GA99

 

A rózsakeresztesek teozófiája

tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1907. május 22. és június 6. között tartott Münchenben

Fejezetek:

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, ez arra késztette, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

1. A bölcsesség új formája – 1907. május 22.

Az előadás-sorozat címe: „Teozófia [1] a rózsakeresztes módszer szerint”. Ez alatt azt az egyetlen ősi, de mindig megújuló bölcsességet kell érteni, amely a jelen kornak megfelelő formában kerül kifejezésre. Bár az a gondolkodásmód, amelyet most fogunk tanulmányozni, a XIV. század óta létezik, mégsem az a cél, hogy ezekben az előadásokban a rózsakeresztesek történetével foglalkozzunk. Mint tudjuk, a geometriát, amely például a Pitagorasz-tételt [2] is magában foglalja, már az általános iskolában kezdik tanítani. A geometria alapismereteit megtanuljuk függetlenül attól, hogyan jött létre maga a geometria; de mit tud ma Eukleidészről [3] a geometria elemeivel ismerkedő tanuló?

[1] Amikor sor került erre az előadás-sorozatra, akkor Rudolf Steiner a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkára volt. Noha már 1907-től érzékelhető volt az alapvető különbség Rudolf Steiner és a Teozófiai Társaság vezetői között, a tényleges szakításra évekkel később, 1912 decemberében került sor. Addig az időpontig viszont Rudolf Steiner az előadásain elmondottakra, mint „teozófiára” hivatkozott, de valójában mindig antropozófiai tartalmakról beszélt. Az eredeti előadásokhoz való minél nagyobb hűség jegyében megtartottuk ezeket a kifejezéseket. (A szerk.)

[2] Püthagorasz (Kr.e. 570 – Kr.e. 495): görög filozófus és matematikus.

[3] Eukleidész (Kr.e. 365 – Kr.e. 300): görög matematikus, a geometria „atyja”.

Ma mégiscsak az eukleidészi geometriát tanítják. A tudománytörténetben csak sokkal később, a tárgy, a tartalom elsajátítása után ismerkednek meg esetleg az alakkal, a formával, amelyben az emberiség fejlődése során eredeti alakjában jelent meg az, ami ma az általános iskolában mindenki számára hozzáférhető. Ahogyan a geometria elemeit ma tanuló diákot sem érinti, hogy Eukleidész eredetileg milyen módon definiálta a geometriát, ugyanígy nekünk is szükségtelen azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy miként fejlődött ki a rózsakeresztes mozgalom a történelem folyamán. Ahogy a tanuló elsajátítja a geometriát annak tényleges tételei alapján, ugyanúgy fogjuk megismerni mi is a rózsakeresztesek bölcsességét annak belülről fakadó elvei alapján.

Azok, akik csupán az irodalomban leírt történetét ismerik a rózsakeresztes mozgalomnak, nagyon keveset tudnak azok igazi tartalmáról. Ez a bölcsesség – mint már említettük – a XIV. század óta létezik, történelmétől függetlenül, éppúgy, mint ahogyan a geometria igazságai is léteznek a geometria történelmétől függetlenül. Így csupán futólag fogunk utalni bizonyos rózsakereszteseket érintő tényekre.

1459-ben lépett a történelem színpadára egy fennkölt szellemi individualitás, aki Christian Rosenkreutzként testesült meg, mint a beavatott tanítványok egy szűk körének tanítómestere. 1459-ben a Rózsakereszt szigorúan zártkörű szellemi testvériségének keretén belül Christian Rosenkreutz volt az, akit az „Arany Kő” lovagjának rangjára emeltek. Ennek jelentősége az előadás során majd világossá válik. Az a fennkölt individualitás, aki fizikai szinten Christian Rosenkreutz személyében élt, az okkultizmus szerint, mint a rózsakeresztes áramlat vezetője és tanítómestere működött „újra és újra ugyanabban a testben”. Ezt a kifejezést – „újra és újra ugyanabban a testben” – a későbbiekben még megmagyarázzuk, amikor az embernek a halála utáni sorsáról lesz szó.

Ezt a bölcsességet szinte a XVIII. század legvégéig megőrizték az erősen korlátozott létszámú testvériség keretén belül, melynek szigorú törvényei elválasztották a tagokat a külső világtól. E testvériség feladata volt a XVIII. században, hogy szellemi úton bizonyos titkos igazságokat vigyen a közép-európai kultúrába. A század folyamán sokan próbáltak betekinteni a nyugati rózsakeresztes bölcsességbe – sikertelenül. Leibniz [4] is hiába próbált a rózsakeresztes bölcsesség forrásáig hatolni. Ám egyszerre csak – amikor Lessing [5] élete beteljesedéséhez közeledett – ez a bölcsesség villámcsapás módjára került a felszínre egy nyilvános munkából, nevezetesen Lessingnek Az emberi faj nevelése című művéből. Ha a sorok között olvasunk, az ezoterikusok bizony szokatlan kijelentéseket fognak felfedezni, amelyek a rózsakeresztes bölcsesség külső kifejezői.

[4] Gottfried Wilhelm Leibniz (1646 – 1716): egyike a német felvilágosodás alapítóinak; jogász, filozófus, történész, matematikus és fizikus.

[5] Gotthold Ephraim Lessing (1729 – 1781): német drámaíró, esztéta, dramaturg; a modern színházi kritika megteremtője.

Ez a bölcsesség fénylik annak az embernek a kivételes nagyságában is, akiben a nemzeti, sőt, az egész európai kultúra tükröződött a XVIII-XIX. század fordulóján. Ez az ember Goethe, aki még aránylag fiatal éveiben kapcsolatba került egy rózsakeresztes forrásművel, majd bizonyos fokig átélt egy igen figyelemreméltó és magasztos beavatást. Amikor Goethével kapcsolatban beavatásról beszélünk, ez könnyen félreérthető, ezért szükséges, hogy itt leírjuk, mi is történt vele azután, hogy elhagyta a lipcsei egyetemet, hogy onnan Strasbourgba menjen. Ekkor egy olyan élményben volt része, amely igen mélyen hatott a lelkére, és külsőleg abban nyilvánult meg, hogy lipcsei tartózkodása utolsó idejében nagyon közel került a halálhoz. Amíg súlyos betegen feküdt, egy különleges élménynek volt részese, amit tekinthetünk bizonyos fajta beavatásnak is. Kezdetben persze Goethe ennek nem volt tudatában, az mégis úgy működött lelkében, mint költői inspiráció, amely különböző műveibe áradva rendkívül jelentős hatással volt azokra. Ez villan fel A rejtelmek című [6] költeményében is, amelyet közeli barátai legmélyebb értelmű alkotásának tartottak. És valóban, e mű olyan mélységű, hogy Goethe soha többé nem volt képes megtalálni az erőt ahhoz, hogy megírja e töredékek befejezését.

[6] Goethe: Die Geheimnisse – Karácsonyi és húsvéti versek

E költeményt úgy kell tekinteni, hogy az Goethe lelkének legmélyéből fakadt, s mint ilyen, megfejthetetlen maradt valamennyi magyarázója számára. Átélt beavatása azonban egyre inkább tudatossá vált benne, és végül képessé tette annak a prózai költeménynek a megírására, amely A zöld kígyó és a szép Liliom címen ismert, és az irodalom legmisztikusabb írásai közé tartozik. Akik helyesen tudják értelmezni [7], azok valóban sokat tudnak a rózsakeresztes bölcsességről.

[7] Lásd Rudolf Steiner: Goethe szellemének megnyilatkozása a Faust, valamint A zöld kígyó és a szép Liliom című művekben, GA 22

Abban az időben, amikor eljött az ideje, hogy a rózsakeresztes bölcsesség beáramoljon az általános kultúrába, egy különös árulás történt. Bizonyos rózsakeresztes fogalmak exoterikus úton kikerültek a világba. Egyrészt ez az árulás, másrészt az a tény, hogy a nyugati kultúrának a XIX. század folyamán egy időre még ezoterikus befolyástól mentesen, a fizikai szinten kellett maradnia, szükségessé tették, hogy a rózsakeresztes bölcsesség és főként annak nagy alapítója, látszólag visszavonuljon. Így a XIX. század első részében – és bizonyos mértékig a második felében is – csak igen kevés rózsakeresztes bölcsesség volt felfedhető. Csupán a jelen korban vált lehetségessé, hogy a rózsakeresztes bölcsesség beáramoljon az általános kultúrába. Ha majd tanulmányozzuk ezt a kultúrát, megértjük, miért éppen így alakultak az események.

Most a rózsakeresztes bölcsesség két jellemvonásáról fogok beszélni, amelyek elengedhetetlenül fontosak a világban betöltendő feladatával kapcsolatban. Az egyik az ember rózsakeresztes bölcsességgel szembeni magatartására vonatkozik, amelyet nem szabad azonosítani a keresztény misztikus bölcsesség okkult formájával. Itt két tényt kell megemlíteni ahhoz, hogy tisztában legyünk a rózsakeresztes bölcsesség alapvető természetével. Az egyik a tanítvány viszonya a tanítóhoz – itt ismét csak két szempontot kell figyelembe venni: egyrészt az úgynevezett „tisztánlátást”, másrészt pedig az úgynevezett „hitet a felsőbb tekintélyben”.

A „tisztánlátás” tulajdonképpen nem pontos kifejezés, mert nemcsak szellemi látást, hanem szellemi hallást is jelent. E két kép a forrása minden, a világ rejtett bölcsességéből eredő tudásnak, de a szellemi világ megismerése sem származhat semmiféle más forrásból. A rózsakeresztes bölcsesség lényeges különbséget tesz a szellemi igazságok felfedezése és megértése között. Csak azok tudják felfedezni a magas fokú szellemi igazságokat a felsőbb régiókban, akik szellemi képességeket fejlesztettek ki magukban. Tisztánlátás az előfeltétele a szellemi igazságok felfedezésének, de csupán a felfedezésének. Mert az igazi rózsakeresztesek mindmáig semmi olyat nem tanítottak nyilvánosan – és még hosszú ideig nem is fognak –, ami a mindennapi, logikus intelligenciával ne volna megérthető.

Lényeges tehát még egyszer leszögeznünk: az a vélemény, miszerint a rózsakeresztes teozófia megértéséhez tisztánlátás szükséges, nem helytálló. A megértés nem függ a látóképességtől! Akik gondolkodásukkal nem tudják megérteni a rózsakeresztes bölcsességet, azok egyszerűen nem fejlesztették ki eléggé értelmi képességeiket. Mindazok, akik magukba szívták azt, amit a modern kultúra adhat, akik nem voltak restek tanulni, akiknek türelmük és kitartásuk van, meg fogják érteni, amit a rózsakeresztes tanítómester közölni akar. Akik kételkednek a rózsakeresztes bölcsességben és akik nem tudják megérteni azt, azoknál nem az a hiba, hogy még nem emelkedtek magasabb szintekre, hanem az, hogy nem hajlanak az észszerű gondolkodás kifejlesztésére, avagy nem kellőképpen használják fel az általános kultúrában nyert tapasztalataikat.

Gondoljunk csak a bölcsesség hatalmas méretű népszerűsítésére, amely a kereszténység megjelenése óta napjainkig végbement, és próbáljuk meg elképzelni a XIV. századbeli keresztény rózsakeresztes mozgalmat. Az egyes tanítványok ott álltak szemtől-szembe a rózsakeresztes mesterekkel, ui. abban az időben csak élőszóval lehetett hatni. Az emberek rendszerint nem értékelik, hogy milyen hatalmas fejlődés történt azóta. Gondoljunk csak a könyvnyomtatásra vagy arra a sok ezer eszközre, amely a felfedezéseknek köszönhetően képes volt a kultúra legnagyobb alkotásait közkinccsé tenni a civilizáció számára. Könyvekből, újságokból és rengeteg egyéb csatornán keresztül számtalan fogalom áramlik az életbe. Ezek a csatornák mind azóta nyíltak meg az emberiség számára, úgy befolyásolva ezzel a nyugati gondolkodást, hogy az egészen más formákat vegyen fel.

A XIV. század óta a nyugati szellem működése tehát gyökeresen megváltozott, és e ténnyel számolnia kellett a bölcsesség új formájának is. Olyanná kellett átalakulnia, hogy megállja a helyét mindazzal szemben, ami ezer csatornán át ömlik a mindennapi életbe. Ilyen a rózsakeresztes bölcsesség. Megállja a helyét bármilyen ellenvetéssel szemben, amelyet akár a népszerű, akár a műszaki tudomány támaszt. A rózsakeresztes bölcsesség magában foglalja mindazon forrásokat, amelyek képessé teszik bármilyen tudományos ellenvélemény kivédésére. A modern tudomány igazi értelmezése – és nem az a dilettáns értelmezés, amely még egyetemi tanároknál is tapasztalható –, vagyis az olyan értelmezés, amely kizárja az absztrakt teoretizálást, a materialista találgatást és szigorúan csak a tényeken alapul, magából a tudományból kiindulva szolgáltatja a bizonyítékokat minden egyes rózsakeresztes szellemi igazsághoz.

A második pont, amely a rózsakeresztes mozgalomban a tanító és tanítvány kapcsolatára vonatkozik, az, hogy a tanítványnak mesteréhez fűződő kapcsolata alapvetően különbözik attól, ami a beavatás egyéb módszereiben uralkodik. A rózsakeresztes mozgalomban ez a kapcsolat semmiképpen sem alapulhat a tekintélytiszteleten. Vegyünk egy példát a mindennapi életből. A rózsakeresztes tanító nem óhajt másféle kapcsolatban lenni tanítványaival, miként a matematikatanár az ő tanítványaival. Lehet-e azt mondani, hogy a matematikát tanuló diák azért bízik tanárában, mert az egy felsőbb tekintélyt képvisel? Semmi esetre sem! És mondható-e, hogy a matematikát tanuló tanulónak nincs szüksége tanítóra? Egyesek azt mondhatnák, hogy nincs, mert az a könyvekből is megtanulható. Ilyenkor azonban egészen más a helyzet, mint amikor a tanító segíti a diákot tanulmányaiban.

Elvileg természetesen lehetséges az önképzés. Hasonlóképpen minden ember, aki a szellemi látás bizonyos fokát elérte, felfedezheti a szellemi igazságokat a maga számára, ez azonban túlságosan hosszú utat jelent. Ha a tanító ismeri a matematikai igazságokat és azokat átadja tanítványának, annak már nem lesz szüksége a felsőbbrendű tekintélyben való hitre, hiszen ha megérti ezen igazságokat – azok benső valósága által –, akkor már csupán arra van szüksége, hogy belássa azokat. Hasonló a helyzet a rózsakeresztes értelemben vett okkult fejlődéssel is. A tanító csak barát, tanácsadó, aki már átélte az okkult tapasztalatokat, és segíti a tanítványt abban, hogy ő maga is ugyanezt tegye. Ha az embernek már voltak okkult élményei, éppoly kevéssé van szüksége arra, hogy azokat tekintélyalapon fogadja el, mint ahogy a matematikának sincs szüksége tekintélyre ahhoz, hogy a diák elfogadja azt az igazságot, miszerint egy háromszög szögeinek összege 180 fok. A rózsakereszteseknél nincs közönséges értelemben vett tekintély, csak az van, ami szükséges ahhoz, hogy a legmagasabb rendű igazságokhoz vezető út lerövidíthető legyen.

Ez a dolog egyik oldala. A másik a rózsakeresztes teozófia viszonya az általános szellemi kultúrához. Ezek az előadások bizonyítani fogják, hogy lehetséges az igazság közvetlen beáramlása a gyakorlati életbe. A rendszer, amelyet felállítunk, nem csak elméletben értékelhető; tanításainkat bárki felhasználhatja a gyakorlatban, aki meg akarja ismerni a világról való jelenlegi tudásunk mélyebb alapjait, és engedi, hogy a szellemi igazságok beáramoljanak a mindennapi életbe. A rózsakeresztes bölcsesség nemcsak szentimentális szimpátia, annak nem csupán fejünkbe vagy szívünkbe kell behatolnia, hanem kezünkbe, fizikai képességeinkbe, napi cselekedeteinkbe is. Ez a bölcsesség nehéz munkával való elsajátítása azoknak a képességeknek, amelyekkel az emberiség javát szolgáljuk.

Tegyük fel, hogy egy társaság célja az emberi testvériség lenne, és ennek érdekében nem tenne mást, mint hogy ezt prédikálja. Ez nem lenne rózsakeresztes módszer, mert a rózsakeresztes azt mondja: „Tegyük fel, hogy egy ember fekszik az úton törött lábbal. Ha egész tömeg áll is körülötte sajnálkozva, de senki sem segít rajta, akkor az egész tömeg nem ér annyit, mint az az egy, aki ténylegesen segíteni tud a törött lábú emberen.”

A rózsakeresztes felfogása a következő: egyedül csak az a tudás számít, amely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe. A rózsakeresztes bölcsesség úgy véli, hogy a sok beszéd az együttérzésről veszélyt hordoz magában, mert az együttérzés folytonos hangsúlyozásával bizonyos asztrális érzékiségre mutat. Az érzékiség a fizikai szinten ugyanaz, mint asztrális szinten az a magatartás, amely csak az érzelemre hajlamos és nem a megismerésre. A szellemi síkokról lehozott tevékeny tudás, amely képes áthatni az életet – ez az, ami lehetővé teszi az eredményes munkát. A világnak fejlődnie kell! Ennek a törvénynek a tudásából magától árad a harmónia és egyre biztosabban árad, mert ha az ember eljutott a megismeréshez, a harmónia már önmagától adódik. Arról az emberről, aki tudja, hogyan kell lábszártörés esetén eljárni, a gyakorlatban még kiderülhet, hogy otthagyja a szenvedőt feküdni. Ez lehetséges akkor, ha a tudás csupán a fizikai szintre korlátozódik. De nem lehetséges a szellemi tudás esetében. Mert nincs olyan szellemi tudás, amely vonakodna a gyakorlati életbe segítőleg belépni!

Ez tehát a rózsakeresztes bölcsesség második szempontja: csak a tisztánlátás képessége által lehet felfedezni azt, de megértéséhez elegendő a normális emberi értelem. Látszólag különösen hangzik, ha azt mondjuk, hogy valakinek tisztánlátónak kell lennie ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzen a szellemi világban, de ez nem szükséges ahhoz, hogy megértse, amit a tisztánlátó lát. A látó, aki leszáll a szellemi világból, elmondja, mi történik ott, és ezzel valami olyat közöl, amire a mai emberiségnek szüksége van; közlése éppen ezért érthető lesz, ha azok, akik hallgatják, hajlandók megérteni őt. Az ember ugyanis felépítéséből adódóan képes a megértésre.

