,32), előkelő férjes asszonyok (Lk. 8,3) és erényes szüzek, különbség nélkül. Voltak jócskán egzaltált személyek is, epilepsziások, hisztérikusok és őrültek is, részben talán olyanok, akik gyógyulást vártak tőle. Az ilyen asszonyok a leginkább hajlamosak arra, hogy vallásos rajongásukat egy vonzó férfiemberre koncentrálják, hogy individualizálják és kultusszal vegyék körül. Semmi sem kézenfekvőbb, minthogy ezek az asszonyok voltak azok is, akik Jézusban messianisztikus eszméiket, ott, ahol ez nem ébredt fel, ilyen módon táplálták, és istenítő hódolatuk útján meggyökereztették. Mai pszichológiai és pszichiátriai szemléletünk szerint az ilyen beteges talajon egészséges vallásosság nem jöhet létre, és ma egy vallási reformátornak és prófétának azt a tanácsot adnánk, hogy lehetőség szerint kíséretükből az ilyen résztvevőket iktassák ki, minthogy azok őt és az ügyet igen könnyen kompromittálhatják.”

Még egy másik hangot is szeretnék idézni, egy regény főszereplőjének a hangját, amely a XIX. század utolsó harmadában nagy befolyást gyakorolt az úgynevezett képzett emberek véleményére, egy meglehetősen tág területen. Paul Heyse [9] A világ gyermeke című írásában található Lea naplója. Leának ez a naplója tartalmaz egy véleményt Krisztus Jézusról; és aki a világot ismeri, tudja, hogy az a vélemény, amit Lea A világ gyermekében kifejt Krisztus Jézusról, ugyanaz, mint amit a XIX. század folyamán számosan kialakítottak. Paul Heyse ezt íratja Leával:

[9] Paul Heyse (1830–1914): német költő és elbeszélő.

„Tegnapelőtt abbahagytam az írást, mert hirtelen ösztönzést éreztem, hogy az Újtestamentumot olvassam. Nem nyitottam fel azóta, hogy néhány megfoghatatlan fenyegető és elítélendő mondás szívemben megütközést keltett, és amelyeket teljesen elutasítottam. Most, hogy a gyerekes félelmet elvesztettem, mintegy felhangzik benne egy tévedhetetlen szellem hangja, egy mindent tudó szellemé, amióta megláttam benne a legnemesebb és legcsodálatosabb ember történetét, most sok minden találtam benne, ami nagyon felüdített. Csak az egésznek a homályos hangja nyomaszott ismét. Mi az, ami számunkra megnyugtatóbb, mint az öröm, a világ szépsége, jósága és derűje feletti öröm? És miközben ezt az írást olvassuk” – tehát az Újtestamentumot – „mindig a várakozás és a reménység félhomályában vándorlunk, az örökkévalóság sosem tölt el bennünket, hanem csak elkezdődik, amikor átvergődünk az időn, sosem fénylik fel a vidámság teljes fénye. Semmi tréfa, semmi nevetés – a világ öröme hiábavalóság – egy olyan jövő felé irányítanak, amely minden jelenlegit értéktelenné tesz, és a legnagyobb földi gyönyör elmerül egy tiszta, mély és jóságos gondolatban, és gyanúsakká válunk, amikor az égi birodalom csak azok számára létezik, akik szellemileg szegények. – Én az vagyok, de boldogtalanná tesz, hogy ezt érzem, és megint csak ezt érzem, hogy amikor ezeket a korlátokat át tudom törni, többé már nem az leszek, aki vagyok, tehát megváltásomat és boldogságomat nem látom. Mert ami túlmegy rajtam, az már nem az enyém. – És aztán, hogy ez a szelíd, isteni tudatú ember, hogy az egész emberiséget magához vonzza, sajátos keménységgel elűzte magától a sajátjait, hogy ne legyen családja – ennek így kellett lennie –, de ez érzéseimet lehűtötte. Mindaz a nagyság, amit egyébként megszerettem, meghitt volt és derűs, és leginkább a fenség összekapcsolódik lényemmel az emberi ínség szálain keresztül.”

Nos, itt láthatják, hogy milyennek kellene lennie az Újtestamentumnak, hogy a XIX. század egy ilyen képviselője elégedett legyen. Mert azt mondja, hogy a nagyság, amit egyébként szeret, meghitt, derűs, és leginkább a fenség kapcsolódik össze lényével az emberi ínség szálain keresztül. – Mert az Újtestamentum mégis tartalmaz egyfajta erőt, amelyet, ha nem lehet úgy megjelölni, hogy az ember szelíden megszereti, hogy meghitt, derűs, és saját lényünkkel összekapcsolódik az emberi ínség szálain keresztül, akkor nem alkalmas a XIX. század embere számára.

„Amikor Goethe leveleit olvasom – Schiller szűkös háztartásáról, Lutherről és az övéiről, és még a régiekről, egészen Szókratész komisz feleségéig –, mindig érzem az anyai talaj illatát, amiből szellemük növénye nőtt ki,” – ekképpen a derék Lea jobban vonzódik a boldog Xantippéhez, mint az Újszövetség alakjaihoz! – „ami az én jóval csekélyebb szellememet is táplálja és hordozza.”

Ez a XIX. század ezernyi és ezernyi emberének véleménye.

„Az élhetetlenség azonban aggaszt és elidegenít, és ezért természetesen bocsánatot kérek, nem abban a jó hiszemben, hogy mindez egy istennél teljesen rendben volna.”

Szükséges, hogy ebben a komoly órában feltegyük a kérdést: Akkor tulajdonképpen mi van abban a lélekben, amelyet ma az emberiség a karácsonyi gyertyák mellé helyez? Mert ez a lelki tartalom olyan hangokból áll össze, amilyeneket most hallottunk, és amilyeneket százszámra, ezerszámra sorolhatnánk fel. És nem illik, hogy ebben a komoly órában könnyedén eltekintsünk attól, amit a földi lét legnagyobb misztériumáról mondtunk. Sokkal inkább az illik, hogy megkérdezzük: Mi késztette a kereszténység hivatalos képviselőit arra, hogy mindenféle felekezeteket hozzanak létre, hogy megakadályozzák a fejlődést, tehát megakadályozzák, hogy valóban belsőleg őszinte és tiszteletreméltó beismerés jöjjön létre azzal kapcsolatban, ami a karácsonyi gyertyák mögött rejlik? Mert képes-e az emberiség arra, hogy egy ilyen ünnepet másképpen ünnepeljen meg, nem egy általános hazugsággal, amikor a legjobb képviselőinél az előbb elmondott gondolatok kapcsolódnak ahhoz a lényhez, akit a karácsonyi misztérium útján úgy kell tekinteni, mint egy olyan impulzus hordozóját, amely a kozmoszból a földi történésekhez kapcsolódik?

Mit akartak a mágusok, amikor az isteni bölcsességet, erényt és halhatatlanságot odavitték a jászolhoz, azt az eseményt követően, amelyet megláttak időszámításunk első évében december 25-ének éjszakáján, amikor a Nap a Szűz csillagképében megjelent? Mit akartak a keleti mágusok? A legnagyobb történelmi bizonyítékát akarták adni annak, hogy megértették, hogy ami a kozmoszból eddig erőként leáramlott a Földre, az most nem ugyanazon a módon – pusztán a kozmoszra, a csillagkonstellációkra való feltekintés útján – az emberek számára elérhető. Meg akarták mutatni, hogy mennyire fontos, hogy az emberek most már elkezdjék tekintetüket arra irányítani, ami a történelmi, a szociális és erkölcsi területen magukban a földi emberekben történik, hogy Krisztus leszállt azokból a régiókból, amelyekben a Nap a Szűzben megjelent, ahonnan minden csillagkonstelláció, amely a makrokozmoszban megjeleníti a mikrokozmosz képmását, a maga erőivel megjelenik. Azt, hogy ez a szellem, ez a lény belefolyt a közvetlen földi fejlődésbe, hogy a Föld-fejlődés ezentúl csak ilyen belső bölcsességgel látható át úgy, ahogy korábban a csillagkonstellációkból áttekinthető volt, ezt akarták a keleti mágusok elmondani. Erre ma is mindig emlékezni kell.

Az ember ma úgy tekint a történelemre, mintha mindig a korábbi okozná a későbbit, mintha az 1914, 1915, 1916 és 1917 évek eseményeit úgy kellene vizsgálni, hogy egyszerűen visszamegyünk 1913-ra, 1912-re, 1911-re, és így tovább, hogy a történelem alakulását úgy nézzük, ahogy a természeti dolgok alakulását nézzük, amikor a hatás a vele kapcsolatos eseményből következik, hogy az okot ebben keressük. Ebből az érzületből alakul ki az a fable convenu [10], amit ma az ifjúságunk kárára „történelemként” nyújtunk.

[10] Fable convenue (fr.): közmegegyezésen alapuló mese.

Az igazi kereszténység, és különösen a karácsonyi és húsvéti misztérium tisztességes és őszinte áttekintése a legerősebb tiltakozás ez ellen a természettudományba ágyazott világtörténelem ellen. A kereszténység a világtitkokat összhangba hozza az év lefolyásával. A karácsonyi ünnepet minden évben abban az időszakban ünnepli, amely mindig emlékeztet az első év ősi konstellációjára december 25-ére virradóra, amikor a Nap a Szűz csillagképében jelent meg. A keresztény szemlélet a karácsonyi ünnepet e szempontok alapján határozta meg. A húsvétot viszont akkor ünnepli, amikor egy bizonyos égi konstelláció jön létre, tudjuk, hogy a vonatkozó nap a tavasz kezdete utáni első teliholdat követő vasárnap. Ezt a materialista érzület támadja.

A Karácsonytól Húsvétig terjedő időszakot az év lefolyásában úgy tekintjük, mint annak egy részét, amit becsületes és őszinte módon össze akarunk kötni a Golgotai Misztériummal, mint a harminchárom éves krisztusi élet egyfajta képét.

A Golgotai Misztérium előtt, amihez a karácsonyi misztériumot is hozzáveszem, a mágusok az égre hivatkoztak, amikor bizonyos titkokat az emberiség fejlődésével kapcsolatban meg akartak fejteni. A csillagkonstellációkra hivatkoztak. Ahogy egy csillag áll a többiekhez képest, ebben azt látták, ami itt a Földön történik. Abban a pillanatban azonban, amikor abból a jelből, hogy a Nap december 25-re virradóra a Szűz csillagképében áll, meglátták, ami a Földön történt, azt mondták: Meg kell látni, hogy a Földön az emberi cselekvésekben is közvetlen módon megvannak a csillagkonstellációk.

Vannak csillagkonstellációk az emberi cselekvésekben? Kedves barátaim, meg kell tanulniuk olvasni, ez a követelmény. El kell tudni olvasni, mit értünk az olvasáshoz való nagyszerű útmutatón, amit a kereszténység évi misztériumában kapunk meg. Ezek az évi misztériumok a földi lét valamennyi népének összes többi misztériumára épülnek. Harminchárom évet kell számítani a karácsonytól húsvétig terjedő időre. Ezt meg kell érteni, figyelembe kell venni. E vélemény szerint harminchárom évnek kell eltelnie Karácsony és Húsvét között.

Mi következik ebből? Az, hogy a karácsonyi ünnep, amit ebben az évben ünnepelünk, ahhoz a húsvéti ünnephez tartozik, ami harminchárom év múlva következik, és hogy a húsvéti ünnep, amit ebben az évben (1917) ünnepelünk, az 1884 évi karácsonyi ünnephez tartozik. 1884-ben az emberiség olyan karácsonyt ünnepelt, ami az ez évi húsvéti ünnephez tartozik. És hogy az a karácsonyi ünnep, amit ebben az évben ünnepelünk, nem a következő év húsvéti ünnepéhez tartozik, hanem ahhoz, ami majd harminchárom év múlva következik. Egy teljes emberiség-generáció időtartama harminchárom év – így számolunk. Egy emberiség-generáció időszakának kell eltelnie az összetartozó karácsonyi és húsvéti ünnep között. Ez az útmutatás az új asztrológia olvasásához, ahhoz az asztrológiához, ami a tekintetet azokra a csillagokra irányítja, amelyek az emberiség történelmi fejlődését megvilágítják.

Hogyan lehet ezt teljesíteni? Úgy, hogy az ember a karácsonyi ünnepet arra használja fel, hogy tudatosítsa magában: ami nagyjából – természetesen ezekről a dolgokról csak nagyjából beszélhetünk – ebben az időszakban történik, az úgy utal vissza a történelmi kapcsolatra, hogy születésének kezdete harminchárom évvel ezelőtt volt, hogy ez a születés kezdet annak számára, ami a következő harminchárom év folyamán kifejlődik.

Az egyedi személyes életben, az individuális létben működik a karmánk. Ebben mindenki önmagáért felelős, de ami a karmájában van, azt mindenkinek el kell fogadnia. El kell várnia, hogy az előző és az utána következő között karmikus értelemben feltétel nélküli összefüggés álljon fenn.

Mi a helyzet a történelmi kapcsolattal? A történelmi kapcsolattal az a helyzet, hogy az emberiség jelenlegi időszakában nem tudunk megérteni, nem tudunk felfogni és helyesen megérezni egy olyan eseményt, amely ma, 1917-ben végbemegy, azt, hogy hol van a Húsvét éve, ha nem tekintünk vissza az 1884-es évre. Az 1914-es évre vonatkozóan tehát az 1881-es évre kell visszatekinteni. Amit az a generáció, amely korábban együttműködött a történelemmel, impulzusok formájában adott a történelmi lét áramának, annak harminchárom éves élettartama van, aztán következik húsvétjának kezdete, a feltámadása. Mikor ültették el a csírát ahhoz a húsvéthoz, amelyet az emberiség éveken át 1914 óta ünnepel? Harminchárom évvel ezelőtt.

A harminchárom éves időközök közötti összefüggés az, ami megérteti velünk a történelmi lét folyamatos áramlását. És el kell jönnie annak az időnek, amelyben az embert az ünnepi időszakban, amely december 24-ének éjszakáján veszi kezdetét, arra emlékezteti: amit te – így tudom mondani – most teszel, az tovább hat, és csak harminchárom év múlva vezet feltámadáshoz, külső tetthez, de nem személyes, történelmi értelemben. Megértem azt, ami most történik, ha visszatekintek – magukban a külső történésekben értem meg azt, ami most történik – arra az időszakra, aminek most szabály szerint harminchárom év után be kell teljesednie.

Amikor az ezernyolcszáznyolcvanas évek kezdetén a mohamedán próféta, Mahdi felkelése [11] bekövetkezett, és azzal végződött, hogy az angol uralom kiterjedt Egyiptomra, amikor ugyanabban az évben francia részről Hátsó-Indiát [12] az európai uralom számára meghódították, és ráadásul egy háború útján Kínával, amikor a Kongó-konferenciát [13] megtartották, és más ilyen események történtek – nézzék meg mindazt, ami most 1917-ben harminchárom év múltán kiteljesedést mutat –, itt alapozták meg az okokat ahhoz, ami most történik. Akkoriban az embereknek meg kellett volna kérdezniük: Milyen kilátásokat ígér húsvétra harminchárom év múlva ennek az évnek a karácsonya? Mert a történelmi létben minden dolog harminchárom év múlva más alakot ölt a sírból egyfajta erő útján, ami összefügg a legszentebbel és legméltóbbal, amit az emberiség a Golgotai Misztérium útján kapott.

[11] A szudáni vallási vezető, Mahdi által Szudánban kirobbantott felkelés 1882 és 1898 között az egyiptomi-brit uralom ellen.

[12] Hátsó-India, másképpen Indokína, szűkebb értelemben: Laosz, Kambodzsa és Vietnám.

[13] Kongó-konferencia vagy Berlin-konferencia: 1884-85 telén zajlott. A gyarmatosító hatalmak a XIX. század végére Afrika területének nagy részét meghódították, és egyre gyakrabban ütköztek érdekeik. E konferencia során még nem osztották fel Afrikát, csak megegyeztek abban, hogy hol melyik országnak van joga területeket szerezni, és gyarmatokat vagy protektorátusokat létrehozni. (Szerk.)

A Golgotai Misztériumot azonban nem szabad szentimentálisan felfogni. A Golgotai Misztériumot a legnagyobb bölcsesség-erőkkel kell megérteni, ami az emberek számára elérhető. A Golgotai Misztériumot a legmélyebben kell átérezni, amit az ember a lelkében előidézhet, amikor azt, amit a bölcsesség benne felgyújthat, magában a lélek alapjaiban keresi, amikor nemcsak beszél a szeretetről, hanem ezt a szeretet felgyújtja azáltal, hogy lelkét összeköti azzal, ami világlélekként hullámzik és áramlik az idők fordulója útján, amikor a lét titkainak az értelmét és megértését elsajátítja. Mert ahogy valamikor a régi mágusok a csillagos égről beszéltek, ahogy faggatták, amikor valamit véghez akartak vinni a szociális életben, úgy az, aki a mai korban a szociális életben valamit véghez akar vinni, annak fel kell tekintenie a csillagokra, amelyek a történelmi lét folyamán fel- és alászállnak.

És ahogy a csillagok Nap körüli keringési idejét kiszámítják, úgy kell kiszámolni az igazi történelmi létben a történelmi események keringési idejét is. És ez a keringési idő Karácsonytól Húsvétig harminchárom évet tesz ki. Így szabályozzák a keringési idők szellemei azt, amiben az emberi lélek él és működik, amikor nem pusztán személyes lény, hanem a történelmi létbe beágyazott lény.

Amikor ebben az időszakban elmélyedünk a karácsonyi misztériumban, akkor járunk el a legjobban, ha megismerjük azokat a titkokat, amelyek éppen korunkra vonatkoznak, hogy gazdagítsuk a keresztény hagyományokat, amennyiben azok a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódnak, és ahhoz, a karácsonyi misztérium útján kifejeződik. Krisztus azt mondta [14] az emberiségnek: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Akiket ma tanítványainak nevezünk, gyakran beszélnek azonban arról, hogy a szellemi világból származó kinyilatkoztatás Krisztus Jézus korára vonatkozik, már megszűnt, és ma gaztettet hajt végre az, aki azt állítja, hogy ma még mindig csodálatos módon a szellemi világból spirituális kinyilatkoztatások jöhetnek létre. Így amit ma hivatalos kereszténységnek nevezünk, az számos vonatkozásban arra törekszik, hogy a kereszténység fejlődését megakadályozza.

[14] Mt 28,20

Az azonban, ami megmaradt, a szent szimbólumok – és a legszentebbek egyike, ami a Karácsony misztériumáról szól – eleven tiltakozást jelentenek az igazi kereszténység elnyomása ellen, ahogy azt gyakran a hivatalos kereszténység meghirdette.

Az antropozófus szellemtudomány – több más dolog mellett – tanúsítani akarja a Golgotai Misztérium és a karácsonyi misztérium jelentőségét. Feladatai közé tartozik, hogy elmondja, mi a földi lét értelme, és mi ad jelentőséget az emberi életnek. És amikor az újabb időkben a karácsonyfa, az alig több mint néhány százéves karácsonyi ünnep szimbólumává vált, úgy az, aki ma a karácsonyfa alatt áll, megkérdezheti: Valóság még számodra, amit a karácsonyfáról írtak? A történelem tanúsága szerint ezt írták: „Et incarnatus est de Spirito Sancto ex Maria Virgine”. Valóság ez még a számodra? – Hogy valóságként legyen felismerhető, ehhez spirituális megismerés szükséges. Semmilyen természeti kutatás nem ad választ a szűzen születés kérdésére és a feltámadásra, hanem minden természeti kutatás tagadja a szűzen születést és a feltámadást. Ezeket csak azon a területen érthetjük meg, amelyen a születés nem úgy működik, mint az érzékelhető világban, és a halál sem úgy működik, mint az érzékelhető világban. Ahogy Krisztus Jézus átment a halálon, hogy ez a tudat egyfajta maja, és a feltámadás az igazság – amit a Húsvét misztériuma tartalmaz – úgy az is, ahogy Krisztus Jézus a születésen átment, ez a születés is maja, és a valóság az, hogy egy lény átalakult a szellemi világban. Mert a szellemi világban, ahogy tudjuk, nincs születés és halál, hanem csak átalakulás, csak metamorfózis.

Nos, ha az emberiség hajlandó lesz, hogy feltekintsen arra a világra, ahol a születés és a halál érzékelhető módon elveszti a maga értelmét, akkor a karácsonyi ünnep is meg fogja kapni a maga méltó tartalmát. Akkor, és csak akkor telik meg a szívünk és lelkünk annak a tónusnak a melegségével, amivel felvértezve ismét odaléphetünk azok elé, akik elé oda kell lépnünk, hogy már kora gyermekségükben beszéljünk nekik arról a gyermekről, aki a jászolban feküdt, és a keleti mágusokról, és arról, hogy a gyermeknek a bölcsességet, az erényt és a halhatatlanságot elhozták. Mert a gyermekeknek beszélnünk kell erről. Mert amit a gyermeknek ma a Karácsony misztériumáról mondunk, az a gyermekben a Húsvétot fogja ünnepelni, a feltámadást, miután a gyermek további harminchárom évet leélt.

A történelmi létben az ember felelősséggel áthatva áll benne, úgy, hogy a korábbi generáció a karácsonyi impulzusba csak azt tudja belehelyezni, amit a következő generáció húsvéti impulzusként kap meg. Legyünk tudatában annak, hogy egy generációnak úgy kell tekintenie a következőre, hogy ezt gondolhassa: megtanítlak arra, hogy a karácsonyi csillagban születésként elültesd lelkedben azt, ami harminchárom év múlva a húsvéti csillagban fel fog támadni. Ha ismerem ezt az összefüggést a mostani és a következő generáció között, akkor – így mondhatja mindenki – kapok egy impulzust minden olyan dologhoz, ami a nap folyamán adódik. Mert a Karácsony és Húsvét közti idő nemcsak azokra a hetekre terjed ki, amelyek Karácsony és Húsvét között lefolynak, hanem valóban harminchárom évig tart, annyi ideig, amíg lefut egy impulzus, amelyet a gyermek lelkében elültettem, mint karácsonyi impulzust, ami harminchárom év múlva fel fog támadni, mint húsvéti impulzus.

Ezek a dolgok nem csupán teoretikus öntelt tudásra valók. Ezek a dolgok csak akkor lesznek értékesek, ha gyakorlati cselekvéssé válnak, ha lelkünket betölti az a meggyőződés, hogy nem lehetnek másképpen, minthogy bennük fény működik. Akkor azonban a lélek tele lesz szeretettel az iránt a lény iránt, akinél a cselekedeteket ebben a fényben kell megtenni. Akkor ez a szeretet konkrét lesz, mert olyan szeretet lesz, amely összekapcsolódik a világ hőjével, és nem az a szentimentális szeretet, amelyet ma mindenki szajkózik, és az emberiség legnagyobb gyűlölet-impulzusához vezetett a mostani katasztrofális időkben.

Akik már hosszú ideje szájukra veszik a szeretetet, azoknak egyáltalán nincs joguk arra, hogy erről a szeretetről beszéljenek, amely átfordult gyűlöletbe, sokkal inkább az a kötelességük, hogy megkérdezzék: Mit értünk el a szeretetről szóló beszéddel, a karácsonyi szeretet-beszéddel, hogy belőle a gyűlölet vetése jött létre? – Az emberiségnek meg kell kérdeznie: Mit kell keresnünk a szellemi világban, hogy újra megtalálhassuk azt, amit elvesztettünk: a szeretetet, amely minden lény útján melegítően hat és él, de csak akkor szeretet, ha a lét eleven megértéséből származik. Mert egy lényt szeretni azt jelenti, hogy megértjük ezt a lényt. A szeretet nem azt jelenti, hogy szívünket egoista hővel telítjük meg, hogy öntjük magunkból a szentimentális szavakat, hanem a szeretet azt jelenti, hogy azt a lényt, akivel szemben cselekednünk kell, úgy vesszük szemügyre, hogy legbelsőbb mivoltáig megértjük, nemcsak intellektuálisan értjük meg, hanem emberi lényének egész mivoltában.

Hogy az ilyen szeretet, amely belső spirituális megértésből fakad, az emberiségben létrejöjjön, hogy az ilyen szeretetet, amely az után sóvárog, hogy akarattá váljon, az ilyen szeretetet ápolni kell, ezt kellene most ebben a komoly időszakban kinyilvánítania annak, aki követni akarja a keletről a jászolhoz érkező mágusokat. Azt kellene mondania: Ahogy a keletről jött mágusok a megértést keresték, hogy megtalálják az utat, a szeretet útját a betlehemi jászolhoz, úgy akarom én is keresni az utat, amely számomra betekintést nyújt abba a fénybe, amelyben az emberi szeretet igazi tetteit kell megvalósítani.

Ahogy a keleti mágusok a külső csillagkonstellációt már nem tartották mértékadónak, hanem elvitték az erről a csillagkonstellációról való tudást, e csillagkonstelláció áldozatát, a kapcsolatot a halhatatlanság és a csillagkonstelláció között a Krisztus-gyermeknek Karácsony éjszakáján, úgy hordozza az új emberiség azt, amit lelkének legmélyebb impulzusaként elő tud hozni annak számára, amit a Karácsony az év folyamán szimbolikusan kifejez. Ezzel a tudattal kell újra méltó módon megünnepelni a Karácsonyt, egy tisztességes és őszinte karácsonyi ünnepet. Mert az ünneplésben nem a tagadásnak kell megnyilvánulnia, hanem a tudásnak arról a lényről, akinek a karácsonyi gyertyákat meggyújtjuk.

02. Pallasz Athéné a szűz istennő. A kor csillagkonstellációi az emberiség létrejötte folyamán

Dornach, 1917. december 24.

Jelentőségteljes módon áll a keresztény naptárban Ádám és Éva ünnepe december 24-én, és Krisztus születésének ünnepe december 24-ének éjszakáján. A keresztény szemlélet szerint közvetlenül egymáshoz kapcsolódik ezáltal a világ kezdete, azaz közvetlen földi történéseink kezdete, és a földi történések legnagyobb eseménye, ami a Föld-fejlődésnek értelmet ad. Közvetlenül összekapcsolódik azért, mert ezáltal arra történik utalás, hogy az ember viszonya a szellemi világhoz a Golgotai Misztérium bekövetkezésével egy jelentős fordulatot vett, és hogy mindaz, ami ez előtt történt, bár fontos ennek a misztériumnak a magértéséhez, de a közvetlen keresztény tudat számára az akarati impulzus befogadásának vonatkozásában figyelmen kívül maradhat.

A földi lét fejlődésének legnagyobb fordulata – ezt tudjuk – a Golgotai Misztérium útján jött létre. Aki ezt megérti, annak úgy áll a lelke elé, hogy megértése útján a Föld-fejlődés elnyeri értelmét. Azt mondhatjuk: Ha megnézzük annak módját, ahogy a régiek viszonyultak a világ bölcsességéhez, mint impulzushoz az emberek számára abban a korban, amely Krisztus földi megjelenését az emberiség fejlődése során megelőzte, és a Krisztus előtti kornak ezt a magatartását összehasonlítjuk azzal a móddal, ahogy a krisztusi tudat viszonyul a világ bölcsességéhez, mint az emberi cselekvés impulzusához, akkor, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy kialakíthatjuk a megfelelő gondolatokat, akkor a dolgok mély értelmet kapnak.

Csak arra van szükségünk, hogy emlékezzünk arra az alakra – az emlékezésre éppen az ad alkalmat, hogy elérkezett az ünnep, amelynek bizonyos módon ez a jelmondata: „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine” –, akinél az ókorból felmerül Pallasz Athéné képe, a bölcsesség istennőjének a képe, aki magának Zeusznak a lánya, és az az istennő, akit az okosság istennőjének [15] tekintettek. Zeusz, a villámok ura, a megvilágító fény, a földi lét folyamán működő fény ura nemzi az okosságot, a szűz Pallasz Athénét, az emberi bölcsesség őrzőjét a Golgotai Misztérium előtt.

[15] A görög mitológiában az értelem és a megfontoltság istennője: Métisz, Zeusz első felesége, Pallasz Athéné anyja.

A szűz Pallasz Athéné alakjának kigondolásában mély értelem rejlik. Mint bölcsesség-istennő, szűz. Mit jelent ez tulajdonképpen magasabb értelemben? Mire gondoltak a görög misztériumok vezetői, amikor a szűz Pallasz Athénéről beszéltek? A bölcsességre gondoltak, amelynek útján az ember a történelmi világösszefüggésekben működik. Ez a bölcsesség a negyedik korszakban, amelyben a görög kulturális fejlődés megjelent, abból született meg, ami nem maga a világ, hanem annak tükörképe. Értsük meg jól: a világ tükörképe, maja. A korábbi időszakokban a misztériumpapok bölcsessége nem szűzi hatalomként jelent meg, mert emberi bölcsességként az Atlantisz utáni első, második és harmadik korszakban mindig a régi atavisztikus tisztánlátó erő termékenyítette meg. Csak az Atlantisz utáni negyedik korszakban nyílt meg a lehetőség arra, hogy az emberek azáltal tudjanak meg valamit, hogy pusztán arra tekintenek, amit nem azok az erők hoztak létre, amelyek az atavisztikus tisztánlátás alapját képezik, az érzelmek, a szenvedélyek, és mindaz, ami az emberi bölcsességben tűzként felvillan, hanem a világ szűzi, az atavisztikus tisztánlátástól mentes tükörképe. A majától származik az a bölcsesség, amire gondolunk, amikor képviselőjére, Pallasz Athénére tekintünk.

Pallasz Athéné is egy maja, egy Mária, de Pallasz Athéné olyan maja, amely még tükrözi önmagából a bölcsességet az embereknek. A nagy előrelépés abban áll, hogy ezt a maját, ezt a Máriát, maga a kozmosz termékenyíti meg, és egy újfajta bölcsesség születik meg. Pallasz Athéné volt a bölcsesség megtestesítője. A Krisztus-impulzus majának, Máriának, a bölcsesség szűzies megtestesítőjének, és a kozmikus-isteni, a kozmikus-intelligens világhatalomnak a fia. Ezért volt a régi bölcsesség, ahogy Pallasz Athéné képviseli, teljesen alkalmas arra, hogy az ásványi világot egészen a növényvilágig széttagolja és megértse, de nem volt alkalmas arra, hogy magát az embert megértse, az embert a maga személyiségében.

Ha az embert az akkori időkben a maga személyiségében meg akarták érteni, akkor ez is csak a misztériumokban jöhetett létre, az atavisztikus tisztánlátás útján kellett elérni. Abban, amit Pallasz Athénén, a bölcsesség szűz képviselőjén értünk, egy kezdet mutatkozik meg, ami mint olyan, alkalmas arra, hogy a földi világ környezetét megértsük. De csak a Golgotai Misztérium bekövetkezése útján, csak azáltal, hogy az isteni intelligens szeretet-erő összekapcsolódott a maja erejével, a világ tükörképével, ezáltal lépett be az emberi fejlődésbe az Istenember, az Isten, aki már nem csupán elérhető, miután átlépte a fizikai síkot, hanem az az Isten, aki a maga lényében megtalálható a fizikai síkon. Az emberiség fejlődésében az az előrelépés, amely a karácsonyi misztérium következtében jött létre, az emberi lélek előtt áll, ha a Pallasz Athénéről igaz legendát összevetjük mindazzal, ami igazi alakjában megérthető a szűzi maja természetéről, amiből a Krisztus-impulzus a Föld-fejlődés számára létrejött.

Az emberi történelem ilyen szemléletével és az emberi akarati impulzus ilyen követelményeivel összefüggésben, ahogy ezt megbeszéltük, hogy a Karácsony misztériumát megértsük, komoly korunkban az lenne a kívánatos – ebben a korban, amelyben ez annyira sürgető lenne –, hogy szempontokat keressünk, amelyek a harminchárom éves körforgás értelmében működnek, amiről tegnap beszéltünk. Ahogy a régiek azt keresték, hogy a csillagokat megfejtsék és konstellációjukból meghatározzák, hogy mit kell tenni itt a Földön, úgy kellene az emberben tudatossá válnia annak, hogy egy olyan korba kell belépnie, amely a földi emberiség számára csak ínséget, nyomorúságot és szerencsétlenséget hoz, ha nem határozza el magát, hogy a kor csillagkonstellációiból leolvassa az emberiség további menetét. Azzal, amire a materialista kor olyan büszke, a jövőben semmi mást nem lehet elérni a földi lét folyamán, mint azt, amit már elértünk ebben a katasztrofális korban. Az emberiségnek bátorságra kell szert tennie, hogy szent karácsonyi fogadalomként minden lélek olyan fogadalmat tegyen, hogy tekintetét a korunkba benyomuló spirituális igazságok felé fordítja. Korunknak bátorsága kell hogy legyen, hogy kishitűségtől mentesen arra tekintsen, ami van. Az emberiségnek új valóságérzéket kell elsajátítania, ha ismét követni akarja annak a nyomát, akinek a születését Karácsonykor meg akarja ünnepelni, de akit nem fog megérteni, ha szavait nem fogja fel elég mélyen: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” [16]

[16] Jn 14,6

Ehhez tartozik, hogy egy ilyen komoly korban az ember nemcsak az után vágyódik, hogy jóleső beszélgetéseket folytasson a szabadság megünnepléséről, ahogy ebben az időben kétségkívül sok szószékről teszik, hanem ehhez tartozik az is, hogy az ember ebben a komoly időszakban legalább azt a gondolatot próbálja meg létrehozni, hogy tulajdonképpen milyen kevéssé hatékony ez a kor. Mert a nagyságnak, ami benne meg akar jelenni, csak úgy szolgálhatunk, ha az emberek a saját lelkükben teremtő erőket fejlesztenek ki. Gondoljuk csak meg, hogy az emberiség fejlődésébe időszámításunk kezdetén kétségkívül behatolt a Golgotai Misztérium, de vajon nem múlhatna el nyomtalanul, ha az emberek korunkban saját lelkükben nem alakítanának ki teremtő erőket, hogy felfogják, hogy fogalmakat, képzeteket alkossanak, és egyáltalán beszéljenek róla? Külsőleg szemlélve a Római Birodalom egyik ismeretlen tartományában megszületett egy személyiség, akiről az evangéliumok beszélnek. Az akkori idők emberei vajon rendelkeztek teremtő erőkkel, hogy felfogják, mi élt ebben a személyiségben? Ez az, ami ide tartozik, ha a legnagyobb isteni erők az emberiség történelmébe bekapcsolódnak, hogy az emberek a teremtő erőkhöz az akaratot is felvehessék magukba. Ezért tettük fel tegnap a kérdést: Milyen módon volt képes ez a XIX. század, ez a beképzelt XIX. és XX. század, hogy teremtő erőket fejlesszen ki, hogy megértse azt, ami évszázadokon át, mint a megváltási eszme tartalma az emberiségben ismert volt?

Tegyünk hozzá – száz és ezer példát lehetne mondani – még néhány hangot a XIX. századból, hogyan kísérelték meg, hogy Krisztus Jézusról beszéljenek. Azt mondtam, hogy a legjobb, a legmélyebb gondolkodókat akarom megemlíteni, hogy megmutassam, mi volt a lelkükben. Nem arról van szó, hogy megválaszoljam a kérdést: milyen befolyásuk volt ezeknek az embereknek, akiknek véleményét Krisztus Jézusról megmutattam, hanem arról van szó, hogy megmutassam, hogyan hatott a kor a legjobbakra. Mert ezek olyan eszmék, amelyek éppen a legtisztességesebbeknek a lelkületére hatottak. A többiek is beszéltek Krisztus Jézusról, de anélkül, hogy érzéseikben a valóság impulzusához valóban eljutottak volna. Nézzünk meg néhányat.

Abban az időszakban, amikor a XIX. században elkezdtünk szabad szellemű eszméket kialakítani, azok között, akik a beteges mélyértelműségig megkísérelték, hogy új eszméket vegyenek fel a lelkükbe, volt egy bizonyos Karl Gutzkov [17]. Wally, a kételkedő című írásában nagyjából olyan eszméket vetett fel, amelyeket Krisztus Jézusról vallott.

[17] Karl Gutzkov (1811–1878): német író, költő.

„Jézus zsidó volt. Nem gondolt arra, hogy új vallást alapítson. Számára nem jött szóba sem a zsidóság felmagasztalása, sem elterjesztése. És maga a tanítás sem volt új, amit hozott. Akkor mi az, ami fennmaradt tőle? Egyfajta moralitás, amely, ha nemes erőkkel rendelkezik is, sohasem ad többet, nem akar többet adni a közismert zsidóságnál. Jézus moralitása mindig töményen tartja magát a szertartási törvények használatához, és csak annyiban jellegzetes, hogy a külső rítus számára belső érzületet követel. Jézus tanítása: Szeresd a hozzátartozóidat, mint önmagadat! Ezt tanította már Mózes is, de egy új vallás alapítójának ezt kellett mondania: Szeresd hozzátartozóidat, mint önmagadat.” Így korrigálja Karl Gutzkov Krisztus Jézust! „Ebből az következik, hogy Jézus olyan jelenség volt, amely egyedül és kizárólag a történelemhez, és nem a valláshoz vagy a filozófiához tartozik.”

Egy még jellegzetesebb hang, mert olyan hang, amely korunk lélektanából származik, a következő. Ez egyfajta összefoglalása az alábbi írás tartalmának: Jézus. Egy összehasonlító pszichopatológiai tanulmány, amit Emil Rasmussen [18], egy dán író írt. Tartalmát a következő módon lehet összefoglalni.

[18] Emil Rasmussen (1873–1956): dán író. Hivatkozott műve 1905-ben jelent meg.

Sem az apostolok, sem a három szinoptikus evangélium nem tekintette Jézust istennek. Ő maga is küldöttnek, „Emberfiának” tartotta magát [19], és úgy vélte, hogy anélkül, hogy Messiásnak adta volna ki magát, részben beteljesíti a rá vonatkozó különösen fontos jóslatot. A Názáreti a próféták kategóriájába tartozik. A vallási héroszok vagy küldöttek, tehát a próféták a faj normális típusának eltévelyedései. Mert belső élményeiket vagy tapasztalásaikat bizonyos mértékig az epileptikusok vagy hisztériás-epileptikusok rohamaival lehet összehasonlítani. Az „isten emberei” olyan kórképet mutatnak, amit a pszichiáter pontosan epileptikus szellemi betegségként diagnosztizálhat, amelynek jelei: hallucinációk, káprázatok, őrjöngési rohamok, beteges vidámság, szórakozottság, kóma, démonikus állapot vagy álomszerű öntudatlanság, beszédzavar, delírium, melankólia, hirtelen hangulatváltozás, túlfűtött vallásosság, az a képzet, hogy mások szenvedését és a világot megváltoztassa, nagyzári hóbort, kényszerképzetek, regényes nemzetségtábla rögeszméje, hirtelen változékonyság, abnormális nemi élet, ami származhat kicsapongásból vagy aszkézisből. A régi és új kor kimagasló vallási látnokainak sorában, mint Ezekiel, Pál, Mohamed, Sören Kierkegaard [20] és így tovább, annak példáit láthatjuk, hogy közös sajátosságokat jelenítenek meg, mint borzasztó fenyegetések és átkozódások, amelyek különféle formában jelennek meg, és az embertelenség érzésének elködösítése, őrültségi rohamok, beképzelt szenvedés az emberiség iránt, aszkézis, a feltámadás gondolata és egyebek.

[19] „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve;” (Dán 7,13)

[20] Sören Kierkegaard: dán filozófus.

Mindezek a régi és új prófétáknál megfigyelt ismertetőjelek megvannak Jézusnál is: párját ritkító buzgalmat tanúsított a templom dühödt megtisztításánál, hallucinációktól szenvedett, ellentmondásos jelleme mértéktelen önérzetet és rendellenes lelkületi életet mutat, az a rögeszme keríti hatalmába, hogy az emberiségért szenvedjen és azt megtisztíthassa, és erőszakossága, változékonysága és szellemének növekvő beszűkülése útján, amely nem vesz fel magába és nem dolgoz fel semmiféle új képzetet, igazolását adja prófétai kiválasztottságának, ami minden korban és minden égtájon ugyanaz marad. Etikája, amely arra irányult, hogy gyűlöljük a családot, alamizsnákból és az egyedül üdvözítő hitből éljünk, az emberiség számára nem elfogadható. Ha az ember a zseni alatt egy újrateremtőt ért, akkor Jézus esetében ezt az álláspontot fel kell adni, minthogy a tudományos kutatás megállapítása szerint abban, amit tanítása tartalmaz, ő csak utánzó. Az az ígérete, hogy a világ felett győzelmet arat, vagyis hogy vissza fog térni, állandóan elhangzik. Jézus egy mélyen gyászba borult ember, aki tragikus, nagyszerű sorsával együttérzésünket vívja ki.

Ilyen hangokat százszámra, ezerszámra lehet idézni, és ezeknek nem a módja a lényeges. A lényeges valami egészen más, nevezetesen, akik így beszélnek, valóban teljesen a jelenlegi tudomány értelmében beszélnek, és hogy a jelenlegi tudomány álláspontjáról nem lehet másképpen beszélni, ha valaki becsületes és őszinte. Fel lehet tenni a kérdést: Van elég bátorság és akarat ahhoz, hogy e tudomány elé tükröt tartsunk, amit csak a szellemtudomány tehet meg? – Azok a gyáva kompromisszumok, amelyeket naponta százszámra újra meg újra megkötnek a materialista tudomány és a vallási hagyományok között, tisztességtelenek, és véteknek minősülnek azzal szemben, amit az emberek tesznek, hogy megünnepeljék a Karácsony és a Húsvét misztériumát. Erről van szó.

Jelenleg egy vagy-vagy állapot van: vagy ismereteket szerzünk a spirituális életről, vagy tovább folytatjuk azt az életet, ami az 1914-1917-es eseményekhez vezetett. Ami itt a dolgok alapja, azt mindenkinek Krisztus-ismeretként fel kell vennie a szívébe, és az akarat akarását is, az impulzust a bátorsághoz, és nem részleges kompromisszumokat keresni valamiféle boldoguláshoz, hanem végigmenni azon az úton, amelyen járni kell: azon az úton, amelyet az emberiség spirituális életének megismerése alapján kell kijelölni. Konkrét impulzusokkal csatlakozni olyasmihez, mint a karácsonyi misztérium – ezt kell az akarattal összekapcsolni.

Amit az események harminchárom éves körforgásáról mondtunk – az ugyanolyan, mint ahogy felismerjük, hogy bizonyos viszonyok között az oxigén és a hidrogén egyesül, és elektrolízis útján víz keletkezik, amikor vegyileg vizsgáljuk az oxigén és hidrogén viselkedését, így kellene a tudatnak is megtalálnia azt, hogy szociális törvények csak akkor jöhetnek létre, ha az idők folyamán ilyen konstellációkat ismerhetünk fel. A napok lefolyásába belegondolni, és csak azt látni meg, ami közvetlenül körülöttünk van, ez az, amit az emberiség üdveként az utóbbi négy évszázad folyamán megtanultunk. De a létet olyan módon megismerni, hogy ezt mondjuk: Ami most történik, az harminchárom év múlva támad fel újra, ez arra kötelez engem, hogy a jelenlegi cselekedetemet annak figyelembevételével tegyem meg, ami ebből az eszméből fakad – ez az, amit messzemenően meg kell kívánni azoktól, akik az életben valamilyen támpontot akarnak találni.

Korunk teljesen hozzászokott ahhoz, hogy a karácsonyi ünnepről a régi frázisokkal fecsegjen. A rómaiaknak volt bátorságuk, hogy a háború istenét is megnevezzék – Janust [21] – akinek temploma csak akkor volt bezárva, ha béke volt. Numa Pompilius idejében, az ő uralkodása alatt mindig zárva volt, de a további 724 év folyamán, egészen Augustus császárig csak kétszer volt zárva. De a rómaiaknak volt bátorságuk, hogy különbséget tegyenek háború és béke között, annak tekintetében, hogy egy magasabb rendű istennek szolgáltak. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a mai korban megvan-e ugyanez a bátorság, hogy esetleg bezárjuk azokat a helyeket, amelyeknek a békét kell szolgálniuk, amikor az egész világon háború dúl. Csak akkor lehetne bátorságról beszélni, ha korunkban lenne annyi teremtő erő, hogy igazi különbséget találjon azok között a helyek között, ahol békéről beszélnek, amikor olyan idők köszöntenek be, mint jelenleg.

[21] Janus a római mitológiában az átjárások és a kapuk, így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme. Hozzá imádkoztak a rómaiak minden fontos tettük előtt. Fő szent helye Rómában, a Fórum közelében volt. Ezt a szent helyet Numa Pompilius király (Kr.e. 753 – Kr.e. 672) építtette.

Nagyon tanulságos visszatekinteni a harminchárom éves körforgás szerint: 1914-ben kezdődtek a katasztrofális események, amelyeknek a jeleit ma látjuk. Már említettem néhány eseményt, amelyek kapcsolatban állnak a három-négy éves katasztrofális eseményekkel a harminchárom éves ciklus szerint. De még többet is lehetne említeni. Csak arra kell gondolnunk, hogy 1914 előtt harminchárom évvel, tehát 1881-ben kezdődött III. Sándor cár [22g uralkodása Péterváron, annak a cárnak, aki alatt a keleti tartományokban üldözések kezdődtek, annak a cárnak, aki oly sok európai szerencsétlenség előidézője volt. Lehetne még több belső eseményt felidézni, és itt nem a lelkileg „belsőt” értem. Ha azt a szerepet nézik, amit Gambetta [23] 1881-ben játszott az akkori időkben kéthónapos miniszterelnöksége alatt, akkor ebben éppen annak a jelét fogják megtalálni, ami akkor készült elő, amikor ezek a katasztrofális események kitörtek, és ami most, ahogy ezt már itt egyszer elmondtam, szimptomatikus kifejeződése az Észak- és Dél-Oroszország közti hangulatnak az ukrán-orosz barátság létrejöttében. Ez egy olyan tünet, ami sokkal jelentősebbnek látszik, ha azokat az eseményeket nézzük, amelyek előkészülnek, mint mindaz, amit az emberek ma olyan szívesen szeretnének látni a maguk kényelmességében, mint fontos eseményeket.

[22] III. Sándor cár (1845–1894): 1881 és 1894 között uralkodott.

[23] Léon Gambetta: francia politikus; november végétől január végéig volt Franciaország miniszterelnöke.

Sok mindent lehetne ezen a módon idézni. Fel lehet tenni a kérdést: Mit kell az embernek tennie, ha fontos helyen áll, hogy ilyen következtetésekre jusson, mint amelyek a harminchárom évre vonatkoznak? Csak egyszer kell megkísérelnie, hogy az ilyen eszmék befolyására megértse azokat az eseményeket, amelyek harminchárom évvel ezelőtt történtek, és az igazi megértés alapján meg fogja találni azt, amit a jelenkorban tennie kell. Akkor méltó módon fog harminchárom év múlva eljutni oda, hogy megszülessen, hogy feltámadhasson. Hogy az ilyesmi haszontalan dolog, azt csak akkor lehetne állítani, ha megtörténne. De hol történik meg? Hol látjuk meg a külső életben a világfejlődést a maga belső törvényszerűségei szerint? A hivatalos képviselői annak, amit ma kereszténységnek neveznek, különösen szívesen vetik újra meg újra az antropozófus szellemtudomány szemére, hogy a szellemi világból jövő kinyilatkoztatások a krisztusi időkben lehetségesek voltak, de hogy a „végzetes gnózisnak” nem szabad ismét felbukkannia. Az ilyen dolgokkal szemben nem szabad elnézőnek lenni. Hogy ezek az emberek a legjobbat gondolják, ez olyasmi, ami köreinkben is túl gyakran újra meg újra végzetes kijelentésként felhangzik. Az igazságot észrevenni, ez az, amiről valójában szó van. És mindenekelőtt bátorságunk és akaratunk kell hogy legyen, hogy szembeszegüljünk mindazzal, ami ma kishitűségből a szellemtudomány ellen olyan könnyen elhangzik.

A szellemtudománynak egy bizonyos tulajdonságát kétségkívül nem szeretik. Azt, hogy konkrét valódi tényállást kínál, hogy a szellemi világról úgy beszél, mint igazi szellemi tényről. Milyen gyakran halljuk a szellemtudománnyal szemben a következő szavakat: Igen, ezt nehéz megérteni, nehéz elfogadni. – Az ilyen beszéd még érthető lehet azoknál, akik a jelenlegi iskolázás következtében nem tudnak megtanulni gondolkodni, de érthetetlen azoknál, akik igényt tartanak arra, hogy tudományosan komolyan vegyék őket. Mindazonáltal ma fokról-fokra tudománnyá válik az, ami az emberi gondolkodás számára csekély követelményeket támaszt. Ma kész akadémikus lehet valaki, mindenféle lehetséges diplomával, de a maga értelmével a legegyszerűbb dolgokat sem tudja felfogni, és úgyszólván elfárad, ha valóban gondolkodni kell. Ma egyre inkább azt szeretik, ha felhígított módon beszélnek mindenféle szellemi dologról, pánidealizmusról [24] és egyebekről. Ez megszabadítja őket attól, hogy azon fáradozzanak, hogy konkrét szellemi tényeket ismerjenek meg. A szellemtudománynak mindazonáltal követelményeket kell támasztania azokkal szemben, akik közelednek hozzá. Jóakaratra van szükség, hogy valamivel többet használjunk fel szellemünkből, mint amennyi ahhoz kell, hogy általánosságban, felhígított szívbéli érzéssel beszéljünk pánidealizmusról és hasonlókról. Minden lehetséges „pán”-ban dúskálni, és minden lehetséges érzelgős módon beszélni ezekről, ez már nem az, ami korunknak megfelel. Ma az a korszerű, hogy komolyan foglalkozzunk konkrét szellemi tényekkel. Ma az a korszerű, hogy akaratunkat valóban a gondolkodásra irányítsuk. Ezért kell ennek a Karácsonynak a bevezetéséhez olyan szavakat használnunk, amelyek korunkban komolyan hangzanak. Mert lelkünket olyan mértékben kapcsoljuk össze azzal, ami a Krisztus-impulzussal belépett a világba, amennyire megvan az akaratunk ahhoz, hogy ezt komoly, méltó és hatékony módon tegyük meg.

[24] Pánidealizmus: Rudolf Maria Holzapfel osztrák filozófus, pszichológus által lépviselt eszme.

Az emberiség évezredeken keresztül úgy tekintette a teret, a tér tartalmát, nem a földi teret, hanem az égi teret, mint amit tisztelni kell. Tekintetét a csillagkonstellációkra irányította, hogy a csillagokból leolvassa azt, aminek itt a Földön történnie kell. Ez az emberiség tudta, hogy a halottak olvasnak, hogy olvasniuk kell a csillagokból, hogy a halottaknak együtt kell működniük a földi történésekkel. Így az embernek azt is meg kell tanulnia, hogy elolvassa azt az írást, amit a halottak szünet nélkül olvasnak. Ami itt a Földön történik, arra a Golgotai Misztérium előtti régi időkben úgy tekintettek, hogy ezt mondták: Ott fent a Nap, a Hold és a Kos, vagy a Nap, a Hold és a Bika, vagy a Nap, a Hold és az Ikrek, és így tovább, egy ilyen konstellációban áll. Ez annak a jele, hogy a kozmoszból bizonyos impulzusok érkeznek. Amikor ezek az impulzusok jelen vannak, akkor ezt vagy azt kell tenni, mert ami itt történik, az az időben történik, és az idő hozza létre a maját, a nagy megtévesztést. Ez a megtévesztés ebben az értelemben csak a Golgotai Misztériumig volt meg. Ebből a majából született meg a Krisztus-impulzus, ahogy azt a bevezetésnél említettem, a szűzi majából jött létre az, amit már nem termékenyített meg a régi atavisztikus tisztánlátás, ami közvetlenül szemben áll a Földet nem érintő világhatalmakkal.

Annak tisztelete, ami az időben lefolyik, és annak ismerete kötelességgé válik, ugyanúgy, ahogy a régi időkben kötelességnek tekintették, hogy a térben elhelyezkedő konstellációra tekintsenek. A régi mágus, akinek reprezentánsai megjelennek a Gyermek előtt a jászolnál, feltekintett az ég aranyára, a csillagokra, és ezt mondta: Ahogy a csillagok állnak, abból le lehet olvasni azt, aminek itt a Földön történnie kell, mert ami a csillagokban meg van írva, az a múlt eredménye. A csillagok arányában rejlik az, amit a vezető naponta a maga seregével az egész múlt folyamán leírt, hogy minek kell történnie a jelenben. A jelennek végre kell hajtania azt, ami a csillagok arányában megjelenik, a jelenkornak, amely elmúlik abban a pillanatban, amikor létrejön. A jelenkor a folyamatosan fellobbanó tűz, amit a tömjén reprezentál; a jelenkor a tömjén imaginációjában. És a múlt által megtermékenyített jelenben nyugszik a jövő, a mirha imaginációjában.

A régi mágusok titka volt, hogy a múlt, a jelen és a jövő hogyan függ össze. Ebben a múltban, jelenben és jövőben azonban a maja fátylát látták, magának Pallasz Athénének a fátylát, aki csak a csillagok konstellációját tükrözte. És ez a három mágus, aki megjelent a jászolnál, megértette, hogy abból, amit a kor tartalmazott, a tér-konstelláció tükörképéből, a kor majájából, valami újnak kell kifejlődnie, amihez odavitték a múltat, a jelent és a jövőt: az aranyat, a tömjént és a mirhát. Betekintés az isteni szellemiségbe: az arany; az emberi erény áldozati adománya: a tömjén; és az emberi lélek összekapcsolása az örökkévalósággal, a halhatatlansággal: a mirha.

A fordulópont, ami a Golgotai Misztérium előtti idők, és az azt követő korszak között jött létre, oly hatalmas, hogy azt mondhatjuk: amit korábban a legszentebbnek tartottak, leszállt, és szeretetben összekapcsolódott a majával. Ezzel megszületett az az impulzus, amelynek tovább kellett vinnie a Föld-fejlődést: Krisztus Jézus impulzusa. Krisztus Jézust megérteni – ahogy az isteni kozmikus szeretet a maja öléből Krisztust létrehozta – azt jelenti, hogy megértjük a világ Istenét, aki megteremti mindazokat a különbözőségeket, amelyeknek szükségszerűen létre kell jönniük pusztán abból, hogy a tér-konstellációkra feltekintünk. A csillagkonstelláció más a Földnek egy bizonyos területén, mint egy másikon. A régi mondák azt is megállapították, hogy a beavatott hősök hogyan mentek egyik helyről a másikra, és a különböző földi területeken különböző módon tekintettek fel az istenekre. Így alakult át az idők folyamán az, ami a térből, mint tiszteletre méltó, létrejött. Akkor minden földlakó számára ugyanazt képviselte a kor, akkor egy univerzális istent tiszteltek, egy olyan istent, akivel szemben semmiféle kis közösségnek nem volt joga, hogy kisajátítsa, semmilyen emberi közösségnek nem volt érdekében azt mondani, hogy ennek a nevében cselekszik, hanem csak a teljes emberi közösségnek.

Ezek olyan gondolatok, amelyek útján lelkünket ezen a Karácsonyon annak a mondásnak a megértésére fordíthatjuk, hogy „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine”, vagyis: „És megtestesült a Szent Szellem útján a szűz Majától”. Azoknak a hangjával, akik itt a fizikai testben élnek, egyesül azoknak a hangja, akik ebben az időben haladnak át a halál kapuján, és akik tudják, hogyan függenek össze az idő konstellációi mai értelemben, éppen úgy, ahogy a régi értelemben a tér konstellációi függtek össze.

Ahhoz a néhány dologhoz, amit el lehet mondani [25], hogy hidat verjünk azokhoz a lelkekhez, akik a halál és egy újabb születés között élnek, még ezt is hozzáfűzzük, mert azokba a gondolatokba, amelyek a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódnak, bele kell foglalni az úgynevezett élőket is, de leginkább az úgynevezett halottakat. Mert Krisztus valóban leszállt az égből a Földre, és azóta a Földön kell keresni. Itt az ember húsból való testében megtanulhatja a maga titkát, ahogy Krisztus is a maga húsból való testében teljesítette földi misszióját. A halott a szellemi világból nézi azt, amit itt élt át, mint a Golgotai Misztérium impulzusának alapját. A legjobban azok a lelkek értik meg magukat, akik itt a fizikai síkon élnek, és azok a lelkek, akik a szellemi síkon élnek, annak útján, ami a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódik. A Golgotai Misztériumhoz azonban nemcsak az kapcsolódik, aki ezt a Golgotai Misztériumot minden alkalommal megemlíti, hanem azok, akik ezeknek a szavaknak [26] az értelmét keresik: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Akinek a születését a karácsonyi gyertya fényénél ünnepeljük, valóban az, aki nem csupán egyszer nyilatkoztatta ki magát, hogy aztán nyugodtan alapot szolgáltasson a fecsegésre azoknál, akik semmi újat nem akarnak megtanulni, hanem az, akit csak a karácsonyi gyertyák fényénél szabad megünnepelni. Ő az, aki mindenkor meg akar nyilatkozni mindazoknak, akik a Golgotai Misztériumot követik.

[25] Erről többet Steiner Történelmi szükségszerűség és szabadság (GA 179) című előadás-sorozatában lehet megtudni.

[26] Mt 28,20

Megérteni a kort és annak jeleit, amelyek ma olyan jelentőségteljesen nyilvánulnak meg a szellemi horizonton, és hogy legyen elég ember, aki elhatározza, hogy Krisztus Jézust meg akarja érteni, ez egy olyan karácsonyi gondolat, az éjszakát megszentelő gondolat, ami majd megfelelő módon feltámad harminchárom év múlva, és élni fog az emberiség erejeként abban a korban, amely a mai naptól a feltámadásig terjed. Értsük meg jól és bátorsággal a bölcsességgel teli karácsonyi gondolatokat, és hassuk át magunkat mindezzel a mostani karácsonyon, akkor méltó módon fogjuk azt átélni.

Ez lenne az, amit karácsonyi üdvözletként ma át akartam adni önöknek. Tudom, hogy ez a karácsonyi üdvözlet annak az impulzusnak az értelmében jött létre, amelyet igazán és méltó módon szabad csak megünnepelni a karácsonyi gyertyák jegyében.

03. A régi misztériumok megértése. Saint-Martin és Dupuis. Mi történt korábban és mi van most – ezoterikusan és exoterikusan

Dornach, 1917. december 25.

Mindnyájunkhoz közel áll az a gondolat, amit bele lehet foglalni egy kérdésbe: Tulajdonképpen hogyan történt meg az, hogy az események folyamán, ahogy azokat láttuk, az ember materiális gondolkodásmódja éppen azt a formát vette fel, amit ma úgy tekinthetünk, hogy minden emberi impulzust áthat. Elfogulatlanul kell néznünk azt, ami alkotórészekként beleáradt az újkor szellemi életébe, és nem befolyásolta az, amit az általános történelmi felfogás történelmi szükségszerűségnek nevez. Tekintetünket éppen azokra az eseményekre kell irányítanunk, amelyek fényt vetnek arra és megvilágítják mindazt, amit átélünk.

Nos, azt mondhatjuk, hogy mindazokhoz a fontos fordulatokhoz, amelyek az újabb időkben végbementek, az is hozzátartozik, ami bizonyos vonatkozásban a régebbi átalakulások egyfajta elkésett módozata: a XVIII. század utolsó harmadával tulajdonképpen az európai emberiségből kiveszett mindenfajta megértés a misztériumok iránt. Ezeknek a fejtegetéseknek a folyamán futólag utaltam arra [27], hogy a XVIII. században még érvényesült Saint-Martin gondolkodásmódja, akinek szemlélete általa, és a XVIII. század általános impulzusain keresztül széleskörű hatást gyakorolt, de a XIX. században már teljesen a háttérbe szorult. Csak arra van szükség, hogy emlékezzünk Saint-Martin [28] gondolkodásmódjára, akkor észre fogjuk venni a radikális különbséget egy ilyen gondolkodásmód és a között, amire például a jelenkori gondolkodás és érzés képes. Saint-Martin a maga figyelemre méltó művében: A tévedésekről és az igazságról című írásában a tévedésekről és a valóságról beszél, és többek között arról az eredményről is, ami a Föld-fejlődés során végbement, mielőtt az ember fizikailag létrejött. Saint-Martin bizonyos módon visszatekint az emberiség egészének egy bizonyos, mondhatnánk, kozmikus létrejöttére, mielőtt még maga az ember fizikailag létrejött volna. Ez azért jelentős, mert láthatjuk belőle, hogy Saint-Martin kortársainak érzülete és gondolkodása még tágabb volt a fizikai emberiség világánál, még feltekintett a szellemiségre, amelynek útján aztán létrejött a lehetőség, hogy arról is beszéljünk, ami az emberiség fejlődésével más összefüggésbe hozható, mint az, ami pusztán be van zárva a fizikaiságba. Saint-Martinnak, aki bizonyos vonatkozásban Jakob Böhmének [29] utódának tekinthető, volt néhány tanítványa, akik az egész művelt világra hatottak, még a XIX. században is, egészen az újabb időkig. De nem mondhatjuk azt, hogy a kor tudatát a XIX. században még olyan impulzusok befolyásolták volna, amelyeket Saint-Martinnál találunk, és kifejezetten azt mondhatjuk, hogy az olyan kitekintés a szellemi világra, ami még Saint-Martinnál megvolt, a XIX. századra teljesen elveszett.

[27] Steiner az 1917. október 8. és 20. előadásokra céloz: A külső világ spirituális háttere (GA 177), ami ennek a mini-ciklusnak (A sötétség szellemeinek bukása) első kötetében jelent meg.

[28] Louis Claude Saint-Martin (1743–1803): francia filozófus, teozófus és okkultista. Hivatkozott műve 1775-ben jelent meg.

[29] Jakob Böhme (1575–1624): német filozófus, a miszticizmus és a teozófia egyik legnevesebb képviselője.

Nos, az olyan dolgok, amilyeneket Saint-Martin nyújt, a régi misztériumbölcsesség legutolsó maradványai. Ha a külső történelem szerint akarjuk megérteni azt, ami az ilyen gondolkodást visszaszorította, amit Saint-Martinnál találunk, akkor a kérdést nem úgy kell feltennünk, hogy melyik személyiség terjesztette el a tanítást, ami alkalmas volt arra, hogy Saint-Martin gondolkodásmódját visszaszorította? – hanem a kérdést így kell feltennünk: Melyik személyiségben fejeződik ki legjellegzetesebben azoknak az impulzusoknak az összessége, amelyek révén a XIX. század emberisége annyira materialistává vált? És akkor találunk egy személyiséget a XVIII. és XIX. század fordulóján, aki a külső szellemi fejlődésben különösen jellegzetesen képviseli ezt a legutóbbi nagy átalakulást. De hogy megértsük, tulajdonképpen mi történik itt, éppen ahhoz kell tartanunk magunkat, hogy ennek az utóbbi átalakulásnak az útján az emberiség számára teljesen eltűnt a misztériumok világának a megértése. Így a XIX. században tulajdonképpen csak kevés személyiség, kevés lélek tudott még valamit a misztériumok mély jelentőségéről és befolyásáról. Az a személy, akit említek, és aki leginkább kifejezi a XVIII. és XIX. század fordulóján az általános korszellemet, Dupuis [30], és az a fontos írás, amelynek révén bizonyos módon megadta a kegyelemdöfést a misztériumok megértésének, az 1794-ben megjelent Az összes kultusz eredete című írása. A XIX. században, ha az emberek szemléletét nézzük, általában a természettudományos materializmus szerint gondolkodtak. Ez a természettudományos materializmus, mondhatnám, olyan jelleget vett fel, ami a XIX. század többé-kevésbé valamennyi impulzusára kiterjedt, és ami legvilágosabban a „bon dieu citoyen”- ban [31] fejeződik ki, ahogy Heinrich Heine Jézus Krisztust üdvözölte. A XIX. század a materializmust a filiszterség farvizében merítette meg, és a XIX. század materializmusának legfontosabb jellegzetessége az, hogy filiszteri.

[30] Charles-François Dupuis (1742–1809): francia tudós, író.

[31] Lásd a 6. lábjegyzetet.

Ha ennek a XIX. századnak a tulajdonképpeni alapjellegét meg akarjuk érteni, akkor mindenütt a filiszterség impulzusát találjuk. Dupuis materializmusa bizonyos értelemben még nem volt filiszteri, még volt benne valami nagyság, szabadság, valami, ami túlmutat a filiszterségen. Dupuis materializmusa bizonyos értelemben égi materializmus volt. Dupuisnek még volt bátorsága egy átfogó materialista gondolkodáshoz, inkább mint a XIX. század képzett és zseniális filisztereinek. Dupuis rájött bizonyos dolgokra, legalábbis úgy gondolta, hogy rájött ezekre. Ha visszatekintünk erre az személyiségre, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy zseniális valaki volt. A XVIII. század nyolcvanas éveiben például már volt egyfajta saját távírója, amelyen keresztül otthonából táviratozni tudott viszonylagosan távol lévő barátjának. Amikor a forradalom kitört, attól félt, hogy távíró-összeköttetését valahogyan károsnak találják. Ekkor összetörte a vonatkozó gépeket, és ezáltal az egész dolog feledésbe merült. Természetesen nem állítom azt, hogy elektromos távírója volt, de a távírás elvét teljes mértékben megvalósította.

Dupuis Franciaországban az ezernyolcszáznyolcvanas évek végén a nyilvános oktatás megbízottja is volt. Miután a forradalom kitört, elhagyta Párizst, de csakhamar beválasztották a nemzetgyűlésbe, újra visszament Párizsba; és tulajdonképpen meglehetősen nagy szerepet játszott mind a konventben, mind az ötszázak tanácsában, valójában a mérsékelt párthoz tartozott. Úgy kell elképzelnünk, hogy ami benne élt, az tulajdonképpen egy olyan impulzus volt, ami tőle sokakra átterjedt. Még fontosabb volt azonban, hogy ugyanaz az impulzus, ami a kort teljesen átlelkesítette, éppen nála egy sajátos módon jutott kifejezésre.

Dupuis ugyanis a következőkre jött rá. Tanulmányozott régi mondákat és mítoszokat, mondjuk, mint a Herkules-mondát, vagy Ízisz és Ozirisz mondáját, vagy Dionüszoszét, tehát olyan régi mítoszokat, amelyek a misztériumi igazságokat exoterikus ruhába öltöztették, ahogy tudjuk. Nézzük a Herkules-mítoszt. Feljegyezte, hogy Herkules tizenkét munkát hajtott végre, és miközben az egyes munkák történetét követte, rájött arra, hogy bizonyos dolgok, amelyek ezeknek a munkáknak a során megtörténtek, azt igazolják, hogy összefüggés áll fenn Herkules tizenkét munkájának elvégzése, és a Napnak a tizenkét állatövi jegyen való áthaladása között. Ezeket a dolgokat tanulmányozta teljesen tudományosan és gondosan, és a tanulmányozásból a következő véleményt alakította ki. Azt mondta: Az ókorban tehát voltak bizonyos emberek, misztériumpapok. Ezeknek az embereknek az volt a céljuk, hogy a széles néptömegeket lehetőleg nyugalomban tartsák, úgy, hogy könnyen vezethetők legyenek. Ezért az egyes néptömegeknek ilyen mítoszokat meséltek el egy bizonyos Herkulesről, aki egykor élt, és akit arra ösztönöztek, hogy személyisége folytán ilyen munkákat hajtson végre. Elmondtak más mítoszokat is Íziszről és Oziriszről, és hasonlókat. A misztériumpapok azonban a misztériumokban tudták, hogy mindez csak szóbeszéd, hogy olyan személyiségek, mint Herkules, Ízisz és Ozirisz külsőleg sohasem adódhatnak, hanem, hogy mindazt, ami a Földön végbemegy, materiális égitestek és azok konstellációi idézik elő. A mítoszok csak az égi folyamatok ruhába öltöztetése. Ami itt a Földön végbemegy, az a régi misztériumpapok értelmezése szerint – így mondta Dupuis – attól függ, hogy a Nap áthalad az Állatöv tizenkét jelén, és hogy a Hold is áthalad az Állatöv tizenkét jelén. És a papok tudták, hogy ami a Földön történik, az ennek következtében megy végbe; tudták, hogy a materiális történések a csillagkonstellációkban fejeződnek ki, amelyek a kozmoszban végbemenő materiális történések – ezek okozzák a növények növekedését, és az emberiség fejlődését, az emberek megtermékenyülését és így tovább. Ezt a papok tudták, akiknek egyáltalán nem jutott eszébe, hogy higgyenek abban, hogy itt valamilyen más szellemi hatalom is közreműködik, hanem eléggé felvilágosultak voltak ahhoz, hogy abban higgyenek, hogy itt materiális erők működnek a materiális égi térségben. A nép számára azonban mítoszokba öltöztették az asztronómiát, mert tudták, hogy szükség van a nép megtévesztésére ahhoz, hogy azt vezetni tudják.

Így Dupuis számára a misztériumok nagy hazugsággyárak voltak, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy amit a papok tudtak – vagyis, hogy az égi folyamatok itt a Földön újra más materiális folyamatokat idéznek elő – megfelelő módon az „ostoba nép” számára könnyen hihető formába öntsék. Az összes kultusz eredete című műben például a következő mondat található: Az igazságot egyetlen misztérium sem ismeri, mindegyikhez a tévedés és a csalás tartozik. – Vagy: eredetüket, mármint a misztériumok eredetét, az értelem és az igazság határain kívül kell keresnünk. Az éjszaka gyermekei irtóznak a fénytől.

Kétségtelen, hogy az ilyen dolgokat az emberek egy elenyésző kisebbsége olvassa. De nemcsak erről van szó, hanem arról, hogy az ilyen dolgok hatnak, hogy jelen vannak. Ha egy olyan ember, mint Dupuis, kimondja őket, ez csak azt jelenti, hogy van egy sajátos képessége, hogy ezeket a dolgokat megfogalmazza. Ezek a dolgok a XVIII. század végétől kezdtek hatni, és az egész XIX. század folyamán hatottak.

Nos, néhány igazi történelmi tényt szembe kell állítani azzal, amire Dupuis zseniális módon rájött, amikor – ahogy jogosan mondhatjuk – ezt az égi materializmust megalkotta. A XIX. századi filiszter tudomány ugyebár a materiális folyamatokat az atomokban keresi. A földiségnél marad. Dupuis elég merész volt ahhoz, hogy egy égi materializmust megalkosson, mindazt, ami a kozmoszból hat, még a csillagok materialista hatásának képzelte el, és mindazt, aminek szelleminek kell lennie, locsogásnak tartja, annak, ami a misztériumpapok csalásainak utóhatása. Dupuis mindenekelőtt híres, jelentős könyvében levonta a következtetést: mindezek a nagy alakok valójában a nép számára összekovácsolt, ruhába bújtatott asztronómiai történések. Herkules a Nap, tizenkét munkája a Nap áthaladását jelenti a tizenkét állatövi csillagképen; Ízisz a Hold, amit elmondanak róla az a Hold áthaladása az Állatövön; Dionüszoszt Nonnos [32] nagy negyvennyolc énekből álló átfogó költeménye Napként ábrázolja, amikor áthalad az Állatöv jelein és így tovább. A keresztények aztán Herkules, Dionüszosz és Ozirisz helyére egyszerűen Krisztust helyezték, és Krisztus nem más, mint a Nap köpönyege. A papok nagyon jól tudták, hogy a realitás, ami itt számításba jön, az a Nap. A nép számára azonban szükséges volt a Názáreti Krisztus Jézust úgy elmondani, mint az Újtestamentum Napját, ellentétben Herkulessel, Dionüszosszal és Ozirisszel, akik az Ótestamentum Napjai. Dupuis könyve, a Minden kultusz és univerzális vallás eredete radikális lerombolása mindenféle vallásos gondolkodásnak.

[32] Nonnos: a 4-5. században élt görög költő. Hivatkozott műve a 48 énekből álló Dionüszosz-eposz.

Az általános tudat általában késik, nem kapcsolódik radikális átalakulásokhoz. Ezért van az, hogy a XIX. században csak kevéssé vették figyelembe, hogy ezek a gondolatok – ha szabad triviális kifejezést használnom – benne vannak a levegőben. De az emberek hagyják, hogy a levegőben legyenek. Dupuis világos követéséhez természetesen kevés volt a lendület, bár a képzett emberek szellemi tudatában ezek a gondolatok megvoltak. Ezek a gondolatok a XIX. század egész teológiájára hatottak. Mert itt az szolgál alapul, hogy Dupuis azoknak, akik az ő érzületében éltek, a következőkre utalt: amennyire kevéssé adott egy Herkules vagy Ozirisz, mint fizikai emberi személyiség, és amennyiben ezek a Napnak felelnek meg, úgy Krisztus sem tekinthető fizikai személyiségnek, hanem Napnak. Ennek a gondolatnak a hatása alatt aztán a XIX. század teológusai fokozatosan szétszedték Krisztust. Aztán teljesen azon fáradoztak, hogy létrehozzák a názáreti „bon dieu citoyen” alakját. A liberális filiszterek egy humanista morális prédikátort faragtak felőle, a pszichiáterek egy elmeháborodottat, egy epileptikust, így alakította át mindenki ennek a gondolatnak a hatása alatt.

Ha ehhez, amit most elmondtam, hozzáveszik azt a másik igazságot, hogy tulajdonképpen a történelmi létet csupán álmodjuk, akkor képzetet alkothatunk arról, hogy az ilyen gondolatok, amelyeket nem fogalmaznak meg radikálisan, az emberek álmaiban mégis szerepet játszanak.

Nos, az igazi történelmi valóságot a teljességgel kell összevetni. Ha visszatekintünk a régi misztériumokra, azokra a misztériumokra, amelyeknek eredete még az Atlantisz utáni harmadik korszakban keresendő, akkor ezeknél a misztériumoknál mindenütt azt látjuk, hogy vannak ezoterikus és exoterikus dolgok, amelyeket képviseltek. Mi volt – ezt a kérdést fel kell tenni éppen azoknál a misztériumoknál, amelyek eredete az Atlantisz utáni harmadik korszakra vezethető vissza –, mi volt itt ezoterikus és exoterikus? Azoknál a misztériumoknál, amelyekre most gondolok, ezoterikus volt mindaz, ami a fizikai tudományokra, a tudományos tevékenységre vonatkozott. A vallástudomány ezekben a régi időkben soha nem volt ezoterikus. Teljesen téves hitnek adjuk át magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a régi misztériumokban az istenről vagy az istenekről való képzetek ezoterikusak lettek volna. Ezoterikusnak a régi misztériumokban azt tartották, amit akkoriban azokról a dolgokról tudtak, amelyeket ma kémiai laboratóriumokban és klinikákban vizsgálnak. Ami a külső fizikai tudományokra vonatkozik, azt lényegében ezoterikusnak tartották, és ez volt az, amit veszélyesnek tartottak. Ezekben a régi időkben a misztériumokban semmilyen vallásos igazságot nem tartottak veszélyesnek. Amit az emberek vallásosan képviseltek, azt kifelé meg is hirdették. Amit ma kémiának, fizikának, matematikának nevezünk, arról ebben a régi korban úgy vélték, hogy bizonyos módon kézben kell tartani, és csak azokra tartozik, akik kötelezik magukat arra, hogy megőrzik őket a misztériumokon belül, és erős esküvel kötelezik magukat erre.

Aztán olyan kor jött, amelyben a misztériumok bizonyos értelemben megváltoztatták politikájukat, de csak bizonyos értelemben. Ez történt minden olyan misztérium esetében, amely eredetét elsősorban az Atlantisz utáni negyedik korszakra vezette vissza. Ez tehát a XV. századig tartott. Ebben a korban az volt a szokás, hogy a misztériumokban nemcsak a fizikai tudományokat titkosították, hanem egyfajta szimbolikus módon a matematikai, és főleg az intellektuális tudományokat is, mindazt, ami olyan dolgokkal függött össze, mint a kör, a háromszög, a vízmérték, röviden mindazt, ami mechanikus, matematikai jellegű volt, intellektuális tudomány. Ezeket megpróbálták úgy visszatartani, hogy csak bizonyos társaságokban foglalkozhattak velük, és annak tagjai kötelezték magukat arra, hogy azokat a dolgokat, amiket megtanultak a körről, a háromszögről, a vízmértékről, a függőónról és így tovább, nem árulják el. Más dolgoknál fokozatosan engedékenyebben lettek a fizikai igazságok ezoterikus megőrzésénél. Ezek fokozatosan kikerültek a misztériumokból a nyilvános tudatba.

Erre azt mondhatják: Igen, de akkor mi az, amit végül is az Atlantisz utáni harmadik korszak régi misztériumai leginkább titokban tartottak? Ekkor a tudomány még gyermekcipőben járt, még nem volt kémia, még nem tudtak semmit a világról, amit az újabb korban oly dicsőségesen meghódítottak. – Ha így gondolkodnak, akkor azt szajkózzák, amit ma általában mondanak. De már a szokásos külső történelem is meglepheti önöket ilyen vélemények kialakításában. Amikor az európaiak a puskaport feltalálták, mint a külső tudomány eredményét, erre természetesen büszkék voltak. Miért is ne lettek volna büszkék? De csakhamar kiderült, hogy a kínaiak a puskaport már a régi időkben is ismerték, a könyvnyomtatást szintén és így tovább. Sok ilyen példát lehetne felhozni, amelyeknél egy bizonyos dolog közismertté vált. Az igazság egyszerűen az, hogy a régi időkben is ismertek voltak dolgok – mondjuk például a léghajó elve, a tengeralattjáró elve és így tovább –, csak ezek a dolgok a fizikai tudományok tartalmaként szigorúan titkosak voltak. Az általános népesség elől visszatartották őket, nem engedték ki a misztériumokból azt, ami közös jelentőségű volt. Amit a tudományok útján elértek, azt nem fordították az általános emberi társadalom javára. Teljesen dilettáns elképzelés, ha az ezoterika és exoterika fogalmát az Atlantisz utáni harmadik korszak misztériumainál nem ezekre a dolgokra vonatkoztatjuk, hanem azt hisszük, hogy a misztériumokban tisztán szellemi ügyekről éppen ebben a korban még léteztek volna különösen titokteljes dolgok.

A középkorban a dolog aztán úgy volt, hogy megkísérelték a matematika és mechanika egy bizonyos részét visszatartani, hogy ne jusson el az általános népességhez. Ezeknek a dolgoknak a régi időkben megvolt a maguk jelentősége, jogos értéke. Akkor vesztették el fokozatosan az értéküket, amikor az újkor megkezdődött. Gyakran kifejtettem már, hogy a misztériumok nem folytatódhattak ugyanolyan értelemben, ahogy azokkal korábban foglalkoztak. A mostani, Atlantisz utáni ötödik korszakban számos vonatkozásban már nem megengedett dolog – úgy gondolom, hogy a magasabb szellemi hatalmak részéről nem megengedett dolog –, hogy bizonyos dolgokat teljesen ezoterikusnak tartsanak. Most ezoterikaként bizonyos lelki igazságok jönnek tekintetbe. Az egészen régi időkben ezek a fizikai igazságok voltak, aztán az intellektuális igazságok, most a lelki igazságok ezek. Ilyen lelki igazságokat ma csak olyan testvériségek tartanak zár és lakat alatt, amelyekről akkor beszéltem, amikor a jelenkor általános világhelyzetét jellemeztem, olyan sötét testvériségek, amelyeknek eredetét akkoriban, a múlt évben [33] jellemeztem.

[33] Rudolf Steiner 1916. szeptember 24. és 25. előadásairól van szó: Az emberiség belső fejlődésimpulzusai (GA 171).

Nos, fel lehet tenni a kérdést: Miért tartották vissza a régi misztériumok azt, amit fizikai tudásnak nevezünk? Ez valójában az emberiség fejlődésével függ össze. Már gyakran utaltam rá: az emberiség olyan fejlődésen ment keresztül, amely formáról formára halad, az egyik formáról a másikra. És az az időszak, amelyben a Golgotai Misztérium lezajlott, a Föld-fejlődés legnagyobb átmeneti időszaka volt, amit a külső történelem természetesen nem tud. Ugyancsak nem tudja mindazokat a dolgokat, amelyek ezzel az átalakulással állnak összefüggésben. A régi időkben, lényegében abban az időszakban, amelyben a Golgotai Misztérium végbement, amikor az ember tizennégy-tizenöt éves lett, azokhoz az erőkhöz, amelyekkel már gyermekkorában is rendelkezett, egészen sajátos erőket kapott. A tizennegyedik-tizenötödik évében az ember ebben a régi korban olyan erőket kapott, amelyeket a Golgotai Misztérium óta elvesztett, amelyek a Golgotai Misztérium óta nincsenek meg, csak atavisztikusan, mintegy megkésetten vannak jelen, de már nem normális erői az általános emberi természetnek. Azok az erők, amelyeket az ember tizennégy-tizenöt éves korában megkapott, egyszerűen azáltal voltak jelen környezetében, hogy az ember maga is ott volt, olyan erők, amelyek összekapcsolódhattak a fizikai ténykedés folyamataival. Ha az ember ma oxigént és hidrogént elegyít, és egyben tartja őket, víz keletkezik. Itt semmi olyasmit nem köt össze, ami az emberből származik. A régi időkben ezáltal olyasmit kapcsolt össze, ami az emberből áramlott ki, az ember ebben közreműködött. A laboratóriumi tevékenységek ezeknek az erőknek a következtében, amelyek az embernél tizennégy-tizenöt éves korában kifejlődtek, mágiává váltak.

Ezért a misztériumpapoknak a külső ténykedéseket titokban kellett tartaniuk, mert a külső ténykedések egyszerűen az általános emberi tulajdonságok folytán az akkori időkben mágikus ténykedések lettek volna, a mágia mindenütt elterjedt volna, és magától értetődően könnyen úgynevezett fekete mágiává vált volna. Akkoriban tehát az általános emberi természet miatt szükséges volt, hogy a fizikai tudomány bizonyos dolgait mély titok fedje. Ezek az erők, amelyekkel itt az emberek tizennégy-tizenöt éves korukban rendelkeztek, fokozatosan eltűntek, és a XV. századdal szinte teljesen elvesztek. Ezzel függ össze az is, hogy bizonyos dolgok, amelyeket a XV. század előtt leírtak, ma már nem érthetőek, ha nem a szellemtudomány útján közelítjük meg őket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor ezekben a régi időkben az ember oda jutott, hogy fizikai tevékenységeket folytasson, ahogy azokat ma a laboratóriumokban teszi, abban a pillanatban okot adott arra, hogy bizonyos luciferi elemi lények közbelépjenek – erre okot adhatott volna. És ezek a luciferi elemi lények hatékonyak voltak, tehát hatottak volna a szociális emberi együttélésre, ha ezek a dolgok nem maradtak volna titokban.

Az emberiség igazi fejlődésének dolgairól egy olyan kornak, mint a XVIII. század vége és a XIX. század eleje, a legkevesebb sejtelme sem volt. Ezért jött létre ebből a tudatlanságból mindaz, ami ilyen állításokhoz vezetett: az igazság nem ismer semmiféle misztériumot, ezek mindenféle tévedést és megtévesztést tartalmaznak. Az embereket bizonyos módon meg kellett védeni a fizikai titkok közvetlen megismerésétől, és ahogy meg kellett védeni a fizikai ténykedésektől, amelyeket ma általában a laboratóriumokban végeznek, meg kellett védeni például az asztronómia pusztán fizikai megismerésétől is. Ezért adták az embereknek a szellemiség képmását a mítoszok és mondák formájában. Ez szükséges követelmény volt.

Az idők azonban határozottan megváltoztak. A luciferi elemi lényeknek, amelyekről ebben az összefüggésben beszélni lehet, az emberiség ma nincs kiszolgáltatva. Viszont bizonyos ahrimani lényeknek nagyon is ki van szolgáltatva. Ezek az ahrimani elemi lények ma hasonló szükségszerűséggel jönnek létre, mint ahogy az említett luciferi elemi lények az ókorban létrejöttek. Csak ezek más módon jönnek létre. Az emberi természet egészen más erőiből és impulzusaiból jönnek létre. Ma – most nem csupán az emberi tudományokra gondolok, hanem a szociális életre, ami minden embert érint, nem csak azokat, akik az úgynevezett képzett réteghez tartoznak –, ma a szociális életben sok olyan dolog van, ami azért van jelen, mert az emberek úgyszólván tisztán technikai-mechanikus módon, fizikai, kémiai és hasonló módon gondolkodnak, mert a fizikai-tudományos szemlélet egy bizonyos elterjedésével van dolgunk. Az emberek ma ismernek és használnak gépeket, és használnak bizonyos gépies eljárásokat a pénzkezelésben is. Az emberek az egész világon mechanikusan gondolkodnak. Most nemcsak a mechanikus világszemléletre gondolok, hanem arra, ami minden embert érint, az utolsó alpesi kunyhó legegyszerűbb parasztját is, mert az természetesen semmit sem tud a mechanikai tudományokról. De amiben az ember él, azt teljesen áthatja ez a gondolkodásmód. Erről van szó.

Ahogy az ókorban a luciferi erővel keveredtek ezek a mechanikai, kémiai és fizikai tevékenységek, úgy keverednek ma, amikor már nem lehet őket visszatartani, az ahrimani erőkkel, mégpedig egy egészen sajátos körülmény folytán. Törvény, hogy mindaz, ami a gépies, mechanikus, kémiai, fizikai gondolkodásmódból származik, sajátságos módon tud megtermékenyülni attól, ami a részleges emberi természetből fakad, mégpedig a következő módon: az összes gondolat, ami a kémiára, fizikára, mechanikára és technikára vonatkozik, ami a pénzügyekre vonatkozik, ami ma az emberek gondolnak, akik például – még más dolgok is tekintetbe jöhetnek – még a nemzeti gondolkodásmódban élnek, nem egyeztethető össze. Amikor az emberek ma valamilyen fizikai, mechanikai vagy kémiai dologra gondolnak, akkor ezt ugyanaz az agy gondolja, amelyik azokat is gondolja, amelyek nemzeti érzületből fakadnak, a nemzeti érzület által hatnak azokra a dolgokra, amelyeket a fizika, kémia, technika vonatkozásában gondolnak, akkor Ahriman megtermékenyítően működik, és a nemzeti érzületnek a nemzetközi fizikai tudományhoz való kapcsolódása útján környezetünkben létrejönnek az ahrimani elemi lények. Mert a gondolatok és intézkedések – ahogy ez a mai kémia, fizika, a pénzügyi és kereskedelmi műveletek esetében fennáll – csak nem nemzeti gondolkodásmóddal egyeztethetők össze.

Ez egy jelentőségteljes titok, amit ismernünk kell, ha korunkban az élet felépítését meg akarjuk érteni. A kor szükségleteihez tartozik, hogy ezeket a dolgokat csak megismerés útján lehet megakadályozni. A régi misztériumok vezetői a dolgok megakadályozását az ismeretek titkosítása útján keresték. Ma az ellenkezőjét kell tenni: lehetőleg a szembeszegülő szellemi erők megismerésének kiszélesítése útján kell a bajokat leküzdeni. Ebben a vonatkozásban az emberiség teljes fordulatot hajtott végre. Akkoriban a misztériumok korlátozása útján kellett valamennyire visszatartani a fizikai tudományokat, ma a szellemtudománynak kell annyira elterjednie, amennyire csak lehetséges, mert csak ezáltal lehet fokozatosan megszüntetni azt, ami abban az irányban hat, amit most ábrázoltunk. Az emberiségnek ma sokszor sejtelme sincs arról, mit jelent az, ha az egyik oldalon a nemzeti érzület hat, a másik oldalon pedig a nemzetközi fizikát akarják képviselni. Ezek a dolgok azonban találkoznak az emberi természetben, megtermékenyítik azt, és ahogy az ókorban a luciferi kultúrához vezettek, jelenleg az ahrimani kultúrához vezetnek. Az emberiségnek nincs más alternatívája, minthogy vagy átengedi magát mindannak, ami a fizikához, kémiához, és így tovább tartozik, vagy gondolkodásmódjában nemzetközivé válik.

Hogy vannak olyan törvények, amelyek belsőleg összefüggenek az általános élettel, ezt a jelenlegi emberiség még csak nem is sejti. És mégis ez egy olyan igazság, amely jelenkori fejlődésünk ajtaján kopogtat, és annak gyógyulása érdekében be kell engednünk. Az ember előrejutásával szembeni leginkább ellenséges hatalmak ellenállnak az ilyen dolgoknak, és tévútra vezetik az embereket, úgy, hogy a nemzeti eszmét különösen radikálisan kifejezésre juttatják. Ezekre a dolgokra ma utalni kell, mert az igazságot tartalmazzák, és mivel a tiszta, igazi valóságot tartalmazzák, talán egyedül képesek arra, hogy az embereket megóvják az olyan dolgoktól, amelyek jelenleg a fejekben kialakulnak. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, mégis sokan vannak korunkban, akik nem képesek arra, hogy belássák, hogy korunk ellenszegülő hatalmai elméletben és gyakorlatban milyen fortélyokat alkalmaznak, hogy például megvalósítsák azt az értelmetlenséget, amit Woodrow Wilson [34] képvisel. Amit mondtam, nemcsak azzal függ össze igen határozottan, akit megneveztem, hanem még más dolgokkal is.

[34] Woodrow Wilson (1856–1924): az USA elnöke 1913 és 1921 között.

Aki a Golgotai Misztérium előtt mindenfajta elismert vallási rendszert megismert, ami mélyen valóban érintette, az tudja, hogy e vallási rendszerek mindegyikének volt egy bizonyos impulzusa: az embereket megvédeni azoknak a hatalmaknak a befolyásától, amelyek úgy működtek, ahogy jellemeztem, amennyiben nem győzték le őket. Lényegében a régi vallási rendszerek egyik impulzusa volt, hogy az embereket megvédjék azoknak az erőknek a káros hatásától, amelyek a tizennegyedik-tizenötödik évben megjelennek a külső fizikai tevékenységek vonatkozásában. Hogy ezt indokolt volt megtenni, azt tudták a régi misztériumpapok egy egészen meghatározott tény következtében. Amikor ezek a régi misztériumpapok beavatást nyertek a régi szent misztériumokba, és ezáltal abba a helyzetbe kerültek, hogy a halottakkal kapcsolatba léphettek, akkor megismerhették azt a hálát, ami az emberben a halál után kialakul az ilyen dolgok iránt: a halottak mindenekelőtt hálásak voltak azért, hogy mielőtt átlépték a halál kapuját, megvédték őket ezeknek az erőknek a hatásától.

Az analógia most is megvan. Aki ismeri az emberi létet a halál és egy újabb születés között, az tudja, hogy a halott milyen hálás azért, hogy az életben megóvták őt a legszélsőségesebb emberi kilengésektől, a csoportos szeparatizmustól, az ember bevonásától például nemzeti csoportokba vagy hasonlókba. A régi vallások azon igyekeztek, hogy bizonyos erőket, amelyek tizennégy-tizenöt éves korban megjelennek, visszatartsanak, szabályozzanak, és törvényszerűvé alakítsanak. A Golgotai Misztériummal a Krisztus-erő megjelent az emberiség fejlődésében. „Kezdetben volt a Logosz, és a Logosz Istennél volt, és Isten volt a Logosz.” Ezekre a szavakra utaltak, az inkarnálódott Logoszra, amely egyéb impulzusok mellett azzal is rendelkezett, hogy legyőzzön minden speciális Logoszt, mindazt, ami az emberi természetből felemelkedik az emberi gégefőhöz, az emberi szóképzéshez, és az emberi szóképzés útján ellentétet gerjeszt a Földön. Ahogy a régi isteneknek le kellett győzniük más erőket, úgy a Logosz erejének le kell győznie azokat a speciális erőket, amelyek a szó kifejlődésével, azaz a nyelvvel függenek össze. Azok számára, akik tovább láttak a pillanatnál, mint a későbbiek, akik a Krisztus-impulzust jellemezték, nem csupán egy szóról volt szó, és amikor egy szót használtak, azt egy egészen meghatározott céllal használták. Hogy a János-evangélium írója éppen az „Ige” szót használta, ezt azzal a céllal tette, amit éppen most jellemeztem.

Mindezek a dolgok bensőségesen összefüggenek az emberiség fejlődésével, mert az emberiség fejlődését annak mélyebb erőiből kell megérteni. Ez a jelenkor elsőrendű feladata. Ezért akarjuk most mindenekelőtt ezeket a dolgokat megvitatni, amelyek ilyen jelentős módon összefüggenek azzal a nagy átalakulással, ami a Golgotai Misztérium idejében ment végbe az emberiség fejlődése érdekében, és amelyet néhány későbbi fordulat, kisebb fordulat követett.

04. A kártékony erők kiegyenlítése a golgotai misztérium útján

Dornach, 1917. december 26.

Tegnap azon igyekeztem, hogy megmutassam, hogy a fejlődés a XIX. században egészen korunkig úgy folyt le, hogy a világfejlődésben az érzékfeletti impulzus megismerése, az erről való tudás egyre inkább háttérbe szorult. Megkíséreltem, hogy ezt azon a példán mutassam meg, amely számunkra különösen fontos lehet, a misztériumok félreismerésén. Láttuk, hogy a XVIII. század végéig alapjában véve az emberek világosan tudták, hogy az érzéki dolgok világa mögött, nevezetesen azok mögött a lények mögött, akiket az ember a maga szokásos mindennapi tudatával és értelmével el tud érni, tehát ezek mögött az érzékelhető lények mögött egy érzékfeletti lény áll, és hogy szükséges az – erről a XVIII. század végéig tudtak –, hogy az emberi lelkek valamilyen közvetlen kapcsolatban legyenek ezzel az érzékfeletti világgal.

Utaltam arra a nagy ellentétre, ami Saint-Martin és Dupuis gondolatvilága között fennáll. Saint-Martinnál még megtaláljuk a régi misztériumi igazságok tudatát, ami azáltal volt lehetséges, hogy bizonyos értelemben Jakob Böhme tanítványa és követője volt. Saint-Martinnál, akinek gondolkodásmódja még a XVIII. században nagy befolyásra tett szert; tehát nála megtaláljuk a XVIII. század tudatának hanyatló oldalát. Dupuisnél a felemelkedő oldalt találjuk meg, a XVIII. század gondolkodásmódjának azt az oldalát, amely meg van győződve arról, hogy mindaz, amit a misztériumokban kinyilatkoztattak, alapjában véve tévedésen, csaláson alapul, és hogy az ember csak akkor tekinthető valóban felvilágosult lénynek, ha nem veszi figyelembe azt, ami ezekkel a misztériumi igazságokkal összefügg, ha arra korlátozódik, hogy olyan tudományt hozzon létre, amely tisztán az érzékelhető világra, és az ettől az érzékelhető világtól függő értelemre épül. Azt mondtuk, hogy azzal a materializmussal ellentétben, ami aztán a XIX. században létrejött, ami alapjában véve egy filiszter materializmus, Dupuis materializmusának még volt valami nagysága, elfogulatlansága, és nem volt filiszteri.

Bizonyos értelemben a XIX. század egész fejlődése egészen napjainkig ennek a minden érzékfeletti tagadásának befolyása alatt állt. Mert amit az egyik vagy másik oldalon megkíséreltek, hogy az emberi lelket összefüggésbe hozzák az érzékfelettivel, az vagy egy szűk körre korlátozódott, vagy elavult, elégtelen eszközökkel történt. A XIX. századnak a tisztán materialista igazságnak egy bizonyos alaptőkéjét kellett kialakítania, és ezt az alaptőkét tisztán materialista szemléletből, érzésekből és akarati impulzusokból kellett összegyűjtenie. És a jelenlegi embernek most már az a feladata, hogy ezt tisztázza, és levonja belőle a szükséges következtetést: a tisztán materialista szemlélet összefüggése azzal, amihez ez a szemlélet vezet, megtanít arra, hogy a tisztán materialista szemlélettől – vagy azt is mondhatnánk, hogy a tisztán értelemszerű szemlélettől – meg kell találni az utat a spirituális szemlélethez.

Ha abban az értelemben, ahogy tegnap beszéltünk, a régi misztériumok alapelvét összehasonlítjuk azzal, amit a spirituális tudománynak kell képviselnie, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek a régi misztériumbölcsességek kitűnően megvédték az emberiséget attól, hogy bizonyos erőket, amelyekről tegnap beszéltünk, romboló mágikus ténykedésekre használjon. És azt is említettük már, hogy ellentétben ezzel, az újkor spirituális bölcsességének az a feladata, hogy felhívja az emberiség figyelmét arra, hogy bizonyos érzületek összekapcsolása az újkorban szükségképpen megjelenő materialista tudománnyal, hasonló módon kártékony erőket hív életre, mint régebben azok az erők, amelyekről tegnap beszéltünk. Azt mondtam, hogy bensőséges világtörvény, hogy ha azok a gondolatok, amelyeknek szükségképpen az újkor gondolatainak kell lenniük, azok a gondolatok, amelyek az újkor értelmében a fizikai, kémiai, nemzetgazdasági hatékonyság gondolatai, a nemzetközi pénzügyi műveleteké, és így tovább, ha ezek a gondolatok, amelyeket ezekre alkalmazunk, és hasonló módon alkalmaznunk kell az egész Földön, az emberi lelkekben összekapcsolódnak egy tisztán nemzeti érzülettel, nemzeti érzésekkel, akkor azáltal, hogy a nemzeti érzületeket, úgy is mondhatjuk, hogy a nemzeti pátoszt összekapcsoljuk a fizikai, a kémiai, a nemzetgazdasági, a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi ténykedéssel, és így tovább, ahrimani elemi lények jönnek létre. És ezek az ahrimani elemi lények egyre inkább beleviszik az embereket azokba a dolgokba, amelyek szükségképpen ellenkezőleg hatnak az emberiség egészséges fejlődésére abban a három kultúrkorszakban, amit a Földnek még meg kell valósítania.

A Golgotai Misztériumot akkor látjuk helyesen, ha felismerjük benne azt, aminek szükségszerűen ki kell egyenlítenie azt a kártékony erőt, amely az említett oldalról jön. Mindaz, amit a Golgotai Misztérium elő tud idézni, ellentétesen hat azzal, ami az említett erőkből jön. Az említett erőket nem lehet másképpen a helyes módon megbénítani, csak úgy, hogy értelemszerűen átadjuk magunkat a Golgotai Misztériumnak. Annak puszta elmesélése, hogy időszámításunk kezdetén megtörtént a Golgotai Misztérium, az evangéliumok puszta elolvasása, ahogy az a szokásos egyházakban megtörténik, nem nyújt semmit, mert feltételezi azt az előítéletet, hogy a kinyilatkoztatás csak az időszámításunk kezdetén volt lehetséges. A kinyilatkoztatás azonban tovább tart. Krisztus Jézus mindig jelen van. És az az érzület, hogy Krisztus Jézust, mint folyamatosan jelenlévőt elismerjük, ez a keresztény érzület az antropozófus szellemtudomány útján jöhet létre. Ez azonban megköveteli, hogy megismerkedjünk azokkal az egyes igazi impulzusokkal, amelyek a Golgotai Misztériummal összefüggenek, hogy megtanuljuk felismerni azt, ami a Golgotai Misztérium mögött rejlik.

Egy ilyen igazságra már felhívtam a figyelmet, hogy amire az ember vállalkozik, az ebből a szempontból nem jön tekintetbe individuális, személyes karmájában, hanem az, amire a szociális, erkölcsi és történelmi működés összefüggésében vállalkozik, az a történelmi lét egy bizonyos törvényszerűségének van alávetve, hogy ami egy bizonyos évben történik, ha gondolatként jön létre az emberben és karácsonyi jellege van, akkor harminchárom év múlva húsvéti jelleget ölt. Ez cselekvésének hatásaira is vonatkozik a szociális összefüggésben, ahogy mondtuk, és nem a személyes karmára. Ha készítek egy pár cipőt, akkor a pár cipő elkészítésében természetesen olyasmi van, ami bizonyos módon visszahat a személyes karmára. Ez egy önmagáért való áramlat. De ha másvalakinek készítek egy pár cipőt, akkor már szociálisan tevékenykedek. Ez egy rendkívül elemi folyamat. Ettől az elemi folyamattól egészen a nagy politikai és szociális intézkedésekig hosszú út vezet, de mindaz, ami ezen az úton található, az ahhoz a területhez tartozik, ami harminchárom év múlva válik hatékonnyá. És ha bizonyos módon egy ilyen csíra, amit elültetünk, beérik, akkor tovább hat. Egy harminchárom éves emberi generáció kiérlel egy gondolati csírát, egy cselekvési csírát. Amikor aztán beérik, akkor tovább hat hatvanhat éven keresztül a történelmi lét folyamán. Egy impulzusnak az intenzitását, amit az ember a történelmi lét folyamán létrehoz, felismerheti a maga hatékonyságában három generáción keresztül, egy egész évszázadon keresztül.

A kereszténység két határ-ünnepének, a Karácsonynak és a Húsvétnak a megünneplésével nagyon mély értelműen kell foglalkozni. A Karácsony egy úgynevezett mozdulatlan ünnep, egyszerűen a téli napfordulóra esik. A Húsvét mozgó ünnep. A Karácsony mozdulatlan, mert ahogy tudjuk, egy egészen meghatározott kozmikus tény kifejeződése. Ennek a kozmikus ténynek gyakran nem vagyunk teljesen a tudatában. Egyfajta előítélet, hogy Földünk az, aminek a geológia, a fizika, az ásványtan, a geofizika, és így tovább, el akarja ismertetni. Földünk egy hatalmas szellemi organizmus. Lényegében nem pusztán egy ásványi Földön élünk, amit légkör vesz körül. A Föld hatalmas szellemi organizmusában élünk, és ennek a szellemi organizmusnak bizonyos vonatkozásban egy hullámzó élete van. Ez a szellemi organizmus nyáron alszik. Akkor van a legmélyebb álmában, amikor a Nap a legmagasabban áll, a leghosszabb nappalok idején, és a legrövidebb éjszakák folyamán. Az embernél az alvás csak az idő szerint megy végbe, a Föld alvása a hely szerint is. A helyek különbözőképpen alszanak, ez maga csak érintőleges. Télen van a Föld tulajdonképpeni ébrenléti ideje. Ez az, amit a Föld intellektusának nevezhetünk, a legtevékenyebb módon. Ha arra emlékezünk, hogy amikor a legrövidebb nappalokat és leghosszabb éjszakákat éjük át, akkor a Föld a legéberebb azokon a helyeken, ahol ez létrejön, ha erre emlékezünk, ez a karácsonyi ünnep legmélyebb értelmét jelenti. Meg kell keresni azt, aki a karácsonyi ünnepnek érvényt szerez, a Föld intellektusát, ahogy a Föld mélyében megtalálható, úgy, ahogy a Krisztus-gyermeket az istállóban elrejtve megtaláljuk, vagy egy üregben, egy barlangban, a különböző szemléleteknek megfelelően. Ez a karácsony, egy mozdulatlan ünnep.

A Húsvét mozgó ünnep, a Nap és a Hold állása határozza meg. Ezáltal a Húsvét a Földön kívüli kozmosz jelképe. Valójában egy szellemi, egy égi ünnep. A materialista módon gondolkodó emberek – erre már gyakran felhívtam a figyelmet – támadást intéznek az ellen, hogy a Húsvét mozgó ünnep legyen, mert a XIX. és XX. század filisztersége ezt rendetlenségnek tartja. Számos megbeszélésen vettem részt, amelyeket elsősorban asztronómusok tartottak, és amelyeken újra meg újra azt tárgyalták, hogy a Húsvétot pusztán pedáns és sematikus módon valamilyen meghatározott napon kellene tartani, például április első vasárnapján, tehát nem kellene mozgó ünnepnek lennie. Magától értetődően a XIX. század szempontjai szerint számos okot hoztak fel a Húsvét állandósága mellett. Csak bele kell gondolni, hogy a húsvéti ünnep mozgó jellege teljesen a világkönyv, az Újtestamentum értelmében jött létre, legalábbis az Újtestamentum szellemisége értelmében.

A XIX. században azonban, de már korábban is, egy másik könyv is fontossá vált, sokkal fontosabbá, mint az evangélium. Bár az emberek nem mindig ismerték el, hogy egy másik könyv fontosabb lett, mint az evangélium, ez mégis így volt. Ez a könyv, amely a XIX. században fontosabbá vált, mint az evangélium, az a könyv volt, amelynek első oldalán ez állt: Isten nevében. – De természetesen istentelen dolgok álltak benne, a kiadás és bevétel rubrikái alatt csupán számok álltak. Ez a kereskedelmi számlakönyv volt, amelynek első oldalán, legalábbis sok esetben, amelyeket ismertem, mindig ez a felirat állt: „Isten nevében”, úgy ahogy mondtam. Ez a könyv természetesen szabálytalanná válik, ha a Húsvét minden évben másik napra esik. Sokkal könnyebb lenne rendben tartani, ha a Húsvét egy meghatározott napra esne. Ezért tettek ilyen javaslatot. Ez a javaslat nem más, mint a materializmus támadása a spiritualizmus utolsó külső védőbástyája ellen, a húsvéti ünnepnek a Nap és a Hold égi konstellációja szerinti megállapítása ellen.

Ebben azonban még egy mélyebb értelem rejlik, hogy megkülönböztessük a Karácsonytól Húsvétig terjedő időt. Tudjuk, hogy a karácsonyi ünnep tulajdonképpen összefügg azzal a húsvéti ünneppel, ami harminchárom év múlva következik be. Ez az időszak mindazonáltal meghatározott, amennyiben egy világtörténelmi csíra következményének az időszaka. De valami más nem meghatározott, és ez a következő: egy bizonyos évben megtörténnek bizonyos impulzusok – nevezzük őket karácsonyi impulzusoknak – a következő évben más impulzusok jönnek létre, a következőben ismét mások, és így tovább. Az egymásra következő karácsonyi impulzusok egyáltalán nem ugyanolyan erősek a történelmi lét folyamán, hanem egyesek erősebben hatnak, mások gyengébben. Lehet például, hogy egy bizonyos évben ezek az impulzusok csekélyebb átütő erővel rendelkeznek a következő harminchárom év számára, mint a következő év impulzusai a következő harminchárom év számára, és így tovább. Ez arra mutat rá, hogy a Karácsony és Húsvét közötti időszak hosszabb vagy rövidebb. A húsvéti ünnepnek ez a mozgékonysága tehát olyasvalamire utal, amit az embernek határozottan tanulmányoznia kell, ha valóban meg akarja érteni, hogy a történelmi lét folyamán hogyan hatnak az események.

Fel lehet tenni a kérdést: Hogyan kell akkor az embernek fogalmat alkotnia arról, hogy impulzusai milyen erősen hatnak a következő harminchárom évben? Egyáltalán kell fogalmat alkotnia arról, hogy impulzusai eléggé vagy csak kevéssé hatnak? – Kétségtelen, hogy egy ilyen kérdésre a felelet a mai időkben rendkívül nehéz, mert a mai kor az absztrakciókhoz vezet, mint valami borzasztó betegséghez. A mai kor nem akar mást, csak azt, hogy lehetőleg az egész világmindenséget néhány absztrakt fogalommal megértse. Ez a kor, amennyire csak lehet, olyan távol akarja tartani magát attól, hogy a teljes, egész emberi lényre vonatkozó eseményeket felfogja, lehetőleg távol akarja tartani magát attól, hogy együtt éljen a korral és a kor áramlataival. Természetesen, ha égi tudományként csak azt akarjuk érvényre juttatni, amit a mai asztronómia teljesen absztrakt matematikai úton kiszámít, akkor szívünkkel és értelmünkkel nem tudunk ezekkel az absztrakt matematikai számításokkal egyetérteni. Az emberiségnek ezt újra ki kell fejlesztenie. Az emberiségnek valóban nemcsak az értelmét kell használnia, amikor valamit tesz, hanem minden cselekedetével, amit véghezvisz, a szíve vérét is össze kell kapcsolnia, legyenek azok a leghétköznapibb tettek. Ez akkor történhet meg, ha az ember őszintén és becsületesen együtt akar működni a szellemtudománnyal, azzal, ami a szellemtudomány, és amivé válni tud. Mindazonáltal, ha az ember azzal, ami túlmegy a saját egoista körén vagy családi érdekeltségein, csak az absztrakt értelem útján akar kapcsolatba kerülni, akkor nehéznek fogja találni az utat, hogy szíve vérét összekösse azzal, amit akar és tesz. Azonban éppen arra hivatott a szellemtudomány, hogy arra ösztönözze, hogy kiszélesítse lelki horizontját, további érdekelődési körökre terjessze ki, mint ameddig azt a XIX. század materialista absztrakcióinak befolyása alatt kiterjesztette.

Amire az emberiségnek szüksége van, az éppen az érdeklődési körnek ez a a kiterjesztése. Ez csak azáltal érhető el, ha az emberi lélek újra meg újra áthatja magát azzal az ismerettel, amit ma ki lehet szélesíteni – ahogy ezt éppen ezeknek az előadásoknak az útján már hetek óta tesszük – azokon a határokon túl, amelyeket az érzékszervek és az értelem szabnak meg a születés és a halál közötti életben, tehát amelyek összekapcsolódnak az érzékeléssel: ezeken a határokon túl, ki a mindenségbe, ami, ahogy jellemeztük, közös azokkal az emberi lelkekkel, akik a halál és egy újabb születés között tartózkodnak. Az emberi lelket csak úgy tudjuk teljesen megismerni, ha ezt a másik oldalt is megismerjük, amelyek a halál és egy újabb születés között élünk át. A halál és egy újabb születés közötti életről vallott gondolatok mindazonáltal rendkívül messze esnek a XIX. és XX. század filiszteri tudományától, olyan messze, amennyire ez csak lehetséges. Ez a korszak azt hiszi, hogy a boldogulást kizárólag abban kell keresni, hogy a kombináló értelmet összekapcsoljuk azzal, amit az érzékszervek nyújtanak.

A szellemtudomány mindazonáltal a legélesebb ellentétben áll ezzel az állásponttal, ami a XIX. század eszménye volt. A szellemtudománynak ugyanolyan energikusan kell hangsúlyoznia az emberi léleknek a szellemiség felé való irányulását, amennyire a XIX. század ennek az ellenkezőjét hangsúlyozta. És az elmúlt napok folyamán már felhívtam a figyelmet arra, hogy a keresztény világszemlélet két tartópillére – Krisztus Jézus szeplőtelen születése és feltámadása – a természettudományos kor számára csak értelmetlenség lehet. Ezért kell a szellemtudománynak a keresztény világszemlélet e két tartópillérére ismételten utalnia.

A katolikus egyház hozzászokott egy bizonyos beszédmódhoz, amelynek folytán átsiklik bizonyos problémák felett, amelyek tulajdonképpen fejlődésének méhében nyugszanak. A katolikus teológia természetesen beszél például a „szeplőtlen fogantatásról”, de nem tér ki arra, hogy a lélek milyen szellemi erőit kell keresni, amelyek útján a szeplőtlen fogantatás érthetővé válik. Ha az ember a katolikus egyház felvilágosult teológusaihoz fordul a „szűzi fogantatás” dogmájával kapcsolatban, akkor nem szabad vitát várnia, ahogy ez a szellemtudomány útján bekövetkezik, hanem valami ilyesmit fog hallani: Mária asszonyiságának képzeténél fel kell emelkednünk ahhoz, ami tulajdonképpen Mária asszonyisága lett a fejlődés folyamán, az egyházhoz. Az egyház reprezentálja tulajdonképpen a szűzi Máriát. – Aztán ez a szűzi Mária, ez az egyház természetesen folyamatosan létrehozza Krisztust. Krisztusnak folyamatosan meg kell fogannia a Szent Szellem által, azaz, folyamatosan a Szent Szellem inspirációja alatt áll, és amit ki kell nyilatkoztatnia, az az Ige, a Logosz. Ez teljes mértékben a katolikus hit. Az inspiráló Szent Szellem a katolikus egyházban az, ami a folyamatos Ige, ami kezdettől fogva jelen volt, és ami az egyház útján, a szűzi anya útján folyamatosan megszületik.

Ez egy teljesen közismert katolikus teológiai elképzelés. Azt mondhatjuk, hogy erről az elképzelésről nem sokat hallani. A XIX. században jó is volt, hogy nem sokat beszéltek róla. De mindazok számára megfelelő volt, akik még ki tudták vonni magukat a materialista impulzusok alól. Ez a három dolog: az inspiráló szellem, a szűzies anya és a Logosz, vagyis az Ige, természetesen szilárdan állt a helyén, és az antropozófus szellemtudománynak is foglakoznia kell vele. Ezekben a napokban imaginatív módon kísérlem meg, hogy ezekre a dolgokra utaljak, amikor megtárgyaljuk az átmenetet a régi misztériumoktól az újakhoz. Azt mondtam, hogy az ókor a maga misztériumaival csak addig jutott el, hogy Pallasz Athénében a szűzi bölcsességet tisztelni tudta. Pallasz Athénében egy ilyen szűzi személyiséggel van dolgunk, de ez a bölcsesség a régi korban született meg, nem a Logoszban.

Éppen ez a jellegzetes, hogy például a görögség megállt a szűzi bölcsességnél, viszont az újkor eljutott a szűzi bölcsesség fiához, a Logoszhoz, ami a fizikai síkon reprezentánsa útján jelenik meg: az emberi szó, az emberi beszéd útján. Mert ezt az emberi beszédet a bölcsességgel való összefüggésében kell nézni. A bölcsesség a földi emberi életben éppenséggel az emberi gondolkodás útján éli ki magát. A levegő, amit gégefőnk útján lélegzünk be, ez a gégefő és a mozgása által átalakult levegő egyesül a bölcsességgel, ami gondolkodásunkban rejlik. És amit létre kell hoznunk, a tartalom, ez az inspirált szellemiség. Valahányszor, amikor beszélnek, bármilyen profán is a beszédük impulzusa, ennek a földi hármasságnak a reprezentánsait fejezi ki: a gondolatokat a fejükben, a megformált levegőt, ami gégefőjükön keresztül halad át, és amit a szellemiség befolyása egyesít és kapcsol össze, tehát az érzékelhető világ kifejezését az érzékelés útján. Ez a hármasság földi reprezentánsa.

Ami e mögött áll, az az isteni szellemi hármasság, az átfogó bölcsesség, ami tanításként szolgál az emberiség számára, és kifejezi a világtartalmat. Az antropozófus szellemtudomány mindazonáltal nem úgy jelenik meg, mint valami földi intézmény, mert egy földi intézmény a maga igényeivel pusztán hatalmi igényeket jelenít meg. Az antropozófus szellemtudomány komolyan veszi a szűzi világbölcsességet. Ha az antropozófus szellemtudomány értelmében gondolkodunk, azt látjuk benne, ami ennek a tudománynak a tartalma, nem csupán az absztrakciók halmaza, az absztrakt képzetek halmaza, hanem eleven dolog, ami betölt bennünket, és ami valóban impulzusokkal telíti meg a lelket. Aztán szavakká, tanítássá válik, nemcsak iskolás értelemben véve, hanem abban az értelemben, hogy ez a szellemtudományos bölcsesség szociálisan hasznos lesz, ahogy az a szó válik szociálisan hasznossá, ami tartalmat fejez ki, és ami aztán az érzékfeletti világból az érzékelhető világba vezet, és ezáltal alapot ad impulzusainak. Ez az inspiráló szellemiség.

Azt szeretném mondani, hogy keressük Pallasz Athénét, keressük a szűz bölcsességet, a kozmosz szűz bölcsességét. De keressük a fiút is, aki tőle származik, aki azáltal jut kifejezésre, hogy mindenben, amit a szociális életben teszünk és akarunk, ez a bölcsesség együttműködik velünk, és azt adja nekünk, ami kialakítja az irányt annak számára, amit akarunk és teszünk. Aztán a szellemiségből, mégpedig az érzékfeletti Szent Szellemből kialakítjuk az érzéki tevékenységeket, amelyek a fizikai síkon lejátszódnak. Ez azonban arra irányul, hogy a tudomány, amit a szellemtudomány értelmében keresünk, bizonyos értelemben szűzi jelleget kell hogy képviseljen.

Most talán feltehetjük a kérdést: egyáltalán van ennek valami értelme? Ez nem csupán valami szóbeszéd? – Ennek igen jelentős, fontos, kimagasló értelme van. Az értelme ugyanis a következő: az ember az érzékszerveit a külvilágra irányítja, ez a feladata, ezért van a világon. Amit az érzékszervek kapnak, az lehet csupán naiv és értelmetlen, ezt megkapják az állatok is, amelyeknél nem lehet beszélni arról, hogy kell vagy nem kell. Az embernek azonban tovább kell mennie: amit lát, amit érzékelt, kombinálja – kombinál. Mire jut ezzel a kombinálással? Erre ma már a fizikai tudomány ad választ, nem a fizikai világ tudósai.

A kombináló értelem, amivel az ember érzékszervi benyomásairól, az érzékelt dolgokról gondolkodik, ez az, ami a saját belsőből fakad, mégpedig az alárendelt belsőből. Az ember tulajdonképpen rendkívül büszke az agyára, különösen annak elülső részére. Egy igazi tudomány azonban az agy elülső részének sokkal kisebb értéket tulajdonít, mint a többi résznek, mert az agynak ez az elülső része tulajdonképpen lényegében csak egy átalakult szaglószerv. És a fizikai tudomány értelmében okosnak lenni tulajdonképpen ezt jelenti: emberként a szaglóidegeket annyira átalakítani, hogy jó asszociációs idegekké váljanak, amelyek eszközök lehetnek – ha szabad ezt a szót használnom – az érzékszervi képzetek kombinálására. A materialista okosság értelmében okosnak lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy megfelelően átalakítani az agynak azt a részét, amely az alacsonyabb rendű lényeknél, az állatoknál az orrhoz tartozik. Ez tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy egy kombináló jó szimattal rendelkezünk.

Akik az ilyesmit egészséges módon tudják elfogadni és átélni, az ilyen dolgokra így vagy úgy már rámutattak. Mert gondolják csak meg, hogy ha az ilyesmit egészséges módon elfogadjuk és átérezzük, akkor tulajdonképpen ezt kell mondanunk: A fizikai síkon éles elméjűnek lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy sajátos, az emberben átalakult és így létrejött szaglószervvel rendelkezünk, tehát valójában a dolgokat igazi értelemben ki tudjuk szimatolni. Bizonyos értelemben tehát a fizikai kombináció útján létrejött tudomány az emberi szimat eredménye a fizikai síkon, amit szó szerint kell érteni. Azt mondani, hogy amit ilyen kiszimatolás útján kapunk, az atomi történésekről való mindenféle kombináció, minden, amit ezen a módon kémiai, fizikai törvényekként létrehozunk, és így tovább, azt mondani, hogy ez valami különlegesen nagy dolog, ez igencsak nem felel meg az igazságnak. Ez csak a kialakított szaglószerv eredménye. Amit most elmondtam, azt már a fizikai tudomány is igazolja, megtudhatják a fiziológiából és anatómiából. Csak az átalakult szaglóérzék még nem alkalmas arra, hogy levonja ezt a következtetést, a szimatolást odáig kell fejleszteni, hogy ezt a következtetést le tudja vonni.

Egyvalaki azok közül, akik ezt a tényt egészséges emberi módon fogadják el, Goethe. Goethe ebből a szempontból valami igen jelentős dolgot mondott. Goethe – erre az elmúlt években különbözőképpen utaltam – tulajdonképpen a természet kutatásának egy egészen más irányát követte, mint amit a XIX. században követtek, és még korunkban is követnek. Goethe ugyanis a természetkutatásból ki akart küszöbölni valamit, aminek a mindennapi életben megvan a maga jelentősége, de a kutatásból ki akarta iktatni. Amit ki akart iktatni, az a kombinálás, az érzékszervileg észlelt tények interpretálása. Azt akarta, hogy az észlelt tényeket csak, mint jelenségeket írjuk le a maguk természete szerint. Az érzékelt jelenségeket a maguk ősjellegére akarta visszavezetni, amit nem kombinálunk az értelmünkkel, aszerint, hogy mi ennek vagy annak az alapja. Az egész goethei világszemléletet megvilágítja egy nagyszerű kijelentése: az ég kékje [35] már maga egy elmélet, csak mögötte nem találunk semmit.

[35] Az idézet így hangzik: „A legnagyobb dolog az volna, ha megértenénk, hogy minden ténylegesség már teória. Az ég kéksége úgy nyilatkozik meg számunkra, mint a kromatika alaptörvénye. Nem keresünk semmit a jelenségek mögött, tanítások maradnak.” (Goethe: Mondások prózában)

A tiszta szemlélet, ez az, amit Goethe keresni akart, és az értelmet csak arra akarta használni, hogy a jelenségeket úgy állítsa össze, hogy azok maguk nyilvánítsák ki a titkukat. Goethe egy hipotézistől mentes, az értelmi kombinációktól mentes természetkutatást akart. Színtatának is ez az alapja. Az emberek egyáltalán nem értik, miről van szó ezeknél a dolgoknál. Mert Goethe azt akarta, hogy a kombináló értelem ne bocsátkozzon bele az érzéki észlelések kombinációiba, hogy egy másik utat válasszon. Más szavakkal, azt akarta, hogy az emberi értelem, a kombináló értelem a természetkutatást tekintve szűzies maradjon, azt akarta, hogy számára a tisztátalanság csak egy átalakult szaglószerv legyen, ami alapjában véve azáltal jön létre, hogy a bűnbeesés megtörtént. Mert a bűnbeesés egy része az, amit az ember a régi időkbe helyez – ezt már többször ábrázoltam. Ennek a bűnbeesésnek az egyik következménye az, hogy az emberi szervek további fejlődésénél újra meg újra bizonyos módon egy mélyebb helyzet következett be, mint aminek be kellett volna következnie. Így aztán az ember kombináló értelme, amennyiben a külső fizikai világban tevékenykedik, a bűnbeesésnek van alávetve.

A külső fizikai világ számára ez teljesen jogosult. Ennek a fizikai értelemnek ugyanúgy kapcsolódnia kell az átalakult szaglószervhez, mint ahogy a külső fizikai világban jelen kell lennie a fizikai szexualitásnak és szaporodásnak. A tudománynak azonban vizsgálnia kell az értelem szüzességét. Az értelem azonban elszakad azoktól a ténykedésektől, amelyeket végrehajt, amikor mint pusztán átalakult szaglószerv az érzékelhető tárgyakat kombinálja. Az ég kékségére azonban a fizikai tudomány, a newtoni fizika értelmében nem kell utalni, ahogy az ma minden fizikakönyvben megtalálható, hanem az ég kéksége Goethe értelmében maga az elmélet. Goethét ezen a területen is teljesen helyesen értjük meg, ha benne olyan személyiséget látunk, aki teljesen a szellemiségben akar működni, és aki a szellemtudomány szelleme is. Goethe konzekvensen gondolkodott a természettudományok területén is. És amikor a természettudományban ilyen teóriákat követelt meg, amelyek az ősjelenségig mennek vissza, amelyek nem mindenféle atomelméletet, ionelméletet, elektronelméletet, gravitációs elméletet, és így tovább, kombinálnak ki a jelenségekből, ahogy ténylegesen a fizika területén történik, akkor arra utalt, amire én is utalni akartam, amikor Pallasz Athénére, mint a bölcsesség reprezentánsára hivatkoztam. Csak ezáltal lehet a természetkutatás területén hozzákezdeni ahhoz, hogy a fiúra utaljunk, hogy az anyát kiragadjuk a kombináló értelemből, és a tiszta, szűzies ősfenomén szemléletére hivatkozzunk.

Ebből láthatják, milyen mély komolyság, milyen mély jelentőség rejlik tulajdonképpen abban, amit goetheanizmusnak nevezhetünk. Ezzel csak arra akartam utalni, hogy – eltekintve az úgynevezett általános képzéstől – mennyire jelen voltak a másik oldal impulzusai már a XIX. században is. Ezt is gondoljuk át. Akkor a helyes értelemben hivatkozunk a jelenkor követelményeire, és ezekből a követelményekből megteremtjük a helyes impulzusokat.

Katasztrofális korban élünk. Természetesen egészen hamis dolog lenne, ha azt akarnánk hinni, hogy ami a Karácsony értelmében katasztrofális, annak a Húsvét értelmében is katasztrofálisnak kell lennie. A mai katasztrófából mindazonáltal éppen a fordítottja, az emberi teremtés legnagyobb ügye jöhet létre, ha az emberiség eszközt és módot talál arra, hogy tanuljon belőle, és ugyanilyen értelemben tekintsen arra, ami megtörténik.

Amikor ilyen gondolatokat hozok elő, amelyek talán távol esnek néhány barátunk gondolkodásától, ez azért van, hogy újra meg újra utaljunk bizonyos tényekre, hogy korunkban azon kell fáradoznunk, hogy ne kényelmesen a régi fogalmakkal és a régi szemlélettel dolgozzunk, hanem új fogalmakra, új szemléletre kell törekednünk.

Mi akkor az alapja egy ilyen törekvésnek, amilyet Goethénél látunk, hogy a kombináló értelmet ne alkalmazzuk a külső jelenségekre, hanem a maguk szűziességében nézzük azokat? Az az alapja, hogy amikor ezt tesszük, amikor nem hagyjuk, hogy ez az értelem kombinációk útján bűnbe essen, és mindenféle atomokról, atomcsoportokról, atom-összefüggésekről, ionokról, elektronokról, gravitációról és így tovább beszéljen, ha megkíméljük attól, hogy összekeveredjen a külső érzékeléssel, hogy materialista teóriákat hozzon létre – akkor ez az értelem a másik oldal felé fordul, a spirituális oldal felé, akkor megszüli a fiút, a szellemtudományos tanítást, ami végül is az ember igazi megértéséhez, az egész ember megértéséhez vezet. Ezekben a napokban azt mondtam: a régi bölcsesség, a középkor bölcsessége, az Atlantisz utáni negyedik kor bölcsessége csak egy bizonyos határig vezet el, amibe az ember tulajdonképpen nem tartozik bele. Ma az a feladatunk, hogy a szellemi tények alapján értsük meg az embert.

Az emberiségnek tulajdonképpen új fogalmak, új eszmék iránt kellene sóvárognia. Ennek teljesen a tudatára kell ébrednünk. És ha ma feltesszük a kérdést: Milyen gondolatok legyenek a legjobb karácsonyi gondolatok? Harminchárom év múlva mi fogja a legjobb gyümölcsöt teremni? – Nos, azok lesznek ezek, amelyek abból indulnak ki, hogy tisztességes és becsületes módon keressük a világ új felfogását, a valóság új felfogását. Vágyódnunk kell aziránt, amit a világ új értelemben nyújt számunkra – ezek a legjobb karácsonyi gondolatok. Ne akarjunk megmaradni annál, ami már lejárt. Ez ma még az emberiséget átható impulzus: megmaradni annál, ami régi, mert az emberiség nehezen szánja rá magát, hogy lelkének belső világából hozza elő azt, ami az ajkak útján már ismert kell hogy legyen. Az ember ma csak akkor tudja betölteni a feladatát, ha kifejleszti az akaratot egész lényének centrumáig, hogy tisztességes és igaz legyen, amikor nemcsak azt keresi, hogy a régi dolgokra gondoljon, hanem az újat, amit lényének mélyéből kell előhoznia, hogy ismereteinek és tetteinek tartalmához eljusson.

Nincs szükség arra, hogy a gondolat nélküli ismételgetésekben olyan messzire menjünk, mint az a politikus, aki, hogy 1917-ben egy nagy politikai manifesztációt létrehozzon, egy régi politikai kijelentést vett elő 1864-ből, és majdnem szó szerint leírta. Itt mindazonáltal nem kell sokat gondolkodni, ha mértékadó politikusként 1917-ben egy régi brazíliai okiratot előveszünk, mondatról-mondatra leírjuk, hogy nagy kinyilatkoztatásként a világ elé tárjuk. Ahogy mondtuk, nem kell ilyen messzire mennünk, ahogy ez a Woodrow Blechschmied [36] – bocsánat, Wilsont akartam mondani – ténylegesen ezt megtette, amikor a „jelentős manifesztációt”, amit nemrég közöltek, azáltal hozta létre, hogy szinte szó szerint lemásolta egy brazíliai király manifesztációját 1864-ből.[37]

[36] Blechschmied (ném.): lemezkovács. Ma már nem érthető utalás. Steiner más előadásaiból ismert, hogy nem volt különösebben jó véleménnyel Woodrow Wilsonról. (Szerk.)

[37] Steiner erről kicsit bővebben beszél a két nappal későbbi, december 30. előadásában.

Szükséges azonban, hogy a dolgokat, még ha bármilyen silány apróságok is, a maguk igazi alakjában lássuk. Mert ezt mondhatjuk: Szeretnénk együtt érezni a szegény emberekkel, akik ma komolyan veszik ezeket a dolgokat, akik igazi fényben látják, hogy tulajdonképpen valami borzalmas dolog történik azoknál a valótlanságoknál és hamisságoknál, amelyek az egész világot áthatják. Ezt nem azért mondjuk, hogy panaszkodjunk, nem azért, hogy kritizáljunk, hanem, hogy ösztönözzük az arra való hajlandóságot, hogy valóban felnyissuk a szemünket, és nyitott szemmel lássuk azt, ami történik. Ma néha valamilyen nagy dolognak tartják azt, ami valójában nevetséges. Ezekbe a dolgokba bele kell látnunk. Ha az akaratot kifejlesztjük az ilyen látáshoz, akkor létrehozzuk azokat a karácsonyi gondolatokat, amelyek igazi húsvéti gondolatokká fognak válni. Akkor talán kissé paradox módon még ezt is mondhatjuk: amennyire szenvedéssel teli ez a jelen, annál jobb gyümölcsöt érlelhet a jövő számára. – De éppen egy ilyen kornak, amilyen a mai, szüksége van arra, hogy ne teljen el azoktól a költői szavaktól, amelyeket egy nagy kor egy kis nemzedéke talál ki.

Korunk szenvedéssel teljes. Mégis nagy lehet, de bizonyos vonatkozásban embereket kell találnia, akik nagy dolgokat tudnak kigondolni. – A wilsoniak nem lesznek ilyenek!

05. A láthatatlan világ két kapuja, mint a keresztény évek alapja: a születés titka és a halál titka

Dornach, 1917. december 29.

A jelenkor keresztény tudatában van még – vagy legalábbis észrevehető – két pólus, amelyek bizonyos módon a világszemlélet legkülsőbb határait ábrázolják: a Karácsony titka, és a Húsvét titka. Ha csupán külsőleg hasonlítjuk össze a Karácsony és a Húsvét titkát, ki fog derülni, hogy a Karácsony titka tulajdonképpen a születés titka. Krisztus Jézus születését ábrázolja. Legalábbis ezáltal kapcsolódik a születés titkához. A Húsvét titka ugyanilyen módon a halál titkához kapcsolódik, amikor ünnepként Krisztus Jézus halálához igazodik. A születés és a halál azonban az emberi életet határolják, amennyiben az a fizikai testben folyik le. Ténylegesen azt mondhatjuk, hogy azzal szemben, ami az ember lényének látható részénél végbemegy, a születés és a halál elfedi számára lényének láthatatlan részét. A születés és a halál így bizonyos módon a láthatatlan világ két kapuja.

Azáltal, hogy a láthatatlan világnak ez a két kapuja a keresztény év alapja lett, amikor ebbe a keresztény évbe beillesztették a Karácsony és a Húsvét ünnepét, ezáltal a keresztény világszemlélet ténylegesen a világ misztériumaihoz kapcsolódott. Mert ha bárhol, a Föld különböző pontjain megnézzük a legkülönbözőbb népek misztériumait, mindenütt azt találjuk, hogy a misztériumok vagy a születés titkához, vagy a halál titkához kapcsolódnak. Mindazonáltal nem teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolódás mindig látható, mert bizonyos misztériumok – most természetesen csak az Atlantisz utáni időkről beszélek – inkább közvetett, indirekt módon kapcsolódnak a születés misztériumához. Elsősorban azok a misztériumok voltak ezek, amelyeknek a középpontjában az állt, amit a profán világ a szent tűznek nevez. Ez a szent tűz azonban egészen más, mint amit a profán világ meg tud érteni.

Ez a szent tűz tulajdonképpen az ember, amennyiben érzékfeletti emberként az érzéki ember alapját képezi. Ami a születés útján alászáll a szellemi magasságokból, hogy kialakuljon egy fizikai testben, ez a láthatatlan ember, ami azonban a régi atavisztikus tisztánlátás számára érzékelhető érzékfeletti ember volt, tulajdonképpen ez az, amit a profán világ szent tűz alatt, de úgy is lehet mondani, hogy szent hő alatt ért, amikor ennek az embernek a szimbólumaként a tüzet tiszteli. Ez az a misztérium, ami tehát az érzékfeletti emberből indul ki, ami az érzékfeletti ember alapját képezi úgy, hogy a születés útján magára veszi az érzékelhető burkot. Ez az a misztérium, ami aztán karácsonyi titokká vált, az a misztérium, ami tehát tulajdonképpen a születés misztériuma.

Még burkoltabb a másik misztérium, ami a halál titkával függ össze. Mert ez a misztérium a fényhez kapcsolódik, ahogy a másik a tűzhöz. Ezen a fényen azonban valami mást kell érteni, ahogy a tűzön is. A fényen azt kell érteni, ami az emberhez szól, amikor az éjszakai csillagos ég a maga fényszózatát az emberhez leküldi. A fény misztériumai a régi időkben, a Golgotai Misztérium előtt időkben tulajdonképpen alapjában véve mind asztrológiai misztériumok voltak. Csak tisztában kell lennünk vele, hogy ez a régi asztrológia nem az absztrakt matematikán alapult, mint a mai, hanem az atavisztikus tisztánlátó erőkön, hogy az ember nem csupán a felette elterülő ásványi-fizikai csillagvilágot figyelte meg, hanem ebben a régi korban volt egy szerve, amivel a csillagkonstellációkat meglátta.

Ezekben a régi időkben bizonyos misztériumokban különösen gyakori művelet volt a Hold megfigyelése, ahogy az Állatöv különböző csillagképein át kialakította a maga helyzetét. Tudták, hogy ha a Hold arról a helyről sugárzik, ahol a Plejádok állnak, tehát ha a Hold a Bika helyéről sugárzik, akkor az valami mást jelent, mintha egy másik égi helyről sugározna. Így közölték az emberekkel más planéták konstellációit is, de ennek másképpen jutottak a tudatára, mint annak, ami a materialista kor számára még megmaradt. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy ami itt a csillagkonstellációk útján kifejeződik, az összefügg az ember halálának misztériumával.

Az állócsillagoknak és a bolygóknak változó együttlétében bizonyos módon egy olyan beszéd kifejeződését látták, ami a testben élőkből hangzik fel a Földről, és amit a halott a másik oldalon felfog. Így világos tudatuk volt erről: ha az ember átadja magát a csillagok beszédének, akkor abban az elemben él, ami magába fogadja, amikor átlép a halál kapuján. A születést a régi időkben bizonyos fokig úgy tekintették, mint egyfajta kérdést, és a régi misztériumokban a láthatatlan érzékfeletti ember átélése kellett hogy legyen a válasz erre a kérdésre. Amit a csillagok a maguk konstellációja útján mondtak, azt nem tekintették ténynek, nem olyasminek, amit az ember úgy foglal össze, ahogy ma összefoglalunk dolgokat, hanem a csillagkonstellációkat a régi időkben a régi misztériumok idejében kérdésnek tekintették, és az emberi halált tekintették válasznak erre a kérdésre. Ahogy a születést összekapcsolták az érzékfeletti emberrel, úgy kapcsolták össze a halált a csillagkonstellációkkal. Ezért lehet a tűz misztériumát is a születés misztériumának, a Karácsony misztériumának nevezni, és a fény misztériumát, vagyis a csillagok misztériumát a húsvéti misztériumnak, a halál misztériumának nevezni. Azt mondhatjuk: A misztériumok, amelyek aztán a karácsonyi titokká váltak, főképpen azon alapulnak, amit az emberiség a Golgotai Misztérium előtti időkben Indiában, Egyiptomban misztériumi titokként kapott meg. Ezzel szemben Kaldeában és Elő-Ázsiában inkább a Húsvét misztériuma vált otthonossá, inkább a csillagtudomány gyökeresedett meg.

Ez a csillagtudomány éppen Elő-Ázsiában, az úgynevezett iráni népeknél alakult ki a maga sajátos módján, elsősorban az Atlantisz utáni harmadik korszakban. Csak azt kell elképzelnünk, hogy a legrégebbi időkben egyrészt egy pontos érzékfeletti szemlélet jött létre arról, amit a születéskor a fizikai test beburkol, másrészt létezett egy áttekinthető ismeret a csillagok beszédéről. Amikor a régi csillagtérképek az égen mindenféle fényt megjelölnek, hogy a csillagokat összekössék, akkor ez – ezt már többször elmondtam – nem az emberi fantázia termékei voltak, hanem annak kifejeződései, amit a régi tisztánlátó atavisztikus tudat ténylegesen látott az égen. Mert ez a régi atavisztikus tudat valóban látta az embernek az egész világmindenséggel való összefüggését. Ez a régi tudat ténylegesen tartalmazta azt, hogy a kozmosz egy organizmus, és hogy az ember ebben az organizmusban él és működik.

Ez a tudat természetesen eltűnt. Az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán az emberiségnek ismét meg kell szereznie ezt a tudatot, mégpedig azáltal, hogy a csillagbölcsesség két különálló áramlata és a misztika újra összetalálkozik. A régi időkben ezek bizonyos módon két különböző pólust alkottak. Korunkban a karácsonyi misztériumot összekapcsolhatjuk a húsvéti misztériummal, és a valóság két oldalaként foghatjuk fel őket. Ha visszamegyünk az emberi megismerés korábbi időszakaiba, akkor úgy találjuk, hogy az embereknek világos tudatuk volt arról, hogy fent az égben nemcsak az Állatöv található meg, hanem, hogy az ember ugyanazt a törvényszerűséget hordozza magában, amit például az Állatöv, tehát távoli környezetében az állócsillagok világa jelenít meg. Tudják, hogy a régi időkben nemcsak az ég bizonyos helyeit nevezték el Kosnak, Bikának, Ikreknek, Ráknak, Oroszlánnak és így tovább, hanem az emberi lényt is e szerint tagolták: a fej mint Kos, a has mint Bika, a két oldalsó szimmetrikus rész mint Ikrek, a mellkas mint Rák, a szív mint Oroszlán, és így tovább. Így tehát az ember lényegében mikrokozmikusan magában hordja a különböző helyeket, amelyek az ég alapvető helyei is. A makrokozmosznak és a mikrokozmosznak ezt az összefüggését a régi időkben fontos és lényeges dolognak tekintették. És ahogy az ember bizonyos módon magában hordta az állócsillagos égboltot reprezentánsai útján az Állatövben, például őt is úgy tekintették, hogy azt mondták: Amikor az ember a gégefőjét a beszéd szolgálatába állítja, akkor ugyanaz a világáramlat hangzik fel belőle, ami a kozmoszból áramlik le, amikor a Hold a Plejádokból fénylik. – Érezték a fény rokonságát, és amit a fény lehoz, amikor a Hold a Plejádok tájékán fénylik, tehát ennek a makrokozmikus áramlásnak a rokonságát azzal, ami az emberből jön, amikor gégefőjét használja.

Hasonlóan a Naphoz. Az ember úgy érezte, hogy belsőleg ugyanúgy át van hatva attól a törvényszerűségtől, ami a bolygórendszerben működik. Csak tudatában volt annak, hogy miközben az Állócsillag-rendszer az emberben meghatározott helyeknek felel meg: a Kos a fejnek, a has a Bikának, és így tovább, amíg tehát az ember meghatározott részeit az állócsillagos éggel összehozta, azokat a szerveket használta, amelyek benne bizonyos módon a mozgó elemeket jelenítik meg, azokat, amelyek a nedveket küldik az organizmusba a bolygórendszerrel való teljes összefüggésben. Ahogy az ember bizonyos módon egy állócsillagos ég, úgy hordoz magában egy bolygórendszert is. Ezekben a régi misztériumokban ténylegesen úgy gondolták, hogy szoros kapcsolat van az ember és az egész kozmosz között.

Nos, a következőket kell megfontolnunk, ha az egész dolog horderejét szemügyre akarjuk venni. Az emberben meghatározott helyeken megvannak a csillagképek: a Kos, mint fej, a Bika, mint has, és így tovább. Ezáltal az ember bizonyos vonatkozásban egy egészen sajátos, individuális módon viszonyul a csillagos éghez. Mert gondolják csak meg, ha egy ember ma tavasszal születik, amikor a Nap a Halakban kel fel, akkor az működik, amit egészen sajátos módon meghatároz az ő benső állócsillaga, a Halak. Ez az, hogy a Halak összefüggésben áll a lábakkal, vagyis mindazzal, amit az ember a lábain keresztül átél. Az ember tehát azáltal, hogy tavasszal születik meg, amikor a Nap reggelente a Halakban kel fel, bizonyos módon lényének azzal a részével születik meg, ami éppen ennek a Nap-konstellációnak felel meg. Ha egy másik évszakban születik meg, akkor a maga konstellációja csak kevéssé egyezik meg a kozmikus konstellációval.

Ma ezt a megegyezést vagy meg-nemegyezést bizonyos sémák határozzák meg. A régi misztériumokban egy ilyen dolgok eleven módon éreztek meg. Megérezték az emberi konstelláció születés szerinti összhangját az égi konstellációval. De gondolják el, hogy egy bizonyos konstelláció a Kos időszakában éppen a Golgotai Misztérium idején jelent meg. Ekkor az egész emberiség bizonyos módon lényének egy részével, ami a fejnek felelt meg, a tavasz Kos-konstellációjával egyezett meg. Ez volt azonban a további alapja annak, hogy a misztérium ismerői a fej emberi konstellációjának a kozmosz konstellációjával való tulajdonképpeni megegyezésével valami egészen sajátos dolgot éreztek. A feje útján az ember nemcsak a Földdel áll kapcsolatban, hanem a kozmosszal is: itt különösen alkalmas arra, hogy a kozmosz erőit megkapja. Fejét, azaz a maga kosát kinyújtja a kozmoszba. Milyen konstellációnak kell tehát a legkedvezőbbnek lennie a lehetségesek közül abban a 25 920 éves ciklusban, amelyben most élünk? Annak, ami a Kos konstellációjában van, ahol a Nap tavasszal felkel. – Röviden: arra akarok csak utalni, hogy azt a módot tanulmányozták, hogy az ember a maga lényében hogyan függ össze a makrokozmosszal. És ezt különösen azért tanulmányozták, mert tudatában voltak annak, hogy mi az, ami a földi történések számára az embernek a makrokozmosszal való összhangjától függ.

Az emberek eljutottak ezeknek a csillagkonstellációknak a különböző titkaihoz, és mindig tudták, hogy egy csillagkonstelláció titkaival egy emberi titok függ össze. Bizonyos módon egyre inkább azt keresték, hogy kifejezzék, hogyan függ össze egy csillagtitok egy belső emberi titokkal. Figyelemre méltó, hogy az ilyen irányú régi bölcsesség útján az emberek milyen messzire jutottak. Ez megmutatja, mit tanítanak a piramisok [38]. Ha csak durván nézzük is a piramisokat, megmutatják, hogy építésükben mindenféle titok rejlik. Ha bizonyos piramisoknál a négy alapvonal hosszát nézzük, amelyek alapterületüket alkotják, és összehasonlítjuk őket a magasságukkal, akkor a kerületükön mért kör átmérőjének hosszúsága pontosan megfelel ennek tizedesnyi pontossággal.

[38] Lásd Max Eyth könyvét: Küzdelem Kheops piramisai körül. Rudolf Steiner 1916. november 18-i előadásában utalt rá (GA 172).

De nemcsak ez, hanem a piramisokban kimutatható bizonyos részletek is az Állatöv vonatkozásában megfelelnek a makrokozmosz egyes részeinek. A piramisok súlya – ez csak megközelítő számítás – a Föld súlyának egy bizonyos része. A piramisoknál végzett bizonyos mérések, ha azokat megszorozzuk a tizennyolc hatványával, ez megadja a Föld Naptól való távolságát. Röviden: a piramisok méretei olyanok, amelyek csak a csillagos ég viszonyainak bensőséges, csodálatos megértéséből adódhatnak. Piramisokat tulajdonképpen nemcsak az egyiptomiak építettek, hanem, ha az iráni, elő-ázsiai területekről hódítók jöttek Egyiptomba, piramisokat emeltek. Az egyiptomiak először olyan népektől tanultak piramisokat építeni, amelyeknek csillagmisztériumaik voltak, míg maguknak az egyiptomiaknak nem voltak csillagmisztériumaik, hanem egyfajta karácsonyi misztériummal rendelkeztek.

A piramisoknak ez a vizsgálata a XIX. század folyamán oda vezetett, hogy egyes emberek, mint például Carus [39], azt mondták: A piramisok vizsgálata egyszerűen arra utal, hogy az ősi időkben adott volt egyfajta bölcsesség, ami elveszett, és aminek a vizsgálata alkalmas arra, hogy a jelenlegi emberiség szégyent érezzen. – Ezek nem az én szavaim, hanem Carus szavai! A mai ember valójában alig hiszi, hogy az emberiség őskorában létezett egy másfajta módon elérhető tudomány, amely be tudott világítani a világmindenség mély titkaiba. És nemcsak az a jelentős, hogy ezek a misztériumok ismerték a világmindenség távoli méreteit, és ezt a titkot a piramisokba beépítették, hanem még valami más dolog is figyelmet érdemel. Amit az embernek a csillagkozmoszhoz való viszonyáról tudtak, az nem absztrakt tudás volt, hanem egy egészen konkrét tudás, olyan tudás, amelynek révén az ember úgy érezte, hogy benne áll a kozmoszban. Tudta, hogy fején keresztül, amit szabadon a kozmosz felé irányít, közvetlen kapcsolatban áll az állócsillagos éggel. Mindazt tehát, amit fejük titkaként könyvelhettek el, ezek a misztériumi bölcsek a csillagos ég titkának tekintettek. Az ember fejét ténylegesen a csillagos ég alakította ki. Csak egy mai materialista előítélet, hogy mindaz, amit az ősöktől öröklünk, a csírából ered. A csíra maga, amennyiben a fej csírája, az emberi anyatestben az állócsillagos égtől kapja az erőt.

[39] Carl Gustav Carus (1789–1869): német orvos, filozófus és festő.

Ahogy az ember feje szerint az állócsillagos éggel összefügg, ahogy a fej az állócsillagos ég képmása – ennek más szempontból utánanézhetnek Az ember és az emberiség szellemi vezetése című kis írásomban [40], ahol ezt szintén megemlítettem –, úgy a másik oldalon az emberi organizmus többi része ahhoz tartozik, ami a Nap titkával függ össze. Így az ember tulajdonképpen – ezt tudták a régi misztériumok, amelyek a csillagmisztériumokat és a húsvéti misztériumokat ápolták – ebben az irányban kétféle természetű: feje az állócsillagos éghez van rendelve, organizmusának többi része szívével, mint középponttal együtt a Naphoz.

[40] GA 15

Nos, csak a régi asztronómusok tudtak – vagy nevezzük őket, mondjuk asztrológusoknak – még valami mást is. Tudták, hogy ha az ember megfigyeli a csillagoknak a Naphoz való viszonyát, akkor a Nap az állócsillagok mozgásával szemben fokozatosan valamennyire visszamarad. Ezáltal a tavaszpont mindig máshová kerül, mert a Nap valamennyivel visszamarad. A csillagok az év folyamán látszólag gyorsabban haladnak, mint a Nap. Ami figyelemre méltó – a régi asztronómusok számára ez nem volt különösebben figyelemre méltó, hanem egy jelentős misztérium –, hogy hetvenkét év után az állócsillagok a maguk mozgása szerint éppen egy nappal vannak előbbre, hetvenkét év folyamán egy nappal. Ha ezt átvisszük az emberre – a régi asztronómusok ezt értelmes dolognak tartották, a mai okos emberek számára természetesen értelmetlenség –, ez azt jelenti, hogy többek között bennünk is megvan ez a kétféle természet: az állócsillagos és a Napszerű, hogy fejünkkel előbbre vagyunk, mint organizmusunk többi részével. És ha leéltük a hetvenkét évet, természetesen a dolgokat viszonylagosan nézve, akkor fejünk egy csillag-nappal előbbre van, mint organizmusunk többi része. Ezért az emberi élet átlagosan – ez más szempontból már említettem – hetvenkét évet tesz ki. Természetesen lehet hosszabb vagy lehet rövidebb, de átlagosan hetvenkét év. Ez az emberi fejben és az emberi organizmus többi részében végbemenő életfolyamatok kettősségével függ össze, ami pontosan egyezik a csillagos ég és a Nap mozgásának kettősségével. Így áll az ember, mint mikrokozmosz a makrokozmoszban. Ebben a régi korban az ember abban a helyzetben volt, hogy úgy érezte magát a makrokozmoszban, mint ahogy most a kisujját érzi az egész organizmusban, tehát, mint az egésznek egy tagját.

És minthogy azt tartották a legfontosabbnak, hogy rájöjjenek, hogyan függ össze az emberi élet a csillagok titkaival, így különösen a halál misztériumát, a húsvéti misztériumot vetették össze a csillagmisztériummal. A keresztény világnézetnek az volt a feladata, hogy ezt a kettőt összekapcsolja. És a keresztény világnézet kialakításában konkrét módon annak kellett jelen lennie, hogy a születés misztériumát, a karácsonyi misztériumot, az érzékfeletti ember misztériumát a születés oldaláról ismét összekapcsolják a halál misztériumával, a Húsvét misztériumával, az érzékfeletti ember misztériumával a halál oldaláról.

A születéssel ma elsősorban az foglalkozik, amit tudománynak nevezünk, a halállal pedig elsősorban az, amit vallásnak nevezünk. A mai vallásból hiányzik az érzékfeletti ember felé fordulás. Ez különösen hangzik, nemde? Az azonban, hogy a vallás beszél az érzékfeletti emberről, nem bizonyítja azt, hogy különösebben hajlamos volna arra, hogy ténylegesen az érzékfeletti emberrel foglalkozzon. Az érzékfeletti emberrel csak akkor lehet foglalkozni, ha hozzákapcsoljuk azt, amit különösen a Karácsony misztériumában érzünk meg, ha hozzákapcsoljuk a születést, és ezáltal eljutunk a preegziszetnciához [41]. Ezért hangsúlyozta a születés misztériuma elsősorban a preegzisztenciát, az érzékfeletti ember születés előtti létét. A többi misztérium, amelyek aztán a húsvéti misztériumban csúcsosodtak ki, különösen a posztegziszetnciát, az ember halál utáni létét hangsúlyozta. A vallások inkább ez utóbbi felé fordultak. De megtagadták a tudományt, amely a csillagbölcsességgel áll kapcsolatban, ugyanúgy, ahogy a mai tudomány, amely a leszármazással foglalkozik, mindazzal, ami a születéshez tartozik, megtagadta azt, ami elvezeti az érzékfeletti emberhez, az érzékfeletti ember átéléséhez, a misztikához.

[41] Preegzisztencia: előzetes létezés, a lélek létezése a testtel való egyesülése előtt.

És így a tudomány, minthogy megtagadta az érzékfeletti embert, materialistává vált, és a vallás, minthogy szintén megtagadta, hogy az érzékfeletti embert figyelembe vegye, tudománytalanná vált. Korunkban híd nélkül állnak egymás mellett. És azokat az embereket, akik látszólag a vallást képviselik, valójában azonban többé-kevésbé a javadalmakat akarják igazgatni, de a vallási közösségek képviselőinek nevezik magukat, semmi sem izgatja jobban, mint az, amikor valaki a lélek preegzisztenciájáról, tehát valójában az érzékfeletti emberről beszél.

Mindazt, amit mondtam, természetesen aforisztikusan kell érteni, de utalnom kellett arra, hogy az embernek meg kell kísérelnie, hogy tekintetét ismét kiterjessze arra is, ami közvetlenül a fizikai világon túl van. És amikor a kétféle misztériumi irányra utaltunk, megnyílik a tekintet arra, ahol az érzékelhető világon túl kell lépni: egyrészt úgy, hogy újra meg kell keresni a belső embert, akit azon az úton lehet megtalálni, amit A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben [42] leírtam. Ez az egyik oldal. A másik oldal az, hogy új formában kell megkeresni azt, amit a csillagok mondani tudnak. Mindazonáltal ezt új formában csak akkor fogjuk megtalálni, ha azt, ami magában az emberben van, ismét közvetlen kapcsolatba hozzuk a makrokozmosszal. Erre törekszik az olyan könyv [43], mint A szellemtudomány körvonalai. Ez megkísérli, hogy ismét hidat verjen az ember és a makrokozmosz között, amikor azt, amit az emberben meg lehet találni, az ember fejlődését összekapcsolja a makrokozmoszban azzal, amihez ez a fejlődés tartozik, vagyis az ember bizonyos fejlődési stádiumait összekapcsolja a makrokozmosz bizonyos folyamataival. Ezáltal antropozófus szellemtudományunkban kezdetét veszi a kétirányú megközelítés: újra megkeresni az érzékfeletti embert és a makrokozmosz titkait.

[42] GA 10

[43] GA 13

Ezzel egyúttal hidat is verünk a vallás és a tudomány között. A vallás tudománytalanná vált. Ezt mindenki észreveheti, aki észre akarja venni. Még inkább észrevehető, hogy a jelenkori tudomány vallástalanná vált, hogy a tudomány és a vallás teljesen kapcsolat nélkül áll egymás mellett korunk úgynevezett kultúrájában. Nos, ezért jöhet létre az a sajátos tévedés, amit ezeknek az előadásoknak a folyamán megpróbáltam jellemezni, az a tévedés, aminek Dupuis éles elméjű igyekezete egyfajta példája, aki azt hitte, hogy a régi misztériumokban, amelyeket csalásnak és tévedésnek tart, kitaláltak bizonyos meséket, hogy a népet megtévesszék, holott tulajdonképpen csak a csillagok mozgásáról van szó. Dupuis csupán azt a hibát követi el, hogy azt hiszi, hogy amit ma egy asztronómus a csillagos égen lát, azt látták a régiek is. A mai asztronómus a csillagos égen azt látja, amit a mai anatómus lát az emberben. Amennyire kevéssé ember egy holttest, annyira kevéssé tartalma a mai asztronómiának a csillagos ég.

A természettudományos asztronómia a kezdetén áll. Mára csupán annyi eredményt ért el, hogy tisztán mechanikai-matematikai módon összefoglalja azt, ami kint a világmindenségben történik. Nézzék csak meg, mit nyújt az asztronómia: csupán matematikai-mechanikai viszonyokat, tehát csak egy nagy égi gépezet kifejeződését. A természettudós ezzel szemben azt keresi, ami itt a Földön megy végbe, a legdurvább fizikai folyamatokat kivéve, amelyek magára a Földre vonatkoznak. Amikor valamilyen növény létrejön, megszületik egy állat, megszületik egy ember, mindez az átöröklésen alapul, mert természetesen abból, amit a mai asztronómus a csillagokban talál, nem képes az emberre vonatkozóan semmiféle következtetést levonni. Fennáll azonban a tény, hogy folyamatosan kölcsönös viszony jön létre a csillagos ég és a Föld között, hogy egyetlen csíra, akár növényi, állati vagy emberi csíra sem jöhet létre anélkül, hogy ne a makrokozmoszból származna. Le kell rögzítenünk: Mi az, amit a mai természettudós tesz? Itt van előtte a tyúk, és benne a tojás. Természetesen ebből a tojásból egy újabb tyúk lesz, aztán újra egy tojás, ebből ismét egy tyúk. Így megy ez tyúkról tyúkra. Közben az igazság a következő: itt van a csillagos ég, és itt van a tyúk, és az egész csillagos ég a maga különböző konstellációiból leküldi a maga erőit a tyúkba, a tyúkban lévő csíra tehát az egész csillagos ég kifejeződése.

Látjuk, hogy ami ma az égről való tudomány, ami egy bizonyos nagyszerű módon Kopernikusszal, Keplerrel és Galileivel vette kezdetét, az csupán kezdet, és hogy ebből ismét létre kell jönnie annak a tudásnak, amely most nemcsak mechanikus természetként, nemcsak egy égi gépezetként működik, hanem az egész világmindenség egyetlen organizmusként fogható fel, de olyan organizmusként, amelyben lélek és szellem is van.

Itt sajátos módon tekintünk vissza a fejlődés menetére. Az akkori régi tudomány – az embereknek ezt szégyellniük kellene – veszendőbe ment. Tudatában kell lennünk annak, hogy még mindig a veszendőbe ment tudomány korában élünk. Az első tudósok új formában jelentek meg; ki kellett képezni őket. Ami az utóbbi négy évszázadban annyira csodálatraméltó a tudomány fejlődésében, azt csak akkor szabad megcsodálni, ha kezdetnek tekintjük. Csak, ha hidat verünk ettől a kezdettől a karácsonyi és húsvéti misztériumhoz, legalábbis az emberi érzések terén, akkor tettünk valamit.

Ezt a gondolatot lelkünkben teljesen elevenné kell tennünk, mert olyan gondolat, ami bizonyos módon egyedül alkalmas arra, hogy a jelenlegi embert a világmindenséggel lelkileg összekapcsolja: minden csíra a makrokozmosszal van kapcsolatban, még a szellemi csíra is. Így kapcsolódik az ember a makrokozmoszhoz, amikor megkísérli, hogy egy makrokozmikus tudományt – legalábbis eszmékben, intenciókban – lelkébe felvegyen. Az élet minden területére be kellene vinni annak tudatát, hogy az ember makrokozmikusan összefügg a Földdel. Alapjában véve a jelenkor igen, igen távol áll ennek tudatától. Ebben a vonatkozásban a jelenkor bizonyos módon fordított helyzetben van, mint ahogy a múltban volt. Meg lehet kérdezni: Hogyan tudott akkor tulajdonképpen az emberiség ősi tudása olyan messzire távolodni, hogy a jelenkor szégyent érezhet?

Nos, nem kell nagyon csodálkoznunk azon, hogy ez veszendőbe ment. Csak arra kell gondolnunk, hogy az emberiség fejlődésében a pozitív egészen biztosan összefügg a negatívval. Gyakran beszéltünk már arról a haladásról, amelyet az emberiség véghezvitt a kereszténység elterjesztése útján. De ne felejtsük el, hogy a kereszténység elterjedése, mint pozitív dolog kapcsolódik a negatív oldalhoz, egy régi kultúra elpusztításához. Ne felejtsük el, hogy a régi kultúra tízezernyi és tízezernyi művét pusztították el a kereszténység elterjesztése során, hogy ezernyi és ezernyi szimbólumot pusztítottak el, amelyek a régi bölcsességet képviselték. Erről a romboló munkáról, ami időszámításunk III-IV. századában ért véget, ma csak kevés fogalmunk van. Julianus Apostata [44] – nem volt időszerű – egy kicsit vissza akarta tartani ezt a romboló munkát. Nem sikerült neki.

[44] Julianus Apostata (330–363): Flavius Claudius Julianus a Római Birodalom császára 361 és 363 között. Uralkodása alatt az ősi görög–római vallási hagyományokat ápolta és pártfogolta, utolsóként a római császárok között. Julianust az „Apostata”, azaz Hitehagyott Julianosz melléknévvel tartja számon a keresztény hagyomány.

Hogy mi minden ment tönkre ezekben az évszázadokban, erről az emberiségnek tudomást kell szereznie. De éppen az ilyen dolgokból tanulhatjuk meg, hogy az úgynevezett fejlődés nem egyszerű dolog. Gondolják csak meg, hogy ha a kereszténység nem borzasztóan pusztító és romboló módon vonult volna végig a világon, az emberiségnek meg kellett volna maradnia a maga régi szolgaságában. Mert a szabadság kivívása csak annak az impulzusnak az útján lehetséges, ami egyúttal a Golgotai Misztérium impulzusa is. De ugyanakkor, a negatív oldalt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Van egy bizonyos érzület, amely inkább a kereszténység negatív oldalát őrizte meg. Ma ez az érzület abban a formában jelenik meg, hogy mindazt, ami a régi bölcsesség felélesztésénél megjelenik, lelkileg akarja lerombolni. Ennek nem szabad megtörténnie. Amikor ma újra meg újra megjelenik az, amit a kereszténység úgynevezett hivatalos képviselői hangoztatnak: igen, a krisztusi időkben, az apostolok idejében megtörtént a kinyilatkoztatás, ma ilyesmit nem szabad előhozni, ma ez vétek, szélhámosság, csalás – akkor ez keresztényellenes dolog. Hogy ezen a területen világosan lásson, ez hozzátartozik az igazságra törekvő emberhez, bizonyos értelemben a jelenkor feladata. A jelenkor feladatához tartozik a világosság utáni vágyódás. És minden egyéb vonatkozásban fokozatosan a világosságot fedi el minden lehetséges együttérzés, amit a puszta frázisokkal kapcsolnak össze. Az igazság iránti érzést csak a szellemiség útján lehet keresni és csak ott lehet megtalálni.

A szavakat ma borzasztóan rosszul használjuk. Mi minden hangzik el a világban, és mi mindent veszünk fel magunkba, ami a világban elhangzik, mintha a szavak tartalmaznának valamit! Ezen a területen a szellemtudomány, mint tanító, éppen olyan fontos, mint az a tartalom, amit közöl. Ha igazi szellemtudomány akar lenni, az embereket nem tudja csupán szavakkal felkészíteni. Miért nem? Nos, azon egyszerű oknál fogva, hogy ma az emberek mindenről tudnak beszélni, ha a szavaknál maradnak. Beszélni tudnak a természettudományról, ha a szavaknál maradnak. Nézzék csak meg, hogyan bizonyítja be Fritz Mauthner [45] a maga „szótárában”, hogy a természettudomány, ott ahol tudomány akar lenni, ahol nem csak tényeket állapít meg, csupán szóbeli tudomány. A történettudományban csak szavakat mondanak, mert aki mást mond, az álmodozó, ahogy mondtam. És így van ez más területeken is. A politikában, ha azt az ember megfelelő módon és őszintén fogja fel, csak kevés dolgot talál a szavak mögött, mint az élet egyéb területein. Ha az ember ma a szavakhoz tartja magát, tud beszélni a természetről, a történelemről, a politikáról, a nemzetgazdaságról. Csak a szellemiségről nem tud beszélni, ha pusztán a szavakra hagyatkozik, mert a szellemiség soha nem a szavakban van. Ezt egészen komolyan kell venni. Ezért a szellemtudomány fordított nevelés, hogy a szavaktól való mai függésből kivezessen.

[45] Fritz Mauthner (1849–1923): osztrák író és filozófus. Wörterbuch der Philosophie című műve 1910-ben jelent meg.

Az antropozófia mai képviselőinek legnagyszerűbb feladata az, hogy a szavaktól eljussanak a dolgokhoz, és minthogy a szellemtudomány ügye a szellemiség, a szellemhez. Ez gyümölcsöző lesz, új célt fog adni az élet minden területén. Mindenekelőtt ezt a gyümölcsöt fogja hozni: akik akarják, megszabadulhatnak a tekintélyelvtől, megszabadulhatnak attól a tévhittől, ami a mai emberiségben annyira elterjedt, és amit a mai emberiség egyáltalán nem ismer el. Mindazonáltal még sok minden szükséges a tapasztalatok terén a jelenkor e szegény emberisége számára, hogy valamennyire hozzákezdjen ahhoz az úthoz, amiről itt szó van. Mert ez a szegény jelenkori emberiség arra büszke, aminek a legkevésbé van a birtokában, büszke a tekintélyelvűség szabadságára, a bálványimádás szabadságára.

A múlt néhány bálványa értékesebb a szellemiség ismerője szemében, mint a jelenkor bálványai. A jelenkor bálványai: a tudatos ember hozzászokott az imához, öntudatlanul, áhítatos módon imádkozik a jelenkor bálványához. Azok szemében, akik átlátják a világfejlődést, Woodrow Wilson a tévhit sokkal veszedelmes bálványa, mint a múlt lenézett bálványai. A jelenkori ember sokkal inkább ettől a bálványtól függ, és ettől a tévhittől, mint ahogy a régi emberiség függött a bálványaitól. A jelenlegi emberiségnek a legvilágosabb jelek is alig használnak valamit, mert éppen az ilyen dolgokat rendkívül nehéz az igazság síkjára emelni.

A jelenkor komolysága megköveteli, hogy az ember a tágabb perspektívában megjelenő dolgokat is újra meg újra ilyen megjegyzésekkel kísérje. Mert a szellemtudománynak teljes mértékben az életet kell szolgálnia. Ami azonban ma az életet akarja szolgálni, a legkevésbé sem szolgálja azt.

06. Az érzékszervi zónák, mint a külvilág folytatása; objektív oldaluk az univerzumban

Dornach, 1917. december 30.

Ma szeretnék egy bizonyos másik szempontból azokról az összefüggésekről beszélni, amelyek az ember, mint mikrokozmikus lény, és az egész makrokozmikus világ között fennállnak, amelyhez az ember is hozzátartozik, és amelynek bizonyos módon egyik tagja, egyik szerve. Ezeket a dolgokat a legkülönbözőbb szempontok szerint lehet vizsgálni, és ehhez még a különböző szemléleti viszonyok is hozzájárulnak, amelyek olykor látszólag ellentmondásosak, de az ellentmondások abban állnak, hogy a dolgokat mindig különböző oldalakról kell szemlélni.

Azokból a fejtegetésekből, amelyeket ezekben a napokban tartottunk, beláthattuk, hogy tulajdonképpen az ember világnézetébe, ahogy a világban áll, valami olyasmi keveredik bele, hogy az érzékelhető világot tulajdonképpen nem úgy fogja fel, ahogy van, és ahogy ezt megkíséreltem drasztikusan kifejezni, világszemléletébe olyasmit kever bele, ami belülről emelkedik fel, belülről jön létre, és tulajdonképpen a szaglószerv egyfajta átalakulása. Ez az, amit az ember a világról különböző módokon kikombinál, és ami akkor jön létre, amikor a szokásos, a teste útján létrejövő éleselméjűséget, ahogy ezt nevezik, felhasználja. Ezt szimatnak is lehetne nevezni.

Itt olyan témát érintünk, ami talán nehézséget fog okozni az értelem számára. Csak úgy tudnak képzetet alkotni arról, amiről itt tulajdonképpen szó van, ha meggondolják, hogyan jelenik meg számunkra az egyik érzékszervünk lényege, természete. Bár a többi érzékszervnél ez ugyanígy van, de a dolog a külső megfigyelés számára nem jelenik meg ugyanolyan élességgel, nem olyan éles, ahogy azt, amit tulajdonképpen itt értünk alatta, a látószerv, a szem esetében figyelembe veszünk. Gondolják el, hogy ez a szem, mint fizikai szerkezet, tulajdonképpen egy meglehetősen sajátos szervként van az emberi fejben, és valójában csak függelékek útján, a vérerek és az idegek függelékei útján nyúlik bele hátrafelé az emberi testbe.

Azt mondhatjuk: Ez az emberi szem, és ez a meghosszabbítása, de szemként a csontos koponyaüregben helyezkedik el, és rendkívül nagy önállósággal rendelkezik, miközben egy fizikai készülék. Itt van a szemlencse, itt esnek be a fénysugarak, itt az üvegtest, tehát mindaz, ami a fizikai szerkezetet alkotja, tulajdonképpen rendkívül önálló. Csak a látóideg, az érhártya útján, ami a test felé meghosszabbodik, tágul ki maga a szem a test felé, úgy, hogy azt mondhatjuk: ez a szem, mint fizikai készülék, miközben a maga látómezejébe felveszi a külső érzéki világot, egy önálló organizmus, legalábbis egy bizonyos fokig.

Tulajdonképpen így van mindegyik érzékszervvel, csak a többi érzékszervnél ez nem annyira szembetűnő. Az érzékszerv önmagában alapjában véve önálló, úgy, hogy beszélhetünk egyfajta érzékszervi zónáról. Tulajdonképpen csodálkozhatunk azon, hogy az érzékszervek tanulmányozása nem terjed ki arra, hogy az illető tudósok spiritualitással is foglalkozzanak. Mert éppen az érzékszerveknek ez az önállósága tudná a tudósokat a spiritualitásra rávezetni. Miért? Amit a látóideg révén átélünk, az érhártya útján, az nem terjed ki arra – és ezt a szokásos tudomány könnyen igazolhatja –, hogy az ember tudatára hozza azt, amit egy érzékszerv útján átél. Az érzékszerveknél az a csodálatos, hogy ebben a tisztán fizikai készülékben – mert ez egy tisztán fizikai készülék – megjelenik az étertest. Minden érzékszervnél olyasmivel van dolgunk, ami az organizmust elhagyja, és amit csak az étertest él át. Amit szemünkben a fény bejutása előidéz, azt nem tudnánk tudatunkba behozni, ha a szemünket, és ugyanígy a többi érzékszervünket is, nem hatná át az étertestünk.

A szembe behatol egy fénysugár. Ez a fénysugár a szemben éppen olyan fizikai módón működik, mint ahogy egy fényképezőgépnél a sötétkamrában. És ami ebben a természeti kamerában végbemegy, csak azáltal jut a tudatunkra, hogy étertestünk beburkolja a szemünket, és összegyűjti azt, ami a pusztán fizikai készülékben nem gyűlik össze egy étertest útján. A pusztán fizikai készülékben, a fényképező készülékben csak a fizikai folyamat megy végbe, úgy, hogy az ember valamennyi érzékszervében a külvilág folytatódik. Fizikai készülékként a felvevő érzékszervek, legalábbis azok nagy része, inkább a külvilághoz tartozik, mint az emberhez. Szemünk sokkal inkább a külvilághoz tartozik, mint saját testünkhöz.

Az állatnál a szem sokkal inkább a testhez tartozik, mint az embernél. Az ember, mint érzékelő lény azáltal áll az állat felett, hogy olyan érzékszervei vannak, amelyek kevésbé állnak kapcsolatban a testtel, mint az állatok érzékszervei. Bizonyos alacsonyabb rendű állatoknál anatómiailag ennek utána lehet nézni. Itt mindenféle organikus folytatások találhatók, például az alacsonyabb rendű állatoknál a legyező belül van. Ezek rendkívül bonyolult képződmények, részben az idegeknél, részben a vértesteknél, amelyek az alacsonyabb rendű állatoknál tökéletesebbek, mint a magasabb rendűeknél, és mindenekelőtt az embernél.

Az embernél a fizikai test kevéssé vesz részt az érzékszervek működésében, ezt erőteljesen ráhagyja az étertestre. Ez az, ami az embernél előidézi, hogy viszonylag tökéletesebb lény. Úgy, hogy azt mondhatjuk: Az ember, ha fizikailag nézzük, elsődlegesen belső testi ember, és az érzékszervei mindenütt illeszkednek hozzá, de tulajdonképpen – ahogy ezt egy zürichi előadásban elmondtam [46] – olyanok, mint a tengeröblök, amelyek benyúlnak a külső világba. Ezt sematikusan többé-kevésbé így lehetne jelölni. Ahelyett, hogy lerajzolnánk: ez egy érzékszerv, ez egy másik, és itt is van egy (lásd az ábrát), inkább így rajzolhatnánk le: itt van az emberi test, és itt épül fel az emberi világ, például a szem vagy a szaglószerv, és folytatódik a külvilág felé, felépíti a maga öblét az érzékszervek útján.

[46] Steiner ezt az előadását 1917. november 12-én tartotta, és megjelent A mai tudományok kiegészítése az antropozófia által (GA 73) című kötetben.

A külvilág az érzékszervek útján, a szem útján és így tovább, behatol, és belülről csak az étertesttel kerülünk szembe, amellyel áthatjuk azt, amit a külvilág beküld. Ezáltal az étertest részt vesz a külvilágban. Ez késztet bennünket arra, hogy amit a külvilág belénk küld, azt étertestünkkel bizonyos módon belsőleg megragadjuk.