Mindenekelőtt az ember hetes felépítésű természetét fogjuk a rózsakeresztes tanítás szerint tanulmányozni. Megtanuljuk megérteni a fizikai test természetét, amelyről mindenki azt hiszi, hogy mindent tud, de valójában nem tud semmit. Amennyire nem látjuk az oxigént a vízben, és csak akkor ismerjük meg, ha elválasztjuk a hidrogéntől, éppoly kevéssé látjuk a fizikai embert, amikor ránézünk az előttünk állóra. Az ember fizikai testének, étertestének, asztráltestének és egyéb magasabb rendű részeinek a kombinációja, éppúgy, mint az oxigén és a hidrogén kombinációja a víz. Az a lény, aki előttünk áll, mindezen részek összessége. Ha csupán a fizikai testet akarjuk látni, az asztráltestet el kell választani tőle: ez az állapot az álom nélküli alvás. Az alvás az asztráltestnek és az emberi lény magasabb rendű részeinek kémiai elválása az éter- és a fizikai testtől. De még ebben az esetben sem mondhatjuk, hogy az igazi fizikai test áll előttünk. A fizikai test csak a halál pillanatában marad egyedül, amikor az étertest is elhagyja.

Ennek közvetlen, gyakorlati jelentősége van, amelyet egy példával világítok meg. Gondoljunk az asztráltest bizonyos részére. A távoli múltban az, amit az ember homályos tisztánlátásával észlelt, egészen másképpen volt képszerű, mint ma. Ezek a képek először az asztráltestbe nyomódtak bele. Képzeljük el, hogy a régi, homályos tisztánlátás következtében háromdimenziós képek nyomódtak az asztráltestbe, s azután tovább hatoltak az étertestbe. Amint a pecsét belenyomódik a puha viaszba, ugyanúgy nyomódott bele az asztrális kép az étertestbe, ezzel formálva meg a fizikai testet: a háromdimenziós kép egy szervet épített fel a fizikai test egy bizonyos részében.

Eredetileg tehát egy háromdimenziós kép volt az asztráltestben, amely belenyomódott az étertestbe, s ezáltal az étertestnek egy bizonyos része alakított ki aztán az emberi fülben egy szervet, mégpedig a háromfélkörös ívjáratot. Ez mindenki fülében megtalálható, és ha ezek bármilyen módon megsérülnek, képtelenek vagyunk a tér három irányában megőrizni egyensúlyunkat – szédülünk, nem tudunk egyenesen állni. Így állnak kapcsolatban az asztráltest képei az étertest erőivel és a fizikai test szerveivel. Az ember egész fizikai teste nem más, mint az asztráltest képeinek és az étertest erőinek produktuma. Ennélfogva, akik nem ismerik az asztráltestet és az étertestet, azok nem érthetik meg a fizikai testet sem. Az asztráltest az étertest „elődje”, az étertest pedig a fizikai testé.

A fülben lévő félkörös ívjáratok fizikai szervek, mint például az orr. Minden orr más és más, de a szülők és gyermekeik orra között lehet hasonlóság. Ha tanulmányoznánk a fülben lévő hármas ívjáratokat, éppúgy különbségeket és hasonlóságokat találnánk köztük, mint az orr esetében, és azt fedezhetnénk fel, hogy ezek is hasonlítanak az apa vagy az anya fülében lévő ívjáratokhoz. Amit nem lehet örökölni, az a legbensőbb szellemi mag, ami örökkévaló az emberben, és amelyet magával visz elkövetkezendő inkarnációiba is.

A különleges tehetségeket és képességeket nem az agy határozza meg. A logika ugyanaz a matematikában, mint a filozófiában vagy a gyakorlati életben. A képességek közti különbség csak akkor lép fel, ha a logikát olyan területen alkalmazzuk, ahol a tudás például a fülben lévő hármas ívjárat működésétől függ. A matematikai tehetség például különösen jellemző, ha ez a szerv magasan fejlett. Példa erre a Bernoulli-család [8], ahova egymás után jó matematikusok születtek. Viszont bármekkora tehetsége legyen is egy individualitásnak a zenéhez vagy más művészethez, ha nem olyan emberi testbe születik, amely örökölte az ehhez szükséges, megfelelően fejlett szerveket, akkor nem lesz képes ezt a tehetségét kiélni.

[8] A bázeli Bernoulli család a XVII-XVIII. század során nyolc nevezetes matematikust adott a tudománynak, akik jelentősen hozzájárultak a matematika és a fizika fejlődéséhez.

Látjuk tehát, hogy a fizikai világot nem lehet megérteni anélkül, hogy felépítését ne ismernénk. A rózsakeresztes semmi esetre sem vonja ki magát a fizikai világból, hiszen feladata éppen az, hogy a fizikai világot szellemmel hassa át. A szellemi élet legmagasabb régióiba kell felemelkednie, és az ott nyert tudással kell tevékenykednie a fizikai világban, különösen az emberek világában. Ez a rózsakeresztes lelkület, amely a rózsakeresztes bölcsesség közvetlen eredménye. A bölcsességnek tehát egy olyan rendszerét fogjuk megismerni, amely képessé tesz a legkisebb dolgok megértésére is. Ne feledjük: a világon a legkisebb dolog is fontos lehet a legnagyobb szempontjából, hiszen, ha azt a megfelelő helyen alkalmazzuk, elvezethet a legmagasabb rendű célokhoz.

2. Az ember kilenctagú felépítése – 1907. május 25.

Előző alkalommal a rózsakeresztes mozgalomnak az emberekkel és a kultúrával való kapcsolatáról beszéltünk általában. Ámbár a magasabb világokkal kapcsolatos tudás tényleges adatai csak a látó által fedezhetők fel a magasabb szellemi képességek birtokában, mindazonáltal a rózsakeresztes módszer olyan, hogy a bölcsesség érthetővé válik a logikus értelem számára. A tudás anyagát a látó fedezi fel magasabb képességeivel, de a normális emberi ész képes azt megérteni. Ne képzeljük azonban, hogy mindaz, ami egyetlen előadás keretében elmondható, megállja a helyét minden kritikával szemben – ez csak akkor lehetséges, ha az állításokat az emberi logika számára rendelkezésre álló minden eszközzel megvizsgáljuk.

Ugyancsak az előző előadásban beszéltünk a rózsakeresztes mozgalom egy másik jellemzőjéről, nevezetesen, hogy a módszer célja a szellemtudomány átvitele a gyakorlati életbe. Itt türelemre van szükség: kezdetben úgy tűnik, hogy sok minden nem alkalmazható a gyakorlati életben. De ha az ember képes áttekinteni az egészet, akkor rájön, hogy amit mondottam, lehetséges. A rózsakeresztes kutatási módszer képes megismertetni az embert azzal a bölcsességgel, amelynek hatása az életben nyilvánul meg.

Először is vegyük szemügyre az ember felépítését. Csak akkor fogjuk látni a szerves egészet, ha fokozatosan, lépésről lépésre haladunk, anélkül hogy bármit is kihagynánk. A továbbiakban tanulmányozni fogjuk az emberi lélek sorsát a halál után, és az embert a tudatos ébrenlét, az alvás és a halál állapotában. Megnézzük, mi történik az emberrel a halál és az újabb születés között. Egy elterjedt felfogás szerint az ember a halál után tétlenségre van kárhoztatva, ez azonban nem így van. Ellenkezőleg: tevékenykednie kell, mégpedig olyan munkát kell kifejtenie, amelynek jelentősége van a kozmoszban. Beszélünk továbbá a reinkarnációról és a karmáról, a sors szerepéről az ember fejlődésében, illetve arról, hogy miként fejlődött az ember a múltban és hogyan fog fejlődni a jövőben. A mai előadás célja, hogy rövid leírást adjunk az emberi lény felépítéséről.

Tudnunk kell, hogy az ember organizációja és léte sokkal bonyolultabbnak mutatkozik a szellemi érzékelés számára, mint az értelemmel áthatott közönséges érzékszervi megfigyelés számára, amely az emberi organizáció egészének csupán egy kis részét képes megfigyelni. Okkult szemmel nézve azt látjuk, hogy a fizikai testet tulajdonképpen áthatja az étertest és az asztráltest. A fizikai test e három test egyesülése, és az ember önálló fizikai teste kizárólag akkor állna előttünk, ha az étertestet és az asztráltestet eltávolítanánk. A fizikai test az a tag, amely közös a körülötte lévő egész fizikai természettel: az ásványokkal, a növényekkel és az állatokkal.

Az ember fizikai testének egyetlen helyes szemlélete az, ha azt a körülötte lévő ásványvilággal állítjuk rokonságba. Tudnunk kell, hogy az embernek ez a tagja az, amely a legkevésbé tekinthető a kozmosztól különállónak. Azok az erők, amelyek a fizikai testben működnek, a kozmoszból áramlanak. Gondoljunk csak például a szivárványra. Ahhoz, hogy a szivárvány megjelenjen, a napfénynek és az esőfelhőknek egy különleges kombinációja szükséges. Hasonlóképpen, szív sem jöhet létre a napfény és az esőfelhők kombinációja nélkül. A szív tehát „csak” következmény, olyan jelenség, amelyet külső okok hoznak létre. Bizonyos szempontból a fizikai test is csupán jelenség. Az erőket, amelyek a fizikai testet összetartják, az egész univerzumban kell keresnünk.

Ha azt kérdezzük, hogy hol találjuk meg a maguk igazi formájában ezeket az erőket, amelyek eredményeként a fizikai test külső megjelenése olyan amilyen, akkor a válaszért a magasabb világokba kell emelkednünk, mert a fizikai világban úgy látjuk a fizikai testet, mint jelenséget. Azok az erők, amelyek létrehozzák e jelenséget, igen magas szellemi síkon találhatók. Szükségképpen tanulmányoznunk kell tehát azt a világot, amely éppúgy valóban létezik, mint a fizikai világ. Amikor az okkultista magasabb világokról beszél, ezalatt azokat a szférákat érti, amelyek mindenkor körülöttünk vannak, csupán érzékeinknek kell nyitva lenniük, hogy észrevegyük őket; éppen úgy, mint ahogy szemünknek is nyitva kell lennie ahhoz, hogy észleljük a színeket.

Amikor a lélek bizonyos, a fizikai érzékeknél magasabb rendű érzékszervei megnyílnak, azt vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő világot áthatja egy új jelenség, az úgynevezett asztrálvilág. A rózsakeresztes teozófia ezt imaginatív világnak nevezi, de ők itt imagináció alatt valami sokkal reálisabbat értenek, mint amit a szó közönségesen jelent. A feltűnő és elhalványodó képek állandó áramlásit látjuk; az egyébként tárgyakhoz kötött színek az asztrálvilágban állandó változásban vannak. Abban a mozgalomban, amely a rózsakeresztesekhez kapcsolódott, ezt a világot elemi világnak is nevezik. A három fogalom: imaginatív világ, asztrálvilág, elemi világ – tehát ugyanazt jelenti.

Egy még magasabb sík, amely már csak az előzőeknél is fejlettebb érzékek számára tárul fel, a szférák harmóniájának világa. Ez a magasabb világ a képek és színek világát is áthatja. A neve devachán, szellemi világ, avagy rúpa devachán; a rózsakeresztes terminológia szerint a szférák harmóniájának, avagy az inspirációnak a világa. Amikor ugyanis a megfelelő érzékek megnyílnak az ember számára és inspirációs tudatszintre jut, akkor a szellemi világot hangokként észleli. A rózsakeresztesekhez kötődő mozgalom ezt mennyei világnak is nevezi. Tehát mind ugyanazt jelentik: devachán, alsó devachán vagy rúpa devachán, az inspiráció világa, illetve mennyei világ.

Végül a még fejlettebb érzékek előtt egy ennél is magasabb világ tárul fel – rózsakeresztes terminológiával élve az intuíció világa, de itt ez a szó egy sokkal magasabb rendű valóságot jelent, mint annak mindennapi jelentése. Az igazi intuíció más lényekbe való „beleolvadás”, miáltal a lényeket belülről ismerjük meg. A rózsakeresztesekhez kötődő mozgalom az értelem világának is nevezi. Ez a világ annyira magasan áll a fizikai világ felett, hogy csupán egy árnyképet vet az emberek világába. Az intellektuális fogalmak csupán halvány és gyenge árnyképei annak a valóságnak, mely ebben a magasabb világban él. A felső devachán, az intuíció világa és az értelem világa tehát itt is ugyanazt jelenti.

A fizikain kívül tehát van még három másik világ is. Azon erők mögött, amelyek a fizikai világot összetartják, azok az erők állnak, amelyek a legmagasabb világban, az intuíció világában találhatók meg. Minden, amit a fizikus a fizikai síkon felfedez, csupán halvány árnyképe a magasabb világ természeti erőinek. A legmagasabb világban minden fogalom – például egy kristály vagy az emberi szem stb. – mögött élőlényeket találunk. A fizikai világ fogalmai a legmagasabb világ lényeinek az árnyképei. A fizikai világot tehát azok az erők építik fel, amelyek igazi formájukban az értelem világában valósulnak meg.

Még világosabb koncepciót formálhatunk mindezekről, ha ebből a szempontból gondolunk az ásványvilágra. Az embernek van éntudata. Azt mondjuk, hogy az ásványnak nincs tudata, de ez csak fizikai szinten igaz. A magasabb világokban az ásvány nem tudat nélküli. Az ásványvilág énje azonban nem található meg az elemi világban – éntudata az általunk felsorolt legmagasabb világban van. Ahogyan a kéz ujjainak sincsen saját, csak énünkben rejlő tudata, ugyanúgy az ásvány énjéhez is azok az áramlatok vezetnek el, amelyek a világlét legmagasabb régióiba nyúlnak. A köröm része az emberi szervezet egészének, s mint ilyennek, tudata az Énben van. A köröm ugyanúgy viszonyul a szervezethez, mint az ásvány a legmagasabb szellemi világhoz.

Egyetlen Én van, amely az egész szervezethez tartozik, a köröm csupán – csakúgy, mint az ásvány – a legkülsőbb megnyilvánulása annak, ami a földi életben megszilárdult. Az ember fizikai teste annyiban közös az ásvánnyal, hogy a fizikai testnek is van tudata, amely a legfelső szellemi világhoz tartozik. Az ember erről nem tud, de miután fizikai testének tudata a legmagasabb világban van, szervezete úgy épül fel, hogy fizikai testét felülről működtetik. Ami a fizikai testet formálja, azt nem tudjuk befolyásolni. Ahogyan az Én az, ami mozgatja a kezet, ugyanúgy a fizikai testet is annak a magasabb világban lévő éntudata működteti, irányítja folyamatait. Egyedül az intuíció fokára elért beavatottnak van olyan hatalma fizikai teste fölött, hogy idegein már semmi sem áramlik át, amiről ne lenne tudomása. Amikor az ember eléri ezt a fokot, csak akkor lehet annak a világnak a tagja, amely a fizikai testet kormányozza és irányítja.

Az ember második tagja az étertest vagy élettest, amely közös a növényekkel és az állatokkal. Ez úgy mutatkozik meg a látó számára, hogy az étertest alakja körülbelül olyan, mint a fizikai testé. Ez az erők teste. Ha el tudnánk tekinteni a fizikai testtől, akkor csak az étertest állna előttünk, mint az erők teste, amelyet áthatnak a fizikai testet felépítő erőáramlatok. Az emberi szív sohasem tudta volna felvenni mai formáját, ha nem lenne egy éteri szív az étertestben. Az éteri szív olyan erőket és áramlatokat hordoz, amelyek a fizikai szívet építik és formálják. Tegyük fel, hogy van egy vízzel telt edényünk, és a vizet addig hűtjük, míg megszilárdul és jég jelenik meg benne. A jég tulajdonképpen megszilárdult állapotban lévő víz, és a jégdarabok alakjai a vízben, mint erővonalak vannak jelen. Így alakult ki az éteri szívből a fizikai szív, amely tehát csupán megszilárdult éteri szív, amit az éteri szívben lévő erőáramok formáltak. Ha el tudnánk tekinteni a fizikai testtől, akkor láthatnánk, hogy az étertest, különösen a felső része, majdnem fedi a fizikai testet.

Ez a hasonlóság azonban csak a test közepéig tart: attól kezdve nagy különbség van a fizikai test és az étertest között. Az étertest ugyanis a férfiban nőnemű és a nőben hímnemű. Ennek ismerete nélkül sok minden értelmetlen marad a gyakorlati életben. Az étertest egyébként egy fényalakzat, amely, bár csak kis mértékben, de minden irányban túlterjed a fizikai testen. Az ember éterteste azonos a növényekével. Az étertestnél ugyanaz a helyzet, mint a fizikai testnél: azok az erők, amelyek az étertestet irányítják, az inspiráció világából származnak, az alsó devachánból vagy mennyei világból. Azok az erők tehát, amelyek összetartják az étertestet, eggyel alacsonyabb szinten találhatók, mint a fizikai testet összetartó erők. Ezért a növények éntudata az inspiráció világában, az alsó devachánban keresendő. Ugyanitt van az az éntudat is, amely áthatja az ember étertestét és bennünk él, anélkül hogy ennek tudatában lennénk.

Ezzel elérkeztünk az ember harmadik részéhez, az asztráltesthez vagy – rózsakeresztes terminológia szerint – a lélektesthez. Ez a részünk már csak az állatokkal közös. Az asztráltest hordozza az érzéseket: boldogságot, szenvedést, örömet, bánatot, indulatokat és szenvedélyeket, kívánságokat és vágyakat, és így tovább; ezek tehát mind az asztráltesthez vannak kötve. Az asztráltest úgy jellemezhető, hogy abban benne van mindaz, ami az állatvilágban is jelen van. Az állatvilágnak is van tudata. Az ember és az állat asztráltestét azok az erők tartják össze, amelyek az imaginatív világban, más néven az asztrálvilágban vagy – a rózsakeresztes kifejezés szerint – az elemi világban vannak. Azok az erők, amelyek az asztráltestet összetartják és formálják, a maguk igazi alakjában az asztrálvilágban láthatók. Ezért az állat éntudata is az asztrálvilágban van. Ahogy az ember esetében egyéni lélekről beszélünk, úgy az állatok esetében csoportlélekről van szó, amely asztrális szinten található. Az állatok esetében tehát nem szabad a fizikai szinten élő egyedre, mint Énre gondolni; egy egész állatfajnak – például az összes oroszlánnak vagy az összes tigrisnek – van egy közös énje, egy csoportlelke, amelyet az asztrálsíkon kell keresnünk. Így az, ami itt lent, a fizikai síkon, mint állat él, csak akkor lesz érthető igazán, ha követni tudjuk fel, egészen az asztrálsíkig.