Amit most mondtam, azt nem tudják az emberek, ezt az igazolja, hogy a filozófia több mint száz év óta csak arról az ostoba dologról beszél, hogy az ember érzékszervei útján hogyan érzékeli a külvilágot. Áttekintést kaphatunk minden ilyen ostoba dologról, ha A filozófia rejtélyei című könyvemben [47] „A világ, mint illúzió” című fejezetet elolvassák. Minthogy azt hiszik, hogy az érzékszerveket tulajdonképpen csak belülről lehet megérteni, a testi oldalról, így az emberek nem látnak a mögé, hogy az ember tulajdonképpen hogyan tud érzékszervei útján valamit megtudni a világról. Mindig arról beszélnek, hogy a világ benyomást gyakorol az érzékszervekre, aztán amit az érzékszervek létrehoznak, azt a lélek felfogja. Az igazság az, hogy a külvilág felépül bennünk, tehát, hogy valójában a világot a csücskénél étertestünkkel megragadjuk, amikor emberekként érzékszerveinkkel a külvilágot érzékeljük. Mindaz, amit Locke, Hume, Kant, a XIX. század újkantiánusai, Schopenhauer, Helmholz, Wundt állítanak, mindaz, amit az emberek az érzékszervi észlelésről mondtak, azt az igazi viszonyok ismeretének hiányában mondták. Ahogy említettük, A filozófia rejtélyei című könyv „A világ, mint illúzió” című fejezetében utána nézhetnek ennek, itt filozófiailag kifejezve láthatják, milyen zavart okozott az, hogy ezt a dolgot spirituális megismerés nélkül a XIX. században érzékszervi fiziológiaként tulajdonképpen, mint valami káposztát fogták fel.

[47] GA 18

Nos arról van szó, hogy valóban jól megértsük, amit mondtam. Ha azt, amit most káposztának neveztem, valamennyire a maga valóságában akarják vizsgálni, akkor érdekes lesz, hogy bizonyos értelemben mégis igaz, amit Locke, Hume, Kant, Helmholz, Wundt, és így tovább, az érzékszervekről mondott, de érdekes módon az állatokra érvényes. A XIX. század embere a maga tudománya alapján, miközben az ember akarja megérteni, fogalmi értelemben nem jut túl az állatvilágnál. Egyáltalán nem csoda, hogy az ember származását tekintve megrekedt az állatvilágnál. Ez azonban sokkal bonyolultabb dolgokkal függ össze. Mert azt mondtam, hogy az étertest azt, amit érzékelhető külvilágnak nevezünk, a csücskénél ragadja meg. De végül is mi az étertest? Az étertest végül is az, ami a kozmoszból érkezik az emberhez, a makrokozmoszból. Úgy, hogy miközben az ember étertestét a makrokozmikus viszonyokból megkapja, a makrokozmosz az emberben az érzékszervek útján megragadja önmagát. A makrokozmosz fiának érezhetjük magunkat azáltal, hogy egy étertest vagyunk, és makrokozmikus részünkkel megragadjuk az érzékelhető földi világot.

Hogy ez csak viszonylag későn vált ilyenné, ezt a külső tudománnyal, mondhatnám hajszálpontosan igazolni lehet, csak ez a külső tudomány nem képes meglátni az igazi viszonyokat, ha nem tájékozódik a szellemtudomány útján. Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a görög nyelv tulajdonképpen egyáltalán nem fejezi ki azt, amit akarunk, amikor ezt mondjuk: Látom, hogy egy ember szembe jön velem. – Így mondjuk: Látom, hogy jön egy ember. – A vonatkozó görög kifejezés ezt jelentené: Látok jönni egy embert. – Itt sokkal inkább a tevékenység fejeződik ki, mert a görög-latin korban még sokkal inkább jelen volt az az érzés, hogy az ember tesz valamit, amikor néz vagy hall, hogy itt megragad valamit az étertestével, amikor az érzékelhető világban van. Az újabb kor alvó emberiségében nincs meg ez a tevékeny elem. Az újabb kor alvó emberisége tulajdonképpen legszívesebben átaludná a világfolyamatokat, azaz, álmokkal közeledik hozzá, nem akar a tudatával részt venni bennük, amikor létrejönnek az érzékszervi észlelések. Ezért rendkívül nehéz ma a görög lelkületet megérteni, mert a görögnek az emberről sokkal aktívabb fogalma volt. Sokkal tevékenyebbnek érezte magát annál, amit ma az érzékszervi észlelés passzivitásának nevezünk. A görög ezért nem is találhatta ki azt a tökéletlen egyoldalú teóriát, hogy az ember azért alszik, mert fáradt, hanem tudta, hogy az ember fáradt lesz, amikor aludni akar, hogy az alvást más lényeges impulzusok idézik elő, és hogy aztán a fáradtság csak abból az impulzusból jön létre, hogy az ember aludni akar.

De nem csak ez az alváselmélet az, amit tulajdonképpen a modern ember kényelmessége talált ki. A modern ember lehetőleg passzív akar lenni, lehetőleg kevéssé aktív lény. Ezt megteheti, és bizonyos értelemben az újkori ember arra nevelte magát, hogy passzív lény legyen. És ezzel a passzivitással az függ össze, amit tegnap talán kicsit váratlanul úgy adtam elő, mint tévhitet, a modern kor bálványtiszteletét.

Így küldi belénk a külvilág, mondhatnám elülső őrszemeit. Rajzoljuk ezt le sematikusan. Képzeljük el, hogy itt van az emberi test (lásd az ábrát), és így küldi bele testünkbe a külvilág az elülső őrszemeit. Ezt étertestünkkel fogjuk fel (piros és kék).

Tudják, hogy valójában tizenkét érzékszervünk [48] van, és ez a tizenkét érzékszerv tizenkét különböző helyet jelent, ahol a külvilág behatol a testünkbe. Tulajdonképpen mi hatol be itt? Ez a nagy kérdés. Mi hatol be tulajdonképpen a testünkbe?

[48] Lásd Rudolf Steiner Antropozófia – pszichozófia – pneumatozófia című művét (GA 115).

Tulajdonképpen csak az egyik oldalát látjuk annak, ami behatol, tisztánlátás nélkül nem tudunk megfordulni, és a másik oldalról nézni. Az ember étertestével felfogja a beeső fénysugarakat, vagy a behatoló hangrezgéseket. Kívülről azonban ő maga nem fut be a hang után a fülbe, nem fut a fénysugár után kívülről a szembe. Ha ezt tenné, ha a hanghullámokkal, a fénysugarakkal, a hővel kívülről behatolna az érzékszervi készülékeibe, olyan mélyre, ameddig az érzékek kívülről behatnak, akkor ennél a behatolásnál egy bizonyos területen lenne. És ez a terület az exúziák, a formaszellemek területe.

Ha tehát meg tudnánk tenni, hogy azzal, ami itt benyomul az érzékszervekbe, együtt tudnánk haladni (nyilak), akkor az exúziák, a formaszellemek területén lennénk. Láthatjuk a világ lényeinek bensőséges egymásba hatolását. Emberekként áthaladunk a világon, kinyitjuk érzékszerveinket, és tulajdonképpen magunkban hordozzuk az exúziákat, a formaszellemeket, akik megnyilatkoznak számunkra, amikor érzékszerveinket a külvilágra megnyitjuk. Az exúziáknak ez a világa, a szellemi világ tehát elrejtőzik az érzékelhető világ fátyla mögött. Az exúziáknak ez a világa azonban, amely elrejtőzik az érzékelhető világ mögött, ez az emberben megnyilvánuló világ, miközben a kozmoszt áthatja, egy univerzális kozmikus jelleggel rendelkezik. Ami érzékszerveinkbe behatol, az az egész kozmoszban vibrál és hullámzik. Így azt mondhatjuk, hogy ez a terület, amely itt az érzékszervekbe benyomul, nemcsak itt található az érzékszerveinknél, hanem kint a világban is megvan a kifejeződése. Mi van tehát akkor itt? A bolygók vannak itt, amelyek a Naprendszerünkhöz tartoznak.

Naprendszerünk bolygóinak összefüggése valóban egy testet képez, ami egy szellemi lényhez tartozik, és ez a szellemi lény az exúziák egyike, aki érzékszerveink megnyilatkozásában ad hírt magáról, és aki lényegileg kint van az univerzumban, a bolygókban. Ugyanakkor mindabba, ami itt megjelenik, tehát az exúziák egész működésébe más lények vannak beágyazódva. Ezek az exúziák mögött állnak. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a más lények nem helyezik magukat annyira előtérbe, mint az exúziák. Ezek itt kint vannak ezen a területen, de nem jönnek a közelünkbe (lásd az ábrát). Ezek az archék, az arkangyalok és az angyalok hierarchiájának lényei.

Ezek mind abban működnek, ami érzékszerveinkben megnyilatkozik, de az ember ezt nem tudja felvenni a tudatába. Hat rá, de nem tudja felvenni a tudatába. Úgy, hogy azt lehet mondani: érzékszerveink útján beleütközünk egy világba – az exúziák és a bolygórendszer területére (az előző ábrán vörös, kék és narancssárga), és ebbe a területbe ágyazódnak bele az archék, az arkangyalok és az angyalok hierarchiája. Ezek bizonyos módon az exúziák kiszolgálói. Az ember azonban mindebből, csak annak külső oldalát érzékeli, az előtte szétterülő érzéki szőnyeget.

Így van ez azzal, ami rajtunk kívül van. Másképpen van azzal, ami bennünk van, ami most testileg is bennünk van. Most, miután hallották, hogy mi határolja az érzékszerveinket, megkérdezhetik: Mi van közvetlenül az érzékszerveink mögött belülről nézve? – Láttuk, hogy a szem belül folytatódik a látóidegben. Valamennyi érzékszerv folytatódik belül a megfelelő idegekben. Amikor így az érzékszervek belül folytatódnak, megkapjuk a tizenkét érzékszervet belülről, egy csodálatos építményt. Ez rendkívül bonyolult. Le lehet egyszerűsíteni, ha azt mondjuk: Tizenkét vezeték halad befelé, tizenkétféle érzékelő szféra. Tehát az érzékelő zónán kívül, de ahhoz kapcsolódva jön létre az, amit az érzékszervek befelé küldenek.

Ez egy rendkívül bonyolult építmény. Honnan származik az, hogy az embert makrokozmikus lénynek tekintjük? Ami az érzékszervek mögött van, az a dünamiszoktól származik, a mozgás szellemeitől. Úgy, hogy ha belül tovább megyünk, az érzékszervekhez csatlakoznak a dünamiszoknak, a mozgás szellemeinek tettei (lásd az előző ábrát). Nem tudnánk gondolkodni, ha a mozgás szellemei nem dolgoznának a gondolkodás apparátusán, ami az érzékszervi apparátus folytatása. Ha a dolgot kívülről nézzük, látjuk, hogy az exúziák, a természeti renden dolgoznak. Láthatjuk, hogy ezek az exúziák kiszolgálóikkal, az archékkal, arkangyalokkal és angyalokkal az emberhez közelednek. Ha azonban a bensőnkre tekintünk, azt kell gondolnunk, hogy ez a belső a mozgás szellemeinek köszönhető, hogy a gondolkodási apparátus folytatásaként ők dolgoznak belülről, nem a kombináló apparátuson, ami csupán egy átalakult szaglószerv, hanem a gondolkodási apparátuson, amit az ember a szokásos fizikai életben egyáltalán nem használ. Mert az ember a szagló apparátust használja, pusztán az átalakult szagló apparátust. Már hozzászokott ahhoz, hogy az érzékszervi szférát használja. Egészen másképpen gondolkodna, ha valóban használni tudná az érzékszervi szféra belülről induló tizenkét irányú folytatódását.

Az agyban például az előagy szférája mögött, ami lényegében egy kidolgozatlan szaglószerv, helyezkedik el a látás szférája. Ezt az ember alig használja, mert szokás szerint csak a szaglószféra útján gondolkodik. Kidolgozatlanul használja, amikor kombinál. Ha közvetlenül használná, kikapcsolná az előagyat, ezt a csak a külső világ számára szolgáló előagyat, és közvetlenül a középaggyal, az ikertesttel gondolkodna, a látórésszel, ott, ahol az beletorkollik az agyba, akkor imaginációja lenne.

Így van ez a többi érzékszervvel is. Az embernek már a fizikai világban is vannak imaginációi, mert az egyik világ mindig belenyúlik a másik világba. Ezek az imaginációk azonban, amelyeket az ember a fizikai világban létrehoz, nem igazi imaginációk, ezek ugyanis szaglási imaginációk. Amit az ember szagol, az tulajdonképpen a szokásos érzékszervi élet számára az egyetlen imaginációs terület. Sokkal nemesebb imaginatív terület lenne azonban például az, ami a látószférából, és a többi érzékszervi szférából jönne létre.

Belülről nézve a mozgás szellemi vannak itt. És ha belülről tovább megyünk arra a területre, amelyet nem ural a gondolkodás, hanem az érzés, az érzés szervei, amelyek valójában többnyire mirigyszerű szervek. Ezeket a szerveket azok a szellemek hozták létre, akiket küriotészeknek, a bölcsesség szellemeinek nevezünk. Emberekként azáltal vagyunk érző lények, hogy a bölcsesség szellemei dolgoznak rajtunk. Akarati lények azáltal vagyunk, hogy az akarat szellemei, a trónok dolgoznak rajtunk. Ha még beljebb megyünk, akkor azt látjuk, hogy a trónok, az akarat szellemei dolgoznak az akaratunkon (lásd a korábbi ábrát).

Ahogy az exúziáknak, a formaszellemeknek a bolygók alkotják a testét, ami bizonyos módon a szokásos tudat számára a felénk forduló külső látható oldaluk, úgy a mozgás szellemeinek – különös módon, de így van – az állócsillagok képezik a külső oldalát. Belső oldalukat csak a halott látja a halál és az újabb születés között, ez a szellemi rész, ha a másik oldalról nézzük. A bölcsesség szellemei és a trónok viszont külsőleg egyáltalán nem láthatók, ők szellemi természetűek. Összehasonlításképpen azt mondhatjuk, hogy a bolygók és az állócsillagok mögött helyezkednek el. És amikor a halott arra tekint, ami az embernél az emberi érzésekben és az emberi akaratban nyilvánul meg, akkor folyamatosan a küriotészekre és a trónokra tekint. Amit mondtam, hogy a halott kapcsolatban áll azokkal, akikkel karmikusan összetartozik, ezt a küriotészek és a trónok közvetítik számára. A halott belelát abba szférába, amely láthatatlan módon az objektív világon kívül működik, és tulajdonképpen csak a teremtményeiben válik láthatóvá, az emberi érzésben és az emberi akaratban. A halotthoz felfénylik az, amit itt az emberek éreznek és akarnak, és a halott ezt mondja: A dünamiszok testében, a küriotészek testében és a trónok testében felfénylik az emberi gondolkodás, érzés és akarat. – Ahogy mi feltekintünk a csillagokra, úgy lát bele a halott a földi szférába, az emberi szférába. Csak mi a csillagoknál az ásványiságot látjuk, a külső fizikaiságot, a halott viszont nemcsak a mirigyek, a mozgásszervek és a vér külső fizikaiságát látja, hanem látja a szellemi oldalt is, a küriotészeket és a trónokat. Ahogy mi feltekintünk az égre, és külsőleg nézzük azt, ami benne látható, a halott lefelé tekint, hogy az emberiség firmamentumát, égboltját lássa. Ennek a firmamentumnak a szellemisége látható számára. Ez a halottak titka.

Látják, milyen ellentétek vannak a világmindenségben. Ha megismerjük ezeket az ellentéteket, akkor az ember lénye egy sajátos arculatot kap, különösen akkor, ha ezt mondjuk: Feltekintünk a csillagokra, megkeressük a formaszellemeket a maguk külső megnyilatkozásában, a bolygókban, a mozgás szellemeit az állócsillagokban, aztán távoli perspektívában eltűnik számunkra a szellemiség. Ezekből a szférákból néznek le a halottak, és arra tekintenek, amit az ember itt átálmodik, átalszik. Ebben azonban meglátja a maga túlvilágát, itt a maga világába belefénylenek a szellemi csillagok. És az ember beágyazódik ebbe.

Itt következik be az, amit A lélek megpróbáltatása című misztériumdráma [49] első jelenete tartalmaz, egy sajátos megvilágosodás. Olvassák el ezt a jelenetet, Capesius szavait, és meg fogják látni, hogy itt etikai oldalról mindaz elhangzik, amit most bizonyos módon az égi oldalról elmondtunk. Az a mód, ahogy ez az égi tudomány az ember tudatában működni tud, erre hívja fel a figyelmet A lélek megpróbáltatása első jelenete.

[49] Rudolf Steiner: Négy misztériumdráma: A beavatás kapuja – A lélek megpróbáltatása – A küszöb őre – A lelkek ébredése (GA 14).

Ezután következnek a magasabb világok, ha a „magasabb” szót akarjuk alkalmazni arra, ami az ember fölött, kint a világmindenségben található. Megkísérlem, hogy ezt valamennyire sematikusan ábrázoljam, de egy kicsit az önök jóakaratára kell hivatkoznom a megértést illetően. Azt mondhatjuk, hogy ha itt egy bizonyos határ van (lásd a korábbi ábrát – sárga), akkor a bolygók világa eltűnik, és itt az állócsillagok világa jelenik meg a szellemiségben – a másik oldalról. Úgy, hogy itt az ember akarati szféráját és az érzések szféráját látjuk, itt megjelennek a bölcsesség szellemei, itt van előttünk ez a rendszer.

Nos, elgondolhatunk azonban egy másik rendszert is, ami hasonló ehhez, ahol az ember és a világmindenség belül van, amibe be vagyunk ágyazva úgy, hogy az egyik oldalon felfénylünk a halottaknak, a másik oldalon pedig a csillagos ég fénylik le ránk, ebbe vagyunk beágyazva. Aztán eljutunk azokhoz a hierarchiákhoz, akik, ha szabad ezt a szót használnunk, magasabban állnak, mint a trónok, eljutunk a kerubokhoz és a szeráfokhoz. Elgondolhatjuk, hogy ebből a szempontból, amit most említettem, nem beszélhetünk a kerubok és szeráfok külső fizikai oldaláról, mert természetesen ők még magasabb rendű szellemek, és már annyira szellemiek – itt valóban az önök jóakaratára kell hivatkoznom a megértést illetően –, annyira szellemiek, hogy hatásuk egy egészen más, teljesen ismeretlen oldalról merül fel.

Az exúziákat, a formaszellemeket közvetlenül érzékelhetjük a bolygókban, ez egyszerűen az az oldaluk, amit felénk fordítanak. A mozgás szellemeit közvetlenül érzékelhetjük az állócsillagokban, ez az ő oldaluk, amit felénk fordítanak. A kerubokat és a szeráfokat azonban nem lehet így érzékelni, hogy bizonyos módon egyik oldalukat felénk fordítják. Annyira érzékelhetetlenek – kérem, hogy ezt fogadják el, és gondolkodjanak el róla –, hogy érzékelhetetlenségük már szinte érzékelhetővé válik. Az tehát, ami a világban a kerubok és a szeráfok útján él, az olyan magas fokon érzékelhetetlen, hogy az érzékelhetetlenség már szinte érzékelhetővé válik. Ez olyan erősen kivonja magát az emberi tudat alól, hogy az ember ezt a tudattól való elvonást észreveszi.

Így azt mondhatjuk: A kerubok akkor kerülnek napvilágra, amikor éppen azon a módon igazolódnak, hogy rejtve vannak, hogy rejtettségüket észrevesszük. A kerubok nemcsak szimbolikusan jelennek meg, hanem teljesen objektív módon, abban, ami a zivatarfelhőkben létrejön, abban, ami akkor jön létre, amikor egy bolygó vulkáni erők uralma alá kerül. És a szeráfok abban jelennek meg, ami villámként csap le a felhőkből, vagy abban, ami tűzként a vulkáni működésben létrejön. Valójában úgy kerülnek napvilágra, hogy éppen az észrevehetetlenségük válik érzékelhetővé a természet e gigantikus működésében.

Ezért tekintettek fel az emberek a régi időkben, amikor átlátták az ilyen dolgokat, a csillagos égre, ami számukra a legváltozatosabb dolgokat nyilvánította ki: az exúziák, a dünamiszok titkait. Ekkor megkísérelték felfedezni a magasabb titkokat abból, amin ma az emberek mulatnak: az emberi test belső mivoltából, ahogy triviálisan mondják, a zsigerekből. Ugyanakkor tudatában voltak annak, hogy a legnagyobb hatások, amelyek valóban közösek a naprendszerben, egy egészen más oldalról nyilatkoznak meg: a tűz- és zivatar-tevékenységben, a földrengésekben és a vulkáni működésekben. A leginkább teremtő jelleg, ami a kerubokban és a szeráfokban jelentkezik, különös módon romboló oldaluk útján nyilatkozik meg. Éppen ez a dolog fonákja, az absztrakt negatívum, de a szellemiség olyan erősen van jelen, hogy éppen az észrevehetetlensége, a nemléte érzékelhető az érzékszervek útján.

Így áll az ember a makrokozmoszban. Ugyanakkor belátható, hogy ebben az egész makrokozmoszban van valami, ami a keruboknál kezdődik, és felfelé hozzájuk igazodik, és ami mondhatnám, gigantikus hatásaiban tükröződik és fejeződik ki, amiket említettünk. Ez megadja a perspektívát egy olyan természettudományhoz, amely egyúttal szellemtudomány is, megadja a perspektívát egy olyan tudományhoz, amely az egész világmindenséget valóban szellemi mindenségnek képzeli el, nem elégszik meg a homályos panteizmussal és egyéb „pan”-okkal, hanem valóban azt vizsgálja, ami szellemiségként a világmindenség alapját képezi.

Ezeket a dolgokat érthetővé fogja tenni, hogy az ember egy bizonyos szempontból kettős természetű lény. Nézzük meg az embert, ahogy felébredéstől elalvásig él, az érzékelésben él, az érzékelhető környezetben, amikor a külső oldalt érzékeli, ahogy leírtam. Az emberben azonban a felébredés és elalvás között egy másik rész is él. Csak ez a jelenlegi fejlődési ciklusban annyira tökéletlen, hogy az ember nincs tudatában annak, mit él át az alvás folyamán. Az alvás folyamán az ember átéli, hogy együtt van a kozmosszal, a Földön kívüli kozmosszal, ugyanúgy, ahogy az ébrenlét folyamán átéli a földi kozmosszal, az érzékekkel való együttlétet. Csak ez a Földön kívüli kozmosszal való együttlét öntudatlan marad számára. Abban a pillanatban, amikor elalszunk, szellemileg együtt mozgunk a kozmosszal, és egy egészen más szférába jutunk. Amikor felébredünk, rögzítjük magunkat, amikor elalszunk, mozgékonnyá válunk a kozmoszban. Amikor elalszunk, együtt élünk a kozmosz életével, amikor felébredünk, kiszakítjuk magunkat a kozmoszból. Úgy, hogy azt mondhatjuk: Az ember saját természetében, saját lényében felismerhet egy részt, ami a kozmoszban úszik, együtt él a kozmosszal. Ezért amikor a régi asztrológia, abban az értelemben, ahogy az előző előadásban említettem, a kozmoszt és annak titkait kutatta, azt kutatta, amivel az ember együtt úszik lényének azzal a részével, amelyik alszik. Itt az ember azzal úszik együtt, amit az asztrológia megkísérel kikutatni – az igazi asztrológia, nem az újkor pusztán számítgató, matematikai asztrológiája.

Abban a pillanatban, amikor az ember látja azt, amit lényének alvó részével átél, abban a pillanatban az előtt áll, amit a XV. századig lényegében természetnek neveztek. Amit a középkorban természetnek neveztek, azt a görögök Proserpinának, Persephonénak nevezték. Természetesen Persephoné misztériumait Görögországban másképpen írták le, mint a középkorban. De meggyőződhetünk róla, hogy a középkor ismerte ezeket a dolgokat, ha a természet olyan leírását és titkait olvassuk, mint amilyen Bernardus Silvestrisnél [50] találunk. Bernardus Silvestris De mundi universitate című művében kezdődik azoknak az élményeknek az ábrázolása, amelyeket az ember akkor él át, amikor felébred, azzal a részével, amely a kozmosszal együttműködik, amikor alszik.

[50] Bernardus Silvestris (1085-1160): latin nyelven író középkori francia filozófus. Legfontosabb műve: De mundi universitate sive Megacosmus et Micricosmus.

Különösen nagyszerűen ábrázolja ezt Alanus ab Insulis [51] arról a területről, amelyet már gyakran említettünk, mert az „Insel” Alanus ab Insulisnál Írország szigetét jelöli, Hiberniát. A De Planctu naturae és az Anti-Claudianus című műveiben párhuzamba állítja a Proserpina mítoszt, és azt, amit a természetről mondani akar. És mindezt megtalálhatják Dante nagy tanítójánál is, Brunetto Latininél [52]. Brunetto Latini tanítását megtalálják Dante egyéni szemléletmódjában. Olvassák el az Isteni Színjátékot, amelyben Dante Mateldát ábrázolja [53], azt a részt, amely annyira hasonlít a Proserpina mítoszra, mint az egyik tojás a másikra, és amit már a külső tudomány is megállapított. Így arról is tudomást szerezhetnek –– Bernardus Silvestristől, Alanus ab Insulistól, Brunetto Latinitől, Dantétől, és még sokan másoktól is megtudhatják –, hogy addig az időszakig, amikor egy új korszak kezdődött, az emberek tudatában jelen volt az, hogy van egy másik világ, amelyben az ember mikrokozmoszként együtt él a makrokozmosszal.

[51] Alanus ab Insulis (1128–1202): középkori francia skolasztikus filozófus és teológus, akit nagy tudománya miatt Doctor universalis et magnusnak neveztek. A nagy chartres-i tanítók egyik utolsó képviselője.

[52] Brunetto Latini (1220–1294): olasz tudós, filozófus, államférfi. Dante tanítója és barátja.

[53] Dante Isteni Színjáték II. rész, 28. és 29. ének.

Meg kell különböztetnünk egyrészről a természetet, az ember együttélését a természettel, amit a középkor naturának nevezett, és amit az ókor Proserpinának hívott. Személyre szólóan kell megkülönböztetnünk ezt az Urániától, ami éppen úgy uralja az égi szférákat, mint a természet azt, amivel az ember együtt él elalvástól felébredésig. És ezek a középkori emberek mély titkot láttak abban, amikor az ember nászáról beszéltek a núsz-szal [54], az értelemmel, az ember intellektusával. És ezek az emberek helyes és nem helyes módon megkísérelték, hogy átéljék az emberben a természet nászát a núsz-szal, az értelemmel vagy intellektussal, mint misztikus esküvőt, ami szemben állt az alkímiai esküvővel, ahogy ezt leírtam az első Christian Rosenkreuz-ról szóló előadásban [55].

[54] Núsz (görög): ész, értelem; tágabb értelemben a szellemi megragadás képessége.

[55] Die chymische Hochzeit des Christian Rosenkreutz anno 1459 – először megjelent 1917-18-ban a Das Reichben. Lásd továbbá: Filozófia és antropozófia (GA 35).

Ezek olyan dolgok, amelyek egyáltalán nincsenek még nagyon mögöttünk. És Dante szívhez szóló műve – ami éppen annyi fennköltséggel ábrázolja a világot, az embereket és az emberi titkokat, mint amennyi humorral is –, ez az a mű, amely meg akarta őrizni azt, amit az emberek évszázadokon és évezredeken át tudtak az embernek a makrokozmosszal való összefüggéséről. Brunetto Latininél ugyanaz található a beavatás, az iniciáció álláspontjáról, amit Dante kötői módon ábrázol egy külső eseményhez kapcsolódva.

Az ember és a szellemi titkok összefüggésének a tudata egy ideig, bizonyos fokig rejtve kellett hogy maradjon, hogy ezáltal az emberben felgyulladjon az, amit át kell élnie a kozmoszból való kitaszítottságban, bizonyos mértékig magára utaltan. Most olyan korban élünk, amelyben az ember az egyik oldalon ki van téve azoknak a sugárzásoknak, amelyek a Halak részéről áthatják, másrészt ki van téve azoknak a sugárzásoknak, amelyek másképpen működnek, a szembenálló csillagkép, a Szűz hatásainak. Ennek a kornak meg kell találnia az utat, hogy a szellemi meddőségből kikerüljön. Kétségtelen, hogy nem tudjuk könnyen átvenni azt, amit valamikor az emberiség tudott, mert az a tudás olyan jellegű volt, amilyenre a régi emberiségnek volt szüksége. Dante Isteni Színjátéka, még ha nagy kinyilatkoztatás is, mégis inkább egy hanyatló korszak testamentuma. Egy új kornak a szellemi világmindenség kinyilatkoztatására van szüksége a másik oldalról.

Ez lehetséges. Ha tulajdonképpen kézzelfogható is, hogy az emberek néhány évszázaddal ezelőtt szellemi titkokat tudtak, és ez az emberi lelkületre úgy hatott, hogy áttüzesítette, most új módon kell keresni az utat ezekhez a titkokhoz. Ezért már a történelmi fejtegetésekből is impulzusokat kaphatunk, csak ezeket a történelmi fejtegetéseket úgy kell kialakítanunk, hogy az igazi történelemre hivatkozzunk. Gondolják meg, melyek azok a külső események, amiket történelemként elmondanak – amellyel szánalmas módon ifjúságunkat a legidősebb korosztályig traktálják –, melyek ezek a történetek, amiket történelemként adnak elő, szemben a tényekkel, hogy voltak olyan emberek, mint Bernardus Silvestris, Alanus de Insulis, Brunetto Latitni, Dante, és így tovább, Pico della Mirandola, Fludd, Jacob Böhme és még Paracelsus is, és ha a bölcsesség egy bizonyos szféráját nézzük, a XVIII. századig menően idézhetjük őket, Jacob Böhme tanítványáig, Saint Martin-ig. Mi ez, melyek ezek a szokásos módon a történelemben feljegyzett események, szemben azzal a ténnyel, hogy vannak emberek, akik a kozmikus tudást magukban hordták, és ezzel a kozmikus tudással működtek!

Igen, a jelenkor büszke arra, amit elért. A jelenkornak ez az intelligenciája – erről a karácsonyi játékok alkalmával beszéltem [56] – a szellemi tartalommal szemben mindig meglehetősen elutasítóan viselkedett. Ez az intelligencia Oberuferben, ahol a karácsonyi játékokat a XIX. század közepéig előadták, egyetlen személyből állt, az iskolamesterből, aki egyúttal a falu jegyzője is volt, tehát jogi személy, és ugyanakkor polgármester is. Ő volt az intelligencia, az egyetlen ellensége minden karácsonyi játéknak, amelyek szerinte ostobaságok, értelmetlenségek voltak. Ezt még Schröer [57] tapasztalta, hogy ez az oberuferi intelligencia elutasítóan viselkedett azzal szemben, amit a karácsonyi játékok képviseltek. Gyakori eset, hogy az intelligencia elutasítóan viselkedik azzal szemben, ami tulajdonképpen az emberiség fejlődése szempontjából jelentős.

[56] Lásd Rudolf Steiner 1917. december 30-i beszédét a Goetheanumban, az úgynevezett Schreinerei-ben a berni háborús foglyok előtt, akik a karácsonyi játékokra Dornachba jöttek.

[57] Karl Julius Schröer (1825–1900): költő, író, tanár, néprajzkutató. Elismert Goethe kutató. Rudolf Steiner egyik tanára, ő javasolta Steinert Goethe természettudományos műveinek szerkesztőjének. Ő őrizte meg az útókornak a főrévi paradicsomjátékot.

Arról van szó, hogy az, amit a történelemben lelkesedésnek nevezhetünk, azáltal tüzesedik fel, hogy igazi történelemnek tekintjük, hogy valóban beleéljük magunkat abba, ami a történelmet jelenti. A történelemhez hozzátartozik a történések szellemi része is, és ez másképpen folyik le, mint a külső fizikai-materiális rész.

Újra meg újra meg kell kísérelnünk, hogy éppen ebben a kemény jelenkorban a szellemi impulzusokat valamennyire ösztönözzük azáltal, hogy megfigyeljük, hogyan működött a szellemiség az emberiség történelmének alakításában. Hogy az ujjainkon részletesen meg tudjuk-e számolni, hogy működnek a dünamiszok, hogy működnek az exúziák, a dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy felébresszük azt a közös tudatot, ami az egyes embert emberiség szellemiségével akarja összekötni. Mert ennek a tudatnak a felébresztésén múlik az, ami az emberiség fejlődése számára üdvös. Néha jó, ha tisztázzuk, milyen messze áll ez attól, ami ma a világban elterjedt véleményként az emberi lelkeket, nem mondom, hogy mozgatja, hanem úgy látszik, mintha mozgatná. Ezáltal gyakran semmilyen érzés nem alakul ki az egyes tények súlyosságával kapcsolatban. A szellemiség méri meg számunkra helyesen a tényeket.

A jelenkor megítélésénél sok minden másnál fontosabb – gondoljanak csak arra, amit itt hallottak – az a hír, amit az utóbbi napokban tettek közzé, hogy az amerikai államigazgatás a vasutat magánkézbe adta. Mert ezek a tünetek egy bizonyos irányába mutatnak, amelyek világosan utalnak azokra a dolgokra, amelyeket megpróbálnak úgy előkészíteni, hogy az emberiséget eltérítsék attól, amiben csak úgy tud megmaradni, ha teljesen tudatossá válik benne, hogy szellemiség nélkül a valóság csak egy elhaló valóság lehet. Lehet a halált választani, de akkor az életnek arról a területről, amely számára a halált választják, egy másik területre kell átszállnia. Az igazság területe már ennek a győzelmét jelenti. De egy olyan területre tekintünk, ahol bizonyos módon az, aki mélyebben lát bele a világba, baloldali és jobboldali erőkkel áll szemben, ahogy Dante az Isteni Színjáték kiindulópontjánál, vagy Brunetto Latini a maga beavatásának kezdetén.

Mennyire szüksége lenne a világnak, hogy a legszélesebb körben szellemi gondolatok jöjjenek létre! Az igazság az, hogy e helyett ismételten hangsúlyoznunk kell annak szükségességét, hogy a szellemiségre kell tekintenünk. Újra és újra felmerül előttünk az a kívánalom, hogy a dolog komolyságát megfelelően hangsúlyozni tudjuk. Az emberek nem akarnak arra tekinteni, ahol a csírák vannak, hanem passzívak akarnak lenni, hogy a dolgok lehetőleg hozzájuk közeledjenek, és lehetőleg átaludják a világfolyamatokat. Ha nem aludna olyan sok ember, ahogy jelenleg szokás a dolgokat átaludni, akkor megláthatnánk, hogy a mögött, ami most ilyen hamis módon átsuhan a világon, egy sajátos tendencia rejlik. Mondhatjuk, hogy most az új kor, a jelenlegi időszak, a jelenkor általános bálványát dicsőíti, olyan dolgokban, amelyeknél az emberiség négyötöd része áll szemben az egyötöddel. A modern emberiségnek ezt az oltárra emelt bálványát dicsőítik, sokkal jobban oltárra emelik, mint azt gondolnánk.

Azt kell mondanunk, hogy szégyen lenne, ha az emberiség át akarná aludni azt, ami az ilyen eszményekben, mint ennek a bálványnak az eszméjében rejlik, amelynek jelszava azok számára is, akik nem azon nőttek fel, mint amit a derék Dom Pedro [58] 1864-ben, utolsó megnyilatkozásában leírt, hanem saját üregéből – bocsánat, fejet akartam mondani – emelkedett ki, és ami visszavezethető arra, ami tulajdonképpen tendenciaként benne rejlik. Mi ez akkor? Arra törekszünk, hogy itt a Földön egyszer elmondhassuk: Évszázadokkal ezelőtt Európa közepén volt egy mondabeli emberiség, amit sikerült kiirtani. Ki kellett irtani, mert rendkívül elbizakodott volt. Az istenektől származtatta magát, és a legnagyobb költőt Goethének nevezte, hogy utaljon arra, hogy közvetlenül az istenektől kapott egy szellemet. – Ez nem fejeződött ki ilyen spirituális módon, de abban, ami csíraként, tendenciaként a wilsonizmus mögött van, ez észrevehető. Csupán arról van szó, hogy vajon ez lehet-e az emberiség útja, ez lehet-e a Föld jövőbeni útja, vagy nem kell azon gondolkodni, hogyan lehet a Földet megmenteni a wilsonizmus úgynevezett eszméitől, és hasonló dolgoktól? Nem szükséges, hogy az ilyen dolgokkal valamilyen nacionalizmusba vagy antinacionalizmusba essünk. A népekről és a népek szabadságáról szóló frázisokat az új korban át kell engedni a wilsonizmusnak. De nem lehet elég komolyan arra utalni, hogy tulajdonképpen mi rejlik a mögött a bálvány mögött, amiről itt szó van.

[58] Dom Pedro (1825-1891): Brazília második, egyben utolsó császára 1831-től 1889-ig, trónfosztásáig.

Tudom, hogy a jelenkori emberiség ezt nem nagyon hiszi el, de azt is tudom, hogy a jövőben néhány hang egyet fog érteni azzal, ami itt elhangzott. Aztán a jövőben esetleg az ilyen hangokhoz mások is csatlakozhatnak: az emberiség hagyja, hogy egy különös bálvány útján mindenféle más utakra elvezessék. A világszellemeknek köszönhető, hogy az emberiség e különös vezetőjének a célja nem valósul meg, aki a maga groteszk mivoltát egy kicsit azzal is bizonyítja, hogy elméletileg nagy szavakkal a köztársaságot, mint egyetlen üdvözítő utat hirdeti meg, holott saját republikánus manifesztumát az 1864-es brazíliai császártól veszi át. Az, hogy itt tulajdonképpen egy groteszk eszmény áll előttünk, ez olyasmi, amit csak zárt ajtók mögött lehet kimondani. Kint ma nem az igazság a legnagyobb dolog, hanem politikai mérlegen mérik le. Nem szabad azt mondani, hogy valami igaz vagy nem igaz, hanem azt, ami elő van írva. Március 15-ig a különböző országokban nem volt szabad semmit sem mondani a cárizmus ellen, március 15-e óta természetesen minden lehet mondani ellene [59].

[59] 1917. március 15-én lemondott az orosz cár, II. Miklós, és lényegében ez a cárizmus megszűnésének dátuma Oroszországban.

Sajnos, nem a valóság a legmagasabb mérce. Mégis ezáltal azokat a viszonyokat érintjük, amelyeket ma már szükséges beleírni a lelkünkbe. Kézenfekvő, hogy a kozmoszból való kitekintéshez hozzáfűzzük azt, ami a valóban kis gondolatokból – amelyeknek azonban sajnos nagy a hatásuk – a passzív emberiséget, az alvó emberiséget ma felrázza. Mert az emberiségnek fel kell ébrednie, és a szellem kell hogy felébressze.

07. Az új értékek, fogalmak és képzetek szükségessége, hogy elfogulatlanul áttekintsük a valóságszerűt és a valószerűtlen frázisokat

Dornach, 1917. december 31.

Amikor itt egy évvel ezelőtt együtt voltunk [60], bizonyos módon azokkal a gondolatokkal foglalkoztunk, amelyek azzal a szándékkal jöttek létre, hogy valamennyire felvilágosítással szolgáljanak a jelenlegi katasztrofális eseményeket előidéző erők okairól. Ezt megelőzően néhány barátunk kifejezte azt a kívánságát, hogy valamivel többet mondjunk el, mint ami eddig elhangzott, azokról a konkrét, mélyebb erőkről, amelyek ezekhez a katasztrofális eseményekhez vezettek. Akkoriban szellemtudományos szempontból foglalkoztunk bizonyos erők szándékával, törekvésével, amelyek mondhatnánk, rejtett módon kapcsolódnak a világhoz és behatolnak abba. Ezek olyan céllal jönnek létre, amelyek, ahogy láttuk, nem általános emberi célok, hanem bizonyos szűk körök csoport-egoista céljai, és amelyekkel számolnunk kell abban az értelemben, ahogy a világban számolni kell bizonyos dolgokkal, amelyeket meg akarunk valósítani, számolni kell velük bizonyos nagy időszakokban.

[60] Lásd az 1916. december 4-31. közötti előadásokat: Karma a történelemben (GA 173).

Visszautaltunk azokra a törekvésekre, amelyeket követni lehet, még távolabbra visszavezethetők, de mindenekelőtt folyamatosan követhetők egészen a XIX. század nyolcvanas éveiig. Ezek olyan törekvések, amelyek számoltak a jelenlegi kulturális világban érvényesülő tendenciákkal és erőkkel. És talán ezekből a fejtegetésekből megérthettük az események menetét, megérthettük, hogy ez független attól, ami ma a világban uralkodik, független az olyan szomorú következményekkel járó nemzeti és csoport-egoista törekvésektől. Talán eljuthattunk egy szemlélethez, amely független attól a szűk látókörtől, ami ma majdnem minden embert ural, és még ha talán ez kevésbé nyilvánul is meg, belső világunkban bizonyos szemléletet alakíthattunk ki arról, ami a jelenlegi időszakban az emberiség üdvéhez szükséges.

Arról, hogy a jelenkorban mi szükséges, más törekvések is szólnak, amelyeknek felkutatását jelenleg az antropozófus szellemtudománynak kell érvényre juttatnia. Különösen az utóbbi években tartott előadásaim, amelyekre barátaink talán emlékeznek még, adták meg ennek bizonyos alapjellegét. Az volt az alapjellegük, hogy felhívják a figyelmet az emberi természet bizonyos fontos, rejtett oldalára. Mindenütt, ahol ezekben az években előadásokat tartottam, arra törekedtem, hogy ebből a szempontból az ember mélyebb megértését segítsem elő, aki benne áll a világrend közös emberi folyamataiban. Csak arra van szükségünk, hogy visszatekintsünk azokra a nyilvános előadásokra, amelyek itt Svájcban az utóbbi hónapokban elhangzottak. Mindenütt az volt a törekvésem, hogy a részletes fejtegetésekben is, amelyeket Zürichben tartottam, kimutassam, hogy az ember, mint személyiség, mint emberi individuum, magában hordja azokat az erőket, amelyek tulajdonképpen különböző tudatállapotokhoz tartoznak. Vagyis nemcsak azokat az erőket hordozza, amelyek éber tudatához tartoznak, hanem más erőket is, amelyek tudattalanok maradnak, de egyáltalán nem jelentéktelenek, hanem szerepet játszanak az emberiség történelmi fejlődésében, a szociális és etikai életben. Az ilyen törekvések útján kellene azt az eszmét felébreszteni, hogy korunkban mennyire szükséges az ember mélyebb megértésére törekedni. Ezekbe az előadásokba, még a nyilvános előadásokba is, mindig szándékosan belefoglaltam a halottakra való utalást, az úgynevezett halottak és az élők közötti összefüggéseket. Még ha a nyilvános előadásokban az ilyen utalásoknak árnyaltabbaknak is kellett lenniük, mégis az utóbbi időkben ezeket határozottan meg kellett kísérelni.

Ezekben az előadásokban így létrejött egy alaphang, ami úgy hiszem, létrehozza annak jogosult belátását, hogy a jelenlegi emberiség üdvös fejlődése csak akkor jöhet létre, ha az emberiség valóban felvesz magába bizonyos szellemtudományos impulzusokat. A nyilvános előadásokban megkíséreltem, hogy hidat verjek a közé, amit az emberiség most szívesen elhisz, és a közé, ami elvezet a mélyebb valóság területére. Ennek a hídnak a létrehozását úgy kíséreltem meg, hogy látni lehessen belőle, hogy már megtalálható egy út, ha megvan a jóakarat ahhoz, amit nem egyes tudósok képviselnek, hanem maga a jelenlegi tudomány. Megkíséreltem kimutatni, hogy tulajdonképpen a jelenlegi tudósok tudományuk eredményével egyfajta meghasonlásban vannak, de maga a tudomány közvetlen perspektívákat nyit a szellemtudományos igazságokhoz. Nevezetesen annak a kimutatását kíséreltem meg, hogy ezek a szellemtudományos igazságok közvetlenül hatással vannak az ember gyakorlati életére, az emberi élet minden egyes ágára. Ezeknek az előadásoknak a hangja, a nyilvános előadásoké is olyan volt, hogy akiben megvolt a jóakarat a megértéshez, legalábbis az ilyen megértés arra törekedhetett, hogy ezt mondják: A világ emberi megértésének vonatkozásában kell történnie valaminek, egyfajta elfordulásnak bizonyos irányoktól, amelyek jelen vannak, jóakaratnak kell jelen lennie.

Azt, hogy az ösztönzések itt és ott nem teljesen terméketlen talajon állnak, korábban kimutattuk. Csak ma még a legszélesebb körökben erős ellenállás mutatkozik egy új iránnyal szemben. És ez az akadály a ma annyira mértékadó emberi gondolkodás kényelmességéből adódik, a saját maga által támasztott nehézségből, ami sokaknál abban áll, hogy régi gondolatokkal foglalkoznak. Ez sokaknál abban rejlik, hogy ahhoz, hogy gondolkodásukat valóban aktívvá tegyék, meggyökeresedett előítéleteket kellene elűzniük lelkükből, hogy bizonyos új fogalmakat vegyenek fel magukba, amelyek szükségesek az emberi fejlődés tovább viteléhez, új fogalmakat és eszméket, amelyek elsősorban a valóságban gyökereznek. Ennek az évnek az előadásainál olyan volt a hangnem, hogy mindenütt hangsúlyt kapott, előtérbe került ez a valóság felé fordulás, az igazsággal átitatott valóság felé fordulás.

Talán azt lehetett volna hinni, hogy körünkön kívül itt vagy ott az emberek egy jelentős része eljut oda, hogy az ilyen fejtegetések ösztönzésére felteszi a kérdést: Milyen úton érheti el az ember ezt vagy azt a területet, vagy hogy kiderül, kik azok, akik úgy érzik, hogy a jelenlegi gondolkodás elvesztette a valósággal való kapcsolatát.

Ebből mindazonáltal nem túl sok mutatkozik meg. A jelenlegi ember gondolkodása, érzése lomha, kényelmes, lassú, ugyanakkor elbizakodott és önelégült attól, amit létrehozott. Ez abból látszik, hogy kevesen teszik fel a kérdést: Mit tanulhatok az elmúlt év eseményeiből? – Milyen sokan találják ma még érthetőnek, hogy arra az alapelvre építsenek, amit eszményinek neveznek, és aminek a szétesését világosan látni lehet a mostani katasztrofális eseményekből. Ma még mindig elméleteket hangoztatnak, és olyan nézeteket, amelyekről tudni lehet, hogy az utóbbi évek eseményei folytán hajótörést szenvedtek. Ugyanazoknak az elveknek az alapján folytatódnak a törekvések, amelyeket korábban kidolgoztak, holott látni lehet, hogy ezek a törekvések a maguk elveiben messze esnek azoktól az erőktől, amelyek a valóságot uralják, és amelyeket a valóság aztán megsemmisít, mert az emberek nem készültek fel arra, hogy ezeket a hatékony erőket valamilyen módon felvegyék a maguk gondolkodási és szemléleti törekvéseibe.

Az ilyen dolgokat nem azért mondjuk, hogy kritizáljunk. És azért sem, hogy valamilyen pesszimizmust idézzünk elő, hanem azért, mert nem lehet elég gyakran hangsúlyozni, hogy jelenleg a legfontosabb az igazi valóság megértése, hogy el kell hagyni a száraz tartalmatlan absztrakciókat, amelyek szerencsétlenségbe taszították a világot. Ilyen száraz, tartalmatlan absztrakciók uralják ma a világot. Az emberi léleknek ebbe az irányba való fordulása nyomatékos követelmény.

Mennyire magától értetődőnek tartják például ma, ha a különösen okos emberek újra meg újra kijelentik, hogy nem az embereken múlnak a dolgok, hanem az általuk képviselt eszméken, amelyek a világot uralják. Az ilyen szemlélet azért romboló, mert erős kísértést jelent. A való világban ugyanis minden az embereken múlik, és a legjobb elveknek, a legjobb alapelveknek sincs semmilyen jelentőségük, ha olyan emberek képviselik őket, akiknek nincs erejük, hogy megvalósítsák azt, amit a kornak megfelelően meg kell valósítani, akiknek nincs erejük, hogy saját szívükkel, saját lelkületükkel megtalálják a világhoz való kapcsolódást. A valóságtól idegen az a kijelentés, amit majdnem mindenre alkalmaznak, és fennhéjázó szavakkal hirdetnek meg a világban. És hajnalpírként bukkanhat fel, amit az emberiségnek át kell élnie, amikor újévi vizsgálatot tart, hogy kik azok, akik elutasítják a valóságtól idegen impulzusokat, és kik azok, akik kísérleteket tesznek, hogy az embereket lélekben összekapcsolják a valósággal.

Szinte triviális dolog, de mégis szükséges kimondani, hogy jelenleg mire van szükség: az emberiségnek le kell mondania a tartalmatlan szóvirágokról, a tartalmatlan elvi frázisokról. Az emberek csak kevéssé hajlamosak arra, hogy amikor ezt vagy azt hallják, utána nézzenek, hogy az honnan is származik, és ezáltal a valóságot és lényeget illetően hatalmas zűrzavarba kerülnek. Mert a világot nem a helyes módon alkalmazott szavak uralják, ha ezek a szavak nem a valóságból származnak, ha ezek a szavak csak kölcsönveszik azt a szó- és gondolatkincset, ami ma az emberi lét felszínén áramlik, és tartalma szerint csak utánzás lehet megértés nélkül. Ha az ember ma a világot romboló ilyen jellegű sajnálatos dolgoktól eltekint, és valamire – ami a világeseményekkel szemben talán jelentéktelen, de mégis jellemző, mert a világeseményekben ismétlődik –, tehát valami ilyesmire felhívja a figyelmet, akkor azt mondhatja: Az emberiség jelenlegi korszakában teljesen magától értetődő, hogy sokan jó verseket írnak, mert az ilyen jó versek egyszerűen a nyelvből fakadnak, már benne vannak az emberek környezeti viszonyait megalapozó impulzusokban. Bizonyos módon csak arra van szükség, hogy összeállítsuk azt, ami már itt van, és a régi értelemben valami jó lesz belőle. Így volt ez a régi művészetekben, és ez élet egyéb területein is.

Ma azonban sokkal inkább szükséges, hogy figyeljünk arra, ami talán újként hangzik, és még tökéletlenül jelenik meg, amit tetszetősnek, szépnek szeretnénk látni. Ami a jövő lehetőségeiben rejlik, az talán tökéletlenül jelenik meg, de a fontos az lenne, hogy a tökéletlenben felfedezzük az impulzív csírát a jövő számára. Ha ebben az irányban erőfeszítéseket tennénk, megkísérelnénk, hogy egy általános módszert alkalmazzunk, amit különösen itt ennek a dornachi épületnek az építésénél [61] alapelvként alkalmaztunk, szakítani a régivel, annak veszélyével, hogy az új tökéletlen lesz – ha ez általános módszer lenne, akkor ebből valami sajátosan szerencsés dolog jönne létre az emberiség számára.

[61] Lásd erről Rudolf Steiner 1921. június 29. berni előadását.

Ami mindenekelőtt szükséges, az a megrögzött dolgoktól való eltávolodás, mert ami megrögzött, az halálra van ítélve. Az emberiség történelmi létében vannak elhaló és feléledő dolgok. És nem meggondolatlanul mondtam ezekben az időkben, hogy már a szavak használatában is van bizonyos veszély. Nem szükséges olyan messzire mennünk, mint Fritz Mauthner, aki A nyelv kritikája című írásában, „Filozófiai szótárában” számos olyan vétket sorol fel, amelyeket az emberek azáltal követnek el, hogy mindenütt a szavak kultuszának hódolnak. Kétségtelen, hogy itt Fritz Mauthner egy helyes gondolatot a helytelenig visz el, amikor például azt az állítást találjuk nála, hogy a kereszténység Európában tulajdonképpen lényegében húsz-harminc jövevényszó gyűjteménye, azaz úgy fejlődött, hogy az emberek megszerettek húsz-harminc szót, amelyekhez ragaszkodnak, és igaznak tartanak. Kétségtelen, hogy nem szükséges ilyen messzire mennünk. Nem érthetünk teljesen egyet Fritz Mauthnerrel, amikor tulajdonképpen ezeknek a katasztrofális eseményeknek a létrejöttében azt látja a leglényegesebbnek, hogy az emberek szavakkal bálványimádást űztek, bár teljesen igaz, hogy ez valóban így történt.

Ez olyasmi, aminek meg kell szűnnie. A szó fokról-fokra olyasmivé vált, ami az emberi élet felszínén úszik, és amihez ragaszkodunk. Fokról-fokra olyasmivé vált, amit valami állandó dologként fogunk fel. Ha megkíséreljük, hogy bensőségesebben megismerjük azt, amire ma gyakran gondolunk, és ami a gondolkodási szokásainkat uralja, akkor eszembe jut például, amikor egy vitánál azt látom, ami ifjú koromban, húsz-harmincöt éves koromig gyakran megtörtént, hogy megkérdezi valaki – bocsássák meg, hogy talán nem illik ide az a téma, ami itt szóba kerül –, hogy tulajdonképpen mi a különbség a fiatalemberek és a fiatal nők viselkedésében a szeretet és a barátság között. És nagy értéket tulajdonítottak annak, hogy pontosan meghatározzák a „szeretet” és a „barátság” fogalmát. Ezeknek jól körülhatárolt fogalmaknak kellett lenniük. Akkoriban – ezt idétlenkedés nélkül mondhatom – valóban arra törekedtem, hogy ne absztrakciókat nézzek, hanem a valóságot nézzem, és mindig ezt mondtam: A esetben látok egy kapcsolatot egy férfi és egy női individuum között. B esetben ugyancsak, de ezek különböző fajtájú konkrét kapcsolatok. Hogy ezt „szeretetnek” vagy „barátságnak” nevezzük, ez számomra teljesen mindegy, mert a tényszerűség a lényeg.

Szemben azzal, aminek az emberek között, nevezetesen a szociális kapcsolatok terén tényszerűségként kell élnie, egy másik érdekeltség jelenik meg. A jogalkotási érdekeltség jelenik meg, és itt magától értetődően szükség van meghatározott fogalmakra, meghatározott szavakra. Hogyan tudnánk törvényeket alkotni, ha nem tartanánk magunkat bizonyos szavakhoz. Az alternatíva azonban nem abban áll, hogy ezt mondjuk: tehát nem kellenek a meghatározott szavak, hanem a közvetlen emberi élet. – Ilyen alternatíva annyira lenne okos dolog, mint amilyen okos dolog lenne az, hogy eszményként írjuk elő, hogy a fizikai síkon hozzunk létre egyfajta Paradicsomot. A fizikai sík nem alkalmas arra, hogy Paradicsomot hozzunk létre. Felállíthatjuk a követelményeket, de nem tudjuk teljesíteni azokat.

Más követelményeket is támaszthatunk. Az újabb időkben gyakran követelték egy államközi szervezet felállítását. A követelményt fel lehet állítani, lehet ilyen követelményeket kodifikálni, ezt természetesen meg lehet tenni. De amit a valóság erről tíz év múlva mondani fog, az egy másik kérdés! A valóság olyan utat jár, amit csak úgy ismerünk fel, ha a megismerést a valósággal összhangba hozzuk. Alapelveket felállítani, eszméket képviselni, ezt gyorsan meg lehet tenni. Egyesületeket alapítani, és ezekben az egyesületekben programokat létrehozni, embereket boldogító programokat, szép, csodálatot keltő programokat, amelyek ellen semmit sem lehet felhozni – ezt meg lehet tenni. Ugyanakkor hálátlan feladat felhívni a figyelmet arra, hogy ez igen könnyen megy. Részleteiben – ezt idézőjelek között mondom – olykor igen keserves összeütközésekre kerülhet sor, ha az embereknek nincs hajlamuk ilyen kodifikálásokra.

Így például az Antropozófiai Társaság berlini zweigje, amelyhez valami közöm nekem is van, tizenöt év óta máig nem hozott létre statutumokat, mert mindig a való életet tartottuk fontosabbnak, mint a statutumokat, mint a törvényesített életet. A legszebb statutumaink lehetnek, nagyszerű statutumokat hozhatunk létre. Ezek nagyon jók is lehetnek, de csak azzal a céllal, hogy bizonyos kívülálló erőkkel vitatkozzanak. Egy ügy belső értéke számára azonban nincs jelentőségük. Egy valóban élő ügy a valóságban ellenáll a statutumoknak és elveknek. Nem kritizálom a statutumok létrehozását, de a statutumok létrehozása, az egyesületek megalapítása, nagy eszmények kitűzése, gyakran ugyanolyan okos dolgok, mintha egy apának és anyának lenne egy gyermeke, aki néhány hónapos, és a gyermek számára részletesen kidolgoznak egy életre való programot. Itt láthatják az élet összeütközését a törvényalkotással, az absztrakt alapelvekkel. A világ elevensége nem szűnik meg, még akkor sem, ha egy csomó idealista – mondjuk, számukra nem okos dolog, ha megteszik – mindenféle világot boldogító programot államközi szervezetekben létrehoz.

A szellemtudomány nem absztrakt ideákat, nem hamis eszméket követ, hanem arra törekszik, hogy az élet területéről keressen valódi impulzusokat, hogy felismerje azt, ami van, mert szociális alapelveket csak annak alapján lehet létrehozni, ami valóban megvan a világban. Kényelmetlenséggel jár, hogy az ilyen dolgokat egyáltalán felvegyük a szívünkbe, ez kényelmetlenséggel jár. Kényelmes dolog, amikor ma hét-nyolc ember összeül, hogy egy világot boldogító egyesületet létrehozzon nagyszerű statutumokkal. Ezt meg lehet tenni. A statutumok mindig helyesek lesznek, ha az emberek csak valamennyire is okosak. Követőket is lehet találni, és az ilyen dolgokkal szemben semmit sem lehet felhozni, mert azok magától értetődően helyesek. De azok számára, akik gyakran az ilyen zászlók alatt összejönnek, szükséges lenne, hogy először néhány hónapig összeüljenek, és tanulmányozzák azt az anyagot, amivel valamit el akarnak érni. De ezt nem teszik meg. Ahelyett, hogy néhány hónapig ismerkednének az üggyel, hogy miről is van szó, azt tapasztaljuk, hogy az ilyen egyesületek nagy hatást keltenek, ezer és ezer követőre találnak, de húsz év után az ezernyi követő között esetleg öt akad, aki valóban foglalkozott azzal, hogy tanulmányozza az anyagot. Erről minden héten kiadnak egy egyesületi levelet, amelyben ciklikusan mindig ugyanazokat a frázisokat ismétlik, amikor az olvasók, akik hamar felejtenek, már elfelejtették azt, ami így vagy úgy megtörtént.

Abbahagyni a szavak bálványimádását, abbahagyni az absztrakciók bálványimádását, lényegében ez tartozik ahhoz, amit az antropozófus szellemtudománynak az emberek számára adnia kell. „A szavakkal nagyszerűen bánni, a szavakkal egy rendszert létrehozni.” És még hozzáfűzhetjük: a rendszerrel nyugodtan élni. – Az élet azonban bonyolult, és bonyolultságát észre kell venni. Talán a kor már egészen alkalmas arra, hogy az ilyen életszemléletre utaljunk, amikor egy olyan évnek a végén állunk, amely az emberiség számára egy sor tragikus évet zár le. Egy ilyen időszakban a tekintetet ismét arra kell irányítani, amit a szellemtudományos alapelvek bennünk kialakíthatnak. Ezek a szellemtudományos alapelvek újra és újra figyelmeztetnek bennünket arra, hogy korunk jellegét valóban tanulmányoznunk kell.

Többféleképpen kísérelhetjük meg, hogy korunk jellegét tanulmányozzuk. Tegnap utaltam Dante nagy tanítójára és barátjára, Brunetto Latinire. Benne egy olyan embert láthatunk, aki Dante korában nyomatékosan utalt arra, hogy mi fog bekövetkezni az emberiség számára. Azok a beavatási írások – nevezhetjük így őket –, amelyek Brunetto Latinitől származnak, nagyjából a következőket tartalmazzák: Kasztiliai Alfonznál járt követségben, onnan érkezett vissza. A hazafelé vezető úton tapasztalta, hogy városában, Firenzében olyan események zajlottak le, amelyek megérzése szerint Firenze régi dicsőségének és uralmának a végét kell hogy jelentsék. Ezt érezte Brunetto Latini, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak közeledtével ezt kifejezésre juttatta. Végül is ezt a beavatási írást még abban az időben írták, amelyben még széles körben tudtak az embernek a szellemi világgal való összefüggéséről, abban a korban, amikor még számos emberi titok ismert volt a szellemi világról, abban a korban tehát, amelyben az emberek még nem voltak annyira hajlamosak az absztrakciókra, mint ma. Mert egy olyan korban, amelyben a szellemi élet élénk, egy olyan korban, amelyben az érzelmi élet valóban jelen van, az emberek nem hajlamosak az absztrakciókra. A tartalmatlan absztrakciók mindig a materializmusra való hajlammal függenek össze.

Brunetto Latini maga előtt látja ezt a korszakot, amelyben most élünk. Firenzéhez közeledik. Tudja, hogy amivé Firenze lett a közvetlen emberi élet, a közvetlen intellektuális ösztönzés révén, azt el kell hogy temessék azok a intézkedések, amelyeket az absztrakciók hoznak létre. Firenzéhez közeledik. A fájdalom okozza – így írja le –, hogy eltéved egy erdőben, egy sivár erdőben. Amikor magához tért, egy nagyszerű környezetben találta magát – ez volt az imaginációja –, és észrevett egy utat és egy hatalmas nőalakot. Ezen a hatalmas nőalakon, amit „igazi természetnek” nevezett, nem azt a természetet kell érteni, amit a mai természettudomány leír, hanem az „igazi természetet”. Ez az „igazi természet” arról tanította őt, ami az emberben él, az emberi élet titkairól, a négy temperamentum titkairól, az emberi érzékszervek titkairól, az elemi világ titkairól és a bolygók titkairól. Aztán kivezette őt a bolygók területéről a világlét óceánjába, Herkules oszlopáig – hangsúlyozzuk: egy olyan korban, amelyben még nem volt ismert a koprenikanizmus, amikor még Amerikát sem fedezték fel. Aztán arra hívja fel a figyelmet, hogy mindezt, tehát az egész látható világot el kellett hagynia. Csak ekkor ismerte meg a jó és a rossz titkait, akkor ismerte meg az isteni szeretetet, és így tovább. Azt mondhatjuk, hogy Brunetto Latininek ez a szemléletmódja egy igazi szilveszteri szemlélet az Atlantisz utáni negyedik korszakban, ami előre mutat az Atlantisz utáni ötödik korszak kozmikus újévi időszakára.

Azokban a körökben, amelyekben Brunetto Latini és mások nevelkedtek, tudták, hogy az ember összefügg a szellemi világgal, és hogy a szellemi világ pusztán szóbeli felfogásának zavarokhoz kell vezetnie. A XIX. század tudományában a puszta szavahihetőség megtalálta ideiglenes csúcspontját. Mindez előkészült, de a XIX. században a csúcspontjára ért. És a tudománytól a vonatkozó hajlamok átmentek egyéb dolgokba, amiket az emberek átéltek. Most azonban elérkezett az az idő, amelyben bátorságot kell tanúsítani, hogy szakítsunk a régi szavak iránti bálványimádással, a régi bálványimádással, és néhány természeti törvényként értelmezett szóösszefüggéssel, szóösszetétellel.

Azáltal, hogy van rá szavunk, a dologgal nem sokat tudunk kezdeni. Időszámításunk kezdetén volt a Golgotai Misztérium. Azóta áll fenn a kereszténység. Mindazonáltal vannak évszázadok, amelyekben ez a kereszténység az egész emberi lelket megragadta. Aztán más idők jöttek. Olyan idők jöttek, amelyekben az ember megértési képessége meggyengült, és már nem volt elég a Golgotai Misztérium megértéséhez. És most a Golgotai Misztériumról a legszélesebb körökben semmi más nem maradt fenn, mint Krisztus Jézus neve. Ezekben a fejtegetésekben azonban kimutattam, hogy amit ma Krisztus Jézus nevével összekapcsolnak, az a szellemtudomány szerint nem több mint egy angyali lény. És hogy ezt nem veszik észre, az a szavak iránti bálványimádás miatt van így. Ennek a szavak iránti bálványimádásnak szuggesztív ereje van. Aki ezt a szuggesztív erőt megérezte – anélkül, hogy bálványimádóvá válna –, az a legtöbb területen tapasztalhatta. Néha jó, ha az ember anélkül, hogy együgyűvé válna, ahhoz kapcsolódik, ami személyes. Engedjék meg, hogy ezt egy példán mutassam be.

Amikor így megkísérlem a jelenkor alaphangját jellemezni, gyakran kell gondolnom azokra az előadásokra, amelyeket egykor a államjogról hallottam. Csak egy kis részt ragadnék ki ezekből az államjogról szóló előadásokból: Nos, uraim, mi az igazságügyi felségjog [62]? Az igazságügyi felségjog az állami mindenhatóságba ágyazott felségjog. – Minden ebből az állami mindenhatóságból jött létre. Uraim! Mi a pénzügyi felségjog? A pénzügyi felségjog az állami mindenhatóságban nyugvó felségjog. Mi a politikai felségjog? A politikai felségjog az állami mindenhatóságban nyugvó…. – és így következik minden abból, ami az állami mindenhatóságban rejlik. Mi a kulturális felségjog? A kulturális felségjogjog az állami mindenhatóságban rejlő felségjog.

[62] Felségjog: az a jog, amelyben az állam törvényhozási, legfőbb felügyeleti, kormányzati, végrehajtói, bíráskodási hatalma kifejeződik.

Nos, képzeljük el azt az emberi lelket, amely ki van téve ezeknek a kiagyalt fogalmaknak, és szociálisan hatékony szeretne lenni – mi van ekkor? Amit most magunk körül látunk, és ami előtt behunyjuk a szemünket, ezáltal visszatartunk valami igen okos dolgot, amit az utóbbi években elszalasztottunk, de ami jó, és folytatni kellene. Az igazság azonban nem a szavakban rejlik, hanem a valóságban. Lehet hosszasan szép szavakkal, amelyek még igazak is lehetnek, egy demokratikus állam berendezkedéséről beszélni, egy példaértékű demokratikus állami berendezkedésről. A valóság azonban nem annak belátásában jelenik meg, hogy ez helyes vagy helytelen, hanem a valóság abban mutatkozik meg, hogy egy ilyen demokratikus állami berendezkedést egy bizonyos Wilson úr az egész világra érvényesnek tekint. Ebben mutatkozik meg a valóság. És a valóságról való beszéddel csak kicsit vagyunk összhangban. A háború előtt Helsingforsban tartott előadásomban [63] nem tudtam eltekinteni attól, hogy ennek a személynek, Woodrow Wilson úrnak teljes ürességére utaljak. Utána nézhetnek ennek abban a ciklusban, amit a Bhagavad Gitáról, és annak okkult alapjairól tartottam. Egyik barátunk annak idején, az előadás végén azt mondta: Borzasztó, hogy ilyesmi befolyásra és hatalomra tehet szert.

[63] A Bhagavad Gita okkult alapjai, kilenc előadás 1913. május 28 és június 5. között (GA 146).

Alapelvekkel nem jut semmire a világ. A világban a dolgok a valóság útján történnek meg. A szociális életben a valóságot a személyiségek testesítik meg. Ez olyasmi, amire a szellemtudománynak erőteljesen rá kell mutatnia, mert a szellemtudomány tisztességesen és őszintén akar számolni az emberiség fejlődésével, és soha nem akar csatlakozni azokhoz a díszes frázisokhoz, amelyek ma a világot uralják. Ezeken a díszes frázisokon nemcsak azt értem, hogy ilyesmiket mondanak, hanem sokkal rosszabbat: azt, hogy a frázisok megvalósítását keresik, hogy a frázisokat intézkedések követik, hogy nem törekszenek arra, hogy a dolgokat igazi nevükön nevezzék.

Végtelenül sokat jelentene a világban, ha a dolgokat a helyes nevükön akarnánk nevezni. Ezáltal oda jutnánk, amire már gyakran felhívtam a figyelmet, hogy nem kellene olyan sokat adni a külső látszatra, mintha a jelenlegi katasztrofális eseményeknél az lenne a legfontosabb, hogy az úgynevezett antant az úgynevezett központi hatalmak ellen visel háborút, és hogy újra békének kell létrejönnie. Gyakran utaltam már rá: nem ez a leglényegesebb, a legfontosabb, mert ez gyakran csak látszat. Amire a világnak rá kell térnie, az egészen más. Alapjában véve sokkal univerzálisabb az a küzdelem, ami a valóságra törekvő frázisok folytatnak az igazi valósággal szemben. Csak azáltal kerülhetünk ki a dolgokból, hogy megvizsgáljuk, mennyire függünk a frázisok kényelmességétől.

Ehhez kínálkozik alkalom itt, ezen a helyen. Számunkra, akik szeretettel kapcsolódnak ehhez az építményhez, és ahhoz, ami vele összefügg, bizonyos módon szimbolikusan jelenik meg az, ami benne van a korban, azáltal, hogy ezzel az épülettel az kezdődött el, ami egyfajta centrum, ahonnan ki kell sugároznia annak, amit az emberiségnek a jövőben hordoznia kell a kor követelményeinek megfelelően. Ezt az építést félbeszakítja az, ami most minden emberi szemlélet és minden emberi mű mögött áll: az emberiség intézményeinek nagy összeomlása, amelyek a frázisok szeretete folytán már évszázadok óta fennállnak.

Ezekben a hetekben, amelyekben újra együtt lehettünk, egészen mostanáig, amikor egy új év kezdődik, nem meggondolatlanul adtam meg az alaphangját ezeknek a fejtegetéseknek itt az épülettel kapcsolatban, és hangoztattam annak szükségességét, hogy legalábbis ott, ahol ez szabadságunkban áll, az élet szükséges komolyságát keressük, és annak belátását, hogy az eseményeket előítélettől mentesen kövessük. Hogy ez az építkezés meghatározatlan időre félbeszakadt, ez talán egy kis esemény a jelenkori katasztrofális eseményekhez [64] képest, de szimptomatikus jellegű, bizonyos vonatkozásban szimbolikus, azért, mert egy vonalat lehet húzni a között, ami ennek az épületnek a szándéka szerint az emberiség számára kívánatos, és a között, amit az emberek a „bálványimádásban” szeretnek, és mindabban, ami ezzel összefügg.

[64] Az I. világháború 1914. július 28. óta tartott, és 1917. április 6-án az USA hadat üzent Németországnak, ami végül is eldöntötte az első világháború kimenetét. Ez az előadás pedig 1917 december utolsó napján hangzott el.

Jelenleg, ennek az évnek a végén még mindig mindannak hátterében, amit látunk és tehetünk, a nagy katasztrofális esemény áll. És ennek az évnek a végén vissza kell gondolni az előző év végére. Egy hónappal a múlt év vége után elváltunk. Arra az ellentétre kell gondolnom, amit köreinkben is gyakran súlyos helyzetként jelöltek meg. Aki ismeri, hogy a katasztrofális események milyen impulzusokból jöttek létre, az egy évvel ezelőtt nem gondolhatott arra, hogy ez az 1917-es év nem lesz rosszabb, mint az előző. Ezt akkoriban így kellett hogy gondolják. Bár az egyik oldalon azt kellett hogy mondják, és mondhatták is, hogy milyen végtelenül szomorú dolog, hogy egy jól értelmezett javaslatot [65] – ahogy akkoriban a karácsonyi és újévi előadásokban mondtam [66] – leszavaztak azok, akik az emberiség négyötödének nevezték magukat, és hogy ennek következtében nem jött létre megfelelő hangulat, hogy az 1917-es évet optimistán szemlélje. Így van ez, ha elfogulatlanuk visszatekintünk, és ezt mondjuk: Van egyáltalán valami, ami kilátásba helyezi, hogy bárki is a maga egoista csoportérdekéből ezt elérje? Van egyáltalán valami, ami kilátásba helyezi, hogy ilyen érdekek elérhetők legyenek, és ennek megfelelően újra egy véres, borzasztó év következzen be? – Nem és nem! A világhelyzet 1916 végén ugyanolyan volt, mint amilyen ma, mert ez a világhelyzet csak akkor változik meg, ha a gondolkodásba behatol az értelem.

[65] Steiner itt bizonyára a központi hatalmak által 1916. december 12-én a háborúban semleges államokhoz eljuttatott jegyzékre gondolhatott, melyben jelezték készségüket a béketárgyalások megkezdésére. Ezt a békekezdeményezést azonban az antant hatalmak egyöntetűen elutasították, ami egyben a háború olyan folytatását jelentette, melyben már a végső győzelemért folyik a harc. (Szerk.)

[66] L ásd az 1916. december 26. előadást (GA 173).

Aki most azt hiszi, hogy egy év alatt valami lényeges változás történt, az téved, az a külsőségest belső dolognak tartja. Ezen nem azt kell érteni, hogy ezt vagy azt, ami a kényelmes életvitel folytán kedvezően alakul – amíg az emberek néhány hónap múlva be nem látják, hogy nem kedvező – nem lehet megtenni. A dolgok mélyebben vannak, olyan mélyen, hogy a tapasztalatok szerint még az sem lehetséges, hogy éppen a jelenkor események vonatkozásában most mértékadó kijelentéseket tegyünk. Az emberiségnek korunkban volt egy feladata. És egy ilyen év után, mint a mostani, már lehet néhány szót szólni erről a feladatról.

Hogy ezek a katasztrofális események megtörténtek, az biztosan nem volt az emberiség feladata. Hogy ezek a katasztrofális események folytatódtak, ez sem volt az emberiség feladata. Az emberiség feladata ez: kikerülni ezekből a katasztrofális eseményekből, valóban kikerülni belőlük, és felismerni, hogy ez a feladata.

Hogy az ember ezt vagy azt a régi stílusban akarja folytatni, ez nem számít. Azt lehet mondani: Ha néhány szocialista azt hiszi, hogy amit ők az emberiség üdveként már tizenhét évvel ezelőtt hittek, azt most általánosan gyógyszerként fel lehet használni, hogy az emberiség a zűrzavarból kikerüljön, ez tévedés, olyan tévedés, ami abból ered, ami idegen a valóságtól.

Ezek a katasztrofális események két dologból állnak össze, amelyeket ma mindazokban a dolgokban, amelyek kívül esnek az antropozófus szellemtudományon, valójában nem lehet megérteni. Egyrészt ezek a katasztrofális események csak azon a módon váltak lehetségessé, hogy az ember bizonyos célok érdekében felhasználta azt a nagy ellentétet, amely az emberiségben az utóbbi három-négy évszázad folyamán az ipari, kereskedelmi, és így tovább, imperializmus és a vele szemben álló szocializmus között kialakult. Ez az egyik dolog. A másik az, ami a népi pszichológia útján jött létre, ami különösen Kelet-Európában játszott nagy szerepet. Mindkét dologban az emberiség legátfogóbb problémái rejlenek.

Éppen ott kell tevékenységünket elkezdenünk, ahol az emberek ma a külvilágtól a legkevésbé érintettek, amibe a külső jogalkotás a legkevésbé szól bele: a tudományban és a művészetben. Vagy alapelveinknek megfelelően létre kellene hoznunk egy bankot.

Sokféleképpen lehetne a dolgokat irányítani, ami emellett a fa- és beton-építmény mellett egy ideális építményt hozna létre, ami viszont az életből és a valóság szeretetéből alakulna ki. Ez a fa- és betonépítmény ma még befejezetlenül áll, ami egyfajta tünet, egyfajta szimbólum. Ezeket a dolgokat, sem a valóságos, sem az eszményi épületet vagy eszményi építkezést nem lehet befejezni, ha a világban működő értelem csak a szembenállásokra korlátozódik, annak érdekében, ami minden individualizmust, minden személyes impulzust az emberiségből kipusztít. Ha az emberek számára újra vissza akarjuk hódítani azt, ami az absztrakt intézményekben megjelenik, az absztrakt intézmények zsarnoki mivoltában, akkor ehhez sok idő szükséges.

Néhány dolgot, ha szabad így mondani, virágnyelven kell kifejezni, így mindenki megkísérelheti, hogy a dolgokból kihámozza azt, amit ki tud hámozni belőlük. Mindenekelőtt azonban azt kellene kihámozni, mi történik akkor, ha megfontoljuk, hogy nem hiába ismételünk újra meg újra bizonyos dolgokat: a figyelmeztetést mindennel kapcsolatban, ami frázisszerű, még ha ennek a frázisszerűnek van is némi külső realitása, hogy minden frázisszerűt hagyjunk el, és forduljunk a valóság felé, az igazi valóság felé. Mert ezt az igazi valóságot keressük antropozófus szellemtudományunk útján. Ezáltal akarunk eljutni annak megértéséhez, ami körülöttünk van, és aminek hatnia kell. Akkor megszabadulunk attól a hamis idealizmustól – hamis idealizmus, mert absztrakt idealizmus –, amely azt hiszi, hogy tanulás, megismerés és szeretet nélkül a valóság érdekében bármit is tehetünk a világban.

Abban az időszakban, amelyben az egyik év felváltja a másikat, az emberi lélekhez közel áll, hogy komoly gondolatokat alakítson ki arról, hogy az egyedi lélek hogyan áll benne az életben és saját lényében. Ma nem lehet komolyabb gondolatokat létrehozni, mint amelyek abból az ellentétből származnak, amely a valóságtól idegen és a maga valóságérzékére oly büszke világ között, és a között áll fenn, amire az igazi valóságnak törekednie kell – ahogy ezt az antropozófus szellemtudomány teszi.

Amellett, amit oly könnyen ki tudunk alakítani, hordozunk magunkban egy bizonyos hajlamot, hogy szellemi igazságokat is elfogadjunk, mert azok egyfajta kellemes módon az örökkévalósággal és hasonlókkal való viszonyunkat ápolják lelkünkben. Emellett egyfajta hajlamként, hordozzuk magunkban azt is, hogy szellemtudományos igazságokkal foglalkozzunk, egy igazi erős, belső, odaadó impulzust, hogy az életet, minden életet a szellemtudomány fényénél lássunk. Kíséreljük meg, hogy egy olyan évből, amilyet valóban nem volt könnyű átélni, átvigyük magunkat a következőbe, amit ugyancsak nem lesz könnyű átélni. Kíséreljük meg átvinni az akaratot, hogy az életet a szellemtudomány értelmében fogjuk fel, az akaratot, hogy megszabaduljunk az üres frázisoktól, amelyek ma a világot uralják. Mert ezzel olyasmit teszünk, még ha az emberek csekély hányadát alkotjuk is a világban, ami egyfajta szilveszteri szemlélet lehet, és oda vezet, hogy gondolatainkban nem vagyunk együtt a frázisok bálványimádásával. Ez is valami. Hozzá kell szoknunk számos dologhoz, amelyek szükségesek, új szavakhoz, új fogalmakhoz, új gondolatokhoz!

Ezt azért mondjuk – minthogy ismét szilveszteri előadást tarthatunk ebben a befejezetlen épületben, amelynek formájával és valóságával oly sok jövőbeni gondolatot összekapcsolunk –, hogy ezáltal olyan gondolatokhoz juthassunk, hogy ezt az évet úgy éljük át, hogy egy erős impulzus legyen bennünk, mint valami tűz. És hogy ez a szellemtudomány ne pusztán teória legyen, amit csendes szobánkban ápolunk, hanem olyasmi legyen, ami fejünkbe, szívünkbe és kezünkbe menjen át, aminek az életben általunk kell megvalósulnia és megtörténnie.

Azokból a szavakból, amelyek talán keménynek hangzanak, de mégis szívből szólnak az emberiséghez, ezekből a szavakból szeretnék impulzust adni önöknek, kijelölni az impulzust, hogy ezt az évfordulót úgy akarják átgondolni, hogy ez a gondolat kiindulópont legyen annak átfogó áttekintéséhez, hogy mi a valóságszerű és mi nem az. Mert sokkal inkább ezen múlnak a dolgok, mint ahogy ma az emberek gondolják. És az emberek szeretnének valóban valami mást hallani, mint erőtlen szavakat egy kis kör számára, abban az időszakban, amelyben a szilveszteri fejtegetéseknél sok minden más is szükséges lenne, mint az, amit ma kétségkívül gyakran szilveszteri fejtegetésként elmondanak. De legyünk tudatában annak, hogy a szellemtudománynak megvan a jogosultsága, hogy ezt az akaratot a megvalósításhoz megkívánja tőlünk.

08. Rokonságok és különbözőségek az egyiptomi, görög és izraeli művészetben a világmindenség viszonylatában

Dornach, 1918. január 4.

Szeretném kihasználni a rendelkezésre álló időt, hogy még elmondjak néhány dolgot, ami eddigi előadásainkhoz kapcsolódik, és azokat lényegesen kibővíti. Ehhez azonban az szükséges, hogy bevezetésképpen röviden visszatekintsek a régi világnézetekre.

A Svájcban nemrég tartott nyilvános előadásaimban [67] gyakran elmondtam, hogy az a tudás, az a fajta gondolkodás, amely jelenleg az embereket uralja, és az emberi lélekbe befészkelődött, nem alkalmas arra, hogy beavatkozzon a szociális életbe. A jelenkori viszonyok csak azáltal válhatnak egészségesebbé, ha az emberek újra megtalálják a lehetőséget, hogy eljussanak egy olyan gondolkodáshoz, a világ olyan megértéséhez, amelynek folytán az, ami a lélekben él, újra közvetlenül kapcsolatba kerül a valósággal.

[67] 1917. november 14-én Zürichben tartott előadására utalt Steiner, ami A mai tudományok kiegészítése az antropozófia által címen jelent meg (GA 73).

Azt mondtam, hogy ami a történelmi, a szociális és erkölcsi életben működik, azt az ember többé-kevésbé átálmodja, átalussza, és hogy az absztrakt fogalmak nem alkalmasak arra, hogy létrehozzák azt az impulzust, aminek a szociális életben hatnia kell. Azt is mondtam, hogy a korábbi időkben az emberek a régi, ahogy gyakran emlegetjük, atavisztikus megismerés útján, a mítoszok útján tájékozódtak. Misztikus formában fejezték ki azt, amit a világról gondoltak, ami a világról megnyilatkozott számukra. A mítoszokat, a mitológiák tartalmát sokféle módon lehet nézni, és ezekben az előadásokban utaltam Dupuis-nek grandiózus materialista mitológiai szemléletére.

Más alkalmakkor az évek folyamán már beszéltünk erről vagy arról a mítoszról. A mítoszokkal kapcsolatban azonban több szempont lehetséges, és ha valamelyik mítoszról ezt vagy azt elmondtuk, akkor tartalmát még messze nem merítettük ki. A mítoszokkal kapcsolatban újra meg újra a legkülönbözőbb szempontokból lehet beszélni. Igen hasznos lenne ma az emberek számára, ha tisztáznák annak a gondolkodásmódnak a természetét, amely a mitikus, mitológiai képzetalkotás alapja. Mert azok a fogalmak, amelyeket a mítoszok létrejöttéről, a mitológiák létrejöttéről alkotunk, a ma oly gyakori felszínes ítélkezések területéhez tartoznak.

A mítoszokban mély igazságok rejlenek, amelyek inkább összefüggenek a valósággal, mint azok az igazságok, amelyeket a modern természettudomány erről vagy arról a dologról kinyilatkoztat. A mítoszokban fiziológiai, biológiai igazságok rejlenek az emberről, és úgy vannak elrejtve, hogy annak létrejötténél, ami bennük kifejeződik, az embernek, mint mikrokozmosznak a makrokozmosszal való összefüggése tudatosan jelenik meg. Különösen – és erre szeretnék ma meg holnap kitérni –, ha az ember a mitikus gondolkodás természetét szemügyre veszi, képzetet alkothat arról, hogy a szokásos mai fogalmakkal mennyire mélyen vagy kevésbé mélyen vagyunk benne a valóságban. Hasznos lesz, ha most arra emlékezünk, hogy az egymással szomszédos népeknél a kereszténység előtti időkben hogyan jöttek létre a mítoszok. Szomszédosak voltak egymással, és kultúrájukban egymástól függtek az egyiptomiak, a görögök és az izraeliek is. Ezenkívül azt mondhatjuk, hogy az a gondolkodás, ami még ma is működik a lelkekben, legnagyobb részben összefügg azzal, ami mitikus formában és a tudás módjában az egyiptomiaknál, a görögöknél és az izraelieknél az ismeretek tekintetében megvolt.

Az a mítosz, amelyre ma – de ahogy mondtam, most egy más szempontból – utalni szeretnék az egyiptomi kultúra vonatkozásában, az Ozirisz-Ízisz misztérium. Már máskor is felhívtam a figyelmet arra, hogy az Ozirisz-Ízisz misztériumot Dupuis pusztán a papok hazugságaként fogta fel, hogy tulajdonképpen a papok semmi másra nem gondolhattak, csak bizonyos asztronómiai, asztrológiai folyamatokra, amikor a nép számára egy ilyen mítoszt összeállítottak.

A görögöknél érdekes módon azt láthatjuk, hogy életüket nemcsak egy nagy létszámú istenséggel hozták összefüggésbe, hanem egész istengenerációik voltak. A legrégebbi istengeneráció Geához és Uranoszhoz kapcsolódik, a következő Kronoszhoz és Rheához, a titánokhoz és mindazokhoz, akik rokonságban álltak velük, és a harmadik istengeneráció, a titánok utódai: Zeusz és a zeuszi istenkör. Látni fogjuk, hogy az ilyen isten-mítoszok kialakulása egy sajátos lelkialkatból fakad.

A görög, az izraeli és az egyiptomi művészet a világmindenséghez való viszonyát illetően különböző. Mégis mindegyiket, ahogy mindjárt látni fogjuk, mély rokonság köti össze, mind az egyéb szempontok tekintetében, mind abban a vonatkozásban, amit ma alapul akarok venni. Az egyiptomiaknál azt kell mondanunk, hogy ők mindenekelőtt abban a körben, amelyben az Ozirisz-Ízisz misztérium keletkezett, mint a mélyebb igazságok képviselői, olyan tudást alakítottak ki, amelynek az volt a törekvése, hogy megismerjék az emberi lélek mélyebb alapjait. Az egyiptomiak emellett az emberi lélekben arra akarták irányítani a tekintetüket, ami nemcsak a születés és a halál között él, hanem ami túlmegy a születésen és a halálon, és a halál és egy újabb születés közti élethez vezet. Az egyiptomiaknál már kívülről nézve is láthatjuk, hogy lelki tekintetüket – sajátos halotti kultuszuknál a múmiák megőrzésében – arra irányítják a lélekben, ami áthalad a halál kapuján, és új alakban, új sorsot él át, amikor az ember a halál utáni útján vándorol.

Mi az az emberben, ami a halál kapuján áthalad, és ami a születés útján visszatér a földi életbe? Ez a kérdés volt az alapja többé-kevésbé kimondatlanul és öntudatlanul az egyiptomiak minden törekvésének. Mert ez az örökkévaló és maradandó az – erről más formában már többször beszéltem –, ami az egyiptomi tudatban összekapcsolódik Ozirisz nevével. Nézzük meg most az Ozirisz-mítoszt a legfontosabb szempontok szerint, nézzük meg úgy, ahogy az fennmaradt, és ezzel megkapjuk az alapozást.

Oziriszről azt mondják, hogy egykor Egyiptom uralkodója volt. Elmondják, hogy az egyiptomiak neki köszönhetik az emberevés beszüntetését, az ekét, a földművelést, a növényi ételek meghonosítását, a városépítést, bizonyos jogi fogalmakat, az asztronómiát, az írást, és így tovább. Aztán azt is mondják, hogy Ozirisz nemcsak Egyiptomban vezetett be ilyen jóléti intézkedéseket, hanem más országokban való utazásai során is hasonló intézkedéseket tett. Aztán még azt is megjegyzik, hogy Ozirisz mindezt nem kard által, hanem meggyőzés útján terjesztette el.

Aztán elmondják még, hogy Ozirisz testvére, Tüphon [68], szemben azzal, ami Ozirisz befolyására évszázadokon át az egyiptomiak javát szolgálta, változtatásokat akart bevezetni. Mindenféle változtatásokat akart. Ma azt mondhatnánk: Miután azok az intézkedések, amelyeket Ozirisz bevezetett, évszázadokon át fennálltak, Tüphon forradalmat vitt végbe, mialatt Ozirisz távol volt, hogy más népeknél is megvalósítsa intézkedéseit. – Ez kicsit különbözik a későbbi forradalmaktól: itt nem az történt, amit az újítók tettek, miközben az egyéb jóléti intézkedések más népeknél megtörténtek. De Ozirisz és Tüphon között az játszódott le, amit említettünk.

[68] Ozirisz testvérét más leírások Széthnek nevezik.

Aztán a mítosz így folytatódik: Ízisz otthon őrködött Egyiptomban. Ozirisz hitvese nem engedte meg, hogy az újítások tartósan létrejöjjenek. Ennek az lett a következménye, hogy Tüphon dühös lett, és amikor Ozirisz visszaérkezett vándorútjairól, megölte, és a holttestet elrejtette. Ízisznek sokáig kellett a holttestet keresnie, végül Föníciában találta meg, és hazavitte Egyiptomba. Tüphon erre még dühösebb lett, és a holttestet feldarabolta. Ízisz összeszedte a holttest darabjait, és azokból fűszerek és mindenféle más eszközök útján létrehozott egy lényt, amelynek teljesen olyan alakja volt, mint Ozirisznek. Aztán az ország papjainak odaajándékozta Egyiptom területének harmadrészét, hogy Ozirisz síremlékét titokban tartsák, de kultuszát annál inkább ápolták.

Ennél a mítosznál az a sajátságos, hogy Ozirisz feljött az alsó világból, miután küldetését végrehajtotta Egyiptomban, és azzal foglalkozott, hogy Hóruszt, a fiát tanítsa, akit Ízisz azután hozott a világra, hogy Ozirisz már halott volt. Aztán a mítosz elmondja, hogy Ízisz elővigyázatlan volt, és Tüphon, akit sikerült elzárnia, újra kiszabadult. Ezért Hórusz feldühödött, letépte fejéről a koronát, tehénszarvakat rakott a helyére, és Tüphont Hermész segítségével – tehát akiből aztán a görög Hermész és a római Merkúr lett – két csatában legyőzte. Ezután egyfajta Hórusz-kultúra következett be, Ozirisz és Ízisz fiának kultúrája.

A görögök ilyen vagy olyan megváltóhoz kötötték azt, amit az egyiptomiak a világ titkairól elmondtak. Sajátságos, hogy Görögországban hogyan beszéltek arról, amiről Egyiptomban vagy Föníciában, vagy akár Lídiában beszéltek. Ezek az istenképzetek – ez nagyon jellemző és jelentős dolog – bizonyos módon egymásba folytak. Amikor a görögök az Ozirisz nevet hallották, akkor tudták, hogy mit értsenek rajta, akkor azonosították azzal, amit az egyiptomiak Ozirisz alatt értettek, valamint, amiről nekik is voltak bizonyos képzeteik. Annak ellenére, hogy a név más volt, a görög számára nem volt idegen az, amit az egyiptomi Ozirisz alatt értett. Kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg. Ez nagyon fontos.

Az egész dolog még egyszer megjelenik. Olvassák el Tacitus [69] Germánia című művét. Tacitus itt az isteneket is ábrázolja, amelyek a kereszténység megalapítása után száz évvel az északi területeken találhatók meg, és római nevekkel ábrázolja őket. Az itt található isteneknek tehát római neveket ad. Mégis, magától értetődően azok az istenek, amelyekkel Tacitus itt találkozott, egészen más neveket viseltek, de felismerte lényüket, és római neveket tudott adni nekik. A Germániában azt találjuk, hogy Tacitus tudta: az embereknek északon volt egy istenük, aki ugyanaz az isten volt, mint Herkules, és így tovább. Ez nagyon fontos, itt valami rendkívül mély és jelentős dolog jelenik meg. Az jelenik meg, hogy ebben a régi korban egy bizonyos közös tudat volt jelen a szellemi dolgokat illetően. A görög tudta, hogy mit gondoljon Oziriszről, függetlenül az Ozirisz névtől, mert valami hasonlóval rendelkezett. Nem volt idegen tőle az, ami az Ozirisz név mögött rejlett.

[69] Tacitus (Kr.u. 56-120): római történetíró, politikus.

Ez olyasmi, amit jól meg kell figyelnünk, hogy felismerjük, hogy a különbségek ellenére az egyes mítoszokban egy bizonyos lelki közösség fedezhető fel. Azt mondhatjuk, hogy a görögök és az egyiptomiak között sok a közös vonás, úgy, hogy a görögök megértik azt, ami az egyiptomiaknál kifejeződik. Jó volna, ha a modern emberek között is ilyen sok megértés lenne! Egy görög soha nem mondott volna annyi értelmetlenséget az egyiptomi elképzelésekről, mint amennyit Wilson úr gondol egy hét alatt az európaiakról – ha ezt egyáltalán gondolkodásnak lehet nevezni.

A görögök elmondják, hogy Kronosz Rheával nem a megfelelő módon nemzett egy fiút. Tehát Kronoszról és Rheáról beszélnek – aztán majd látni fogjuk, hogy Kronosz és Rhea hogyan illeszkedik bele a görög mitológiába –, és ez a törvénytelen fiú, akit így nemzettek, ez volt Ozirisz. Gondolják csak meg: a görögök hallották az egyiptomiaktól, hogy van egy Oziriszük, és úgy beszéltek Oziriszről, hogy az Kronosz és Rhea fia, de nem a szabályos módon nemzették, hanem törvénytelenül, hogy Heliosz, a napisten olyan dühös lett emiatt, hogy Rheát terméketlenné tette.

Tehát van egy bizonyos rokonság a görögök és az egyiptomiak istenfogalmai között. Másrészről, amit az egyiptomi bizonyos értelemben a maga legmagasabb istenfogalmán értett, az Ozirisz-fogalmon, azt a görögök összekapcsolták azzal, ami Kronosz és Rhea között törvénytelenül jött létre, tehát a titánoktól származtatták.

Ha ezt mindenekelőtt külsőleg fogjuk fel – majd mélyebben is megvizsgáljuk –, akkor világossá válik számunkra: az egyiptomiak az emberi lélek örökkévalóságát akarták megismerni, azt, ami áthalad a születésen és a halálon. Ahhoz azonban, hogy ezt az örökkévalót az életben megismerjék, az egyiptomiak mindenütt a halálra irányították tekintetüket. Ozirisz az egyiptomiak számára, ahogy ezt a görögök megtapasztalták, már nem az élők istene, hanem a halottak istene, az az isten, aki a világtrónuson ül és ítélkezik, amikor az ember a halál kapuján áthalad. Az az isten tehát, akit az embernek halála után üdvözölnie kell. Ugyanakkor azonban az egyiptomi tudta: az az isten, aki az embert a halála után megítéli, valamikor az élők felett uralkodott.

Ha most ezeket az elképzeléseket összevetjük, nem fogunk arra hajlani, hogy a Dupuis-féle elméletet elfogadjuk, vagyis hogy csupán csillagfolyamatokról lenne szó. Ebben a Dupuis-féle elméletben sok csábító dolog van, de egy mélyebbre ható szemlélet igazolja, hogy teljesen felszínes. Azt mondtam, hogy az egyiptomiak – abban az időszakban, amikor a görögökhöz eljutott az Ozirisz-fogalom – elsősorban az emberi lélek halál utáni útjára irányították a figyelmüket. Ez a görögöktől távol állt. Kétségtelen, hogy a görögök is beszéltek a lélek halál utáni útjáról. De amikor az isteneikről beszéltek, tulajdonképpen nem az Ozirisz-természetről beszéltek, nem olyan istenekről, amelyek elsősorban a halál után ítélkeznek. Az a nemzedék, amely Zeuszhoz tartozik, az élők isten-nemzedéke. Az emberek, amikor lelkileg arra a világra tekintettek, amelyhez a születés és a halál között tartoznak, mindenekelőtt az élők isten-nemzedékére tekintettek: Zeuszra, Hérára, Pallasz Athénére, Apollónra, és így tovább. De azt mondhatjuk, hogy ezek az istenek a görögök számára az utolsó isten-nemzedékhez tartoztak, mert a görögök tekintetüket három egymást követő isten-nemzedékre irányították.

A legrégebbi istengeneráció Uranoszhoz és Gaiához kapcsolódik, jobban mondva Gaiához és Uranoszhoz. Ez volt a legrégebbi istenpár, testvéreikkel együtt, meg azokkal, akik hozzájuk tartoztak. Ettől az istenpártól származtak a titánok, akikhez Kronosz és Rhea is tartozott, mindenekelőtt azonban Okeánosz. Tudják, hogy bizonyos kegyetlen előírások folytán – így mondja el a mítosz – Uranosz feleségének, Gaiának haragját magára vonta, úgy, hogy fia elmozdította, és apját a világ kormányzására alkalmatlanná tette. Aztán látjuk, hogy ezt a régi istenuralmat felváltja az újabb: Kronosz és Rhea, és akik hozzájuk tartoznak. Aztán azt is tudjuk, hogy Kronosz a görög mítoszban – csak egyes vonásokat emelek ki, amelyekre elsősorban szükségünk van – néhány vonatkozásban ellenszenves tulajdonságokkal rendelkezett, gyermekeit mind felfalta, miután azok megszülettek, ami az anya, Rhea számára kellemetlen volt. Azt is tudjuk, hogy aztán Rhea Zeuszt megóvta ettől, és hozzásegítette ahhoz, hogy Kronosz uralmát megdöntse, ahogy Kronosz is megdöntötte Uranosz uralmát, csak más módon. Így aztán ismét egy új istennemzedék következett. Jobb, ha fordítva mondom, tehát Rhea-Kronosz. Aztán jött Zeusz és Héra, mindazokkal, akik hozzájuk tartoztak, testvéreikkel, gyermekeikkel, és így tovább.

Jelentős vonása a mítosznak, amit meg kell említenem, mert szükségünk lesz rá, ha a mítoszt különféle világnézeti képzetek alapjául akarjuk elismerni, hogy Zeusz, mielőtt a titánokat legyőzte, és a Tartaroszba taszította volna őket, mielőtt ezt tette volna, Metisz istennőt, az okosság istennőjét rávette arra, hogy hánytatót készítsen, amelynek segítségével a Kronosz által lenyelt gyerekeket újra világra lehetett hozni, úgy, hogy azok ismét megjelentek. Ezáltal tudta Zeusz testvéreit megszabadítani, akik Kronosz testében voltak, mert Rhea anya csak Zeuszt szabadította meg.

Így három egymást követő istennemzedékkel van dolgunk: Gaia-Uranosz; Uranoszt Gaia letaszította, mert kegyetlen volt, gyerekei: Kronosz és Rhea váltották fel; aztán Kronoszt Zeusz taszította le, éppenséggel Rhea felbujtására. Zeusz körében találjuk meg azokat az isteneket, amelyek aztán megjelennek előttünk, és ahol a tulajdonképpeni görög történelem elkezdődik.

Szeretném felhívni a figyelmüket ennek a görög isten-mitológiának egy igen fontos vonására. Ezt csak kevesen látják világosan, pedig nagyon fontos. A három egymást követő istengeneráció tehát a makrokozmosz urait jelenti. De miközben Gaia és Uranosz, Rhea és Kronosz, Héra és Zeusz uralkodnak, a görög elképzelés szerint az ember mindenütt jelen van. Az emberről már teljes mértékben szó van. Amikor tehát Kronosz és Rhea még nem uralkodott, hanem Gaia uralkodott Uranosszal, és amikor Kronosz uralkodott Rheával, és Zeusz még nem volt birtokában a hánytatónak, akkor a görögök szemlélete szerint az ember már jelen volt a Földön. És ahogy a görögök elmondják, boldogabban éltek, mint később. A későbbi emberek ezeknek voltak utódai. Azt kell mondanunk tehát, hogy a görög tudatában volt annak, hogy fent Zeusz uralkodik, de mi emberek más elődöktől származunk, akiken Zeusz még nem uralkodott. Ez fontos vonása a görög istentannak: a görög tisztelte Zeuszát, Héráját, Athénéjét, de tisztában volt vele, hogy nem ezek teremtették őt, ahogy általában a „teremtés” szót értjük, hanem, hogy az emberek már sokkal korábban jelen voltak, mint ahogy ezek az istenek az uralmukat megkezdték.

Hogy ez különösen fontos a görög istenek esetében, kitűnhet abból, ha ezt összehasonlítják a zsidó istentannal. Természetesen nem lehet arra gondolni, hogy ugyanezt a vonást át lehet vinni a zsidó istentanra. Nem lehet azt képzelni, hogy az Ótestamentum az emberek elődeire utalna, akik még nem voltak jelen Jahve és az elohák uralma alatt. Ez tehát olyasmi, ami nagymértékben különbözik a görög istentantól. A görög feltekintett a maga isteneire, és tudta: bár most uralkodnak, de nincs közük ahhoz, amit „az emberi nem teremtésének” nevezünk.

Ez egyáltalán nem lehetséges az Ótestamentum gondolatvilágában. Itt azoknak, akikhez az emberek mint istenekhez felnéztek, sokkal inkább az ember teremtése volt a fő dolog. Azoknál a dolgoknál, amelyeket így a világfolyamatokban szemlélünk, fontos, hogy az ilyesmit szemügyre vegyük. Nem az a lényeges, hogy pusztán képzeteket alkossunk, hanem az, hogy figyelembe vegyük azokat a képzeteket, amelyek a valóságot közvetítik, különös tekintettel a jellegzetes, fontos képzetekre. Ezzel ugyanakkor a görög istentan egyik fontos vonását vesszük szemügyre. Mindenekelőtt ezeket kell lelkünk elé állítani. Amikor tehát a görög feltekintett az isteneire, akkor ezek számára nem azok voltak, akikről úgy tudta: ők teremtettek bennünket. Mert az emberek, ahogy mondtuk, már korábban jelen voltak, mielőtt ezek az istenek uralomra jutottak volna. Az tehát, amit ezek az istenek tehettek, a görög számára kétségtelenül olyasmi volt, amit tiszteletben tartott, de nem tudtak egy emberi fajt a planétán létrehozni. A görög tudatban ez élt: ezek az istenek nem tudtak egy emberi fajt létrehozni.

Tulajdonképpen mit jelentettek a görög tudat számára a Zeusz-kör istenei, ezek az olimpiai istenek? Ha csupán történelmileg akarunk képzetet alkotni arról, hogy mik voltak ezek az istenek – most ezt a görög tudatra értem, mi természetesen különböző dolgokat mondunk ezekről az istenekről, de most a görög tudatot akarjuk vizsgálni –, mik voltak ezek az istenek? Nos, nem olyan lények voltak, akik a szokásos körülmények között az emberek körében jártak-keltek. Az Olimposzon laktak a felhők között, és így tovább. Csak néha tettek rokonszenves vagy ellenszenves látogatásokat. Ahogy tudják, különösen Zeusz tett rokonszenves vagy ellenszenves látogatásokat az emberek világában. Bizonyos vonatkozásban hasznosak voltak, de olyan dolgokat is tettek, amelyekről a modern ember, aki valamivel nyárspolgáribb mint a görög, valószínűleg joggal mondhatná, hogy egy ilyen Zeusznak egy házasságtörési pert kellene a nyakába varrni. Ezek az istenek félig isteni, félig emberi viszonyban voltak az emberekkel, és az ilyen lények – így gondolnánk – nem jelennek meg a húsban. Amikor Zeusz valamilyen ügyét meg akarta valósítani, akkor mindenféle alakot öltött: hattyút, aranyesőt [70] és hasonlókat. Ezek az istenek tehát a szokásos életben nem inkarnálódtak a húsban.

[70] Zeusz, amikor beleszeretett egy-egy halandó nőbe, akkor igen változatos módon jelent meg nekik: Léda esetén hattyúként (e látogatásból született többek között Szép Heléna); Danaét aranyeső képében látogatta meg (ebből született Perszeusz). (Szerk.)

Ha azonban mélyebben megnézzük a másik oldalt, akkor ez mégis úgy van, hogy a görögök így tudták: ezek az istenek összefüggenek azokkal az emberekkel, akik a korábbi időszakban éltek. Sokkal inkább, mint ahogy a csillagokkal való összefüggést Dupuis elgondolja, a görögök felnéztek a régi korok embereire, és – most kérem, hogy pontosan figyeljék meg, ahogy a mondatot kialakítom, mert itt van a lényeg – létrehozták a Zeuszról való képzetet, aki kapcsolatban volt valamilyen régi uralkodóval vagy hasonlóval, egy nagyon régi időszakban. Tehát nem azt mondom, hogy a görögök azt képzelték el Zeuszról, hogy egy régi uralkodó lett volna, hanem azt mondom: amit Zeuszként elképzeltek, azt kapcsolatba hozták egy régi uralkodóval, aki valamikor régen a múltban élt. Mert a Zeuszhoz és a többi istenhez való kapcsolódás módja rendkívül bonyolult volt.

Szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni a szavakat, hogy fogalmat alkothassunk arról, mi ennek tulajdonképpen az alapja. Képzeljük el tehát, hogy amikor Trákiában, Észak-Görögország egyik területén valahányszor egy személyiség a fizikai síkon megjelent, hogyan kapcsolódott a Zeusz-képzethez. Nos, itt a görög, már a teljesen átlagos görög is tisztában volt vele: nem tisztelem ezeket az ősöket, és nem tisztelem az egyes individuumokat sem, akik ebben az ősben éltek, de mégis tisztelek valamit, aminek ehhez a régi őshöz, ehhez a régi trákiai vagy epiruszi királyhoz valami köze van. – A görögnek ugyanis nem volt elképzelése arról, hogy valamikor volt egy ilyen király, akinek az egész lényében nemcsak a saját individualitása élt, hanem egy érzékfeletti lénynek az individualitása, amely kifejlődött benne, és azáltal élt a Földön, hogy valamikor megjelent egy emberben. Ezáltal a Zeusz-fogalom nem vált földivé, de összefüggésbe lehetett hozni egy régi uralkodóval, aki az alakját adta, vagy mondjuk szállást adott ennek a Zeusz-lénynek.

Amit tehát a görög Zeuszról elképzelt, az lényegesen különbözik attól az emberi individualitástól, ami a testben élt, amire a Zeusz-képzet vonatkozott. A Zeusz-uralom, a zeuszi istenek uralma bizonyos módon azáltal vette kezdetét, hogy Zeusz mindenekelőtt leszállt, egy emberben lakozott, és innen kezdve megtalálta a kiindulópontot, hogy az ember lényében tovább működjön – most már nem mindennapi emberként, hanem mint egy „olimposzi” lény. És így van ez a többi görög istennél is.

Miért volt akkor a görögnek ez az elképzelése: itt egykor volt egy uralkodó, akit bizonyos módon Zeusz megszállt, most azonban már nincsenek olyan uralkodók, akiket Zeusz megszállhatna, hanem csupán Zeusz uralkodik még, mint érzékfeletti lény. Miért alakította ki a görög ezt az elképzelést? Mert tudta, hogy az emberiség fejlődése előbbre haladt, hogy megváltozott, más szavakkal: tudta, hogy volt egy olyan régi kor, amelyben az embereknek különösen erőteljes imaginációik voltak, és minthogy lehettek ilyen imaginációik, olyan lényeket, mint Zeusz, aki emberi testben tudott élni, el tudtak fogadni. Aztán elmúlt az a kor, amelyben az embereknek a Földön különösen figyelemre méltó módon imaginációik lehettek. Természetesen egyesek számára megmaradt egy bizonyos tisztánlátás. De az imaginációk nagy része eltűnt. Azok a lények, amelyeknek még lehettek reális imaginációik, abban az életben, amit az ember a születése és halála között él át, csak az érzékfelettiségben tudtak működni.

Amit a görögök az isteneikről elképzeltek, abban ez a lényeges: voltak lények, akik imaginációt tudtak létrehozni. Az az idő azonban elmúlt, amikor ilyen lények imaginációkat tudtak létrehozni, és az emberi testbe be tudtak hatolni, az emberi test ugyanis már nem alkalmas az imaginációra. Ezért a görögök azt mondták: Bennünket olyan lények nemzedéke ural, amelyik tud imaginációt létrehozni, míg mi már nem vagyunk képesek erre. A görögnek teljesen józan elképzelése volt isteneiről. Nehéz is lett volna Zeusszal szemben szentimentálisnak lenni. A görög nyugodtan elmondhatta – ezt most ismét nyomatékkal jegyzem meg, de a dolgokat néha retusálni kell, ha az ember teljesen világos akar lenni: mi emberek helyesen fejlődünk, a fejlődést az atavisztikus tisztánlátástól az intuícióba, az inspirációba és az imaginációba kell átvezetnünk. Most a szokásos tárgyi gondolkodásban élünk. Az istenek azonban ebbe nem mentek bele, megmaradtak az imaginációknál, különben emberekké kellene válniuk, húsban kellene hogy alakot öltsenek. Nem felelt meg nekik – valahogy így gondolták a görögök a maguk nem szentimentális módján, ahogy az isteneikhez viszonyultak –, hogy a tárgyi gondolkodást elsajátítsák, ezért nem ereszkedtek le a Földre, hanem megmaradtak az imaginációnál. Ezáltal azonban uralkodnak rajtunk, mert bizonyos módon nagyobb a hatalmuk, mert az imaginatív gondolkodás hatalmasabb, szélesebb körű, mint a tárgyi gondolkodás.

Ebből azonban beláthatják, hogy a görögök egy olyan korra tekintettek vissza, ahol az ember gondolkodása, látásmódja, érzékelése még más volt, és hogy ez a visszatekintés összefüggött a görög isten-képzetekkel. Így amikor Zeuszra, Hérára visszatekintettek, azt mondták: Most uralkodnak rajtunk, korábban is ilyenek voltunk, de tovább alakítottuk magunkat, és gyengébbek lettünk. Azért tudnak uralkodni rajtunk, mert olyanok maradtak, amilyenek voltak. – Azt mondhatnánk, hogy a görögök ezzel egy bizonyos luciferi jelleget adtak isteneiknek. És azok a lények, akik megmaradtak az imaginációnál – ez alakult ki a görög tudatban –, azoknak a lényeknek voltak az utódai, akik az inspirációnál maradtak. Héra és Zeusz az imaginációnál maradt, Rhea és Kronosz az inspirációnál, Gaia és Uranosz az intuíciónál.

A görög saját lelkére tekintett, és az emberiség fejlődésével, tudatállapotának változásával hozta összefüggésbe istengenerációit. Ezt érezte meg, ezt érezte át. A legrégebbi istenek, Gaia és Uranosz olyan lények voltak, akiknek a világhoz való egész belső viszonyuk azáltal jött létre, hogy intuíciójuk volt. Meg akartak maradni ennél az intuíciónál. Ezzel fordultak szembe az inspirációt kialakítók. És akik az inspiráció mellett akartak maradni, azokkal szembefordultak az imaginációt létrehozók. Az intuíciót végzőket tehát felváltották az inspirációt végzők, azokat pedig az imaginációt végzők. Nos, tudják, hogy a görögöknél a Prométheusz-mítoszban már az a kívánság rejlett, hogy az imaginációval szemben valamilyen eszközt találjanak.

A görögök úgy emelkedtek fel isteneikhez, hogy ebben a felemelkedésben megmutatták, hogyan tekintettek vissza azoknak a lényeknek a korábbi tudatállapotaira, akik abban az időben az emberiséget alkották. A görögök megmutatták, hogy ezzel az istenekhez való feltekintéssel össze vannak kötve. Gondolják meg, milyen mély jelentősége van ennek a görög tudat megértése szempontjából. Amikor a görög feltekintett a maga istengenerációira, a szellemi életben visszatekintett a múltra. A régi intuíciós lényeket: Gaiát a Földdel, Uranoszt az éggel hozta összefüggésbe, az inspiráló isteneket pedig Rheával és Kronosszal. Gaiát és Uranoszt még úgy jelölték meg, amilyenek voltak, Rheát és Kronoszt titánként ábrázolták. Mik voltak ők tulajdonképpen?

Nos, hogy mi ennek az alapja, arról az emberiség néhány száz év alatt teljesen elvesztette azt, amit tudott. De emlékeztetem önöket, hogy néhány évszázaddal ezelőtt – ezt még megtalálhatják Jakob Böhménél, Paracelsusnál és Saint-Matinnál – tudtak arról, hogy az ember lénye összefüggésbe hozható a három alapvető elemmel.

Jacob Böhménél még ez áll: sal – az só, merkur – az higany, szulfur – az kén. A középkorban ezt mondták: sal – merkúr – szulfur. Nem ugyanazt értették rajtuk, de amit értettek, annak köze volt ahhoz, amire a görög gondolt, amikor ezt mondta: Uranosz-Gaia, illetve Gaia-Uranosz, Rhea-Kronosz, Héra-Zeusz. Mert látják, Kronosz eltávolította Uranoszt a világuralomból. Gaia – ezt mondhatnánk – özvegy lett. Mi lett belőle akkor? Az lett belőle, ami a föld, de nem a szokásos föld, amit kívül látunk, hanem az a föld, amit az ember magában hordoz: a só. Ha az ember – ezt tudták a középkori természetkutatók – tudatosan szolgálni tudná a benne található sót, akkor intuícióhoz jutna. Tehát a folyamat még eleven volt a régi Gaia-Uranosz korban, aztán alámerült az emberi természet mélyére.

Korábbi folyamat az, amit Rhea-Kronosz folyamatként jelölhetünk meg, de már lemerült az emberi természet mélyére. A görögök azt mondták: Rhea uralma egykor széleskörű volt, és „Kronosz” volt az az erő, amivel Rhea szembeszállt. Kronoszt letaszították. Mi maradt? Nos, ahogy az Uranosz-Gaia párostól a halott só maradt meg, úgy a Kronosz-Rhea párostól a folyékony szubsztancia, a merkúr maradt meg, az maradt vissza, amit az emberben folyékonynak, cseppfolyósnak foghatunk fel. Az ember azonban nem tudja ezt tudatosan felhasználni, lemerült az öntudatlan mélységbe.

Ma természetesen már régen túl vagyunk ezen, és a görög időkben is túl voltak rajta, mert a görögök azt mondták: Volt a Földön egy Zeusz-kor a homályos előidőkben, de akkoriban az ember a benne található ként fel tudta használni. Ha a benne lévő sót is tudatosan fel tudná használni, akkor atavisztikus módon intuícióhoz jutna. Ha a benne lévő merkúri minőséget, a folyékonyságot is fel tudná használni tudatosan, akkor inspirációhoz jutna, és ha a benne lévő ként is fel tudná használni, akkor imaginációhoz jutna, nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen, ahogy ezt még a középkori alkimisták értették, amikor „filozófiai kénről” beszéltek. Ma is van filozófiai kén, a filozófia-professzorok reálisan megalkotják, de az alkimisták nem így értették, hanem imaginációt értettek alatta, egyfajta atavisztikus imaginációt, ami összefügg ezzel az emberben tevékeny kénnek a felhasználásával. Az embernek – így akarták mondani a görögök, és a misztériumpapjaik is ezt mondták, mert a só, a merkúr és a kén misztériumai régóta léteznek – fejlődésük során legyőzték az atavizmust, hogy a ként atavisztikus módon felhasználják. Azonban Zeusz és testvérei visszahúzódtak az érzékfelettiségbe, és felhasználták a kén folyamatait. Ezért tud Zeusz villámokat szórni. Ha az ember éppen úgy tudna villámokat szórni, mint Zeusz, azaz ha imagináció útján a ként realizálni tudná, ha belsőleg tudatosan tudna villámokat szórni, akkor atavisztikusan imaginációhoz jutna. Ezt akarták mondani a görögök, amikor úgy beszéltek Zeuszról, mint aki villámokat tud szórni.

Azt mondhatjuk, hogy Saint-Martin még tudta, hogy a kénen az alkimisták valami mást értettek, nem a szokásos földi ként, amiről legfeljebb azt mondhatnánk – bocsássák meg az erős kifejezést –, hogy ez annak az ürüléke, amit Saint-Martin és a régiek még az igazi kénen értettek, amit „filozófiai kénnek” is neveztek. És Saint-Martin még arról beszél, hogy a villám és a mennydörgés valóban összefügg a kén makrokozmikus, de úgy is mondhatnánk, hogy kozmikus kén folyamataival.

Ma jó néhány természettudományos-fizikai magyarázatot találunk a tudományban, amely a kénről szól, de nem éppen a „fizikai kénről”. Gondolják meg, hogy ma az igazán okos emberek természetesen túl vannak azon, hogy a kozmoszban lévő kén folyamatairól beszéljenek, amikor villámlás vagy dörgés jön létre, mert a villámlás és dörgés úgy jön létre, ahogy azt az iskolai fizikakönyvekben olvashatják, olyasmik következtében, mint a súrlódási folyamatok a felhőkben. Nem lehet értelmetlenebb dolgot elképzelni arról, amit itt a villámról és a dörgésről mondanak, mert a nedves felhőknek kell a maguk ellentétes hatásaiban létrehozniuk azt az elektromosságot, ami a villám és a dörgés útján jelenik meg. Ha azonban egy elektromos kísérletet végeznek az iskolában, akkor gondosan megszárítanak minden eszközt, mert ha csak egy kis nedvesség van is, akkor nem jön létre semmilyen elektromosság. A felhők azonban ott fent látszólag nem nedvesek. A tanító úr még egy nedves, nem egészen megszárított elektromos szerkezettel, sem tud valamit kezdeni, de ugyanakkor azt magyarázza, hogy a nedves felhők összefüggésben állnak az elektromosság létrejöttével. Ilyen dolgok keverednek ebbe. De csak azt akarom mondani, hogy Saint-Martin még tudott arról, hogy annak az elemnek, amiről a görögök álmodtak, amikor Héráról és Zeuszról beszéltek, köze van a villámláshoz és dörgéshez.

A dolgok úgy állnak, hogy már a felszínes gondolkodás is arra utalhat, hogy bizonyos természeti folyamatok: a só-, merkúr- és kén-folyamatok – de a régi értelemben véve – összefüggenek azzal, ami a görögök istentanában megtalálható. Jegyezzük ezt meg jól: kell, hogy ilyen alapvető fogalmaink legyenek, hogy ezáltal aztán megfelelő módon eljuthassunk korunkhoz.

A görögök tehát visszatekintettek az istennemzedékekre, de a hanyatló viszonyokra, amelyek a régi időkben az emberek számára is érzékelhetők voltak. Ami az isteneikben élt, azt összefüggésbe hozták azzal, amit mi természeti folyamatoknak nevezünk. A mitológia tehát egyúttal egyfajta természettudomány is volt. És minél inkább megismerjük a mitológiát, annál mélyebb természettudományt találunk benne, csak egy másfajta természettudományt, ami ugyanakkor lélektudomány is. A görögök tehát így gondolkodtak, és ahogy az egyiptomiak is a maguk Oziriszével, aki valamikor uralkodott, de most az alvilágban van.

Gondolnak arra, hogy milyen különbözőek a dolgok, és hogy ezek egy bizonyos hasonló típusra vezethetők vissza? Amikor a görögök a régi időkre utaltak, ahol egy olyan lény, mint Zeusz, aki most még csak a Földön kívül tud élni – a „most” a görög korra vonatkozik –, egy emberben is meg tudott testesülni, úgy utaltak az egyiptomiak is egy régi korra, ahol Ozirisz, vagy Oziriszek uralkodtak – a szám itt most nem lényeges –, ahol az emberekbe beköltöztek, ahol jelen voltak. Ez a kor azonban elmúlt, most már nem lehet egy emberre, a fizikai síkra tekinteni – a „most” ismét az egyiptomi korra vonatkozik –, hanem abba a világba kell betekinteni, amelybe az ember belép, amikor a halál kapuján átmegy, amikor Oziriszre akar gondolni. Oziriszek már nincsenek abban a világban, amelyben az emberek élnek, hanem az ember a halál után találkozik velük. Tehát az egyiptomi is visszatekintett egy régi korra, az emberi tudat változása értelmében, amikor megkülönböztette azt az Oziriszt, aki egykor a Földön járt, és azt az Oziriszt, aki most már nem a Földön jár, hanem a holtak birodalmához tartozik.

Amikor ma két mitológiára szorítkozunk, és holnap, mielőtt a következtetést levonnánk, röviden érinteni fogjuk az ószövetségi mitológiát, akkor ezt azon a módon tesszük, ahogy a görögök és az egyiptomiak a maguk istenei előtt álltak, és ahogy ugyanakkor ebben a tudatban kifejlődött az emlékezés a régi atavisztikus tisztánlátás időszakára. Mindez eltűnt, már nincs jelen. Azzal a sorssal, amelyet az ember isteneivel együtt átélt, akár Zeusszal vagy Kronosszal Görögországban, akár Ozirisszel Egyiptomban, ugyanakkor azt is ábrázolta, amit így tudott: amikor távolabbra tekintek vissza, ott álltam emberként a makrokozmoszban, de más módon, mint most. Ez megváltozott.

Ezen a módon visszatekinteni a korábbi időkre, ahol az istenek még az emberek között jártak, ez valami tényszerű dolog volt e régi népek számára, mert tudták: az ember ebben a régi korban más módon állt a makrokozmoszban mikrokozmoszként, mint most. A régi atavisztikus tisztánlátás lényegében az Atlantisz utáni negyedik korszakban megszűnt. Ezt akarta elmondani a görög mitológia, és ezt akarta elmondani az egyiptomiak Ozirisz-mitológiája is.

09. Visszatekintés a tudatfejlődés lelkiállapotainak változására

Dornach, 1918. január 5.

Tegnap odáig jutottam, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az olyan mitológiák sajátos létrejötte, mint az Ozirisz-mítosz és a görög mitológia – és bizonyos értelemben még visszamehetünk az ótestamentumi tanításokhoz is – összefüggenek az emberiség tudatállapotának változásaival. Tudjuk, hogy az emberiség tudatállapota fejlődésével kapcsolatos, és tudjuk, hogy az emberiség fejlődésének korábbi időszakaira tekintettünk vissza, amelyekben még jelen volt a régi tisztánlátás, azaz az érzékfeletti dolgok megtapasztalása. Ilyen dolgokra azért tudunk visszatekinteni, mert ezek a visszatekintések célirányosak. Az emberiségnek újra el kell érnie, hogy rálásson az érzékfeletti dolgokra, el kell érnie ezt a szellemtudomány útján, a szellemtudományos gondolkodás útján. Amit itt az egyes ember megtehet, mindegy, hol él a világban az az, hogy belássa, az akarat segítheti ahhoz, hogy tájékozódni tudjon arról, hogy minek kell történnie, és mi az, ami történik.

Bizonyos értelemben a következő időkben végbemenő dolgok a korábbi idők folyamataihoz kapcsolódva játszódnak le. Az Atlantisz utáni ötödik korból, amelynek fejődésében benne állunk, visszatekintünk az Atlantisz utáni negyedik korszakra, a görög-latin korra, és a harmadikra, az egyiptomi korra, és akkor máris abban a korban vagyunk, amelyben az emberek számára természetes volt, hogy amit a világ titkairól érzékelni és gondolni akartak, azt bizonyos mitológiai képekben, mitológiai imaginációkban fejezzék ki. Más összefüggésben már említettük, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban bizonyos értelemben egyfajta fordított módon megismételjük azt, ami az Atlantisz utáni harmadik korszakban, az egyiptomi-káldeai korban történt, úgy, hogy az más módon ismét előjön. Az ember és az emberiség szellemi vezetése című írás [71] ezekre a dolgokra utal.

[71] GA 15

Nos, tegnap láttuk, hogy a görög-latin fejlődés időszakában, ami időszámításunk előtt a VII-VIII. században kezdődött, az emberiség még rendelkezett egyfajta visszatekintéssel. És éppen az a más tudatállapotokra való visszatekintés fejeződött ki az uralkodó szellemi lényekről szóló imaginatív mítoszokban, amiről tegnap beszéltünk. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban az emberek tudták: ha körülnézünk, csak az érzékelhetőt látjuk, a többiről gondolkodhatunk. Ha figyelmesen elolvassák azt ami A filozófia rejtélyei című könyvemben áll, tudni fogják, hogy a görög időkben, és még sokkal később is, az emberek bizonyos módon, ahogy még ez Goethénél [72] is megvolt, látták az ideákat, és valóban mondhatták: látjuk őket. A teljesen absztrakt gondolkodás csak az újabb időkben következett be. De ez valóban az ideák szemlélete volt. A szellemi valóságok látása, a szellemi valóságban való élet az Atlantisz utáni negyedik korszakban még nem volt jelen a maga teljes értelmében, de az emberek emlékeztek rá, hogy a korábbi időkben jelen volt. Azt mondták, és a valóságnak megfelelően mondhatták: Vannak lények, akik nem emberek, akik az érzékfeletti világokban laknak, és akik még megőrizték az imaginációkban való létet. Ilyen lényeket láttak a görögök a Zeusz-kör lényeiben.

[72] Lásd Goethe feljegyzéseit a Schillerrel folytatott beszélgetésekről.

Az egyiptomiak viszont ezt mondták: Az a kor, amelyben az emberek még közvetlenül az imaginációban éltek, az a kor volt, amikor Ozirisz a Földön járt. Természetesen nem egy Oziriszre gondoltak, hanem azt, hogy egyáltalán volt egy olyan időszak, amelyben az emberek imaginációkban éltek, és azokat az emberi lelkeket, amelyek imaginációkban tudtak élni, úgy jelölték meg, hogy ezt mondták: Ozirisz uralkodott a Földön. Ez az imaginációkban való élet eltűnt, elpusztították. Ozirisz testvére – azaz, az emberi léleknek az az ereje, amely bár átmegy az érzékfeletti létbe, de már nem akar imaginatív képességeket kifejleszteni –, Tüphon megölte. A régi tisztánlátás nem létezett többé. Azok az erők, amelyek a régi tisztánlátásban tevékenyek voltak, most a halottaknál vannak. Ezért a halottak ura Ozirisz. Az ember, amikor átmegy a halál kapuján, találkozik vele. A halál titkaival kapcsolódtak össze azok az emberek, akik az Ozirisz-mítoszt állították gondolkodásuk középpontjába, Ozirisz és Ízisz alakját. Az Ozirisz-mítosz részleteiben rejlik tulajdonképpen mindaz, amit így elmondok. Adott az időpont is, amelyben a monda szerint Tüphon megölte Oziriszt.

És ahogy utaltunk egy egészen meghatározott égi konstellációra, amit a keleti mágusok olyan konstellációnak tartottak, amelyben az új világkorszaknak kell eljönnie – a karácsonyi előadásban arra utaltunk, hogy a Szűz egy bizonyos konstellációjánál a keleti mágusok felismerték, hogy a világ új megváltójának áldozatot kell bemutatniuk –, úgy azok, akik az Ozirisz-mítoszhoz gondolatilag kapcsolódtak, szintén egészen meghatározott csillagkonstellációkra utaltak vissza. Azt mondták: Oziriszt megölték – ezzel azt akarták mondani, hogy az imaginációkban való régi élet elenyészett –, amikor az őszbe hanyatló Nap a Skorpió hetedik fokán állt, és az ellentétes pontnál a telihold a Bikában vagy a Pleiádokban (Fiastyúkban) kelt fel. A Bikában az év egy bizonyos pontjánál felkelő teliholdnak ez a konstellációja, a Napnak a Skorpió állásával összefüggésben a fejlődésnek ez az időpontja megadta az Ozirisz-hívőknek azt, amiben Ozirisz eltűnt a Földről, azaz, amikor már nem volt jelen.

A dolgok természetesen úgy történnek, hogy örökséget hagynak hátra. Mindig vannak emberek, elmaradozók, egészen az utolsó évszázadig, akik imaginatív tisztánlátással rendelkeznek, de most arról van szó, hogy arra utaljunk, hogy mikor tűnt el a Földről az imaginatív tisztánlátás, mint az emberi lélek normális tulajdonsága. És az emberek tudatában voltak annak, hogy abban a korban, amelyben a Földön az imaginatív tisztánlátás uralkodott, még egészen más állapotok voltak, mint később. Erre utal egészen világosan az Ozirisz-Ízisz misztérium. De éppen ezt értik meg igen kevéssé az Ozirisz-Ízisz mítosz magyarázói.

Ugyebár, ezt mondják: amikor Ízisz azt tapasztalta, hogy férjét, Oziriszt megölték, elment, hogy megkeresse a holttestet. Végül Bübloszban találta meg, Föníciában, és visszahozta Egyiptomba. Egy ilyen mítoszban mély bölcsesség rejlik, az emberi fiziológia bölcsessége fejeződik ki. Milyenek voltak az állapotok az oziriszi időkben? Az oziriszi időkben még nem volt olyan írás, mint amilyen később alakult ki. Ami az oziriszi időkben Egyiptomban uralkodott, az képírás volt, és ezt a képírást szentnek tartották. Miben állt ez a képírás? Abban állt, hogy a legfontosabb jeleket – a legfontosabb jelek nem azok voltak, amelyek földi állatokat vagy földi formákat utánoztak – a csillagkonstellációk szerint alakították ki, mégpedig aszerint, amit a tisztánlátó tekintet a csillagkonstellációkban látott.

Ha most egy kézenfekvő összehasonlítást kell tennem, akkor azt kell mondanom, hogy Olaf Asteson áloménekében [73] azt lehet olvasni, hogy szellemkígyót, szellemkutyát, szellemállatot érzékel. Azt ábrázolja, amit bennük érzékel. Gondoljanak el ilyen képeket, mint jeleket, de sokkal tökéletesebb alakban, akkor az ilyen jelek éppenséggel kialakított imaginációk lesznek. Az ilyen jeleket, mint a legrégebbi írások jeleit, szentnek tartották. Az ilyen jelekben a régi idők világbölcsessége jelent meg, ez a világbölcsesség ugyanakkor égi bölcsesség is volt, amennyiben a csillagírásokból a világtitkokat olvasták ki, úgy, ahogy ezt most a halottak teszik. Az az adomány, hogy írással rendelkeznek, ami tulajdonképpen az imagináció egyfajta reprodukciója, egy bizonyos időpontban, egy bizonyos időszakban az emberiség sajátja volt, aztán eltűnt. Ezt a régiek tudták: az oziriszi korban az írásnak ez az imaginatív módja jelen volt. Ugyanakkor az imaginációs világban való régi élet megölése, a régi képírás megszűnéséhez vezetett, és amivé az absztrakt írás vált, az már nem fejez ki titkokat, hanem fokról-fokra, minthogy absztrakttá vált, csak arra szolgált, hogy kifejezze azokat az érzékelhető dolgokat, amelyek szokás szerint a betűírásban megjelennek. Ahogy ebben a régi korban Oziriszt látták, mint hőst, mint az imaginatív írás isteni hősét, úgy Tüphon, a testvére, de ugyanakkor ellenfele is, az így kialakuló absztrakt betűírás hőse lett.

[73] Lásd Rudolf Steiner: Világ-újév. Olaf Aesteson áloméneke – Az ember összefüggése az elemi világgal című kötetből (GA 158).

Az Ozirisz-mítosz erre is utal mély értelmű módon. Ízisznek Föníciába kellett mennie a holttestért, azaz, hogy a képírást felváltó betűírást megkeresse, vagyis Ozirisz holttestét. A betűírást Föníciában „találták fel”, ahogy mondják. Föníciából az absztrakt írás érkezett vissza Egyiptomba, míg az egyiptomiak a maguk régi misztériumában Ozirisz idejében az imaginációkat utánzó képírással rendelkeztek. Az Ozirisz-Ízisz misztériumban tehát eljutunk az imaginatív írásban kifejeződő régi konkrét felfogástól az absztrakt írásban megjelenő új felfogáshoz is.

Mindezek a dolgok az emberiség fejlődési folyamatához tartoznak. Itt visszatekintünk a régi imaginációkban megjelenő élményekhez. A misztériumokban valóban fiziológiai bölcsesség fejeződik ki. A gondolkodás aztán fokozatosan átment az absztrakcióba, nem teljesen a mai egészen kétes absztrakcióba, hanem még valamiféle teltebb absztrakcióba, mintegy a kereszténység előtti VI-V. évszázadban Thálész révén, akivel a görög filozófiát kezdeni szokták. Ennek utána nézhetnek A filozófia rejtélyei című könyvemben. Láthatják ebből, hogy az emberiség a korábbi fejlődési korszakokra egészen más lelki állapotban tekintett vissza.

Ezekről az egészen más lelkiállapotokról mindazonáltal tudnak az újkor bizonyos testvériségei, csak – aminek korunkban már nem kellene megtörténnie – ezeket a dolgokat, mondhatnám, még hét lakat alatt tartják. Bizonyos fokig rejtélyes dolog is ezekről a dolgokról beszélni. Viszont nemcsak kell, hanem muszáj is ma beszélni ezekről a dolgokról, mert az emberiség régi tudatállapotainak ismerete arra irányul, amit mint újat, ki kell fejleszteni. Ha vannak gondolataink arról, hogy mi volt egykor, ez arra szolgál, hogy a szükséges, de mindazonáltal egészen másfajta fejlődési állapothoz vezessen.

Ma a fejlődésben lévő fiúknál, az érés időszakában érzékelhető a hang megváltozása. A fiúknál ez az organizmusban végbemenő folyamat kifejeződése, ami a női nemnél más módon megy végbe, és minthogy a női nemnél közvetlenül a fizikaiságra terjed ki, látszólag inkább az ember lényét ragadja meg. Ez azonban nem igaz. A fiúknál ez a hatás, még ha bizonyos módon más is az alapja, ugyanolyan erős, még ha külsőleg, fizikailag csak a hang megváltozásában jut is kifejeződésre.

Az embernek ez az éretté válása ma – azt mondhatjuk, hogy azóta, hogy Ozirisz meghalt a külső világ számára – majdnem teljesen fizikai folyamat. Akkoriban, amikor Ozirisz élt, nem pusztán fizikai folyamat volt. Nem, ez lelki folyamat volt. A fiú tizennegyedik, tizenötödik évében – tudják, hogy más élményekről is beszéltünk, amelyek ebben az időszakban zajlanak le – nemcsak azt élte át, hogy hangja megváltozott, hanem azt is, ami ma csak a hangfekvésbe nyomul be, ha szabad ezt mondani, ami az organizmus szexuális esszenciájából bejut a hangfekvésbe. Az ilyen dolgokra, ugye, a valóságnak megfelelően kell utalnunk – egyszerűen az organizmus szexuális esszenciája vonul át a hang-apparátuson. Ami ma leginkább benyomul a hangfekvésbe, az ebben a régi korban a gondolatokba nyomult be, a fiatal fiú képzeti világába. Ma a hang mutál, akkoriban a gondolatok is mutáltak, mert ez még a régi imaginatív korban volt. Abban a korban a gyermekifjú az érés előtt még rendelkezett bizonyos imaginációkkal. Ma csak csekély maradványai vannak ennek, de ezek minden gyermeknél annak zsenge korában jelen vannak. Ma nemcsak nem figyelnek oda erre, hanem a gyermeknél, mint ostoba dologról beszélnek róla, a régi időkben azonban ez teljesen eleven volt, és minden ember tudta, hogy a gyermek nagyjából a kilencedik, tízedik évéig imaginációkkal rendelkezik, a levegő folyamataiból származó imaginációkkal.

A levegőben folyamatosan szellemi folyamatok mennek végbe körülöttünk. A levegő nemcsak az, amit a fizikai tudomány leír, hanem szellemi folyamatok zajlanak benne. Ezeket a szellemi folyamatokat, lényegében tehát a világ éteri folyamatait, a gyermek az érés időszakáig imaginációkban érzékelte. Amikor az érés időszaka elkezdődött, nemcsak a hangokban, hanem a gondolati életben is érzett valamit az ember önmagában – ez volt mindazonáltal az, ami feltört azokból az erőkből, amelyeket a szokásos pszichológia szexuális erőknek nevez –, amiről ezt mondta: Amit gyermekként láttam imaginációk útján a levegőben, az most feléled bennem, ez egyfajta szemlélet, ami bennem él. – Ez történt. Az ember tudatára ébredt, hogy a levegőből felvett magába valamit. Korábban ezt kívül látta, most megérezte önmagában.

A nőknél ez úgy volt ebben a régi korban, hogy az érési időszak előtt ők is imaginációkban érzékelték azt, ami kint volt a levegőben. Az érési időszak után azonban az, ami a fiúknál csupán a gondolati élet megváltozásának megérzésében jelent meg, belső imaginációk felmerülése volt: emberkép, amit a nő önmagában újra meg újra imaginatív módon érzékelt. És ilyenkor azt mondta: amit most imaginatív módon érzékelek, ugyanaz, mint amit gyermekként az érés előtt kint a világban imaginatív képekként átéltem. – Mindkét nem átélte ezt, csak különböző módon, és tulajdonképpen tudták, lelkileg tudták: valami megszületett bennem, amit a világtér termékenyített meg.

Itt egy még konkrétabb formáját láthatjuk az Ozirisz-Ízisz misztériumnak: ez a világbölcsesség, amit a légtérből kapunk, organikus összefüggésben van az emberrel, az emberi szellemiség mélyebb rétegeivel. Elképzelhetik ezt, ha a következő módon kísérlik meg. Az ember ma absztrakt módon gondolkodik, amikor feje útján azt akarja megtudni, mi rejlik törvényszerűségként a világban. Ebben a régi korban az emberek számára világos volt: ezen a módon, csupán a fej útján nem juthatunk tudáshoz, hanem csak az egész ember útján. Az ember azt, ami kint a légtérben végbemegy, éteri módon végbemegy, azáltal tudja, hogy korábban bizonyos módon kívülről érzékelte, és az érés után belsőleg képzelte el és érezte meg.

Hogyan érzékelünk ma az absztrakt érzékeléssel, amivel rendelkezünk? Odamegyünk valamihez, amit észreveszünk, aztán gondolkodunk róla. Ez gyorsan egymás után történik. Azokkal a titkokkal, amelyek útján az ember a régi időkben benyomult a levegő törvényszerűségeibe, amelyek az imaginációkban jelentek meg, más volt a helyzet. Gyermekként az érés időszakáig érzékelte ezeket. Csupán érzékelte, aztán belsőleg feldolgozta ezeket. Ez, mondhatnám, csak egy időben kiterjedő észékelési és gondolkodási folyamat volt. Míg ma az ember önkényétől függ, hogy absztrakt módon nézze a dolgokat, és absztrakt módon gondolkodjon róluk, régen az egész emberi életre kiterjedt az, amit most néhány pillanat alatt összeállítunk a fizikai világra vonatkozóan. Érzékelni és gondolkodni, ez olyasmi volt, amit az ember a világhoz való viszonyában az egész születés és a halál közötti emberi életre kiterjesztett. Az érés időszakáig érzékelt bizonyos dolgokat, aztán feldolgozta őket. Ilyen volt ez a kor.

Nos, gondolják el, hogy az emberek ezt mondták: Az erről való érzékelés és gondolkodás bizonyos módon összefügg a nappallal, a felkelő és lenyugvó Nappal. – Amikor a Nap felkel, felébredünk, felkelünk, elkezdünk érzékelni és gondolkodni, a lenyugvó Nappal ez megszűnik, mert lefekszünk aludni. Az emberek tehát a nappallal hozták összefüggésbe az érzékelést és gondolkodást, az egyéb világfolyamatokkal, az éggel azt hozták összefüggésbe, ami a születés és a halál közti életükre terjedt ki. Ahogy a Naptól függ, a Nap szokásos felkelésétől és lenyugvásától, hogy érzékelni és gondolkodni tudok, úgy függ a nagykiterjedésű csillagkonstellációktól, amelyek évszázadok és évezredek óta létrejönnek, az, amit az ember érzékelése és gondolkodása során kialakít, oly módon, ahogy azt ábrázoltam. És ahogy az emberek abban a régi korban a szokásos érzékelést és gondolkodást összefüggésbe hozták a nappallal, a Nap felkelésével és lenyugvásával – ahogy ez a mai embereknél is van, még ha nem is gondolnak rá, és még ha úgy hiszik is, hogy csak az órájuk után igazodnak –, úgy azt is, ami az átfogó világtitkokhoz kapcsolódik, összefüggésbe hozták a többi csillagkonstellációval, az ég egyéb folyamataival.

Látják, hogy ezekben a dolgokban mély logika, mély bölcsesség rejlik. Felszínességekkel, ahogy azok Dupuisnél megjelennek, nem jutunk el a dolgokhoz. Ehhez azonban még más valami is kapcsolódik. Látják, hogy mindezek a régi népek – és az egyiptomiak és görögök mellett még másokat is említhetnénk – tudták, hogy az emberi természet mélyebben nyugvó erőivel függ össze az, ami az ég, a csillagkonstellációk folyamataiban megnyilvánul. Amit a szexualitás problémájával kapcsolatos modern álláspont az ember romlottságának tart, amit ez a legmodernebb álláspont a szexualitással kapcsolatban nagy romlottságnak tekint, arról a régiek tudtak abban a korban, amelyről beszélnünk kell, ha ezekről a dolgokról van szó. A régiek számára még valami egészen más volt, amikor ezt érezték: a szexuális esszenciák jelennek meg akkor, amikor az embernél a hang és a gondolkodás megváltozik, vagy ha az jelenik meg, amiről beszéltem. Hogy itt ugyanakkor az isteni jelleg árad szét az emberben, ez meggyőződésük volt a régieknek. Ezért amit ma csak romboló értelemben látnak, az a régi vallásos rítusoknál megtalálható: a szexuális szimbólumok, az úgynevezett szexuális szimbólumok tehát erre az összefüggésre utalnak. Ezeket a levegő, a levegő folyamatai és az a közötti összefüggésnek nevezhetjük, ami az emberben a megismerési folyamatoknál játszódik le az ember születése és halála közötti egész élete folyamán.

Szememen keresztül, fülemen keresztül – így mondták ezek az emberek – kapcsolatban állok azzal, amit a mindennapok hoznak. Az ember belső, mélyebb erőin keresztül kapcsolatban állok mindazzal, ami a levegő titkaihoz tartozik, de amit csak imaginatív átélésben tudok érzékelni. A régi időknek ezt az imaginatív átélését a maga konkrét formájában már ábrázoltam önöknek.

Az ótestamentumi szemlélet aztán megváltoztatta a dolgot, amennyiben a tapasztalás helyére a tanítást helyezte, a vallásos tanítást. A régi oziroszi idők egyiptomi embere, nevezetesen a régebbi oziriszi időké azt mondta: Csak az az igazi ember, aki az érés után belém költözik, amikor felveszem magamba azt, amit korábban imaginációkban láttam. A levegő közvetíti számomra az igazi embert. – Az ótestamentumi tanításban aztán ez a szemlélet megváltozott: az elohák vagy Jahve az eleven leheletet vagy levegőt belefújták az emberbe. Itt közvetlen eleven tapasztalásból kiemelték az esszenciát, és ez tanítássá, elméletté vált. Ez szükségszerű volt, mert az emberiséget csak azáltal lehetett irányítani, és ez az Ótestamentum értelmezése a külvilággal való együttélésről, ami még bensőséges kapcsolatot létesített a mikrokozmosz, vagyis az ember, és a makrokozmosz, a külső világ között a további fejlődés érdekében – erről még beszélni fogok –, mert miután ez a kapcsolat fokozatosan megszűnt, szükséges volt, hogy létrejöjjön egy olyan tanítás, mint amilyen az ótestamentumi volt.

Nos, eljött azonban Ozirisz halálának ideje, és ezzel az a kor, amelyben bizonyos módon az egyik dolog finomabb lett, a másik durvább. Hogy kell ezt érteni? Nos, így lehet megérteni: amikor visszamegyünk a régi oziriszi korba, akkor az érés előtt álló ember látta vagy felismerte a külső levegőben a fényimaginációkat (lásd az ábrát), ha ezt lehet így mondani.

Környezetében, a levegőben tehát látta a fényimaginációkat egészen érésének idejéig. Ezután az volt az érzése, hogy ez beleáramlott, és bekövetkeztek azok a változások, amelyekről beszéltünk. A gyermek számára a levegő mindenütt fényjelenségekkel volt tele. A felnőtt ember számára, az érett ember számára bár még jelen volt a levegő, de tudta: gyermekként láttam, hogy van benne még valami más is. – Tudta: a levegő egyúttal a fény létrehozója is. Tudta: nem igaz, hogy ha a levegőbe betekintek, akkor semmi más nincs benne, csak az, amit a fizikaiság mutat, hanem lények élnek benne, akiket imaginációban érzékelni lehet.

A görögök számára ezek a lények a Zeusz-kör lényei voltak. Az ember tehát tudta, hogy a levegőben lények vannak. Mindaz azonban, ami az emberi tudatállapotokat megváltoztatja, azzal függ össze, hogy az objektív dolgok finomságukban megváltoztak. Természetesen a mai okos ember számára borzasztó, ha valaki ilyesmiket mond. Tudom, hogy ez borzasztó, de mégis igaz: a levegő megváltozott. Természetesen nem úgy változott meg, hogy ezt a változást kémiailag igazolni lehetne, de mégis megváltozott. A levegő elvesztette azt a sűrűségét, hogy a fényimaginációkat kifejezze. Úgy is mondhatjuk, hogy durvább lett.

E régi idők óta a Föld ténylegesen megváltozott. A levegő durvább lett. De nemcsak a levegő lett durvább, hanem maga az ember is. Ami korábban spirituálisan abban az esszenciában élt, amelyről beszéltem, hogy az ember gégefőjét és organizmusának többi részét is áthatotta, az is durvább lett. Úgy, hogy lényegében, ha ma a szexuális esszenciáról beszélünk, valami másról beszélünk, mint amitől az említett régi időkben beszéltek. Minden akkori ember tudta: a mindennapi szemlélet személyemmel függ össze, a többi, amit a légkörben tapasztalok, amit egész életemmel tapasztalok, az az emberiséggel függ össze, az túlmegy az egyes emberen. – Ezért keresték a szociális titkokat is, amelyekben az emberek együtt éltek szövetségek megalapítása útján, azt keresték, ami az embert a makrokozmosszal összekapcsolta, a csillagbölcsesség útján keresték a szociális bölcsességet. Ami azonban szociális bölcsességként élt az emberben, az összekötötte őt az égiekkel. Ez fejeződött ki a legmindennapibb szemléletben. Egy emberpár a régi időkben, mielőtt Ozirisz meghalt, azt érezte, hogy az égből egy gyermek érkezett. Ez eleven tudat volt, megfelelt a valóságnak. És ez az eleven tudat azért tudott kialakulni, mert az ember tudta, hogy a levegőből azt veszi fel, amit saját maga tapasztalt.

Mindebből, mondhatnánk a durva üledék maradt vissza. Ahogy a levegőben visszamaradt a durva üledék, abból a levegő-erőből, amely korábban imaginációkban nyilatkozott meg az ember számára, úgy az emberben is visszamaradt az üledék. Ennek így kellett lennie, mert különben az emberek nem juthattak volna el énjük szabadságához és teljes tudatosságához. Az üledék azonban visszamaradt. Ezáltal azonban mindaz, amit a régiek gondoltak az istenségről, és azon a kerülő úton, amit most Önök könnyen elképzelhetnek, a szexuális esszenciával hoztak összefüggésbe, szintén durvábbá vált, nemcsak a szemlélet számára, hanem az átélésben is. Ez azonban mégis jelen van, természetesen nem csupán az egyik módon, hanem a másik módon is. Az emberiség szaporodása a régi időkben olyan volt, hogy közvetlen összefüggésben állt az emberiség makro-mikrokozmikus szövetségével, ahogy látták. Az emberek egész együttélése a Földön szintén összefüggésben állt ezzel a makro-mikrokozmikus szövetséggel. Numa Pompilius Egerius nimfához ment, hogy felvilágosítást kapjon arról, hogyan kellene a Római Birodalomban a szociális viszonyokat kialakítani. Ez azonban a következőket jelenti: a csillagbölcsességhez fordult felvilágosításért, mit mondanak a csillagok arról, hogyan kell a szociális viszonyokat kialakítani. Ami az emberek szaporodását a Földön lehetővé teszi, ami a generációk egymásra következésével összefügg, azt annak szolgálatába kellene állítani, amit a csillagok mondanak. Ahogy az egyes ember a Nap felkelte és lenyugvása szerint a maga szokásos érzékelésével és gondolkodásával cselekszik, úgy kellene azt is, ami később „állam” lett, tehát az emberek egymáshoz való kapcsolódását a csillagkonstellációk szerint a világ viszonyainak megfelelően kialakítani.

Nyelvünkben – a nyelv gyakran emlékeztet a régi összefüggésekre – még helyesen emlékezünk ezzel kapcsolatban arra a tényre, hogy a férfi és a nő viszonyát „nem”-ként jelöli meg, az egymásra következő generációkat viszont „nemzetség”-ként. Ez ugyanaz a szó, a „nem” a hozzátartozó család, a vérrokonság, és a férfi és női jelleg viszonya. És így van ez más nyelvekben is, hogy minden arra utal, hogyan kereste az ember azzal kapcsolatban, ami a természetében van, mondhatnám lényének mélyebb rétegeiben a makrokozmosszal való összefüggést.

Ezek a dolgok eldurvultak azokon a területeken, amelyekről beszéltünk. Többek között visszamaradt a nemzetiséghez való érzésszerű kapcsolódás is. A nemzetiségi függés, a soviniszta vonzódás a nemzetiséghez visszamaradt része annak, amit a régi időkben teljesen más viszonyok között gondoltak el. Csak ha ezeket a dolgokat áttekintjük, akkor tudjuk meg a valóságot róluk. Mi fejeződik ki a nacionalista pátoszban? Ha valaki különösen átadja magát a nacionalista pátosznak, mi él ebben a nacionalista pátoszban, ebben a nacionalista érzésben, mi az, ami benne él? Ugyanaz, ami a szexualitásban él, csak a szexualitásban más módon van jelen, mint a nacionalista pátoszban. A szexuális ember ennek a két pólusnak az útján éli ki magát. Azt mondhatjuk, hogy sovinisztának lenni nem más, mint csoportosan kialakítani a szexualitást. Mondhatjuk, hogy ahol a szexuális esszencia, abban, amit visszahagyott, megragadja az embereket, inkább a nacionalista sovinizmus van jelen, mert az az erő, ami a szaporodásban rejlik, ugyanaz, mint ami a nacionalista pátoszban megjelenik. Ezért az úgynevezett „szabadságot a népeknek és nemzeteknek” csatakiáltásban van valami, amit csak akkor látunk helyesen a maga intimebb összefüggéseiben, ha – de természetesen finomabb értelemben véve – ezt mondanánk: A nemzetek létrehozására való felhívás szexuális probléma.

Az, hogy a szexuális problémát ma a Földön egy egészen sajátos formában jelenítik meg, anélkül, hogy az embereknek sejtésük lenne arról, hogy tudattalanjukban a szexualitás fejeződik ki, amikor ezt mondják: „szabadságot a népeknek” – ez az, amit a kor impulzusának titkaként kell felfogni. És sokkal inkább, mint ahogy az emberek hiszik, a mai katasztrofális eseményekben szexuális impulzusok vannak jelen – sokkal inkább, mint ahogy az emberek hiszik! Mert az impulzusok ahhoz, ami ma történik, részben igen mélyen vannak.

Korunkban az ilyen igazságokat már nem szabad zár és lakat alatt tartani. Bizonyos testvériségek azáltal tudják ezeket zár és lakat alatt tartani, hogy a szó legszigorúbb értelmében kizárják belőle a nőket. Amikor ma a nőkkel való együttműködést, ahogy ez gyakran megmutatkozik, még mindenféle rossz dolognak tartják, el fog jönni az az idő, amikor ezekről a dolgokról helyes szemléletet kell kialakítani az emberiségben. Mégis tisztességtelen, ostoba, buta nézetek terjednek el, anélkül, hogy az intimebb összefüggéseket ismernék; bizonyos körökben ma minden lehetséges dolgot szexuális problémaként kezelnek. Láthatják azonban, hogy ami tisztességes, becsületes, őszinte igazság, az az egyik oldalon érintkezik azzal, ami tisztességtelen, piszkos gondolkodásmód lehet, ahogy ezt olykor a pszichoanalízis túlzásaiban és hasonló dolgokban megjelenik. De mindenütt azt találják, hogy amit az egyik oldalon helyesen fognak fel, ami mély igazság, azt a szavak szerint nem szükséges, hogy nagyon megváltoztassák, hanem csak az szükséges, hogy mocskos érzülettel viszonyuljanak hozzá, és éppen így jön létre egy mocskos, ostoba, megvetendő szemlélet.

Lehetett a „nemzetek” régi időszakáról beszélni, ha a nemzeteket úgy képzelték el, hogy azok védőszelleme az egyiknél az Orionban van, a másiknál egy másik csillagképben, és az emberek tudták, hogy a csillagkonstellációk szerint uralkodnak. Itt bizonyos módon az égi rendre hivatkoztak. Ma, amikor ilyen égi rend nem létezik, pusztán a nemzetekre hivatkoznak, soviniszta módon pusztán a nemzetekre hivatkoznak, tehát kiváltképpen egy fizikai-szexuális dolgot érvényesítenek, egy visszamaradt luciferi impulzust.

Ha tisztán és világosan akarjuk látni azt, ami ma van, akkor nem szabad visszariadni az igazság valódi alapjaitól. Az ilyen dolgokból azonban azt is látni lehet, hogy az emberek miért félnek az igazságtól. Képzeljük csak el, hogy az emberek ma annál a lármánál, ami a nemzetek szabadságáról és hasonlókról létrejön, azt kellene hallaniuk, hogy ez szexuális impulzusból fakad. Képzeljük el ezt! Képzeljünk el egy káráló tyúkot – most nem egyesekre gondolok, nem, éppenséggel csupán Clemenceau-ra. Képzeljük el az összes deklamálót a vonatkozó témában, és képzeljük el, hogy meg kellene érteniük, hogy amit kárálnak, az alapjában véve a tyúk dürgése, még ha mégoly finom nemzeti ruhát ölt is magára.

Ezek azok a dolgok, amelyeket ma az emberiségnek tulajdonképpen meg kellene tapasztalnia, de amelyeket nem akar meghallani, mert ahogy tudjuk, azokról a dolgokról, amelyek feketék, azt állítják, hogy fehérek, és amelyek fehérek, azokról azt, hogy feketék. Arról van szó, hogy azt a régi kort, amelyről beszéltem, felváltotta az Atlantisz utáni ötödik korszak, amelyben az absztrakciók fokozatosan kialakultak. Ahol az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak közötti határ húzódik – ennek utána nézhetnek A filozófia rejtélyei című könyvemben –, ott éppen a legtisztességesebb emberek rágódtak azon, és küszködtek azzal, hogy mi a megismerés értéke, mondhatnánk az absztrakciókkal. Nézzenek utána A filozófia rejtélyei című könyvemben ennek, ahol a nominalistává és realistává vált középkorról beszélek. Az absztrakció odáig jutott, hogy feltették a kérdést: Ha van egy fogalmam, ez jelent-e még valamit a kívülálló dolgok számára, vagy csupán egy név, ami a fejemben van? – Ma ezekről a dolgokról már nem gondolkodnak. Azokat, akik a középkorban, amikor megérezték a gondolkodás absztrakt erőit, azon gyötrődtek, hogy milyen szerepe van a világban az úgynevezett univerzáliáknak, az általános fogalmaknak, azon rágódtak, hogy milyen szerepet játszanak az absztrakciók. Ma már nem gondolnak erre, mert hozzászoktak az absztrakciókhoz, és már nem törekednek arra, hogy túljussanak az absztrakción, hanem ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy éppenséggel bejussanak az absztrakcióba.

Az univerzália-vita, ami végül is azt a formát öltötte, hogy azt mondták: Az univerzáliák, az általános fogalmak végül is, mint bizonyos fogalmak, Istenben vannak, ezek az univerzáliák ante rem, aztán vannak a dolgokban lévő fogalmak: univerzéliák in rem, és végül vannak fogalmak szellemünkben, lelkünkben, ezek az univerzáliák post rem. – Ez egyfajta eszköz volt annak megvilágítására, hogy megállapítsák: amikor az ember gondolkodik, amikor csupán fogalmakat gondol ki, ez összefügg-e a valósággal? Még éreztek valamit arról, hogy az ember a régi időkben kapcsolódott a valósághoz. Amikor éretté válik, akkor bizonyos módon átgondolja azt, amit korábban gyermekként érzékelt. Akkor tudta: az igazi ember csak ekkor jut érvényre benne. – Az univezáliáknál azt kellett eldönteni, hogy az ember, amikor gondolkodik, gondolkodása útján tud-e valamit arról, mi az, ami összefügg a valósággal, vagy teljesen elszakad a valóságtól, semmi köze sincs már a valósághoz. Azóta az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy az univerzáliákat, az absztrakciókat absztrakciókként kell felfogni, és tudatában többé-kevésbé eltávolodott a valóságtól.

Ilyen folyamat kicsiben folyamatosan lejátszódik. Gondolják csak meg, hogy eredetileg voltak szavak, amelyek olyan képzeteket jelenítettek meg, amelyek közvetlenül ezt a szemléletet támogatták: a küzdő emberek egy kis csoportjának az élén volt valaki, akit elöljárónak tekintettek és elnevezték elsőnek – hercegnek [74]. Itt közvetlenül összekapcsolódtak a szemlélettel. Később eltekintettek a szemlélettől, egy szó jött létre, ami jelölt valamit, anélkül, hogy valamilyen összefüggésben állna a közvetlen szemlélettel. Gondolják el, hogy milyen sok szó esetében van ez így!

[74] A német szövegben: vörsten, ersten, försten – Fürsten.

És a további út az, hogy aztán bizonyos szavak előnyt élveznek, hogy a nyelv monopolizálódik, államivá válik. Magában a nyelvben bizonyos dolgok ilyen fejlődést mutatnak. Nézzünk egy naiv tény-összefüggést: valaki sokat tanult, okos lett – mondjuk, anélkül, hogy ezzel valami idétlenségre gondolnánk –, tanult ember lett. A tény-összefüggésekkel kapcsolatban bizonyos módon, naivan azt mondhatjuk: „doktor” lett, amennyiben a tények ismeretében azt, akit a tanultsága alapján ítéljük meg, doktornak nevezzük. Akkor bizonyos jelentősége van annak, ha ezt egy elismert, éppen ezzel kapcsolatban elismert testület igazolja. De elveszti jelentőségét, ha monopolizálódik, bár az emberiség ma lelkesedik az ilyen monopolizálódásokért. Minden lehetséges szót monopolizálnak. Valaki nem a zsenialitás útján lesz „mérnök”, hanem egy fehér istenség kell, aki ezt az elismerő címet megadja. És a dolgok egyre inkább elvesztik összefüggéseiket. Ezt kicsiben látni lehet az absztrakt fogalmaknál, amelyek azonban nagyban végtelen jelentőségre tesznek szert. Egy családnak van egy atyja; mi az összefüggés az atya, a családapa, és a között az atya között, aki egyházi személy? Ez elszakadás attól, amit a szó tartalmaz – ezt csupán az emberiségben végbement absztrakciós folyamat illusztrálására hoztam fel.

A fogalmak esetében a dolog még sokkal rosszabbul áll, mint a nyelvnél. A fogalmaknál annak számára, akinek a fogalomra szüksége van, gyakran a legcsekélyebb összefüggés sincs meg a szemlélettel. Az emberek aztán néha keresik a szemléletet, és ebben a keresésben komikussá válnak, rendkívül komikussá. Gondolják csak el, hogy ma egész irodalma van a kereszt jelének, ami kétségkívül egyetemes jel, és nagyon elterjedt a világban. Otromba dolog az, amit itt a tudományosság felhoz.

Ez a jel visszavezethető erre:

A valamikori kereszt tulajdonképpen ilyen volt.

Néha ezt odáig vezetik vissza, hogy ezt mondják: Ezek csak a horogkeresztből maradtak vissza, és így tovább.

Nos, borzasztóan okos dolog, amit erről leírtak, határtalanul okos, ha ilyen dolgoknál egyáltalán „okosságról” beszélhetünk. Nem akarom az ilyen dolgokat alapjaiban kritizálni, de hogy tudjuk, mi az igazság, az okosság nem elegendő. Természetesen tudnunk kell, hogy a kereszt jelénél elsősorban arról van szó, hogy az ember, ahogy áll, karjait kinyújtja, kiterjeszti, így jön létre a kereszt. Felülről lefelé halad a lét áramlata, ami az embert összeköti a makrokozmosszal, és kinyújtott karjain keresztül is. A kereszt az ember jele.

Ha az asszír királyok ismertető jeleit nézzük, vagy az egyiptomi királyokét, érméket például, akkor ezek a kereszt jelet mutatják:

És két másik jel – ahogyan az érméknél a kereszt egyfajta megjelölés a régi királyoknál – például ezek lehetnek:

A harmadik jelnél csak a csillag olyan szokás szerint, hogy benne nem mindig ismerhető fel a pentagramma. Vagy egy hexagramma is, de most nem erről van szó.

A különösen okos emberek ezt mondták: Ez a Nap, ez a kereszt, ez a Hold, ez a csillag. A dolog mélyebb mivolta azonban abban áll, hogy az ember az, aki a mikrokozmosz, aki a Napból és a Holdból áll össze. Látják, ennél a szokásos kereszt-jelnél, hogyan válik el a fogalom a dologtól. A közvetlen szemlélet ez, a jel ez: az ember a keresztformában. Az emberek ma a dolgot a jellel annyira kevéssé tudják összekötni, hogy ahogy mondtuk, létezik egy végtelenül okos irodalom, amely azt keresi, hogy ez a jel hogyan függ össze azzal, amit ki akar fejezni. És így a leghétköznapibb szavakkal egészen okos tanulmányokat írnak, anélkül, hogy rájönnének, hogy ezek a dolgok, ezek a szavak hogyan viszonyulnak a valósághoz.

Az emberiségnek az absztrakció periódusán végig kell mennie. Tudjuk, hogy ma már nem a Kos jegyében vagyunk, amelyben a Nap áll a tavasz kezdetekor, mivel az imaginatív korból, amelyben még jelen voltak az imaginatív kor utóhatásai, megtörtént az átmenet az absztrakt korba. Átléptünk a Halak korszakába. Ez lényegében abban fejeződik ki, hogy a makrokozmoszból az ember megkapja az erőt az absztrakt fogalmakhoz. Ezt az erőt kapja meg ma az ember a makrokozmoszból. De ideiglenesen az absztrakt fogalmak azok, amelyekről az ember még nem tudja, hogyan kell azokat újra összekapcsolni a valósággal. Mert újra össze kell őket kapcsolni a valósággal.

Abból indultam ki, hogy azt mondtam: Ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban meg kell ismételni azt, ami a harmadik, az egyiptomi-káldeai korban volt, amelyben visszatekintettek a régi oziriszi időkre, amikor az imaginációk még jelen voltak. Bizonyos módon a fordítottjának kell megtörténnie, az embernek újra meg kell találnia az utat vissza az imaginációhoz. Azt mondhatjuk, hogy ha más formában is, de Ozirisznek újra élővé kell válnia. Meg kell találnunk annak az eszközét és módját, hogy Ozirisz újra élő legyen. Ebben az előadásban konkrét formában kinyilvánítottam ezt, amikor azt mondtam, hogy meg kell találnunk az átélésnek azt a formáját, amely a halottaknál és élőknél közös. Amióta Ozirisz meghalt, a halottaknál van. A halottaknál fog maradni, de újra az élők közé kell jönnie, ha vannak olyan ügyek, amelyek az emberek szociális élete számára közösek a halottakéval és élőkével. Ez azonban oda vezet, hogy korunkban meg kell érteni valamit, amit okvetlenül szükséges megérteni: hogyan lesz Ozirisz ismét élővé? Hogyan kel Ozirisz új életre? Hogyan közeledik az ember újra az imagináció átéléséhez?

Erről holnap akarok beszélni: Hogyan kell az imaginatív tudatnak újra felébrednie, és hogyan kell ezt a felébresztést véghezvinni.

10. Hogyan tér vissza Ozirisz az újkori életbe?

Dornach, 1918. január 6.

Ezekben a napokban megkíséreltük, hogy az emberiség fejlődésének menetéről néhány dolgot megértsünk. Megkíséreltük, hogy kiderítsük az olyan mítoszok mélyebb alapjait, mint az Ozirisz-Ízisz misztérium, továbbá megkíséreltük, hogy bizonyos szempontból eligazodjunk a görög istenvilágban. És néhány dolognál érintettük annak a szemléletnek a belső jelentőségét, ami talán nem jutott világosan kifejeződésre, de alapját képezi Egyiptom és Görögország mitikus költészetének, és megkíséreltük, hogy kiderítsük, milyen viszonyban van az ótestamentumi tanításokkal az, ami ezeknek a mítoszoknak az alapja, legalábbis, amit itt utalásként figyelembe kell venni. Az ótestamentumi tanítások más szellemiségből származnak, mint az egyiptomi és görög istentanok. Láttuk, hogy az egyiptomiak és a görögök istentana, ahogy felépül, az emberiség bizonyos ősi szellemi tapasztalásából származik, egy sajátos tudatból, és hogy az emberiségnek egykor atavisztikus tisztánlátása volt, és ennek az atavisztikus tisztánlátásnak az útján olyan bensőséges viszonyban állt azzal a szellemiséggel, amely a természetet áthatja, ahogy később a születés és a halál között állt kapcsolatban a külső érzékelhető világgal. Láttuk, hogy e régi atavisztikus szellemi látás számára a világ átfogó szemlélete, ami belső tapasztalásból eredt, jelentősebb volt, mint az, amire az átalakult emberiség, amelyhez mi is tartozunk, pusztán érzékelésen alapuló szemlélete a megismerés vonatkozásában képes lehet.

Mindaz, ami bizonyos módon képzetként lerakódott az egyiptomi és a görög istentanban, jobban mondva az istenek iránti szemléletben, annak morális alaphangja tulajdonképpeni tanításként megtalálható az Ótestamentumban. Tegnapelőtt, amikor az egyiptomi és görög istentan, és az Ótestamentum fontos különbségéről beszéltem, azt mondtam, hogy azok az isteni szellemi lények, amelyek az Ótestamentum kiindulópontjánál állnak, az elohák és Jahve, csak úgy képzelhetők el, mint az ember teremtői. Csak úgy képzelhetők el, hogy ténykedésük révén jött létre az, amit földi embernek nevezünk, és hogy a földi ember egész fejlődése csak az elohák, illetve Jahve alapvető cselekedete útján jön létre a Földön. Az egyiptomi és a görög istentannál ez nem így van. Az emberek itt visszatekintenek a régi időkbe, és azt mondják: Az istenek, Ozirisz, Ízisz, Zeusz, Apollón, Mars, Pallasz Athéné, akik most az emberi nem vezetésével foglalkoznak, más istennemzedéktől származnak, az emberek azonban mindig is jelen voltak. Az egyiptomi és a görög istentan az embereket egy olyan régi korba vezeti vissza, amelyben nem azok az istenek voltak a teremtők és uralkodók, akik ebben a korban jelennek meg. Az emberek tehát Egyiptomban és Görögországban egy régebbi ősnek tulajdonították eredetüket, nem a mostani uralkodó istenek őseinek.

Ez olyan alapvető, olyan jelentős különbség, hogy különösen jól szemügyre kell vennünk. Ennek a fejtegetésnek a során látni fogjuk, hogy ez a nézet milyen végtelenül fontos, jelentős tényre irányul. Az ótestamentumi istentannál az a helyzet, hogy a tisztelt istenek ugyanakkor az embert megteremtő istenek is. Az ótestamentumi tanítás csak azáltal válik képessé arra, hogy a morális elemet, a morális impulzust felvegye az isteni rendbe, és ezáltal, mondhatnánk, képzet formájában az emberi rendbe is, hogy az istenséget az ember teremtőjévé teszi.

Ez fontos a jelenkor világnézetének megértéséhez. Mert a jelenkor világnézete nem származik egyértelmű módon valamilyen egységes forrásból, és magunkban hordunk néhány dolgot, amelyekről úgy hisszük, hogy jelenkori emberekként ki kell állnunk mellette, és amelyek közvetlenül a görög szemléletben gyökereznek. Magunkban hordozunk néhány dolgot, különösen a közvetlen jelenkor hordoz magában sok mindent, ami visszautal az ótestamentumi istentanra. Az emberek keresése, sokaknak a keresése egyfajta magára találásra irányul, amiben gyakran találhatók egymásnak ellentmondó képzetek és fogalmak, annak az impulzusnak a következtében, ami a Golgotai Misztériumból indul ki. Mindez bizonyos módon még csak program számunkra, és ebben a korban, amely még megkívánja az együttlétet, ezt ki fogjuk dolgozni.

Mindenekelőtt fontos, hogy néhány dolgot leszögezzünk. Erre tegnap utaltam. A XV. század óta – ezt már gyakran említettük – az Atlantisz utáni ötödik korszakban vagyunk, és bizonyos vonatkozásban – így mondtam – egyes impulzusokat az Atlantisz utáni harmadik korszakból, az egyiptomi-káldeai korszakból át kell vennünk, ugyanúgy, ahogy a hatodik korszakban bizonyos impulzusok a második korszakból, az ősi perzsa korszakból fel fognak villanni, és az utolsó, a hetedik korszakban pedig bizonyos impulzusok felvillannak majd az óindiai korszakból. Ez törvényszerű az emberiség fejlődésének folyamatában, és jelentőségteljes módon arra irányul, ami lényegében szellemileg az emberiség előtt áll, míg egy újabb katasztrófa be nem következik egy természeti katasztrófához hasonlóan.

Részben láttuk már, hogy a régi időkben az emberi tudat milyen hatalmas mélysége fejeződött ki abban, ahogy ez a régi korszak az Ozirisz-mítoszt kialakította. Láttuk, hogy ez a régi korszak ezt akarta mondani: Valamikor az emberek között olyan szemlélet élt, amelynek következtében az ember a szellemiséget a maga természetes környezetében tudta átélni, közvetlen atavisztikus imaginációja útján. Ez volt az a kor, amelyben Ozirisz uralkodott. Az új szemlélet azonban, a tüphoni szemlélet, amely a képírásból a betűírást létrehozta, az a szemlélet, amely az ősi szent nyelvből, amit az emberek közösen beszéltek, az egyedi hangnyelvet létrehozta, ez a tüphoni szemlélet megölte azt, ami az emberben Ozirisz-impulzusként élt, úgy, hogy ettől kezdve Ozirisz az embernél csak akkor van jelen, amikor a halál és egy újabb születés közti időszakban tartózkodik.

Aztán lényegében követtük az Ozirisz-Ízisz legendát, és láttuk, hogy Oziriszt, mint Egyiptom régi uralkodóját, úgy tekintették, mint aki az egyiptomiaknak a leglényegesebb művészeteket adta meg, aki hosszú időn keresztül uralkodott Egyiptomban, aztán más országokba is eljutott, és nem kard, hanem meggyőzés útján hozta el számukra azokat a javakat, amelyeket Egyiptomban művészetként meghonosított. Mialatt azonban távol volt, és más országokhoz vitte el jótéteményeit, amelyek útján az egyiptomiakat is tanította, országában, Egyiptomban gonosz testvére, Tüphon újításokat vezetet be, és amikor visszatért, feleségének, Ízisznek az ébersége ellenére, megölte őt. Ízisz mindenütt kereste Oziriszt. A legenda úgy mondja, hogy közölték vele, hogy a koporsó a vízen úszik. Aztán megtalálta a föníciai Bübloszban, és visszavitte Egyiptomba. Tüphon a holttestet tizennégy darabra vágta. Ízisz összegyűjtötte a darabokat, és minden darabot fűszerek és egyéb szerek segítségével újra Oziriszhez hasonlóvá tudott tenni. Aztán lehetővé tette, hogy a papok az ország harmadát birtokba vegyék, és ennek fejében Ozirisz sírját titokban kellett tartaniuk, másrészt be kellett vezetniük Ozirisz kultuszát, azaz, egy emlékezeti kultuszt a régi oziriszi időkre vonatkozóan, amikor az emberiségnek más volt a szemlélete. Ezt az emlékezést folyamatosan meg kellett ünnepelni, és ezt mindenféle titok vette körül. Utaltak arra a korra, amelyben Tüphon Oziriszt megölte, mint olyan korra, amelyben a Nap ősszel, a novemberi napokban a Skorpió tizenhetedik fokában nyugszik le, és a Hold az ellenkező oldalon, a Bikában, a Pleiádokban teleholdként jelenik meg.