Amint az embernek van egyéni énje, ugyanúgy minden asztráltestben él valamiféle állati csoport-én – tehát az emberi asztráltestben is. Az ember pedig mindaddig nem válik függetlenné ettől az állat-éntől, amíg ki nem fejleszti asztrális látását, és társa nem lesz az asztrális lényeknek, amíg nem kerül kapcsolatba velük az asztrálsíkon, éppúgy, mint ahogy itt az egyes állatokkal találkozik. Az asztrálvilágban tehát vannak olyan lények, amelyek csak töredékeikben jöhetnek le a fizikai síkra, mint megannyi állati egyed. Amikor ezeknek az állatoknak véget ér az élete, az elemi világban egyesülnek az asztrális lény többi részével. Az asztrálsíkon egy egész állatfajt egy „lény” képvisel, akivel beszélgetni lehet, mint az egyes emberekkel itt a Földön. Bár valójában kicsit másképp néznek ki, azért az Apokalipszis nem jellemzi helytelenül a csoportlelkeket, amikor négy lelkes állatról beszél: az Oroszlánról, a Sasról, a Bikáról és az Emberről [9] – az emberről, a fizikai síkra még le nem szállt emberről beszél. Ez a négy apokaliptikus állat képezi a csoportlelkeknek azt a négy osztályát, amelyek az asztrálvilágban az ember egyéni lelkéhez legközelebb állnak.

[9] Lásd: Rudolf Steiner: Okkult pecsétek és oszlopok képei – Az 1907-es pünkösdi Müncheni Kongresszus és annak hatásai, GA 284

Most pedig nézzük meg azt a részt, ami már nem közös az emberben a körülötte lévő világgal: ez az Én. Az ember éppen amiatt tekinthető a fizikai teremtés koronájának, mert éntudata van a fizikai síkon. Ahogyan az ásványtudat a felső devachánban, a növénytudat az alsó devachánban, az állattudat pedig az asztrálvilágban található, úgy van az embernek éntudata a fizikai világban, lényének negyedik részeként. Csak ennek révén jut valami olyasminek a birtokába, ahová semmilyen más lény nem hatolhat be, ahová semmilyen más tudatszintű lény énjének nincs belépése. A négytagú emberi lény felépítése tehát a következő: fizikai ember, éteri ember, asztrális ember, illetve Én.

Ezek azonban még nem teszik ki az emberi organizáció egészét. Az embernek ez a négy része megvolt már a legelső földi inkarnációjában is, és amint az egymást követő testet öltéseken áthalad, azok egyre magasabbra fejlődnek. Mindez pedig éppen amiatt lehetséges, mert az ember énje dolgozik a másik három részen. A távoli múltban, az első leszületés alkalmával az ember teljes mértékben indulatai és vágyai befolyása alatt állt; volt ugyan énje, mégis úgy viselkedett, mint egy állat. Ha ezt a vadembert összehasonlítjuk egy magas intelligenciájú egyénnel, a különbség abban a tényben rejlik, hogy az előbbi énje még nem dolgozott az asztráltestén. A fejlődés első lépése az, ha az ember megdolgozza az asztráltestét, s ennek eredményeként az asztráltest bizonyos alapvető tulajdonságait már irányítása alá vonja. A mai európai átlagember általában engedi, hogy bizonyos ösztönei vezessék, ugyanakkor más ösztöneinek ellenáll.

Azt, amit az ember asztráltestéből énje uralma alá vont, úgy nevezzük, hogy szellem-én vagy manasz. A manasz tehát az Én által átalakított asztráltest, amely szubsztanciájában azonos az asztráltesttel, de másféle elrendezésben találjuk meg benne azt, ami eredetileg az asztráltestben volt. Az az ember, aki tovább fejlődik, elsajátíthatja azt a képességet is, hogy énjével már nemcsak az asztráltestén dolgozik, hanem az étertestén is. De álljunk itt meg egy pillanatra és tisztázzuk, hogy mit is jelent az asztráltesten és mit az étertesten dolgozni. Gondoljunk arra, mit tudtunk például nyolcéves korunkban és mit tanultunk azóta – nyilvánvalóan sok mindent. Mindenki magáévá tett rengeteg fogalmat és gondolatot, amelyek következtében már nem követi vakon érzelmeit és szenvedélyeit. Ezáltal asztráltestén dolgozott. De ha valaki visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában mennyire indulatos volt, és azóta mennyire tudta ezt leküzdeni, azt találja, hogy indulatai még képesek feltörni. Hasonlóképpen, ritkán fordul elő, hogy az az ember, akinek valamikor rossz volt az emlékezőképessége, meg tudja azt javítani vagy alapvető adottságait – mondjuk kisebb-nagyobb fokú lelkiismeretlenségét – meg tudja változtatni. Ezek az étertest feladatai.

Gyakran hallottam azt, hogy amit az ember a temperamentumán és alapvető tulajdonságain változtat, az az óra kismutatójának lassú haladásához hasonlít. Éppen ezen alapul a tanítvány beavatásának a lényege is. A tanulásra úgy kell tekinteni csupán, mint előkészületre. Sokkal többet teszünk a beavatás érdekében, ha a temperamentumot formáljuk át. Ha a gyenge emlékezőképességet erősre, a hirtelen haragot szelídségre, a melankolikus vérmérsékletet derűsre változtatjuk, akkor többet értünk el, mint ha megannyit tanulunk is. A belső, okkult erők forrása éppen ebben rejlik, mert ez jelzi, hogy az Én nem csupán az asztráltesten, hanem az étertesten is dolgozik.

S bár a tulajdonságok az asztráltestben mutatkoznak meg, átalakításuk mégis az étertestben történik. Amennyit az Én megváltoztatott az étertestből, annyi van az emberben abból, amit mi életszellemnek vagy buddhinak nevezünk – szemben a puszta élettesttel. A buddhi tehát lényegében nem más, mint az étertestnek az a része, amit az Én már átalakított. Amikor aztán az Én már olyan erőssé válik, hogy nemcsak az élettestet, hanem a fizikai testet is képes megváltoztatni, akkor azt mondjuk, hogy az ember lényének legmagasabb részét – a szellemembert vagy atmát – fejleszti. A fizikai test átalakítását előidéző erők a legmagasabb világban találhatók. A fizikai test megváltoztatása a légzés megváltoztatásával kezdődik, ezt követi a vér összetételének átalakulása, s ez hat végül a fizikai testre. E munka során az ember már a legmagasabb világokba küzdi fel magát.

A pontosság kedvéért az átalakításnak két formáját kell megkülönböztetnünk: tudatost és öntudatlant. Az igazság az, hogy öntudatlanul már minden európai ember megváltoztatta énjével lényének alsóbb részeit; a fejlődés jelenlegi szakaszában csupán a manasz fejlesztésén dolgozik tudatosan, és beavatottnak kell lennie ahhoz, hogy étertestének átalakításán is tudatosan munkálkodjon. Még a legprimitívebb embernek, a fejlődés legkorábbi fázisában is megvolt már három eredeti része, bennük az Énnel, amivel aztán kezdetét vette az átalakítás folyamata. Mindez hosszú időn át öntudatlanul haladt; az emberiség csak most kezdi tudatosan átalakítani az asztráltestét, míg a beavatottak már tudatosan formálják az étertestüket is, a jövőben pedig minden ember át fogja tudni alakítani étertestét és fizikai testét egyaránt.

Az emberi lénynek tehát három ősi része van: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én. Az Én először öntudatlanul alakítja ezt a három részt – a távoli múltba nyúlik vissza az a folyamat, amikor ily módon létrehozta lénye felsőbb részeinek: az érző léleknek, az értelmi léleknek és a tudati léleknek – a manasznak, a buddhinak és az atmának – az alapjait.

A rózsakeresztes teozófia megkülönbözteti az érzőlelket, az értelmi lelket és a tudati lelket. Ezek fokozatosan alakultak ki, de az átalakítás tudatos folyamata először a tudati lélekben lobbant fel: az Én ekkor kezdte meg tudatos átalakító munkáját. Először a szellem-ént fejleszti ki az asztráltestben, majd az étertestben – mintegy annak párjaként – kialakítja az életszellemet, végül a fizikai testben formálja meg az igazi szellemembert, az atmát. Egészében véve tehát az emberi természetnek kilenc alkotórésze van. Kívülről nézve azonban az emberi természet két alkotóeleme, az érzőlélek és a lélektest úgy tartoznak egymáshoz, mint a kard és a hüvelye, szinte egynek látszanak. Ugyanígy a szellem-én és a tudati lélek is egynek tekinthető, az alkotórészek száma tehát kilencről hétre csökken.

A jövőben megvalósuló teljes embernek tehát a következő hét része lesz: fizikai test; étertest vagy élettest; asztráltest, amelyben az érzőlélek található; majd az Én; és mint magasabb rendű részek: a szellem-én vagy manasz a tudati lélekkel együtt; az életszellem vagy buddhi; s végül legmagasabb rendűként: a szellemember vagy atma. Így függ hát össze belsőleg az emberi természet, amely a valóságban tulajdonképpen kilenc alkotórészből áll, de eközben kettő-kettő egybeesik közülük.

A rózsakeresztes felosztás tehát háromszor három, azaz kilenc alkotórészt különböztet meg, amelyek száma a jelzett összekapcsolódás következtében hétre csökken. De fel kell ismernünk a kilencet a hétben, különben elméleti ellentmondásba kerülünk: szellem-én, életszellem, szellemember, tudati lélek, kedélylélek, érzőlélek, asztráltest, étertest, fizikai test. Az Én a lélekben ragyog fel, hogy onnan kezdje el megdolgozni a különböző testeket.

Az elméletről azonban csak akkor térhetünk rá a gyakorlati életre, ha valóban megvizsgáljuk a fentebb említett tények természetét. Holnap, amikor nekivágunk az alvó, az ébren lévő és a halott ember tanulmányozásának, az vezessen hát bennünket, amit ma az előzőekben csak felvázoltunk.

3. Az elemi és a mennyei világ. Ébrenlét, alvás és halál – 1907. május 26.

Tanulmányozzuk most az embert a fizikai világban az ébrenlét állapotában, továbbá az alvás és az úgynevezett halál állapotában. Az ébrenlét állapota saját tapasztalata folytán mindenki előtt ismert.

Amikor az ember álomba merül, asztrálteste és énje mindazzal együtt, amit az Én az asztráltestben kidolgozott, eltávozik a fizikai és az étertestből. Ha a tisztánlátó figyeli az alvó embert, azt látja, hogy a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik – e két rész kapcsolatban marad, míg az asztráltest a magasabb rendű részekkel együtt felemelkedik. Szellemi látással láthatjuk, hogy amikor az alvás megkezdődik, az asztráltest fényesen tündökölve elhagyja a másik két részt. Ha pontosabban akarjuk ezt az állapotot leírni, azt kell mondanunk, hogy a modern ember asztrálteste úgy tűnik, mintha sokféle áramlatot és a fény sokféle felcsillanását tartalmazná. Az egész két összefonódó spirálnak látszik, mint két hatos szám, melyek közül az egyik a fizikai testbe vész el, míg a másik kiterjed messze a kozmoszba, mint egy üstökös uszálya. Az asztráltest mindkét spirálíve hamarosan láthatatlan lesz, és a jelenség ovális alakot vesz fel. Amikor az ember felébred, az uszály már nem teljed ki a kozmoszba, hanem az egész ismét visszatér a fizikai testbe.

Az álom közbenső állapot ébrenlét és alvás között. Az álmokkal átszőtt alvás olyan jelenség, amelyben az asztráltest kapcsolata a fizikai testtel teljesen megszűnik, de az étertesttel még kapcsolatban marad. Ilyenkor az ember látókörét képek hatják át – ezeket nevezzük álomnak. Ez valóban közbenső állapot, mivel az asztráltest teljesen elvált ugyan a fizikai testtől, de az étertesttel bizonyos módon kapcsolatban maradt.

Az alvó ember tehát asztráltestében él, kívül a fizikai és étertestén. Az a tény, hogy az embernek alvásra van szüksége, nagy jelentőségű egész felépítése szempontjából. Ne képzeljük, hogy az asztráltest tétlen marad az éjszaka folyamán, míg a fizikai és étertesten kívül tartózkodik. Nappal, amíg az asztráltest a fizikai és étertestben van, befogadja azokat a külvilágból jövő hatásokat, amelyeket az asztráltest működésének eredményeként kap az ember. Az érzékszervi benyomások, a fizikai világban való tevékenysége által létrejövő érzések és mindaz, ami kívülről hat az emberre, beáramlik az asztráltestbe. Ez képezi az ember érző és gondolkodó részét, a fizikai test és az étertest csak közvetítők, a továbbítás eszközei. A gondolkodás és az akarat az asztráltestben jön létre.

Így tehát amíg az ember nappal a külvilágban tevékenykedik, az asztráltestet onnan állandó benyomások érik. De ne feledjük, hogy az asztráltest egyben a fizikai és étertest építője is. Ahogy a fizikai test összes érzékszerveivel együtt az étertestből szilárdult meg, úgy mindaz, ami az étertestben áramlik és tevékenykedik, az asztráltestből született.

De honnan származik maga az asztráltest? Az egyetemes asztrális organizmusból születik, amely áthatja egész kozmoszunkat. Ha el akarjuk képzelni a testünkben lévő kis asztrális rész viszonyát a hatalmas asztrál-tengerhez, amelyben a belőle keletkezett összes ember, állat, növény és a bolygók is lebegnek, akkor gondoljunk egy üvegben lévő folyadék egy cseppjére. A csepp léte a folyadékból származik. Hasonlóképpen, amit az asztráltest tartalmaz, valamikor része volt a kozmosz asztrál-tengerének. Kivált a tengerből és beleáramlott egy étertestbe és egy fizikai testbe – határozott egység lett, mint a folyadék egy cseppje.

Amíg az asztráltest az asztrál-tengerben volt, törvényeit és impulzusait ettől a kozmikus asztráltesttől kapta, ebben élte életét. Kiválása után az ember tudatos ébrenléte alatt a fizikai világból kapott impresszióknak van kitéve, úgyhogy meg kell hogy ossza magát a kozmikus asztráltestből magával hozott és kívülről jövő benyomások között, amelyek a fizikai világ által ráruházott tevékenységéből származnak. Amikor majd az ember eléri földi fejlődése célját, ez a megosztottság harmóniába olvad, még ha ma nincs is összhangban ez a kétfajta befolyás.

Mint már említettük, az asztráltest az építője az étertestnek és közvetve a fizikai testnek egyaránt. Mindaz, amit az asztráltest az elmúlt korszakok folyamán felépített, a nagy, kozmikus asztrál-tengerből született. Miután ebből az asztrális tengerből csak harmónia és egészséges törvényszerűség származik, az a munka, amit az asztráltest a fizikai és az étertest építésében eredetileg végzett, egészséges és harmonikus. A kívülről, a fizikai világból jövő befolyások azonban károsítják ezt az eredeti harmóniát – ezek okozzák a fizikai test mindazon zavarait, amelyek a mai emberiségben uralkodnak.

Ha az asztráltest állandóan az emberben maradna, a fizikai világ erős befolyásai gyorsan tönkretennék azt a harmóniát, amit a kozmikus óceánból hozott. Az ember hamarosan elhasználódna a sok betegség és a kimerültség következtében. Alváskor az asztráltest kivonja magát a fizikai világ hatása alól – amely már nem tartalmaz semmit, ami harmóniát teremthetne –, és visszatér a kozmikus egységbe, amelyből született. Reggel aztán annak a felfrissülésnek és megújulásnak a hatásait hozza magával, amelyeket az éjszaka folyamán átélt.

Az asztráltest minden éjjel megújítja harmóniáját a kozmikus asztrál-tengerrel, és a tisztánlátó számára úgy mutatkozik meg, hogy ezalatt egyáltalán nem tétlen. A tisztánlátó észleli a kapcsolatot az asztrál-tenger és az üstökösszerű uszály között, és megfigyelheti, hogyan munkálkodik az asztráltestnek ez a része a diszharmonikus világ által okozott gyengeségek kiküszöbölésén. Az asztráltest e tevékenységének eredménye abban mutatkozik meg, hogy reggel felfrissülten ébredünk. Miután az éjszakát a nagy kozmikus harmóniában élte át, az asztráltestnek természetesen ismét hozzá kell igazodnia a fizikai világhoz; ezért van az, hogy a vitalitás érzése csak néhány órával azután következik be, hogy az asztráltest ismét bevonult a fizikai testbe.

De térjünk most át az alvás testvérének, a halálnak a témájára, és tanulmányozzuk az ember halál utáni állapotát. A különbség a halott és az alvó ember között az, hogy a halál pillanatában az asztráltesttel együtt az étertest is eltávozik, és csak a fizikai test marad vissza a materiális világban. Az étertest egyébként a születéstől a halálig sosem hagyja el a fizikai testet, kivéve a beavatás bizonyos állapotait.

A halált közvetlenül követő időszak igen fontos az ember számára. Több órán, sőt napon át tart, amíg a halott lelke előtt lepereg legutolsó inkarnációjában leélt egész élete az emlékek nagy tablója formájában. Ezt az élményt halála után minden ember átéli. Ennek a tablónak az a különlegessége, hogy az embernek minden szubjektív élménye hiányzik belőle. Tapasztalatainkat mindig az öröm vagy a bánat érzései kísérik, más szóval külső életünk mindig belső életünkkel van kapcsolatban. Az elmúlt élet képeivel kapcsolatos örömök és bánatok viszont az emlék-tablóban nincsenek jelen. Azt az ember olyan objektíven látja, mint egy festményt. Ha egy festmény bánatos vagy szenvedő embert ábrázol, akkor is tárgyilagosan látjuk őt; észlelhetjük bánatát, de nem érezzük át közvetlenül. Ugyanez a helyzet a tabló képeivel közvetlenül a halál után. A tabló szétterül előttünk, és meglepően rövid idő alatt részletesen újra végignézzük életünk összes eseményét.