Aztán a legenda elmondja, hogy Ozirisz az alvilágból, ahol most már a halottak felett uralkodik, ahol a halottak bírája, a felső világban, elkezdte oktatni fiát, Hóruszt, aki Ízisztől született. A legenda elmondja továbbá, hogy Íziszt rábeszélték, engedje szabadon Tüphont, akit fogságban tartott. Ezért fia, Hórusz, akit Ozirisz tanított, annyira megharagudott, hogy anyjával, Ízisszel vitába keveredett, és megfosztotta koronájától. Majd elmondják, hogy vagy saját maga, vagy egy másik verzió szerint, Hermész révén koronája helyébe tehénszarvakat helyezett rá, és azóta így ábrázolták.

Nos látják, hogy Ízisz az egyiptomi mítoszban Ozirisz oldalán áll. És Ízisz az egyiptomiak szemlélete szerint nemcsak egy titokzatos istenség, nemcsak egy titokzatos szellemi lény, aki a világ kormányzásával bensőséges összefüggésben áll, hanem az is, aki, mondhatnám, minden mélység megtestesítője, akire az egyiptomiak úgy gondolhattak, mint arra az őserőre, amely a természetben és az emberi létben is működik. Amikor az egyiptomi feltekintett arra, ami környezetében a legnagyobb titok volt, akkor Íziszre tekintett fel, akinek híressé vált szobra a sais-i templomban állt. Ennek a szobornak az alján állt az ismert felirat, amely Ízisz lényét fejezte ki: Én vagyok a mindenség, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat halandó még nem lebbentette fel.

Ez különösen az egyiptomi kultúra későbbi korszakában volt központi gondolata ennek az egyiptomi kultúrának. És az Ízisz titkába való betekintés a régi oziriszi idők titkára emlékeztet. És Ízisszel összefüggésben, Ízisszel, akinek tekintete előtt az egyiptomi hívő megrettent, amikor ezek a szavak hatottak rá: én vagyok a mindenség, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat halandó még nem lebbentette fel – amikor az egyiptomi hívőre hatottak ezek a szavak, akkor egyúttal arra gondolt, hogy Ízisz egykor kapcsolatban állt Ozirisszel, amikor Ozirisz még a Földön járt. A profán ember a dolgot legendaszerűnek tartja. A misztériumokban a papok arról beszéltek, hogy a régi oziriszi korban a régi tisztánlátás az embereket összekapcsolta a körülöttük lévő természet szellemiségével.

Ezzel az érzéssel, ami az egyiptomiak lelkében, szívében élt, ezzel kell ma a jelenkor számára az Ozirisz-Ízisz legenda, illetve mítosz felé fordulnunk, hogy azt szemügyre vegyük. Ezt tettük mindenekelőtt néhány alapvető vonás formájában. És ezeknek révén, mondhatnám, lelki tekintetünk előtt kell állnia annak, ami a régi időkből átszármazott az újabb időkbe, ami a Golgotai Misztérium folytán elvesztette ugyan az értelmét, de ma újra meg kell fejtenünk, éppen a Golgotai Misztérium jobb megértése érdekében. Lelki tekintetünk előtt kell állnia mindazoknak a titkoknak, amelyeket most csak sejteni lehet, mit érzett az egyiptomi, amikor Ízisz jellemzéseként ezeket a szavakat olvasta: Én vagyok a mindenség, és vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat halandó még nem lebbentette fel. – Mert ezzel az Ozirisz-Ízisz mítosszal szembe akarunk állítani egy másik Ozirisz-Ízisz mítoszt, egy egészen mást. És amikor ezt a másik Ozirisz-Ízisz mítoszt elmondjuk, a legmagasabb fokú előítélet-mentességet és elfogulatlanságot kell tanúsítanunk, hogy ne értsük félre ezt a másik Ozirisz-Ízisz mítoszt. Ez nem valamiféle ostoba gőgből jött létre, hanem alázatból, és úgy jelenik meg, hogy ma talán csak a legnagyobb tökéletlenséggel lehet elmondani. De megpróbálom, hogy nagy vonalakban néhány szóval jellemezzem.

Mindenekelőtt – bár ez csak ideiglenesen lehetséges – mindenkire rá van bízva, amikor a kort ki akarja jelölni, amelyben ezt az Ozirisz-Ízisz mítoszt elmondja, úgy ahogy én csak megközelítően, felszínesen, mondhatnám, banálisan tudom elmondani. De ahogy mondtam, arra akarok törekedni, hogy ezt a másik Ozirisz-Ízisz mítoszt úgy mondjam el, hogy lehetőleg eltekintsek az előítéletektől, és az önök előítélet-mentes megértésére hivatkozzam. Ennek a másik Ozirisz-Ízisz mítosznak tehát mintegy a következő a tartalma.

A tudományos mélyenszántás időszakában történt, a filiszterek országának közepén. Egy szellemileg elhagyatott dombon felállítottak egy épületet, amit a filiszterek országában igen figyelemreméltónak találtak. Mégis azt kell mondanom, hogy a jövő kommentátora egy megjegyzést fűz ehhez, hogy a filiszterek országával a legközvetlenebb környezet sem közös. Ha Goethe nyelvén akarnánk szólni, azt mondhatnánk, hogy az épület egy „nyilvánvaló titkot” jelenít meg. Mert az épület senki előtt sem volt zárva, mindenki számára megközelíthető volt, és alapjában véve alkalomadtán mindenki megnézhette. Az emberek többsége azonban nem látott semmit. Az emberek többsége azonban sem azt nem látta, hogy mi épült meg, sem azt, amit megjelenített. Az emberek többsége – hogy ismét goethei értelemben beszéljünk – egy nyílt titok előtt állt, egy egészen nyilvánvaló titok előtt.

Az épület közepére egy szobrot képzeltek el. Ez a szobor egy lénycsoportot ábrázolt: az emberiség reprezentánsát, aztán Lucifert és Ahrimant. Az emberek megnézték ezt a szobrot, és nem tudták, hogy a tudományos elmélyülés időszakában, a filiszterek országában ez a szobor alapjában véve csak a fátyla egy láthatatlan szobornak. A láthatatlan szobrot azonban az emberek nem vették észre, mert ez a láthatatlan szobor volt az új Ízisz, egy új korszak Ízisze.

A tudományos elmélyültség országában néhányan hallottak arról a sajátos kapcsolatról, ami megjelent abban, ami Ízisz-képként rejtőzött a mögött, ami megnyilvánult. Ekkor a maguk mélyenszántó, allegorikus-szimbolikus kifejezésmódján ezt a kijelentést tették: ez az összeállítás az emberiség reprezentánsáról, Luciferről és Ahrimanról Íziszt jelenti. Ezzel a szóval: „jelenti”, nemcsak a művészi akaratot döntötték romba, amiből a dolog megszületett – mert a művészi nemcsak jelent valamit, hanem valami is –, hanem teljesen félreismerték azt, amin az egész dolog alapul. Mert egyáltalán nem arról volt szó, hogy az alakok valamit jelentettek, hanem az alakok azok voltak, amilyenekként megnyilvánultak. És az alakok mögött nem egy absztrakt új Ízisz volt, hanem egy valódi, reális, új Ízisz. Az alakok egyáltalán semmit sem jelentettek, annak számára jöttek létre, amiként megnyilvánultak. Önmagukban rejlett a sajátosságuk, az, hogy mögöttük egy reális lény, az Új Ízisz volt.

Néhányan, akik ezt az új Íziszt különleges helyzetben, különleges szemlélettel mégis meglátták, úgy találták, hogy alszik. Így azt mondhatjuk: Az igazi, mélyebb szobor, amely a külső, látható szobor mögött rejtőzik, az új, alvó Ízisz, egy alvó alak, amely látható, de kevesen látják. Néhányan aztán különös figyelemmel fordultak a felirat felé, amelyet kevesen olvastak el, de világosan ott áll, azon a helyen, ahol a szobor előkészületei folytak. A felirat világosan ott áll, ugyanolyan világosan, ahogy egykor a sais-i elfátyolozott képen állt. A felirat ugyanis a következő: Én vagyok az ember, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat minden halandónak fel kell lebbentenie.

Egykor az alvó alak első ízben közeledett az új Íziszhez, aztán újra meg újra más alakban, mint valami látogató. És az alvó Ízisz ezt a látogatót különös jótevőjének tekintette és szerette. Egy napon sajátos illúziónak hitte, ahogy a látogató is egy napon sajátos illúziónak hitte: az új Ízisznek lett egy ivadéka – és a látogatót, akit jótevőjének tartott, az apjának tekintette. Az apjának tartotta, de nem volt az. A szellemi látogató, aki nem volt más, mint Tüphon, azt hitte, hogy ezáltal a világban hatalmának sajátos növekedését tudja elérni, ha ezt az Íziszt hatalmába kerítheti. Így lett az új Ízisznek egy ivadéka. De lényét nem ismerte fel, semmit sem tudott ennek az új ivadéknak a lényéről. És elvitte őt, kivitte messze az országba, mert azt hitte, hogy ezt kell tennie. Elvitte az új ivadékot, és a világ különböző vidékein keresztül hordozta magával, elvitte, és itt a világ ereje útján tizennégy darabra vágta.

Így az új Ízisz ivadékát kivitte a világba, és a világ az ivadékot tizennégy darabra vágta. Amikor ezt a szellemi látogató, az új Tüphon megtapasztalta, a tizennégy darabot összeszedte, és a természettudományos elmélyülés minden ismeretével újra eggyé alakította, egy lénnyé. Ebben a lényben azonban csak mechanikus törvényszerűség volt, csak gépies törvényszerűség. Így ez a lény az élet látszatát keltette, de csak gépies törvényszerűség volt. És ez a lény, minthogy tizennégy darabból állt, újra megtizennégyszereződött. És Tüphon minden darabnak saját visszfényét adta meg, úgy, hogy a tizennégy ivadék mindegyike az új Ízisz egyfajta arculata lett, ami az új Tüphonra hasonlított.

És Ízisznek mindezeket a csodálatos dolgokat figyelemmel kellett kísérnie, láthatta mindezeket a csodálatos dolgokat, amik ivadékával megtörténtek. Tudta: ő maga vitte el őt, ő maga idézte elő mindezt. Elérkezett azonban egy nap, amikor igazi alakjában láthatta meg őt, valódi alakjában vette át a szellemi lények egy csoportjának a kezéből, akik a természet elemi szellemei voltak, visszakapta őt a természet elemi szellemeitől.

Amikor visszakapta az igazi ivadékát, akit csupán egy illúzió fokozott le Tüphon ivadékává, és egy sajátos tisztánlátó arculatot adott neki, hirtelen észrevette, hogy még megvannak a régi Egyiptomból származó tehénszarvai, annak ellenére, hogy új Ízisszé vált.

És lám, minthogy így tisztánlátó lett, tisztánlátásának ereje megérett – néhányan Tüphonnak mondták, néhányan Merkúrnak. És a tisztánlátás ereje útján az új Ízisz arra kényszerült, hogy fején, ugyanarra a helyre egy új koronát tegyen, ahol egykor a régi Ízisz koronája volt, amit Hórusz eltávolított, tehát ugyanarra a helyre, ahol a tehénszarvakat viselte. Ez a korona azonban haszontalan papírból volt, mindenfajta mélyenszántó tudományossággal teleírva, de papírból volt. Most két korona volt a fején: a tehénszarvak és a papírkorona, a tudományos mélység mindenféle bölcsességével feldíszítve.

Tisztánlátásának ereje útján egy napon feltárult előtte annak mély jelentősége, amit a korszak el tudott érni, amit a János-evangélium Logoszként jelöl meg, feltárult előtte a Golgotai Misztérium jánosi jelentősége. Ennek az erőnek a segítségével megszabadult a tehénszarv és a papírkorona hatalmától, és valódi lényéből fakadóan átalakította azokat egy igazi aranykoronává.

Ezek azok a vonások, amelyeket el lehet mondani az új Ozirisz-Ízisz legendáról. Természetesen nem akarok ennek az Ozirisz-Ízisz legendának a kommentátora, a magyarázója lenni. Ez a másik Ozirisz-Ízisz legenda. De lelkünk elé kell állítanunk: még ha ma gyenge is az a lehetőség, hogy összekapcsolódjunk az új Ízisz-szoborral, ha gyenge is, amit keresünk és tapogatunk, valaminek a kiindulópontja kell hogy legyen, ami teljesen jogos az új korszak impulzusában, teljesen jogos abban, amire ennek a kornak szüksége van, és amivé válnia kell.

Éppen ezekben a napokban beszéltünk arról, hogy a szó bizonyos módon eltávolodott a közvetlen lelki átéléstől, aminek eredetileg megfelelt. Láttuk, hogy az absztrakciók korában élünk, ahol a szónak, az emberi gondolatnak csak absztrakt jelentősége van, ahol az ember távol áll a valóságtól. A szó erejét, a Logosz erejét azonban újra meg kell ragadnunk. A régi Ízisz-tehénszarvakat egy egészen más alakzatnak kell felváltania.

Az ilyen dolgokat nehezen lehet a mai absztrakt szavakkal kifejezni. Jobb, ha az ilyen dolgoknál megkíséreljük, hogy azokat azokban az imaginációkban, amelyeket említettünk, lelki szemeink elé tárjuk, és mintegy imaginációkként dolgozzuk fel őket. Nagyon jelentős dolog, hogy ezt az új Íziszt a szavak ereje útján, amit a szellemtudomány segítségével érhetünk el, megszabadítsuk a tehénszarvaktól, és hogy a papírkoronát, amelyet az új, mélyenszántó tudományossággal írtak tele, felváltsa egy igazi aranykorona.

Egy napon aztán jött valaki, az új Ízisz szobrának ideiglenes alakja elé, és baloldalt fent egy humorosnak tartott figurát helyezett el, amelynek az általános hangulata a komolyság, a világról való gondolkodás komolysága, és mondhatnám, a világon való vihogás között található meg. És lám, amikor valaki különösen jóindulatú szemlélettel állt meg ez előtt a figura előtt, akkor elevenné vált, és humorosan ezt mondta: Az emberiség csupán elfelejtette, de már évszázadokkal ezelőtt az új emberiségnek mondtak valamit saját természetéről, miközben ez az új emberiség csupán az absztrakt szavakkal, absztrakt fogalmakkal és absztrakt eszmékkel küszködött, és meglehetősen eltávolodott a valóságtól. Mert ez az emberiség megáll a szavaknál, és mindig azt kérdezi: ez egy tök vagy egy üveg? – amikor üveget készít egy tökből, mindig a definícióknál marad, megáll a szavaknál. A XV-XVI-XVII. században – így mondta a vihogó lény – az emberiségnek még volt önismerete arról a sajátos magatartásról, amely a szavakat hamis értelemben fogta fel, azokat nem igazította a valósághoz, hanem a legfelszínesebben értelmezte. A wilsonizmus korszakában azonban az emberiség már elfelejtette azt, amit egykor megfelelő önismerettel a XV-XVI-XVII. században elért.

A lény tovább vigyorgott, és ezt mondta: Amit a modern emberiség, mint egyedüli receptet vett át absztraktív szellemisége számára, azt egy sírkő ábrázolja a lauenburgi Möllnben. Itt ugyanis áll egy sírkő, és ezen látható egy bagoly, amely egy tükröt tart. Azt mondják, hogy Till Eulenspiegelt, miután mindenféle csínyt elkövetett, itt temették el. 1300-ban született, Lengyelországba ment, aztán Rómába, ahol az udvari bolondokkal versenyzett mindenféle bölcs dologról, és különböző Till Eulenspiegel-i dolgot művelt, amelyek aztán írásban megjelentek és olvashatók.

A tudósok, akik ma rendkívül okosak és mindent rendkívül mélynek és jelentősnek tartanak, természetesen kitalálták – mert sok mindent kitalálnak, például azt is, hogy Homérosz nem is élt –, hogy Till Eulenspiegel sem létezett. A fő okok egyike, hogy a lauenburgi sírkő alatt, amelyen a bagoly látható a tükörrel, az igazi Till Eulenspiegelnek, aki kora reprezentánsa lett volna, valójában nincs ott a csontváza. Egy másik fő ok az volt, hogy találtak egy másik sírkövet Belgiumban, amelyen ugyancsak volt egy bagoly egy tükörrel. Nos, a tudósok természetesen azt mondták – mert, ugye ez logikus, és a tudósok mind logikusak, ahogy Shakespeare-nél olvasható: mind tiszteletreméltó emberek, mindnyájan logikusak –, tehát azt mondták: Ha ugyanaz a jel található Lauenburgban [75] és Belgiumban, akkor természetesen Till Eulenspiegel nem is élt.

[75] Település Németországban.

Az életben egyébként, ha azt, amit első alkalommal találunk, második alkalommal is megtaláljuk, gyakran megerősítésnek vesszük, de logikus, hogy ezeket a dolgokat így vegyük: mondjuk, ha van egy frankom, akkor van egy frankom. Így hiszem ezt. Ameddig csak azt tudom, hogy van egy frankom, ezt így hiszem. Ha azonban kapok még egyet, akkor már kettő van. Nos, úgy hiszem, hogy nincs több a birtokomban. Ez ugyanaz a logika. Ez a logika található ugyanis a tudományban. Sokat mesélhetnék arról, hogy milyen gyakran lehet ezzel találkozni.

De tulajdonképpen mi a Till Eulenspiegel-féle csínyek lényege? Nézzenek utána a könyvben. A lényegük ugyanis mindig abban áll, hogy Till Eulenspiegelt valamivel megbízzák. A dolgot szó szerint veszi, és aztán természetesen a fordítottját csinálja. Mert magától értetődően – átvitt értelemben mondjuk ezt –, ha például valaki azt mondaná Till Eulenspiegelnek, akit most csupán reprezentatív alaknak fogok fel: hozzál nekem egy doktort, akkor, ha csupán a szót veszem alapul, hívna valakit az egyetemről, akinek doktorátusa van, de talán olyasvalakit hívna, aki – elnézést a kemény kifejezésért – teljesen tökkelütött, mert a dolgot szó szerint vette. Éppen ezáltal lesz azonban Till Eulenspiegel kora képviselője. Az eulenspiegeli dolgok adják a kor alaphangját. A szavak ma teljesen eltávolodtak eredeti jelentésüktől, a fogalmak még jobban, és az emberek ezt nem veszik észre, mert eulenspiegelszerűen ahhoz tartják magukat, amit a kultúra magával hozott. Ezért volt lehetséges az, hogy Fritz Mauthner egy filozófiai szótárban mindenféle filozófiai fogalmat elővesz, amit csak tud, és mindezekről a filozófiai fogalmakról azt állítja, hogy tulajdonképpen csupán szavak, és egyáltalán nincsenek már kapcsolatban a valósággal. Az emberek egyáltalán nem tudják, mennyire távol vannak attól, amit ma eszméknek, sőt gyakran eszményeknek tartanak, mennyire eltávolodtak a realitástól. Más szavakkal: az emberiség egyáltalán nem tudja, mennyire védőszentjévé tette Eulenspiegelt, aki még mindig ott vándorol az országban.

Ami korunkban alapvetően rossz, az éppen abban áll, hogy a jelenlegi emberiség Pallasz Athénéhez menekül, aki a bölcsesség istennője, és annak szimbólumához tartja magát, a bagolyhoz. És bár az emberiségnek sejtelme sincs erről, mégis igaz: amit alapvetően a külső megismerés folytán tapasztalunk, az csupán egy tükörkép – ezt már többször említettük –, de egy tükörben azt látjuk, amik vagyunk! Így látja a bagoly – ezt akarja mondani a tudományos elmélyültség – a tükörben, a világmajában csupán a saját bagolyképét.

Ilyen dolgokon vigyorog a modern Ízisz-szobor baloldalán fent látható lény, és még néhány más dolgon, amelyekről jelenleg az emberiség iránti udvariasságból hallgatni illik. De egy bizonyos érzésnek létre kellene jönnie, hogy az emberiség-titok ilyenfajta ábrázolásának sajátosságával, ami a luciferi és ahrimani lényekkel, és az emberiség reprezentánsával függ össze, az emberiség olyan tudatállapotot érjen el, amely a lelkekben éppen azokat az impulzusokat ébresztik fel, amelyek az eljövendő időszakban szükségesek lesznek.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Az ige azonban frázissá vált, eltávolodott a maga kezdetétől. Az ige felcsendül és felhangzik, de nem találja meg a kapcsolatát a valósággal, az emberekben nincs meg a törekvés, hogy annak alapvető erejét, ami körülöttünk végbemegy, valahogy kikutassák. Ezt az alaperőt, a jelenlegi kornak megfelelően csak akkor lehet kikutatni, ha rájövünk arra, hogy az ember mikrokozmikus erőivel valóban össze vannak kapcsolva azok a lények, amelyeket luciferi és ahrimani lényeknek nevezünk. A valóság csak akkor érthető a születés és a halál között élő mai ember számára, ha néhány fogalmat ki tud alakítani abból a valóságból, amelyet már gyakran említettünk, amely a halál és az újabb születés között jelenik meg az ember számára. Mert az egyik valóság csak pólusa a másik valóságnak, fordított pólusa a másik valóságnak.

Utaltunk arra, hogy a régi időkben az emberek, amikor beléptek az érett korba, nemcsak egyfajta változáson mentek keresztül, ahogy még ma is a fizikai érettség kora változást idéz elő a hang és egyéb szervek tekintetében, hanem a lélekben is végbement egyfajta változás. Utaltunk arra, hogy a régi Ozirisz-Ízisz mítosz éppen a lélek változásának eltűnésével függ össze. Ami itt megjelenik az emberiségben annak az erőesszenciának az útján, amelyről beszéltünk, annak más formában kell újra megjelennie, amikor az emberek új alakban élik át a szó erejét, a gondolat erejét, az eszmék erejét. Most nem úgy, mint amikor a természeti erők útján a belső testi organizációból – ahogy a fiúk mutálásánál – felbukkan valami, ami az embert felruházza az animális organizáció erőivel, és fején láthatatlanul tehénszervként működik, hanem ami közös a Golgotai Misztériummal, ami közös a szó igazi erejével, azt az embernek tudatosan kell megragadnia. Egy új elemnek kell benyomulnia az emberi tudatba. Ez az új elem alapvetően különbözik azoktól az elemektől, amelyeket ma még szívesen említünk. Ennek az új elemnek azonban megvan a maga jelentősége a szociális életben, megvan a jelentősége az emberiség nevelése számára, ha a pedagógia vagy neveléstudomány kikerül abból a szomorú állapotból, amelyben ma van.

Miről beszél a mélyenszántó eulenspiegelség – természettudományos elmélyülést akarok mondani –, miről beszél, amikor főképpen az emberről beszél? Miről beszél nagyrészt az újabb irodalom? Az ember fizikai eredetéről beszél, a leszármazás fizikai entitásával összefüggésben. Alapjában véve az úgynevezett modern, széles körben híres modern fejlődéstan nem más, mint egy olyan szemlélet, amelynek a középpontjában a fizikai leszármazás áll. Mert a leszármazás fogalma játssza a legnagyobb szerepet ebben a fejlődéstanban. Ez egy bizonyos egyoldalúság. Az emberek igen elégedettek az ilyen egyoldalúsággal, mert azt hiszik, hogy ezáltal igen okosak lehetnek. Ez lehet teljesen önkényes is, látszólag logikus, de a valóságban a dolgok légből kapott értelmezése.

Tegnap láttunk egy példát arra, hogy egész irodalom jött létre azzal kapcsolatban, hogy az emberek elfelejtették egy képzetnek az eredeti élménnyel való összefüggését, amiből a képzett létrejött: ez a kereszt szimbóluma. Egy egész irodalom jött létre erről, minden lehetséges dolgot összehordtak a kereszttel kapcsolatban. Hogy ez mire vonatkozik, erről tegnap beszéltünk. Más dolgokkal is ez történik, és az emberek úgy vélik, hogy mély értelműen járnak el, amikor ilyesmivel foglalkoznak.

Szeretném emlékeztetni önöket valamire: Gondolják csak meg, milyen végtelenül jelentős dolog, hogy néhányan azt hiszik, hogy ahhoz hasonló módon beszélnek, ahogy ma itt beszélünk. Sokan vannak, akik azt mondják, és igen gyakran használják ezt a kifejezést – igen, lehet, hogy így van, tisztesség ne essék, szólván, az újságokban minden pillanatban olvasható: a betű halott, a szellem azonban éltet. – Úgy vélik, hogy ezzel valami mély értelmű dolgot mondtak. De rá kellene kérdezni egy ilyen kifejezés eredetére. Ez visszavezet azokba az időkbe, amikor az embereknek még eleven képzeteik voltak, amelyek a tapasztalatokkal, az élményekkel függtek össze. Amikor ma valaki beszél, akkor kevés az összefüggés a szavak és a szavak eredete között. Ha még igazi összefüggést akarnak a szavak, a mondatok és azok eredete között, akkor azt tanácsolom önöknek, hogy olvassák el a Svájci-német közmondások című könyvecskét, mert ezekben a népi közmondásokban meg lehet találni azt, hogy amit mondanak, az összecseng a közvetlen élménnyel. A betűn ugyanis azt értjük, ami betűírásként jött létre, szemben a régivel, ami a tegnap említett módon az imaginatív életet a szellemiségből merítette. Ez a régi szellemiség eleven volt, és az elevenségnek az ember minden fejlődési korszakában követnie kellett az imaginatív atavisztikus tisztánlátást. Jelen volt azonban annak tudata, hogy ezt a korszakot egy másiknak kell felváltania, hogy el kell jönnie a betűnek, ami a régi elevenséget megöli.

Most hozzuk ezt összefüggésbe mindazzal, amit mondtam a tudat tulajdonképpeni lényegéről a halállal kapcsolatban. Itt a betű az, ami öl, de ami tudatra is ébreszt, amit újra le kell győznünk egy másik tudat útján. Nem a lekicsinylést kell nézni, ami a mai zsurnaliszta ostobaság ebben fejez ki: a betű öl, a szellem azonban elevenné tesz –, hanem ez a mondat összefügg az emberiség fejlődési impulzusaival. Nagyjából ezt közli: a régi időkben, az imaginatív korban, Ozirisz korában a szellem az emberi lelket homályos elevenségben tartotta, a betű a későbbi időkben hívta elő a tudatot. Ez a mondat értelmezése, ezt jelentette eredetileg. És ahogy ebben az esetben is, az emberek számára ma is sok esetben kézenfekvő, hogy önkényesen magyarázzák a dolgot, mert nincs vele kapcsolatuk.

Ez nem azt jelenti, hogy hamisak azok a dolgok, amelyeket a modern mélyenszántó tudományosság a leszármazás fogalmáról megállapít, hanem, hogy amikor az átöröklésről beszélünk, ehhez egy másik pólusnak kell kapcsolódnia. Amikor a gyermekkorra utalunk, és gyermekkortól vissza a születésre, megkérdezzük: Mi az, amit magamban hordozok? – A válasz: Amit a szülő és a nagyszülő magában hordozott, és rám hagyományozott! – Van azonban egy másik szemlélet is az emberről, amit a jelenkor embere nem tesz magáévá, de a jövő emberének el kell sajátítania, és amit a pedagógia és a neveléstudomány középpontjába kell állítania: Nem a visszatekintés az ifjúkori létre, hanem a tények helyes szemlélete, az, hogy az életben minden nappal idősebbek leszünk. Az újkori emberiség alapjában véve csak azt érti meg, hogy az ember egykor fiatal volt. Nem érti meg – valóban nem – annak realitását, hogy minden nappal idősebbek leszünk. Mert nem tudja azt a szót, amit az átöröklés szava mellé kell tennie, amikor az ifjúvá válással szembehelyezi a megöregedést. Amikor az ember a gyermekkorára tekint, akkor arról beszél, amit átörökölt. Amikor az öregedésre tekint, ugyanúgy beszélhet a másik pólusról is, ahogy a születés kapujáról beszél, úgy beszélhet a halál kapujáról is. Itt felmerül egy kérdés: Mit kaptunk a nagyszülőktől, amikor ebben az életben átlépjük a születés kapuját? – És felmerül egy másik kérdés is: Mit veszítünk el, ami bennünk azáltal más, hogy szembe megyünk az eljövendő idővel, hogy minden nappal idősebbek leszünk? Milyen lesz az, amikor tudatosan átéljük, hogy minden nappal idősebbek leszünk?

Ez azonban korunk egyik követelménye. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy tudatában legyen annak, hogy minden nappal idősebbé válik. Mert, ha ezt megtanulja, az igazi tudást jelent: egyesülést a szellemi lényekkel, ahogy a fizikai lényektől való leszármazás azt jelenti, hogy az ember megszületik, és öröklött tulajdonságokkal rendelkezik. Hogy ezek a dolgok hogyan függenek össze, arról a következő alkalommal fogok beszélni, arról a fontos belső impulzusról, aminek az emberi lélekhez el kell jutnia, ha ez az emberi lélek meg akarja találni azt, ami a jövő számára nagyon is szükséges, ami csak egyedül lehet teljes pótlása annak, amit a természettudomány az egyik oldalon felmutat.

Aztán majd meg fogják látni, hogy a régi Ozirisz-Ízisz misztérium mellett miért jelenhet meg az új Ízisz-misztérium, és miért szükséges mindkettő a jelenkori ember számára, miért kell hozzáfűzni a régi Egyiptomból, a sais-i szobor mellől felhangzó szavakhoz: Én vagyok a mindenség, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat halandó még nem lebbentette fel – miért kell ezek mellett a szavak mellett felhangzania egy másik mondásnak is, miért nem szabad egyoldalúan felhangzania ezeknek a szavaknak az emberi lélek előtt, hanem ezeknek a szavaknak is fel kell csendülniük: Én vagyok az ember, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat minden halandónak fel kell lebbentenie.

Ma több rejtélyt is a lelkük elé állítottam, amelyeket meg kell oldani. Ezekről tovább fogunk beszélni, és a rejtélyek sokoldalúan meg fognak oldódni.

11. Milyen impulzusok teremtenek egyensúlyt a tudomány és az életet uraló öröklődési princípium között?

Dornach, 1918. január 8.

Mielőtt el kell, hogy menjek innen, meg fogjuk kísérelni, hogy alaposabban szemügyre vegyük azokat a dolgokat, amelyek ezzel az ismételten felmerülő kérdéssel függenek össze: Az emberi életnek milyen impulzusai kell hogy megjelenjenek az ember tudatában, ahhoz, hogy ellensúlyt hozzanak létre a tudományban és az életben is szinte kizárólagosan uralkodó származási princípiummal szemben? – Az itt elhangzott rendkívül fontos kérdéshez csak lassan és fokozatosan tudunk közeledni. Alapjában véve ez a kérdés mélységesen összefügg azzal az ellentéttel, amit szellemi szemeik elé akartam tárni, amikor felhívtam a figyelmet arra, hogyan kell érteni az egyiptomi Ízisz régi feliratát: Én vagyok a mindenség, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat még egyetlen halandó sem lebbentette fel, és a másik oldalon hogyan kell tudatosítani azt, aminek korunkban és a jövőben bizonyos módon a másik meghatározó mondatnak kell lennie: Én vagyok az ember, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat minden halandónak fel kell lebbentenie.

Nos, mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy abban a korban, amelyben ez a mondás létrejött, az egyiptomi kultúrában, még világos volt, hogy tulajdonképpen az emberekhez szólnak, amikor „halhatatlanokról” beszélnek. Egyedül ebben az egyiptomi kultúrában volt a misztérium, mint misztérium-princípium egy mélyen gyökerező princípium. Az az egyiptomi, amelyik ismerte saját kultúráját, tudta, hogy ami a lelkében halhatatlanként él, az felébreszthető. A szokásokkal ellentétben, ami ma a sajátunk, tulajdonképpen az egyiptomi, ahogy a görög is, legalábbis a platóni értelemben vett görög, csak azokat tekintette igazán halhatatlanoknak, akik tudatosan megragadták a spirituális világot. Ennek igazolását megtalálhatják A kereszténység, mint misztikus tény című könyvemben [76], amelyben idéztem Platón gyakran szigorúan hangzó megkülönböztetését azok között az emberek között, akik megkísérlik, hogy a halhatatlanság impulzusát, a spirituális impulzust lelkükben megragadják, és azok között, akik ezt visszautasítják, akik nem teszik meg.

[76] GA 8

Ha ezt átgondolják, könnyen beláthatják, hogy a sais-i szobor felirata ezt kell hogy jelentse: Aki soha nem akarja megkísérelni, hogy lelkében spirituális életet éljen, az nem tudja Ízisz fátylát fellebbenteni, de fel tudja lebbenteni az, aki ezt a spirituális életet megragadja – a régi egyiptomiak szellemében beszélünk, ma ez kissé másképpen hangzik –, aki tehát „halandóként” „halhatatlanná” teszi magát. Ez nem azt akarja jelenteni, hogy az ember egyáltalán nem tudja Ízisz fátylát fellebbenteni, hanem ezt: Az az ember nem tudja Ízisz fátylát fellebbenteni, aki kizárólag a halandósággal akar összekapcsolódni, aki nem akar a halhatatlansághoz eljutni. Ez természetesen azt is eredményezte, hogy később, amikor az egyiptomi kultúra hanyatlóban volt, ez a mondás, mondhatnám, egyfajta helytelen jelentést kapott. A papok, minthogy a misztérium-princípiumot hatalmi princípiummá alakították át, megkísérelték, hogy tulajdonképpen a profán, nem a papi tömegekkel elhitessék, hogy ők, mármint a papok, a halhatatlanok, és azok, akik nem tartoznak a papsághoz, Ízisz fátylát nem tudják fellebbenteni. Azt mondhatjuk, hogy az egyiptomi kultúra hanyatló időszakában már ez volt ennek a mondásnak a jelentése: Én vagyok a mindenség, én vagyok a múlt, a jelen és a jövő, fátylamat csak egy pap lebbentheti fel. – És a papok ebben a korban „halhatatlanoknak” nevezték magukat.

Ez a kifejezés a gyakorlatban aztán inkább a fizikai síkon élő embereket érintette. Csak a francia akadémia tagjaira használják még, amikor az egyiptomi papi princípium folytatásaként a különösen jelentős személyeket „halhatatlanoknak” nevezik. Ezekben a napokban emlékezhetünk erre, mert a Schellinget és Schopenhauert utánzó Bergsont [77] éppen most emelte a francia akadémia a halhatatlanok közé. Ezek a dolgok abból a korból maradtak vissza, amelyben azokat még megértették, és abba a korba vezetnek, ahol a szavak, a fogalmak és az eszmék távol esnek a maguk eredeti jelentésétől.

[77] Henri Bergson (1859–1941): francia filozófus.

Ha az ember arra kényszerül, hogy valamit mondjon arról, amit ezeknek az előadásoknak a folyamán el kell mondania, könnyen azt gondolhatja, hogy ezeknek az előadásoknak arra kell szolgálniuk, hogy korunkat vádolják. Gyakran hangsúlyoztam már, hogy nem erről van szó. Amit itt elmondunk, azt csupán jellemzi a kort, nem a kor kritikája. Nem lehet azt kívánni, hogy ahol az igazságról kell beszélni, ott ne utaljunk arra, amit át kell tekinteni, akár a maga tarthatatlanságában, akár kártékonyságában. Ezért szabad azt mondanunk: Egészen kifogásolható kellene hogy legyen, ha egy bizonyos példát követnénk – természetesen kellően nagy távolságban –, egy példát, amit azonban nem lehet megfelelő módon követni. Az evangéliumokban nem azt mondják el, hogy Krisztus Jézus elment a templomba és megsimogatta a kereskedőket, hanem egészen mást mondanak el, azt, hogy fellökte őket a székeikről, és hasonlókat. Hogy amit érvényre akarunk juttatni, azt valóban érvényre juttassuk, ahhoz éppen ez szükséges, hogy a valóságnak megfelelően utaljunk arra, amit kifogásolni kell, ha a kort előbbre akarjuk vinni. Itt az emberi lélekben nem szabad helyt adni a hamis, általános szépítgetés szentimentalizmusának, és valamilyen általános emberszeretetről szónokolni.

Ha ezt kellően figyelembe vesszük, akkor egyrészről azt mondhatjuk, hogy végül is egy materialista korban élünk, és ebben a materialista korban a materializmushoz szükségszerűen hozzátartozik az absztrakció, abban az értelemben, ahogyan azt megismertük: a valóságtól való elidegenedés, és mindaz, aminek katasztrofális módon be kellett törnie korunkba, összefügg ezzel a valóságtól való elidegenedéssel. Másrészről viszont azt kell mondanunk, hogy a különböző korszakokat összehasonlítva, nevezetesen – ha e mellett maradunk – az Atlantisz utáni korszakokat, akkor ez az Atlantisz utáni ötödik korszakunk bizonyos vonatkozásban a legnagyszerűbb korszak, amely az emberiségnek a legtöbbet adta, hatalmas fejlődést és életlehetőségeket az emberek számára. És éppen azáltal, amit az ember éppen ebben a korszakban különösképpen, mondhatnám, a spirituális lét árnyékos oldalaként kialakított, azáltal lesz képes arra, hogy ha helyesen viszonyul hozzá, megtalálja az utat a szellemi világba. Nevezetesen, megtalálja az utat az igazi magasrendű emberi célokhoz. A fejlődési lehetőségek korunkban olyan nagyok, amilyenek az Atlantisz utáni fejlődés eddigi fázisaiban sohasem voltak.

Tulajdonképpen valami rendkívül jelentőségteljes dolog történt az Atlantisz utáni ötödik korszak elérkezésével. Az embert most már új módon kell beleilleszteni a világösszefüggésekbe, ha azt, amit különböző szempontokból már gyakran említettünk, a megfelelő színben, a megfelelő lelki árnyalatokkal akarjuk feltüntetni. A filisztérium okos fickói kétségkívül tévhitnek nevezik azt, amit az embernek a világ konkrét konstellációival való összefüggéséről mondunk. De ezt az összefüggést helyesen kell felfogni. Mi a tévhit? Az a hit, hogy a fizikai embernek bizonyos vonatkozásban igazodnia kell a világmindenséghez? Az órához igazodunk, amit a Nap állása szerint szabályozunk; amikor az óránkat nézzük, asztrológiával foglalkozunk. Az emberi természet öntudatlan tagjai vagyunk, akik egy más konstellációhoz igazodnak, nem ahhoz, amelyhez a fizikai életben az óránkat igazítjuk. Ha valaki a dolgokat a helyes értelemben fogja fel, akkor a tévhitről való beszédnek semmi értelme nincs. Ezért lehet illusztrációként most a világórának egy darabját lelkünk elé állítani. Erre szükségünk lesz, hogy az előzőkben említett rejtélyt tovább tárgyalhassuk.

Amikor véget ért az az időszak, amelyik az atlantiszi vízözönt, Atlantisz elsüllyedését a mi Atlantisz utáni kultúráinkat az atlantiszitól elválasztja, amikor az első Atlantisz utáni kultúra létrejött, makrokozmikus hatását azáltal kapta meg, hogy a földi életet áthatotta az az erő, amely abban rejlett, hogy a Nap a tavaszponton a Rák jegyében kelt fel. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor a Nap a tavaszponton a Rák jegyébe lépett be, megkezdődött az Atlantisz utáni első kultúra. Éppen ezért – természetesen akkor, ha a kifejezést nem értjük félre – ezt Rák-kultúrának is nevezhetjük. Ha a dolgokat a maguk igazi fényében fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk, hogy a Nap a tavasz kezdetekor a Rák jegyében állt.

Ezekben a fejtegetésekben arról beszéltünk, hogy az emberben valami mindig megfelel annak, ami kint van a makrokozmoszban. A Rák az embernél a mellkasnak felel meg. Így makrokozmikusan azt mondhatjuk, hogy ezt az első óindiai kultúrát azáltal jellemezhetjük, hogy akkor folyt le, amikor a Nap a tavaszponton a Rákban állt. Ha mikrokozmikusan akarjuk jellemezni, azt mondhatjuk, hogy akkor létezett, amikor az ember a világ megismerése, a világ érzékelése és világnézete szempontjából azoknak az erőknek a befolyása alatt állt, amelyek azzal függenek össze, amit mellének burkában, mellének páncéljában a Rák kifejezésre juttat.

Ma fizikai emberként nincs lehetőségünk arra, hogy azoknak az erőknek az útján, amelyek a Rákban vannak megismerő viszonyba kerüljünk a világgal. Erre ma nincs lehetőségünk. Ha az ember ki tudná fejleszteni azokat az erőket, amelyek bensőséges rokonságban vannak mellkasával, ha mondhatnám mellkasa erőinek vonatkozásában érzékeny lenne mindarra, ami a természetben és az emberben történik, akkor ez olyan lenne, mintha közvetlenül érintkezne a külső világgal, mindazzal, ami elemi világként kerül elébe. Ha csak azt nézzük – ezáltal azzal találkozunk, ami az óindiai kultúra alapja –, hogy milyen az emberek közötti viszony, akkor ez úgy volt, hogy abban a régi korban, amikor az egyik ember szembe került a másikkal, bizonyos módon megérezte mellkasának érzékenységét, azt, hogy milyen a másik ember. Megérezte, hogy mennyire szimpatikus vagy többé-kevésbé antipatikus a másik ember. Szembekerült a másik emberrel és megismerte. Amikor közelében belélegezte a levegőt, megismerte a másikat. Kétségtelen, hogy bizonyos vonatkozásban az emberiség üdvére szolgál, hogy erről a modern ember semmit sem tud. Minden ember közelében azonban természetesen másképpen lélegzünk, mert minden ember közelében részesülünk az általa kilélegzett levegőből. Ezek a dolgok a modern ember számára teljesen érzékelhetetlenné váltak. Az Atlantisz utáni első kultúra folyamán, a Rák-kultúra folyamán ez nem volt érzékelhetetlen. Egy ember légzése útján szimpatikus vagy antipatikus lehetett, a mellkas másképpen mozgott, amikor az illető szimpatikus vagy antipatikus volt. És a mellkas eléggé érzékeny volt, hogy ezt a sajátos mozgást érzékelje.

Gondolják el, hogy itt tulajdonképpen mi mindent érzékelt az ember. Érzékelte a másikat, de azáltal érzékelte, ami benne végbement. A másik ember belső világát egy folyamatban érzékelte, amit belsőleg élt át, testileg belsőként élt át. Ez volt a Rák-kultúrában. Ezt egy másik emberrel való mozgás példáján illusztráltam. Az egész világot így érzékelték. Így jött létre az a világszemlélet, amely az Atlantisz utáni első kultúra sajátja volt. Az ember másképpen lélegzett, amikor a Napot szemlélte, amikor a hajnalt szemlélte, amikor a tavaszt szemlélte, amikor az őszt szemlélte, és e szerint alkotta meg fogalmait. És ahogy a mai ember a maga absztrakt, száraz-absztrakt, de nem is száraz-absztrakt, hanem papír-absztrakt fogalmait megalkotja a Napról, a Holdról, a csillagokról, a növényekről, a fejlődésről és minden lehetséges dologról, úgy alkotta meg az Atlantisz utáni első korszak emberisége a Rák-kultúrában azokat a fogalmakat, amelyeket ilyen közvetett módon megérzett, minthogy együtt vibrált a saját mellkasával, a saját Rákjával.

Azt mondhatjuk tehát: Ha ezt, mintegy a Nap útjaként képzeljük el, és itt a Nap tavasszal a Rákban áll, akkor ez az az időszak, amelyben az ember is a Rák-kultúrában él.

Egy ilyen állatövi kép – olyan okokból, amelyeket talán a következő alkalommal megemlíthetünk, de amely sokak számára már ismert – bizonyos módon mindig rokonságban van valamelyik planétával. A Rák sajátosan a Holdhoz tartozónak tekinthető. Mivel a Hold erői egészen sajátosan működnek, amikor a Hold a Rákban áll, azt mondhatjuk: a Hold háza a Rákban van, erői elsősorban ott fejlődnek ki.

Ahogy az embernél a Ráknak a mellkas felel meg, úgy felel meg a planetáris Holdnak a szexuális szféra. Ténylegesen azt mondhatjuk, hogy miközben az egyik oldalon az ember befogadó, érző és érzékeny volt az Atlantisz utáni első korszakban, éppen ebben a korban mindaz, ami az Atlantisz utáni világnézet intim fogalmaiban kifejeződik, a szexuális szférával függ össze. Akkoriban ez jogos volt, mert jelen volt az a naivitás, ami később a romlott korban már nem volt jelen.

Aztán a Nap a maga tavaszpontjával az Ikrek jegyébe lépett. És ebben az Atlantisz utáni második korszakban jött létre az ősi perzsa kultúra, amikor a tavaszpont az Ikrekben jelent meg. Az Ikrekkel a makrokozmoszban és mikrokozmoszban rokon mindaz, ami az ember szimmetriájára vonatkozik, különösen arra a szimmetriára, ami a jobb és balkéz szimmetriájában fejeződik ki. Természetesen vannak más dolgok is, amelyekben a szimmetria kifejeződik, két szemmel nézzük a dolgokat, és így tovább. Ez a szimmetria, a jobb és bal együttműködése az embernél, ami különösen a két karban és két kézben jut kifejezésre, ez az, ami a makrokozmoszban az Ikreknek megfelel.

Amit az ember az Ikrek szférájának erői útján, a szimmetria erői útján ily módon világnézetébe felvett – ahogy az Atlantisz utáni első korszakban mellkasa útján tette ezt, ahogy az előbb jellemeztem – az már kevésbé intim módon kapcsolódott a környezethez. A szimmetria összekapcsolta az embert azzal, ami a Földtől távol van, azzal, ami nem földi, hanem égi, kozmikus. Ezért ebben az Atlantisz utáni második korszakban az intim összekapcsolódás a Föld közvetlen erejével háttérbe került, és megjelent a Zarathustra-kultúra, a világ kettőssége felé való fordulás – egyrészt a fény-jelleg, másrészt a sötétség-jelleg felé –, a kettősség, ami azokkal az erőkkel függ össze, amelyeket az ember szimmetriája, szimmetrikus lénye útján fejez ki és él át.

Úgy ahogy a Hold háza a Rákban van, a Merkúr háza az Ikrekben található (lásd az ábrát a 206. oldalon). És ahogy az embernek bizonyos módon az Atlantisz utáni első korban a szexuális szféra ereje segített az embernek, hogy ezt a külvilághoz való intim viszonyt elérje, amiről beszéltünk, úgy most ebben az Atlantisz utáni második korszakban ismét a Merkúr-szféra segít, ami tulajdonképpen az alsótest erőivel összefüggő szféra. Az ember erői egyrészt kiáradtak a Földről a világmindenségbe, a Földön kívüli világmindenségbe, másrészt ebben az embernek bizonyos módon az segít, ami még inkább az atavisztikus erőkre emlékeztet, ami összefügg véredényeinek rendszerével, emésztőszervének erőivel. Az ember emésztőrendszere nemcsak azért van, hogy emésszen vele, hanem egyúttal megismerő eszköz is, csak ezek a dolgok már feledésbe mentek. És az igazi éleselméjűség – nem a megérzés, amiről ezekben a napokban beszéltünk –, az igazi éleselméjűség, az igazi kombinációs készség, ami azokkal a dolgokkal áll kapcsolatban, amelyek nem a fejből jönnek, hanem az alsótestből. Ezeket szolgálta az Atlantisz utáni második kultúra.

Aztán elérkezett a harmadik korszak, amelyben a Nap a tavaszponton belépett a Bikába. Ami a világmindenség erőiből leáradt, amikor a Nap a tavaszponton a Bikában volt, az az embernél makrokozmikusan összefügg mindazzal, ami a gégefő tájékára, a gégefő erőire vonatkozik. Az ember ezért ebben az Atlantisz utáni harmadik korszakban, az egyiptomi-káldeai korban, mondhatnám, sajátos megismerő szervként kifejlesztette mindazt, ami gégefőjének erőivel összefügg. A szó és a dolog, nevezetesen kint a világmindenségben lévő dolgok közötti rokonság megérzése különösen nagy volt ebben az Atlantisz utáni harmadik korszakban. Arról az intim rokonságról, amit az ember a világmindenségre vonatkozóan gégefője útján felismert, ma, az absztrakció korában nincs túl sok elképzelése.

Ezeket az erőket, amelyek a Bikával kapcsolatosak, most a Vénusz támogatja, amelynek háza a Bikában van (lásd az ábrát a 206. oldalon). A mikrokozmoszban, az emberben ennek az az erő felel meg, amely a szívtájék és a gyomortájék között terül el. Ezáltal azonban az, amit ebben az Atlantisz utáni harmadik korban világigeként ismertek fel, intim módon kapcsolódott az emberhez, amikor a Vénusz erői útján megértette azt, ami benne magában rejlett.

Aztán elérkezett a görög-latin kor, az Atlantisz utáni negyedik korszak. A Nap a tavaszponton belépett a Kosba. Ez az embernél a fej tájékának felel meg, a homlok tájékának, a fej felső részének, a tulajdonképpeni fejtájéknak. Elkezdődött az a korszak, amelyben az ember elsősorban a megismerő értelemmel fordult a világ felé, amikor ez a világot megismerő értelem gondolatokat hozott létre benne. A fej-megismerés teljesen különbözik a korábbi megismerési módoktól, és elsősorban ebben a korban jött létre. Az ember feje azonban, annak ellenére, hogy szinte hű másolata a makrokozmosznak, éppen azért, mert fizikai értelemben annak hű másolata, spirituális értelemben tulajdonképpen nem nagyon sokat ér. Jegyezzük meg a kifejezést: az ember feje fizikai fejként nem sokat ér. És ha az ember a fejére van utalva, akkor tulajdonképpen csak egy gondolati kultúrához jut el.

A görög-latin kor is, amit más szempontok szerint már szemügyre vettünk, fokról-fokra eljutott a fejkultúra csúcspontjára, és ezáltal az embert bizonyos módon közel hozta a világhoz, egy fokozatosan kifejlődő sajátos fej-kultúrához juttatta, a gondolati kultúrához, ami aztán kifutotta magát. Így aztán, ahogy tegnap felhívtam rá a figyelmet, a XV. századtól már nem tudta, hogyan függ össze a gondolkodással a valóság. Ez a fejkultúra, ez a Kos-kultúra azonban még mindig olyan volt, hogy bizonyos módon az emberhez hozzájuttatta a világmindenség szemléletét. És ez a fejkultúra, ez a Kos-kultúra a fizikai világ vonatkozásában a legtökéletesebb volt. Materialistává csak az vált, ami belőle elfajzásként kifejlődött. Az ember a feje útján, éppen a Kos-kultúra útján sajátos viszonyba került a környezetével. És ma különösen nehéz a görög kultúrát megérteni – a római aztán inkább átment a filiszterségbe –, ha nem vesszük tekintetbe, hogy a görög például a fogalmakat, az eszméket másképpen érzékelte. Ezt A filozófia rejtélyei című könyvemben részletesen leírtam.

E kornak különös jelentőséget adott, hogy a Mars háza a Kosban van. A Mars erői azok az erők, amelyek ugyancsak a gégefővel függenek össze, csak most más módon, úgy, hogy a Mars, amely ugyanakkor az embernek az agresszív erőket is adja, a leglényegesebb támogatást nyújtották mindannak számára, amit az ember a környezetéhez való viszonya révén, a feje útján kifejlesztett. Az Atlantisz utáni negyedik korban, ami tehát a Krisztus előtti VIII. században kezdődött és a XV. századig tartott, azok a viszonyok fejlődtek ki, amelyeket Mars-kultúraként jelölhetünk meg. Ebben a korban, lényegében a Mars-kultúra útján, egy háborús kultúra útján egyedi szociális képződmények konfigurációi jöttek létre. Most a háborúk utánzások. Ha rosszabbak is, mint egykor, utánzások. Erről még majd beszélni fogunk.

Nos, az ember feje a maga összes erőivel, éppen fizikai gondolkodási eszközével, a fizikai gondolatok eszközével a csillagos ég leutánzása. Ezért ebben az Atlantisz utáni negyedik korszakban a gondolatoknak van még valami makrokozmikus jellegük. A gondolatokban még sok a makrokozmikus elem, még nem kapcsolódnak a Földhöz. De gondolják el azt a nagy átalakulást, ami a XV. századdal következett be, amikor a Kos-kultúra átment a Halak-kultúrájába. Amit ezek az erők a makrokozmoszban jelentettek, az emberben azok az erők voltak, amelyek a lábakkal függtek össze. A fejtől lejutottunk a lábakhoz. Az átalakulás óriási. Ezért mondhattam azt, hogy ha visszamennének, de értelemmel mennének vissza a XIV. század előtti időkbe, és ha figyelemmel elolvasnák az alkimista és hasonló írásokat, akkor láthatnák, hogy itt még milyen hatalmas módon láttak bele a világ titkaiba. Az egész emberi kultúra azonban – az emberi erőkkel együtt – teljesen átalakult. Amit az ember korábban az égtől kapott, azt most a Földtől kapja meg. Ez az, ami az égi jelekből illusztrálja számunkra azt a nagy átalakulást, ami az emberrel történt. És ez összefügg a materializmus, a materialista kor kezdetével. A gondolatok elvesztették erőiket, könnyen frázissá válhattak ebben a korban.

De gondoljanak egy másik figyelemre méltó dologra. Ahogy a Vénusz háza a Bikában van, a Marsé a Kosban, úgy van a Jupiteré a Halakban. És Jupiter összefügg az emberi homlok fejlődésével, az emberi előagy fejlődésével. Az ember nagy lehet ezzel a földi kultúrával az Atlantisz utáni ötödik korszakban, mert éppen az önálló emberi bölcsességben, fejének erői útján nemesedhet meg és maradhat meg az, amit a másik oldalról kap meg, szemben a korábbi Atlantisz utáni periódusokkal. Ezért az embernél ugyanazt a teljesítményt, amit a Mars az Atlantisz utáni negyedik korszakban hozott létre, a Jupiter az ötödik korszakban viszi véghez. Azt mondhatjuk: A Mars bizonyos vonatkozásban törvényes királya volt ennek a világnak az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Az Atlantisz utáni ötödik korszakban nem a törvényes királya ennek a világnak, mert az Atlantisz utáni ötödik korszakban a maga erői útján – ennek a korszaknak az értelmében – valóban semmit sem érhet el, hanem ami ezt a korszakot naggyá teheti, azt a szellemi élet, a világmegismerés, a világszemlélet erői útján lehet érvényre juttatni. Az ember előtt bezárultak az égi erők, összekapcsolódott a materialista korral. De ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban adódik a legnagyobb lehetősége arra, hogy szellemivé váljon. A szellemiség sosem volt olyan kedvező, mint ebben a korszakban. Csak meg kell szerezni a bátorságot, hogy a kereskedőket kikergessük a templomból. Meg kell szereznünk a bátorságot, hogy az absztrakciók helyébe, a valóságtól idegen dolgok helyébe a valóságot, a teljes valóságot, és ezáltal a szellemi valóságot helyezzük.

Akik a csillagkonstellációkat áttekintették, mindig tudták azt is, hogy bizonyos planétákról sajátos segítség érkezik a Nap útjának egyes szakaszaihoz. Az ember bizonyos joggal részesült mindegyik ilyen konstellációban: Hold-Rák, Merkúr-Ikrek, Vénusz-Bika, Mars-Kos, Jupiter-Halak, ahogy mondták, három dekádban részesült. Ezt a három dekádot azok a planéták alkották, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy bizonyos konstellációkban sajátos képességet fejlesszenek ki, míg a többiek hatástalanok maradnak. Ilyenek az Atlantisz utáni első korszak dekádjai a Rák-korszakban: a Vénusz, a Merkúr és a Hold; az Ikrek-korszak folyamán a Jupiter, a Mars és a Nap; a Bika-korszak folyamán a Merkúr, a Hold és a Szaturnusz, és a Kos-korszak folyamán a Mars, a Nap és a Vénusz. És a mi korunkban, a Halak korszakának idején igen jellegzetesek a dekádok, tehát azok az erők, amelyek az égi óra szerint újfent szolgálni tudnak bennünket bizonyos módon: a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars. A Mars itt nem ugyanarra szolgál, mint amikor a házában volt, amikor a Koson haladt keresztül, hanem most reprezentatív erőként mutatkozik az emberi erő számára. A külső planétákban azonban, a Szaturnuszban, a Jupiterben és a Marsban láthatják azt, ami az emberi fejjel függ össze, az ember arckifejezésével és az emberi szóképzéssel.

Mindaz tehát, ami mindenekelőtt a földi élet számára a születés és a halál között – a halál és egy újabb születés közti életről a következő alkalommal fogunk beszélni – a szellemiséggel összefügg, az különösen megfelelő volt ebben a korszakban. Így ez a korszak az, amely végtelenül nagy spirituális lehetőségeket tartalmaz. Egyik korszak sem adott az embernek oly sok alkalmat, hogy annyi helytelenséget kövessen el, mint ez, mert egyikben sem tudott a korszak belső missziója ellen annyit vétkezni, mint ebben a korszakban. Mert ha együtt élünk a korral, akkor a Jupiter-erők útján megváltoztatjuk a Földtől származó erőket, hogy egy szabad szellemi emberiség jöjjön létre, és ekkor rendelkezésünkre állnak az ember legjobb, legszebb erői, amiket a születés és a halál között fejleszt ki: a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars erői.

A világóra kedvezően áll ebben a korszakban. Ennek nem szabad fatalizmuson alapulnia. Nem szabad azon alapulnia, hogy azt mondjuk: bízzuk magunkat a világra, akkor minden jó lesz, hanem azon kell alapulnia, hogy az ember akar valamit, de kell, hogy akarjon – az ember éppen korunkban végtelen lehetőségeket talál. Csak az emberek egyelőre nem akarják.

De mindig megalapozatlan, amikor ezt mondják: Mire vagyok képes én magam? A világ megy a maga útján. – Kétségtelen, hogy ahogy itt vagyunk, a világ ma nem sokat törődik velünk. De valami másról van szó. Arról van szó, hogy nem kell úgy beszélnünk, ahogy az emberek harminchárom éves koruk előtt beszéltek, amikor semmi sem érdekelte őket, csak önmaguk. Ezért lettek a dolgok olyanok, amilyenek most. Korunkban arról van szó, hogy mindenkinek önmagánál kell kezdenie, hogy az absztrakcióból kilépjen, hogy felhagyjon a valóságtól idegen dolgokkal, és így tovább, és hogy mindenki önmagánál próbálja meg, hogy eljusson a valósághoz, és túljusson az absztrakciókon.

Az ilyen távol eső fogalmaktól el kell szakadni, ha az ember ki akarja fejleszteni azt, ami fontos, ami éppen most ezekben a napokban foglalkoztat bennünket: az ember öregedésével való foglalkozás, valamint a halálhoz való közeledés, a születés útján való származás, a születés útján való megjelenés. Amíg ma a pedagógia, a nevelés, a gyakorlati gyermeknevelés egészen odáig jutott, hogy csak azt veszi figyelembe, hogy a gyermek megszületett, és mint gyermek fejlődik, el kell jönnie annak a kornak, amelyben már a gyermek tanul, ami azt jelenti, hogy idősebbé válik. Ezek a dolgok azonban nem fejlődnek ki olyan egyszerűen. Ehhez a fogalmakat távolról kell előhozni. Mert azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy legyőzzük azt a valóságtól való elidegenedést, ami ma korunkat jellemzi, az szükséges, hogy az ember mindenekelőtt kifejlessze az akaratot arra, hogy odafigyeljen, kifejlessze az akaratot, hogy a Jupitert mozgásba hozza. A Jupiterben van éppen az az erő, ami folyamatosan figyelmeztet, hogy felkeltse figyelmünket. Az emberek ma nagyon örülnek, ha nem kell odafigyelniük, ha hasonlíthatnak az alvó Íziszhez – erről kimerítően beszéltem! Az emberiség nagy része átalussza a mai kort, és így nagyon jól érzi magát, mert fogalmakat hordhat össze, és megmarad ezeknél a fogalmaknál, nem akar másra figyelni. Az élet összefüggéseinek áttekintése, ez az, amiről szó van. És azok a nehéz évek, amelyekben élünk, mindenekelőtt el kell hogy juttassanak bennünket oda, hogy eltávolodjunk attól, ami hosszú időn keresztül annyira elkényelmesítette az emberi kultúrát, a figyelem hiánya, az az akaratnélküliség, hogy a világ viszonyait figyelembe vegyük. Nem elég pusztán csak átsiklani a dolgok felett.

Könnyen lehetne például úgy tekinteni, mintha én a wilsonizmus kártékonyságát szubjektív megítélésből hangoztatnám, és úja mag újra minden lehetséges alkalommal kitérnék erre. Ez nem szubjektív megítélésből fakad, hanem valóban szükséges, mert ma fontos, hogy a számtalan téves fogalomra, a számtalan illúzióra ismételten kijelöljük azt az irányt, amelynek mentén a figyelmet ki kell fejleszteni. Ha figyelmünket kiélesítjük, éppen ma rendkívül sokat tanulhatunk az idők eseményeiből, arra vonatkozóan, hogy mire van szükségünk, hogy megértsük azokat a nagy impulzusokat, amelyek egyedül vezethetik ki az emberiséget abból a zűrzavarból, amelybe belebonyolódott. Fel kell tenni bizonyos kérdéseket, hogy a dolgokra felfigyeljünk. Nem arról van szó, hogy egyáltalán meglássunk valamit, hanem, hogy hogyan lássunk, hogyan kell a külső világgal szemben a kérdéseket feltenni. A szellemtudománynak megvan az a gyakorlati jelentősége, hogy megadja az impulzusokat ahhoz, hogy kérdezzünk, hogy kérdéseket tegyünk fel.

Most az úgynevezett breszt-litovszki béketárgyalásokról [78] olvashatunk. Tudjuk, hogy különböző emberek vesznek részt. A legfontosabbak Oroszországból: Lenin [79], Trockij, egy bizonyos Joffe nevezetű úr, és Kamenyev, akit tulajdonképpen Rosenfeldnek hívnak. Trockijt Bronstein-nek hívják, Joffe egy gazdag kereskedő Chersonból. Ezek a legfőbb tárgyaló felek. Nem érdektelen, hanem még talán fontos is felfigyelni arra, hogy Rosenfeld-Kamenyev úr feje – ezt tulajdonképpen a külső világ, az exoterikus világ balesetnek nevezi – mindig a vállán nyugszik; feje már régóta leesik a vállára. Mert látják, 1914 novemberében Oroszországban számos képviselőt letartóztattak. Ezt akkoriban olvasni, tapasztalni lehetett. Ezeket a képviselőket azért tartóztatták le, mert azzal vádolták őket, hogy kapcsolatban álltak a külföldön, az itt a közelben élő Leninnel. Az akkori Oroszországban ugyanis úgy tudták, hogy Lenin azt mondta: Minden rossz közül, ami Oroszországban megtörténhet a háború folyamán, a cárizmus bukása a legkisebb rossz. – Tehát a képviselők egy részét letartóztatták, akikről úgy tudták, hogy levelezés útján vagy más módon kapcsolatban álltak Leninnel. De akkoriban még nem tudtak hozzáférni. Mindenféle hazafias, orosz-hazafias kijelentéseket tettek, olyanokat mint: harcosaink feldarabolt teste és feje fölött olyan árulókat lehet találni, akik a gyalázatos Leninnel, aki Svájcban él, valamilyen kapcsolatban állnak – és hasonlókat.

[78] 1917. december 15-én fegyverszünet állt be a központi hatalmak és Oroszország között, és 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban békét kötöttek, amit a versailles–i, az I. világháborút lezáró békeszerződés érvénytelennek nyilvánított.

[79] A breszt-litovszki béketárgyalásokon személyesen nem vett részt Lenin. A tárgyalásokon részt vevő többi személyt Sztálin kivégeztette a későbbiekben, vagy a várható megtorlások miatt öngyilkosok lettek. Steiner ezt az előadását a béketárgyalások közben, 1918. január 8-án tartotta; a béketárgyalások március 3-án fejeződtek be, közben voltak szünetek. (Szerk.)

Egy további per zajlott le aztán 1915 februárjában. Ekkor ismét egy csomó embert letartóztattak, és közéjük tartozott egy bizonyos Petrovszkij, de közéjük tartozott Kamenyev is, vagyis Rosenfeld. Különösen Kamenyev számított akkoriban a többi letartóztatottak között a tulajdonképpeni orosz áruló-típusnak, különösen ocsmány fickónak. És amikor a per lezajlott, tulajdonképpen általában azt lehetett hinni, hogy a fej nemsokára el fog válni a vállaktól. De Kamenyev-Rosenfeld akkoriban bizonyítani tudta, igazolta, hogy minden háborús kérdésben más volt a véleménye, mint Leninnek, ugyanúgy Petrovszkij is, hogy valójában semmilyen komolyan vehető köze nem volt Leninhez. Akkoriban Kamenyev-Rosenfeld különösen azt tudta bizonyítani, hogy soha nem kívánta Németország győzelmét, hogy ezt csak az oroszellenes külföldre menekült elvtársak kívánhatták, mint Lenin is, akik – mert túl gyengének vagy lustának érezték magukat – a szabadság győzelmét a német tábornokok kardjától várták.

Ezek azok a szavak, amelyeket akkoriban minden pernél elmondtak. És ügyvédként ezek mellé az urak mellé, Petrovszkij és Kamenyev mellé még odarendeltek egy bizonyos Kerenszkijt [80], aki később más szerepet játszott, most védője volt Kamenyevnek az akkori eljárás folyamán. És kimagyarázta őt. A vád felség- és hazaárulás volt Petrovszkij ellen és Kamenyev-Rosenfed ellen is. Kerenszkij azonban ki tudta őket magyarázni. Beszédében ezeket a szép szavakat találhatjuk: A vádlottaktól távol állt az a szándék, hogy azoknak, akik készek meghalni a hazájukért, tőrt döfjenek a hátába, ellenálltak minden felbujtásnak, így annak is, ami a lenini titkos szövetségből indult ki. Annak következtében, hogy Kerenszkij ékesszólása, és más dolgok, amiket elő tudtak hozni, bizonyítékul szolgált, hogy Petrovszkij és Kamenyev nem értenek egyet a lenini eszmékkel, viszonylag ép bőrrel megúszták a dolgot. – Petrovszkij most belügyminiszter a lenini kormányzatban, és Kamenyev Joffe úr mellett a legfontosabb tárgyaló fél Breszt-Litovszkban.

[80] Alekszandr Kerenszkij (1881–1970): orosz jogász, politikus.

Csak megemlítem ezt a történetet, százával lehetne hasonlókat közölni. Nagyon fontos azonban, hogy odafigyeljünk a valóságra, ez az, amit el akartam mondani. És hogy a valóságot megismerjük, azokat az embereket kell megfigyelnünk, akiknek dolguk van a valósággal, amikor olyan dolgok történnek, amelyekben az emberek közreműködnek. Nagyon kényelmes dolog, ha az ember megáll ezek mellett, és azt mondja: Oroszország és a központi hatalmak tárgyalásokat folytatnak Breszt-Litovszkban. – Ezek absztrakciók, nem a valóságot mutatják. A valósághoz úgy jutunk közel, ha megvan az akaratunk ahhoz, hogy odafigyeljünk, ha valóban betekintünk a konkrétumokba. A dolgot valóban csak példaképpen említettem meg, hogy megmutassam, mennyire szükséges, hogy a jelenkori történéseket tanulmányozzuk. Mindenki tud ma a jelenkori eseményekről beszélni, de az emberek tulajdonképpen nagyon kevéssé ismerik a jelenkor eseményeit, nagyon kevéssé tudják, hogy mi történik, alig van sejtésük arról, mi játszódik le, ami tulajdonképpen eléggé meglepő, és csak azáltal érthető meg, hogy intelligenciánk hihetetlen módon kifinomult. Intelligenciánk annyira kifinomult, hogy a tudomány minden részébe behatol, és úgy ítélkezik, ahogy jellemeztem: ha van egy tallérom, akkor van egy tallérom, ha két tallérom van, akkor nincs, akkor semmim sincs. Ha Till Eulenspiegelnek csak egy sírköve van, akkor lehet, hogy élt, de ha két sírköve van, amelyeken van egy bagoly és egy tükör [81], akkor nem is élt. – Ha egy fizikai tanteremben egy elektromos kísérletet akarok elvégezni, akkor minden gépet gondosan, melegített kendővel meg kell szárítanom, hogy ne legyen nedves, különben sem a szokásos elektromos készülékek, sem a gépek nem fognak működni. Aztán ezek után hirtelen azt mondom, hogy a felhőkből – amelyek, ugye mindig nedvesek, és nincs semmilyen tanár, aki száraz kendőkkel megtörölné őket – jönnek létre a villámok. – És ezt lehetne még folytatni.

[81] Till Eulenspiegel a XIV. század első felében élt. Két jelképét neve is őrzi: a baglyot (Eulen) és a tükröt (Spiegel).

Újra meg újra példákat hoztam fel erre: az egyik mondja a másik után, de egyik sem lát bele. Így csinos példákat lehet hallani arra, hogy a modern fizika alapelve az energia megmaradása, az erő megmaradása. Ez Julius Robert Mayerre [82] vezethető vissza, akit mint fizikust, természettudóst, és mint igen okos embert jelenleg hősnek nyilvánítanak, de amíg élt, a bolondok házába csukták, mert „ostoba dolgokat” hirdetett, és képes volt arra, hogy egy új elvet találjon ki. Valóban bezárták a bolondok házába. Ezt Julius Robert Mayer, mint egyetemi rektor érdemelte ki. De nem is erről akarok beszélni, mert ez gyakran előfordul. Amit el akarok mondani, amit újra meg újra hangoztatnak, az erő megmaradásának elvét – ezt Julius Robert Mayer találta ki. Senki nem néz utána, hanem az egyik mondja a másik után. Julius Robert Mayernél ez egy bizonyos formában, egy határozatlan formában található meg, de ahogy ma az energia elvét hirdetik, erről nincs semmi, hanem egy egészen más megfogalmazás van, mégpedig egy igen okos megfogalmazás.

[82] Julis Robert Mayer (1814-1878): német orvos és fizikus, a termodinamika egyik megalapozója.

Ez az, ami közel áll hozzánk – dr. Schmiedel [83] egy füzetet adott át nekem, amely Goethe „színtanába” vezet be – erre is lehet egy példát mondani: két tudós azt állítja, hogy Goethe semmit sem tudott a Fraunhofer-vonalakról [84]. Dr. Schmiedel négy helyet idéz Goethétől, amelyekben a Fraunhofer-vonalakról beszél. A tudós urak azonban Goethe optikai ismereteinek korlátozottságáról beszélnek, és olyan megállapításokra jutnak, hogy nem tudott semmit a Fraunhofer-vonalakról. Megtévesztik az embereket, mert ma, ebben a „tekintély nélküli” korban magától értetődő az, amit egy „tudós” mond, az emberek többsége számára éppen olyan evangélium, mint sok politikus számára evangélium az, amit Woodrow Wilson úr mond. A mai korban tehát már jelent valamit, ha valaki egyszerűen kijelenti: Goethe nem ismerte a Fraunhofer-vonalakat. Nem sokat segít, ha az emberek számára bebizonyítjuk az ellenkezőjét. Legközelebb mondja egy harmadik, aztán egy negyedik, mert a figyelmetlenség, a gondatlanság, amelyben ma élünk, igen nagy, mert nincs meg az akarat, hogy az emberek a konkrét valóságba betekintsenek. Ehhez az emberiségnek sokkal nagyobb hajlandóságot kellene mutatnia arra, hogy az absztrakciókat felmelegítse magában, hogy azokat szellemmel hassa át.

[83] dr. Oscar Schmiedel (1887–1959): gyógyszerész, Steiner közeli tanítványa, munkatársa.

[84] Fraunhofer-vonalak: a Nap színképében található sötét vonalak. Joseph von Fraunhofer német tudós vizsgálta meg alaposan 1814-ben. E felfedezésével alapozta meg a színképelemzés vizsgálati módszerének kialakulását.

Ezzel csupán bevezetést adtam ahhoz, amivel még foglalkoznunk kell: azzal a fontos elvvel, amit korunk kultúrájába és pedagógiájába be kell vinni: az ember megöregedésének elvét, fizikai testének elöregedését, ami ugyanakkor étertestének megfiatalodásával van összefüggésben. Ezekről részletesebben a következő alkalommal fogunk beszélni.

12. Az emberiség ifjúsága és öregsége

Dornach, 1918. január 11.

Ebben az előadásban az emberiség fejlődésének fontos kérdéseiről akarunk beszélni, és tegnap már láttuk, hogy ehhez mindenféle távolról összeszedett előzmények szükségesek. Azért, hogy egy lehetőleg széles alapot hozzunk létre, ma szeretném emlékeztetni önöket néhány dologra, amelyek megbeszéléseink folyamán, jelenlegi itt tartózkodásom alkalmával ilyen vagy olyan szempontból már elhangzottak, de szükségesek számunkra, ha a holnapi és holnaputáni fejtegetéseket helyes megvilágításban akarjuk látni.

Utaltam arra, hogy az emberiség fejlődésének abban a folyamatában, amely a nagy atlantiszi katasztrófa után zajlott le, az emberiséggel jelentős változások történtek. Már hónapokkal ezelőtt felhívtam a figyelmet arra, hogy az emberiség általában mennyire másképpen változott meg, mint az egyes ember. Az egyes ember, miközben az évek telnek, egyre idősebb lesz. Bizonyos vonatkozásban azt mondhatjuk, hogy az emberiségnél az ellenkezője történik. Az ember először gyermek, aztán felnő, és eléri az idős kort, ami átlagos életkorként ismeretes. Ugyanakkor az a helyzet, hogy az ember fizikai ereje hatalmas változásnak és átalakulásnak van kitéve. Jellemeztük már, hogy az emberiségnél milyen értelemben zajlik le az ellenkező folyamat. Azt mondhatjuk, hogy az emberiség abban a régi korban, amely a nagy atlantiszi katasztrófát követte – a geológiában ezt jégkorszaknak nevezik, a vallási hagyományban vízözönnek –, tehát abban a korban, amely közvetlenül a nagy földi vízözönt követte, és amelynél valóban egyfajta jegesedés jött létre, vagyis az ezt követő 2160 év folyamán egészen más volt a fejlődés lehetősége, mint később.

Tudjuk, hogy korunkban egy bizonyos életkorig képesek vagyunk a fejlődésre, természetünk révén, anélkül, hogy ebben közreműködnénk, fizikai erőink útján képesek vagyunk a fejlődésre. Azt mondtuk, hogy az atlantiszi katasztrófa utáni első időkben az ember sokkal hosszabb ideig volt képes a fejlődésre. Életének ötvenedik évéig képes maradt a fejlődésre, úgy, hogy mindig tudta: ebben a korban az öregedés folyamatával összekapcsolódott a szellemi-lelkiség átalakulása is. Amikor ma azt akarjuk, hogy húszéves korunk után is fejlődjünk, akkor ezt a fejlődést akarati erőink útján kell létrehoznunk. Húszéves korunkig fizikailag változunk, és a fizikai változásban ugyanakkor él valami, ami megfelel szellemi-lelki haladásunknak. Aztán már nem függünk tovább a fizikaiságtól, fizikaiságunk úgyszólván már nem ad semmit, és akarati erőink útján kell a továbbiakban előbbre jutnunk. Külsőleg mindenesetre ez így néz ki. Később majd látni fogjuk, hogy milyen ez belsőleg.

Másképpen zajlott ez az első 2160 évben, nagyjából a nagy atlantiszi katasztrófa után. Ekkor az ember a fizikai testétől függött egészen idős koráig, de ennek a függőségnek megvoltak az örömei is. Megvolt az öröme nemcsak a növekedés folyamán és annak folytatásában, hanem megvolt az öröme az életerők csökkenésénél is, amelynek áldásait a lelkiségben egyfajta kivirágzásként élte át, amire ma már nem képes. Igen, éppen az emberi lét fizikai-kozmikus feltételei változtak meg a viszonylag még nem is olyan régi időkben.

Aztán eljött az a kor, amelyben az ember már nem maradt fejlődésre képes olyan magas korig, vagyis ötvenedik évéig. A nagy atlantiszi katasztrófa utáni második korszakban, ami ismét csak 2160 évig tartott, és amit ősi perzsa korszaknak nevezünk, az ember már csak negyven éves koráig maradt fejlődésre képes. Azután a következő korszakban, az egyiptomi-káldeai korban a 35 és 42 év közötti életkoráig maradt fejlődőképes. A görög-latin korban már csupán 35 éves koráig. Most a XV. század óta abban a korban élünk, amelyben az ember csak a 20. életévéig fejlődik.

Ez mind olyasmi, amiről a külső történelem nem beszél, és amit a külső történelemtudomány nem hisz el, de amivel az emberi fejlődés végtelenül sok titka függ össze. Úgy, hogy azt mondhatjuk, az emberiség összességében hátrébb húzódik, egyre fiatalabb lesz – ha ezt a fejlődésben végbemenő változást fiatalodásnak lehet nevezni. És láttuk, hogy ennek milyen következményei voltak. Ezek a következmények a görög-latin korban még nem voltak olyan élesek, az ember harmincöt éves koráig még természetszerűen fejlődőképes maradt. Ez a következmény azonban egyre égetőbbé vált, és korunktól kezdve különösen jelentős. Mert az egész emberiség vonatkozásában most úgyszólván a huszonhetedik évünkben járunk, aztán a huszonhatodikba jutunk, és így tovább. Így az emberek arra vannak utalva, hogy egész életükön át hordozzák azt, amit fiatal korukban a természetes fejlődés során megkaptak, és amihez semmit sem tettek hozzá. Most szabad akaratukból kell hogy a kezükbe vegyék további fejlődésüket. És az emberiség jövője úgy fog alakulni, hogy egyre inkább hátrébb vonul, egyre jobban visszavonul, úgy, hogy ha nem ragad meg egy spirituális impulzust, olyan időszak következik, amelyben csak az ifjúság szemlélete uralkodik.

Külső szimptómáiban az emberiségnek ez a fiatalodása azáltal nyilvánul meg – és aki a történelmi fejlődést okos és értelmes módon szemléli, az ezt észre is tudja venni –, hogy mondjuk, még Görögországban egy bizonyos életkor kellett ahhoz, hogy valaki a nyilvános ügyekben részt vegyen. Ma azt látjuk, hogy az emberiség széles köreiben ez a korbeli követelmény annyira háttérbe szorult, amennyire csak lehetséges, mert az emberek úgy gondolják, hogy mindazt, amit az ember elérhet, húszéves korában már tudja. És a követelmények ebben az irányban egyre jobban háttérbe szorulnak, ha ezeket a követelményeket a belátás nem bénítja meg: nemcsak a húszas évek kezdetétől tekintik az embereket olyan okosaknak, hogy a világ valamelyik parlamentjében minden parlamenti munkában részt vehetnek, hanem a tizenkilenc és tizennyolc évesekről is azt hiszik, hogy magukban hordozzák mindazt, amit az ember át tud fogni.

Az embernek ez a fajta megfiatalodása egyúttal követelmény az emberiség számára, hogy amit a természet már nem ad meg, azt az ember a szellemiségből hozza elő. A legutóbbi alkalommal felhívtam a figyelmet arra, milyen hatalmas fordulat következett be az emberiség fejlődésében a XV. század folyamán. Ez megint olyasmi, amiről a külső történelem nem ad hírt, mert ez a külső történelem, ahogy más gyakran említettem, egyfajta fable convenu. Az ember lényét egészen újfajta módon kell megismerni, mert csak ha ez bekövetkezik, akkor találja meg azt az impulzust, amire az emberiségnek szüksége van, hogy szabad akarattal hozza létre azt, amit a természet már nem ad meg. Nem szabad azt hinnünk, hogy az emberiség jövője azokkal a gondolatokkal és eszmékkel fog megvalósulni, amelyeket az új korszak hozott magával, és amelyekre az újkor annyira büszke. Nem tehetünk eleget annak érdekében, hogy tisztázzuk, mennyire szükséges, hogy az emberiség számára keressünk egy újfajta impulzust. Kétségtelenül trivialitás az, amit már gyakran említettem, amikor kijelentjük, hogy korunk átmeneti korszak, mert valójában mindegyik kor az. De más dolog tudni, hogy mi az, ami egy bizonyos korban változik. Kétségtelen, hogy mindegyik korszak átmeneti kor, de minden korban utána kell nézni annak, mi az, ami a változás folyamán megvalósul.

Szeretnék megemlíteni egy tényt. Tudnék száz mást is felhozni, de egy bizonyos tényt akarok megemlíteni, ami példaként szolgálhat sok mindenhez. Ahogy mondtuk, Európa minden részéből lehetne hasonló dolgokat megemlíteni. Még a XIX. század első felében történt, hogy Friedrich Schlegel [85], egyike a közép-európai kultúrában megbecsült Schlegel-fivéreknek, 1828-ban Bécsben néhány előadást tartott. Ezekben az előadásokban megkísérelte, hogy egy magasröptű történelmi szempontból megmondja az embereknek, milyen követelményei vannak a kor fejlődésének, amelyekre figyelmet kellene fordítani, hogy a XIX. század fejlődése számára az adott időszakban megtaláljuk azt, ami helyes.

[85] Friedrich Schlegel (1772–1829): német író, filozófus.

Friedrich Schlegel akkoriban két fő történelmi benyomás hatása alatt állt. Egyrészt a XVIII. századra tekintett, hogy hogyan fejlődött ki fokozatosan az ateizmus, a materializmus és a vallástalanság. És Friedrich Schlegel – nem kritikát akarunk gyakorolni, hanem csak egy tényt megemlíteni, egy emberi szemléletet figyelembe venni – látta, hogy ami a XVIII. század folyamán a fejekben lejátszódott, az a francia forradalomban robbant ki. Ebben a francia forradalomban nagy egyoldalúságot látott. Kétségtelen, hogy ma lehet reakciósnak tekinteni azt, aki mint Friedrich Schlegel, a francia forradalomban egyoldalúságot lát, de egy ilyen véleményt még más szempontok szerint is meg kell vizsgálni. Általában meglehetősen egyszerű dolog azt mondani, hogy a francia forradalom ezt vagy azt elérte az emberiség számára. Ez kétségkívül igen egyszerű, de felmerül a kérdés, hogy aki ilyen módon lelkesedéssel beszél a francia forradalomról, az a szíve mélyén valóban őszinte-e. Ez az őszinteség, mondhatnám, egyfajta keresztpróba, és ez a keresztpróba csupán abban áll, hogy meg kellene fontolni, hogyan látnánk egy ilyen mozgalmat, ha az most körülöttünk zajlana le. Mit szólnánk ehhez? Ezt a kérdést tulajdonképpen mindig fel kellene tenni, amikor ilyen dolgokra tekintünk. Akkor saját őszinteségünk keresztpróbája jönne létre. Mert általában nem túl nehéz lelkesedni azért, ami úgyszólván sok évvel ezelőtt ment végbe. Kérdéses, hogy akkor is lelkesek lennénk-e, ha közvetlenül korunkban vennénk részt benne?

Friedrich Schlegel, ahogy mondtuk, a forradalmat a felvilágosodás, a XVIII. századi ateista felvilágosodás egyfajta robbanásának tekintette. És e mellé az esemény mellé, amire tekintetét ráirányította, egy másikat állított: annak az embernek a megjelenését, aki a forradalmat követte, és nagyban hozzájárult Európa későbbi kialakításához: Napóleonét. És Friedrich Schlegel, aki, ahogy mondtuk, a világtörténelmet egy magasabb szempontból nézte, itt figyelembe vette, hogy egy ilyen személyiséget, amikor ilyen erővel lép a világfejlődés színterére, valóban más szempontból kell nézni, mint ahogy ezt szokás szerint teszik. Friedrich Schlegel itt, ahol Napóleonról beszél, tesz egy szép megjegyzést. Azt mondja, nem kellene elfelejtenünk, hogy Napóleonnak hét éve volt, hogy beleélje magát abba, amit aztán feladatának tekintett, kétszer hét évig tartott a zűrzavar, amit Európára hozott, és még egyszer hét évig tartott aztán az az időszak, ami bukása után lezajlott. Négyszer hét év volt ennek az embernek a pályafutása, erre Friedrich Schlegel nagyon szépen felhívta a figyelmet.

Különböző alkalmakkor utaltam arra, hogy milyen szerepet játszik a belső törvényszerűség azoknál az embereknél, akik valóban reprezentatív módon jelennek meg az emberiség fejlődéstörténetében. Utaltam arra, milyen figyelemre méltó az, hogy Raffaello mindig egy bizonyos számú év eltelte után hoz létre jelentős festői teljesítményt, utaltam arra, hogy Goethénél mindig egy hétéves periódusban lobban fel a költői erő, és a közbeeső időben, a hétéves időszakok között egyfajta csökkenés figyelhető meg. Ezekre a dolgokra számos példát lehetne felhozni. Friedrich Schlegel nem úgy tekintett Napóleonra, mint aki áldásos impulzust hozott az európai emberiség számára.

Friedrich Schlegel ebben az előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy nézete szerint hogyan jöhetne létre Európa boldogulása a forradalom zűrzavara, a napóleoni idők zűrzavara után. És úgy találja, hogy a zűrzavar mélyebb oka abban áll, hogy az emberek nincsenek abban a helyzetben, hogy világnézetükkel felemelkedjenek egy átfogó állásponthoz, ami csak a szellemi világ átélése útján következhet be. Friedrich Schlegel úgy véli, hogy ez azáltal következhet be, hogy egy általános emberi világszemlélet helyére mindenütt egy pártos szemlélet került, egy pártos szemlélet, ami abban áll, hogy mindenki abszolút érvényesnek tekinti azt, ami számára az élethelyzetéből adódik, és egyedül csak ez hozhat boldogulást. Nézete szerint viszont az emberiség boldogulása abban áll, hogy ha tudatában van annak, hogy amikor az ember egy bizonyos álláspontot képvisel, mások más állásponton vannak, és az életben meg kell találni az álláspontok kiegyenlítését. Nem szabad egy álláspontot abszolútnak tekinteni.

Friedrich Schlegel úgy találja, hogy az egyetlen dolog, amire az embereket meg lehet tanítani, az nem a differenciálatlanságra, hanem az erőteljes életműködésre irányuló tolerancia, amiről úgy véli, hogy ezt egyedül és kizárólag az igazi kereszténység valósíthatja meg. Ezért – 1828-ban, ezt mindig hangsúlyoznom kell – azt a következtetést vonja le a hallgatóinak tartott előadásában, hogy minden európai életet és állami életet kereszténnyé kell tenni. A nagy romlást abban látja, hogy a tudomány keresztényietlenné vált, hogy amit a tulajdonképpeni Krisztus-impulzus jelent, az az újkorban sehol sem hatolt be a tudományos szemléletmódba és az állami életbe. Ezért azt követeli, hogy a keresztény impulzus újra kerüljön be a tudományos és az állami életbe.

Friedrich Schlegel természetesen korának tudományosságáról és állami életéről beszélt 1828-ban. De bizonyos okoknál fogva, amelyek később világosabbá fognak válni számunkra, a mai tudományt és állami életet is olyannak tekinthetjük, mint amilyennek Fridrich Schlegel látta őket 1828-ban. Kíséreljék csak meg, hogy azoknál a tudományoknál, amelyek elsősorban a mai nyilvános életben jutnak érvényre: a fizikánál, a kémiánál, a biológiánál, a gazdaságtannál és az államtudománynál, hogy feltegyék a kérdést: Van-e bennük valójában valami a keresztény impulzusból? Ezt nem mondhatjuk, a tudományok a valóságban mind ateisták, és a különböző egyházak megkísérlik, hogy ezekkel az ateista tudományokkal valahogy megegyezzenek, mert nem érzik elég erősnek magukat ahhoz, hogy a tudományt valóban áthassák a kereszténység princípiumával. Ezért jött létre az a kényelmes, olcsó elmélet, hogy a vallásos élet mást követel, mint a külső tudomány, hogy a külső tudománynak tartania kell magát ahhoz, amit az ember meg tud figyelni, a vallásos élet viszont az érzéshez tartja magát. A kettőt szépen el kell választani egymástól, az egyik irányzatnak nem kell beleszólnia a másikba. Ezen a módon együtt lehet élni velük, ez már lehetséges, de az ilyen állapotok félrevezetnek, ahogy ez jelenleg is történik.

Amit Friedrich Schlegel akkoriban előadott, azt egy mély belső melegség hatotta át, egy nagy személyiség-impulzus, hogy korát szolgálja, és megkövetelje a vallástól, hogy ne pusztán vasárnapi iskola legyen, hanem vegyen részt mindenütt az életben, mindenekelőtt a tudományban és az állami életben. És abból a módból, ahogy Friedrich Schlegel akkoriban Bécsben beszélt, látni lehet, hogy reménykedett abban, nagyon is reménykedett, hogy abból a zűrzavarból, amit a francia forradalom és Napóleon előidézett, egy olyan Európa jön létre, amely áthatja kereszténységgel a tudományos és állami életet. Utolsó előadása elsősorban az uralkodó korszellemmel és az általános helyreállítással foglalkozott. Mottóként előadásához, amelyeket valóban nagy szellemiséggel adott elő, az alábbi bibliai mondást [86] választotta: „Hamarosan jövök, és minden újjá alakítok”. Azért választotta ezt a mottót, mert úgy hitte, hogy a XIX. század embereiben, azokban az emberekben, akiket akkoriban, mint fiatal embereket tudott megszólítani, valóban megvan az erő, hogy létrehozzák mindazt, ami mindent újjá varázsolhat.

[86] A hivatkozott rész két helyre utal a Bibliában: „Bizony hamar eljövök.” (Jel 22,20) és „Ímé mindent újjá teszek.” (Jel 21,5)

Aki Friedrich Schlegelnek ezt az előadását elolvassa, az vegyes érzésekkel fogadja. Egyrészt azt mondja: Milyen magas szempontok szerint, milyen világos szemlélettel beszéltek egykor az emberek a tudományosságról és az állami életről. Mennyire kívánnunk kellene, hogy ilyen szavak fellobbanjanak az emberi lelkekben. És ha felgyúltak volna, mi lett volna Európából a XIX. század folyamán. – Azt mondtam, vegyes érzésekkel olvassa ezt az ember. Mert először is, nem úgy volt, hogy azok a katasztrofális események, amelyek olyan szörnyű módon állnak most előttünk [87], egyszerre csak bekövetkeztek, hanem ezeket a katasztrofális eseményeket megelőzték azok az előkészületek, amelyekből pontosan lehetett látni, hogy ezeknek a katasztrofális eseményeknek be kell következniük. Ezeket megelőzte a materialista tudományosság korszaka – ami még erősebb lett, mint amilyen Friedrich Schlegel idejében volt –, megelőzte a materialista államtudomány korszaka egész Európában. És csak szomorú érzéssel lehet egy ilyen mottót látni: „Mert lássátok, hamarosan jövök, és mindent újjá alakítok”.

[87] Steiner ezt az előadást az I. világháború ötödik évében tartotta, és akkor még nem lehetett tudni, mikor és hogyan fog befejeződni.

Valahol tévedésnek kell lennie. Friedrich Schlegel kétségkívül komoly meggyőződésből beszélt, és egyáltalán nem csekély mértékben volt korának éles megfigyelője. Meg tudta ítélni a viszonyokat, de valami még sincs rendben. Mit ért Friedrich Schlegel Európa tevékennyé tételén? Azt mondhatjuk, megérezte a Krisztus-impulzus nagyságát és jelentőségét. És volt benne egy olyan érzés, hogy a Krisztus-impulzust az újkorban új módon kell megragadni, hogy nem lehet megállni annál a módnál, ahogy a korábbi évszázadok a Krisztus-impulzust felfogták. Ezt tudta, ezt megérezte. Ezzel az érzéssel azonban a már meglévő kereszténységre hagyatkozott, arra a kereszténységre, ahogy az történelmileg az ő koráig kifejlődött. Úgy gondolta, hogy Rómából ki tud indulni egy mozgalom, amelyről azt lehet mondani: „Hamarosan jövök, és mindent újjá alakítok”. A XIX. századnak azok közé az emberei közé tartozott, akik a protestantizmustól a katolicizmus felé fordultak, mert úgy hitték, hogy a katolikus életben több erő rejlik, mind a protestáns életben. De eléggé szabad szellem volt ahhoz, hogy ne váljon katolikus zelótává.

Egyvalamit azonban nem mondott Friedrich Schlegel. Amit nem mondott, az az, hogy a kereszténység egyik legmélyebb és legjelentősebb igazsága az, ami ezekben a szavakban [88] van: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. A kinyilatkoztatás nem szűnt meg, hanem periodikusan visszatér. És miközben Friedrich Schlegel arra épít, ami már megvan, látnia kellene, éreznie kellene, hogy a tudomány és az állami élet kereszténnyé tétele csak akkor jöhet létre, ha a szellemi világból újólag ismereteket szerzünk. Ezt nem látta, erről nem tud semmit. És ez a XIX. század egy jelentős példáján keresztül azt jelzi számunkra, hogy a legvilágosabb szellemeknél is újra meg újra megjelenik az az illúzió, hogy ahhoz, hogy a fennállóhoz valamit hozzátegyünk, nincs szükség arra, hogy egy fiatal forrásból valami újat teremtsünk, és hogy ezek a szellemek az illúziók közepette valami nagy és zseniális dolgot tudnak mondani és tenni, de ez a zseniális dolog nem vezet semmihez. Mert Friedrich Schlegel reménye egy olyan Európa volt a XIX. században, amelynek tudományát és állami életét áthatja a kereszténység. Úgy vélte, hogy ennek hamarosan el kell jönnie, a világ általános megújulásának, a Krisztus-impulzus egyfajta általános helyreállításának. És mi az, mi jött? Egy materialista irányzat a tudományban, a XIX. század második felében, amivel szemben az, amit Friedrich Schlegel 1828-ban materializmusként átélt, csupán gyermekjáték volt. Az állami élet materializálódását – csak az igazi történelmet kell ismernünk, nem azt a fable convenu-t, amit az iskolában és egyetemeken tanítanak – Friedrich Schlegel maga körül még nem is láthatta. Európa kereszténnyé válását jósolta meg tehát, és igen rossz próféta volt, mert Európa elmaterializálódása következett be.

[88] Mt 28,20

Az emberek szívesen élnek illúziókban. Ez azzal a nagy problémával függ össze, ami jelenleg foglalkoztat bennünket, amit már többször említettem, és ami ezekben a napokban teljesen világossá fog válni számunkra: az embereknek meg kell tanulniuk valóban megöregedni, ismételten meg kell tanulniuk megöregedni. Új módon kell megtanulnunk, hogy megöregszünk, és ez csak spirituális elmélyülés útján lehetséges. De ahogy mondtuk, ez csak az előadás folyamán fog teljesen világossá válni. A kor általában idegenkedik ettől, még idegenkedik tőle, de hajlandónak kell mutatkoznia rá, ki kell jönnie a tagadásból.

Mindazonáltal a kor gondolkodásbeli és érzésbeli szokásai nem arra irányulnak, hogy egy bizonyos könnyedséggel, egy bizonyos készséggel abba éljék bele magukat, amit például az antropozófus szellemtudomány szellemileg megkövetel. Ezt különböző példákon nagyon jól lehet látni. Egy kézenfekvő példát szeretnék megemlíteni.

Tegnapelőtt kaptam valakitől egy levelet, aki a tudósok köréhez tartozik. Azt írta, hogy most olvasta az egyik előadásomat a szellemtudomány feladatáról, amit két évvel ezelőtt tartottam, és miután ezt az előadást elolvasta, úgy látja, hogy ez a szellemtudomány számára nagyon hasznos dolgokat tartalmaz. Ez a levél valóban meleg, szeretetreméltóan kedves hangú. Látni lehet, hogy az illetőt megragadta az, amit ebben az előadásban a szellemtudomány feladatáról [89] olvasott. Természettudományosan képzett ember, aki benne áll az életben, a nehéz életben is, aki tehát látta ebből az előadásból, hogy a szellemtudomány nem ostobaság, és nem valami gyakorlatiatlan dolog, hanem impulzust tud adni a kor számára. De lássuk meg a dolog árnyoldalát is: ez az ember öt évvel ezelőtt kereste a szellemtudományhoz való csatlakozást, kereste a csatlakozást egy zweighez, ahol a szellemtudománnyal foglalkoznak. Akkoriban azt is kérte, hogy velem különböző beszélgetéseket folytathasson, részt vett zweig összejöveteleken, és öt évvel ezelőtt úgy reagált a dolgokra, hogy az számára ellenszenves volt, elutasította, olyan erőteljesen elutasította, hogy a közbeeső időben lelkes követője lett Freimark úrnak, akit különböző írásaiból ismerhetnek. Most ugyanez az ember bocsánatot kért azzal, hogy kijelenti: Talán jobb lett volna, ha ahelyett, amit tett, már akkoriban olvas valamit tőlem, olvas valamilyen könyvet és megismerkedik a dologgal. De nem ezt tette, hanem annak alapján ítélkezett, amit mások közöltek vele, és így egy olyan riasztó képet kapott a szellemtudományról, hogy ezt nem találta elég megfelelőnek saját egyéni fejlődési útjához. Most öt év után elolvasott egy előadást, és úgy találta, hogy a dolog nem így van.

[89] Lásd Rudolf Steiner 1916. január 11. előadását – Filozófia és antropozófia (GA 35).

Csak megemlítettem ezt a példát, sok ilyet lehetne még felhozni arra a módra, hogyan állnak hozzá az emberek a dologhoz, amely – nem úgy, mint Friedrich Schlegel, hanem az egyetlen lehetséges módon – minden nyilvános élet és minden tudományosság kereszténnyé tételét akarja. Példaként említettem a mai kor gondolkodási szokásaira, különösen korunk tudományát illetően. Tehát nincs bizonyíték arra, hogy valaki, amikor közeledik az antropozófiai mozgalomhoz, megbeszéléseket folytat, részt vesz zweig-összejöveteleken, ennek az összejövetelnek a tagjait és amit mondanak neki vadul ócsárolja, ebből vonja le következtetéseit, és az egész antropozófiát gyalázza, aztán átszellemült követője lesz Freimarknak, aki piszkos írásokat tett közzé az antropozófus szellemtudományról – mindez nem bizonyítja, hogy az illető valami számára ellenszenves dolgot talált az antropozófiában. Mert ugyanez az ember öt év múlva rászánja magát, hogy végre valamit elolvasson.

Az tehát egyáltalán nem bizonyíték, ha ma bármilyen sok ember lekicsinylően beszél, vagy egyetért a lekicsinylőkkel, hogy nem lenne meg a legmélyebb igénye az antropozófus szellemtudományhoz való csatlakozáshoz. Ha jó szándékú, mint akit említettünk, öt évre van szüksége, némelyiknek tízre, tizenötre vagy ötvenre, néhánynak olyan hosszú időre, hogy ebben az inkarnációban ezt nem is tudja átélni. Látják, hogy az emberek viselkedése milyen kevéssé szolgáltat bármilyen bizonyítékot is arra, hogy ne keressék azt, amit az antropozófus szellemtudományban megtalálhatnak.

Azért említettem meg ezt a példát, mert éppen a lényegre utal, arra, ami fontos és amit már gyakran említettem: a stabilitás hiányára, amikor nem mélyedünk bele a dolgokba, hanem megrekedünk a régi előítéleteknél, amelyektől nem akarunk megszabadulni. És ez megint más dolgokkal függ össze. Csak arra van szükségünk, hogy érzésszerűen belehelyezkedjünk abba a régi korba, amelyről már korábban is, és ma is beszéltem. Gondoljanak el egy fiatalembert az atlantiszi katasztrófa után, a maga szociális kapcsolataival. Mondjuk, húsz-huszonöt éves volt, és látott maga mellett negyven-, ötven-, hatvanéves embereket. Azt mondta: Milyen szerencse, hogy ilyen korú vagyok, mert még sok mindent átélhetek! – Ez egy egészen magától értetődő tisztelet volt az idősek iránt, egyfajta felnézés az idősekre, összekapcsolódva azzal a tudattal, hogy az idős ember az életről valami mást kell hogy mondjon, mint a fiatal tacskó. Ezt pusztán elméletileg tudni nem jelent semmit, hanem teljesen az érzésben kell jelentkeznie, és ennek a benyomása alatt felnövekedni, ez a lényeges. Végtelenül sokat jelent, ha valaki nem úgy nő fel, hogy visszaemlékszik az ifjúságára, és azt mondja: Milyen szép volt, amikor gyermek voltam! – Kétségtelen, hogy az életnek ezt a szépségét soha sem valamilyen szellemi szemlélet hozza létre az emberben. De ez egy egyoldalú szemlélet, amit a régi időkben kiegészített egy másik: Milyen nagyszerű dolog megöregedni! – Mert az ember, amikor testileg elnehezült, ugyanolyan mértékben belenőtt a lelki erőkbe, összenőtt a világ bölcsességével. Ez egy formula volt, amit az ember nevelése során felvett magára.

Nézzünk meg ehhez egy másik igazságot, amiről ennek a hétnek a folyamán még nem beszéltem, de az év folyamán barátainknak itt vagy ott már elmondtam. Idősebbek leszünk, de csak fizikai testünk lesz idősebb. Mert szellemi szempontból nem igaz, hogy idősebbek leszünk. Ez csupán maja, külső megtévesztés. Bár a fizikai test vonatkozásában igaz, de nem igaz az emberi élet teljes összefüggésének vonatkozásában. Természetesen joggal mondhatjuk, hogy nem igaz, ha tudjuk, hogy az az ember, aki a fizikai világban a születés és halál között él, még valami más is, mint a fizikai teste, magasabb részei is vannak, mindenekelőtt az étertest vagy képzőerőtest, az asztráltest és az én – ha csak ezt a négy részt említjük.

De ha megállunk az étertestnél, a láthatatlan, érzékfeletti étertestnél vagy képzőerőtestnél, láthatjuk, hogy magunkban hordozzuk a születés és a halál között, éppen úgy, ahogy a húsból, vérből és csontokból álló fizikai testünket is, de a kettő között különbség van. A fizikai test mindig idősebb lesz. Az étertest vagy képzőerőtest akkor öreg, amikor megszületünk, ha ugyanis igazi természetét nézzük, akkor öreg, és egyre fiatalabb és fiatalabb lesz. Úgy, hogy azt mondhatjuk, hogy az első szellemi részünk – ellentétben a fizikai testiséggel, ami gyenge és erőtlen lesz – egyre erőteljesebbé, fiatalabbá válik bennünk. És igaz, szó szerint igaz az, hogy ha ráncok kezdenek megjelenni az arcunkon, akkor étertestünk kivirul és gömbölyű lesz.

Igen, de ennek ellentmond – ezt állíthatják a materialista módon gondolkodók –, teljes egészében ellentmond az, hogy az ember ezt nem érzi meg. A régi időkben megérezték. Csak az újabb időkben van úgy, hogy az ember nem figyeli meg a dolgot, nem tulajdonít neki értéket. A régi időkben ezt a természet magával hozta, az újabb időkben szinte kivételes dolog. De vannak ilyen kivételek. Tudom, hogy egyszer egy hasonló témát Eduard von Hartmannal [90], a „tudattalan” filozófusával a nyolcvanas évek végén megbeszéltem. Két emberről beszéltünk, akik a berlini egyetem tanárai voltak. Az egyik az akkor hetvenkét éves Zeller volt, egy sváb, aki éppen arra készült, hogy nyugdíjba vonuljon, és aki úgy vélte: annyira megöregedtem, hogy már nem tudom az előadásaimat megtartani – a maga hetvenkét évével öregnek és elesettnek érezte magát. A másik Michelet volt, kilencvenhárom éves. Akkor éppen Eduard von Hartmannál volt, és azt mondta: Nem értem Zellert! Amikor én olyan idős voltam, mint ő, fiatal tacskó voltam, és most, csak most érzem magam képesnek arra, hogy valamit mondjak az embereknek. Én még évekig, több évig fogok előadni. – Micheletnél volt valami abból, amit úgy nevezhetünk, hogy ifjú erők jöttek létre benne. Természetesen nem belső szükségszerűség volt, hogy éppen így öregedett meg, egy tégla agyonüthette volna ötvenéves korában vagy még korábban, de nem ilyesmiről beszélek. Miután így megöregedett, lelke nem vált öreggé, hanem éppen hogy megfiatalodott. Ugyanakkor ez a Michelet egész lényét tekintve, egyáltalán nem volt materialista. A Hegel-követők többnyire materialistákká válnak, ha nem is akarják elismerni, de Michelet-et, ha erős kifejezést akarok használni, belsőleg megragadta a szellemiség. Mindazonáltal csak kevéssé ragadta meg. De éppen ez az, amit az antropozófus szellemtudomány keres: adni valamit, ami minden ember számára lehet valami, ahogy a vallás is mindenki számára kell hogy valami legyen, ami mindenkihez tud szólni. Ez azonban egész nevelésünkkel függ össze.

[90] Eduard von Hartmann (1842–1906): német filozófus. Hivatkozott műve: A tudattalan filozófiája.

Egész nevelésünk – mélyebb összefüggésben kell ezt néznünk, mint ahogy ezt általában teszik – teljesen materialista impulzusokra épül. Csak az ember fizikai testét veszik figyelembe, sohasem a fiatalodását. Az öregedésnél a fiatalodással nem számolnak. Első pillantásra ez nem tekinthető át, de mégis így van, hogy mindaz, ami az idők folyamán a neveléstudomány, az oktatás tárgyává vált, az olyasmi, ami tulajdonképpen az embert, ha nem éppenséggel professzor vagy tudományos író, csak az ifjúsága során terheli meg. Nem gyakran tapasztalható az, hogy valaki azt az anyagot, amit ma iskolás korában vesz fel magába, későbbi életkorában, ha már nincs rá szüksége, még ugyanazon a módon el tudná sajátítani. Tanultam orvostudományt, a szakma tekintélyei azok voltak, akik tanulási idejüket és fiatal éveiket úgy töltötték el, hogy tekintéllyé válhattak. De arról, hogy a későbbi időkben is ugyanolyan módon folytassák a tudásanyag elsajátítását, szó sem volt. Ismertem egy híres embert – nem akarom kimondani a nevét, mert annyira ismert –, aki az orvostudományban az első helyen áll. Könyveinek későbbi kiadásáról asszisztensei gondoskodtak, mert ő maga a tudományával nem foglalkozott tovább, későbbi éveibe ez már nem illett bele.

Ez azonban a következőkkel függ össze. Fokozatosan egyre inkább tudatában leszünk annak, hogy amit tanulás útján fel tudunk venni magunkba, az tulajdonképpen csak a fiatal éveinkben ér valamit, amit aztán később elfelejtünk. És ez így is van. Később még rákényszerülhetünk, hogy néhány dologhoz visszaforduljunk, de erre rá kell kényszerítenünk magunkat, természetszerűen ez nem szokásos. És mégis, anélkül, hogy az ember mindig újat venne fel – és bár nem úgy veszi fel, hogy rászánja magát, hogy felvegyen valamit a koncertterem vagy a színház útján, vagy netán az újságok vagy hasonló dolgok útján –, lelkében megöregszik. Más módon kell a dolgokat felvennie, úgy, hogy lelkében valóban azt érezze: új dolgokat tapasztal, megváltozik, és amit felvesz, ahhoz alapjában véve úgy viszonyul, ahogy a gyermek viszonyult hozzá. Ez nem történhet művi úton, hanem csak úgy történhet meg, ha valami jelen van, amihez a későbbi éveiben úgy tud hozzá jutni, ahogy a gyermek a szokásos nevelés útján.

Nézzék viszont a mi antropozófus szellemtudományunkat. Hogy a későbbi évszázadokban mi lesz vele, erről most nem kell a fejünket törnünk. A későbbi évszázadokban meg fogja találni a megfelelő formát, de most mindenesetre úgy van – egyesek részéről mindazonáltal még antipátiával –, az embernek nem kell elutasítania, hogy felvegye magába, még ha korunkban eléggé megöregedett is. Az ember mindig újat tapasztalhat benne, amit a lélek megragad, és ami a lelket megfiatalítja. Mindenféle új dolgot lehet a szellemtudomány talaján találni, olyan új dolgokat is, amelyek korunk fontos problémáira irányítják a figyelmet. A jelenkornak azonban mindenekelőtt szüksége van egy olyan impulzusra, ami az embereket közvetlenül megragadja. Korunk csak ezáltal tud kikerülni abból a zűrzavarból, amibe bekerült, és ami olyan katasztrofálisan jelenik meg.

Azoknak az impulzusoknak, amelyekről szó van, közvetlenül kell eljutniuk az emberhez. És ha az ember nem Friedrich Schlegel, hanem belelát abba, amit az emberiség valóban tesz, akkor lehetnek olyan szép gondolatai, amilyenek Friedrich Schlegelnek is voltak, legalábbis szabadon tarthatja magát azokhoz. Friedrich Schlegel arról beszélt, hogy nem szabad a dolgokat egy bizonyos szempontból abszolutizálni. Elsősorban a pártoknál látta, hogy saját elveiket mindig úgy tekintik, hogy egyedül üdvözítőek minden ember számára. De korunkban még sokkal jobban abszolutizálnak. Mindenekelőtt nem veszik tekintetbe, hogy az életben egy impulzus lehet vészterhes is, más impulzusokkal együtt azonban hasznos lehet, mert akkor valami mássá alakul. Gondolják csak meg, ha ezt sematikusan ábrázolom, akkor ez három irányzat, amelyek összefüggenek.

Az egyik irányzat nem az éppen folyamatban lévő triviális vagy lenini irányzat, hanem a szocializmus, amely felé a modern szellemiség törekszik. A másik vonal azt szimbolizálja, amit már gyakran jellemeztem, mint a gondolat szabadságát, és a harmadik irányzat a szellemtudomány. Ez a három dolog összetartozik. Az életben együtt kell működniük.

A szocializmus, ahogy ma durva szocializmusként megjelenik, és megpróbál benyomulni az emberiségbe, úgy a legnagyobb szerencsétlenséget hozza az emberiségre. Nálunk, az ábránkon Ahriman szimbolizálja, a maga minden formájában. A hamis gondolatszabadság, ami minden gondolatnál meg akar állni, és azt akarja érvényre juttatni, szintén megpróbál behatolni, és ismét csak szerencsétlenséget hoz az emberiségre. Ezt az ábrán Lucifer szimbolizálja. De korunkban ki lehet kapcsolni Ahrimant is és Lucifert is, csak ki kell egyenlíteni a pneumatológia, a szellemtudomány útján, az emberiség reprezentánsa útján, aki az ábrán középen áll.

Ismételten utalnunk kell arra, hogy a szellemtudomány nem olyasminek kell lennie az emberek számára, ami kiszakítja őket az élet összefüggéseiből valamilyen körülmény folytán, és ami mindenféle dologra ösztönzi őket, amelyek magasabb dolgokkal függenek össze, hanem az antropozófus szellemtudománynak olyasminek kell lennie, ami korunk legmélyebb szükségleteivel függ össze. Mert ez a mi korunk olyan, hogy erőit csak akkor tudjuk átalakítani, ha belelátunk a szellemiségbe. Ez olyasmi, ami korunk legrosszabb nyavalyáival függ össze, hogy ma számtalan embernek sejtelme sincs arról, hogy a szociális, az erkölcsi és a történelmi életben érzékfeletti erők működnek, úgy, ahogy a levegőben is érzékfeletti erők működnek körülöttünk. Ezek az erők jelen vannak, és azt követelik, hogy tudatosan használjuk fel őket, tudatosan irányítsuk őket, különben a tudatlanság, az értetlenség hamis útra vezet bennünket. A dolgot nem szabad lekicsinyelni. Nem szabad azt gondolni, hogy ezekre az erőkre úgy lehet hivatkozni, ahogy gyakran a kávézaccból vagy más módon következtetnek a jövőre. A jövővel, a jövő alakításával bizonyos módon és néha kézenfekvő módon az függ össze, ami csak akkor ismerhető fel, ha a szellemtudományos elvekből indulunk ki.

Néhány embernek talán hosszabb időre van szüksége, mint öt évre, hogy ezt belássa. De ez mégis így van – tudják, hogy az ilyen dolgokat nem valamiféle dőreségből mondom –, de igazolást lehet látni abban, hogy egy bizonyos módon ezen a tavaszon világosan előirányoztam bizonyos célokat, bizonyos értelemben azt, ami most új háborús fanfárként a wilsoni oldalról a világba kiárad [91]. És ebben a teremben is ülnek néhányan, akik pontosan tudják, hogy ennek az új háborús fanfárnak a tartalma előre ismert volt, és hogy ennek a háborús fanfárnak a tartalmáról megfelelő módon gondolkodtak. Általában véve nehéz ezekről a dolgokról elfogulatlanul beszélni. De éppen ezekkel az aktuális eseményekkel szemben – az idők jelei ezt megkövetelik –, ismételten hangsúlyozni kell, mennyire jelentős korunk követelménye, hogy az emberek figyelmét felhívjuk arra, hogy bizonyos dolgok, amelyek ma megtörténnek, csak azáltal láthatók át, és csak azáltal ítélhetők meg helyesen, ha az ember abból a szempontból indul ki, amit csak az antropozófus szellemtudomány útján sajátíthat el.

[91] Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án hirdette meg 14 pontját, melyeket részben az amerikai közvélemény megnyugtatására szánt – hiszen az USA az előző évben lépett be az I. világháborúba. A javaslatok többsége naiv, és tele volt idealizmussal; a későbbi béketárgyalások során a nemes eszmék üres szólamokká váltak, melyeket gyakran éppen a wilsoni pontokkal gyökeresen ellentétes szellemiségű döntések elkendőzése érdekében hangoztattak. (Szerk.)

13. Az emberi alak kétfélesége: az ember, mint fej-ember, és mint törzs-ember

Dornach, 1918. január 12.

Azok a dolgok, amelyeket most megbeszéltünk, egy olyan ténnyel függenek össze, amely paradoxul hangzik, amikor egyszerűen kimondjuk, de ami mégis egy jelentős, mély igazságot tartalmaz: az ember a Földön él, de tulajdonképpen nagyon rosszul ismeri saját magát. Azt mondhatjuk, hogy ez a kijelentés közvetlenül alkalmazható elsősorban korunkra. Tudjuk, hogy a nagy, jelentős felirat az Apollón templomon: „Ismerd meg magad” egykor a szellemi összefüggéseket kereső ember számára volt követelmény a régi Görögországban. És a delphoi templomnak ez a felirata – amit már számos fejtegetésünk során említettünk – nem csupán frázis volt az akkori időkben, hanem ebben a görög korban lehetséges volt az ember mélyebb megismerése is, mint ahogy az ma történhet. De korunknak is van egy követelménye számunkra: újra törekednünk kell az emberi igazi megismerésére, annak megismerésére, hogy tulajdonképpen mi is a földi ember.

Nos, úgy tűnik, mintha azok a dolgok, amelyeket ezzel a kérdéssel összefüggésben el kell mondanunk, nehezen érthetőek lennének. A valóságban nem így van, hanem csak úgy hangzanak, mintha nehezen érthetőek lennének. Ezért csak a jelenkor számára ilyenek, mert nem szoktunk hozzá, hogy gondolkodásunkat és érzésünket olyan irányba vezessük, ami ahhoz szükséges, hogy az ilyesmit helyesen megértsük. Arról van szó, hogy mindaz, amit korunkban megértésnek nevezünk, tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindig absztrakt fogalmakat keresünk. De nem lehet mindent absztrakt fogalmak útján megérteni. Az ember megértéséhez valami másra van szükség, nem absztrakt fogalmakra. Olyan helyzetbe kell kerülnünk, hogy az embert úgy fogjuk fel, ahogy a Földön jön-megy, bizonyos módon úgy, mint valami képet, egy olyan képet, ami valamit kifejez, ami elárul valamit, ami valamit ki akar nyilvánítani számunkra. Fel kell frissítenünk a tudatunkat, ha az embert, mint rejtélyt meg akarjuk fejteni. De az ember rejtélyét nem oldjuk meg, ha továbbra is kényelmesek akarunk maradni a gondolkodásban, ha olyan teoretikusak maradunk a gondolkodásban, ahogy ezt most szeretjük. Mert ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy az ember bonyolult lény.

Az ember több, sokkal több egy fizikai alakzatnál, mint ami szemünk előtt járkál, az ember sokkal több ennél. Ez a fizikai alakzat azonban, ami emberként szemünk előtt járkál, és mindaz, ami ehhez az alakzathoz tartozik, mégis kifejeződése az ember egész átfogó lényének. És azt mondhatjuk: Nemcsak az ismerhető fel ennél az emberi alaknál, annál a fizikai embernél, aki közöttünk jár-kel, nemcsak az ismerhető fel benne, ami a születése és halála között itt van a fizikai világban, hanem ha akarjuk, az is felismerhető, ami benne halhatatlan, lelkének örökkévalósága. Csak ki kell fejlesztenünk azt az érzést, hogy ez az emberi alak egy bonyolult valami. Tudományunk, amely mára népszerűvé vált, és minden emberhez eljut, nem alkalmas arra, hogy olyan érzéseket ébresszen fel, hogy ez az ember, aki itt a Földön jár-kel, tulajdonképpen egy csodálatos építmény. Egészen másképpen kell tekintenünk az emberre.

Emlékezzenek csak rá – bizonyára mindnyájan láttak már emberi csontvázat –, hogy egy ilyen emberi csontváz tulajdonképpen két részből áll, ha az összes többi résztől eltekintünk. Sokkal pontosabban is beszélhetünk róla, de ha a többi résztől eltekintünk, akkor ez a csontváz egyfajta kettősséget mutat. Könnyen kiemelhetjük belőle a koponyát, ami tulajdonképpen csak rajta nyugszik, és akkor marad a koponyán kívüli többi rész. A koponyától igen könnyen eltekinthetünk. A koponyán kívüli többi rész még mindig igen bonyolult valami, de most az embert egységként akarjuk felfogni, bonyolultságától eltekintünk. Most mindenekelőtt ezt a kettősséget akarjuk szemügyre venni, ami akkor jelenik meg a szemünk előtt, ha az embert úgy szemléljük, mint mondjuk fej-embert, és a többi részt mint törzs-embert. Ez nemcsak a csontvázzal van így, hanem – bár ez nem látszik annyira világosan – az egész hús-vér emberrel is, amely szintén kettősség.

Nos a szellemtudomány talaján nem szükséges, hogy az összehasonlításhoz olyan formában ragaszkodjunk, hogy mintegy abszolutizáljuk, metafizikailag felépítsük. Ezt nem akarjuk, de világossá szeretnénk tenni a dolgokat, amikor összehasonlításhoz folyamodunk. És itt kézenfekvő, mert valóban megfelel a szemléletnek, hogy azt mondjuk: az ember fejének vonatkozásában teljesen a gömbformát követi. Ha valahogy sematikusan akarjuk kifejezni, hogy milyen az emberi fej, akkor azt mondhatjuk, hogy a gömbformát követi.

Ha az ember többi részéről egy sematikus képet szeretnénk kapni, akkor természetesen figyelembe kell vennünk a bonyolult részleteket, csak ma nem ezt akarjuk tenni. Azonban könnyen be fogják látni, hogy ha bizonyos bonyolultabb részletektől eltekintünk, akkor, ahogy az emberi fejet sematikusan gömbformaként foghatjuk fel, úgy az ember többi részét ilyen formában ábrázolhatjuk (az ábrán holdforma), csak természetesen a két kör helyzeténél meg kell különböztetnünk az egyes részek kiterjedését.

De ezen a módon bizonyos mértékig felfoghatjuk az embert, mint gömbformát és holdformát. Ennek van egyfajta mély belső jogosultsága, de erről ma nem akarunk beszélni, hanem csak a körülmények figyelembevételével akarjuk kijelenteni, hogy az ember erre a két részre oszlik.

Nos, az ember feje egy igazi készülék, elsősorban a szellemi tevékenységhez. Mindannak számára, amit az ember a maga gondolkodásánál és érzésénél fel tud mutatni, a fej a készülék. De ha arra utalunk, amit az ember feje, mint készülék véghez tud vinni a gondolkodásban és érzésben, soha nem leszünk képesek az ember lényét valóban megérteni. Ha egyáltalán arra hagyatkozunk, hogy csak a fejet használjuk szellemi életünk készülékeként, akkor soha nem leszünk képesek arra, hogy valóban énnek mondjuk magunkat. Mert mi ez a fej? Ez a fej valójában, ahogy gömbformában elénk tárul, az egész kozmosz képmása. Ahogy a kozmosz megjelenik számunkra a maga csillagaival, állócsillagaival, bolygóival és üstököseivel, és még akár a meteorokkal is, szabálytalanságokat hoz létre az emberi fejben. Az emberi fej a makrokozmosz képmása, csak korunk előítélete – erre már más összefüggésben utaltam – semmit sem tud arról, hogy az egész világ részt vesz abban, hogy az emberi fej létrejöjjön.

De ha ez az emberi fej a származás útján, a születés útján kerül a Földre, akkor nem lehet készülék ahhoz, hogy az ember lényét megértse. Fejünkben bizonyos módon adva van egy készülék, amely az egész világ kivonata, de nem alkalmas arra, hogy az embert megértse. Miért? Azért, mert az ember több mint mindaz, amit fejünk útján látunk és gondolni tudunk. Ma sokan azt mondják, hogy az emberi megismerésnek határai vannak, és ezeket a határokat nem léphetjük át. Ez azonban csak abból adódik, hogy az ember csupán fejének okosságát akarja érvényre juttatni, és a fej okossága nem tud átlépni bizonyos határokat. A fejnek ez az okossága azonban azt is létrehozta, amit néhány nappal ezelőtt úgy írtunk le, mint a görög isteneket. A görög istenek a fej okosságából születtek meg. Ezek a felső istenek, és csak annak istenei, amit az ember feje a maga okosságával át tud fogni.

Nos, már gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy a görögöknek a külső istentanon kívül misztériumaik is voltak. A misztériumokban a görögök az égi isteneiken kívül még más isteneket is tiszteltek, a ktonikus isteneket [92]. És aki a misztériumok beavatottja volt, arról joggal lehetett mondani: ismeri a felső és az alsó isteneket. A felső istenek a Zeusz-kör istenei voltak, de ezek csak azon uralkodtak, ami az érzékszervek számára megnyilatkozik, és amit az értelem fel tud fogni. Az ember ennél több. Az ember a maga lényével az alsó istenek birodalmában gyökerezik, a ktonikus istenek birodalmában.

[92] Ktonikus istenek: azoknak a régi (görög) isteneknek a mellékneve, akik a föld mélyében működnek, pl.: Hadész, Demeter, Perszephoné.

De nem igazodunk el, ha csak azt vesszük figyelembe, amit itt sematikusan felrajzoltam. Ha az ember gyökereit az alsó istenek területén szemügyre akarjuk venni, akkor ezt a rajzot tökéletesítenünk kell, és ezt kell tennünk: bizonyos módon hozzá kell vennünk a nem megvilágított Holdat is (lásd az ábrát). Más szavakkal: az ember fejét másképpen kell néznünk, mint az organizmus többi részét. Az organizmus többi részénél inkább azt kell szemügyre vennünk, ami szellemi, ami érzékfeletti, ami láthatatlan. Az ember feje, ahogy külsőleg elénk tárul, bizonyos mértékig tökéletlen. Mindaz, ami szellemi, megteremtette a képmását a fejben. Az ember többi részénél nincs így. Az ember többi része, mint fizikai ember, csupán egy töredék, és nem igazodunk el rajta, ha csak ezt a húsból álló töredéket nézzük, ami látható módon megjelenik a Földön.

Nos, ez megmutatja nekünk, hogy az embert bonyolult lényként kell felfognunk. De vajon az életben valahogyan megjelenik-e az, amit most mondtam? Absztraktnak tűnik, paradoxnak, nehezen érthetőnek, de a kérdést mégis fel kell tennünk: megjelenik-e ez valahogyan az életben? Ez a fontos: az életben ugyanis teljesen világosan megjelenik. A fej a bölcsességünk készüléke, annyira, hogy fejlődésével közvetlenül függ össze a bölcsességünk. De maga a külső anatómiai-fiziológiai megfigyelés is azt mutatja – nézzék csak meg, hogyan fejlődik a fej, hogyan nő fel az ember –, hogy a fej egészen más fejlődésen megy keresztül, mint az organizmus többi része. A fej gyorsan fejlődik, az organizmus többi része lassan. A gyermeknél a fej már viszonylag teljesen kialakult, később csak kevéssé fejlődik. Az organizmus többi része csak kevéssé alakult ki, csak lassan halad stádiumain keresztül. Ez azzal függ össze, hogy az életben ténylegesen kettős emberek vagyunk. Lényünknek ezt a kettős természetét nemcsak a csontvázunk jelzi a fejnél és az ember többi részénél, hanem az életünk is: fejünk gyorsan fejlődik, organizmusunk többi része lassan. Korunkban fejünk nagyjából a huszonhetedik-huszonnyolcadik évünkig mutat fejlődést, az organizmus többi részének ehhez az egész élet szükséges, egészen halálunkig. Amit a fej viszonylag rövid idő alatt elsajátít, azt ugyanis az ember csak az egész élete során tudja átélni. Ez számos titokkal függ össze.

A szellemi kutató felismeri ezeket a dolgokat, különösen akkor, ha tekintetét egy szerencsétlen eseményre irányítja. Ez ismét paradoxul hangzik, de megfelel a teljes valóságnak. Gondolják csak el, hogy valakit agyonütnek, szerencsétlenség áldozata lesz. Képzeljük el, hogy valakit harmincadik évében agyonütnek. A külső fizikai szemlélet számára ez egy hirtelen halál, egyfajta szerencsétlenség. A szellemtudományos szemlélet számára egyszerűen nevetséges egy ilyen eseményt balesetnek tekinteni. Mert abban a pillanatban, amikor egy külső behatás következtében egy ember hirtelen meghal, gyorsan, rendkívül gyorsan sok minden történik vele. Gondolják meg, hogy a dolgok szokásos összefüggésében ez az ember, akit harmincadik évében agyonütöttek, talán hetven, nyolcvan, kilencven évig élt volna. Azáltal, amit harminc és kilencven éves kora között még átélhetett volna, az életben lassan, fokozatosan tapasztalatokat szerezhetett volna. Amit így élettapasztalatként hatvan éves koráig megszerzett volna, azt amikor harmincéves korában agyonütötték, talán egy fél perc alatt átélhette. Amikor a szellemi világot vesszük tekintetbe, az időviszonyok egészen mások, mint ahogy itt a fizikai síkon számunkra megjelennek. Egy hirtelen halál, amit külső körülmények idéznek elő – a dolgokat egészen pontosan kell vennünk – bizonyos körülmények között egy egész életre szóló tapasztalatot hozhat gyorsan magával, mely tapasztalatok még megszerezhetőek lettek volna.

Ezen tanulmányozni lehet, mi az, amit az ember élete során életbölcsességként, élettapasztalatként elsajátít. És azt is tanulmányozni lehet, hogy amit a fej a maga rövid fejlődése során teljesíteni tud, hogyan viszonyul ahhoz, amit az ember többi része tud teljesíteni a szociális életben a maga hosszabb fejlődése során. Valóban úgy van, hogy az ember ifjúsága folyamán elsajátít bizonyos fogalmakat, bizonyos képzeteket, amelyeket megtanul, de ezeket éppen csak megtanulja. Ezek alkotják aztán a fejtudást. Az élet további része, amely lassabban folyik le, ahhoz igazodik, amit a fejtudás fokozatosan átalakít szívtudássá – a másik embert most nem fej-embernek, hanem szív-embernek nevezem –, a fejtudást alakítja szívtudássá, olyan tudássá, amelyben az egész ember részesül, nem csak a fej.

Hogy a fejtudást szívtudássá alakítsuk, ehhez sokkal hosszabb időre van szükségünk, mint ahhoz, hogy a fejtudást elsajátítsuk. Ahhoz, hogy a fejtudást elsajátítsuk, amennyiben ez már egy egészen okos tudás, ma annyi időre van szükségünk, ami a húszas éveinkig terjed. Akkor ugye, egészen okos emberek vagyunk, akadémiailag egészen okos emberek, de hogy ez a tudás valóban az egész emberrel egyesüljön, az egész élet során mozgásban kell tartanunk. És hogy a fejtudást szívtudássá alakítsuk, sokkal hosszabb időre van szükségünk, mint amit huszonhat vagy huszonhét éves korunkig eltöltünk. Ebben szintén kettős természetű emberek vagyunk. A fejtudást gyorsan elsajátítjuk, és aztán az egész élet során tudjuk csak átalakítani szívtudássá.

Nem egészen könnyű megtudni, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. És minthogy egymás között vagyunk, legyen szabad ehhez a szellemi kutató tapasztalatát hozzáfűznöm; így ezekről a dolgokról könnyebben tudomást szerezhetünk, mint egyéb szellemi kutatási munkák útján. Ha megismerjük azt a nyelvet, amelyet az emberi lelkek beszélnek, akik a halálon átmentek és a szellemi világban vannak, ha tehát a holtak nyelvét, az úgynevezett halottak nyelvét valamennyire megértjük, akkor tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy a halottak néhány dolgot, amelyek az emberi élettel összefüggésben állnak, egészen sajátos módon juttatnak kifejezésre. A halottaknak ma már van egy nyelvük, amit mi élők még nem tudunk egészen jól megérteni. A halottak és az élők közötti megértés ma meglehetősen távol áll egymástól. A halottnak teljes mértékben tudomás van arról, hogy az ember, mint fej-ember gyorsan fejlődik, és mint szív-ember lassan fejlődik. És a halott, ha ki akarja fejezni, hogy tulajdonképpen mi történik, amikor a gyorsan megszerzett fejtudás fokozatosan átmegy a lassabban kialakuló szívtudássá, ezt mondja: a puszta bölcsesség-tudás átalakul az emberből kiáradó szívmelegség vagy szeretet útján. Az emberben a bölcsességet a szeretet termékenyíti meg. Ezt mondja a halott.

És ez ténylegesen mély, jelentős törvénye az életnek. A fejtudást gyorsan megszerezhetjük, korunkban rendkívül sokat tanulhatunk, mert a természettudomány – nem a természettudós, hanem a természettudomány – korunkban nagyon fejlett és gazdag tartalmú. Ez a tartalom azonban olyan, hogy nem alakul át szívtudássá, hogy a fejtudás mindenütt megmarad, mert az emberek – erre tegnap már felhívtam a figyelmet – már nem figyelnek arra, ami a huszonhetedik életév után következik az életben, mert nem értik meg a megöregedést, de úgy is mondhatom, hogy nem értik meg, hogy miközben megöregszenek, fiatalok maradnak.

Minthogy az emberek nem tartják meg a belső elevenséget, szívük elhidegül, a szív melege nem áramlik fel a fejbe, a szeretet, ami az organizmus többi részéből jön, nem termékenyíti meg a fejet. A fejtudás hideg teória marad. De nem szükséges, hogy hideg teória maradjon, minden fejtudás átalakítható szívtudássá. És éppen az a jövő feladata, hogy a fejtudást fokozatosan átalakítsa szívtudássá. Igazi csoda lesz, ha a fejtudás szívtudássá alakul át.

Teljesen igaza van annak, aki ma a materialista természettudományt vagy a materialista természetfilozófiát mindenestől elítéli. Teljesen igaza van, de azért valami más is igaz: ez a természettudomány, ami Haeckelben, Spencerben, Huxley-ben [93], és így tovább pusztán fejtudásként van jelen, és ezért materializmus, de ha szívtudománnyá válik, ha az egész ember felveszi magába, ha az emberiség megérti, hogy az öregedésben öreg lesz vagy fiatal lesz, ahogy tegnap elmondtam, akkor éppen ez a jelenlegi tudomány tiszta spiritualitássá fog válni, akkor tisztán a szellemiséggel és a léttel való foglalkozássá fog válni. Nincs jobb alap, mint a jelenlegi természettudomány, ha átalakul azzá, amit az ember feje számára az organizmus többi része nyújthat, de az organizmus többi részének szellemiségéből. Csoda fog történni, ha az ember megtanulja, hogy megérezze étertestének megfiatalodását is, úgy, hogy a jelenlegi materialista természettudomány spiritualitássá válik. Annyira fog spirituálissá válni, amennyire az emberek képesek lesznek, hogy jelenlegi materializmusukat, materialista ostobaságaikat észrevegyék.

[93] Ernst Haeckel (1834–1919): német zoológus és filozófus. Herbert Spencer (1820–1903): angol biológus, antropológus és filozófus. Thomas Henry Huxley (1825–1895): angol biológus.

Ehhez azonban hozzátartozik egy folyamatos átalakulás, amit az, aki csak egy szemernyi is érzést tanúsít aziránt, ami korunkban végbemegy, megérezheti, hogy ehhez hozzátartozik a nevelés és oktatás folyamatos átalakítása. Ki tudná eltitkolni, ha képes átlátni, a jelenlegi szociális, erkölcsi és történelmi viszonyokat, ki tudná eltitkolni, hogy ma, az egész emberiséget tekintve, nem vagyunk abban a helyzetben – ha ezt groteszk módon akarjuk kifejezni –, hogy a gyermekeknek megfelelő nevelést, és elsősorban megfelelő oktatást biztosíthassunk. Kétségkívül lehet a gyermekből hivatalnokot, iparost fabrikálni, még akár lelkészt is, és így tovább, de kevéssé vagyunk abban a helyzetben, hogy a gyermeket teljes emberré, sokoldalúan fejlett emberré tegyük. Mert a kor határozott követelménye az, hogy ha az embernek tökéletes, sokoldalúan képzett szellemi-lelki organizmusnak kell lennie, akkor abba helyzetbe kell kerülnie, hogy amit gyermekként felvesz magába, amit gyorsan felvesz, az az egész élete folyamán átalakuljon. Az embernek egész élete folyamán frissnek kell maradnia, hogy átalakítsa azt, amit felvett magába.

Mit teszünk ma – ezeket a dolgokat nem tudjuk eléggé elfogulatlanul nézni –, mit teszünk tulajdonképpen későbbi életünkben? Fiatal korunkban megtanulunk valamit, az egyik sokat, a másik kevesebbet. De ugye büszkék vagyunk arra, hogy Nyugat-Európában már nincs analfabéta. Egyesek sokat tanulnak, mások kevesebbet, de valamennyit mindenki megtanul fiatal korában. És mit teszünk azzal későbbi életünkben, amit megtanultunk, mindegy, hogy sokat vagy keveset tanultunk? Minden azt mutatja, hogy csak emlékszünk arra, amit megtanultunk, az emberben ez úgy van jelen, hogy emlékezik rá. Min dolgoznak itt az emberek? Ez nem úgy van jelen az emberi lélekben, hogy dolgozik benne, hogy a fej tartalmából a szív tartalma lesz. Erre nem vagyunk hajlamosak. Még sok víznek kell lefolynia a Rajnán, hogy az, amit ma az ifjúságnak adni tudunk – csak egy területet nézünk most, de ez minden területre érvényes –, olyasmivé váljon, amit elsajátít, hogy az valóban szívtudássá váljon. Minek kell ennek lennie? Ma egyáltalán nincs lehetőségünk arra, hogy gyermekeinknek olyasvalamit adjunk, ami valóban szívtudássá válhat. Ehhez két feltétel hiányzik. Ezt a két feltételt csak a helyesen értelmezett szellemtudomány tudja létrehozni.

Két feltétel hiányzik, hogy a gyermeknek valóban valami friss életszerűt adjunk, olyasmit, ami egész élete során az életöröm és az útravaló forrása lehet. Két dolog hiányzik. Az egyik az, hogy az ember a rendelkezésére álló használatban lévő fogalmak alapján, amiket a mai képzés nyújthat, nem tud fogalmat alkotni a világmindenséghez való viszonyáról. Gondoljanak csak mindarra, amit az iskolában tanítanak. Ma a legkisebb gyereknek is azt tanítják, legalábbis olyan szavakkal mondják, hogy abban benne van, amit ki akarunk fejezni. Gondolják el, hogy ma a gyermek ilyen képzetek között nő fel: itt van a Föld, ilyen meg ilyen sebességgel mozog a világűrben, és a Földön kívül ott van még a Nap, a bolygók és az állócsillagok. És amit a Napról, a bolygókról és az állócsillagokról mondanak, az legfeljebb egyfajta világ-fizika, nem más, mint világ-mechanika, világ-fizika.

Amit ma az asztronómus mond, amit egyáltalán a mai képzés mond a világ fejlődéséről, van annak valami köze ahhoz az emberhez, aki itt a Földön él? Kétségkívül semmi. A természettudományos világnézet számára, az ember egy magasan fejlett állat, megszületik, meghal, eltemetik, aztán jön egy másik, az is megszületik, meghal, eltemetik, és így tovább. Ez így megy nemzedékről nemzedékre. A kint a nagy világtérségekben lejátszódó eseményeket tisztán mechanikusan szemlélik, mintha valamilyen nagy világ-gépezetben történnének. De mindennek mi köze van a mai okos emberhez, mindannak, ami lejátszódik kint a tágas világmindenségben, mi köze van ahhoz, aki itt a Földön egy magasabban fejlett állatként megszületik és meghal? Papok, lelkészek sem tudnak ennek a vigasztalan bölcsességnek a helyébe más bölcsességet helyezni. És mivel ezt nem tudják, ezért azt mondják, hogy nem foglalkoznak a tudománnyal, hanem a hitnek kell egy egészen másféle eredettel szolgálnia.

Ezt nem szükséges tovább fejtegetni. De két különböző dolog létezik: az, amiről az okkultista tudomány beszél, és amiről az ilyen vagy olyan felekezeti egyház beszél, amely a szegényes, az isteni elemet megőrző úgynevezett hitet képviseli. Szükséges volt, hogy a világmindenségről vallott korábbi szemlélettel szemben a mostani egy időre az emberiség fejlődésében teret nyerjen. Nem szükséges az időben messzire visszamennünk – ma nem gondolunk erre –, amikor az emberek még tudatában voltak annak, hogy nem csupán magasabb rendű állatként élnek a Földön, megszületnek, aztán eltemetik őket, hanem összefüggésbe hozták magukat a csillagvilággal, az egész világmindenséggel, és a maguk módján tudták, másfajta módon, mint amire ma törekszenek, hogy összefüggésben állnak a világmindenséggel. Akkor azonban a világmindenséget másképpen képzelték el.

Egy olyan világnézet, amelyet ma a gyermekeknek nyújtanak, a XII-XIII. században elképzelhetetlen volt, egyáltalán nem lehetett arra gondolni, hogy a csillagvilágról ilyen szemléletük legyen. Feltekintettek a csillagokra, feltekintettek a bolygókra, ahogy ma is tesszük, de nemcsak kiszámították a bolygók mozgását, mint a matematikus csillagász, és következtettek arra, hogy ott fent van egy golyóbis, ami keresztülmegy a világűrön, hanem a középkori tudomány ebben a golyóbisban egy szellemi lény testét látta. Egyszerűen értelmetlenség lett volna, hogy egy bolygóban csupán egy anyagi golyóbist lássanak. Nézzenek utána Aquinói Tamásnál [94]. Mindenütt azt fogják találni, hogy mindenütt egy angyali intelligenciát lát – nem angol, hanem angyali intelligenciát. Ugyanígy a többi bolygóban is. Egy olyan világmindenség, amit a mai asztronómia összeállít, elképzelhetetlen volt. De hogy tovább haladjanak, egy időszakban, hogy úgy mondjam, a lelkeket ki kellett űzni a világmindenségből, hogy a csontvázat, a tisztán gépies világmindenséget létrehozzák. A kopernikuszi, Galilei-féle, kepleri világnézetnek kellett eljönnie. De csak az ostobák látják ezt végül is valami érvényes dolognak. Ez egyfajta kezdet, de olyan kezdet, amit tovább kell vinni.

[94] Kommentárok Arisztotelész Az égről és a világról című művéhez.

A szellemtudomány ma már tud néhány olyan dolgot, amit a külső asztronómia nem tud. Fontos azonban, hogy éppen azok a dolgok, amelyeket a szellemtudomány tud, és a külső asztronómia még nem tud, belekerüljenek az általános emberi tudatba. És ha ma még nehéznek tűnik is elérni, hogy ezek a fogalmak olyanok legyenek, hogy a gyerekeknek át tudjuk adni őket, éppen a gyerekek számára nagy jótétemény lesz, hogy a lelküket elevenen tartsák. Mindazonáltal ezeket a dolgokat még nehéz fogalmakkal kell kifejeznünk. Mert amíg a szellemtudományt a mai külső világ úgy fogja fel, ahogy most felfogja, nem adódik alkalom, hogy a dolgokat olyan fogalmakba, olyan képzetekbe öltöztessük, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a gyermeknevelés tárgyai lehessenek.

Amiről például a mai asztronómia nem tud: semmit sem tud arról, hogy a Föld, amikor a világmindenségben kering, túl gyorsan halad. A Föld túl gyorsan halad. És mivel túl gyorsan halad, mivel gyorsan mozog, fejünk fejlődése is gyorsabb, mint akkor lenne, ha a Föld lassabban mozogna, hogy igazodjon ahhoz, ami egész életünk tartalmának megfelel. Fejünk fejlődésének gyorsasága egyszerűen azzal függ össze, hogy a Föld túl gyorsan halad át a világ térségein. Fejünk együtt halad a Földnek ezzel a gyorsaságával, organizmusunk többi része nem, kivonja magát a kozmikus események alól. Fejünknek, amely az égi felépítményben utánozza a gömbformát, együtt kell működnie azzal, amivel a Föld az égi térségekben együttműködik.

Organizmusunk többi része, amely nem utánozza a világépítményt, nem működik együtt vele, lassabban fejlődik. Ha egész organizmusunk együtt haladna a Föld sebességével, ha úgy fejlődbe, hogy az megfelelne a Föld sebességének, akkor sohasem lennénk huszonhét évnél idősebbek. Akkor az emberi életkor átlaga huszonhét év lenne. Mert valójában fejünk huszonhetedik évünkre készen van, ha ez ettől függene, az ember huszonhét éves korában meghalna. Csak azáltal élünk tovább, hogy az ember többi része alkalmas arra, hogy hosszabb ideig éljen, és a fejnek huszonhét év után is folyamatosan átadja erőit. Az ember többi részének szellemi része adja át a fejnek a maga erőit. A szív az, ami a fejjel kicseréli az erőit.

Ha az emberiség felismerné, hogy kétféle természetű, fejtermészete és szívtermészete van, akkor azt is felismerné, hogy a fej egészen más világtörvényeknek engedelmeskedik, mint az organizmus többi része. Akkor látná, hogy az ember újra benne áll az egész makrokozmoszban, akkor egyáltalán nem tudna más gondolatokat alkotni, mint amelyek alapján ezt mondja: nem pusztán úgy állok itt a Földön, mint egy magasabb rendű állat, amely megszületik és meghal, hanem olyan lény vagyok, amely az egész világmindenségből épül fel. Fejem az egész világmindenségből épül fel, organizmusom többi részével a Földhöz kötődöm, ami a világmindenség mozgásával nem működik együtt olyan módon, ahogy a fej együttműködik vele.

Így, ha az embert nem absztrakt módon szemléljük, ahogy a jelenlegi tudomány, hanem a maga kettősségében, mint fej-embert és szív-embert a világmindenséggel való összefüggésében, akkor ismét belehelyezzük a világmindenségbe. Tudom, és mások is tudják, akik a dolgokat hasonló módon tudják megítélni: ha az ember szívmeleg gondolatokat képes létrehozni arról, hogy ha felnéz az emberi fejre, az egész csillagokkal telt világmindenség képmását látja benne a maga csodáival, akkor az emberi lélekben létrejön az összes kép az ember és a tágas világmindenség összefüggéséről. És ezek a képek olyan közlésformákká válnak, amelyekkel ma még nem rendelkezünk, és ezek a közlésformák nem absztrakt módon, hanem érzésszerűen juttatják kifejezésre azt, amit a fiatal gyermekszívekhez továbbíthatunk. Akkor ezek a fiatal gyermekszívek ezt fogják érezni: emberként itt állok a Földön, de az egész világmindenség kifejeződése vagyok, az egész világ megnyilvánul bennem. – Az embert érzésszerűen ránevelhetjük arra, hogy az egész kozmoszhoz tartozik. Ez az egyik feltétel.

A másik feltétel a következő. Ha képesek vagyunk az egész nevelést, minden tanítással kapcsolatos dolgot úgy alakítani, hogy az ember észrevegye: fejében e világmindenség képmása rejlik, és organizmusának többi részével kivonja magát ebből a világmindenségből, ha organizmusának többi részével feldolgozza azt, ami lelkiségként leárad, vagyis az egész világmindenséget úgy, hogy az itt önállóan jelenjen meg az emberben – akkor ez egy sajátos belső élménnyé válik. Gondoljanak erre a kétféle emberre, akit most ebben a sajátos formában akarok felrajzolni. Ha az ember tudni fogja, hogy fejében az egész világmindenségből öntudatlanul érkezik az, ami valamennyi csillag titkát képezi, de miközben fejének erőit ösztönzi, ezt organizmusának többi részével az egész életén keresztül fel kell dolgoznia, hogy ezáltal megőrizze azt a Föld számára, átvigye a halálon, és újra visszavigye a szellemi világba – ha ez egy eleven érzéssé válik, akkor az ember tudni fog erről a kettős természetről, tudni fogja, hogy fej-ember és szív-ember.

Mert amit most mondok, az ahhoz kapcsolódik, hogy az ember meg fogja tanulni, hogy megfejtse önmagát, és azt mondja: Amikor egyre inkább szív-emberré válok, amikor fiatal maradok, miközben öregszem, azáltal, amit szívem ad, átlátom azt, amit gyermekként, ifjúkoromban a fejem útján tanultam meg. A szív feltekint a fejre, és a fejben az egész csillagos ég képmását látja. A fej azonban a szívre tekint, és a szívben az ember rejtélyének titkait találja meg, és megtanulja, hogy az ember tulajdonképpeni lényének alapja a szívben van.

Az embernek az az érzése, hogy úgy nevelték, hogy ezt fogja mondani: kétségtelen, hogy fejemmel sok mindent meg tudok tanulni. De miközben élek, miközben a halálhoz közeledem, amely a szellemi világba fog vezetni, amit a fejemmel megtanulok, azt az organizmus többi részéből előtörő szeretet megtermékenyíti, és egészen más lesz. Van bennem valami, ami csak emberként van bennem; várnom kell valamire. – Ezekben a szavakban sok minden rejlik, és sok mindent jelentenek, ha az embert úgy nevelik, hogy ezt mondja: várnom kell valamire. Leszek majd harminc, negyven, ötven, hatvan éves, és miközben évtizedről évtizedre idősebb leszek, az öregedés folytán megtudok valamit az ember titkairól. Várnom kell valamit az élettől.

Gondolják el, hogy ha ez nem csupán teória, hanem életbölcsesség, szociális életbölcsesség, akkor a gyereket úgy neveljük, hogy tudni fogja: meg tudok tanulni valamit, de aki nevel engem, annak rendelkeznie kell valamivel, amit nem tudok megtanulni, amihez olyan idősnek kell lennem, mint ő, hogy azt magamban megtalálhassam. Amikor tanít engem, ad nekem valamit, aminek szent titoknak kell lennie számomra, mert amit hallok tőle, azt nem tudom megtalálni magamban. – Gondolják el, mi jön létre ebből a gyermek és az idős ember közti viszony folytán, ami korunkban teljesen eltűnt, amikor az ember tudni fogja: az életkor nyújt valamit, amire várni kell. Ha még nem vagyok negyven éves, nem tudom ezt a sok titkot magamba fogadni, amit magába fogadhat az, aki már negyven éves lett. És amit közöl velem, azt közlésként kapom, nem tudom magamtól megtudni. – Az emberi közösség milyen kötelékét lehet ezáltal létrehozni, hogy ezen a módon egy új komolyság, egy új mélység jöjjön létre az életben!

Éppen ez a komolyság, ez a mélység hiányzik az életünkből, ami azért nincs meg, mert életünk most csak a fejtudásra figyel. Ezáltal azonban az igazi szociális élet meghal, megsemmisül, mert itt a Földön olyan emberek élnek, akik egyáltalán nem tudják, hogy kik ők, akik tulajdonképpen csak azt veszik komolyan, ami huszonhét éves korukig történik, és az élet további részét arra használják, hogy egy holttestet hordozzanak magukban, és nem alakítják az egész embert olyasmivé, amit az ifjúság még át tud vinni a halálon.

Minthogy ezt nem értik meg, minthogy olyan korszak következett, amely ezt nem tudta megérteni, ezért minden dolog, ami a szellemire vonatkozik, olyan tökéletlen maradt, ahogy azt tegnap elmondtam Friedrich Schlegelre hivatkozva. Zseniális koponya volt, sok minden megértett, de nem tudta, hogy szükség van egy újfajta szellemi kinyilatkoztatásra. Egyszerűen úgy hitte, hogy a régi kereszténységet folytatni lehet. Szavakkal, szóbeli kijelentésekkel számos vonatkozásban ki tudtafejezni azt, hogy mi a helyes. Gondolják csak meg, hogy 1828-ból, Friedrich Schlegel utolsó előadásából idézek egy részletet. Megkísérelte bebizonyítani – ahogy mondja –, „hogy annak folyamatában” – mármint a világtörténelmében – „egy isteni vezető kéz és elrendelés ismerhető fel, hogy ebben a fejlődésben, és abban, ami vele szemben működik, nem pusztán látható földi erők jelennek meg, hanem, hogy ezt a küzdelmet részben isteni beavatkozás is irányítja láthatatlan hatalmak ellen. Remélem, hogy az erről való meggyőződés, ha matematikailag nem is igazolható, ami itt egyáltalán nem alkalmazható, nem használható fel, mégis éber marad és megalapozottan eleven.”

Hogy tehát, amikor átéli a történelmet az ember, isteni erők történetébe éli bele magát, és ezekkel az isteni erőkkel együtt ellenséges szellemi hatalmakkal is küzd – kifejezetten ellenséges hatalmakról beszél –, erről volt egy sejtése, de hiányzott ennek eleven tudata. Mert az emberek bizonyos vonatkozásban kerülték a szellemről szóló igazi tudományt. A III. század óta, amikor nyugaton létrejött az előítélet a hamis gnózis állításaival szemben – így nevezték: a hamis gnózis állításai –, fokozatosan eljutottak oda, hogy mindazt elutasítsák, amit a szellemi világról tudhat az ember. Így aztán az következett, hogy a vallásos impulzusok is előkészítették a materializmust, hogy ezek a vallásos impulzusok nem tudták megakadályozni, hogy tulajdonképpen semmivel se rendelkezzünk, amit az ifjúságnak adni tudnánk. Tudományunk nem szolgálja az ifjúságot, mert az ember későbbi életkorában csak emlékezni tud rá, nem válik szívbölcsességgé.

A vallás területén így is van. Végül is az emberiség, hogy úgy mondjam, csak két extremitáshoz jutott el. Az érzékfeletti Krisztus megértését eléggé elfelejtette. Semmit sem tud arról a kozmikus erőről, amelyről a szellemtudománynak most ismét szólnia kell, mint Krisztus Jézus erejéről. Egyrészt rendkívül kedvelt, valóban kedvelt gondolat mindaz, ami a középkor és az újabb kor folyamán a költők és a zenészek útján kifejlődött, kedvelt kötői gondolat, ami a Jézus-gyermekre épülve kifejlődött, de az embert egész élete során nem tudja betölteni az a vallásos érzés, ami a kedves Jézuskával gondolatilag összekapcsolódik. Jellegzetes dolog, hogy egy éppenséggel paradox szeretet fejeződik ki a számtalan dalban, és egyebekben a kedves Jézuskára vonatkozóan, de ez nem lehet az egyetlen dolog.

Ez az egyik dolog, ahol az ember a nagysághoz nem tud felemelkedni, megmarad a kicsinél, hogy legalább legyen valamije. De az életet ez nem tudja kitölteni. És a másik oldalon ott van a „polgári Jóisten”, ahogy Karácsonykor Heinrich Heine szavaival megismerkedtünk [95], a jó polgáristen Jézus, aki mindenféle isteni tulajdonsággal rendelkezik, a liberális lelkészek és liberális papok istene. Gondolják, hogy ő valóban be tudja tölteni az életet? Gondolják, hogy különösen az ifjúságot magával tudja ragadni? Ez kezdettől fogva egy halott teológiai termék, és nemcsak egyszerűen teológiai termék, hanem történelmi teológiai termék. Az emberiség azonban ezen a területen messze eltávolodott attól, hogy tekintetét arra irányítsa, ami a történelemben szellemi erőként jelenik meg.

[95] Lásd a 6. lábjegyzetet.

Miért van ez így? Mert az emberiségnek egy ideig át kellett élnie azt, hogy tisztán materiális módon nézze a világot. El fog érkezni az az idő is, amikor a jelenkor spiritualitásra alkalmas természettudományának szívtudománnyá való átalakítását végre kell hajtani. Természettudományunk, ha úgy marad amilyen most, vagy teljesen rossz lesz, vagy valami egészen nagyszerű dolog, ha átalakul szívbölcsességgé. Akkor szellemtudománnyá válik. A régi, régebbi tudomány, amely néhány tradíció tekintetében elfogult, már átalakította a fejtudományt szívtudománnyá. Az új kor nem volt képes arra, hogy amit tudományként mostanáig újonnan megszerzett, azt szívtudománnyá alakítsa. Ezért következett be, hogy különösen szociális területen a fejtudomány végezte el az egyetlen igazi munkát, és ezért azt az egyoldalú eredményt hozta létre, amire képes volt.

Az emberi fej az ember lényéről egyáltalán semmit sem képes megtudni. Ezért, ha az ember feje az ember lényről elkezd gondolkodni, ahogy ez a szociális összefüggésekben megjelenik, akkor a fej szükségképpen valami egészen idegen dolgot hoz létre a szociális együttélésben, és ez a modern szocializmus, ahogy a szociáldemokrata elvekben kifejeződik. Semmi sem annyira tisztán fejtudás, mint a marxista szociáldemokrácia, miután az emberiség többi része elmulasztotta, hogy a világ problémáival foglalkozzon, és csak ezekben a körökben foglalkoztak a szociális elméletekkel. A többiek – udvarias akarok lenni – csak professzori gondolatokkal jöttek elő, amelyek csupán tradicionálisak. A fejtudás viszont szociális elméletté vált. Ez azt jelenti, hogy egy eszköz segítségével megkísérelték, hogy létrehozzanak egy szociális teóriát, ami a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy az ember lényéről valamit megtudjanak. Ez egy alapvető tévedése a jelenlegi emberiségnek, ami teljes mértékben megnyilvánul, ha az ember tudni akarja, hogy mi a helyzet a fej- és a szívtudással. A fej soha nem tud ellentmondani a szocializmusnak, a marxista szocializmusnak, mert a fej korunkban arra való, hogy kigondoljon valamit. Csak a szellemtudomány képes ennek ellentmondani, mert a szellemtudomány a szív útján átalakított fej-bölcsesség.

Rendkívül fontos, hogy ezekre a dolgokra odafigyeljünk. Látják, miért nyúlt alkalmatlan eszközökhöz egy olyan ember, mit Schlegel, amikor a régit akarta visszahozni, annak ellenére, hogy belátta: az embernek újra el kell sajátítania, hogy a láthatatlanra tekintsen, ami itt jár közöttünk. Korunkban azonban követelmény, hogy a láthatatlanra irányítsuk tekintetünket. A láthatatlan hatalmak mindig jelen vannak úgy, ahogy azt Schlegel megsejtette, együtt dolgoznak és együttműködnek azzal, ami az emberiséggel történik. Az emberiségnek azonban fejlődnie kell. Egy bizonyos fokig még elfogadható, például a szociális életben, hogy az utóbbi évszázadokban az emberek nincsenek tekintettel a láthatatlan érzékfeletti erőkre. A jövőben azonban ez már nem lesz elfogadható. A jövőben nem mehetünk szembe a reális viszonyokkal. Számos példát tudnék erre felhozni, egyet megemlítek.

Erről az utóbbi fél évtized folyamán már beszéltem. Aki Európában a szociális viszonyokat áttekinti, ahogy a VIII-IX. század óta kialakultak, az tudja, hogy az európai élet struktúrájába, ebbe a bonyolult európai életbe, különböző dolgok játszottak bele. Nyugat megtartotta az athanáziuszi kereszténységet [96], és ahogy hetekkel ezelőtt itt elmondtam, visszautasította a keletről származó régi kereszténységet, amely rokonságban állt az ázsiai hagyományokkal, az orosz kereszténységet, az ortodox kereszténységet. Ami nyugaton kialakult – miközben a konzervált rómaiságból Európában fokozatosan létrejött egy képződmény az új felemelkedő germánsággal és szlávsággal – az ennek a szociális európai egésznek különböző tagjaiból állt: egy bonyolult organizmus. Mostanáig tudtak az emberek ebben élni, de közben azt, ami láthatatlanul működött benne, figyelmen kívül hagyták, mert Európa konfigurációja sok erőt tartalmaz a maga struktúrájában. Ebben a struktúrában azonban egy fontos, jelentős erőt képvisel többek között az a viszony, amelyet Franciaország Európával kialakított. Most nem csupán a politikai kapcsolatra gondolok, hanem Franciaországnak Európa többi részéhez való viszonyára is, és ezen mindazt értem, amit egy európai ember azzal szemben érzett, aki évszázadokon keresztül, a VIII-IX. század óta a franciasághoz számítja magát. Az a sajátságos, hogy amennyire Európa többi részének Franciaországhoz való viszonyát nézzük, ez a viszony szimpátiában és antipátiában fejeződik ki. Szimpátiával és antipátiával van dolgunk. Ez azonban egy tisztán a fizikai síkon lejátszódó jelenség. Meg tudjuk érteni, hogy az emberi viszonyok tekintetében mi játszódik le Európában Franciaország és Európa többi része között, ha azt tanulmányozzuk, amit a szívek és az emberi lelkek a fizikai síkon átélnek. Mindenesetre, ami Franciaországon kívül Franciaországgal kapcsolatban kifejlődött, azt a fizikai sík viszonyai szerint kell értelmezni. Ezért semmi sem károsabb – a viszonyok Európában az utóbbi évszázadokban hasonlóak voltak –, mintha nem látjuk meg azt, ami a dolgokat illetően az érzékfeletti hatalmak körében lejátszódik, mert a szimpátia és antipátia a fizikai sík viszonyai szerint jött létre.

[96] A hitvallás egy vallás tanításának rövid, sokszor tételes összefoglalása. A legismertebbek a kereszténység hitvallásai: a Nicea-konstantinápolyi hitvallás, az Apostoli hitvallás és az Athanáziuszi hitvallás.

Sok minden megváltozott abból, ami az évszázadok folyamán lejátszódott. Hatalmas átalakulások előtt állunk a belső vonatkozások tekintetében is, amelyek az európai szociális struktúrában végbemennek. Nem szabad azt hinni, hogy könnyű szívvel jelentettem ki, amikor ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy a dolgokat komolyabban kell venni, mint ahogy ma szokásosan teszik. Hatalmas átalakulások előtt állunk, és szükséges lesz, hogy a jövőben az emberek a szemüket, a lelki szemüket a szellemi viszonyokra irányítsák, mert csupán a fizikai sík viszonyai alapján nem lehet megérteni, hogy mi az, ami történik. Ezt csak akkor lehet megérteni, ha a szellemi viszonyokat is tekintetbe vesszük. Ami márciusban történt [97] – a cárizmus bukása –, annak metafizikai jellege van. Csak akkor lehet megérteni, ha a metafizikai jelleget figyelembe vesszük.

[97] 1917. március 15-én lemondott az orosz cár, II. Miklós; ezzel megszűnt a cárizmus Oroszországban.

Magunk között vagyunk, elfogulatlanul beszélhetünk ezekről a dolgokról. Miért volt egyáltalán a cárizmus? A kérdést magasabb értelemben kell felfognunk, mint ahogy a külső triviális történelem teszi. Miért létezett egyáltalán a cárizmus? Ha eltekintünk a csökönyös pacifistáktól, akik a cári békenyilatkozatok dőreségeiben valami komolyságot láttak, azt kell mondanunk: még azok is, akik valamilyen okból a cári birodalom mellett álltak, nem szerették a cárizmust. És akik szerették, ez a szeretet azoknál sem volt az igazi. Miért létezett akkor mégis a cárizmus? A cárizmus azért volt – ezt most paradox módon akarom kifejezni –, hogy Európa valamit gyűlölhessen. A gyűlöletnek ezek az erői szükségszerűen jöttek létre. Volt egy cárizmus, és ez a cárizmus úgy viselkedett, hogy ezáltal Európa valamit gyűlölhessen. Európának szüksége volt erre a gyűlöletre, hogy valami mást előkészítsen. A cárnak léteznie kellett, hogy létrejöjjön egy pont, ahol a gyűlölet koncentrálódik, mert egy gyűlölethullám terjedt el, amelyet e napok után már külsőleg is meg lehet ítélni. Ami most lejátszódik, hatalmas gyűlöletté fog átalakulni, amit már nem lehet megérteni, úgy, mint a korábban említett fizikai síkra vonatkozó szimpátiát és antipátiát. Mert nemcsak az embereket fogják gyűlölni, Közép- és Kelet-Európát fogják gyűlölni, és nem az emberek, hanem bizonyos démonok, akik az emberekben fognak lakni. Hamarosan elérkezik az az időszak, amelyben Kelet-Európát talán még jobban fogják gyűlölni, mint Közép-Európát.

Ezeket a dolgokat meg kell érteni, nem szabad könnyen venni őket. De csak akkor érthetők meg, ha az emberek felemelkednek ahhoz, hogy megtalálják az összefüggést a szellemi világgal. Mert el kell következnie annak, amit olyan szellemek, mint Friedrich Schlegel már egy kicsit megsejtettek, de amelynek alapjait és gyökereit nem látták. El kell jönnie annak, hogy a lelki szemek elfogulatlanul meglássák azokat a dolgokat, amelyekkel az ember vissza tud tekinteni az elmúlt évszázadokra, arra, hogy azok mit hoztak magukkal – és akkor együtt lehet működni azzal, amit létre kell hozni.

A szép mondatok között, amelyeket néha a schlegel-i előadásokban találunk, van egy olyan is, hogy az emberiség fejlődése folyamán eljut a lélek belső világához, a lélek belső világának valóságához, de sajnos, mindenekelőtt mindenféle politikai bálványozáshoz is. Ez Friedrich Schlegelnek egy szép mondata. Ez a politikai bálványozás csakugyan elárasztotta korunkat! Valóban uralja korunkat. És megteremtett egy szép szimptómát, amelyen keresztül felismerhető az, ami most van.

Az összefüggéseket azonban át kell látni. Meg kell érezni, ami korunkban él. Nincs meg a lehetőségünk arra – megértjük ezt, ha tekintetbe vesszük a fejember és a szívember lényegét –, ha a tudást nem mélyítjük el szívünkben, hogy a gyermeknek azt adjuk, amire szüksége van, hogy az életet elevenen és fiatalon tartsa. Erre még nincs lehetőségünk. Ezt létre kell hozni, ennek el kell jönnie. Azt mondhatjuk, ha a dolgokat néhány szóval össze akarjuk foglalni, hogy az iskolamester-jelleg egyáltalán nem képes ma arra, hogy feladatát betöltse. Az iskolamester-jelleg az ember igazi lényétől elidegenedett dolog. A világot azonban az fenyegeti, hogy egy politikai bálványozást képviselő iskolamester uralkodjon rajta. Az iskolamester-jelleg, ami a legalkalmatlanabb arra, hogy a mai korban ez embereket vezesse, nagypolitikává vált.

Ezeket a dolgokat legalább néhány embernek be kellene látnia, mert olyan dolgok, amelyek mélyen összefüggenek az igazi megismeréssel, amit csak úgy lehet megszerezni, ha az ember egy kicsit megpróbál behatolni az emberiség titkaiba. Ösztönszerűen, sovinizmussal, nacionalizmussal a világot ma sem megérteni, sem valahogy kormányozni nem lehet – csak jóakarattal, amely be akar nyomulni az igazi valóságba.

14. Az ember a világrejtély megoldása

Dornach, 1918. január 13.

Láttuk, hogy bizonyos világrejtélyekkel, az emberiség rejtélyeivel találkozunk, ha azzal foglalkozunk, hogy az embert magát nézzük, de úgy, hogy a maga formájában, amit kettős formaként vettünk szemügyre, meglátunk valamit ennek a világrejtélynek a megoldásából. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban úgy segíthetünk magunkon, meditatív módon segíthetünk, ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a formulát: a világ, mint egész egyfajta rejtély, és maga az ember, mint egész, a megoldása. – Természetesen le kell mondanunk arról, hogy a világrejtélyt egy pillanat alatt akarjuk megoldani, mert maga az emberi élet, mégpedig a teljes élet, amit a születés és a halál között átélünk, és amit a halál és egy újabb születés között élünk át, jelenti tulajdonképpen a világrejtély megoldását. A formula tehát nagyon hasznos: a világ egy rejtély, és az ember a megoldása.

Láttuk, hogy ha az ember külső fizikai alakját nézzük, akkor megkülönböztethetjük a fejrészt és a többi részt. A fejrészt a maga gömbformájában nemcsak összehasonlításként, hanem ténylegesen is az egész kozmosz képmásának tekinthetjük. Azt mondhatjuk, hogy az egész csillagos ég azon dolgozik, hogy az emberi fej belső erőviszonyait, a formát, az alakot létrehozza. Ezzel természetesen az is összefügg, hogy triviálisan kifejezve, mindenkinek megvan a maga saját feje. Ez van az embernél. Mert tudják, aszerint, hogy az ember a Földnek melyik pontján áll, vagy aszerint, hogy a csillagos eget mely időpontban szemléli, a csillagos ég konfigurációja mindig változik. Ha a csillagos eget nemcsak általában nézzük, hanem annak bizonyos alakzatait hely és idő szerint, amikor az ember megszületik, akkor úgy tűnik, hogy a csillagos ég alakzatainak megfelelően mindenkinek saját egyéni feje kell hogy legyen. Mert fejünket nem általában építi fel a csillagos ég, hanem annak sajátos alakzata szerint.

Ezt tehát vegyük figyelembe, és a különböző fejtegetésekből már megállapíthattuk, észrevehettük, hogy a halál és egy újabb születés között az ember feladatainak lényeges része az, hogy megismerje a titkokat, a csillagos ég szellemi titkait. Mert bizonyos értelemben azt mondhatjuk: Az emberi fejet nem csupán passzív módon kaptuk meg, hanem magunk hoztuk létre. A halál és egy újabb születés között megismerjük a távoli világtérségek összes törvényét. Ez a tágas világtérség, ha szellemileg gondoljuk el, a mi tartózkodási helyünk a halál után az újabb születésig. Ahogy itt a Földön megismerjük azokat a törvényeket, amelyek szerint házat építünk, és azokat a törvényeket, amelyek szerint más dolgokat csinálunk, úgy a halál és egy újabb születés közötti időben beleéljük magunkat a kozmosz, a világmindenség törvényeibe. Mi magunk is a kozmoszon dolgozunk, és a kozmoszból dolgozzuk ki mindenekelőtt a fejünket, azokkal a szellemi lényekkel együtt, akik a kozmoszban tartózkodnak. Az ember feje tehát, ahogy itt a fizikai síkon megjelenik, csak látszólag egyezik meg azzal, ami az ősöktől származik.

A nyilvános előadásban elmondtam, és itt is megismétlem: Mindenki meggyőződhet arról, hogy a mágnesrúd nem magától áll be az észak-déli irányba, hanem itt, nevezetesen a Földön, kozmikus erők működnek. A mágnesrúdnál tehát az ember elismeri, hogy a világmindenség erőiben részesül, csak egy élőlény létrejötténél nem akarja ma még belátni, hogy abban az egész világmindenség részt vesz. Az embernél elsősorban fejének kialakításában az egész világmindenség részt vesz. Ez a fej nem csupán az öröklődés útján jön létre: az apa, az anya, a nagyapa és a nagyanya útján, és így tovább, hanem a világmindenség erői vesznek részt benne. És az ember részeinél, tagjainál a világmindenség erőösszetétele különösen arra irányul, ami a fejben van. Organizmusunk többi része ezzel szemben, amennyiben fizikai, ténylegesen az ősöktől, a leszármazás útján jön létre.

A jelenlegi természettudomány igen közel áll ahhoz, hogy ezt a maga részéről is felfedezze. A jelenlegi természettudomány szembeszegül az igazságnak azzal a részével, amely a szellemtudománnyal összecseng. Néhány ponton már egészen közel van ahhoz, hogy a szellemtudománnyal találkozzon. A berlini előadásomban [98] elmondtam, és itt is utalok rá, hogy például olyasminek a vonatkozásában, amire a szellemtudományban mindig is törekszünk, a természettudomány egészen közel van ahhoz, hogy a dolgot maga is felfedezze. Akik a Theosophie című könyvemet [99] olvassák, gyakran éppen azt a fejezetet utasítják el, ahol az emberi auráról beszélek, arról, hogy az ember lelki-szellemi erői a tisztánlátó tudat számára átélhetők egy szín-aurában, ami az embert körülveszi. Nos, az újabb időkben a bécsi Moritz Benedikt professzor [100], akit más összefüggésben már gyakran említettem, kísérleteket végzett olyan emberekkel, akik kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy varázsvesszőt használjanak. Benedikt professzor nem végzett tisztánlátó kísérleteket, mert rendkívüli ellenszenvvel viseltetett az iránt, hogy bármilyen tisztánlátást elismerjen, de sötétkamrában kísérleteket végzett olyan emberekkel, akik különösen alkalmasak voltak arra, hogy a varázsvesszővel, ami ebben a háborúban oly nagy szerepet játszott, kísérleteket végezzenek. Talán tudják, hogy a varázsvessző éppen ebben a háborúban egészen különleges szerepet játszott. Különböző hadtestekben olyan embereket alkalmaztak – minthogy a katonáknak vízre és hasonlókra van szükségük –, akik varázsvesszőt tartottak a kezükben, hogy forrásokat találjanak, amelyeket feltárhatnak, hogy a katonák vízzel lássák el magukat. A déli és a galíciai hadszíntereken nagymértékben alkalmazták ezt ennek a háborúnak a folyamán. Ilyen dolgokat természetesen csak a szükségtől hajtva alkalmaztak. Nos, Benedikt professzor teljesen a természetkutatásnak megfelelően a sötétkamrában kísérletezett olyan emberekkel, akik különösen alkalmasak voltak arra, hogy forrásokat vagy a földben lévő fémeket a varázsvesszővel megkeressenek. Egy nőnél például, aki egészen kicsi volt, amikor a sötétkamrában megfelelő módon felkészítette, úgy találta, hogy egy hatalmas aurát mutatott, ami szinte óriásinak tűnt. Még azt is leírta, hogy a jobb oldala kékes volt, a baloldala sárgás-vöröses.

[98] Az ember és az emberiség fejlődésének alapigazságai; a materializmus karmája (GA 176).

[99] Theosophie: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (GA 9).

[100] Moritz Benedikt (1835–1920): osztrák orvos, tanár, kriminál-antropológus.