A fizikai test elválása az étertesttől az élet során csak a beavatottak számára lehetséges, de más ember életében is akadhatnak bizonyos pillanatok, amikor éterteste hirtelen elszakad a fizikaitól. Ez akkor fordul elő, amikor az ember nagyon megrémül: például egy zuhanás vagy a vízbe fulladás veszélye esetén. Az ekkor bekövetkező sokkhatás az étertestnek a fizikai testtől való elszakadását okozza, aminek következében szintén egész élete megjelenik az ember előtt egy emlékkép formájában, hasonlóan a halál utáni élményhez.

Az étertest részleges elválása akkor is bekövetkezik, amikor egy végtag – például a kéz – elzsibbad. Ilyenkor a látó észlelni képes, hogy a kéz éteri része kesztyűszerűen túlnövi azt; de ugyanígy az éteri agy részei is kilógnak a fejből, amikor az ember hipnotikus állapotban van. A jól ismert szurkáló érzés éppen azért keletkezik az elzsibbadt végtagban, mert az étertest a fizikai testbe apró pontszerű alakzatokban van beleszőve.

Egy bizonyos idővel azután, hogy az éter- és asztráltest a halált követően kiemelkedik a fizikai testből, eljön az a pillanat, amikor az asztráltest a felsőbbrendű részekkel együtt elhagyja az étertestet. Az étertest elválásával az emlék-tabló elhalványul, kialszik, de valami mégis megmarad belőle, teljesen nem vész el. Amit éteri- vagy élet-szubsztanciának nevezünk, az eloszlik a kozmikus éterben, de egy bizonyos fajta esszencia megmarad belőle, amit az ember sohasem veszít el többé élete további vándorútján. Ezt magával viszi összes jövendő inkarnációjába, mint az élettabló extraktumát, még akkor is, ha erre nem emlékszik. Ebből a kivonatból formálódik az úgynevezett kauzál-test. Minden inkarnáció után egy új lap adódik az „Élet Könyvéhez”. Ha az előző életek gyümölcsözőek voltak, az élet-esszencia kibővülése azt eredményezi, hogy a következő élet a kellő úton halad, megfelelő módon bontakozik ki. Ennek eredményeként lesz az új élet adottságokban és hasonló tulajdonságokban gazdag vagy tehetségekben szegény.

Ahhoz, hogy megértsük az asztráltest életét az étertesttől való elszakadása után, figyelembe kell vennünk a fizikai állapotokat. A fizikai életben az asztráltest az, ami boldog, ami szenved, ami a fizikai test szerveinek a segítségével kielégíti a vágyakat, az ösztönöket és a kívánságokat; a halál után viszont a fizikai eszközök már nem állnak rendelkezésére. Az epikureus például nem tudja többé kiélni a különböző ételek utáni vágyát, mert nyelve – fizikai testével együtt – eltűnt, de a vágyak, amelyek kapcsolatban maradnak az asztráltesttel, benne maradnak az emberben – ez kelti fel a kamalóka periódusának „égető szomjúságát”. Az az ember, aki élete folyamán megtanult uralkodni fizikai testén, megrövidíti a kamalókában töltött idejét.

A dolgok szépségében vagy harmóniájában való gyönyörködés fejlődést jelent, mert kivezet bennünket az anyagi világból. Amíg a materialista művészetek élvezete növeli a kamalókabeli állapot nehézségeit, addig a szellemi művészeteké megkönnyíti azt. Éppen ezért már földi életünkben jó, ha leszokunk azokról a hajlamokról és vágyakról, amelyeket csak fizikai eszközökkel lehet kielégíteni. A kamalóka periódusa tulajdonképpen az az idő, amikor elszakadunk a materialista vágyaktól és ösztönöktől. Ez asztrál-síkon körülbelül a földi élet egyharmadáig tart. Van valami egyedülálló a kamalókabeli tapasztalatokban: az ember tulajdonképpen megkezdi visszafelé élni egész életét. Közvetlenül a halál után végignéz egy öröm- és szenvedésmentes emlék-tablót; a kamalókában aztán újra átéli az összes örömet és szenvedést oly módon, hogy önmagában kell tapasztalnia mindazt, amit másoknak okozott. Ennek persze semmi köze sincs a karma törvényéhez.

Ez a visszafelé való átélés tehát a halál előtti utolsó eseménnyel kezdődik, és aztán folytatódik a születésig, háromszoros sebességgel. Amikor az emlékezés e visszafelé haladó útján az ember eléri a születését, az asztráltestnek az a része, amit az Én már átformált, egyesül a kauzál-testtel; az asztráltestnek az a része pedig, amely még nincs átalakítva, lehull az emberről, mint egy árny, egy fantom – ez az asztrális holttest. Az ember már korábban levetette fizikai és éteri testét, most pedig leveti asztrális testét is. Ezután új állapotokat él át: a devacháni állapotokat. A devachán ugyanis éppúgy körülvesz bennünket, mint az asztrálvilág.

Amikor életünket visszafelé végigéltük egészen legkorábbi gyermekkorunkig, amikor a három holttestet már levetettük, elérkeztünk abba az állapotba, amit a Biblia misztikusan a következő szavakkal jellemez [10]: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.”

[10] Mt 18,3

A devachán, a szellemi világ a keresztényi értelemben vett mennyország. Haladjunk most át a devachán világán. Ez a szféra éppoly sokrétű és tagolt, mint fizikai világunk. Amint a fizikai világot szárazföldek és azokat körülvevő, nagy kiterjedésű vizek alkotják felettük légtengerrel, ugyanúgy hasonló különbözőségek vannak a devachánban, a szellemi világban is, olyannyira, hogy az ott található jelenségeket a földi állapotokhoz hasonló nevekkel látták el.

Először is van egy régió, amely a szilárd fizikai területekhez hasonlítható: ez a devachán kontinentális régiója. Ami a Földön fizikai anyagból van, az ebben a devacháni régióban szellemi lények sokasága. Vegyük például a fizikai embert. A devachánban a következőképpen látjuk őt: amit belőle fizikai érzékekkel érzékelünk, az eltűnik; ezzel szemben fény villan fel ott, ahol már semmi sincs a fizikai emberből – közvetlen körülötte felragyog a fény. Középen, a fizikai test helyén viszont üres tér van, tehát olyan az egész, mint a test negatív képe. Éppen ezért például a vér zöld, mint a vörös kiegészítő színe. Minden, a mi világunkban materiálisán megtalálható alakzat jelen van tehát a devachán ősképeiben.

A második régió a devachán tengeri vagy óceáni régiója, ami azonban fizikai világunk vizeivel ellentétben nincsen körülhatárolva. Tulajdonképpen nem is beszélhetünk vízről, hanem csak egy bizonyos szubsztanciáról, amely ritmikus áramlatokkal hatja át a devachán világát, s amelynek olyan a színe, mint tavasszal a fiatal őszibarackvirágnak. Ez maga az élet-szubsztancia, ami átáramlik az egész devachánon. Ami itt lent a Földön megosztottan él az egyes emberekben, állatokban és növényekben, az a devachánban egy folyékony elem. Képet kapunk róla, ha a vér áramlására gondolunk az emberi szervezetben.

A devachán harmadik régióját legjobban úgy jellemezhetjük, ha azt mondjuk róla, hogy itt külső jelenségként mutatkozik meg mindaz, ami a fizikai világban, mint boldogság, szenvedés, öröm és fájdalomérzés él a lények belsejében.

Vegyük a következő példát: tegyük fel, hogy itt a Földön éppen egy csata folyik. Az ágyúk, a fegyverek a fizikai szinten vannak. De ugyanakkor, ugyanott, az emberekben ott vannak a bosszú, a fájdalom, a szenvedés érzései is. A két hadsereg szemben áll egymással, ellentétes szenvedélyektől fűtve. Ha mindezt külső jelenségekbe tesszük át, megkapjuk a képét annak, ami a devachán szintjén megjelenik. Mindaz, ami a csatatéren történik, a devachánban, mint félelmetes vihar jelenik meg. Ez a devachán atmoszférája, az azt körülvevő „levegő”. Ahogy Földünket levegő veszi körül, úgy mindaz, ami a Földön érzésként tör fel, a devachánban, mint légtér terjed szét.

A devachán negyedik régiója mindazoknak a dolgoknak az ősképét, ősformáját tartalmazza, ami igazi, eredeti teljesítmény a Földön. Ha közelebbről megvizsgáljuk a fizikai világ történéseit, azt találjuk, hogy a belső folyamatok legtöbbje külső ösztönzésre jött létre. Egy virág vagy egy állat örömet okoz; nélkülük ezt az örömet nem tapasztalhatnánk. De vannak folyamatok, amelyek nem külső ösztönzésből erednek. Egy új ötlet, egy művészi munka, egy új gép – mind hoz valamit a világba, ami azelőtt nem volt meg ott. Eredeti alkotások jönnek létre minden területen. Ha nem születnének ilyenek, az emberiség nem juthatna előre. A nagy művészek és feltalálók művei csak alig magasabb rendűek, mint minden más eredeti tett, legyen az akár a legjelentéktelenebb is. A lényeg az, hogy valami olyan szülessen meg az ember belsejében, ami addig még sohasem létezett.

A devachánban még a legjelentéktelenebb tetteknek is megvannak az ősképei – mindezek a dolgok az ottani világban már előre kialakultak. Kezdeti csíra-állapotban az ember minden eredeti teljesítménye megvan már a devachánban, még azok fizikai síkú materializációja előtt.

A devachánban tehát négy régiót találunk, amelyeknek fizikai szinten a föld, a víz, a levegő és a tűz az ellenképei. Van a kontinentális régió, mint a devachán szilárd kérge, természetesen szellemi értelemben; majd a tengeri régió, ami megfelel a mi vizeinknek; a harmadik a légtér régiója, a szenvedélyek stb. áramlatai, ahol sok szépség, de egyben sok viharos jelenség is található; végül pedig van az ősképek mindent átható világa. Ami az akarat kezdeményezéseként vagy mint eredeti gondolat, ötlet születik meg, hogy később a fizikai világban az ide visszatérők végrehajtsák, azt mind át kell élnie a léleknek az ottani, szellemi világban, hogy erőt merítsen hozzá új életében.

4. Leszállás az új inkarnációba – 1907. május 28.

Az előző előadásban leírtuk azokat a világokat, amelyeken az embernek át kell haladnia a halál után, azután, hogy a kamalókában – vagy a rózsakeresztes teozófia szerint az elemi világban – levetette magáról mindazt, ami még fizikai testéhez kötötte. Beszéltünk az alsó devachánról, vagyis arról a régióról, amely más néven mennyei világként, vagy mint az inspiráció világa ismert. Láttuk, hogy ez a régió, a tulajdonképpeni szellemi világ, négyes felépítésű, csakúgy, mint a fizikai világ. Van egy kontinentális régiója, amit áthat a tengerek és folyóvizek régiója – ez utóbbi az emberi szervezetben a vérkeringéshez hasonlítható.

A devachánt körülvevő, a Föld atmoszférájának megfelelő légtérben található mindaz, ami öröm, szenvedés, bánat, gond és egyéb érzelmek formájában áthatja az élőlények lelkét a fizikai világban. Ezt a levegőt azonban még ennél is sokkal tágabb értelemben kell felfognunk, miután ez a világ egészen más lényeknek is a lakóhelye – azoknak, akik nem születnek meg fizikai testben. Végül láttuk, hogy a devachán negyedik régiójában mindennek az ősképe megtalálható, ami valóban eredeti: a feltalálók vagy művészek legtriviálisabb ötleteitől a legmagasabb rendű alkotásokig. Ebben a világban van Földünk fejlődésének mozgató ereje. De a szellemi világ e részein kívül a devachánban találjuk meg azt is, ami Földünket a magasabb világokkal köti össze.

Eddig csak azokat a dolgokat tárgyaltuk, amelyek a Föld fejlődésével kapcsolatosak, de nem beszéltünk mindarról, ami ezen túlmegy. A beavatott ugyanis arról is tudomást szerez, hogy milyen volt Földünk a múltban, milyen lesz a jövőben, és mi az, ami Földünket összeköti a Naprendszerünkön túli világokkal.

A devachánban mindenek fölött fontos szerepe van az Akasha Krónikának, ami tulajdonképpen nem a devachánban jön létre, hanem egy magasabb régióban, de amikor a látó a devachán világába emelkedik, látni kezdi azt, ami Akasha Krónikaként ismert.

Mi ez az Akasha Krónika? A legigazabb fogalmat akkor kapjuk róla, ha elgondoljuk, hogy ami a Földön történik, annak maradandó hatása van bizonyos finom esszenciákra, és ez a hatás a beavatott számára észlelhető. Nem közönséges krónikáról van tehát szó, hanem élőről. Tegyük fel, hogy egy ember a Krisztus utáni első században élt. Amit abban az időben gondolt, érzett és akart, ami cselekedeteibe ment át, az nem tűnt el, hanem fennmaradt ebben a finom esszenciában. A látó képes „látni” ezt – nem úgy, mintha egy történelemkönyvben volna feljegyezve, hanem úgy, ahogy ténylegesen megtörtént. Ahogy mozog az ember, ahogy cselekszik – például utazást tesz valahová –, az mind látható ezekben a szellemi képekben; csakúgy, mint az akarat impulzusai, az érzések és a gondolatok. Azt azonban ne képzeljük, hogy a képek úgy néznek ki, mintha a fizikai személyiségek itteni lenyomatai lennének.

Vegyünk egy egyszerű példát. Amikor az ember mozgatja a kezét, akarat hatja át a mozgó kezet – az Akasha Krónikában ez az erő látható. Ami szellemileg aktív bennünk, ami beáramlik fizikai testünkbe, az ott szellemi szinten látható. Keressük meg például Caesart. Bár végigkövethetjük összes vállalkozását, az Akasha Krónikában mégis inkább a gondolatai láthatók; amikor elhatározta, hogy végrehajt valamit, láthatjuk elhatározásainak teljes sorozatát addig a pontig, amíg a tett valóban végrehajtásra került. Egy konkrét eseményt persze nem könnyű megfigyelni az Akasha Krónikában. Ezen úgy segíthetünk, hogy valami ismert külső eseményhez kapcsolódunk.

Ha a látó megkísérli követni Caesar tetteit és ehhez egy történelmi időpontot vesz alapul, az eredmény könnyebben érhető el. Igaz, a történelmi dátumok gyakran megbízhatatlanok, néha mégis segítségül szolgálhatnak. Amikor a látó Caesarra irányítja tekintetét, akkor ténylegesen, akció közben látja Caesar személyét, szellemszerűen, mintha előtte állna és beszélne vele. De amikor egy ember a múltba tekint, különböző dolgok történhetnek vele, ha bizonyos látnoki képességei ellenére mégsem tud teljesen tájékozódni a magasabb világokban.

Az Akasha Krónika a devachánban van, de leér az asztrálvilágba, úgyhogy ebben az alsóbb szférában is gyakran találkozunk a képeivel. Itt azonban csak káprázatként, délibábként tükröződnek. Gyakran összefüggéstelenek és megbízhatatlanok, fontos tehát ezt figyelembe vennünk, amikor a múltat kutatjuk. A lehetséges tévedések veszélyére egy példával mutatok rá. Ha az Akasha Krónika jelzései alapján visszamegyünk a Föld fejlődésének abba a korszakába, amikor Atlantisz még létezett, amikor még nem öntötte el a tengerár, követhetjük az ottani eseményeket. Ezek később más formában megismétlődtek Észak-Németországban, illetve Közép-Európában, Atlantisztól keletre, mégpedig sokkal korábban, mint ahogy a kereszténység délről eljuthatott volna oda. Olyan események történtek tehát ezen a vidéken, amelyek az atlantiszi állapot ismétlései voltak. Csak később, a délről érkezett befolyások hatására vált az itteni lakosság önállóvá. Ez a példa is mutatja, hogy milyen könnyű tévedést elkövetni. Ha valaki az Akasha Krónika asztrális képeit figyeli meg és nem a devacháni képeket, ezeket az ismétlődéseket összetévesztheti az eredeti atlantiszi állapotokkal. Ez az eset állt fenn Scott-Elliot Atlantiszról szóló adataival [11] kapcsolatban is, mert bár ezek tökéletesen egyeznek az asztrális képekkel, mégsem igazak, ha az Akasha Krónika devacháni képeivel vetjük egybe őket. Ennek a dolognak az igazságát ki kellett egyszer mondani. Mihelyt ugyanis felismerjük a tévedés forrását, már könnyebb lesz a közölteket helyesen értékelnünk. A tévedés egy másik lehetséges forrása az, ha egy médium által adott jelzésekre támaszkodunk. Vannak ugyan olyan médiumok, akik rendelkeznek a szükséges képességekkel és láthatják az Akasha Krónikát, de a legtöbben csak annak asztrális tükröződéseit képesek észlelni.

[11] William Scott-Elliot (1849 – 1919): teozófus író, Atlantiszról és Lemúriáról szóló könyvei tették ismertté.

Van valami egyedülálló az Akasha Krónikában. Ha megkeresünk ott egy személyt, az úgy viselkedik, mintha élne. Ha például meglátjuk Goethét, ő nemcsak olyan szavakkal válaszolhat, amelyeket valóban elmondott életében, hanem olyat – akár vers formájában is –, amiket tulajdonképpen nem is írt meg. Az Akasha képe olyan élő, hogy az, mint az eredetije, tovább hat az ember gondolataiban, így a képet akár össze is téveszthetjük magával az emberrel. A médiumok azt hiszik, hogy a szellemileg tovább élő halottal van dolguk, de a valóságban ez az illető asztrális Akasha-képe. Caesar szelleme már reinkarnálódhatott a Földön; aki a szeánszokon válaszol a kérdésekre, az tulajdonképpen az ő Akasha-képe. Ilyen esetekben nem Caesar individualitásáról van szó tehát, hanem csak arról a tartós lenyomatról, amit Caesar képe hátrahagyott az Akasha Krónikában. Ez a félreértés igen sok spiritiszta szeánszon megfigyelhető. Különbséget kell tennünk az ember továbbfejlődő individualitása és aközött, ami belőle az Akasha-képében megmarad. Ezeknek a dolgoknak rendkívül nagy jelentősége van!

Amikor az ember elhagyja a kamalókát, már minden olyan szokást levetett magáról, amihez fizikai eszközre volt szüksége, s ezzel belép a fent leírt régióba, a devachánba. Az az idő, amely számára most következik, rendkívül fontos, ezért feltétlenül meg kell ismerkednünk az itt történő dolgokkal is.

Mindazzal, amit az ember itt a Földön gondolt és érzett – szenvedélyeivel és átélt élményeivel –, szembekerül a devachánban az őt körülvevő dolgok képében. Először is látja a fizikai testek ősképét. Ahogy a Földön sziklák, hegyek és kövek között járunk, a devachánban a fizikai világban létező összes struktúra ősképe között mozgunk. Az ember előtt tehát ott van saját fizikai teste is. Az a tény, hogy fizikai teste egy rajta kívülálló tárgy, útmutató számára a halál után, mert ezáltal felismeri, hogy elhagyta a kamalókát és belépett a devachánba. A Földön azt mondja testének: „Ez vagyok én.” A devachánban látja testét és azt mondja: „Ez vagy te.” A védánta filozófia [12] éppen arra oktatja tanítványait, hogy meditáljanak ez utóbbi mondatra azért, hogy az ilyen gyakorlatok által megérthessék, mit jelent, ha azt mondják testüknek: „Ez vagy te.” A devachánban maga körül látja az ember mindazt, amit belsejében élt át itt a Földön. Ha bosszút, ellenszenvet és hasonló gonosz érzéseket táplált embertársai iránt, ezek elébe állnak felhő képében, hogy megtanítsák rá, ezeknek mi a jelentősége és hatása a világban.

[12] Védánta filozófia: egyike India ősi bölcseleteinek.

Fontos tudnunk, mi történik az emberrel a devachánban. Vizsgáljuk meg például a fizikai embert. Hogyan alakultak ki szervei, például a szeme a Földön? Volt idő, amikor a szem még nem létezett. A szemet a fény alakította ki. Ami itt, a Földön van körülöttünk, az szerveket hoz létre a fizikai testekben és anyagokban; ami a devachánban van körülöttünk, az a lelkünkön munkálkodik. Minden, amit az ember itt kifejleszt magában a jó és rossz érzések tekintetében, az a környezete lesz a túlvilágon, dolgozni fog a lelkén, és a földi érdemek alapján alakítja ki lelki szerveit. Ha az ember igaz életet élt a Földön, jó tulajdonságai körülötte élnek a devachán atmoszférájában – szellemileg munkálkodásuk eredményeként szerveket hoznak létre. Ezek a szervek a fizikai test építői és alakítói az új inkarnációban. Így az, ami az ember belsejében volt a Földön, a devachánban átmegy a külső világba és előkészíti azokat az erőket, amelyek az emberi testet az új inkarnáció számára felépítik.

De ne gondoljuk, hogy az embernek itt nincs más tennivalója, mint hogy önmagával foglalkozzék; ezen kívül még igen fontos teendői vannak a devachánban. Jól megérthetjük ezt, ha elgondolkodunk egy pillanatra a Föld fejlődésén – mennyire megváltozott némely területe az elmúlt néhány ezer esztendő alatt! Régen egészen más növények, állatok éltek itt, sőt az éghajlat is más volt. A Föld felszíne természeti értelemben véve állandóan változik. Görögországban például már soha többé nem nőhetnek ki a földből azok a növények, amelyek az ógörögök idejében tenyésztek arrafelé. A Föld fejlődését pontosan az a tény jellemzi, hogy felszíne állandóan változik.

Az ember halála után hosszú idő telik el újraszületéséig. Amikor újra megjelenik a Földön, nem találja ugyanazokat az állapotokat, mint azelőtt; új tapasztalatokra van szüksége, nem születik másodszor is ugyanabba a földi topográfiába. Mindaddig a szellemi világban marad, amíg a Föld teljesen új állapotokat nem nyújt számára. Ennek alapos oka van, mert ezáltal valami teljesen újat tanul az ember, és fejlődése egészen más irányban halad. Gondoljunk például egy fiúra a régi Rómában. Élete egyáltalán nem hasonlított egy mai, modern iskolás gyermek életére. Amikor újra születünk, már mi is egészen más állapotokat fogunk találni új lakhelyünkön. Így halad a fejlődés inkarnációról inkarnációra: amíg az ember a szellemi régiókban tartózkodik, a Föld arculata örökösen változik.

Ki tevékenykedik rajta? Ki idézi elő a Föld arculatának változásait? Ez azonnal elvezet annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tesz az ember a halál és az újraszületés között. ő maga az, aki a szellemi világból – természetesen magasabb lények irányítása mellett – a Föld megváltoztatásán dolgozik! Maguk az emberek végzik a folyamatos átalakító munkát a halál és az újraszületés között. Amikor újraszületnek, a Föld megváltozott arculatát találják itt, amelynek kialakításában ők maguk is közreműködtek. Mindannyian részt veszünk ebben a munkában! Arra a kérdésre, hogy hol van a devachán, a szellemi világ, a válasz a következő: állandóan körülöttünk van. Higgyék el, ez valóban így van. Itt vannak velünk azoknak a két inkarnáció között lévő embereknek a lelkei is, akik körülöttünk munkálkodnak. Amíg mi városokat építünk és gépeket gyártunk, addig ezek a lelkek a szellemi világból munkálkodva hatnak ránk.

Ha mint látók megkeressük a halottakat, őket a fényben találjuk, feltéve, hogy nem csupán a materialista fényt érzékeljük. A fény, amely körülvesz bennünket, a halottak fényből szőtt teste. A fény, amely besugározza a Földet, tulajdonképpen egy szubsztancia azok számára, akik a devachánban élnek. Arra a növényre, amely a napfényből táplálékot vesz fel magába, nemcsak a fizikai fény hat, hanem szellemi lények tevékenysége is, akik között az emberi lelkek is ott vannak. Ezek a lelkek fény formájában sugároznak a növényekre, körülveszik őket, mint szellemi lények. Ha a szellem szemével tekintünk a növényekre, azt mondhatjuk: a növény örömmel fogadja a halottaktól érkező hatásokat, hiszen azok körülveszik őt és körülötte munkálkodnak. Ha megfigyeljük, hogyan változik a vegetáció a Föld felszínén, és megkérdezzük, hogyan jön ez létre, a válasz a következő: a Földet besugárzó fényben a halottak lelkei dolgoznak. Ez a tulajdonképpeni devachán. A kamalóka után ebbe a fény-birodalomba kerülünk, ebbe a konkrét valóságba. Csak az ismeri a devachánt a rózsakeresztes teozófia értelmében, aki tudja, hol vannak a halottak a valóságban.

Amikor a látó képességei kifejlődnek, gyakran tesz egy meglepő felfedezést. Ha a napfényben áll, teste felfogja a fényt és árnyékot vet. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy amikor az illető az árnyékára néz, első alkalommal fedezheti fel a szellemet. A test felfogja a fizikai fényt, de nem a szellemi fényt: az árnyékban, amit a test vet, felfedezhető a szellem. Ez az oka annak, hogy egyes primitív népeknél, akiknek mindig volt valamelyes tisztánlátó képességük, az árnyékot léleknek nevezik. Azt mondják: „Aki árnyék nélküli, az lélek nélküli.” Adalbert von Chamisso regénye [13] öntudatlanul is ezen a gondolaton alapul: az ember, aki elvesztette árnyékát, a lelkét is elvesztette, s ebből ered minden kétségbeesése.

[13] Adalbert von Chamisso (1781 – 1838): francia származású német író és természettudós. Legismertebb regénye: Peter Schlemihl csodálatos története, 1814

Ilyen tehát a munka, amit az ember a devachánban halála és újraszületése között végez. Egyáltalán nincs tehát tétlen állapotban; sőt, ellenkezőleg, a devachánból alkotó munkát végez a Föld fejlődése érdekében. Egyáltalán nem a boldog nyugalom vagy álom állapotában van, ahogy azt gyakran mondani szokták. Az élet a devachánban éppúgy tele van tevékenységgel, mint itt a Földön. Amikor az ember odáig jut, hogy előző földi életének a tevékenységeit már szellemi erőkké változtatta, és amikor átélte a devachán külső világából származó összes élményét úgy, hogy azok megdolgozhatták a lelkét, akkor készen áll arra, hogy leszálljon egy új inkarnációba. Ilyenkor a Föld ismét szférájába vonzza.

Amikor az ember leszáll a devachánból, először az asztrális régióba, az elemi világba kerül, ahol egy új asztráltestet kap. Ha vasreszeléket szórunk egy papírlapra és alatta mágnest mozgatunk, a vasreszelék a mágneses erővonalakat követve bizonyos formák, vonalak szerint rendeződik. Ugyanígy a szabálytalanul szétoszlott asztrális szubsztancia is azon erők szerint vonzódik és rendeződik, amelyek a lélekben vannak annak megfelelően, hogy mit sikerült kialakítania előző életei során. Az ember tehát maga rakja össze asztráltestét. Ezek a kialakulófélben lévő emberi lények, akiknek kezdetben csak asztráltestük van, a látó számára mint lefelé nyíló, harangszerű alakok jelennek meg, akik óriási, alig elképzelhető sebességgel suhannak át az asztrálvilágon, hogy mihamarabb étertestet és fizikai testet kapjanak. Ami eddig, az asztráltest felépítéséig történt, az rajta, illetve azokon az erőkön múlott, amiket magában kifejlesztett. De az étertest kialakulása a fejlődés jelenlegi szakaszában már nem egyedül az emberen múlik, hanem a rajta kívülálló lényeken is. Ezért, bár az embernek mindig megfelelő asztrálteste van, az nem mindig illik bele tökéletesen étertestébe és fizikai testébe. Ez gyakran az életben való összhang hiányát, meghasonlást és elégedetlenséget okoz. E kialakulni vágyó emberi lények tehát éppen azért keringenek a térben, mert megfelelő szülőket keresnek, akik a legjobb lehetőséget nyújtják arra, hogy asztrális lényükhöz illő, megfelelő étertestet és fizikai testet kapjanak.

A szülők, akik ezt megadhatják számukra, csak viszonylag lehetnek a legjobbak és a legmegfelelőbbek. E keresésben ugyanis együttműködnek az emberrel azok a lények is, akik hozzáfűzik az étertestet az asztráltesthez, és akiket gyakran neveznek néplelkeknek vagy népszellemeknek. A népszellem nem az a megfoghatatlan absztrakció, aminek szokás szerint gondolják. A népszellem a látó számára ugyanolyan valódi lény, mint testünkben inkarnálódott saját lelkünk. S bár egy egész népnek nincs közös fizikai teste, de van közös asztrálteste, és rendelkezik egy közös étertest alapelemeivel, ami egyfajta asztrális felhőben él – ez a népszellem teste. Ezek a lények szabályozzák az étertest kialakulását az ember körül, aki ekkor már nem a saját irányítása alatt áll.

A sorban ezután következik egy rendkívüli pillanat, amely éppoly fontos, mint az a halál utáni momentum, amikor egész elmúlt életünk lepereg előttünk emlékképek formájában. Amikor az ember már felvette étertestét, de még nem szerezte meg fizikai testét – ez csak egy rövid pillanat, de rendkívüli jelentősége van –, előre látja eljövendő életét. Igaz, nem minden részletét ismerheti meg, de áttekintést kap arról, amit jövendő élete tartogat számára. Megtudja, hogy boldog vagy boldogtalan élet áll-e előtte, még ha azt a születése pillanatában el is felejti. Ha az embernek sok szerencsétlen tapasztalata volt előző életében, előfordulhat, hogy ilyenkor hirtelen sokkot kap, és nem akar belépni fizikai testébe. Ennek az lehet az eredménye, hogy valóban nem merül bele teljesen fizikai testébe, és így nem jön létre teljesen a kapcsolat a különböző testek között. Ez azonban idiotizmust hozhat létre az elkövetkezendő életben, még ha a szellemi fogyatékosságnak nem is feltétlenül mindig ez az oka. A lélek fellázad a fizikai megtestesülés ellen. Az ilyen ember képtelen az agyát megfelelően használni, mivel az nincs kellőképpen bekapcsolva fizikai szervezetébe. Az ember csak akkor tudja helyesen használni fizikai testét, ha engedi magát teljesen és megfelelő módon beleszületni. Amíg normális esetben az étertest csak alig terjed túl a fizikai testen, az idióták esetében gyakran azt látjuk, hogy az étertest részei, mint ragyogó éterikus fényesség, messze kiterjednek a fejen túlra is. Általában az ilyen esetek azok, amikor valami fizikai szemlélettel megmagyarázhatatlan, de a szellemtudomány ezt is értelmezni tudja.

5. Az emberek együttélése a halál és az új születés között. Beleszületni a fizikai világba – 1907. május 29.

Elérkeztünk tanulmányainknak ahhoz a pontjához, amikor az ember, aki leszáll a szellemi régiókból, egy pillanatra úgy érzi, hogy étertest veszi körül, és ez által bepillanthat elkövetkezendő földi életébe. Láttuk azt is, hogy ebből milyen állapotok, milyen abnormitások eredhetnek.

Mielőtt továbbmennénk, meg kell válaszolnunk egy kérdést, amely fontos lehet annak, aki szellemi tekintetét a devachán felé fordítja: Milyen értelemben van közösségi élet az emberek között a halál és az új születés között? Mert közösségi élet nemcsak a fizikai világban van, hanem a magasabb szférákban is. Ahogy az emberek szellemi világbeli tevékenységei elérnek a fizikai síkig, ugyanúgy az emberek minden földi kapcsolata felnyúlik a szellemi világba. Vegyünk egy konkrét példát: az anya és gyermeke közötti kapcsolatot. Létezik-e közöttük olyan összeköttetés, amely maradandó? Igen, létezik, sőt sokkal bensőségesebb, szilárdabb kapcsolat, mint amilyen itt a Földön valaha is létesíthető.

Az anyai szeretet egy természetes ösztön, amelynek kezdetben még állati jellege van. Ahogy a gyermek nőni kezd, ez a kapcsolat morális, etikai, szellemi kapcsolattá válik. Amikor az anya és gyermeke megtanul együtt gondolkodni, amikor közös tapasztalatokat szereznek, ez a természetes ösztön egyre inkább háttérbe szorul. Szerepe csupán az volt, hogy megteremtse annak a szép köteléknek a lehetőségét, amely a legmagasabb értelemben jelen van az anya szeretetében gyermeke iránt és a gyermek szeretetében anyja iránt. Az itt kibontakozó kölcsönös szeretet és megértés folytatódik a szellemi világ régióiban, annak ellenére, hogy egyikük halála a másikat látszólag egy időre elválasztja a halottól. Ezt követően azonban az a kapcsolat, ami a Földön fonódott, ismét felerősödik és bensőségessé válik. A szellemi világban újra együtt vannak mind a ketten, csupán a pusztán természetes állati ösztönöktől kellett megszabadulniuk. A két lélek közötti földi érzelmeket és gondolatokat a túlvilágon már nem akadályozzák azok a korlátok, amelyek a Földön érvényesek. Sőt, a devachán a Földön szövődött kapcsolatok eredményeképpen bizonyos formát, bizonyos struktúrát vesz fel.

Nézzünk egy másik példát. Barátságok és összetartozások születnek rokonlelkek között; a devachánban ezek is folytatódnak – ezekből alakulnak ki a következő életre szóló társadalmi kapcsolatok. Azáltal, hogy a Földön kapcsolatokat alakítunk ki, a devachán formálásán is dolgozunk. Mindannyian ezt tesszük, amikor egymás közt a szeretet kötelékét kovácsoljuk; ezáltal valami olyat alkotunk, aminek jelentősége van nemcsak a Földre, de a devacháni állapotokra nézve is. Ami itt szeretet, barátság és kölcsönös megértés gyümölcseként megszületik, az mind olyan építőkő, amelyekből a szellemi régiókban templom épül. Éppen ezért azoknak, akik tudatában vannak mindennek, felemelő érzés azokra a Földünkön kovácsolódott lelki kapcsolatokra gondolni, amelyek az örök élet, az örök fejlődés alapkövét képezik.

Tételezzük fel, hogy egy másik fizikai bolygón olyan lények élnek, akik képtelenek kölcsönös rokonszenvre és az egymás közötti szeretet kötelékének kialakítására. Az ilyen lényeknek nagyon sivár devachán jutna osztályrészül! Csak az olyan bolygóknak lehet tartalmilag gazdag és változatos devachánja, ahol az egymás iránti szeretet kötelékét kialakították. Az a lény, aki már a devachánban van, és akinek a jelenléte nem érzékelhető a közönséges földi ember számára, a fejlődés jelenlegi szakaszában kisebb vagy nagyobb mértékben rendelkezik közösségtudattal azok iránt, akik a Földön maradtak. Vannak azonban olyan eszközök, amelyek által a közösségi kötelékek tudata növelhető. Ha szerető, de nem önzőn szerető gondolatokat küldünk halottainknak, erősítjük bennük a velünk való közösség érzetét.

Tévedés lenne azt hinni, hogy az ember tudata a devachánban homályos vagy árnyékszerű. Ez nem így van! Ha bizonyos átmeneti állapotokban tudatunk egy-egy időre le is tompul, az egyszer már megszerzett tudatossági fokot többé nem lehet elveszíteni! Szellemi érzékszervein keresztül az embernek a devachánban is világos tudata van mindarról, ami a Föld szférájában történik. Az okkultizmus kimutatta, hogy az ember a szellemi világban együtt él mindazzal, ami a Földön történik. Láthatjuk tehát, hogy ha a maga valóságában nézzük az életet, akkor a devachán a vigasztalanság minden elemét elveszíti. Ha nem földi, nem egoista szempontból tekintünk rá, akkor egy végtelenül boldog állapotot tapasztalunk itt, nem is beszélve arról a nagy megkönnyebbülésről, amit az okoz, hogy itt már nem vagyunk bezárva fizikai testünkbe és egyéb alacsonyabb rendű burkainkba. Az a tény, hogy ezek a korlátok a szellemvilágban megszűnnek, már egymagában is boldog érzést jelent. A devachánban tehát az ember olyan sokrétűen és korlátlanul élheti ki magát, amihez hasonló a Földön sohasem tapasztalható.