Mindezt elolvashatják Benedikt professzor könyvében, aki a dolgot nyilvánosságra hozta a varázsvesszőről, mint a külső tudomány eredményét. Amit Benedikt professzor megfigyelt – ezt már korábbi alkalmakkor elmondtam –, nem az az aura, amiről mi beszélünk. Amikor az emberi auráról beszélünk, sokkal szellemibb elemet értünk alatta, mint ez az alsóbb rendű fizikai aura, amit Benedikt professzor természetesen meg tudott találni a sötétkamrában. Mégis van itt egy érintkezési pont, úgy, hogy éppen a Theosophie-nak az a fejezete, amely a legtöbb támadást kiváltotta, amit a legtöbben ócsároltak, most talált egy érintkezési pontot a külső tudománnyal. A dolgok igen gyorsan haladnak előre.

És az is halad velük, amit éppen most említettem. Nem is túl sok idő múlva tisztán természettudományos alapon meg tudják majd állapítani, hogy amit az ember magában hordoz, az csak annyiban származik az ősöktől, amennyiben nem a fej formájáról és belső erőviszonyairól van szó, és hogy az emberi fejben a kozmosz erői működnek. Ha csak egyedül a fejet követnénk, sohasem lennénk nacionalisták. A fej egyáltalán nem hajlik arra, hogy nacionalista legyen, mert a fej az égből származik, és az ég nem nacionalista. Mindaz, ami gondolatainkban megjelenik, mint az ember csoportban való részvétele, nem a fejtől ered, hanem abból származik, aminek révén összefüggünk az emberiség leszármazási áramlatával. Ez természetesen a fejbe is belejátszik, amikor az ember itt a születés és a halál között él, mert a fej és az organizmus többi része között az idegi és vér-erők folyamatosan kicserélődnek.

Ha azonban a leszármazásról beszélünk, tehát arról, hogy az embernek az a része, amely a fejen kívül van, erőit az átöröklésből meríti, akkor tulajdonképpen a fizikaiságról beszélünk, mert az ember többi részének szellemiségével más a helyzet. És itt nagyon fontos, hogy figyelembe vegyünk egy tényt, amit csak a szellemtudomány képes felismerni, hogy a fejet csak az befolyásolja, hogy az organizmus többi részének eredetétől független. Ezt a természettudomány fel fogja fedezni, ahogy az aurát is felfedezte. Hogy az ember csak organizmusának többi részét illetően áll rokonságban elődeivel, ezt a természettudomány szintén fel fogja fedezni. De a többi dolog olyan területet érint, amit a természettudomány nem tud minden további nélkül elfogadni. Ez a következő: fejünkben, amikor megszületünk, a világmindenség erőit hordozzuk, ezek hozzák létre fejünket. Ez külsőleg is valamennyire megállapítható. Aki megfigyeli a gyermek fejlődését, talán tudni fogja, hogy a legelső időkben gyakran felmerülhet a kérdés: Tulajdonképpen kire hasonlít a gyermek? – A hasonlóság sokszor csak a gyermek későbbi éveiben jelenik meg erőteljesen. Néhányan önök közül ezt már bizonyára megfigyelték. Ez onnan ered, hogy a fej – ha szabad ezt a kifejezést használnom – közömbös a földi viszonyok iránt, az organizmus többi részének először a fejre kell hatást gyakorolnia. Természetesen már képes erre az embrionális időszakban is, de először a fejre kell hatnia, akkor lesz az ember elődeihez hasonló az arckifejezés vonatkozásában és hasonlókban.

Ilyen dolgok útján lehet tehát ezen a területen az igazságot külsőleg megfigyelni, ha az embernek valamennyire van érzéke az ilyesmihez. De a lényeg mélyebben van. Amit a szellemi világmindenség – mert a világmindenség szellemiséggel és szellemi lényekkel van tele – a földi lakhelyünk számára közvetít, az nincs nyugalomban, itt folyamatosan egy finom szubsztancia áramlik a Földre, amit a kémiai laboratóriumban nem lehet létrehozni, mert nem tartozik a kémiai elemekhez. Ez a finom szubsztancia folyamatosan áramlik a távoli világmindenségből. Ha ezt sematikusan le akarjuk rajzolni, azt mondhatjuk: ha a világűrben itt van a Föld (lásd az ábrát), akkor minden oldalról folyamatosan világ-matéria áramlik a Földre, egy finom világ-szubsztancia (nyilak befelé), és ez a finom szubsztancia belevisz valamit a Földbe. Tehát folyamatosan ez történik: az egész világmindenségből szubsztancia ereszkedik alá a Földre. Ez tulajdonképpen nem fizikai szubsztancia, nem valami kémiai elem, hanem valami szellemi, de igazi aurikus szubsztancia, ami behatol a földi talajba. Ebben a szubsztanciában erők vannak, amelyeket felhasználunk, amikor a szellemi világból aláereszkedünk a Földre, hogy egy fizikai testben megjelenjünk.

Nos, jelentős dolog, hogy ezt a szubsztanciát, amely leáramlik a Földre és onnan tovább áramlik, ezt a szubsztanciát, amikor tovább áramlik az emberektől, ha meghalnak, arra használjuk, hogy újra erőket szerezzünk ahhoz, hogy a szellemi világba eljussunk. Ez az anyag, amit itt úgy említettem, mint amely behatol a földbe, egy bizonyos mélységig áramlik bele a földi talajba, aztán tovább áramlik (nyíl kifelé), úgy, hogy az ember folyamatosan érzékelheti egyfajta éteriségnek, vagy éteri szubsztanciának a belélegzését a földbe, és aztán annak kilélegzését.

Ez egy olyan megfigyelés, amit nem könnyű megtenni, de ha egyszer megtettük, ha rájöttünk, hogy a Föld tulajdonképpen folyamatosan szellemi szubsztanciát lélegzik be és lélegzik ki, akkor ezt alkalmazni tudjuk minden viszonyra, és mindenekelőtt az emberi életre, ahogy ezt most elmondtam. Azzal tehát, amit itt a rajzban a befelé irányuló nyilakkal kifejeztem, bejutunk testiségünkbe, és amit kifelé irányuló nyilakkal fejeztem ki, azzal kijutunk a halálba.

Magunk között vagyunk, és nem kell visszatartanom magam attól, hogy néhány dolgot meg ne említsek. Ezért akarom most elmondani, hogy évekkel ezelőtt hogyan jutottam el ezekhez a tényekhez. Azok az erők, amelyek itt működnek: a beáramló és kiáramló erők ugyanis nemcsak az emberi élettel vannak kapcsolatban, hanem minden lehetséges földi viszonnyal is. Nos, egy sajátos rejtély volt számomra, hogy mi a helyzet a cserebogárral. A cserebogár azért rendkívül érdekes, mert talán tudják, hogy ha az egyik évben igen sok a cserebogár, akkor három-öt éven belül igen sok lesz a pajor – ez a cserebogár lárvája – és ezek a pajorok, ha sokan vannak, jelentősen károsítják a burgonyatermést. Aki burgonyatermeléssel foglalkozik, az tudja, hogy három-öt évenként rossz a burgonyatermés, amikor sok a cserebogár. Nos, ezt érdekes tényként állapítottam meg, és azt találtam, hogy a cserebogár élete összefügg a beáramló szubsztanciával, és a pajorok élete összefügg a kiáramló szubsztanciával. Ezt csak olyan tényként említem meg, amelyből láthatják, hogyan jut el az ember az ilyen dolgok egészen más szemléletéhez. A legbiztosabban úgy jutunk el az ilyen dolgokhoz, ha azokat nem közvetlen objektumokként szemléljük, hanem viszonylag közömbös objektumokként, ha könnyed semlegességgel viszonyulunk hozzájuk. Ebből láthatjuk, hogy azok a szubsztanciák, amelyekről beszéltem, benyomulnak, és egy bizonyos ideig a föld alatt maradnak. Az a szubsztancia, ami ebben az évben beáramlik, egy kis idő múlva visszaáramlik. Ez azzal függ össze, hogy a kiáramló szubsztancia általában inkább hordozó jellegű, mint a beáramló szubsztancia. A beáramló szubsztancia élénkebb, gyorsan áramlik be, a kiáramló szubsztancia a hordozó, lassabban áramlik ki.

Ha az emberi életet közelebbről megfigyeljük, láthatjuk, hogy az ember, amikor a világmindenségből megszületik, ténylegesen felhasználja azokat az erőket, amelyek a beáramló szubsztanciában vannak. Későbbi éveiben aztán elveszti az kapcsolatot ezzel a beáramló szubsztanciával. Ahogy a fejtegetésekből láthatták, kiváltképpen a fej az, aminek köze van ehhez a beáramló szubsztanciához. Az emberi fej azonban egy kemény gömb. Egy kemény gömb, amely a többi szerv közül a leginkább megcsontosodott. Ezért viszonylag korán – nem a gyermekkorban, hanem viszonylag korán – elveszti a kapcsolatot ezekkel a beáramló erőkkel. Kialakulása, fejlődése tehát korán lezárul.

Az ember gyermekkorában ezekkel a beáramló erőkkel még tovább is kapcsolatban marad, de aztán már nincsenek rá befolyással, legalábbis a jelenlegi időszakban így van. Ez nem volt mindig így a Földön – erről rövidesen beszélni fogok – a jelenlegi időszakban van így. Amíg az ember itt a Földön él, organizmusát a kiáramló szubsztancia uralja, fejét kivéve a kiáramló szubsztanciák erői uralják. Áthatják organizmusának többi részét, és ezek azok az erők, amelyek az organizmus többi részét, ha ezt megfigyeljük, kívülről meg tudják fiatalítani, ahogy erre tegnap utaltam. Ezek a fiatalító erők, amelyek az étertestre hatnak, ami, ahogy tegnap utaltam rá, egyre pufókabbá válik, miközben a külső fizikai test elöregszik. Azoknak a külföldi barátainknak a számára, akik a „pufók” szót nem értik, meg akarom jegyezni, hogy ez a gyermeki arc, amely annyira kikerekedett, hogy hasonlít a képeken látható kürtöt fújó angyalokéhoz. Ilyen ennek a szervnek a művészileg megformált pufóksága. Az ember tehát, éteremberként pufók lesz. Ebben a folyamatban, amelyet a test többi részével összefüggő étertest áthat, ebben működnek a Földre kiáramló erők, és ezek azok az erők is, amiket felhasználunk, amikor áthaladunk a halál kapuján, hogy újra visszatérjünk a kozmoszba, a szellemi világba.

Láthatják, hogy a Föld részt vesz az életünkben, bensőségesen vesz részt benne. És mindazzal, amit most mondtam, összefügg valami, amit igen könnyen ki lehet fejezni egy formulában, egy fontos, kényeges formulában: Mint lelkek, hosszú ideig élünk a halál és egy újabb születés között, mielőtt születésünk útján a fizikai életbe lépünk; amikor a halál kapuján áthaladunk, mint lelkek élünk egy következő földi inkarnációig. A halott szellemi életet él. Ez a szellemi élet összefügg a csillagokkal, ahogy mi a fizikai matériával állunk összefüggésben. Miközben fejünk azoknak az erőknek a kifejeződése, amelyeket a halál és egy újabb születés közben átélünk, miközben fejünket bizonyos módon a világ erői felépítik, lényünk, saját lényünk, lelki-szellemi lényünk fejünkben viszonylag korán megtalálja a maga szellemi sírját. Fejünk erőit, amelyekkel itt a Földön rendelkezünk, azáltal birtokoljuk, hogy fejünk tulajdonképpen születésünk, illetve fogantatásunk előtti lelki életünk sírja. Fejünk szellemi éltünk sírja. Amikor azonban leszállunk a Földre, organizmusunk többi része alkalmassá válik arra, hogy újra feltámasszon bennünket, amikor felveszi azokat az erőket, amelyek a Földről visszaáramlanak a világmindenségbe, hogy szellemiségét kialakítsa. És amikor fizikai organizmusunk elválik tőlünk, szellemiségünk azokkal az erőkkel, amelyek a Földről kiáradnak, a világmindenségen keresztül behatol a szellemiségbe.

Ez az a csodálatos polaritás, ami az ember vonatkozásában a világmindenségben uralkodik. A szellemiségből válunk fizikaivá, miközben szellemiségünk a fejben sírba kerül, a fejben végződik születés előtti szellemiségünk. Itt a Földön fordítva van: a fizikaiságot hátrahagyjuk, az élet folyamán fokozatosan tönkremegy, a szellemiség viszont felélénkül. Így tehát azt mondhatjuk: a születés a fizikaiság feltámadását jelenti a szellemiség fizikaivá alakulásával, a halál a szellemiség születését jelenti, miközben a fizikaiságot átadjuk a Földnek, ahogy a szellemiséget átadjuk a világmindenségnek azáltal, hogy megszületünk. Azáltal, hogy megszületünk, átadjuk szellemiségünket a világmindenségnek, azáltal, hogy meghalunk, átadjuk fizikaiságunkat a világmindenségnek. Azáltal, hogy születésünk révén szellemiségünket a világmindenségnek adjuk, fizikai emberek leszünk. Azáltal, hogy a halál útján fizikaiságunkat átadjuk a Földnek, szellemi emberek vagyunk a halál és az újabb születés közötti időben. Ez a polaritás, az ellentét. Életünk itt abban áll, hogy szellemi organizmusunkat kialakítjuk. De jelenlegi földi ciklusunk számára csak akkor tudjuk a helyes módon kialakítani, ha tekintetbe vesszük azt, amit tegnap kifejtettem: Amikor elérjük, hogy az emberi természet mind a kétféle részét valóban összhangba hozzuk egymással, a fej-életet és a szív-életet kapcsolatba hozzuk egymással, úgy, hogy a rövidebb fej-életet valóban bevisszük az egész emberbe, úgy hogy az egész ember meg tudjon fiatalodni az élet folyamán, amelyet át kell élnie, amikor feje alapjában véve már elvesztette mozgékonyságát, belső fejlődőképességét.

A jövőben ez különösen a neveléstudomány feladata kell hogy legyen, amit az antropozófus szellemtudomány annyira gyümölcsözővé fog tenni, hogy az embernek mindenféle elbeszélés, mindenféle dolog útján, ami az ifjúság számára alkalmas – de úgy, hogy az ember egész életén keresztül érdeklődjön iránta –, olyan érzése legyen, hogy ő a világmindenségből jött létre, hogy valóban abból bontakozott ki, és hogy amit itt a Földön megszerez, azt ismét visszaadja a világmindenségnek. Kérem önöket, hogy ezt, nem azt mondom, hogy gondolják át, mert az nem sokat használ, hanem érezzék át, valóban megfelelően érezzék át. Ez ismét egy olyan pont, ahol a természettudomány már érintkezik azzal, amit a szellemtudomány kikutat. Már említettem, hogy a belátással rendelkező geológusok kijelentették, hogy a Föld már az elhalás állapotában van. A Föld átlépte azt a pontot, ahol, mint Föld tulajdonképpen életkorának közepén volt. Eduard Suess [101] A Föld arculata című kitűnő könyvében olvashatjuk, hogy ez a geológus, a tisztán materialista geológus Suess kijelenti, hogy ha ma az ember kimegy a szántóföldre, és azt szemügyre veszi, valamiféle elhaló dolgot talál, nem azt, amilyen korábban volt. A Föld elhaló félben van, meg fog halni. A szellemtudományból tudjuk, hogy a Föld át fog alakulni egy más planétává, amit Jupiter-létnek nevezünk. A Föld tehát, mint olyan, meghal. Az ember azonban, illetőleg az emberi faj egésze, mint lelki lények összessége, nem hal meg a Földdel, hanem túléli azt, oly módon, ahogy akkor élt, mielőtt a Föld Földdé vált – ahogy ezt A szellemtudomány körvonalaiban leírtam. És így – ahogy mondtuk: nem gondolatszerűen, hanem érzésszerűen – át tud hatni bennünket ez a gondolat: itt állok ennek a Földnek a talaján, de ez a talaj, amelyen állok, a sírom lesz, ez a talaj a kozmoszban egy múlandó dolog.

[101] Eduard Suess (1831–1914): osztrák geológus, paleontológus.

Minek a következtében jön létre ebből a Földből egy következő Föld, egy új planéta, amelyen az emberiség a jövőben lakni fog? Hogyan jön ez létre? Azáltal jön létre, hogy ehhez az új planetáris léthez mi magunk is fokról-fokra hozzájárulunk. Emberekként – az állatvilág is valamennyire hozzájárul ehhez – fizikai létünk folyamán készítjük elő ezt, miközben már most magunkban hordozzuk azt, ami tulajdonképpen a következő életet meghatározza, már fizikai létünk során előkészítjük a következő planétát, amely a Föld létéhez kapcsolódik. A Föld jövője azokban az erőkben rejlik, amelyek újra visszatérnek. Nem csupán a Föld jelenében élünk, a Föld jövőjében is élünk, csak vissza kell mennünk inkarnációnkban, mert amíg még itt vagyunk, különböző dolgokat kell a Földön megvalósítanunk. De együtt élünk a Föld jövőjével. Azt mondtuk, hogy a Föld szellemi szubsztanciákat lélegez be és ki. A belélegzett szubsztanciában hordozzuk a múltat, a múlt törvényeit, a múlt erőit. A kilégzésben, abban, amit a Föld újra visszaad a jövőt hordozzuk magunkban. A Föld létének jövője az emberi fajban nyugszik.

Gondoljunk erre teljesen érzésszerűen és szeretetteljesen, szemben mindazzal az ostoba dologgal, amit ma az ifjúsággal közölnek, gondoljanak arra a száz meg száz eleven történetre és parabolára, ami ezt életre kelti, és amit az ifjúsággal közölnek. Aztán gondolják el, hogy az embernek milyen érzései kell hogy legyenek a világmindenséggel szemben. Mit kell tenni, hogy kultúránk előbbre jusson, konkréten mit kell tenni? Nagyon fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. És annál inkább figyelembe kell vennünk, minthogy azzal függ össze, amit az ember fiatalodásának neveztem. Hogy a mai emberiség ilyen zűrzavarba került, ez azzal függ össze, hogy elfelejtette annak titkát, hogy a fej-életet szív-életté változtassa át. Szinte nincs is igazi szív-életünk. Amiről szokás szerint beszélnek, az teljes mértékben az ösztönélet, a vágyélet, nem a szellemiség, amiről mi beszélünk. Az ember ma azt, ami a világmindenségbe kiáramlik, nyugodtan hagyja kiáramlani, nem aggódik miatta. Nem törődik vele.

Egyesek ösztönösen reagálnak erre. Ezt példaként hoztam fel ezekben a napokban, hogy egyesek ösztönösen figyelnek föl erre, azáltal azonban jelentősen különböznek másoktól. Emlékezzenek rá – amikor összehasonlítottam a két berlini professzort: Zellert és Michelet-et –, azt mondtam: Eduard von Hartmannal beszélgettem a két úrról, éppen akkor, amikor Zeller arra készült, hogy nyugdíjba menjen, mert hetvenkét éves korában nem érezte képesnek magát arra, hogy egyetemi előadásokat tartson. Michelet azonban kilencvenhárom éves volt. És Hartmann elmondta: Most volt itt Michelet, és ezt mondta: nem értem Zellert, aki most hetvenkét éves és azt mondja, hogy nem tud már előadásokat tartani. Én képes vagyok rá, hogy még tíz évig előadásokat tartsak! – És ekkor felugrott a szobában, és örült, hogy a következő évben előadásokat fog tartani. Nem tudta megérteni, hogy a Zeller fiú, aki hetvenkét éves, kijelentette, hogy nyugdíjba vonul, és már nem fog a hallgatókhoz beszélni.

Ez a megfiatalodás olyasvalami, ami azzal függ össze, hogy igazi kölcsönhatás jön létre a fej és a szív között. Ez természetesen egyes embereknél létrejöhet, de teljes egészében csak akkor jöhet létre helyesen, ha átmegy kultúránkba, ha egész kultúránkat áthatja az a princípium, hogy nemcsak fej-életünk legyen, hanem szív-életünk is. Hogy azonban a szív-élethez eljussunk, több türelemre van szükségünk, és hogy termékeny is legyen, hogy megfiatalítsa az életet, ehhez több türelemre van szükség, mint ahhoz, hogy fej-életünk legyen. A fej-élet azt jelenti, hogy az ember leül és magol. Fiatal korunkban a pedagógusok minden intése ellenére elsősorban a „magoláshoz” tartjuk magunkat. Mert a korábbi időkben, amikor a dolgokat még atavisztikusan tudták, az emberek bizonyos szokásokhoz tartották magukat, de nem kapcsolódtak helyes módon ezekhez a szokásokhoz. Szeretnék megemlíteni egy ilyen szokást.

Mindannak, ami még a nem is olyan nagyon régi időkből maradt meg, mély értelme van, mielőtt a materializmus teljesen kialakult volna. Csakhogy az utóbbi évtizedekben ez már eltűnt, de amikor még fiatal voltam – régebben – például a gimnáziumban, illetve a gimnázium előtt a második osztályban az ember eligazítást kapott az ókori történelemről, aztán az ötödik osztályban újra az ókori történelmet tanulta. Akik akkoriban ilyen törvényekkel foglalkoztak, már nem tudták, hogy tulajdonképpen miért foglalkoznak vele, és a tanár, aki a dologgal foglalkozott, már valóban nem úgy foglalkozott vele, hogy tudatában lett volna a dolog értelmének. Mert ha tudatában lett volna, akkor ezt mondta volna: Ha a második osztályba járó fiataloknak történelmet tanítok, akkor bemagolják, de amit így felvesznek magukba, az csak egy pár évig ér valamit, amíg organizmusuk megtartja. Ezért jó, ha az ötödik osztályban újra megkapják ugyanazt, mert ami három-négy évvel ezelőtt ebbe a szegény fejbe bekerült, az csak így hozza meg a maga gyümölcsét.

A régi gimnázium egész struktúrája tulajdonképpen ezekre a dolgokra épül fel. A középkori kolostori iskoláknak még többnyire voltak hagyományaik, amelyek a régi bölcsességből indultak ki, nem a miénkből, és atavisztikusan megmaradtak a régi korokból, aztán olyan intézkedések következtek be, amelyek értelmesek voltak. A türelem princípiumára van szükség, ha a fej-életet a szív-élettel akarjuk felváltani. Mert a fej-élet gyorsan egyesül az emberrel, a szív-élet lassabban halad, lomhán megy magától előre, ezért várni kell rá. Ma mindent meg akarunk érteni. Gondolják el, hogy ma valaki át kell hogy adja magát ennek az érzésnek: megtanul valamit, aztán, hogy teljesen megértse, néhány évig várnia kell. Nos, egy ilyen princípium a mi korunkban az emberi érzéssel alig hozható össze.

Az emberi érzéshez jelenleg valami más kapcsolódik. Ezért lehet példákat átélni, és jó, ha ilyen példákra utalunk. Társaságunkhoz közelálló két személyiségtől most Zürichben színdarabokat mutatnak be [102], és gyakran emlegetik, hogy ezek a személyiségek kapcsolatban állnak a dornachi épülettel, a szellemtudománnyal, és így tovább, és ebben az esetben azt kell mondanunk, ha teljesen igazságosak akarunk lenni, hogy ezek az előadások Pulvertől és Reinharttól tulajdonképpen Svájcban igen jó fogadtatásra találtak. De érdekes dolgokat lehet átélni a svájci reagálásoknál. A külső tudósítások kevéssé, mondjuk így: kevéssé voltak érdekesek, mint jelen esetben maguk a svájci megfigyelők. Kaptam egy újságot, amelyben ezt a két svájci ősbemutatót megtárgyalták, és amelyben az érdekelt tudósító nem tud elzárkózni attól, hogy ne figyeljen fel arra, hogy a vonatkozó személyiségek kapcsolatban állnak társaságunkkal, és néhány dolgot magukévá tettek mozgalmunkból. De ma nemcsak elborzadnak a „gnózis hamis értelmezésétől”, ahogy tegnap említettem, hanem egyáltalán elborzadnak a szellemi élettől. Ha valamibe belekerül a világnézet, ez ugye borzasztó dolog! És ez azzal függ össze, hogy az emberek nem érzik meg a fej-élet és a szív-élet kapcsolatát. Ma minden fejen kívüli élet az emberiségben tisztán ösztön- és vágyélet, nem szellemi élet. Ezért van súrlódás az ösztönélet és a pusztán fej-élet között. A fej-élet ma nagyon is szellemi, nagyon spirituális, de egyre inkább – nem tudom, lehet-e így mondani, de mégis igaz – bepiszkítja az ösztönélet. Ezért jönnek létre a gondolatok különös módon. És ennek a tudósítónak, akit említettem, az ösztönöktől megzavart fejét a legkönnyebben úgy lehet megítélni, ha felolvasok tőle egy jellegzetes mondatot, amely jelzi az attól való borzadását, hogy ennek a két úrnak a színdarabjaiban megjelennek „világnézeti kérdések”. Gondolják el, hogy ez az ember képes volt a következőket leírni.

[102] Hans Reinhart (1880–1963): Der Garten des Paradieses és Max Pulver (1889–1952): Christus im Olymp.

„Pulver Krisztus-hitének, ha a színpad útján fiatalokhoz akarna szólni, a fájdalom és a kétség mélyéről kellene fakadnia. A csillagvirágoknak, amelyeket a Reinhart-féle Paradicsom-kereső az első képben tanulószobájának ablakából leszakít, csak a végén, és a vérző szívből kellene kivirágozniuk.” És most jön a mondat, amire gondolok: „Mindkét szerzőnek a világnézete már készen volt a fejében, mielőtt írni kezdtek, színdarabjaik számára jobb lett volna, ha írásaikban csak a saját vallásukhoz igazodnak.”

Gondoljanak csak bele: ma képes rá valaki, hogy fő hibának tartsa azt, hogy valaki világnézettel rendelkezik, amikor írni kezd. Tehát úgy kell állnunk a világban, mint egy árva gyereknek, elhagyatottnak kell lennünk, és az elhagyatottságból a végén ki kell kerekednie egy világnézetnek. Aztán színpadra visszük s dolgot, és ez tetszeni fog az embereknek. Gondolják el, hogy ilyen őrült dolgok terjednek el ma a világban, és az emberek nem veszik észre ezeket az őrült dolgokat.

Ezek a dolgok azzal függenek össze, hogy a fej életét nem dolgozza ki a teljes ember. Mert természetesen ennek a cikknek a szerzője is egy „okos ember”. Egyáltalán nem vonható kétségbe, hogy ő már egy igen okos ember, de semmit sem használ, ha okosak vagyunk, de ez az okosság pusztán a fej életéből származik. Ez a fontos, amit figyelembe kell vennünk, rendkívül fontos.

Itt egy olyan alapvető dolgot érintünk, ami jelenlegi kultúránk számára nagyon fontos. Az ember, mondhatnám lépten-nyomon tehet ilyen megfigyeléseket. Ma nem azért történnek logikai kisiklások, mert az emberek nem logikusak, hanem, mert nem elég a puszta logika. Valaki lehet rendkívül logikus fickó, nagyszerűen leteheti a vizsgáit, lehet kitűnő egyetemi professzor, mondjuk a nemzetgazdaság területén vagy más szakokon, és annak ellenére, hogy igen okos fickó, és megvan a kellő logikája, mégis kisiklásokra lehet képes, és nem hoz létre semmit, ami az igazi élettel összefügg, mert nincs meg a türelme ahhoz, hogy amit a fejével felfog, azt kiterjessze az egész emberre, nincs türelme ahhoz, hogy az emberi természetet megfiatalító erőkre támaszkodjon. Erről van szó. Akinek valóban köze van az igazi tudományhoz, amilyen a szellemtudomány, és azt gyakorolja is, az tudja, hogy káros lenne, ha valamit, amit ma megtalált vagy megtanult, azt már holnap előadja, mert tudja, hogy nincs értéke. Csak évek múlva lesz értéke. A tudományos szellemi kutató nem tud úgy előadni, hogy azt nyújtsa, amit a legutóbbi időkben megtanult, hanem a dolgokat újra meg újra naprakészen kell lelkében tartania, hogy azok megérjenek. Legalábbis, ha a nemrég megszerzett dolgokat előadja, ezeket sajátos módon kell közölnie, hogy az, aki hallja, felfigyeljen rá. De csak, ha ezeket a követelményeket figyelembe veszi, akkor láthatja, hogy valójában mi az, ami jelenleg szükséges. Mert ami jelenleg szükséges, az nem abban rejlik, amit ma elsősorban keres, hanem a finomabb struktúrákban, amelyek azonban mindenütt megtalálhatók a világban. Nem szükséges a politikát érinteni, ha az ember például a következőkre figyel.

Ma számos ember van – legalábbis több mint amennyi a világ számára hasznos –, akinek az a véleménye, hogy ezt a háborút lehetőleg hosszasan tovább kell folytatni, hogy aztán általános béke jöjjön létre, mert ha túl gyorsan befejeződik, akkor ez nem szolgál a béke javára! Nem akarom megítélni, hogy a központi hatalmak és Oroszország között értékesek vagy értéktelenek a béketárgyalások [103], de mégis érdekes, hogy milyen különös logika jöhet létre ennek kapcsán. Adtak nekem egy cikket, ami valóban rendkívül érdekes ebben a tekintetben, mert aki írta – a neve most nem érdekes – tulajdonképpen azért ellenez egy ilyen úgynevezett különbékét, mert úgy találja, hogy egy ilyen különbéke nem segíti elő a világbékét. Ez egy őszinte gondolkodás, de egy ilyen gondolkodás, amely már egy kicsit az elmélyülés felé halad, talán ezt sugallja: Nos, talán egy kicsit előbbre jutunk, legalábbis, ha nem verjük be a fejünket valahol. – Ez lehetne talán egy őszinte gondolkodás. De a nem őszinte gondolkodás ezt mondja: Nem, sehol sem szabad meghátrálnunk, mert ezáltal nem jön létre az „általános világbéke”. – És az illető úr érdekes fejtegetéseket tesz, azaz, számára érdekes fejtegetéseket arról, hogyan vitatkoznak az emberek. Úgy véli, hogy azok az emberek, akik azt mondják, hogy lelkesedni kell a békéért, még ha ez különbéke is, csak hipnotizálódtak a szavaktól. Mert nem a szavakon kell csüngeni, hanem szembe kell nézni a dologgal, és ez a dolog éppen az, hogy a különbéke káros az általános világbékére.

[103] 1917. december 15-én fegyverszünet állt be a központi hatalmak és Oroszország között, és 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban békét kötöttek, amit a versailles–i, az I. világháborút lezáró békeszerződés érvénytelennek nyilvánított. Steiner ezt az előadást 1918 januárjában tartotta, amikor még zajlottak a béketárgyalások.

A különféle indokolások között, amelyeket az illető úr felhoz, a következő mondatok találhatók. Van egy rendkívül érdekes mondat, ami nagyon jellemző korunkra. Hol kezdjünk hozzá, hogy a dolgot ne tegyük túlságosan személyessé? Nos: „Aki tisztességes, annak be kell látnia, hogy sokak számára – nem mindenkinek – ez az indítóok, akik örülnek közöttünk egy ilyen »különbékének«, és Leninnek és Trockijnak”, – úgy véli ugyanis, hogy az „öröm” szó iránti lelkesedés lenne az ok – „miközben nálunk lankadatlanul az antimilitaristák ellen kiabálnak, és Leninünk és Trockijunk iránt kevés tetszést mutatnak”. Az illető úr Svájcról beszél.

„Mi azonban, akik nem vagyunk bolondjai egy szónak, hanem magát a dolgot akarjuk, akik szintén nem a német békét akarjuk, hanem a békét, mi az általános békét akarjuk. Számunkra a »külön« szó a »béke« szóval együtt ellentmondásban van.” Ha az ember belelát a dologba, akkor gondosan különbséget kell tennie béke és béke között. A cikk fölé is ezt írták: „Béke és béke”.

Ez az úr tehát, aki az egész cikkben a szó bálványozása ellen kel ki, később a következő mondatot írja le: „Számomra a »külön« szó a »béke« szóval együtt ellentmondásban van. A különválasztás a vita alapja, nem a békéé. E világháború után a világbékére van szükségünk, amikor minden nép egyidejűleg jut el a nagy megegyezéshez. Amit Breszt-Litovszkban látunk, az a minden hájjal megkent diplomaták kasztjának a játéka, akik naivitással, idealizmussal és ugyanakkor dogmatizmussal képviselnek egy új rendet, egy olyan színjátékot, aminek senki sem tud örülni, aki azt akarja, hogy az eszmények tiszták maradjanak. Borzasztó, hogy egy ördögi békét kapunk, ami csak szörnyű háborút szül az isteni béke helyett, amely minden háborúnak véget vet.”

Ez kétségtelenül logikus, mert a cikket kétségkívül nagy éleselméjűséggel írták meg, káprázatosan éles elméjű. Ráadásul ez a „Béke és béke” című cikk még merész és bátor is, szemben sokak előítéletével, de ez a logika egyáltalán nincs összhangban a valósággal. Mert a valósággal való összhang csak annak a kapcsolatnak a révén jön létre, amiről beszéltünk, annak a tudásnak, annak a megfontoltságnak a beérése útján, amit a fej élhet át az ember többi részében. És ez a beérés olyasvalami, ami éppen a jelenkorban, azt mondhatjuk, a legokosabb emberekből hiányzik. Ez olyasmi, ami korunk legmélyebb igényeivel, legmélyebb impulzusaival függ össze. A jelenkor nem hajlamos arra, hogy ezt tanulmányozás tárgyává tegye. Természetesen nem úgy értem, hogy minden egyes ember tanulmányozhatja ezeket a dolgokat, de azoknak, akiknek a tanulmányozás a dolguk, foglalkozniuk kellene ezekkel a dolgokkal, akkor ez átmenne az általános emberi tudatba. Mert az újságírók – tisztelet a kivételnek – azt írják meg ugyebár, amit általánosan érvényes véleménynek tartanak. Ha a wilsonizmus vagy hasonló dolgok helyett a mohamedanizmust képviselnék, mint általánosan érvényes véleményt, akkor az európai újságírók mohamedán jellegű dolgokat írnának. És ha a szellemtudomány szokásszerűen benyomulna az emberi lelkekbe, akkor ugyanazok az újságírók, amik ma a szellemtudományt ócsárolják, természetesen jó értelemben írnának róla. Ma azonban az emberek nem hajlamosak arra, hogy ilyen dolgokban egyetértsenek azokkal, akiknek éppen ez lenne a feladatuk.

Az ember, ahogy itt a Földön áll, valóban összefügg az egész világmindenséggel. Korábban azt mondtam, hogy ami ma érvényes, az nem volt mindig így a Földön. Hogy mindenekelőtt a legfontosabb dolgokról tájékozódjunk, most elsősorban arról az időszakról fogunk beszélni, amely a nagy atlantiszi áradás óta tart, azt mondhatjuk, hogy a vízözön óta, amit a geológus jégkorszaknak nevez. Tudjuk, hogy ebben az időszakban az emberiséggel változások történtek, de ez előtt a korszak előtt is létezett már az emberiség a Földön, ha más formában is. A szellemtudomány körvonalaiban utána nézhetnek, milyen emberiség élt akkor. Az atlantiszi fejlődés megelőzte a jelenlegit. A Földnek azon a részén például, ahol ma az Atlanti óceán terül el, szárazföld volt. A mai Európa nagy része akkoriban tenger volt. Ennek az atlantiszi emberiségnek az időszakában a földi viszonyok egészen mások voltak. A régi atlantiszi kultúra eltűnt, helyébe az Atlantisz utáni kultúra lépett. Az atlantiszi kultúrát azonban megelőzte az úgynevezett lemúriai kultúra, és ebben is több korszak volt. Így tehát azt mondhatjuk, hogy most az Atlantisz utáni kultúrában vagyunk, az első, a második, a harmadik és a negyedik korszak után, az ötödik korszakban. Az atlantiszi kultúrát a maga hét korszakával megelőzte a lemúriai kor ugyancsak hét korszakkal. Nagyjából 25 900 évig tartott, amíg a lemúriai kornak ez a hét korszaka lezajlott a Földön.

Bármilyen különösen is hangzik, van egy bizonyos hasonlóság a hetedik lemúriai korszak, és a mai korszakunk között. Hasonlóságok találhatók az egymást követő korszakok között, de különböző hasonlóságok. Kézenfekvő hasonlóságot találhatunk a mi korunk és az egyiptomi-káldeai kor között. Most egy olyan hasonlóságról akarunk beszélni, ami tovább visz bennünket. Van egy hasonlóság, amely külsőleg is kozmikus. Tudjuk, hogy a mostani korszakunk, amely nagyjából a XV. keresztény évszázadban kezdődött, azáltal függ össze a kozmosszal, hogy azóta a Nap a maga tavaszpontján a Halakban áll, a Halak csillagképében. Korábban a Nap tavaszpontja 2160 éven keresztül a Kos csillagképében volt. Itt ebben a hetedik lemúriai korszakban (az ábrán balra) hasonlóak voltak a viszonyok; tizenkét korszakkal előbb volt a Nap hasonló viszonyok között. Itt tehát, a lemúriai kor végén hasonló viszonyok voltak, mint most.

Ez a hasonlóság azonban megint csak tartalmaz egy jelentős különbséget. Amit ma a belső szellemi erő útján elérünk, a fej élményei útján, ahogy ezt most leírtuk ebben az előadásban, azt az akkori lemúriai ember is átélte, csak más módon élte át. A lemúriai ember, ahogy A szellemtudomány körvonalaiban olvashatjuk, egészen más jellegű volt, mint a mai. Amit a világmindenségből be tudott fogadni, az valóban beléje hatolt, úgy, hogy a lemúriai ember nagyjából ugyanazt a bölcsességet birtokolta, mint a mai ember a feje révén, és azt meg is tartotta, de ez a világmindenségből áramlott bele, ennyiben volt más. A feje még nyitva volt, még befogadta a világmindenség viszonyait. Ezért volt jelen a régi időkben a tisztánlátó erő. Az ember nem logikusan értelmezte a dolgokat. Nem tanulta, hanem látta a dolgokat, mert azok a kozmoszból áramlottak hozzá, ami ma már nem történhet meg. Mert ami így eljut hozzá, az fiatal korában elapad, ahogy mondtam, a fej nem áll már olyan bensőséges viszonyban a világmindenséggel. Ez a mai korban így van. Akkoriban nem így volt, akkoriban az ember feje még sokkal bensőségesebb viszonyban volt a világmindenséggel, még megkapta a világbölcsességet, nem vált el tőle az a logika, ami ma elkülönül attól, amit elsajátít. Ez az ősbölcsesség valóban inspirált volt, kívülről jutott el az emberhez, az isteni világból származott. A mai ember elutasítja, hogy erre figyeljen, mert azt hiszi – bocsássák meg a drasztikus kifejezést –, hogy amióta itt van a Földön, mindig is ilyen kemény koponyája volt, mint ma. Ez azonban nem igaz. Az emberi fej csak viszonylag későn záródott be, a régi időkben befogadta a kozmikus áramlatokat. Ma már csak atavisztikus maradványa van ennek. Mindenki tudja, aki megnézett egy gyermekfejet – tehát igazi gyermekfejet, nem azt, amellyel a felnőttek rendelkeznek –, hogy az egy bizonyos helyen még lágy. Ez az utolsó maradványa a kozmosz felé való nyitottságnak, amikor a régi időkben a kozmoszból bizonyos módon kozmikus erők áramlottak a fejbe, és az embert kozmikus bölcsességhez juttatták. Ekkor az embernek még nem volt szüksége a szívvel való kapcsolatra, mert a fejben egy kis szív volt, ami mára elcsökevényesedett, visszafejlődött.

Így változik az ember. De amikor a Földön a viszonyok megváltoznak, az embernek ezt meg kell értenie, és neki is meg kell változnia, hogy a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodjon. Mindig a kozmosz pórázán maradnánk, ha a fejünk nem csontosodna meg. Ezáltal elszakadunk a világmindenségtől, és ki tudunk fejleszteni magunkban egy önálló ént. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Azáltal tudunk önálló ént kifejleszteni magunkban, hogy fizikailag ezt a kemény koponyát megkaptuk. És az emlékezésnek, az ősi bölcsességre való eleven emlékezésnek az utolsó maradványa tulajdonképpen mikor szűnt meg az emberiség számára? Valójában csak abban a korban, amelyik a miénket megelőzte, az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-római kultúra folyamán. Az embernek azonban már régóta lezárt koponyája van, de a misztériumok még megőrizték az ősbölcsességet, ami az egészen régi időkből származott, abból a korból, amely megelőzte a lemúriai Halak-korszakot, a lemúriai Kos-korszakból.

A lemúriai korban az ember számára azt is, amit az énjéről tudhatott, a kozmoszból kapta, belső lelki erőit a kozmoszból kapta. Ez az Atlantisz utáni negyedik korszakban szűnt meg, a görög-latin korban. Az ég az utolsó ajtót is bezárta az ember előtt. Viszont éppen ebben a korban küldte le legnagyszerűbb követét, Krisztust, hogy az ember a Földön megtalálhassa azt, amit korábban az égtől kapott. A Golgotai Misztérium ezért kozmikus tény is, különben az emberek számára elveszett volna az, amit korábban már a lemúriai kortól kezdve az égből kaptak kozmikus módon. Itt az az impulzus jelenik meg, ami az ember számára a Föld révén megnyilvánulhat. Csak az embernek fokról-fokra ki kell alakítania azt, ami a Földön a Krisztus-impulzusban megnyilvánult, és éppen azáltal kell kialakítania, hogy megvalósul a megfiatalodás, amiről az előbb beszéltem.

Az embernek ezzel a fejlődésével függ össze az, hogy ma tulajdonképpen hordozunk magunkban valamit, amire azt mondhatjuk, hogy csodálatos. A tegnapi előadásban említettem, hogy korunk tudása a lehető legspirituálisabb, csak az ember ezt nem veszi észre, mert nem hagyja, hogy beérjen. Amit ma a természetről tudhatunk, az sokkal szellemibb, mint az, amit korábban tudtak. Amit korábban tudtak, azok a kozmoszból lehozott igazságok voltak. Említettem, hogy a középkori skolasztika a csillagokban angyali intelligenciákat látott. Az újkori asztronómus természetesen nem lát angyali intelligenciákat, hanem olyasmit, amit matematikával, mechanikus úton számolnak ki, de ez, mondhatnám, ahhoz képest, amit korábban láttak, valami teljesen átszűrt, a végső szellemiségig átszűrt dolog. Mindazonáltal Novalis [104] teljesen szeretetreméltó zsenialitásához tartozik, hogy ezen a ponton helyesen látott. Novalis aforizmái között [105] található egy szép kifejezés – ezt már többször említettem –, hogy a matematika alapjában véve egy hatalmas költemény. De ahhoz, hogy belássuk, hogy a matematika, amelynek révén a csillagvilágot és annak mozgását kiszámítjuk, egy hatalmas költemény, ahhoz költőnek kell lennünk, nem olyanoknak, mint a mai naturalisták, hanem olyan költőnek, mint amilyen Novalis volt. Akkor megcsodálhatjuk a matematika költészetét. Mert a matematika fantázia. Nem olyasmi, amit az érzékek útján megfigyelünk, hanem fantázia. De az utolsó fantázia-produktum, amely még kapcsolatban áll a közvetlen külső valósággal. A matematika ugyanis teljesen átszűrt maja. És ha megismerjük, nem csupán iskolamesteri szinten, ami ma a világot uralja, hanem megtanuljuk szubsztanciája szerint, akkor megtanuljuk benne azt, amit nyújtani tud, megtanulunk belőle valamit, aminek annyi a realitása, mint a tükörképnek, amelyet magunkról látunk a tükörben, de ami mégis nyújt valamit, ami minden körülmények között igen sokat mond rólunk. Mindazonáltal, ha a tükörlépet végső realitásnak tekintjük, akkor az ember egy kapu. És ha a tükörképpel beszélgetni akarunk, mert felcseréljük a valósággal, akkor a valóságot nem a maga helyén keressük. Éppen ilyen kevéssé találhatjuk meg a valóságot abban, amit a matematika az asztronómiában kiszámít. De a valóság jelen van. Ahogy a tükörkép nem létezik a valóság nélkül, úgy az egész szellemi lét is jelen van abban, ami tisztán matematikailag kiszámítható. Csak teljesen át van szűrve, és vissza kell hoznunk a valóságba.

[104] Novalis (1772–1801): eredeti neve Friedrich Leopold von Hardenberg; német költő, író.

[105] Lásd Novalis Összes művei 4. kötetét.

Éppen, mert korunk annyira absztrakttá vált, annyira tisztán fej-jellegűvé vált, rendkívül nagy szellemi tartalommal rendelkezik. És tulajdonképpen semmi sincs, ami annyira finoman szellemi lenne, mint jelenlegi tudományunk, csak az emberek ezt nem tudják, és nem becsülik meg. Mindazonáltal szinte mulatságos, hogy a jelenlegi tudománnyal materialisták vagyunk, mert tulajdonképpen az ember egy sajátos élettárs, amikor a jelenlegi tudománnyal materialista, csak ezek az élettársak szinte mind okosak. Ha azzal, amit a jelenlegi tudomány a fogalmak útján ki tud fejleszteni, azt állítja, hogy csak materialista lét létezik, akkor valójában komikus, mert ha csak materialista lét lenne, akkor soha nem állíthatnánk azt, hogy a materialista lét létezik. Hogy ezt állíthassuk: van materiális lét, a léleknek ez a tevékenysége a legfinomabb szellemiség, ami csak létezhet, és bizonyíték arra, hogy nem csak materialista lét van. Mert egyetlen ember sem tudná állítani, hogy van materialista lét, ha csak materialista lét lenne. Mindenfélét lehet állítani, de azt sohasem lehet állítani, hogy van materialista lét, ha csak a materialista létet fogadjuk el. Amikor azt állítjuk, hogy csak materialista lét van, tulajdonképpen azt bizonyítjuk, hogy értelmetlenségről beszélünk. Mert ha igaz volna, amit állítunk, hogy csak materialista lét van, akkor ebből a materialista létből sohasem jöhetne létre valami, ami valahol egy emberben azzá az állítássá válna, ami tisztán egy szellemi folyamat: van egy materiális lét.

Ebből látni lehet, hogy tulajdonképpen semmi sem szolgáltat olyan logikus bizonyítékot arra, hogy a világ szellemiségből áll, mint korunkban a tudomány, amely nem hisz benne – azaz valójában nem hisz önmagában –, és az egész korszak, amely nem hisz önmagában. Csak azáltal, hogy az emberiség korszakról-korszakra egyre inkább spiritualizálódott, és hogy végül oda jutottunk, hogy korunkban ilyen finom fogalmaink vannak, csak ezáltal jut el az emberiség oda, hogy tisztán látja a megszűrt fogalmakat, és saját akaratából tud csatlakozni a szív-erőkhöz. Ez a külső életben is pontosan megmutatkozik, és megmutatkozik a nagy katasztrofális eseményekben is.

Mert ha az igazi történelmet tanulmányozzuk, nagy a különbség a között, amit most a jelenlegi világháborúnak neveznek, ami tulajdonképpen nem háború, hanem valami más – erről már többször beszéltem –, és a korábbi háborúk között. Ma nem figyelnek az ilyen dolgokra, de mindenben, ami vele kapcsolatos, megmutatkozik ez a különbség. Számos dolgot lehet felhozni annak bizonyítására, hogy ez így van. De akik egy sajátos éleselméjűség álláspontjáról olyan homályosan beszélnek, mint annak a cikknek a szerzője, amiből egy részt felolvastam, ilyenek sokan vannak. Mert ez a jelenlegi éleselméjűség oda jutott, hogy újra meg újra megvédi ezt a sajátos kijelentést: Ezt a háborút lehetőleg tovább kell folytatni, hogy a legjobb békét létrehozzuk. – Így senki sem beszélt a korábbi háborúknál, ilyesmit senki sem mondott. Számos más vonatkozásban sem beszéltek úgy, mint ma. Mert ahogy mondtuk, az emberek ezt nem veszik figyelembe, de mégis így van: Ha az összes korábbi háborút nézzük, akkor mindig azt találjuk – százával tudnék olyan dolgokat felhozni, amelyek ezt bizonyítják, de csak két dolgot említek –, hogy alapjában véve az emberek valamilyen módon ki tudták fejezni, hogy miért viselnek háborút. Valamilyen határozott dolgot akartak, valami élesen körülírhatót, leírhatót. Képesek erre a mai emberek? Meg tudják ezt tenni? Akik a háborúban részt vesznek, azoknak nagy része nem teszi meg. Egyetlen ember sem tudja, hogy tulajdonképpen mi rejlik a dolgok mögött. És ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt akarja, akkor szokás szerint úgy fogalmazza meg, hogy a másik egyáltalán nem tudja, hogy mit akar.

A korábbi háborúknál ez egyáltalán nem így volt. Az egész világtörténelmet áttekinthetjük, és nem találunk ilyesmit. Megnézhetjük a korábbi idők szomorú eseményeit is – a tatárok, a mongolok Európába való betörésére gondolok –, mindig azt találjuk, hogy ezek teljesen meghatározott dolgok, amelyeket meg lehet fogalmazni, érthetőek voltak, amelyekből definiálni lehetett, hogy tulajdonképpen mi történik. Hol van ma egy világos definíció, egy világos leírása annak, hogy valójában mi történik?

Ez az egyik dolog. De még valami mást is lehet mondani: tulajdonképpen mi volt szokásos a korábbi időkben a háborúk következtében? Több száz dolgot lehetne említeni, de én ezt a két dolgot szeretném felhozni: mi volt a háborúk következménye a korábbi időkben? Nézzenek, amerre csak akarnak: bizonyos területi változásokat kellett az embereknek elfogadniuk. Hogyan állnak ma az emberek ezekhez a dolgokhoz? Tulajdonképpen mindenki ezt mondja: Területi változásoknak nem szabad létrejönniük. – Aztán újra meg lehet kérdezni: Miért van ez az egész? Alapjában véve, ha összehasonlítjuk a korábbi dolgokkal, ez úgy van, hogy az emberek nem tudnak olyasmiért háborúzni, ami miatt korábban háborút viseltek, mert ez egyáltalán nem jöhet létre. Abban a pillanatban, amikor ez valahogy létrejön, azonnal kijelentik: Ez egyáltalán nem jöhet létre. – Tulajdonképpen tehát az uralkodó impulzusok alapján soha nem jöhet létre béke, mert ha mindent a régiben hagynának, egyáltalán nem lett volna szükség rá, hogy megkezdjék. De minthogy hozzákezdtek, és mégis mindent a régiben akarnak hagyni, így természetesen nem lehet befejezni, mert különben nem lett volna szükséges elkezdeni!

Ezek a dolgok absztraktak, paradoxak, de megfelelnek a mélyen szántó valóságnak, valóban megfelelnek azoknak a feltételeknek, amelyeket most figyelembe kellett venni. Úgy, hogy azt kell mondanunk: Amiről itt beszéltünk, mint a fej-ember és a szív-ember közti hiányzó kapcsolatról, az ma világtörténelmi esemény. És másrészről azt mondhatjuk: Az emberek ma a fejlődés egy egészen meghatározott szakaszánál állnak, emberileg nem tudják gondolataikat legyőzni. Ez korunk legjelentősebb jellemzője. Az emberek nem tudnak úrrá lenni gondolataikon. Minden megváltozott, és az emberek nem akarnak arra figyelni, hogy minden más lett.

Nemcsak olyasvalamivel van tehát dolgunk, aminek a világnézeti kérdésekben jelentősége van, hanem ami valóban a legátfogóbban az emberiség számára korunk legjelentősebb eseményének a mélyére hatol. Az emberek már nem találják meg a kapcsolatot lelkükben saját gondolataikhoz. És ez arra mutat rá, hogy ne csak egyes emberekként, hanem mint emberiség is bizonyos módon megtanuljuk, hogy a fiatalító erőkre hagyatkozzunk. Az emberiség nem tud egykönnyen ebből az állapotból kikerülni. Csak akkor képes erre, ha hisz a fiatalító erőkben, ha sok minden elhagy abból, ami már nem tud megújulni. Akár az egyes embert nézzük, akár azt, ami körülöttünk végbemegy, mindenütt ugyanazt találjuk. Az átszűrt fej-bölcsességet, az átszűrt fej-életet nem találjuk meg olyan akarat nélkül, amely a dolgokat hagyja megérni a szív-élet útján. Ez azonban olyasmi, ami mélyen összefügg az emberiség általános fejlődésének lehetőségével, hogy korunkban és a legközelebbi jövőben is az ember teljes mértékben ennek szentelje a figyelmét.

Ezt különböző szempontokból már többször említettük. Éppen ez mutathat rá arra, hogy a szellemtudomány ma úgy jelenik meg a világban, mondhatnám, mint valami absztrakt dolog, de gyümölcsöző lehet, átalakíthatja a világot, ha impulzusait mindenekelőtt be tudja vinni az igazi, konkrét életkörülményekbe. Az ember szomorú időszaknak néz elébe, ha továbbra is úgy él, hogy nem hisz az öregedésben, hogy megáll annál, amit, hogy úgy mondjam, a rövid életű fej át tud élni. Mert már sokszor elmondtam: Annak, amit a rövid életű fej át tud élni, külső extrém megnyilvánulása az az absztrakt szocializmus, ami nem a konkrét viszonyokból indul ki. De az emberek alapjában véve egyedül és kizárólag ebben hisznek. A filozófus ma gyakran állítja, hogy az ő finom spiritualitása csupán anyag. Ezzel a véleménnyel fel kellene hagynia, mert értelmetlenség. A világ általános viszonyaiban kell keresnünk a jelenlegi úgynevezett háború mozgató rugóit, amelyekből nincs kiút, ahogy nincs ebből a mondatból sem: csak anyag létezik. Mert éppen a jelenkor spirituális, és ennek a spiritualitásnak növekedésre, megerősödésre van szüksége, hogy a valóságot meg tudja ragadni. Különben csupán tükörkép marad. Az emberiség dolgozik, és ma úgy dolgozik, mintha nem igazi emberek dolgoznának valahol egy gyárban, hanem mintha azt hinnénk, hogy egy gyárban lehet tükörképekkel dolgozni.

Így van ez a fej-szemlélet legextrémebb kifejeződésénél, a szocializmusnál, ami a nagy tömegek számára azért csábító, mert logikus fej-átélés, tisztán logikus fej-átélés. Ha azonban ez a logikus fej-átélés nem társul a másik ember szellemiségével, akkor mivel társul? Már gyakran említettük, és ma is elmondjuk: akkor az ösztönökhöz kapcsolódik, akkor a fej-átélés, ami tulajdonképpen teljesen spirituális, és a vak ösztönök közti tisztátalan keveredésből jön létre. Ezt most keleten világtörténelmileg egyesíteni akarják egymással. Egy szocialista elméletnek, egy pusztán fej-átélésnek semmi köze sincs a kelet konkrét, valódi viszonyaihoz, amit olyan emberek gondoltak ki, mint Lenin és Trockij, ennek nincs köze ahhoz, ami keleten lehetőségként létrejött. Mert ha Lenin és Trockij Oroszország helyett valamilyen sajátos összeköttetés folytán Ausztráliába vetődnének, akkor ott éppen úgy azt hinnék, hogy ugyanazokat a viszonyokat vezethetnék be, amelyeket Oroszországban akarnak bevezetni. Ausztráliához, Dél-Amerikához éppen olyan jól, illetve éppen olyan rosszul illenének, de éppen olyan jól illenének a Holdhoz is, mert semmilyen konkrét valódi viszonyba nem illenek bele. Miért? Mert a fejből származnak, és a fej nem a Földtől származik. Tehát éppen ezért jobban illenének a Holdhoz, mert a puszta fejből származnak. A fej nem a Földtől származik. Hogy érthetővé válnak, ez éppen abból ered, hogy erős rokonságban vannak a fejjel. De itt a Földön kell megalapozni azt, ami rokonságban van a Földdel, szellemiséget is kell találnunk, ami annyira összefügg a Föld jövőjével, ahogy azt ma ábrázoltuk.

Ez jelentős, mély dolgokhoz vezet. És ha ezt átgondoljuk, látni fogjuk, hogy a jelenlegi ember kevéssé hajlik arra, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozzon. Pedig ez annyira szükséges, mint a mindennapi kenyér, mert az emberiség fejlődése különben vagy verembe esik vagy zsákutcába jut, ha nem találja meg azt, ami a fiatalodáshoz vezet.

Ez egy szerteágazó téma. De ezekre a dolgokra csak utalni lehet. Félek, hogy ma túl hosszasan beszéltem, de különféle dolgokat akartam elmondani.

Ezen a néhány napon, amikor együtt lehetünk, még szükségünk van néhány, hogy úgy mondjam, fontos dologra: először is szeretnék még az ábrázoló művészetekről beszélni [106]. Aztán, mivel úgy hiszem, hogy korunkban néhány dolog ténylegesen érthetővé válhat, sokkal érthetőbbé, ha az ember betekint a múltba, szeretnék két történeti dologról beszélni. Szeretnék egyrészt a IX. század európai viszonyairól szólni, mert itt néhány olyan dolgot tudok érinteni, amit fontos tudni, aztán szeretnék egy másik előadásban Christian Rosenkreutz koráról beszélni.

[106] Steiner 1918. január 15-én beszélt az ábrázoló művészetek lényegéről és jelentőségéről.

15. Az európai viszonyok a IX. században

Dornach, 1918. január 14.

Ma szeretnék egy bizonyos fokig tisztán történelmi jellegű [107] előadást tartani. Úgy hiszem, hogy a IX. és XV. századot, amelyről egy következő előadásban akarok beszélni, lényegében úgy kell tekinteni, hogy e két évszázad kulturális tartalmának vizsgálatánál a lényeges dolgokra tekintsünk, amelyekből néhány dolgot megtanulhatunk korunk és jelenlegi viszonyaink megítélése számára. A IX. század az európai élet egy jelentős történelmi korszaka volt, minthogy ebben a században a nyugat úgy jelenik meg számunkra, hogy kereszténnyé vált, már abban az értelemben, ahogy ezt egyáltalán annak vehetjük. A korábbi évszázadok tulajdonképpen olyanok voltak, amelyekben a kereszténység csak beilleszkedett a nyugati országokba. A IX. század tehát az az időszak volt, amit például Nagy Károly [108] évszázada követett, és ebben a korban láthatjuk, hogy Európa keresztény jelleget vett fel, olyan keresztény jelleget, amely aztán évszázadokon át hatott az európai emberek életére. Annak azonban, hogy Európa ennyire kereszténnyé váljon, ahogy ez számunkra a IX. században megjelenik, számos előfeltétele volt. És csak akkor tudjuk megítélni, hogy a kereszténység hogyan terjedt el, ha ezeket az előfeltételeket szemügyre vesszük.

[107] Lásd még a Filozófiáról, történelemről és irodalomról című ciklust (GA 51) 1904-ből.

[108] Nagy Károly (742−814): egyesítette Nyugat- és Közép-Európa nagy részét. Az első császár volt a Római Birodalom bukása után; célja ennek felélesztése volt. Hódításai és reformjai indították el Nyugat-Európa igazi történelmét.

Tudjuk, hogy a kereszténység létrejöttének idejében a Római Birodalom éppen a császárság korába lépett és hozzákezdett, hogy alapjában véve az egész akkori világot átfogó egységes államigazgatást vezessen be, illetve, hogy ezt valóban érvényre juttassa. Tudjuk, hogy ez már az az időszak, amelyben a görögség, mint külső politikai létforma visszaszorult, de mindazonáltal a görögség még hosszú ideig jelen volt a Római Birodalomban, mint alakító és kulturális hajtóerő, fermentum. Aztán mindenekelőtt arra akarjuk tekintetünket irányítani, hogy a kereszténység kezdete után, amit ismerünk, ez a kereszténység hogyan illeszkedett bele fokozatosan a Római Birodalom egész rendszerébe, a Római Birodalom államigazgatási és alkotmányos formáiba. Látjuk aztán, hogy a kereszténység Európában a legkülönbözőbb feltételek között fejlődött, és az első három évszázadban éppen abban jelent meg, ami római életformaként volt jelen. Azt is látjuk azonban, hogy a kereszténységnek ez a fejlődése összekapcsolódott az európai élet anarchikussá válásával. Tudjuk, hogy a Római Birodalom világtörténelmi szempontból, amikor a legnagyobb kiterjedésű volt, már magában hordta bukásának csíráját.

A kérdés, amivel foglalkoznia kell annak, aki ezeket a dolgokat szemügyre veszi, a következő: Hogyan történt tulajdonképpen, hogy ez a Római Birodalom, amely ilyen dicsőségre jutott, a keresztény időszámítás első három-négy évszázada folyamán tönkrement? Az ember azt hihetné, hogy kizárólag az északi germán népek rohama a felelős a Római Birodalom hanyatlásában. Aztán ennek a felelősségnek egy részét a kereszténység elterjedésében is lehet keresni. De a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásának mélyebb okát nem jól értelmezzük, ha az egyetlen okot csak az említett tényezőkben keressük. Mert ha alaposan megnézzük, éppen a Nyugatrómai Birodalomnál mutatkozik meg, hogy az ilyen képződmények a saját létükben hordozzák azt, hogy megszületnek, elérnek egy ifjúkort, aztán egy bizonyos érettséget, majd fokozatosan el kell halniuk. Az elhalás okát tehát bennük magukban kell keresni, ahogy végül az egyes organizmusoknál is önmagukban keresendők az elhalás okai, és nem a külső viszonyokban. Mindazonáltal a külső eseményeknél is érzékelni lehet talán, hogyan folyik le egy ilyen dolog fokozatos elöregedése és végül pusztulása, ahogy ez a Római Birodalomnál történt.

Amit figyelembe kell vennünk, amikor az európai fejlődést a IX. századig szemügyre vesszük, az az, hogy világosan két esemény jelenik meg a történelmet szemlélő tekintete előtt. Az egyik a Római Birodalom fokozatos hanyatlása és mindaz, ami ezzel összefügg, a másik azonban az, hogy ugyanakkor keleten a létfeltételek virágzásnak indultak. Látjuk, hogy keleten, azon a területen, amelyet a Római Birodalom határol, kulturális virágzás fejlődik ki, de külső materiális kulturális virágzás. Más szavakkal: azok az országok, amelyekkel a Római Birodalom, még azt sem mondhatjuk, hogy határos volt a maga kulturális virágzásában, hanem névlegesen vette körül őket, tényleges materiális kulturális virágzást hoztak létre. E materiális kulturális virágzás nélkül, ami a Római Birodalom perifériáján jött létre, lehetetlen lett volna, hogy később, amikor a mohamedanizmus elterjedt, amikor az arabság érvényre jutott a történelmi fejlődésben, ez az arabság a VIII-IX. század folyamán a világ nagy részét olyan ragyogó módon meghódítsa. Látjuk, hogy a VIII-IX. századig az arab uralom Mohamed szellemi zászlaja alatt egészen Spanyolországig terjedt, de azt is látjuk, hogy a másik irányból az európai országok teljes összhangra jutottak mindazzal, ami körülöttük kultúraként kivirágzott. Amit az arabok elértek, akik aztán Európa ellenségeivé váltak Spanyolországban, Szicíliában, azoknak Keletről egy birodalomban kellett gyökeret verniük ragyogó materiális viszonyok között. Csak így vált lehetségessé, hogy az arabság ilyen fényes hódításokat hajtson végre. Honnan származik ez a jelenség, ami sokkal bensőségesebben mint gondolnánk, azzal függ össze, ami Európában történt a IX. századig? Honnan származik ez a jelenség, hogy egyrészt a Római Birodalom lehanyatlik, másrészt a Kelet egy ragyogó lendületet vesz, és Nyugaton rendkívüli hatást fejt ki? Mert nemcsak hódítás útján hatott, hanem rendkívüli módon szellemileg is. Nem is hisszük, hogy amit az arabok a görög műveltség útján felvettek magukba, amit elsajátítottak, abból milyen sok minden hatott az európai nyugatra.

Ennek az európai nyugatnak azon a módon, ahogy a IX. századig fejlődött, nem csupán egy áramlata volt. Amennyiben a nyugati műveltség részesei vagyunk, mindnyájan két világos áramlatot hordozunk magunkban. Nagyon tévedünk, ha azt hisszük, hogy nyugaton csak egy áramlat, a keresztény áramlat terjedt el, szellemileg igen lényeges módon az is elterjedt, ami az araboktól származott. Az araboktól származó gondolkodásmód, a képzetalkotás módja, mélyen benyomult az európai viszonyokba. Amit a mai ember – most nem a szellemtudományosan megfertőzött emberekre gondolok, hanem az általános műveltségű emberekre – a sorsról, a természet rendjéről, egyáltalán az életről gondol, abban egészen a paraszti fejekig a legkülönbözőbb arab gondolatok rejlenek. És ha megnézik azt a sok mindent, ami ma a fejünket uralja, akkor azt találjuk, hogy ezek arab gondolatok.

Mit tudunk, mint jellegzetességet többek között erre az Európára kiterjedő arab gondolkodásra felhozni? Mint sajátos jellegzetességet, azt mondhatjuk, hogy ez az arab gondolkodásmód mindenekelőtt szőrszálhasogató, absztrakt, nem szereti a konkrétumot, ezért legszívesebben minden a világban és a természetben előforduló viszonylatot absztrakciókban lát. Emellett azt lehet mondani, hogy nem csupán virágzó, hanem egy buja fantázia-burjánzás. Gondolják csak meg, hogy a józan absztrakt gondolkodásmód mellett, ami az arab művészetekben fejeződik ki, mi az, ami itt fantáziában létrejön egyfajta Paradicsomról, egyfajta túlvilágról, mindazzal, ami az érzékekből fakadóan ebben a túlvilágban örömként megjelenik. Ez a két egymás mellett megjelenő dolog, a természetben és a világban megjelenő viszonyok józan, materiális szemlélete, és másrészről a buja fantáziaélet, ez természetesen olyasvalami, ami letompítva és ügyesen korunkig terjedően tovább fejlődött. Mert ha ma valamit mondani akarunk a szellemi világról, és ez a fantázia formájában jelenik meg, akkor az emberek ezt szívesen veszik. Akkor nincs szükségük arra, hogy higgyenek benne, hanem mint fantáziaképeket elfogadják. Ez tetszetős dolog, mert ezáltal azt kapják, amit valóban akarnak. Ennek azonban száraznak, józannak, absztraktnak kell lennie.

Ez a két dolog élt áramlatként Európa lelki életében, ami lényegében az araboktól eredt. Bár az arabokat hadászatilag számos vonatkozásban visszaszorították, de a gondolkodásmódjuk mélyen benyomult az európai életbe, nevezetesen a déli, nyugati és közép-európai életbe. A kelet-európai életbe kevésbé, bár részben oda is behatolt, legalábbis abba, amit „műveltségnek” nevezünk. Úgy, hogy a kereszténységnek, amely ezeknek a dolgoknak a vonatkozásában más jellegű volt, küzdenie kellett ezekkel a vele szembenálló gondolatokkal. Ha tehát a IX. század előtti európai fejlődést meg akarjuk érteni, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek az arab gondolatok benyomultak Európába. El sem tudjuk hinni, hogy Európa mennyire közel áll a törökséghez, a mohamedán kultúrához azokban a gondolatokban, amelyeket az európaiak az életről, a sorsról, és így tovább vallanak.

Hogyan jött létre azonban az, hogy a Római Birodalom perifériáján ilyesmi megtörténhetett, jobban mondva gyökeret verhetett, ami Európát olyan sok mindenre ösztönözte? Ez a Római Birodalom folytonos növekedésével függ össze. A Római Birodalom, miközben egyre inkább kiterjedt, hogy fenntartsa azokat a szükségleteket, amelyek e hatalmas birodalomban kialakultak, arra kényszerült, hogy számos terméket keletről szerezzen be, amelyekért fizetnie kellett. És a Római Birodalom fejlődésénél éppen időszámításunk kezdetétől láthatjuk, hogy ennek a fejlődésnek fontos jelensége, hogy sokat kellett fizetnie azokért a dolgokért, amiket keletről beszerzett. Más szavakkal: Láthatjuk, hogy a Római Birodalomnak ebben az időszakában rengeteg arany áramlott a perifériákra. Az arany kiáramlott. És érdekes módon nem nyíltak meg új aranyforrások. Ennek az lett a következménye, hogy a római birodalmi viszonyok teljesen megváltoztak, a Római Birodalom a kereszténység fejlődésének időszakában pénzben, azaz aranyban és ezüstben elszegényedett. Ez egy alapvetően fontos jelenség. Úgy, hogy a Római Birodalomban a keresztényég egy olyan területen terjedt el, ami a gazdaság vonatkozásában egyre inkább egy primitív állapot felé haladt. Mert ahol pénzbeli elszegényedés jön létre, aranyban való elszegényedés – a fizikai síkon ez már így van –, ott igen hamar szükségszerűen létrejön az, hogy a gazdálkodás primitív formáihoz térnek vissza, egyfajta cserekereskedelemhez, a javak puszta kicseréléséhez. De még ez sem lenne jelentős. A jelentős az, hogy ha ilyen aranyban való szegénység létrejön, akkor lehetetlenné válik, hogy gazdag és jelentőségteljes emberi kapcsolatok alakuljanak ki. Az emberek a kihasználtság folytán sokkal közelebbi viszonyba kerülnek, a csere és az együttélés folytán viszont lehetőségeik szűk határok közé szorulnak.

Így jött létre az, hogy a római gazdaság fokozatosan olyan jellegűvé vált, amilyen egy impérium esetében nem szokásos. Az intézmények a Római Birodalomban mind olyanok voltak, mindenfajta igazgatási és adminisztratív intézmény, mindaz, amit úgy jelölhetünk meg, mint ami a hatóságokkal összefügg, mind olyan jellegű volt, hogy pénz igényelt. És a pénz egyre kevesebb lett. Ez világosan megfigyelhető egy sajátos területen. Természetesen, minthogy a birodalom egyre nagyobbá vált, a rómaiaknak a birodalom külső részein egyre inkább szükségük volt légiókra, katonákra. Ezek azt akarták, hogy megfizessék őket. Nem lehetett mindig végtelen tömegeket mintegy magából Itáliából a perifériára vezetni. A katonák azt akarták, hogy arannyal fizessék ki őket, amivel aztán másoktól vásárolni tudtak. Aranyból azonban fokozatosan egyre kevesebb lett. A katonákat nem tudták fizetni. Így volt ez számos területen. A Római Birodalom tehát fokozatosan saját nagyságába halt bele. És a környezetében, a perifériákon egy egészen sajátos birodalom fejlődött ki, aminek aztán az lett a következménye, hogy bizonyos bázisa, bizonyos alapja lett egy szellemi életnek.

Nos, ehhez még valami más is járul: a rómaiak fokozatosan oda jutottak, hogy már nem tudtak a régi szokásaik szerint élni. Természetesen nem az egyes embereket kell nézni, hanem az egész berendezkedést. Északon friss népességek jelentek meg, amelyek a maguk erkölcse és szokásai szerint éppen a természeti gazdálkodásra voltak hajlamosak. Közöttük ennek megfelelően a természeti gazdálkodás alakult ki. Az ilyen viszonyok kialakítására már mélyen gyökerező, elementáris hajlamaik szerint is alkalmasak voltak. Ez a germán népesség – ahogy közösen nevezzük azokat, akik Nyugat- és Közép- Európában, a Római Birodalom északi részén letelepedtek – az évszázadok folyamán, és a III-IV. század teljes anarchiájának idejében a IX. század konszolidációjáig fokozatosan olyanná vált – nem azt mondom, hogy mindig ilyen volt, de fokozatosan ilyenné vált –, hogy a természeti gazdálkodásnál talált valamit, ami megfelelt a maga erkölcsének és szokásainak, valamint szimpátiájának és hajlamainak is, miközben a rómaiaknál nem ez volt a helyzet. Mindenesetre a természeti gazdálkodás bizonyos értelemben megfelelt az északi területen élő emberek berendezkedésének és együttélési módjának.

Most erre az északi területre kell tekintenünk. Általában így mondják: az első keresztény századokban itt éltek a germán népek. Germán népeknek nevezzük azokat, amelyek északon telepedtek le, de alapjában véve csak ma nevezzük így őket, mert ami távoli, azt egy kalap alá vesszük. Ha egy szúnyograj igen messze van, olyan mint egy egységes szürke tömeg. Ha megnéznénk az egyes szúnyogokat, akkor ezt egészen másképpen látnánk. És így van azzal is, ami itt északon szétterült – miközben a Római Birodalom az említett jellegzetes viszonyok folytán szétesett – nem lehet ezt sem általánosan „germán népesség nek” nevezni, ahogy most az időbeli távolság miatt nevezik. Mert mindenekelőtt azt kell szemügyre vennünk, hogy tulajdonképpen hogyan alakult ki az, ami északról összeütközésbe került a Római Birodalommal a III-V. században. Ezt kell megvizsgálnunk. Ahogy az első keresztény századokban már Tacitus is így látta, a dolog úgy alakult, hogy a folyamat, ami itt lejátszódott, csak kevéssé érintette a római birodalmat, és abból jött létre, hogy mindezeken a területeken eredetileg egyfajta ottani népesség lakott, amely, ha visszamegyünk Európa fejlődéséhez, egyenes vonalon vezet vissza a keltákhoz, legalábbis Nyugat- és Közép-Európában.

Amit a régi időkben, természetesen a kereszténység létrejötte előtt Európában létrehoztak, az mindenekelőtt egy bizonyos kelta ősnépességhez tartozott. Ez a kelta ősnépesség alapjában véve az egész európai népesség alapját képezte. Az európai utódokban mindenütt kelta vér folyik, nemcsak Nyugat-Európában, hanem mindenekelőtt Közép-Európában is. Igen sokan vannak Bajorországban, Ausztriában, Türingiában, akikben tulajdonképpen, ha szabad pontatlanul fogalmaznunk, kelta vér folyik, teljesen eltekintve Nyugat-Európától. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a nyugat-európai emberekben kevesebb kelta vér folyik, mint a közép-európaiakban.

Ezekbe az ősi kelta viszonyokba belekeveredett valami, aminek eredete a külső történelem számára tulajdonképpen nem egészen világos. Erről már minden lehetséges elméletet felállítottak, de a valóság a következő: azáltal, amit szokás szerint népvándorlásnak neveznek, valami más ment végbe, mint amit a történelemkönyvek általában leírnak. Az ősi kelta népbe egyfajta népi elem keveredett bele – még azt sem lehet igazán mondani, hogy egy népi elem, hanem jelentős számú ember, Ázsia különböző területeiről Észak-Európán keresztül. És annak folytán, hogy ez a népi elem összekeveredett a régi kelta elemmel, e sokféle keveredés folytán – néhol a keveredés erősebb volt máshol gyengébb, néhol a kelta elem került előtérbe, máshol háttérbe került – létrejöttek az európai népek különböző árnyalatai. Ezekből az árnyalatokból kialakultak egyrészt azok a viszonyok, amelyek aztán Nyugat- és Közép-Európa népeinek viszonyaivá váltak, másrészt azok a viszonyok, amelyek az életformákhoz, az alkotmányos és igazgatási formákhoz vezettek. Ez olyan kor volt, amelyben az ősnépesség kelta eleme viszonylagosan kényelmesen élt, talán egyes területeken szegényesen, de kényelmesen élt éveken keresztül. Nem sokat foglalkozott újításokkal és hasonlókkal, hanem úgy élt, ahogy azt ma néhol még látni lehet valamilyen elhagyatott országrészen, ahol az emberek évről-évre anélkül élnek, hogy valamilyen új dolgot átvennének. Így élt ez a kelta elem bizonyos kényelmes nyugalomban, ami tulajdonképpen egyáltalán nem illett a kelta nép jellegéhez, de fokozatosan bekövetkezett.

Aztán jöttek az egyéb néptömegek, amelyek a keltákkal való keveredés folytán a germánságot eredményezték. A következő dolog, ami itt kialakult, ahogy már említettem, az volt, hogy egyes területeken a régi elem került túlsúlyba, míg az új elem visszahúzódott – más területeken ez fordítva volt –, és ezáltal különböző vérségi árnyalatok jöttek létre. Másrészről azonban az következett be, hogy akik a megszokott módon helyben maradtak, azokat elárasztották a benyomulók. A benyomulók lettek az urak. Ők voltak azok, akik a nyugalmat megzavarták, és ezáltal urak lettek. És a hódítóként megjelenő bevándorló urak és a helyben maradt őslakosság viszonyából létrejött a szabadok, a fél-szabadok és a nem-szabadok kapcsolata. Az őslakosság fokozatosan rabszolgasorba süllyedt. A bevándorlók fokról-fokra létrehozták az uralkodó osztályt, és ez alakította ki a létfeltételeket.

Így népesült be Európa egy olyan népességgel, amely úgy jött létre, ahogy jellemeztem, de amelyben világosan kialakult egy uralkodó réteg, és egy alárendelt rabszolga réteg. És ezen az alapon fejlődtek ki aztán az egyéb viszonyok. Az árnyalatok következtében aztán, amelyekről beszéltem, kialakultak a különböző germán ágazatok, elsősorban nyugaton, de a mai észak-bajor területeken is, még a mai Hessen területén is, és így tovább. Akiket ma frankoknak nevezünk, bizonyos vonatkozásban a legtevékenyebb népesség, ami a külső értelmet illeti, a legértelmesebb, legtevékenyebb, a különböző csoportokból a leginkább uralkodásra alkalmas csoport, amely népként létrejött. A népességnek ez a csoportja, a frank elem volt az, amelyik inkább nyugat felé terjeszkedett. Még ma is használatos a szóösszetétel: „frank és szabad”, hogy ez mit jelent a maga összefüggésében azt mindenki tudja, és hogy a „frankság” összefügg a „frank” szóval, ami közvetlen rokonságot mutat a következő szavakkal: szabadnak lenni, függetlennek, külsőleg szabadnak, a függetlenség érzésére törekedni.

Középen inkább az a népesség maradt, amelyet – ha összefoglaló nevet akarunk használni – szász népességnek nevezhetünk, amely Türingia felé terjedt el, Türingia északi területein, az Elbán túl, egészen a tengerpartig. Ez az a népesség, amely népi jellege vonatkozásában önfejű volt, amely az ősi sajátosságokhoz tartotta magát, és bizonyos módon a személyes konzervatív érzéseket domborította ki.

Így volt ez más csoportosulásoknál is. Túl messzire vezetne, ha mindezeket a csoportosulásokat fel kéne sorolnunk. Fontos azonban, hogy ebből a szász csoportból, különböző keveredések útján, de erős szász dominanciával kialakult a brit népességet, amely lényegében az erre a századra visszavezethető eredete szerint, ha szabad így mondani, a szász törzshöz tartozik.

Most azt kell szemügyre vennünk, hogy ennek a népességnek az élete, amely ezen a módon alakult ki, tulajdonképpen milyen volt. Az itt élő népesség a déli népességhez viszonyítva, a római és görög népességhez viszonyítva, fiatal, gyermeki népesség volt. Ami a kelta népben elöregedett volt, az egyáltalán nem vált teljesen öreggé, hanem korán elaggott. Egy megfiatalító folyamat ment végbe azáltal, hogy bizonyos népcsoportok benyomultak Európa északi tájairól, és közvetett módon Ázsiából is. Ez olyan népesség volt, amely mindenekelőtt a déli elemmel szemben a közvetlen élethez érzett rokonszenvet, a természeti gazdálkodáshoz, amely kisebb értéket tulajdonított a pénzgazdálkodásnak, ami tulajdonképpen csak akkor jelent meg, amikor a birodalmi jelleg elhatalmasodott.

Aki a népvándorlás idejében – ami valami más, mint ahogy a történelemkönyvek leírják – ezek között az újjáalakult európai viszonyok között fejlődött, az tulajdonképpen alapjában véve csak a szomszédaival, a közvetlen szomszédaival állt valamilyen kapcsolatban. De szellemi vonatkozásban is volt itt egy bizonyos sajátosság. Mindezek a népek rendelkeztek valamivel, amit a görög és római népesség már régen elfelejtett. A VI-VIII. századig még valamennyien rendelkeztek egy ősi, atavisztikus tisztánlátással, sokkal nagyobb mértékben, mint a legképzetlenebb görög-római népesség. Ezek az emberek mindnyájan kapcsolatban álltak bizonyos szellemi lényekkel. Számukra nem csupán egy külső materiális természet létezett, nem csupán évszakok voltak, szél és időjárás, hanem egy olyan állapotban, amely több volt az álomnál, látták Wotan istent, akit ismertek. Legalábbis sokan tudták: magát Wotan isten látták, aki a szélben, a szelek szárnyán suhant.

Az emberek tudták ezt. Ugyanolyan jól ismerték például Saxnot istent, aki, amikor harcolniuk kellett, segítette őket a csatában. Amikor a csatában voltak vagy mielőtt csatáztak, megjelent számukra Saxnot isten, és még más hasonló istenek. A gyorsan változó időjárási viszonyokban nemcsak materiális módon ismerték ki magukat, hanem ismerték az elemi szellemet, Thor istent a kalapácsával, és így tovább. Ezeknek az embereknek ez reális élmény volt, még ismerős volt számukra. Ezenkívül, minthogy ezek az emberek egyéni szemléletük folytán tudták, hogy van egy szellemi világ, hittek abban, hogy ez a szellemi világ vezeti őket. Úgy hitték, hogy mindaz, ami a hétköznapokban, az évszakok folyamán történik, azt szellemi erők és lények irányítják. Ha valamelyik törzs diadalmaskodott, tudta, hogy a törzs istene segítette, az vezette őket.

A törzs istenéről azt mondhatták: ő vezetett. Egy általános emberi istenről nem lehetett azt mondani, hogy a csata istene. Egy törzsi istenről ezt el lehetett mondani. Az embereknek igazuk volt, amikor törzsi isteneikről azt mondták, hogy azok vezetik őket. Természetesen valamelyik törzs minden pillanatban azt mondhatta, ha egyúttal elismerte, hogy csupán egy törzsi istenről van szó, hogy az védelmezi őt, az vigyáz rá, de ezt nem lehetett ugyanilyen értelemben állítani egy olyan istenről, akit az egész emberiség istenének akartak elismerni.

A papság volt hivatott arra – persze ezeken a területeken voltak misztériumok is, amelyekről már gyakran beszéltünk –, hogy bizonyos módon irányítsa az emberek és az isteni szellemek közötti kapcsolatot. Ez az irányítás teljesen biztos volt, mert az emberek tudták, hogy vannak szellemi hatalmak, szellemi erők és szellemi lények.

Így éltek ezek az emberek külsőleg egy bizonyos primitív módon egy materiális gondolkodás hatása alatt, míg belsőleg egyfajta spirituális életet éltek. Itt nem volt olyan értelemben műveltség, ahogy Görögországban és Rómában. A papok voltak a vezetők, ők szervezték meg az életet, amit a többiek is ismertek. De nem voltak olyan értelemben műveltek, mint a görög vagy római filozófusok, vagy a római költők, és azok, akik Görögországban és Rómában olvasni és írni tudtak, és ebben az értelemben voltak műveltek, mert mindezt ezek az emberek nem ismerték. Írni és olvasni természetesen nem tudtak. Tehát egy olyan népességgel van dolgunk, amely primitív természeti viszonyok között élt, de bizonyos vonatkozásban volt egyfajta spirituális élete.

A felfrissülés útján, ami ebben a keltaságban megjelent, volt egy bizonyos belső erő, ez alkalmazkodott a primitív viszonyokhoz. A dél nem alkalmazkodott a primitív viszonyokhoz. Ami itt új, fiatal elem volt, az bizonyos pontokon összeütközött azzal, ami délen volt, és úgy volt jelen, hogy a kereszténység egy pénzhiánnyal küszködő impériumba fészkelte be magát, olyan módon vette magára, ahogy a dolgok ismeretesek. Ez konkrétan olyan pontokon történt, ahol a két terület, az elöregedett és a fiatal feltörekvő összeütközött, ott, ahol a rómaiak városaikat megalapították, a birodalom perifériáján lévő határvárosokat. Köln, Trier, Mainz, Strasbourg, Basel, Konstanz, Salzburg, Augsburg – ezek voltak azok a városképződmények, amelyek már a római időkben is megvoltak.

Nos, világossá kell hogy váljon: a rómaiak úgy gondoltak ezekre a városképződményekre, Kölnre, Trier-re, Strasbourgra, Konstanzra, Baselra, Salzburgra, és így tovább, mint egyfajta védőbástyákra a beáramlókkal szemben. Minthogy azonban a rómaiság – nem mások útján, hanem saját magától – fokozatosan széthullott, ezek a városok egészen sajátos helyzetbe kerültek. A vidék megfelelő volt a primitív viszonyok számára. A városokban semmi különös nem volt a primitív viszonyokra vonatkozóan. És ennek az volt a következménye, hogy a városok elpusztultak volna, ha más módon nem vették volna igénybe őket. A feltörekvő egyház, amely a kereszténységet uralta, jó megfigyelőnek bizonyult, tudta, hogy a városokat meg kell tartani. És így a városokban, amelyek egyébként elpusztultak volna, püspökségeket hozott létre. Azáltal azonban, hogy a városok a IX. századig terjedő évszázadokban püspöki székhelyek lettek, és itt történt a képzés – mert a püspök mindenekelőtt a déli területekről jött –, ezáltal gyűjtőpontjává váltak a környékbelieknek, akik nem voltak szabadok. A szabadok számára nem volt különösebben vonzó, hogy a városokba menjenek, amelyek fokozatosan pusztulásnak indultak, tehát csak kevéssé követték a püspököket és egyházi embereket a városokba. A nem szabadok azonban követték az egyház részéről jövő hívást a városokba.

És ha most az alapvető viszonyokra tekintünk, akkor könnyen megértjük, hogy a nem szabadok voltak az őslakosság utódai. Sok kelta vér volt bennük. Ami így a városokba beáramlott, az alapjában véve olyan elem volt, amely meg akart szabadulni azoktól, akik urak lettek. Ez adta meg a városoknak a középkorban fokról-fokra azt a jelleget, hogy szabadságra törekedtek. Ez lényegében azért jött létre – és nem tévedünk, ha ez a véleményünk –, mert a városokban többnyire kelta vér bugyogott. Ezért indultak virágzásnak a városok a középkorban, a korai középkorban egészen a IX-X. századig.