Láttuk, hogy a szellem, útban az új születés felé, új étertestet kap azoktól a lényektől, akiknek a rangja hasonló a népszellemekéhez. Arról is szó esett már, hogy ez az étertest nem mindig illik tökéletesen a reinkarnálódó emberi szellemre; még kevésbé fizikai burka. Éppen ezért most nagy vonalakban az embernek a fizikai világba való beilleszkedéséről fogunk beszélni, még ha e témának egy bizonyos része pillanatnyilag nem is alkalmas arra, hogy nyilvánosságra hozzuk. Tudjuk, hogy az ember tulajdonságainak megfelelő asztráltestet vesz magára. Ez az asztráltest tartalmán keresztül vonzódik aztán bizonyos emberekhez a Földön; étertestén keresztül viszont tágabb értelemben kötődik ahhoz a néphez és családhoz, amelybe beleszületik.

Az a mód, ahogyan kifejlesztette asztráltestét, odavonzza az anyához, énje pedig az apához. Az Én jelen volt már az igen távoli múltban is, amikor a lélek először szállt le az Istenség öléből a földi testbe. Az Én sok inkarnáción keresztül fejlődött. Az egyes emberek énje mind különböző – azoknak az inkarnálódás időpontjában való minősége képezi az apához való vonzódás erejét. Az étertest vonzza tehát az embert a néphez, a családhoz; az asztráltest főleg az anyához, az Én az apához. Az új inkarnációba való lejövetelt ezek az elvek irányítják. Előfordulhat, hogy az asztráltest egy bizonyos anyához vonzódik, de az Én nem vonzódik a hozzá tartozó jövendőbeli apához; ilyen esetben a lélek tovább keres, amíg meg nem találja a megfelelő szülői párt. A fejlődés jelenlegi szakaszában az Én az akarati elemet, a fogékonyságot, az ösztönző alkotóelemet képviseli, míg a fantázia és a gondolkodásbeli tulajdonságok az asztráltesthez kötődnek. Ezért is mondják, hogy ez utóbbit az anya, az előbbit pedig az apa örökíti át. Látjuk tehát, hogy a testet ölteni iparkodó individualitás a tudatán kívül eső erők következtében éppen azt a szülőpárt keresi fel, akik megfelelő fizikai testet adhatnak neki.

Amit itt leírtunk, lényegileg befejeződik a fogamzást követő harmadik hét folyamán. Igaz, hogy az Énből, asztráltestből és étertestből álló lény a fogamzás pillanatától kezdve az anya közelében van, aki magában hordja a megtermékenyített csírasejtet, de csak kívülről fejti ki hatását. Körülbelül a harmadik héten az asztráltest és az étertest birtokba veszi a csírasejtet, és elkezd munkálkodni a születendő emberen. Mindeddig a fizikai test fejlődése az asztráltest és az étertest befolyása nélkül haladt. Ettől kezdve azonban a magasabb részek részt vesznek az embrió kifejlesztésében – ők maguk is befolyásolják az emberi csíra további formálását. Látjuk tehát, hogy amit az étertestre vonatkozóan mondtunk, az még inkább érvényes a fizikai testre, itt ugyanis még nehezebb a teljes harmóniát elérni. Ez a lényeges tény sok mindenre fényt derít, ami a világban történik.

Mostanáig jelen korunk átlagemberének normális fejlődéséről beszéltünk; mindez viszont nem egészen áll arra az emberre, akinek okkult fejlődése már egyik előző inkarnációjában elkezdődött. Minél magasabb fokot ért el akkoriban, most annál korábban kezd el munkálkodni saját fizikai testén, hogy azt alkalmassá tegye arra a feladatra, amit a Földön be kell töltenie. Minél később kezdene el uralkodni fizikai csírája fölött, annál kevésbé lenne képes uralkodni fizikai testén. A legmagasabban fejlett individualitások – a szellemi élet irányítói és vezérei a Földön – már a fogamzáskor gyakorolni kezdik ezt az uralmat: az ő együttműködésük nélkül semmi sem történhet. Fizikai testüket egészen a halál pillanatáig irányítják, és új testükön elkezdenek munkálkodni, mihelyt erre az első indítás megadatik.

A fizikai testet alkotó szubsztanciák állandóan cserélődnek; körülbelül hét évenként a test minden sejtje megújul. A szubsztancia cserélődik, de a forma megmarad. Földi életünk alatt a fizikai test szubsztanciáit állandóan újra meg kell szülni; ezek az örökösen változó elemek. De amit születésünk és halálunk között állandóan magasabbra fejlesztünk, ami fölött a halálnak nincs hatalma, az megmarad és részt vesz az új szervezet felépítésében.

Amit az átlagember öntudatlanul tesz születése és halála között, azt a beavatott tudatosan végzi el halála és újabb születése között. A beavatott tudatosan építi fel fizikai testét. Az ilyen ember számára az új születés nem más, mint létének egy kiemelkedő eseménye. Testének anyagait csak egyszer cseréli ki, de akkor alapvetően. Az ilyen individualitások testi formája éppen ezért nagymértékben hasonlít az egymást követő inkarnációkban, míg az alacsonyabb fokon álló egyéneknél a formának nincs hasonlósága a sorra kerülő inkarnációkban. Minél fejlettebb az ember, fizikai testeinek annál nagyobb a hasonlósága két egymást követő inkarnációjában; ez a látó számára világosan érzékelhető. A németben van is egy kifejezés, amely jelzi a magasabb fokú fejlettséget; eszerint az ilyen ember egyáltalán „nem születik másik testben”, mint ahogy az átlagemberről sem mondjuk, hogy hét évenként új testet kap. Egy mesterről elmondható, hogy ugyanabban az asztráltestben születik meg, amit már évszázadok, sőt évezredek óta használ. Ez a helyzet a legtöbb vezető individualitás esetében – azoknál a mestereknél, akiknek az a feladata, hogy gondoskodjanak az egyik fajból a másikba való átmenetről.

Két másik kérdés is felmerül: az egyik a szellemi világban való tartózkodás időtartama, a másik a nemi állapot az egymás után következő inkarnációkban. Az okkult kutatás szerint az ember 1000-1300 évenként inkarnálódik. Ennek az a célja, hogy az ember visszatéréseikor a Föld arculatát megváltozva találja, és így új tapasztalatokat szerezhessen. A Földön történő változások szorosan összefüggenek bizonyos csillagászati együttállásokkal. Ez egy rendkívül fontos tény. A tavasz kezdetén a Nap mindig egy adott állatövi jegyben kel fel, ami lehet például a Kos vagy ezt megelőzően a szomszédos Bika jegy. Egy-egy csillagképen való áthaladáshoz Körülbelül 2600 év szükséges. Az állatöv mind a tizenkét csillagképén való áthaladás idejét a szellemtudomány egy kozmikus évnek nevezi.

Az ókori emberek nagyon érzékenyek voltak a Napnak az állatövön való áthaladására. Félelemmel és tisztelettel mondták: „Amikor a Nap pályája tavasszal felemelkedik, a természet megújul a téli pihenés után, a tavaszi Nap isteni sugarai felébresztik a természetet mély alvásából.” A tavasznak ezt a friss, fiatalos erejét kapcsolatba hozták azzal a csillagképpel, amelyből a Nap éppen aktuálisan sugárzott. Azt mondták: „Ez a csillagkép adja a Napnak az új erőt, az isteni alkotáshoz szükséges energiát.” Ezért van az, hogy azok, akik kétezer évvel előttünk éltek, a Bárányt (Kos) tekintették az emberiség jótevőjének. A Bárányra vonatkozó összes monda és legenda abból a korból származik, amikor a Nap a Kos csillagképen haladt át. Az Istenséghez tartozó fogalmak is kapcsolódnak ehhez a szimbólumhoz: korunk első néhány századában magát Jézus Krisztust is a kereszt szimbólumával és alatta a Báránnyal illusztrálták. Csak a VI. századtól kezdve terjedt el a Megváltó kereszten függő ábrázolása.

Innen ered Iaszón és az aranygyapjú jól ismert mítosza [14] is, nyolcszáz évvel Krisztus előttről. Amikor a Nap a Bika konstellációján haladt át, Egyiptomban az Ápisz-bika kultusza terjedt el, Perzsiában pedig a Mitrász-bikáé. Még korábbi időkben a Nap tavasszal az Ikrek csillagképben kelt fel; erre határozott jelzéseket találunk az indiai és a német mitológiában – utolsó nyoma az az iker kecskepár, akik Donar isten harci szekerét húzzák. Végül tekintsünk vissza még a Rák korszakához: ez a periódus az atlantiszi vízözön idejéhez volt közel. A régi kultúra letűnt és egy új alakult ki. Ennek a jele volt egy sajátságos okkult szimbólum, az úgynevezett örvény, ami – mint a Rák szimbóluma – máig is minden naptárban megtalálható.

[14] Az ókori mitológiában szereplő, isteni eredetű aranygyapjút a Fekete-tenger menti egyik várost őrizte; s ezt Iaszón és az argonauták szerezték meg kalandos úton.

Az emberek tehát a Nap járását figyelve mindig világosan tudták, hogy ami az egekben történik, azzal párhuzamosan haladnak a Földön történő változások. Amikor a Nap áthaladt egy csillagképen, a Föld felszíne annyira megváltozott, hogy az ember számára az új inkarnáció értékes tapasztalatokat nyújtott. Emiatt a reinkarnáció ideje a tavaszpont előrehaladásától függ. Az az időszak, amely szükséges ahhoz, hogy a Nap egy állatövi jegyen áthaladjon, az a periódus, amelyen belül az ember általában kétszer inkarnálódik: egyszer mint férfi, egyszer pedig mint nő. Az ember élményei a férfi és a női szervezetben a szellemi élet szempontjából annyira különbözőek, hogy a Föld ugyanazon arculata mellett mind a két formában le kell születni. Ez átlagban ezer esztendőt jelent két inkarnáció között. Ez egyúttal válasz a nemre vonatkozó kérdésre is. A nem rendszerint váltakozik. Ez alól azonban gyakran van kivétel, így előfordulhat, hogy három-öt, de legfeljebb hét azonos nemű inkarnáció is követi egymást. A hét egymás utáni inkarnáció ugyanabban a nemben azonban csak kivételes esetben fordul elő, szemben azzal az okkult nézettel, miszerint ez lenne a szabályos.

Mielőtt az egyéni karmát tanulmányoznánk, egy alapvető tényt kell még megismernünk: a közösségi vagy más néven kollektív karmát. Ezt nem az egyén határozza meg, bár ez aztán egyéni inkarnációi folyamán kiegyenlítődik. Íme, egy konkrét példa.

Amikor a hunok a középkorban Ázsia felől elözönlötték az európai országokat, és nyugtalanító háborúkat okoztak, ennek is megvolt a szellemi jelentősége. A hunok régi atlantiszi népek utolsó maradványai voltak, mégpedig a dekadencia előrehaladott állapotában, ami asztráltestük és étertestük bizonyos leromlásában fejeződött ki. E romlás termékei jó talajra találtak a félelemben és rettegésben, amit a különböző népek között okoztak – azok beoltódtak a leigázott emberek asztráltestébe, majd a következő generációnál átmentek a fizikai testbe. A bőr magába szívta ezeket az asztrális elemeket – ennek a következménye volt a középkorban uralkodó népbetegség, a lepra.

A közönséges orvos a leprát természetes fizikai okoknak tulajdonítja. Nem kívánok az ilyen orvossal vitába szállni, de az ő okfejtése a következőkhöz hasonlítható. Tegyük fel, hogy verekedés közben egy ember megsebesíti a másikat egy késsel. Tudjuk, hogy a támadó régóta bosszúvágyat táplált a megsebesített ellen. Valaki erre azt mondhatná, hogy a sebesülés oka a bosszú érzése, valaki más viszont a kést okolhatná. Mindkettőnek igaza lenne: a kés a végső fizikai ok, de mögötte ott húzódik a szellemi háttér. Éppen ezért akik a szellemi okot keresik, mindig elismerik a fizikai ok érvényességét is. A fentiek alapján látjuk, hogy a történelmi eseményeknek egész generációkra nézve nagy hatása van, de ugyanakkor azt is megtanuljuk, hogy a történésekbe hosszú időkre szóló érvényességgel bele tudunk nyúlni, mélyen, egészen a fizikális egészségi állapotokig.

A jelenlegi századok technikai fejlődése következtében az európai népességen belül kialakult az ipari proletáriátus és ezzel együtt az osztály- és ranggyűlölet. Ennek székhelye az asztráltestben van, és fizikailag a tüdővészben fejeződik ki. Ezt mutatja az okkult kutatás. Olykor nincs módunk segíteni azokon az egyéneken, akik az effajta általános karma alá tartoznak. Karmikus betegségről lévén szó, gyakran kényszerülünk arra, hogy vérző szívvel nézzük az egyes emberek szenvedését, anélkül hogy képesek lennénk meggyógyítani, újra vidámmá tenni őket. Csak azzal segíthetünk rajtuk, ha a kollektív karma javításán munkálkodunk. Nem az a fő cél, hogy az egyes egyének egoista énjét állítsuk talpra, hanem az, hogy munkánk az egész emberiség javát szolgálja.

Egy másik példa, amely közvetlenül kapcsolódik az aktuális eseményekhez, a következő: okkult megfigyelések szerint az asztrális lények között, akik részt vettek a japán-orosz háború [15] különböző csatáiban, voltak olyan halott oroszok, akik saját népük ellen tevékenykedtek. Ez annak a ténynek tulajdonítható, hogy az oroszok jelenlegi fejlődése folyamán a nemzet sok nemes idealistája pusztult el földalatti börtönökben és akasztófán, olyanok, akik nemes eszmék hívei voltak, de nem jutottak a fejlődés azon fokára, hogy képesek lettek volna saját halálukat megbocsátani. Halálukkor keserű bosszút éreztek azok ellen, akik megölték őket. A bosszút a kamalóka ideje alatt élték ki, mert ez csak ott lehetséges. Haláluk után az asztrálsíkról gyűlölettel és bosszúval töltötték meg a japán katonák lelkét az ellen a nép ellen, amelyhez korábban ők maguk is tartoztak. Ha a devachánban lettek volna, így szóltak volna: „Megbocsátok ellenségeimnek!” Annál is inkább, mivel a devachánban, ahol kívülről látják a gyűlölet és bosszú felhőjét, rájöttek volna, hogy milyen rettenetes érzések ezek, és mennyire méltatlanok hozzájuk. Az okkult kutatás tehát azt is felfedi, hogy az egyes népek elődeik befolyása alatt állnak.

[15] Japán-orosz háború: 1904-1905 között zajlott a Távol-Kelet – elsősorban Kína és Korea – feletti uralomért; és Japán győzelmével zárult.

A modern idők idealista törekvései sem érhetik el céljukat, ha csupán fizikai eszközökkel, fizikai szinten akarnak hatni. Ilyenek például a béke fenntartására irányuló mozgalmak, amelyek a békét csupán fizikai eszközökkel akarják megőrizni. Amíg nem tanuljuk meg az asztrális szintet befolyásolni, amíg nem ismerjük a helyes módszereket, addig nem tudunk úgy munkálkodni, hogy ha az ember újra testet ölt, egy olyan világot találjon, amelyben képes boldogulni.

6. A sors törvénye – 1907. május 30.

A mai napon az embernek olyan fizikai világbeli élményeiről fogunk beszélni, amelyek előző életének a következményei. Először is hangsúlyozni kell, hogy az életet nemcsak az előző inkarnációk határozzák meg, hanem egészen kis mértékben a jelenlegi is. Azt a törvényt, amely szerint az ember múltja, jelene és jövője kapcsolódik egymáshoz, a szellemtudomány irodalmában a karma törvényének nevezzük. Ez az emberi sors igazi törvénye; az egyes életek csupán ennek a nagy, kozmikus törvénynek a speciális esetei, hiszen a karma egyetemes, kozmikus érvényű. Amikor a korábbi állapotok és azok későbbi kihatásainak kapcsolatát nézzük, akkor éppen a karma értelmében gondolkodunk. A következőkben e kozmikus törvény egyéni alkalmazását szeretném megmagyarázni az ember életében.

Tegyük fel, hogy két vízzel telt edény áll előttünk, és az egyikbe egy izzó vasgolyót dobunk. A víz sisteregni fog és felmelegszik. Ha kivesszük a golyót, és áttesszük a másik edénybe, itt a víz már nem sistereg és nem melegszik fel, hiszen a golyó már lehűlt a másik edényben. A vasgolyóval az első edényben történtek meghatározzák a másik edényben való viselkedését. Az ok és okozat mindenkor kapcsolatban áll egymással a fizikai életben – a későbbi viselkedés függ az előzőleg történtektől.

De említhetnénk egy másik példát is: bizonyos állatok látószerve a sötét barlangokban való vándorlásuk következtében elsorvadt. Ezekben az állatokban korábban a szemet tápláló anyagok a test más részébe irányultak, mert a szemnek nem volt szüksége a látásra, így ott ezek az anyagok is szükségtelenekké váltak. A szem elsorvadása aztán tovább öröklődött az összes további generációra is. E barlangi lények viselkedését a sötétben töltött korábbi vándorlásaik határozták meg; a későbbi generációk sorsát viszont az az életmód, ahogyan elődeik a múltban éltek. Ezek az állatok előkészítették eljövendő sorsukat. Ugyanez áll az emberi életre is.

Az ember múltja által meghatározza jövőjét. Miután legbensőbb lénye nincs egy inkarnációra korlátozva, hanem több inkarnáción halad át, azoknak az élményeknek az okai, amelyekkel egy adott életben szembekerül, egy korábbi életben keresendők. Így kapcsolódnak az életben az egymást követő inkarnációk, mint ok és okozat. Most nézzük a történések láncolatát, amit akkor érthetünk meg helyesen, ha figyelembe vesszük az emberi tettek, gondolatok és érzések következményeit. „A gondolatok vámmentesek”, „gondolhatunk, amit akarunk, ez a külső világban senkit sem zavar” – mondják a materialista módon gondolkodók. Annak az embernek viszont, aki valóban megértette a szellemi impulzusokat, ettől lényegesen különbözik a látásmódja.

A materialista hiszi, hogy sérülést okoz, ha egy embert megdob kővel, de úgy véli, hogy a gyűlölettel, amit embertársa iránt táplál, nem okoz neki kárt. De akik igazán ismerik a világot, tudják, hogy sokkal erősebb hatások indulnak ki a gyűlölettel telt gondolatokból, mint amilyet egy kő okozhat. Mindannak, amit az ember gondol és érez, hatása van a külső világban, a látó igen precízen látja a szeretetteljes gondolat hatását egy másik emberre, és azt a nagyon is eltérő hatást, amit a gyűlölettel eltelt gondolat okoz. Ha szeretetteljes gondolatot küldünk valaki felé, a látó látja, amint egy virágkehely alakú fény formálódik ki a szeretett lény éter- és asztrálteste körül, s ezzel hozzájárul az illető vitalitásához és boldogságához. Ezzel szemben a gyűlölet gondolata, mint egy sebző nyíl fúrja bele magát az éter- és asztráltestbe. Nagyon különböző megfigyeléseket tehetünk ezen a területen.

Óriási különbség van az asztrálvilágban aszerint, hogy valaki igaz vagy hazug gondolatnak ad hangot. A gondolat egy bizonyos dologra vonatkozik, és igaz, ha azzal a dologgal egyezik. Minden, ami történik, hatást vált ki a magasabb világokban. Ha valaki valósághűen mond el egy eseményt, akkor egy bizonyos asztrális forma sugárzik ki belőle felfelé, egyesül azzal a formával, ami magából az eseményből származik, és a kettő erősíti egymást. Ezek a megerősödött formák tartalmilag teljesebbé és tagoltabbá teszik szellemi világunkat, ami szükséges is az ember fejlődéséhez. De ha az esemény elbeszélése hazug, tehát nem egyezik a tényekkel, akkor az elmondó gondolatformája ellentétben áll azzal a gondolatformával, ami az eseményből származik. A két gondolatforma ütközik, és kölcsönösen elpusztítják egymást. Ezek a hazugság által okozott pusztító „robbanások” úgy működnek, mint egy daganat a testben, amely elpusztítja az általa megtámadott szervezetet. A hazugságok tehát megölik a kialakult asztrális formákat, és ezáltal akadályozzák vagy megölik a fejlődés egy részét. Aki igazat beszél, ténylegesen elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt. Az okkult törvény szerint tehát: a hazugság a szellem szemével nézve asztrális szintű gyilkosság, sőt, egyben öngyilkosság is. Aki hazudik, saját útjába állít akadályokat. E hatások mindenütt megfigyelhetők a szellemi világban.

A tisztánlátó látja tehát, hogy mindannak, amit egy ember gondol és érez, az asztrálvilágban megvan a maga hatása. Az ember hajlamai, vérmérséklete, jellembeli tulajdonságai és tartósabb gondolatai már nemcsak az asztrálvilágba sugároznak be, hanem a devachán világába is. A derűs hajlamú ember bizonyos folyamatok forrása, központja a devachánban. Az olyan ember, aki állandóan lógatja a fejét, szintén hat a devachánra, megsokszorozva ott azokat az esszenciákat és szubsztanciákat, amik az embernél ezt a csüggeteg természetet okozzák. A szellemi bölcsesség tehát megmutatja nekünk, hogy nem elszigetelt lények módján élünk, hiszen gondolataink állandóan formákat képeznek, s ezek árnyalják a devachán világát, mindenféle szubsztanciával és esszenciával hatva át azt. Az emberek gondolatai és érzései a devachán mind a négy régióját – a kontinentális, a tengeri, a légköri és az ideákat tartalmazó régiót is – befolyásolják.

A devachán magasabb szintjeit, ahol az Akasha Krónika található, az emberek tettei befolyásolják. Ami a külső világban történik, annak hatása elér egészen a devachán legmagasabb részéig: az értelem világáig. Így megérthetjük, hogyan építi fel az ember saját asztráltestét és hogyan kapcsolja azt hozzá testéhez az új inkarnációba való lejövetele alkalmával. Mindaz, amit előző életében gondolt és érzett, az asztrálvilág maradandó részévé vált és ott számtalan nyomot hagyott.

Ha az ember gondolatai az igazságot tartalmazták, ezeknek a nyomai egyesülnek, és egy jó asztráltestet formálnak számára. Mindaz, amit viszont a temperamentuma, a hajlamai stb. révén az alsó devachánba vitt be, az az új étertestét alakítja ki. Végül a devachán legmagasabb régióiból, ahol az Akasha Krónika található, múltbeli tettei, cselekedetei vesznek részt fizikai testének kialakításában és a születés helyének meghatározásában. Itt találhatók azok az erők, amelyek a megszülető embert elviszik egy meghatározott helyre. Ha az ember rosszat tett valakinek, az olyan külső ténynek minősül, ami behatol egészen a devachán legmagasabb régióiba; s amikor az ember új fizikai testbe lép, ez úgy működik, mint egy saját maga által létrehozott erő, amely a felsőbb lények irányítása alatt azokba a rokoni kapcsolatokba és arra a helyre kényszeríti őt, ahol most tapasztalni fogja múltbeli tetteinek következményeit a fizikai világban.

A külső világ azon élményei, amelyek belülről nem hatnak ránk különösebben, az eljövendő inkarnációban az asztráltestünkön munkálkodnak, jellegzetes gondolkodásmódot és érzésbeli sajátosságokat kölcsönözve ezáltal annak. Ha az ember eredményesen élte le életét, ha mindent jól megfigyelt, s ezáltal széles körű tudást szerzett, akkor asztrálteste e téren különféle adományokkal fog újraszületni. A korábban megszerzett tudás és tapasztalat tehát az asztráltestben nyilvánul meg a következő inkarnációban.

A belső tapasztalat, mindaz, amit az ember, mint boldogságot, bánatot stb. érez, az eljövendő inkarnációban egészen az étertestig hat, maradandó hajlamokkal hatva át azt. Annak az embernek az éterteste, aki most sok örömet él át, örömre hajlamos temperamentumú lesz. Aki igyekszik sok jót tenni, az ezáltal felkeltett érzések következtében határozott képességet nyer a jó tettekre a következő életben is: fejlett lelkiismerettel fog rendelkezni, magas erkölcsi nívón álló ember lesz belőle.

Amit az étertest képvisel a jelenlegi életben, vagyis az állandó jellem, a temperamentum, a tehetségek stb., mindaz a következő élet fizikai testében fog megjelenni. Az olyan ember például, aki rossz hajlamokat, káros szenvedélyeket fejlesztett ki jelenlegi életében, beteges fizikai testtel fog megszületni a következőben. Az az ember viszont, aki most erős, egészséges fizikai testtel rendelkezik, előző életében kellett hogy jó tulajdonságokat fejlesszen ki magában. Az olyan személy, aki erősen hajlamos a betegségekre, rossz impulzusokat dolgozott bele saját magába. Saját magunkon múlik tehát, hogy egészséget vagy betegséget szerzünk-e magunknak, amennyiben ezek a fizikai testből erednek. Ha kiküszöböljük rossz hajlamainkat, akkor egészséges fizikai testet készítünk elő következő életünkre.

A szellemi látó számára teljes részletességgel megfigyelhető, hogy miként is fognak működni a jelenlegi életben meglévő hajlamok a fizikai testen a következő életben. Aki hajlamos arra, hogy környezetét és a benne lévő teremtményeket szeresse, aki szeretetet áraszt magából, annak fizikai teste fiatal és friss marad egész eljövendő életében. Tehát a minden teremtmény iránti szeretet, a szimpátia kifejlesztése következő életünkben olyan fizikai testet eredményez, amely megőrzi fiatalságát. Aki viszont tele van embertársai iránti ellenszenvvel, aki mindent kritizál, mindig morog, aki szeretne mindentől visszahúzódni, annak fizikai teste hamar megöregszik, megráncosodik. Így mennek át az egyik élet hajlamai és szenvedései a következő inkarnáció fizikai testi életébe. Hasonlóképpen megállapítható az is, hogy ha a földi javakra irányuló szerzési vágy oly mértékben meggyökerezik az emberben, hogy az hajlammá válik benne, akkor következő életében fizikai teste hajlamos lesz a fertőző betegségekre. Gyakran lehet olyan eseteket találni, amikor a fertőző betegségek iránti kifejezett hajlam egy korábbi erős szerzési vágyra vezethető vissza, aminek az étertest a hordozója. Ezzel szemben az érdek nélküli törekvő, aki nem akar a maga számára gyűjteni, aki az emberiség jóléte érdekében a közösségért tevékenykedik, annak, ha sikerül hajlamává változtatnia ezt a szokását, a következő életében az étertestében erős ellenállást fejleszt ki a fertőző betegségekkel szemben.

Így tehát a fizikai és az asztrálvilág közti kapcsolatok ismerete képessé tesz bennünket, hogy világosan megértsük a világot és annak belső fejlődési folyamatait. A dolgok gyakran egészen másképpen kapcsolódnak egymáshoz, mint ahogy azt az emberek képzelik. Sokan keseregnek fájdalmaik és szenvedéseik miatt, de magasabb szempontból ez nem indokolt, hiszen, ha sikerül legyőznünk őket és készen állunk az új inkarnációra, ott a szenvedés és a fájdalom a bölcsesség és a megfontoltság forrásává válik. Még egy modern materialista írásban is olyan kijelentésre bukkanunk, hogy „Van valami kikristályosodott fájdalom minden gondolkodó arcán.” Amit a materialista szerző művében kimond, már régóta ismert minden okkultista előtt, hiszen ők tudják, hogy a világ legnagyobb bölcsességét a fájdalom és a szenvedés békés, nyugodt tűrésével lehet megszerezni, ez az, ami bölcsességet hoz létre a következő inkarnációban.

Aki a legkisebb fájdalomtól is elmenekül, aki nem hajlandó a fájdalmat elviselni, az nem képes a bölcsesség alapját megteremteni. Ha valóban a dolgok mélyére nézünk, tulajdonképpen nem kesereghetünk a betegségek miatt sem, mert magasabb szempontból, az örökkévalóság szemszögéből nézve azok is egészen másképpen mutatkoznak meg. A nyugalommal elviselt betegségek gyakran nagy fizikai szépség formájában jelennek meg a következő életben, úgyhogy ha valakinél szembetűnő fizikai szépséggel találkozunk, tudhatjuk, hogy ezt az illető gyakran előző életének betegségei árán szerezte meg. Ez tehát az összefüggés a testi betegségek vagy külső okok folytán történt sérülések és a szépség között.

A francia író, Fabre d’Olivet [16] következő szavai jól illenek erre a különleges összefüggésre: „Ha megfigyeljük az emberi életet, olyannak látjuk azt, mint a gyöngy keletkezését a kagylóban – a gyöngy csak a kagyló betegsége által jöhet létre.” Így van ez az emberi élettel is: a szépség karmikus kapcsolatban áll az emberi betegségekkel, azok eredménye. De amikor azt mondtam, hogy az az ember, aki visszataszító szenvedélyeket fejleszt ki magában, s ezzel a betegségek iránti hajlamot is megteremti, akkor tudnunk kell, hogy ez esetben a betegségekre való belső hajlamról van szó. Más a helyzet akkor, ha valaki attól betegszik meg, hogy mérgezett légkörben dolgozik; ez is okozhat betegségeket, de azok nincsenek összefüggésben az illető fizikai testének belső felépítésével.

[16] Antoine Fabre d’Olivet (1767 – 1825): francia író, költő, zeneszerző. Munkái révén számos okkultistára komoly hatást gyakorolt, így a Rudolf Steiner által is megemlített Eliphas Levire vagy Édouard Schuréra.

Mindaz, ami a fizikai szinten tényként megnyilvánul, ami tettekben kifejezésre jut, ami hatással van a fizikai világra, egy lépéstől vagy kézmozdulattól kezdve a legbonyolultabb folyamatokig, mindez kívülről jön az ember felé, mint tényleges fizikai hatás egy későbbi inkárnációban. Mint látjuk, az egymást követő inkarnációkban belülről kifelé élünk. Ami viszont mint öröm, fájdalom, boldogság és szomorúság él az asztráltestben, az legközelebb az étertestben jelenik meg újra. A maradandó impulzusok és szenvedélyek, amelyek az étertestben gyökereznek, a fizikai testben fognak feltűnni, mint alkati hajlamok. A cselekedetek, amelyeknek a végrehajtásához a fizikai testre van szükség, mint külső sors jelennek meg a következő inkarnációban. Amit az asztráltest tesz, az az étertest sorsává válik; az étertest a fizikai test sorsa lesz, és amit a fizikai test tesz, az mint fizikai valóság kívülről érkezik vissza hozzánk.

Itt van az a pont, ahol a külső sors beavatkozik az ember életébe. Az ilyen sorshatás néha hosszú ideig nem mutatkozik meg, de előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ha követjük az ember életét különböző inkarnációkon át, mindig látható, hogy életét magasabb lények készítik elő, akik úgy munkálkodnak a fizikai megtestesülésen, hogy az embert egy bizonyos helyre irányítják abból a célból, hogy sorsa beteljesüljön.

Vegyünk például egy megtörtént esetet. Egy középkori vésztörvényszéken egy embert halálra ítéltek, s az ítéletet a bírák maguk hajtották végre. Az eset résztvevőinek korábbi inkarnációit megvizsgálva azt találjuk, hogy valamikor mindannyian kortársak voltak: az, akit kivégeztek egy törzsfőnök volt, aki elrendelte a kivégzését azoknak, akik most a bírái voltak. A korábbi fizikai életnek ez a tette kapcsolatot teremtett a szóban forgó személyek között, és olyan erőket hozott létre, amelyek beíródtak az Akasha Krónikába. Amikor egyikük újraszületett, ezek az erők úgy hatottak, hogy oda és abban az időben szülessen meg, mint azok, akikhez ezáltal kötve volt. Az Akasha Krónika valóban olyan erőforrás, amibe minden beíródik, amit egy embernek a másikkal szemben le kell törlesztenie. Előfordul, hogy némelyek megsejtik ugyan ezeket a folyamatokat, de igen kevesen vannak azok, akik igazán tudatában vannak az efféle szellemi történéseknek.

De nézzünk egy másik példát: egy ember látszólag boldog és elégedett a foglalkozásával; de valamilyen oknál fogva mégis el kell azt hagynia, és miután más foglalkozást nem talál ugyanazon a helyen, útja messzire viszi, más országba, ahol teljesen új életpályát kell kiépítenie. Itt találkozik egy személlyel, akivel valamilyen kapcsolatba kerül. Mi történt ebben az esetben? Valamikor együtt élt ezzel az emberrel, és valamiért adósa maradt. Ez be van írva az Akasha Krónikába, és annak az erői vezették erre a helyre, hogy találkozhasson azzal az emberrel, akivel szemben fennálló adósságát most kiegyenlítheti.

Az ember a születése és a halála között állandóan ilyen erő-összefüggésekbe van bezárva, amelyek lelkileg minden oldalról körülfonják és irányítják életét. Az ember mindenkor önmagában hordja előző életének a hatásait, állandóan korábbi inkarnációinak következményét éli át. Tudnunk kell tehát, hogy életünket olyan hatalmak vezérlik, akikről nincs tudomásunk. Azok a formák, amiket asztrális szinten korábban magunk hoztunk létre, most az étertestben működnek. A devachán magasabb régióiban lévő erők vagy lények, amiket vagy akiket magunk írtunk be az Akasha Krónikába, a sorsunkon munkálkodnak. Ezek az erők vagy lények nem ismeretlenek a szellemi látó számára; megvan a maguk helye a hasonló lények sorában. Fel kell ismernünk, hogy más lények működését érezzük asztráltestünkben, étertestünkben és fizikai testünkben. Minden, amit önkéntelenül teszünk, minden, amire kényszerülünk, más lények működésének tulajdonítható; a tettek nem a semmiből jönnek létre. Az emberi lény különféle részeit állandóan más lények töltik be, ezért a beavatott tanítótól származó sok-sok gyakorlat célja éppen az, hogy e lényeket kiűzzük magunkból, s ezáltal egyre szabadabbakká váljunk.

Azokat a lényeket, akik az asztráltestet hatják át és teszik rabbá, démonoknak nevezzük. Asztráltestünket mindenkor áthatják ilyen démonok. Azok a lények, akiket magunk hívunk életre igaz vagy hamis gondolatainkkal, fokozatosan démonokká válnak. Vannak jó démonok, akiket jó gondolatok hívtak életre, de a rossz gondolatok – különösen a hamis, hazug gondolatok – a legrettenetesebb, legfélelmetesebb démoni formákat szülik, hogy aztán ezek hassák át az asztráltestet. Az étertestet is áthatják bizonyos lények, akiktől az embernek szintén meg kell szabadulnia, ezek az úgynevezett kísértetek. Végül a fizikai testet a fantomok hatják át. A felsoroltakon kívül vannak még más lények is, akik az ént űzik ilyen vagy olyan irányba. Ezek szellemi lények, miután az Én is szellem. Az ember valóban létrehoz ilyen teremtményeket, akik meghatározzák belső és külső sorsát, amikor leszáll az új inkarnációba. E lények úgy működnek az életünkben, hogy érezhetjük az asztráltestünk teremtette démonokat, az étertestünk teremtette kísérteteket és a fizikai testünk teremtette fantomokat. Ezek a lények rokonságban állnak velünk és felénk igyekeznek, amikor új inkarnációnkra sor kerül.

Még a vallási iratokban is kifejezésre jut ez az igazság. Amikor a Biblia a démonok kiűzéséről beszél, az nem absztrakció, hanem szó szerint értendő. Jézus Krisztus meggyógyította azokat, akiket démonok szálltak meg – kiűzte az asztráltestükben működő lényeket. Ez a démonűzés valóban megtörtént, azt szó szerint kell venni. Szókratész, a bölcs, szintén beszél a „daimón”-járól, amely az asztráltestében működik. Neki azonban szerencsére jó démona volt, mert e lények nem mindig gonoszak. Vannak azonban borzalmas, veszedelmes démoni lények is. A hazugságból származó démonok visszavetik az embert fejlődésében; és minthogy a világtörténelem vezető alakjainak hazugságai miatt állandóan születnek olyan démonok, akik rendkívül erős lényekké nőnek, ezért beszélhetünk az „Akadályok Szellemeiről”. Ebben az értelemben mondja [17] Faust Mefisztónak, hogy ő „minden akadály atyja”.