Aztán azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezek a viszonyok valóban történelmi szükségszerűségből jöttek létre. Nem is hisszük, hogy a korai időkben milyen kevéssé volt irányítható az emberi jellem külső absztrakt eszközök útján, de mennyire irányítható volt, ha mindenekelőtt a körülményeket tanulmányozzuk, és a konkrétumokhoz igazodunk. Látjuk így – sok minden lehetne említeni, de csak vázlattal szolgálhatok –, hogy egy új elem jön létre, és a régi elem délen a maga természete szerint fokozatosan elhal. Láthatjuk ennél az elhalásnál, hogy egyrészt délen a régi tudomány, a régi képzési elem valóban fokozatosan eléri a maga sajátos nagyságát, de zsákutcába jut, megmerevedik, nem tud tovább jutni. Jusztinianusz császár [109] Rómában a VI. században megszüntette a konzulságot, hozzájárult ahhoz, hogy Origenész [110] tanait elítéljék, és bezáratta az athéni filozófiai iskolák utolsó maradványait. A régi athéni filozófiai iskolák átköltöztek Perzsiába, és megalapították a gondisapuri akadémiát. Az athéni filozófusok azon az úton jártak, amit aranyútnak neveztek, oda fészkelték be magukat, ahol a szellemi élet egyfajta bőségének alapjait tudták megvetni. Európában szükségszerűen a primitív viszonyok létrejöttével kellett számolni.

[109] Justinianusz császár (483–565): bizánci császár. 529-ben betiltotta – más athéni iskolákkal együtt – a még Platón által alapított Akadémiát.

[110] Origenész (184-254): görög nyelven alkotó, egyiptomi ókeresztény teológiai író, a szentírás-magyarázat tudósa.

Ezeknél a primitív viszonyoknál mindenekelőtt két faktorral kellett számolni. Azt is mondhatjuk, hogy kevésbé tudtak számolni a többi tényezővel. Két tényezővel azonban jól lehetett számolni ezeknél a primitív viszonyoknál, nevezetesen a papsággal, amely jó megfigyelő volt, nemcsak rossz, hanem jó irányban is, mert az akkor időkben a papságnak számos jó tulajdonsága volt, és azokkal – ezek alapjában véve csupán nagybirtokosok voltak –, akik a frank törzsekben fokozatosan érvényesültek, mint merovingok, karolingok, és így tovább.

Mire volt szüksége a papságnak? A papság nem tudta minden további nélkül a keresztény tanítást terjeszteni. Alaposan, rendkívül alaposan megkísérelte, hogy a kereszténységet, mint tanítást terjessze, de az ilyen dolgoknál mindig számolni kell a konkrét, reális viszonyokkal. Nagy Gergely pápa [111] ötven térítőt küldött Angliába és Írországba, és onnan a térítők Közép-Európába mentek, így Gallus is, aki St. Gallennel állt kapcsolatban, és még sokan mások. De itt számolni kellett azokkal, akik olyan népektől származtak, amelyek nagy rábeszélő képességgel rendelkeztek. Ez egy olyan áramlat volt, amelynek révén a kereszténység bizonyos vonatkozásban szellemi módon terjedt el, úgy, hogy a vidéki népesség közé is elmentek, ahol jellegzetes viszonyok uralkodtak, és templomokat építettek. És a templom körül a kereszténység fokozatosan megszilárdult, mégpedig oly módon, hogy tulajdonképpen azok az emberek, akik, mint frankok, szászok, alemanok, és így tovább, ezeket az északi területeket benépesítették, nem változtatták meg lényegesen a maguk istenfogalmát. Ezzel az istenfogalommal atavisztikus tisztánlátás útján rendelkeztek. Különösebben nem változtatták meg, hanem, ha valamilyen területre jött egy térítő, ott épített egy kis templomot – Elzászban például számos helyen mindig így történt – egy olyan hely közelében, ahol a szász istennek valamilyen képe vagy szobra volt, vagy valami hasonló. Felépített egy kis templomot, és tudta, hogy az emberek elfogadják. Miután társaival a templomot felépítette – mindent maguk csináltak, dolgos emberek voltak, nem csupán könyveket írtak –, elment az emberekhez és azt mondta: Látjátok, itt van az istenetek, ez az esőisten, amikor hozzá imádkoztok, semmi baj nem fog történni.

[111] I. Gergely pápa (540–604): a középkor egyik legnagyobb hatású egyházi vezetője.

Egy ilyen térítő érzékelhetővé tudta tenni, hogy az az isten, akinek a templomot építette, jobb. Nos, ehhez szükség volt rábeszélésre, mert közvetlen befolyása az esőre természetesen nincs annak az istennek, akit ő Krisztusnak nevezett. Ez azonban keveredett azzal, hogy azok a képzetek, amelyek a háborús vállalkozások folytán létrejöttek az istenekről, fokozatosan kapcsolatba kerültek a kereszténységgel. Ha valamelyik törzset legyőzte egy másik, amelyik már áttért a kereszténységre, akkor az emberek azt mondták: A mi istenünk nem segített bennünket, őket segítette az istenük. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a keresztény istent az egyes törzsi istenekkel egyenrangúnak tekintették. Az emberek azonban nem jutottak el más istenfogalomhoz, csak ahhoz, amivel atavisztikus tisztánlátásuk folytán rendelkeztek. Ebből aztán szükségszerűen az jött létre, hogy ezt felhasználva a római egyház a kereszténységet elpolgáriasította, hogy a régi törzsi istenségeket fokról-fokra gyökerestől ki kellett irtania. Mert bizonyos módon az isten nevét a régi istenek helyére akarták állítani.

Ahogy mondtuk, megkísérelték, hogy a kereszténységet tanításként és lelki életvitelként elterjesszék. Azt mondhatjuk azonban, hogy a különböző körülmények folytán mindenekelőtt egy másik elem volt sikeres, és ez a frankok háborús eleme volt, ami elsősorban a vállalkozó szellemű törzseket érintette, a legtevékenyebbeket, amelyek értelmük, értelmi képességeik folytán tudták: annak átvétele útján, ami a Római Birodalomban tönkre kellett hogy menjen, a berendezkedés átvétele útján, és így tovább, tehetnek valamit. Ezáltal, és a hasonló viszonyok következtében létrejött egy szövetség a frank népi elem és a Római Birodalom hanyatló eleme között, a Római Birodalom szemléletmódja és intézményei között.

Ez a VIII. században kezdődött, a IX. században folytatódott, és az a következménye, hogy a kereszténység összekapcsolódott a hódító elemmel. A szász törzset, amely konzervatív volt és makacs, hódítás útján legyőzték, és nyugat felől a kereszténységgel az terjedt el, ami bonyolult módon mindenekelőtt a régi eszközök és szokások útján jött létre, a bírói elem, az emberi együttélés vonatkozásában. A régi szokásoknak az összekapcsolódása a kereszténységtől származó déli elemmel, amiben a rómaiság élt, ez mutatkozik meg mindenben. Ma már egyáltalán nem tudják az emberek, hogy ez mennyire megmutatkozik mindenben. Úgy hiszik például, hogy a grófság egy sajátos germán intézmény, holott a „gróf” nem más, mint ami az írással a Graph-fal, a Griffel-lel (palavessző) függ össze. Az írás, az adminisztráció délről származik. Aki adminisztrált, az volt a gróf. És a háborúban ő vezette a tartományt, a vidéket. A „gróf” szónak ugyanaz az eredete, mint a grafológiának és a Griffel-nek, és az írással függ össze. De mindaz, ami az írásra vonatkozik, a tollforgatás, mindaz, ami a művelődéssel függ össze, azokról a területekről származik, amelyek délen terültek el, és amelyeknek a tulajdonképpeni élete elhalóban volt. Így ez a két elem a IX. századig együttműködött. A leghatalmasabb elem éppen Nagy Károly útján vált frank elemmé, akinek hatalma kiváltképpen azon alapult, hogy felvette magába az egyházi kereszténységet, és megújította a hanyatló római birodalmat. Nagy Károlyt Rómában koronázták meg, a régi császárságot újra fel kellett támasztani.

Ezeknek a dolgoknak azonban csupán mesterséges alkotóerejük volt, nem természeti alkotóerejük. Tudjuk, hogy Nagy Károlyt számos területen követték, amelyeket összetartott, és amelyeket még, mint egyfajta impériumot Ostoba Lajos, akarom mondani Jámbor Lajos [112] uralt. És amikor aztán az eredeti viszonyok egyre inkább érvényre jutottak, amikor a germán-frank elem áttörést ért el – mert ez a frank elem alakította ki, ahogy már mondtam –, amikor tehát áttörés következett be, akkor 943-ban a verduni szerződés [113] után fel kellett osztani annak nagy részét, amit ma Németországnak nevezünk. Miért kellett felosztani? Azért, mert összetartozása természetellenes volt. Az igazi összetartozás a római volt, de tulajdonképpen az íróasztal útján volt hatékony, annak útján, ami az első primitív iskolákként és hasonlókként jött létre, és azáltal, amit a szellemi cselekvések juttattak érvényre. A gitt római volt, de az élet nem volt római, az élet germán volt. Az emberek kis csoportokban voltak együtt. Az ilyen kis csoportok élén egy herceg állt – de nem valamilyen törvény alapján. A törvények csak akkor jöttek létre, amikor azt, ami a ripuári frankoknál [114] az erkölcsöt jelentette, leírták a „lex ripuaria”-ban, vagy a ripuariumban, a száli törvényben, a „lex salica”-ban, és így tovább. Kis közösségekben működött eredetileg a herceg, aki az idegeneket vezette, aki a sereg élén állt, aki a letelepedett népességet leigázta. Ez fokozatosan megszűnt. A gróf került a helyére, aki egy herceg volt. Azt mondhatjuk: Bajorországban, Türingiában, a hercegek még tartották magukat. De a grófot oda helyezték, bíráskodott, adminisztrált ott, ahol korábban a herceg volt, és akit az emberek így neveztek, mert előttük állt, amikor a területre megérkeztek. A grófot oda helyezték, aki nemsokára nagybirtokos lett, összegyűjtötte a nem szabadokat, és jobbágyaivá tette őket. Létrejött a hűbéri rendszer, aminek a létrejöttét nagyon érdekes lenne megvizsgálni, de erre nincs időnk.

[112] Jámbor Lajos (778–840): Nagy Károly fia, frank király és római császár.

[113] A verduni szerződésben 843-ban felosztották a Frank Birodalmat (ami a mai Nyugat- és Közép-Európa jelentős részét jelentette) Jámbor Lajos három fia között.

[114] Ripuári frankok: másképpen folyóparti, rajnai frankok, akik kezdetben a Rajna mentén éltek. V. századi krónikák már említik őket.

Látjuk, hogy tulajdonképpen az ilyen egységek együttműködése útján nagybirtokosok jöttek létre. Mert ezek a nagy földbirtokosok nem voltak mások, mint akiket a merovingokban és karolingokban [115] látunk. Ezek nagy földbirtokosok voltak, és földjeiken tanyáztak, távol voltak attól, hogy a római birodalmat kövessék, mert a Római Birodalom szerint nem lehetett volna úgy osztozkodni, ahogy a verduni szerződésben történt. Így történik a felosztás, ha valaki tulajdonos, és a tulajdont felosztja a fiai között. Ez régi szokás volt, amiben a személyiség működött közre. Ez így volt helyes a régi szokás szerint. A Római Birodalom ezt valójában nem engedte volna meg.

[115] Karolingok: a Karoling dinasztia irányította a Frank Birodalmat a VIII-X. század között, miután 751-ben megdöntötték a Merovingok dinasztiáját, akik különféle frank államalakulatokban uralkodtak az V-VIII. század között.

Ezek ilyen bomlasztó elemek voltak. Mindenütt jelen voltak, úgy, hogy a IX. század döntőnek bizonyult, de csak akkor látjuk helyesen, ha az egész Nyugat- és Közép-Európáról tudjuk, hogy a római elem behatolt a néptömegekbe – később ez még erőteljesebb lett, legközelebb a XIV-XV. századról fogunk beszélni, ott ez még világosabban érvényesült. Mindazonáltal voltak szellemileg képzett emberek, de a római elem volt az, ami ezeken a területeken elterjedt. De az emberekben – a IX. századtól egész Európában, de Angliában is, a brit birodalomban – a germán elem élt. És ez a germán elem mindenekelőtt különösen a frankokban jutott kifejeződésre. Csak ennek az örökösödési felosztásnak az útján, ami tulajdonképpen teljesen személyes, önkényes viszonyok szerint ment végbe, jött létre ez a hármas tagozódás, úgy, hogy az egyik megkapta a középső hosszú sávot a Rajna és Itália mentén, a másik azt kapta, ami ettől nyugatra esett, a harmadik pedig azt, ami ettől keletre esett. És ez lett aztán a verduni szerződés szerint az alapja a későbbi felosztásnak a német és a francia elem között. És amit Lothar a középső sávban kapott, az teremtette meg a szerencsés alapot ahhoz, hogy Közép-, és Nyugat-Európa örökösen hadakozhasson egymással. Ezek a dolgok így függenek össze.

Nos, figyelembe kell vennünk, hogy itt különféle és különbözőképpen jelentős dolgok vannak jelen: a germán elem, ami különösen ebben az időszakban a frank elemben jut kifejezésre, és a római elem, ami azonban a régi idők árnyékaként merül fel, mint régi hozadék. És ebbe, a megfelelő viszonyok szerint, amelyek ilyen módon voltak adottak – ahol a germán elem mindig az emberi erő folytán, tehát a valóság alapján a római látszatot szét akarta törni –, ebbe a fejődésbe kellett Rómának a kereszténységet bevinnie. Ezekkel a viszonyokkal kellett számolni. Számolni kellett a városi elemmel, a vidéki elemmel, és meg kellett kísérelni, hogy a kereszténységet olyan formában vezessék be, hogy az emberek megérthessék. Rómában nem lehetett bevezetni, Konstantin ellenére, mert bár a képzés egy bizonyos magas fokra emelkedett, de zsákutcába jutott. A népi elembe kellett bevinni, amely eredeti, fiatal erőkkel rendelkezett.

Ezért kelet felé vissza kellett tolni azt, ami a dogmákban megmerevedett, és ami egy bizonyos szempontból fenn akart maradni. Nyugaton számolni kellett egyfajta népi elemmel, ami bizonyos módon az egyházi elemből akart kifejlődni, mindazokból az elemekből, amelyekre utaltam. Ezekkel az elemekkel a pápaságnak egész határozottan számolnia kellett. Már a pápaság számítása volt, amikor Nagy Károlyt megkoronázták, mert egyszerűen számoltak ezzel a nagybirtokossal, aki szintén számolt önmagával. Aztán a pápa politikája folyamatosan mindig az volt, hogy a kereszténységet úgy vezesse be, hogy alkalmas legyen azoknak a lelkét megragadni, akik a régi atavisztikus tisztánlátásban nőttek fel.

Különösen jelentős az, hogy a IX. században Róma a keleti egyház elszakadása folytán, elsődlegesen számolt az európai népi elemmel és népi viszonyokkal, amikor a nagy pápa, I. Miklós idejében kelet elkezdett elválni a nyugattól a kereszténységen belül. Ez a szétválás tulajdonképpen szükségszerűen jött létre, mert számoltak azzal, ami az európai viszonyok alapját képezte, ahogy ezt egészen vázlatosan ábrázoltam. Amikor majd a következő alkalommal a XIV-XV. századot vesszük szemügyre a maga alapjellegében, akkor a VIII. és XIV. század közötti időszakra vonatkozóan újra jellemezni fogjuk a pápai elem együttműködését a közép-európai elemmel, annak az európai konfigurációnak a kialakulását, ami aztán megint megváltozott, amikor a nagy felfedezések, a reformáció és hasonló dolgok bekövetkeztek.

Csupán tisztán történelmi tényezőket akartam ábrázolni, amelyek a IX. században bizonyos kulminációt értek el. Az európai fejlődésben pontosan meg lehet különböztetni azt a három keresztény évszázadot, amelyek egyfajta anarchiához vezettek. Itt minden a feje tetejére állt, és éppen a harmadik évszázadban a dolgok teljesen összekeveredtek. Aztán a természeti viszonyok útján a következő öt-hat évszázadban, egészen a IX. évszázadig kifejlődött az, amit úgy lehet jellemezni, hogy azt mondjuk: A kereszténység a jelzett módon beilleszkedett azokba a viszonyokba, amelyek tulajdonképpen az emberek létformája szerint adottak voltak.

16. Az európai viszonyok a XIV. és XV. században

Dornach, 1918. január 17.

Azok a dolgok, amelyeket most ebben az utolsó előadásban mintegy prózai módon el fogok mondani, szemben azzal a nagy kitekintéssel, amiben részünk volt ezekben a fejtegetésekben, bensőséges összefüggésben állnak egész szemléletmódunkkal és a jelenlegi korral is. Bizonyos értelemben szükséglet volt számomra, hogy ezekről a dolgokról, még ha aforisztikusan is, de megjegyzések formájában szó essen a további összefüggések megemlítése nélkül – különben napokig beszélhetnénk erről a témáról –, tehát szükséges volt számomra, hogy bizonyos dolgokat önökkel megbeszéljek. Ahogy azt a kort, amely a VIII. században érte el tetőpontját, megkíséreltük néhány megjegyzéssel jellemezni, úgy akarjuk ma megtárgyalni a következő kort, amely az európai élet szempontjából bizonyos értelemben a XV. században érte el csúcspontját.

Ezt a XV. századot számos vonatkozásban rendkívül érdekes megfigyelni, nevezetesen úgy, ahogy a korábbi évszázadok európai életkörülményeiben megjelenik. Ez az évszázad azért jelentős, mert tulajdonképpen csak a XV. században alakulnak ki Európában azok a viszonyok, amelyekben jelenleg is élünk. Az emberek tulajdonképpen rövidlátóan gondolkodnak – ezt más szempontokból már többször említettük –, úgy gondolják, hogy az a mód, ahogy a körülöttük lévő viszonyokat átélik, állandó. Ez azonban nem így van. Az életviszonyok változásokon mennek keresztül. És ha mindezt nem a jelenkori nézőpontból szemléljük, ahogy sajnos helytelenül a modern történetírásban teszik, hanem megkíséreljük, hogy a korábbi időszak sajátosságaiba belehelyezkedjünk, amit csak szellemtudományos módon tehetünk meg, akkor oda jutunk, hogy az idők lényegesen megváltoztak. Úgy hiszem, hogy ezeknek az előadásoknak a folyamán már említettem, hogy nemrég, amikor egy előadásban valami hasonlót mondtam, a végén valaki azt mondta: Nos igen, ez a szellemtudomány feltételezi, hogy ezek a korszakok, ahogy kifejlődtek, különböznek egymástól, de a történelem mégis azt mutatja, hogy az emberek tulajdonképpen mindig ugyanolyanok voltak, hogy mindig ugyanolyan szenvedélyesek voltak, ugyanolyan betegesen féltékenyek, és így tovább. Az emberek tehát lényegében nem változtak, ami ma konfliktust okoz, az korábban is konfliktust okozott. – Akkor ennek az illetőnek azt mondtam: Ennél a szemléletmódnál tovább lehet menni, szemügyre lehet venni a jelenkor konfliktusainak alapját, és a görög isteneket megnézni, amelyek kétségkívül más feltételek között működtek, mint a földi emberek, és azt fogjuk találni, hogy azok a dolgok, amelyekre most a figyelmet irányítjuk, megtalálhatók a görög isteneknél is.

Természetesen találhatunk bizonyos emberi viszonyokat, amelyek mindenütt ugyanazok, ha a dolgokat absztrakt módon nézzük. Jelenleg vannak olyan természettudományos szemléletmódok, amelyek rendkívül hasonló viszonyokat mutatnak, családi viszonyok és hasonlók, ebben vagy abban az állati fajban. Mert miért ne lennének? Ha az ember csak egy kis absztrakciót is alkalmaz, találhat ilyen hasonlóságokat. De nem ez a lényeg. Ilyen szemléletmóddal egyáltalán nem vagyunk gyakorlatiasak.

Mindenekelőtt a jelenlegi emberek, és valójában nemcsak szűkebb körben, hanem a mértékadó, rendkívül mértékadó körök azt nézik, hogy Európában és a művelt világban milyenek a nemzeti viszonyok, és úgy tekintik őket, mintha ezek a viszonyok örökéletűek volnának. Ezek nem örökéletű dolgok, hanem az érzéseknek olyan formái, amelyek például a mai emberek számára nemzetiségükből adódnak, és teljesen függetlenek attól, ami a XV. században létrejött, mert korábban éppen ezeknek a dolgoknak a viszonylatában Európa valami más volt. A mai nemzeti képződmények, amelyek államok formájában jelentek meg, csak a XV. századból származnak. Ami korábban Európában volt, azt egyáltalán nem szabad ezekkel a nemzeti képződményekkel összehasonlítani. Ezt a múlt történelmi szemléletének kellene megtanítania az embereknek.

Mindazonáltal, ha ez a múlt nem terjed ki a XV. századot megelőző időszakra, akkor megtörténhet, hogy valaki úgy fejezi ki a véleményét, amit korunkról szerezhet, mintha a viszonyok örökkévalóak lennének. Ha például egy állami képződményt, ami a XV. század előtti Európában egyáltalán nem létezett, kialakíthattak volna az európai gondolatok szerint egy territóriumon, ami az európai viszonyok között csak a XV. század után vált ismeretté, aminek tehát nem lenne olyan értelemben múltja, mint Európának, ahol csak néhány évszázadra terjed ki a gondolkodás, és ezt aztán örök érvényűnek tekintik, ha egy ilyen gondolkodással állameszmét vagy akár népeszmét akartak volna kigondolni, akkor legalábbis az európaiaknak tudniuk kellene, hogy az ilyen népeszméknek igen rövid életűnek kell lenniük.

A XV. században is újra megjelent valami, ami azzal függ össze, amit úgy jelöltem meg, mint a keresztény fejlődés kezdetét Európában, nevezetesen a Római Birodalom egészében. Azt mondtam akkor, hogy a Római Birodalom bizonyos erők következtében hanyatlóban volt, és hogy ezek közé az erők közé kell számítani azt is, hogy az arany hihetetlenül jelentős áramlása ment végbe kelet felé, és hogy az egész Római Birodalom szűkölködött aranyban. A rómaiaknak, akik hozzászoktak, hogy birodalmuk intézményeihez aranyra van szükség, nem kedvezett az, hogy aranyra van szükségük, és ez nincs meg. Ez vezetett a hanyatláshoz.

Az északról beáramló népességnek azonban ez kedvezett, amely különböző viszonyok következtében, amelyeket korábban már említettünk, éppen a közvetlen természeti gazdálkodásra épített. És az a sajátságos – bizonyos hódítók ellenére, akikről már elmondtuk, hogy nekitámadtak azoknak a területeknek, amelyek korábban nyugalomban voltak –, hogy a hódítók és meghódítottak együttéléséből kialakult egy bizonyos letelepedettség. Akik már itt voltak Európában, azok bizonyos értelemben szerették a maguk földjét, és akik csatlakoztak hozzájuk, földet kerestek. Így abból az eseményből, amit szokás szerint népvándorlásnak neveznek, az jött létre, amit úgy hívhatunk, hogy természeti gazdálkodás, szemben a kedvező viszonyok pénzgazdálkodásával.

Európa fokozatosan olyanná vált, hogy a karolingok szükségesnek látták, hogy a viszonyokat úgy alakítsák, hogy bizonyos módon a nagyarányú pénzforgalmat nélkülözni tudják. A karolingok, de még a merovingok is, ezek az urakodóházak az események belső menete számára gyakran tulajdonképpen csak azt jelentették – ha szakszerűen akarunk lenni –, amit az óra- és a percmutató jelent az órán. Ugye, meg vagyunk győződve arról, hogy nem az óra- és percmutató kényszerít bennünket arra, hogy ezt vagy azt tegyük, és mégis megtesszük, vagy amikor elmondjuk, hogy ezt tizenkét órakor csináltam, azt egy órakor. – A történelmi ábrázolásnál arról a szándékról van szó, amit vele összekapcsolunk. Amikor ezt mondom, akkor a kort értem, az életkörülményeket ebben a korban. De tudatában kell lennünk azzal, hogy egy olyan ember, mint Nagy Károly már saját személyisége útján, Európában való külső megjelenése útján jelentett valamit, mert a dolgok konkrét módon különböznek egymástól. Jámbor Lajos természetesen semmit sem jelentett a későbbiekben. És ha egy drámaíró úgy találja, hogy Jámbor Lajos családi civakodásait nagyszabású államügynek állítsa be, ez ostobaság, ami a gyermeki lelkületet a színházban érdekelheti, de nincs köze semmilyen „történelemhez”, az igazi történelemtől távol áll.

Másképpen van ez, ha a korát meghatározó Nagy Károlyt nézzük, és eltekintünk a kicsiktől, akik utána jöttek – néha az ilyen körökben kedvelt melléknevek különösen jellemzőek, a történelem sajátos mellékneveket említ, mint „jámbor” vagy a „kövér”, amelyek ugyebár nem tűnnek éppenséggel jelentősnek a világtörténelmi korszakalkotás szempontjából –, de a karolingokban mégis volt egy bizonyos tónus, egy bizonyos tendencia. És ennek a tendenciának volt egy igen széleskörű hatása, minthogy a XV. század óta a tendencia valamilyen személyes centrumhoz köthető. A középkorban az emberek olyan időszakban éltek, ahol a személyiségnek sokkal nagyobb értéke, sokkal nagyobb jelentősége volt, mint később. Nos, a karolingoknak azzal kellett számolniuk, hogy a népvándorlás során az eredetileg össze nem tartozó népekből fokozatosan létrejött az Európában letelepedett emberiség.

Ez a letelepedés különösen jellemző volt a szászoknál Közép-Európában, és leszármazottaiknál, akik azután átmentek Angliába, a brit szigetekre; a germán népek általános jellemvonása volt ebben a korban, a karoling-korban, miután a népvándorlás lezajlott. A letelepedést, és azokat, akik közvetlenül rá voltak utalva arra, amit a föld termett, tehát a paraszti népességet a grófok és a lelkészek adminisztrálták, azon a módon, ahogy nemrég elmagyaráztam, míg a városok körüli népességet a püspökök adminisztrálták. De az a népesség, amely a földművelés és a kisipar produktumait hozta létre, letelepedett, ahhoz a helyhez tartozott, amellyel kapcsolatban állt, mert a létfeltételek ezzel a hellyel kapcsolták össze őket. Ez kétségkívül azzal kezdődött, hogy kifejlődtek a kereskedelmi viszonyok, de inkább a tengerparti vidékeken. Azokon a területeken, amelyek mindenekelőtt a középkori élet vonatkozásában tekintetbe jönnek, letelepedésről volt szó. Ennek az lett a következménye, hogy az emberek nem voltak abban a helyzetben, hogy a dolgokat úgy kezeljék, úgy intézzék, ahogy a Római Birodalomban volt szokásban. Bár tradicionálisan átvették, megtanulták azoktól, akik képzettek voltak, és tudták, hogy mi volt a szokás a Római Birodalomban, átvették, hogy megtegyék ezt vagy azt, amit így meg úgy intéztek és helyesnek bizonyult, de ez nem volt alkalmazható azokra a viszonyokra, amelyek egész Európában kialakultak. Nem volt alkalmazható, mert az egész Római Birodalom, miután egy bizonyos nagyságot elért, tulajdonképpen a hadseregre épült, a birodalom háborúira. A Római Birodalom nem képzelhető el a maga nagyságában annak lehetősége nélkül, hogy mindenhová, a perifériákra katonákat ne küldjön. És a katonákat ki kellett fizetni.

A legutóbbi alkalommal már említettem, hogy ehhez szükség volt az arany körforgására. És minthogy az arany körforgása alábbhagyott, a dolog nem ment tovább. Amikor ezek a viszonyok kialakultak, amikor létrejött a birodalom, ez teljesen megszabta belső tartását, belső nagyságának lehetőségét, annak lehetőségét, hogy igazgassa önmagát, és fejlődjön. Minden nézet aszerint alakult, hogy a hadsereget építette fel. Így a karoling-korban azt mondhatták: alkalmazok valakit, aki ismeri az adminisztrációs technikát, a Római Birodalom jogi technikáját. – Mert ezek megmaradtak. De ez nem sokat segített, mert ami adminisztrációs ténykedésként a légiókra támaszkodott, azt nem tudták alkalmazni ott, ahol ezt a letelepedett parasztoknál egész Európában, és most már Itáliában is – mert mindenütt ezek a viszonyok alakultak ki – alkalmazni kellett volna. Mert abban a pillanatban, amikor a parasztok, vagy azok, akik mindenekelőtt mint földesurak letelepedtek, és nagybirtokos parasztok voltak, arra kényszerültek, hogy légiókat hozzanak létre, ahogy a Római Birodalomban volt, különben a létfeltételeket nem tudták volna megteremteni. Olyan pénzgazdálkodás mellett, amilyen a Római Birodalomban volt, a légiókat mindenhová el lehetett küldeni. A viszonyok azonban Európában fokozatosan úgy alakultak, hogy ha a Római Birodalomban is ugyanúgy akarták volna alakítani őket, ha a parasztnak háborúba kellett volna mennie, vagy a földbirtokos mint gróf a parasztokat háborúba vitte volna, az egész termőföldet a hátára kellett volna vennie – ami tudvalevőleg nem lehetséges.

Ennek az lett a következménye – amikor éppen a népek közötti mozgást használták ki –, hogy fokozatosan ki kellett alakítani valami egészen mást, egy olyan elemet, ami nem azonos a Római Birodalom légióival. És ez az elem, ami itt kialakult, a következő módon jött létre. Úgy jött létre – most azokról az évszázadokról beszélek, amelyek a karoling idők után következtek, mert amit elmondok, az évszázadokon át tartott –, hogy egyesek, akik földbirtokosok voltak, olyan embereket alkalmaztak, akik speciális kapcsolatba léptek velük, tőlük függtek. Ezek többnyire olyan emberek voltak, akik fölöslegessé váltak a természeti gazdálkodás széles területén. És ezek az emberek, aki feleslegessé váltak a természeti gazdálkodás területén, csapatokat tudtak alkotni, amikor hadi vállalkozásokra került sor. Ezek az emberek vagy túlnépesedés miatt váltak feleslegessé itt vagy ott, vagy azáltal, hogy munkájukat mások végezték el, és belőlük alakult ki egész Európában fokozatosan az a réteg, amelyet a középkortól kezdve lovagságnak neveztek. A lovagságot lényegében azok alkották, akiket „minőségi harcosoknak” lehetne nevezni, olyan emberek, akiknek a háború természetes foglalkozásuk volt, akik tehát azt, amit valamelyik úrnak a szolgálatában tettek, mintegy iparszerűen akarták végrehajtani. A lovagsággal tehát kifejlődött egy sajátos hadi népesség, amely egész Európában különleges helyzetet foglalt el.

Ezáltal valami egészen más is létrejött, mint szükségszerű következmény: az jött létre, hogy bizonyos módon két érdekeltségi kör jelent meg. Ha ezt a két érdekeltségi kört nem vesszük tekintetbe, akkor nem értjük meg a középkort. Tágas volt az érdekeltségi köre azoknak, akiknek tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy ezek a lovagok vagy vezetőik mire vállalkoznak, nem akartak semmi mást, csak földjeiket megművelni, a közvetlen környezetükben kereskedést folytatni és kézműiparral foglalkozni. Ez az érdekeltség, amely fokozatosan egész Európa érzületévé vált, és amely a népvándorlás korában még nem volt jelen, és aztán később a városok kézműiparában jelent meg, polgári érzületté vált. Ez a népesség egy bizonyos rétegben terjedt el, és a lovagi érzület, amely létrehozta a minőségi harcosokat, párhuzamosan haladt ezzel, de teljesen a többi érzület mellett.

Ez egy példa arra – ha helyesen nézzük a világtörténelmet, mindenütt találunk ilyen példákat, csak más formában –, hogyan jönnek létre különböző helyzetek bizonyos viszonyokból, amelyek az idők folyamán kialakulnak. Ezáltal azonban egy bizonyos visszásság jön létre. Akik a különböző viszonyok folytán – nem tudok mindent elmondani, csak aforisztikus megjegyzéseket tenni – felemelkedtek egy földbirtokosságig, fokozatosan a környezettől függtek. A merovingok egész birodalma lényegében úgy jött létre, hogy a nagybirtokosok tovább terjeszkedtek, és a környezetüket fokozatosan függőségbe hozták. Mert ha ma a történelemben egy meroving „államról” van szó, akkor ez csupán fecsegés. Amit ma államnak nevezünk, az csak a XV. századtól kezdve jött létre.

A merovingoknak, akik felemelkedtek, bizonyos módon számolniuk kellett azokkal az emberekkel, akik olyan módon, ahogy a lovagság, mint létszám felettiek hozzájuk csatlakoztak, hogy részt vegyenek vállalkozásaikban, és minthogy a territórium közös volt, folyamatosan más érdekeltségi körök mellett álltak vagy kerültek szembe velük, úgy, hogy semmilyen jogos dolgot nem tudtak felhozni ellenük. Igazi átfogó dolgokról, valamiféle állami adminisztrációról, ami a létfeltételekre kiterjed, az akkori időkben nem lehetett szó. Ha az akkori idők hercegeiről beszélünk, akkor ezeknek a hercegeknek alapjában véve csak kevés befolyásuk volt azokra, akik csatlakoztak hozzájuk. Akinek földje volt, önálló úrnak tekintette magát a maga földjén, és – ha triviálisan akarom kifejezni magam – ördögi érzülettel viszonyult azokhoz, akik vele együtt akartak uralkodni. Azt tette, amit akart.

Ha visszamegyünk Jámbor Lajos idejébe, nem szabad a történelmet úgy nézni, mintha azt, amit „birodalomként” írnak le, úgy ábrázolnánk, olyan viszonyok között, hogy mintegy úgy állt a kormányzása alatt, úgy, ahogy ma egy államot kormányoznak. Nem így volt. Ezeket a dolgokat konkrét módon kell nézni. Így azt lehet mondani, hogy állandó, különféle módon differenciált érdekeltségi körök jöttek létre. Ezt különösen figyelembe kell venni, mert a középkor történelmi élete ezekből a dolgokból jött létre.

Nos, azt mondtam, hogy a XV. század azért figyelemre méltó, mert ebben az időben a bányák fokozatos feltárásával, majd később a felfedező utak révén ismét megjelent az arany, úgy, hogy a XV. század óta olyan viszonyok alakultak ki, amelyek már azáltal is alapvetően különböztek a korábbiaktól, hogy újra megjelent az arany. Ez a XV. század, amit Christian Rosenkreutz korának is lehetne nevezni, ugyanakkor az az évszázad is, amelyben alapvetően fellendült az arannyal való gazdálkodás. Ebben a vonatkozásban ez is egy hatalmas fordulat. Az Atlantisz utáni negyedik korszak utolsó időszaka Európában a pénztelenség időszaka volt, a természeti gazdálkodás kora. Ez az, amit figyelembe kell vennünk. És ennek az időszaknak a folyamán fejlődött ki mindenfajta forrás útján az, amit ábrázoltam, és ami aztán a XV. századtól kezdve előidézte, hogy a viszonyok fokozatosan úgy alakultak, hogy most meghatározott nemzetiségekről beszélhetünk, amelyek államok szerint különülnek el egymástól.

A németek és franciák közötti olyan ellentétről beszélni, amilyen a XV. század óta kialakult, a XV. század előtti időszakban teljes képtelenség és értelmetlenség lenne. Amit francia nemzetnek nevezünk, az éppenséggel egészen lassan, fokozatosan alakult ki. Kétségtelen, hogy a franciák különböztek a szászoktól, de a frank jellem nem különbözött annyira a szásztól, mint ahogy azt a legutóbbi alkalommal ábrázoltam. Törzsi különbségek voltak, nem népi vagy nemzeti különbségek, és ezek nem voltak nagyobbak, mint amilyenek ma vannak a poroszok és a bajorok között, inkább kisebb különbségek voltak számos vonatkozásban.

Mindaz, ami itt kialakult, még azokkal a viszonyokkal függött össze, amelyeket most ábrázoltunk. Mert ami aztán francia királyság lett, az valóban a földbirtokos viszonyokból jött létre. És a különbség a zárt francia nemzetiség, és a minden irányban nyitott, úgynevezett német nemzetiség kialakulása között Európa közepén lényegében azon alapult, hogy a merovingok, karolingok és így tovább, francia tagjai mindenekelőtt a köztük és a többiek közötti törzsi jellegű különbségeket a legkönnyebb módon el tudták simítani, könnyen kijöttek az ellenálló elemekkel. Mert mindabból, amit ábrázoltam, az jött létre, hogy mindenekelőtt azok, akik a földeket birtokolták, egyáltalán a letelepedettek semmiben sem akartak részt venni, sehol sem üdvözölték Gessler kalapját [116]. Ez egész Európában szokás volt: sehol sem üdvözölték Gessler kalapját.

[116] Hermann Gessler a mai Svájc területén a XIII. században az egyik kanton birodalmi helytartója volt; hivatalnok a Habsburgok szolgálatában. A legenda szerint Gessler kalapját egy póznára tűzte ki, és elvárta, hogy az emberek tisztelegjenek a póznára kitűzött kalap előtt. Ezt a történetet dolgozta fel a Tell Vilmos-legenda. (Szerk.)

Azok is, akik lovagok lettek, fokozatosan azt keresték, hogy hol tudnak letelepedni. Természetesen, miután egy bizonyos helyzetet elértek valamely támogató főúr, illetve herceg védelme alatt, igencsak arra törekedtek, hogy újra önállóak legyenek. Miért ne lehetnének ugyanolyan hatalmasak, mint azok, akiknek a védelme alatt állnak?

Ez azonban feltételezi, hogy aki uralkodóvá vált, annak csakhamar ellenséges elemekkel lett dolga. És a IX-XIV. századi időszak lényegében úgy alakult, hogy állandó küzdelem jött létre az ellenálló erők és azok között, akik uralkodni akartak rajtuk. Ami a népvándorlás következményeként kifejlődött, azt nem volt egyszerű gyorsan valamilyen absztrakt formába belekényszeríteni.

Most meg lehet kérdezni: Tulajdonképpen hogy van az, hogy abban, ami később Franciaország lett, viszonylag korán egy nemzet tudott megjelenni? A történészek számára bizonyos értelemben egyfajta rejtély, ami a szemünk elé tárul, és meg kell kísérelni, hogy ezt a rejtélyt megoldjuk. Mert azzal az általános vélekedéssel, hogy a nemzetek ilyen vagy olyan módon jöttek létre, nem sokra megyünk. A Föld minden pontján különböző módokon létrejöhet az, amit nemzetnek nevezünk, még ha később nevezzük is el így. Megkérdezhetjük: Hogyan történt az, hogy a meroving-kortól a XV. századig ez a szilárd francia nemzet létrejött?

Nos, ez még a valamennyire korábbi viszonyokkal függ össze. Amikor még a Római Birodalom hatalmas volt, lakosait, személyiségeit egyaránt Közép-Németországban, de inkább a későbbi Franciaországban telepítették le. Európa nyugati területeit tulajdonképpen már a Római Birodalom idejében nagyon áthatották a római elemek. Említettem, hogy ezeknek a viszonyoknak a hiányosságai folytán létrejött néhány dolog. Alapjában véve ebben az évszázadban semmi sem volt másképpen, mint a mai Franciaországban, de egyvalami mégis másképpen volt: az egyéb népesség közé belekeveredett számos római elem, római személyiségek, római szemlélettel, római érdekekkel, római hajlamokkal, a Római Birodalom maradéka. És a régi Római Birodalom ingadozásakor a kereszténység, mondhatnám megtelepedett a római viszonyok között.

Franciaországba a kereszténység a rómaisággal érkezett meg, úgy érkezett meg, ahogy magába a Római Birodalomba is behatolt. Ezért bizonyos előny volt ezen a területen, ha azok, akik itt uralkodni akartak, ahhoz tartották magukat, ami a Római Birodalomból maradt. Mert a letelepedetteknek és a lovagoknak volt egy olyan tulajdonságuk, amit, még ha ők mások is voltak, más természetűek, nem tartottak alkalmasnak az adminisztrálásra, az igazgatásra. Amikor, ahogy ez Közép-Európában volt, sokáig nem találtak ilyen embereket, akkor természetesen azokat kellett alkalmazni, akik rendelkezésre álltak. Éppen Közép- Európában álltak így a dolgok: puszta szóbeli megállapodás alapján egy bizonyos területről eljöttek az emberek, és időről-időre megrendezték azt, amit „thing”-nek neveztek. És ennél megbeszéléseket folytattak, még olyan képzetekkel, amelyek mind az atavisztikus tisztánlátásból származtak, arról, hogyan kellene megbüntetni ezt vagy azt, aki felfalt valamit. Ez szóbelileg történt, és tulajdonképpen egész Közép-Európa területén meglehetősen szokásos volt, hogy az ilyen dolgokat szóbelileg intézték. Csak kevés dolgot írtak le, mert éppen a parasztoknak és a lovagoknak az volt a sajátosságuk, hogy sem írni sem olvasni nem tudtak. Talán tudják, hogy Wolfram von Eschenbach [117], a középkor híres költője egyetlen betűt sem tudott leírni és elolvasni. Tudtak azonban a római elemek, akik beáramlottak Nyugat-Európába. Ezek abban az értelemben, ahogy ma mondjuk, képzett emberek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy természetesen azok, akik uralkodni akartak, alkalmazták ezeket a „képzett” embereket, eltekintve attól, hogy a lelkészek is mindenekelőtt ebből az osztályból kerültek ki. Ezáltal jött létre az adminisztratív hivatalnokok kapcsolata a papi elemmel, ami nagyrészt a római elemekből állt.

[117] Wolfram von Eschenbach (kb. 1170–1220): frank énekmondó, a Grál-költészet egyik képviselője; a Parsifal szerzője; a wartburgi dalnokverseny (1206) egyik főszereplője.

Ezáltal azonban, és az egyház révén is, amelybe szintén behatolt a rómaiság, a szóbeli elem elkezdett hatalmas szerepet játszani. És azt a rejtélyt, amelyre utaltam, nem lehetett másképpen megoldani, csak úgy, hogy elképzeljük, hogy a nyelvnek milyen hatalmas szuggesztív jelentősége volt. A nyelvvel, ami a rómaiságból alakult át Nyugat-Európában, és ha szabad így mondanom, megtartotta a római duktust [118], ezzel a nyelvvel ténylegesen nemcsak magát a nyelvet, hanem egy egész szellemiséget vettek át. Mert a nyelvben hatalmas szuggesztív erővel él a szellemiség. És ez a szellemiség lenyűgöző módon működött. A római szellemiségnek ez a behatolása a római nyelven keresztül a Karoling-időktől kezdve a XV. századig ment végbe.

[118] Duktus (ductus – latin): az írás, rajz, betűvetés vonalvezetése.

És itt az a sajátosság jelenik meg, hogy Nyugat-Európa teljesen különbözik a közép-európai viszonyoktól. Nyugat-Európában készen van az, amit a nyelv, amely fokozatosan a római elemből jött létre, szuggesztív módon idézett elő az emberi lélekben, mintegy alulról felfelé. A széles néptömegekben, akiket úgy ábrázoltam, mint letelepedett parasztokat, egy ősi atavisztikus tisztánlátás élt – még ha ezek az emberek keresztényekké váltak is –, amikor, ha nem is hitük, hanem közvetlen látásuk alapján felidézték azt, ami a szellemi világban volt, ez azoknál az embereknél, akik feledtük uralkodtak, és irányították őket, nem jött létre. De Nyugat-Európában kialakult egy felső réteg, amely szuggesztíven hatott lefelé, amikor a nyelvet kialakította. Nem szükséges azzal foglalkoznunk, hogy ez a felső réteg hogyan irányított, és hogyan hozta létre a jogi és igazgatási viszonyokat, de azt mégis meg kell néznünk, ami hivatali rétegként, nyelvi rétegként a nyelvet hordozta az alsó rétegben, és a nyelvvel az egész szuggesztív elemet, mint azonosat kiterjesztette egy bizonyos területre, mielőtt a nép alulról felfelé szembeszegült volna azzal, ami uralkodó rétegként kialakult. Mert a XV. század óta látjuk, hogy ami uralkodó rétegként kialakult, az különböző manipulációkat hajt végre, és ami alul van, az hosszú ideig nem foglalkozik azzal, hogy szabad maradjon, hogy összeütközésbe kerüljön. Ami uralkodik, annak, az a tendenciája, hogy egyre több dolgot magához ragadjon. Amíg az ország olyan kiterjedt volt, hogy a parasztság, az eredeti népesség reagálni tudott, a szóbeli elem a maga szuggesztív erejével energikus és hatékony volt. És Nyugat-Európában, mint ősjelenséget, meg lehet találni, látni lehet, hogy a széles néptömegek, amelyek még benne éltek a saját szellemiségükben, a maguk atavisztikus szellemiségében hogyan reagáltak.

E néptömeg géniusza, küldötte volt az orléans-i Szűz. Az orléans-i Szűzzel, miután a nyelv a maga szuggesztivitásával kifejtette hatását, alulról megjelent a népesség reakciója, és a francia királyságot rákényszerítette, hogy számoljon a néppel. Láthatjuk, hogy a XV. századig, az orléans-i Szűz megjelenéséig tulajdonképpen Franciaország, mint ország, a római elemet követte, aztán megjelent a nép küldötte. Úgy, hogy amikor Jeanne d’Arc látnoki képessége útján megjelenik ez a fajta népiség, akkor megmutatkozik, hogy ami ebben a népiségben mindenütt természetesen jelen volt, az visszahatott lefelé, és tulajdonképpen csak itt válik a külső „történelem” történelemmé.

Ilyen orléans-i szüzek – nem a tetterővel, hanem a látnoki erővel – egész Európában voltak ebben az évszázadban. És az a fundamentum, amire az orléans-i Szűz épített, az éppen az az elem volt, ami a paraszti tömegekre és a széles néptömegekre kiterjedt. A Szűzben csupán felbukkant. Ez az emberek számára nem ábrázolható. Ostoba Lajost – nem a Jámbort – és tanácsosait, és mindazt, ami a krónikákban áll, amit „történelemként” összeírtak, kodifikálni kell, és úgy kell megmutatni az embereknek, mintha ezek a nagybirtokosok, az állam intézői, és hasonlók lettek volna. Ez azonban alapjában véve kívül esik az igazi konkrét életen. Az igazi konkrét életet az hatja át – a történelem erről nem beszél –, ami az orléans-i Szűz géniuszában felszínre került, és beleavatkozott a francia elembe egy olyan időszakban, amikor éppen a szuggesztív nyelvi erő működött. Ezáltal a népi erő alulról áramlott be a francia elembe. Így jött ez létre.

Közép-Európában ez nem így volt. A nyelvnek itt nem volt ilyen szuggesztív hatalma. Az összes egyéb viszonyok hasonlók voltak, de nem volt semmi, ami összetartott volna egy nagy törzsi tömeget a nyelv szuggesztív ereje útján egy népi erővé. Ezért az maradt, ami Közép-Európában nemzeti vonatkozásban egy cseppfolyós tömeget – és ez a sajátságos – könnyen gyarmatosítani tudott. Az a gyarmatosítás azonban, amit Közép-Európa népeivel végrehajtottak, más volt, mint a mai. Amikor ma gyarmatosítanak, elsősorban arról van szó, hogy idegen területeket hódítanak meg. Akkoriban azonban embereket küldtek idegen területekre – illetve sokakat a gyarmatosítók hívtak be –, és amit aztán haza alatt értenek, azt az idegen területre vonatkoztatták.

Így volt ez az európai kelettel a legnagyobb mértékben. Maradt azonban egy cseppfolyós tömeg. És miközben mindenekelőtt nyugaton a szuggesztív nyelvi erő hatott, Közép-Európában a torzsalkodások, a civakodások, amelyek különböző érdekekből, ahogy ábrázoltam, engedetlenségekhez vezettek, elsősorban azokkal szemben, akik uralkodni akartak. Ennek aztán az lett a következménye, hogy nem tudott létrejönni, ahogy nyugaton, egy tartós egységes nemzetiség. Nem volt jelen olyasmi, mint a nyelv szuggesztív hatalma. Ezért jött létre a korábbi viszonyokból gyakran az, ami éppen e viszonyok következtében a legerősebb volt. Ezért maradtak meg a területi hercegségek még a XV. századon túl is, és lényegében beletörődtek a dolgokba, mert nem volt jelen egy olyan szuggesztív erő, mint nyugaton a nyelv ereje.

Mindezekkel a viszonyokkal – amelyeket most valóban csak igen tökéletlenül tudok ábrázolni – számolnia kellett a másik elemnek, amely azonban csak részben tudott ezekkel számolni, az egyházi elemnek, ami fokozatosan bontakozott ki Rómában a hanyatló Római Birodalomból. Ezt az egyházi elemet okkultista körökben a Római Birodalom sötét árnyékának nevezik, mert mindazt átvette, ami a Római Birodalom gondolkodásmódjában rejlett az adminisztráció és hasonló dolgok vonatkozásában, és az egyházi viszonyokra alkalmazta. Az egyháznak ez a törekvése odáig ment, hogy különbözőképpen élte bele magát abba, ami Európában kialakult. Már utaltam arra, hogy Rómában milyen viszonyokkal számoltak. A IX. századtól a X. század végéig, és a XI. század elejéig nagyon jól tudtak számolni ezekkel a viszonyokkal, és tulajdonképpen arra törekedtek, hogy amit kereszténységnek neveztek, azt adminisztratív formában bevezessék ezekbe a viszonyokba. Ha valahol lehetséges volt, hogy egy várost püspöki székhellyé alakítsanak át, ott ezt megtették; ha valahol volt egy paraszti réteg, amelyet meg akartak nyerni, templomot építettek, hogy ott jöjjenek össze; ha valahol volt egy földesúr, ott megkísérelték, hogy fokról-fokra ennek a földesúrnak a helyére, miután annak fiát kiképezték, egy papot ültessenek. Az egyház kihasználta a viszonyokat. És ténylegesen úgy volt, hogy az egyház később soha nem volt abban a helyzetben, mint ebben az évszázadban, hogy európai hatalommá váljon. Ez a folyamat, ahogy az egyház a IX-XI. században dolgozott, rendkívül jelentős, mert arra irányult, hogy minden konkrét viszonnyal számoljon. Ezt figyelembe kell venni.

Akik akkoriban irányító katolikus lelkészek vagy papok voltak, nem voltak olyan ostobák, hogy azt higgyék, hogy azok a szellemek, amelyekről az emberek atavisztikus tisztánlátásuk folytán beszélnek, nem szellemek. Számoltak azzal, hogy ezek reális hatalmak, de keresték az alkalmas eszközt, hogy küzdjenek ellenük. Míg a hercegek egyáltalán nem boldogultak velük, az egyház ténylegesen fokról-fokra egy nomenklatúrába tudta foglalni ezeket a képzeteket, amelyeket jogosnak talált. Rómában nagyon jól tudták, hogy nem csupán ördögök, amelyekről az atavisztikus tisztánlátás beszél, hanem ezek olyan démonok, amelyekkel harcolni kell.

Egy harci eszköz volt ez, hogy az ördögöt megbélyegezzék, tehát, hogy egy nomenklatúrába burkolják. Ez teljesen reális küzdelem volt a szellemi világ ellen, amit akkoriban folytattak, és csak a XV. századdal következett be, hogy már nem voltak tudatában a szellemi hatalmak működésének. A terjedő egyházi kereszténység ereje abban állt, hogy reálisan számolni tudtak azzal, ami valójában létezett: a szellemi hatalmakkal. És a XI-XII. században ez a folyamat tulajdonképpen bizonyos fokig lezárult.

A középkor történelmét csak akkor lehet helyesen megítélni, ha figyelembe vesszük, hogy az egész egyházi művészet, amelyet hatékonyan felhasználtak, és amely jelentőségteljes művészet volt, tulajdonképpen az egyházban a IX. századtól kezdve jött létre, amikor például éppen I. Miklós pápa [119] alatt megmutatkozott, hogy mennyire erősen számoltak a szellemi hatalmakkal, mennyire számoltak mindazzal, amit a nép atavisztikus tisztánlátás folytán tudott. És a művészet, ami a szellemiséget fejezte ki, tulajdonképpen naggyá tette az egyházat. A XI-XII. századdal azonban ez a művészet kifáradt. Kétségtelen, hogy a régiek tovább folytatták, de újat nem hozott. Úgy, hogy azt lehet mondani: mindaz, ami egyébként történt, tulajdonképpen ennek a hatalmas szellemi küzdelemnek a szolgálatában történt. Mert ami annyira meghatározóként, látszólag meghatározóként lép elénk: a Német-római Birodalom megalapítása, ami itt nyugatról Közép-Európa felé végbement a szász császárok alatt, Közép-Európa összekapcsolása Itáliával, az többé-kevésbé visszaszorult, szemben azzal a hatalma erővel, ami benne nyugodott, hogy az egyház ebben az időben egy internacionális jelleget terjesztett ki Európára, ami csak a XV. századtól kezdve vált nemzetivé. Csak a XV. századtól kezdve alakultak ki azok a viszonyok, amelyeknek alapján az emberek a mai Európában élnek, a közép-európai népesség vonatkozásában is. Ismételten hangsúlyoznom kell ezt, mert mi az, ami tulajdonképpen ennek alapját képezi, ami ismételten lejátszódott az úgynevezett német-római császárok és a pápák között? Ezt különösen akkor tanulmányozhatjuk, ha elolvassuk azokat a leírásokat, amelyek a történelemben eltorzítva jelennek meg a politikailag igen okos IV. Henrikről [120]. Ami ennek az alapja, az az ilyen dolgoknál mindig megjelenik, hogy akik uralkodni akartak, vagy mondjuk: uralkodniuk kellett, azok számára szükséges volt, hogy akaratukat megzabolázzák. A hatalmassá vált egyház természetesen jó eszköz volt az önfejűség elleni küzdelemhez – amennyiben az egyház ebben segített. Ezért a nyugati hatalom és az egyházi hatalom folyamatos összekapcsolódása ebben az időben csak bizonyos viszonyok között volt elérhető azok között, akiket Közép-Európában kiválasztottak. És éppen annak útján, amit ennek a választásnak a következtében Közép-Európában elértek, uralmukból semmi más nem származott, mint az önfejűség ereje, azoknak az ereje, akik tulajdonképpen ezt egyáltalán nem akarták.

[119] I. Miklós pápa (819–867): a középkor egyik legnagyobb hatású keresztény vezetője.

[120] IV. Henrik (1050–1106): német-római császár. Uralkodását szinte folyamatosan háborúskodás kísérte; a pápával összekülönbözött, hogy ki a legfőbb hűbérúr; Canossa váránál bűnbocsánatért járt a pápánál; végül saját fiai is ellene fordultak, és lemondásra kényszerült. (Szerk.)

Csak bele kell gondolnunk: egy választott királyról van szó. A királyokat megválasztják. Az úgynevezett hét választófejedelem választja meg őket. E hét választófejedelem közül azonban három egyházi, papi méltóság volt. Az egyházi, papi méltóságok egyházi eszközök segítségével, ahogy erre utaltam, hatalmasak voltak. A mainzi, kölni és trieri érsek három szavazatot jelentett a hétből. Ehhez jött még, mint egyedüli hatalmasság a rajnai palotagróf, aki az akkori viszonyoknak megfelelően vazallusaival – később alattvalóknak nevezték őket – rendelkezésre állt. A további három úgynevezett választófejedelem, akik közül például az egyik a cseh király, szintén önfejű volt, míg a másik kettő akkoriban még szláv területen uralkodott, az Elbánál, és így tovább, kimondottan szláv népesség között. A királyság valóban semmi mást nem jelentett, mint amit a karolingok is képviseltek. A különbség abban állt, hogy a karolingok könnyebben késznek mutatkoztak arra, ami a felszínre tört, mert a szuggesztív erő a nyelv volt. Ez Közép-Európában nem volt meg.

Még sok mindent kellene itt elmondanom arról, hogyan alakultak ki az egyes különbségek, de ennek utána nézhetnek minden történelemkönyvben, és ha ezeket a szempontokat figyelembe veszik, amelyeket itt említettünk, akkor a történelmet más szemmel fogják nézni.

Amikor valamennyire módosultak a pápaság és a császárság közti viszonyok, az egyházi elem annyira megerősödött, hogy önálló politikát akart folytatni. Lényegében ez volt a helyzet a XI-XII. században. Érdekes, hogy III. Ince pápa [121] az itáliai viszonyokat, amelyek idáig tulajdonképpen anarchikusak voltak – bizonyos értelemben az egyház ekkor volt a legnehezebb helyzetben –, Rómából igazgatta. Tulajdonképpen III. Ince pápa a tőle kiinduló szellemi hatalommal elsőként teremtette meg az úgynevezett olasz nemzeti öntudatot. III. Ince longobárd származású volt, de azt lehet mondani, hogy ami tőle kiindult, az vetette meg az olasz nemzet alapját, tulajdonképpen ő hozta létre azt az impulzust, ami aztán nemzetivé vált. A XV. századig a nemzetivé válás folyamata kizárt volt. Lényegében tehát maga az egyház volt az, amely a nemzeti elemet létrehozta. Úgy, hogy a francia nemzet kialakulásának vonatkozásában éppen ebben a korban a nyelv szuggesztív erejét kell keresnünk, az olasz nemzetnél viszont közvetlenül az egyházi elemet. Ezek a dolgok mind csak azt bizonyítják – ha történelmileg nézzük őket, akkor prózaiak és absztraktak –, amit konkrétan a szellemtudományból kapunk meg, és amit más a különböző nemzeteknél megtárgyaltunk.

[121] III. Ince pápa (1160–1216): a középkor leghatalmasabb pápája, pontifikátusa alatt állt a katolikus egyház hatalmának csúcspontján. Incét elsősorban nem szent élete, hanem kiváló diplomáciai érzéke tette naggyá.

III. Incére teljesen jellemző, hogy tulajdonképpen a katolikus egyház elé meghatározott feladatokat állított. És meg lehet kérdezni: Miben áll tulajdonképpen az a feladat, amit a pápaság állított fel az után a nagy korszak után, amelyről beszéltem, a X-XII. századtól kezdődően, miben áll a pápaság missziója e századokat követően? A katolikus egyházban a pápaság missziója lényegében abban áll, hogy Európát visszatartsa attól, hogy felismerje, valójában ki volt Krisztus. Többé-kevésbé tudatosan egy olyan egyház létrejöttéről van szó, amely feladatául tűzte ki, hogy a tulajdonképpeni keresztény impulzus teljes megismerése ne jusson el az emberekhez, az, hogy valójában mit jelent a kereszténység impulzusa. Mert ahol mindig is keresték, hogy valamilyen elemet előtérbe állítsanak, ami jobban akart igazodni a keresztény impulzushoz – mondjuk az Assisi Ferenc-féle elemet vagy hasonlót –, ott bár felhasználták azt, de az egyházi hatalom tulajdonképpeni struktúrájába mégsem vették fel. Az európai viszonyok úgy alakultak, hogy az európai emberek fokozatosan egy olyan kereszténységet fogadtak el, ami nem létezik. A kereszténységet csak úgy lehet újra megismerni, ha azt a szellemtudomány útján fedezzük fel. Azáltal, hogy az európaiak egy olyan kereszténységet tettek magukévá, ami nem létezik, ezáltal lényegében az következett be, hogy a keresztény titkokról ma nem lehet beszélni. Semmi nem teszi ezt lehetővé, ehhez hosszú előkészület szükséges. Mert nem arról van szó, hogy Krisztus nevét emlegessük, hanem az lenne a fontos, hogy a kereszténység lényegét a helyes módon fogjuk fel. Ezt azonban el kellett fedni, ki kellett küszöbölni, azáltal, amit a pápaság véghezvitt abban a stílusban, ahogy III. Ince tette.

Már a külső körülmények is érdekesek, ahogy azokat III. Ince létrehozta. Mert nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban a pápaság egy sajátos győzelmet ért el. A külső történelemből tudhatják, hogy Közép-Európában, Dél-Európában és Nyugat-Európában kétféle áramlat volt jelen, egy pápabarát áramlat, az úgynevezett Welf-áramlat, és egy pápasággal ellentétes áramlat, a Hohenstaufoké [122]. A Hohenstaufok többé-kevésbé állandóan konfliktusban voltak a pápasággal. Ez azonban III. Incét nem akadályozta meg abban, hogy a franciákkal és a Hohenstaufokkal együtt legyőzze az angolokat és a Welfeket. Mert addigra már eljutottak oda, hogy a pápaság részéről most már számoltak azokkal a viszonyokkal, amelyek aztán politikai viszonyokká váltak. Az egyház a maga legjobb korszakában még nem tudott a politikai viszonyokkal számolni, a konkrét viszonyokkal kellett számolnia.

[122] Welf-dinasztia: A Welf-dinasztia német és részben burgund területeken uralkodó, nemesi család volt. A Stauf-dinasztia (régebbi neve Hohenstauf) német, sváb nemesi család. Mindkét családból több több német király, illetve német-római császár származott.

Ez képet ad Európa konfigurációjáról, és az univerzális egyház fokozatos beilleszkedéséről ebbe az európai konfigurációba. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy ez lényegében az egyház győzelme volt a régi tisztánlátó elem fölött. Ez volt az egyik oldal. A régi tisztánlátó elem azonban ennek ellenére tovább fejlődött, és mindenütt, ahol a nyugati hatalom és az egyházi hatalom kompromisszumokat kötött, azt látjuk, hogy itt és ott arról beszéltek, hogy a fejedelmeknek vagy a pápaságnak küzdeniük kell az eretnekek ellen. Gondoljanak csak a valdensekre, a katharokra és így tovább, mindenütt voltak ilyen eretnek elemek. De ezeknek volt folytatása, fejlődése is. Fokozatosan kialakult belőlük valami, és voltak azok az emberek, akik a kereszténységet maguk szája íze szerint értelmezték, és fel tudták ismerni, hogy ami Rómából kiindul, az valami más, mint a kereszténység. Ez új eleme volt a küzdelemnek, ami különösen akkor tűnt erőteljesnek, amikor azt a küzdelmet követjük, amit a francia királyok, akik szövetségesei voltak a pápaságnak, Toulouse grófja ellen folytattak, aki a dél-francia eretnekeket támogatta. És ilyesmit minden területen találunk. Ezek az eretnekek átlátták, hogy mi a kereszténység, és nem tudtak egyetérteni azzal a politikai kereszténységgel, ami Rómából indult ki. Úgy, hogy miközben létrejöttek azok a viszonyok, amelyekről beszéltem, mindenütt voltak ilyen eretnekek, akik tulajdonképpen keresztények voltak, heves ellenfelek voltak, gyakran hallgatásba burkolóztak, mindenféle társaságot alapítottak, és ezeket titokban tartották. A többiek hatalmasak voltak, de ők egy sajátos kereszténységre törekedtek.

Nos, érdekes lenne tanulmányozni, hogy mi volt az oka a folyamatos előrenyomulásnak Ázsia felé, amit keresztes háborúknak neveztek. A pápaság számára amiens-i Péter [123] és mások felhívása egy keresztes hadjáratra a pápák megbízásából egyfajta segédeszköz volt. A pápaságnak akkoriban szüksége volt már egyfajta megújhodásra. Ami tisztán politikaivá vált, az szükségessé tette egy művi lelkesedés létrehozását, és lényegében az a mód, ahogy a pápaság a keresztes háborúkat kezelte, ahhoz igazodott, hogy az emberekbe új lelkesedést öntsön. Most azonban akadtak olyan emberek, akik tulajdonképpen az eretnekek köréből jöttek, akik éppen az eretnekség továbbfejlesztői voltak.

[123] Amiens-i Péter (1050-1115): az első keresztes hadjárat egyik szervezője, a szegények hadjáratának vezetője.

Különösen jellegzetes képviselője volt a kereszteseknek, akik egyébként keresztényeknek tartották magukat, Bouillon Gottfried [124], akit a történelem mindig is torzítva ábrázolt. A történelemben mindig az szerepel, hogy amiens-i Péter és Walter von Habenichts mindenekelőtt arra hajlott, hogy semmilyen jogot ne vegyen figyelembe, és aztán ugyanezzel a tendenciával rendelkezett Bouillon Gottfried, aki másokkal együtt Kis-Ázsiába vonult, és ugyanazt akarta folytatni, mint amiens-i Péternek és Walter von Habenichtsnek kellett volna megtennie. Erről azonban egyáltalán nincs szó. Mert ez az első úgynevezett rendezett keresztes hadjárat valami egészen más volt.

[124] Bouillon Gottfried (1060–1100): az első keresztes hadjárat vezetője. Jeruzsálem elfoglalása után ő lett a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója.

Bouillon Gottfried és a többiek, akik hozzá csatlakoztak, lényegében – ha külsőleg nem is úgy jelentek meg, annak következtében, amit elmondtam – az eretnekek soraiból kerültek ki. Számukra a cél mindenekelőtt keresztény cél volt: a keresztes háborúk segítségével, miközben Jeruzsálemben egy új centrumot hoznak létre Rómával szemben, egy igazi kereszténység megalapítása a római kereszténység helyett. A keresztes háborúk, azok részéről, akik bizonyos módon tulajdonképpen saját titkaik beavatottjai voltak, Róma ellen irányultak. A keresztesek titkos jelszava ez volt: Jeruzsálem Róma ellen. – Ez az, amit a külső történelem csak kevéssé érint, de ez így volt. Amit az eretnek kereszténységből a római-politikai kereszténység ellen akartak tenni, azt a keresztes háborúk útján akartál elérni. Ez azonban nem ment. A pápaság még túl hatalmas volt. Amit azonban így elértek, az volt, hogy a látókör kiszélesedett. Csak arra kell emlékeztetnünk, milyen szűk volt még a látókör Európában Ágoston korától kezdve. A kereszténység, mint misztikus tény című könyvemben [125] megtalálhatják, hogy Ágostontól ered az a kijelentés [126], amit Nazianzi Gergely és mások is használtak: igen, bizonyos dolgokat az értelemmel nem lehet összeegyeztetni, de az egyház, a katolikus egyház előírja azokat, ezért hinni kell bennük. Ez a verzió, ez az egészségtelen útbaigazítás azonban, ami számos vonatkozásban szükséges volt Európa számára, magával hozta azt, hogy az emberek azokat a nagy szempontokat, amelyek sajátjaik voltak, hozzákapcsolták a nagy érzésekhez, a nagy világnézetekhez, hogy ezektől megfutamodtak. Olvassák el Ágoston vallomásait, hogyan menekült el a manicheusoktól. És tulajdonképpen ez azért volt, mert a manicheusok tanításában világnézetet látott. Ettől félni kell, el kell borzadni, vissza kell riadni tőle. Odaát Ázsiában azonban annak alapján, amit teljesen materiális módon ábrázoltam, mint az arany keletre való áramlását, kivirágzott a régi perzsa tanítás, és nagy lendületet kapott. A keresztesek látókörüket kiszélesítették, és össze tudták kapcsolni azzal, ami már tulajdonképpen el volt temetve, és ezért megismertek néhány titkot, amiket gondosan megőriztek. Ennek az volt a következménye, hogy mivel nem voltak elég hatalmasak, hogy a „Jeruzsálem Róma ellen” elvet megvalósítsák, a dolgot továbbra is titokban kellett tartaniuk. Ezért jöttek létre mindenféle rendek, szövetségek, amelyek bizonyos keresztény dolgokat más köntösben őriztek meg, olyan rendekben és hasonlókban, amelyek ellenségesen álltak szemben az egyházzal, mert az egyház hatalmas volt.

[125] GA 8

[126] Szent Ágoston (354–430): „Nem hinnék az evangéliumokban, ha a katolikus egyház tekintélye nem ösztönözne erre.”

Akkoriban alakult ki tulajdonképpen az a különbözőség, ami csak akkor jelenik meg előttünk, amikor valahol, mondjuk Itáliában, valaki meglátogat egy templomot, és abban éppen a szabadkőművesek ellen prédikálnak; lehet látni, hogy ott állnak azok az emberek, akik számára a szabadkőművesség teljesen közömbös, bár nem tudnak neveket, de a pap a szószékről mennydörög a szabadkőművesek ellen. Ez az ellentét a kereszténység és a szabadkőművesség között – ami az eretnekségből jött létre – lényegében akkoriban alakult ki.

Ilyen és hasonló dolgokat lehetne még felhozni, ha a konkrétumokban, az egyes esetekben valóban meg akarjuk érteni, hogy mi az, ami akkoriban ténylegesen történt. És az egészből látni fogják, hogy az élet részleteiben igen sokrétű volt, de hogy közrejátszottak benne különböző szellemi érdekeltségű körök. Az emberek láthattak ilyen ellentéteket, amelyek az egyház keresztényei és az eretnekek között fennálltak, akik közül tulajdonképpen sokan keresztények voltak a szó igazi értelmében. Még sok egyéb dolgot lehetne felhozni, amelyek aztán Németországban a reformációhoz vezettek. El lehetne mondani, hogy az egyház a politizálása következtében egyre inkább elvesztette a hatalmi eszközeit, miközben a korábbi időkben elképzelhetetlen lett volna, hogy ne találja meg a lehetőséget arra, hogy keresztülvigye azt, amit akar. Mégis azt kell mondanom, hogy bizonyos területeken – annak ellenére, hogy az egyház abban a helyzetben volt, hogy a konstanzi zsinat útján Husz Jánost [127] megégesse – a huszitizmus fennmaradt, és mint hatalom tulajdonképpen meglehetős jelentőségre tett szert.

[127] A konstanzi zsinatot Zsigmond magyar király kezdeményezésére hívtak össze, hogy véget vessenek a nagy nyugati egyházszakadásnak. Zsigmond király Husznak a zsinaton való részvételhez menlevelet adott; ennek ellenére, mivel a zsinat eretneknek találta, máglyahalálra ítélte 1415-ben. (Szerk.)

Nos, miben áll azonban ennek a középkori képződménynek a tulajdonképpeni jellege? Elterjedt egy vallásos áramlat, ami végül is politikai formát ötlött. Kár, hogy az idő ilyen rövid, még számos érdekes dolgot lehetne hozzáfűzni. Egy vallásos áramlat terjedt el, ami univerzális jelleget vett magára. Az európai nemzetiségek fokozatosan más viszonyok következtében alakultak ki. Gondolják meg, hogy a kereszténység magával hozott olyan képzeteket, amelyek gyökeret vertek Európában, mint a bűnbeesés, úgy, hogy olyan színpadi művek jöhettek létre, mint a Paradicsomi Játék, amit széles területeken egész Európában játszottak. Ez a legegyedibb, legelemibb viszonyok között is elterjedt. Mélyen a szívbe és a lélekbe hatoló képzetek jöttek létre, széles körben arról, hogy mi lehetett volna az ember – ha szabad így mondanom – az eredeti isteni törvények szerint, és mi lett belőle.

Ez létrehozott egy hangulatot, és soha, korunkban egészen biztosan nem merült fel olyan széles körben egy érzésszerű kérdés, ami az itteni világ és a paradicsomi világ közti különbségre épül, vagyis egy olyan világra, ami az embereket boldoggá teheti. Ez a kérdés a legkülönbözőbb változatokban terjedt el a legszélesebb körökben. És akik intelligensek voltak, akiknek a vágyai intellektuálisak voltak, ezáltal oda jutottak, hogy törekvéseiket gyakran naiv módon, de szakszerűen az ilyen világrejtélyek felé irányítsák. Nézzék csak meg a kor egész konfigurációját. A Római Birodalommal Európa aranyban elszegényedett. Jött a természeti gazdálkodás. A természeti gazdálkodás folyamán fokozatosan olyan viszonyok alakultak ki – csak a középkori ököljogra kell gondolnunk, az uralkodó családok egymás közti házasodására, és így tovább –, amelyek a nép számára nem tűntek paradicsominak. Az egyház sok mindenre kiterjesztette hatalmát, úgy, hogy ezt lehetett mondani: Ez nem a kereszténység, hanem inkább a kereszténység elfedése, egyfajta hamis képet ad a Krisztus-misztériumról, ez nem az, ami helyes. Mindennek az a következménye, hogy nem vagyunk boldogok. Azt mondhatjuk, hogy a XIII-XV. században az evés és ivás helyett inkább az a kérdés foglalkoztatta az embereket, hogy miért nem boldog az ember a Földön, éppen azokat, akik valamit helyesen megéreztek a Golgotai Misztériumból. Aminek természetesen mély és másféle jelentősége van, az az emberek számára összekapcsolódott ezzel a kérdéssel: Miért nem vagyunk boldogok? Milyen feltételek mellett lehet boldog az ember a Földön?

Ezáltal kialakult valami – abban a formában, ahogy kialakult, azokra az okokra vezethető vissza, amelyeket most fogok elmondani –, ami azokból a leírásokból, amelyeket közöltem, érthetőek lesznek. Európa arany nélkül maradt, a természeti gazdálkodás volt az, aminek következtében a boldogtalan emberiség kialakult. A római pápaság a kereszténységet elkendőzte. Az embereknek azonban valami másra kellett törekedniük, ami igazi emberi célt ad. És ha a dolgot rövidre vesszük, paradoxul hangzik, hogy széles körökben, éppen azokban, amelyek az eretnekek közül kerültek ki, kialakult egy hangulat: igen, szegények lettünk Európában, a rómaiság fokozatosan elszegényített bennünket. – És az emberek belátták, hogy csak azok jöttek ki ebből, akik azon a módon jöttek ki belőle, ahogy a Római Birodalom naggyá vált, vagyis akik aranyhoz jutottak. Hogyan lehet ezt megbénítani? Hogyan lehet az arany hatalmát megbénítani? Ha aranyat tudunk csinálni!

Így függ össze az egészen konkrét viszonyokkal az aranycsinálás széleskörű kísérletező és kipróbáló tudománya abban a korban, amely szegény volt aranyban, és ezért csak egyesek jutottak hozzá, akik aztán ezzel a többieket hatalmukban tudták tartani. Ez arra ösztönözte az embereket, hogy ezt kiegyenlítsék. Mert tudták, hogyha valaki aranyat tud csinálni, akkor az aranynak nincs értéke. Ezért lett az eszmény az, hogy aranyat csináljanak. Azt mondták, csak egy olyan világban lehet valaki szerencsés, amelyben aranyat lehet csinálni. És hasonló volt ez a „bölcsek kövének” kérdésével is, és a „homunculus” kérdésével [128]. Ahol az érdekeltségek úgy jelennek meg, ahogy a családi viszonyok útján megjelennek – látták ezt a karoling felosztásoknál és így tovább –, ott az emberek nem tudnak boldogulni. Ez azonban az emberek természetes szaporodásával függ össze. Minden esetben, amikor lehetségessé válik egyfajta Paradicsom, ez csak akkor válhat valóra, ha homunkuluszokat készítünk, és nem maradunk meg a szokásos szaporodásnál a családi viszonyok között. Ezért a dolgok, amelyek ma teljesen paradox módon kifordítottnak hangzanak, akkoriban számos lelket mozgattak meg. És nem értjük meg a kort, ha nem tudjuk, hogy azt ilyen kérdések mozgatták.

[128] Homunculus: lombikban, vegyi úton előállítható ember vagy emberszerű lény. Goethe Faustjában is megjelenik.

Aztán eljött a XV. század, és ez külsőleg természetesen az arany utáni vágyat azzal zárta le, hogy felfedezték Amerikát, és onnan elhozták az aranyat. Aztán az történt, amit most jellemeztem. Egyetemesen összeálltak mindazok az elemek, amelyek a keresztes hadjáratokban működtek, és ezeknek a folyamán összeálltak mindazok a törekvések, amelyek a középkort jellemezték – az aranycsinálás tudománya és a homunculus létrehozása –, mindez valóban szellemi módon úgy foglalható össze, hogy lényegében ez képezte Christian Rosenkreutz és társainak feladatát. Ehhez először mindannak be kellett következnie, ami a XV. századig kifejlődött.

Még nem jöttek az az idő, hogy a szellemiségből új igazságokat merítsenek, és ezért Christian Rosenkreutz impulzusa sikertelen maradt, ugyanúgy, ahogy Johann Valentin Andrae [129] fáradozása is. Mire jutottak? Oda jutottak – és amit most mondok, azt kérem, hogy jól figyeljék meg és jól jegyezzék meg –, hogy ezt mondják: Európa differenciálódik, és abból, ami itt korábban működött, különböző képződmények jöttek létre.

[129] Johann Valentin Andreae (1586–1654): német protestáns teológus, a Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője, 1459 című mű szerzője.

Érdekes lenne még, de ehhez nincs idő, hogy azt is elmondjam, hogy a brit birodalom is hasonló módon jött létre. Még keleten is az orosz-szláv képződmény is hasonló módon alakult ki. Mindezt ábrázolni lehetne. Mindenütt alulról jövő reakciók eredménye volt ez, csak Franciaországban lett annyira jelentős, ahol az alulról jövő géniusznak közvetlen jellege volt, amikor Jeanne d’Arcban megjelent.

A differenciáltsággal szemben valami valóban egyetemes dolgot létrehozni – mert a rómaiság nem alkalmas arra, hogy egyetemes legyen, ezt éppen III. Ince mutatta meg, aki az olasz nemzetet megalapította, tehát az egyház már nem univerzális – egy szellemi impulzust találni, ami olyan szilárd, hogy az összes különbségen átsegít, és az emberiséget egységessé teszi, lényegében ez volt az, ami a rózsakeresztesség alapját képezte. De hogy ehhez az eszközt és a módot kialakítsa, az emberiség természetesen nem volt érett. Ez mindig is egy eszmény maradt. És ahogy az is igaz, hogy az emberiség egy egészet, egy egységet alkot, olyan igaz az is, hogy egy időszak egy ilyen eszményt különböző formában kell hogy felfogjon. És a történelem, ahogy a XV. századhoz viszonyul, ahogy a XV. században a sajátos konfigurációkat létrehozza, ez eleven bizonyíték erre. Nem szükséges, hogy a régi rózsakeresztességet felmelegítsük, de az alapját képező eszményt át kell vennünk.

Ezeket az egyedi aforisztikus megjegyzéseket akartam még megtenni. Valójában inkább ösztönzés, amit adni akartam, és nem valamiféle kimerítő részletes elemzés, most, amikor egy időre bizonyos mértékig el kell búcsúznom önöktől. Ennek az évnek a folyamán, ha szabad ezt mondanom, mindig nehéz volt ez a búcsúzás, mert mindig kevés reményteli feltételek között történt. Természetesen nem szükséges arról biztosítanom önöket, hogy az építkezést [130], és mindazt, ami vele összefügg, becsületes és őszinte módon olyasminek tekintsem, ami lényegében teljesen valódi tényezőként összefügg azzal a törekvéssel, aminek a legszélesebb körben korunk törekvésének kell lennie. Ebben az épületben soha nem valamiféle kedvtelést vagy hasonlót láttam egyes csoportok részéről, hanem ami belőle kiindul, abban mindig annak alapjára tekintettem, amire felépül, olyasvalamire, ami korunk kultúrájának fermentuma kell hogy legyen, nevezetesen a jövő kultúrájának a kovásza, fermentuma.

[130] Az első Goetheanum építésére célzott Steiner. Az első Goetheanum 1913-tól kezdve épült, 1920-ban volt az ünnepélyes megnyitója, és 1922 szilveszter éjszakáján égett le.

Ezért azt lehet mondani, hogy igen sok függ attól, hogy akik megbirkóztak azzal, hogy ennek az épületnek a jelentőségét belássák, azok ezt valóban meg is értik, és nyomatékkal, komolysággal és méltóságteljesen képviselik. Kétségtelen, hogy ez az épület minden szempontból egy első kísérlet. De ha az emberben az emberiséget ismét meg kell váltani, ha azt, amit ma lábbal taposnak, az emberiségben ismét ápolni fogják, akkor meglesznek a szükséges erők, amelyek olyan jellegűek, mint azok, amelyek közösek épületünkkel, és mindazzal, ami vele összefügg.

Ez különösen hangzik ma, amikor a régi hitvallások és hasonlók a kort bírálják, mert ezeknek a régi hitvallásoknak sok idejük volt arra, hogy hassanak. És ha ma az emberiség zsákutcába jutott, akkor talán nem alaptalan a kérdés: Ha ugyanazt mondják, amit korábban mondtak, akkor ennek miért nem volt hatása korábban? – Ez az, ami, ha helyesen nézzük, talán létrehozhatja annak belátását és szükségességét, amit tulajdonképpen ezzel gondolunk, ami a szándékunk.

Nos, ahogy a kor is megkívánja, mindig, amikor elmentem, arra kértem önöket: bármilyen viszonyok következzenek be, abban a mértékben, ahogy megtehetik, szilárdan tartsák magukat ahhoz, ami ehhez az épülethez vezetett. Kétségkívül azt lehet mondani, hogy a küzdelem nagy lesz, de gondolják meg, hogy ezekben a kedvezőtlen időkben mégis az elmúlt év folyamán itt és ott, még székesebb körökben is, némi együttérzés mutatkozott ezzel az épülettel kapcsolatban, és mindazzal, ami vele összefügg. És ha nem gondolnánk szellemtudományos mozgalmunknak nagy feladatára, és a vele kapcsolatos nehézségekre, arra, hogy milyen távol vagyunk attól, amit el kell végeznünk, és attól ami a jelenben van, amikor egyrészről anélkül, hogy idétlenek lennénk, másrészt anélkül, hogy felismernénk azokat a dolgokat, amelyek kifejlődtek – lehet arra is tekinteni, ami jó –, úgy ez mégiscsak jelen van. A dolgok haladnak előre. Ha például finom érzékkel követjük az olyan részleteket, ahogy az euritmia művészete az utóbbi időkben kifejlődött – úgy hiszem, ezt a megjegyzést már megtehetjük –, akkor azt mondhatjuk, hogy soraink között nincs tétlenkedés. És aki azt az intimebb haladást veszi szemügyre, ami éppen ennek az épületnek a létrejöttében megnyilvánul, az beszélhet bizonyos előrehaladásról. Ezt ma, amikor egy időre búcsút kell mondanom önöknek, egy bizonyos meghatottsággal mondhatom el.

Amikor az első időkben felmerült ennek az épületnek a létrehozása, mindenekelőtt arról volt szó, hogy nagy vonalakban meghatározzuk, hogy mi történjen. Amikor azonban mély fájdalommal és szomorúsággal pillantásunkat arra irányítjuk, arra kell irányítanunk, hogy ez az épület is megszenvedte az emberiség általános katasztrofális viszonyait, akkor mást is mondhatunk: a viszonyok azt hozták magukkal – ez szükségszerű volt –, hogy itt és ott még jelentékeny módon módosítsak egyes részleteken a fennálló épületnél. Éppen ezért azt mondhatom, hogy elérzékenyült szívvel ki tudom jelenteni: Ami az épületben megvalósul, az valóban és egyre láthatóbban intim módon kifejezésre juttatja azt, ami az emberiség nagy impulzusaival függ össze. Példaképpen ismételten megemlíthetem az új Ízisz-legendát, ami jól jellemzi az épület viszonyait, és ezt a jellegzetességet azáltal szeretném kifejezni, hogy ezt mondhatom: Ennek az épületnek – engedjék meg, hogy egy filiszter kifejezést használjak –– mérföldkőnek kell lennie, ami elválasztja a régit, amiről el kell ismerni, hogy régi, az újtól, ami létre akar jönni, mert létre kell jönnie, ha az emberiség nem akar mindig katasztrofális viszonyok közé kerülni. Eljön majd az az idő, amikor meg fogják bánni, hogy amit ezzel az épülettel akartunk, azt őrültségnek tekintsék. Mert az emberiségnek ez a katasztrófája azzal a következménnyel is jár, hogy néhányan be fogják látni azt, amit e katasztrófa nélkül nem láttak volna be. Mert ez nagyon világos jeleket mutat. Hogy az emberiség éppen az ilyen impulzusok útján, amelyek ezzel az épülettel összefüggenek, képes önmagától megoldást találni, ezt valóban jelzi néhány dolog, amit az építkezés folyamán megfigyelhettünk.

Ma különösen erősen szembetűnő, hogyan jön létre néhány kultikus mű. Tegyék fel a kérdést, hogy ahol ma egy templomot vagy hasonlót létrehoznak – de lehet egy áruház is –, ez mindig úgy történik, hogy aki létrehozza, és akik közreműködnek, teljesen benne állnak abban, ami miatt a dolgot létrehozzák. Lehet nagy dómokat létrehozni, amelyeknél az építőmester nem nagyon hisz abban a szimbólumban, hogy mit képvisel. Itt azonban már az az igazság, hogy aki a legjobban dolgozik, aki szívével a legmélyebben összekapcsolódik az üggyel, az nemcsak a maga művészetét kísérli meg beleadni, hanem egész emberi mivoltát, aki nemcsak a külső formában működik közre, hanem egész szívével együttműködik ezzel a világnézettel, átéli ezt a világnézetet. Ezért azt kell mondanom: Különösen jelentős számomra, hogy éppen most, mindazoknak, akik munkájukat, életerőiket, gondolataikat ennek az épületnek szentelik, és itt együtt akarnak dolgozni velünk, hogy ezt a művet létrehozzuk, nem csupán külsőségesen mondjak köszönetet, hanem azt is mondom, hogy valóban mélyen átérzem, mit jelent az, hogy az emberek összejöttek azért, hogy itt ezen a kulturális művön dolgozzanak. És ezzel az érzéssel, ami még mélyebben kapcsolódik a korhoz, amelyben az emberek úgy kötődnek egymáshoz, mint itt, mondok ma istenhozzádot önöknek, amikor ezeknek az előadásoknak a végén vagyunk, mindenekelőtt a külső fizikai viszonyokat illetően. Gondolatban továbbra is együtt maradunk. A fizikai viszonyok nem tudnak elválasztani bennünket. Ami azonban a legjobban összeköt bennünket, az megmarad, ha elevenen él bennünk az erő, ami itt beépül, be akar épülni abba, ami az emberiség viharos időszakában ki akarja alakítani az emberiség békéjét.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”