[17] A vonatkozó rész a Sötét oszlopcsarnok jelenetben olvasható: Az embert folyton ingoványra vinnéd, minden akadály atyja, a segítség fejében mindig új bér kell neked. Másutt Mefisztó ezt mondja Faustnak: „A tagadás a lényegem!”

Az egyén, mint az egész emberiség tagja, hatással van az egész világra, akár igazat mond, akár hazudik. Értelemszerűen, teljesen más hatást gyakorolnak azok, akik igazságdémonokat hoznak létre, mint akik hazugság-démonokat szülnek. Képzeljünk el egy olyan népet, amely csak hazugokból áll. Ezek az asztrális szintet csupa hazugság-démonokkal népesítenék be, amelyek fertőző betegségek iránti hajlamban nyilvánulnának meg. Van egyfajta bacilus, amely fertőző betegségek hordozója; ezek az emberi hazugságokból származnak – nem mások, mint fizikailag megtestesült hazugság-démonok. Látjuk tehát, hogy a korábbi korok hazugságai a világ karmájában bizonyos lények seregeiként jelennek meg. A Faust egyik passzusa is jelzi, hogy mennyi igazság rejlik a mítoszokban és a mondákban: arra a részre gondolok, amikor Goethe kapcsolatba hozza [18] a férgeket a hazugságokkal, a patkányokat és az egereket pedig Mefisztóval, aki a hazugság szelleme. Hasonlóképpen, a mondák is gyakran csodálatos összefüggéseket őriztek meg a szellemi világ és a fizikai világ között.

[18] A Faust több magyar fordításából ez az utalás nem derül ki. (A szerk.)

Mint már korábban elhangzott, az étertestben lévő erők a következő inkarnációban a fizikai testen munkálkodnak, így egy adott gondolkodásmódra való hajlam is az eljövendő fizikai testre van hatással, úgyhogy nem mindegy a következő inkarnáció szempontjából, hogy az ember szellemi vagy materialista beállítottságú-e. Annak az embernek, aki ismeri a magasabb világokat, elég, ha csak hisz azok létezésében, a következő életben kiegyensúlyozott fizikai teste és nyugodt idegzete lesz, s ezeket jól kézben tudja tartani. Ezzel szemben az az ember, aki csak azt ismeri el, ami az érzékelhető világban létezik, az átviszi ezt a mentalitást leendő fizikai testébe, és a legközelebbi inkarnációban olyan gyenge teste lesz, amely hajlamos az idegbetegségekre, hiszen nincs meg benne az akarat szilárd központja. A materialista elaprózza magát a részletekben; a szellem összetart, mert a szellem maga az egység!

A fenti hajlam a következő inkarnációban nemcsak az egyén esetében nyilvánul meg, hanem folytatódik generációkon át, úgyhogy a materialista gondolkodású apák fiainak és unokáinak is meg kell fizetniük érte rosszul felépített idegrendszerrel, idegi rendellenességekkel. A jelenlegi ideges korszak a múlt század materialista felfogásának eredménye. Az emberiség nagy irányítói felismerték, hogy ennek ellensúlyozására szükségessé vált a szellemi gondolkodás beáramoltatása.

A materializmus utat talált a vallásokba is. Vannak, akik hisznek a szellemi világban, de nincs meg az akaratuk ahhoz, hogy azt valóban megismerjék. Folyton azt hajtogatják, hogy semmit sem akarnak tudni a vezető szellemi lényekről! Mondható, hogy ezek nem materialisták? A materialista a vallásban azt szeretné, ha a hatnapos Teremtés titka, ahogy a világ hatalmas evolúciója a hatnapos Teremtéstörténetben a Bibliában megnyilvánul, a szeme előtt játszódna le. Materializmus az, amely Jézus Krisztusról úgy beszél, mint más történelmi személyről, és nem vesz tudomást a Golgota Misztériumáról.

A természettudományos materializmus csak a vallásban megtalálható materializmus következménye, ami nem létezne, ha a vallásos élet nem lenne telítve ezzel a fajta gondolkodásmóddal. Akik ma túlságosan lusták a vallás területén való elmélyülésre, ugyanazok, mint akik a materializmust bevitték a tudományba. Az idegek ziláltsága pedig, amit a materializmus okozott, megmutatkozik egész fajoknál [19] és népeknél éppúgy, mint az egyes emberek egyéni életében.

[19] A „faj” (németül: die Rasse) kifejezés többször is előfordul Rudolf Steinernél az 1900-as években tartott előadásaiban. Miután némely kifejezés értelme és kapcsolódó jelentéstartalma jelentősen megváltozott az azóta eltelt évtizedek alatt, fontosnak tartjuk, hogy ezzel kérdéssel röviden foglalkozzunk. Lásd erről a kötet végén olvasható „Különleges utalás a Rudolf Steiner-összkiadásban található, »rasszok«-ról szóló kijelentésekhez” című állásfoglalást a 172. oldalon, amelyet a Rudolf Steiner Nachlassverwaltung és a Rudolf Steiner Verlag közösen adott ki 2016-ban. (A szerk.)

Ha a szellemiség áramlata nem válik olyan erőssé, hogy hasson a lusta és kényelmes emberekre, akkor az idegbaj, mint kozmikus következmény egyre inkább elhatalmasodik az emberiségen. Ahogy a középkorban a lepra és más súlyos járványok voltak jellemzőek, úgy a jövőben a materialista felfogás fog súlyos idegbajokat életre kelteni, az elmebaj járványai fognak megszállni egész népeket. A szellemtudománynak ezért nem olyan tudománynak kell lennie, amin vitatkoznak, hanem olyannak, hogy a karma törvényeibe való betekintés által gyógyszer lehessen az emberiség számára. Minél inkább szellemivé válik az emberiség, annál inkább letűnnek azok a betegségek, amelyek az idegrendszerrel és a lelki rendellenességekkel kapcsolatosak!

7. A karma technikája – 1907. május 31.

Annak érdekében, hogy jobban megérthessük a karma törvényének működését az emberi életben, most elmondok egy jelenséget, amely közvetlenül a halál után lép fel. Gondoljanak az emlékképek tablójára, amely akkor jelenik meg, amikor az ember megszabadult fizikai testétől és egy rövid ideig étertestében és asztráltestében él, mielőtt továbbhaladna az elemi világba. Hogy jobban megérthessük a karma működését, leírom azt a különös érzést, amely ezzel a hatalmas tablóval kapcsolatban fellép, és amely egyre erősödik mindaddig, amíg az ember étertestében él. Az ember egy különleges élményt él át a tablóval kapcsolatban. Kezdetben egész életét látja panorámaszerű képek formájában. Majd eljön egy pillanat nem sokkal a halál után, amikor úgy érzi: „Ez a sok kép mind én vagyok!” Ez egyénenként változóan órákon, sőt napokon át tart. Azután érzi az ember, amint éterteste növekszik és kiterjed, mintha átölelné a Föld teljes szféráját egészen a Napig.

Amikor aztán a szellem elhagyja az étertestét, egy másik jellegzetes érzés ébred fel benne. Igen nehéz ezt az érzést a fizikai világ szavaival leírni. Leginkább talán azt mondhatnánk, hogy ez a kozmikus térbe való kiterjedés érzése, de úgy, mintha az ember nem mindenütt volna jelen. Ez az élmény csupán megközelítőleg írható le. Az ember úgy érzi, mintha lényének egy része Münchenben lenne, egy másik része Mainzban, egy harmadik Baselben és ismét egy további része messze túl a Föld szféráján, esetleg a Holdon. Széttagoltnak érzi magát, mintha nem lenne kapcsolatban a közbenső terekkel. Ez az a különös mód, ahogyan asztrális lénynek érzi magát az ember: kiterjedve a térben, odahelyezve különböző helyekre, de anélkül, hogy betöltené a köztük lévő teret. Ez az élmény megmarad a kamalóka egész ideje alatt, amikor is az ember visszafelé végigéli az életét, egészen a születéséig. Mindig egy-egy ilyen darabját éli át életének, és ezen tapasztalatok beleilleszkednek kamalókabeli élete egyéb élményeibe. Fontos ezt tudni ahhoz, hogy elképzelhessük, hogyan működik a karma törvénye. Az ember legelőször úgy érzi, mintha benne volna abban az emberi lényben, akivel utoljára kapcsolatban állt; majd visszamenőleg benne érzi magát mindazokban, akikkel élete folyamán kapcsolatba került.

Tegyük fel, hogy valaki valamikor megvert egy embert Mainzban. Halála után eljön az idő, amikor érezni fogja ezt a verést és a vele járó fájdalmat is. Ha a megvert személy még Mainzban él, az illető asztráltestének egy része úgy érzi majd, hogy a halál után is Mainzban van és átéli az ottani eseményt. Ha a megvert személy időközben meghalt, akkor az illető a kamalóka azon helyén érzi majd magát, ahol most a megvert személy van. Természetesen az ember nemcsak egy, hanem számos más emberrel volt kapcsolatban, akik szerteszét élnek a Földön és a kamalókában. Az illetőnek mindezeken a helyeken jelen kell lennie; ez hozza létre a széttagoltság érzését a kamalókában. Így válik lehetővé, hogy ezekben az emberekben megtapasztalja mindazt, amit velük tett. Mindazokkal, akikkel az ember valaha is érintkezett, maradandó kapcsolat alakul ki – kötelék fűzi ahhoz az emberhez is, akit megvert, mert vele együtt él a kamalókában. Később a devachánba kerül, majd onnan ismét vissza a kamalókába. S amikor itt új asztrálteste felépül, megtalálja azt, ami összehozza majd azzal az emberrel, akivel így összekapcsolódott. Miután számtalan ilyen kapcsolat létesült, látni fogja, hogy bizonyos fajta kötelék fűzi össze mindazzal, ami majd életében szerepet játszik.

Világos magyarázatot ad erre az az okkult látással tapasztalt esemény, amelyről korábban már beszéltem.

Egy vésztörvényszék keretében öt bíró a középkorban halálra ítélt és saját maga ki is végzett egy embert. Előző életében ez az ember egy törzsfőnök volt, aki ezt az öt embert kivégeztette. Majd a főnök meghalt és a kamalókába került. Ez idő alatt, benne érezve magát ezekben az emberekben, kénytelen volt átélni mindazt, amit azok éreztek, amikor kivégezték őket. Ez a kiindulópontja azoknak a vonzóerőknek, amelyek összehozzák az embereket, amikor azok visszatérnek a Földre, hogy a karma törvénye beteljesedjen.

Ez a karma technikája, ez az a mód, ahogyan a karma működik. Látható, hogy vannak olyan létezési módok, olyan összetartozások itt a fizikai világban, amelyek már asztrális szinten kezdődnek. A fizikai szinten csak a szubsztancia folytonosságát találjuk, az asztrális szinten azonban a testiségnek az összetartozó, de egymástól elkülönült részei is tapasztalhatók. Olyan ez, mintha az ember érezné a fejét, majd semmit a feje és a szíve között, aztán a szívét és a lábait, de semmit a szív és a lábak között. Egyik része lehet Amerikában, egy másik a Holdon, egy harmadik pedig egy másik bolygón; lényének ezen részei között nincs asztrálisan érzékelhető kapcsolat, mégis mindegyik rész az illető asztráltestéhez tartozik. Ha így nézzük a karma törvényét, világossá válik, hogy ami egy emberi életben történik, az rengeteg olyan oknak a következménye, amelyek az elmúlt életben rejlenek. Hogyan egyeztethető össze akkor a karma törvénye az öröklődéssel? Azt mondják, hogy sok ellentmondás van az öröklődés és e törvény között.

Sokan azt mondják például, hogy egy morális adottságú ember egy ugyanilyen család leszármazottja kell hogy legyen, és hogy ezt az adottságát elődeitől örökölte. Ha azonban a fizikai öröklődési folyamatot okkult szempontból vizsgáljuk, látjuk, hogy ez nem így van. Bizonyos értelemben persze még így is beszélhetünk fizikai öröklődési folyamatról. Íme erre néhány példa.

Kétszázötven éven belül huszonkilenc muzsikus született a Bach-családba, köztük a nagy Johann Sebastian Bach. Egy jó muzsikusnak ugyanis nemcsak belső zenei képessége kell hogy legyen, hanem jó hallása is, amihez egy fizikailag jól felépített, különleges formájú fül szükséges. A laikus nem érzékeli a fülek közti különbségeket, okkult erőkkel mélyre kell tekinteni, hogy ezek észlelhetők legyenek. Bár a különbségek igen csekélyek, a hallószervnek egy különleges belső formája szükséges ahhoz, hogy egy ember jó muzsikus legyen. Ezeket a formákat öröklődés útján kapja, azok azonosak apjáéval, nagyapjáéval stb. Tegyük fel, hogy fent az asztrális szinten van egy individualitás, aki nagy zenei képességeket szerzett évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt. Készen áll a reinkarnációra és fizikai testet keres. Ha nem talál megfelelő füllel rendelkező fizikai testet, nem lehet muzsikus. Keres tehát egy olyan családot, ahol megkapja a zenei fület. E nélkül zenei tehetsége nem nyilatkozhatna meg, mert még a legnagyobb virtuóz sem tud játszani, ha nincsen hangszere.

A matematikai tehetség szintén megkövetel valami szokatlant, de ez nem valamilyen különleges szerkezetű agy, mint azt sokan gondolják. A gondolkodás, a logika a matematikusnál ugyanaz, mint másoknál. Amire itt szükség van, az a fülben lévő hármas ívjárat, amely a tér három dimenziójában helyezkedik el. Ennek a fizikai szervnek a különleges megalkotottsága határozza meg a matematikai tehetséget, ennek az alakját pedig örökölni kell. Emlékezzünk csak arra, hogy a Bernoulli-családba is nyolc kiváló matematikus született.

A morális adottságú embernek szintén szüksége van olyan szülőkre, akiktől alkalmas fizikai testet örököl morális képességei kifejlesztésére. Fenti tény ellen némelyek kifogást emelnek – attól félnek, hogy az anyai szeretet veszítene erejéből, ha a gyermek bizonyos tulajdonságokat nem tőle örökölne. Az igazi tudás azonban elmélyíti az anyai szeretetet, mert felfedi, hogy a szeretet jelen volt már a születés előtt, ez vezette el a gyermeket az anyához már a fogantatás előtti időkben. A gyermek már születése előtt szereti az anyját, az anyai szeretet pedig nem más, mint viszontszeretet. Szellemileg nézve tehát látjuk, hogy az anyai szeretet kiterjed a születés előtti időkre is és kölcsönös érzéseken alapul.

Gyakran hisszük, hogy az ember alá van rendelve a karma megmásíthatatlan törvényének, amin semmit sem lehet változtatni. Nézzünk egy példát a mindennapi életből, hogy lássuk, miként működik a karma törvénye. Egy kereskedő bejegyzéseket tesz könyvének „tartozik” és „követel” rovatába; ezek egyenlege jelzi üzletének helyzetét. Kétségtelen, hogy üzletének mindenkori helyzete kérlelhetetlenül alá van vetve a tartozások és követelések számszerű viszonyának. Ha új üzleteket köt, további bejegyzéseket tesz, és ostoba lenne, ha nem volna hajlandó további üzleteket kötni csak azért, mert egyszer már megvonta a mérleget.

A karma vonatkozásában az embernek minden olyan tette, ami jó, intelligens, igaz és helyes, az a követelési oldalon áll, míg a rossz és ostoba tettei a tartozási oldalon vannak. Minden pillanatban megvan azonban a szabadsága arra, hogy a karma könyvébe új bejegyzéseket tegyen. Nem szabad azt gondolnia, hogy élete sorsának megváltoztathatatlan törvénye alatt áll; a szabadságot a karma törvénye nem korlátozza. Ha a karma törvényét tanulmányozzuk, a jövőt éppúgy tekintetbe kell vennünk, mint a múltat. Az elmúlt tettek kihatásait magunkban viselve a múlt rabjai vagyunk, de urai a jövőnek. Ha jövőnket kedvezően akarjuk alakítani, annyi jó bejegyzést kell tennünk az élet könyvébe, amennyit csak lehetséges.

Hatalmas az a gondolat, hogy bármilyenek vagyunk és bármit teszünk is, semmi sem hiábavaló, mindennek megvan a hatása a jövőben. A karma törvénye nem nyomasztó, hanem a legszebb reménnyel tölt el bennünket! Ennek ismerete a szellemtudomány legértékesebb ajándéka. Örömmel tölt el, mert kilátást nyit a jövőbe. Feladatul tűzi ki, hogy aktívak legyünk, nincs benne semmi, ami elszomorító, semmi, ami pesszimista színezetet adna a világnak; akaratunknak ad szárnyakat, hogy közreműködjünk a világ fejlődésében. Ezekbe az érzésekbe kell hogy átmenjen tehát a karma törvényének ismerete.

Amikor valaki szenved, az emberek gyakran azt mondják, hogy megérdemli a szenvedést, el kell viselnie sorsát; ha segítenének rajta, beleavatkoznának a sorsába. Ez természetesen bolondság. Az illető szegénységének, nyomorúságának az oka előző életében rejlik, de ha segítünk neki, akkor új bejegyzések kerülnek élete könyvébe, segítségünk előreviszi őt. Ha egy kereskedő ezer vagy tízezer márkával megmenthető egy szerencsétlenségtől, ostobaság lenne azt mondani: „Nem teszem, mert ez megváltoztatná az egyenlegedet.” Pontosan az egyenleg megváltoztatásának lehetősége késztessen bennünket arra, hogy segítsünk neki! Segítségnyújtásunkra annál is inkább szükség van, mert tudjuk, hogy semmi sem történik karmikus hatás, karmikus következmény nélkül. Ennek tudata késztessen bennünket a segítő tettekre!

Sokan a kereszténység szemszögéből vitatják a karma törvényét. A teológusok úgy tartják, hogy a kereszténység nem fogadhatja el ezt a törvényt, hiszen az nem egyeztethető össze azzal az elvvel, hogy Krisztus helyettünk halt meg a kereszten. Másrészt vannak olyan teozófusok, akik azt mondják, hogy a krisztusi tett ellentmond a megváltás elvének – nem ismerhetik el az egyetlen lény által sokaknak adott segítséget. Egyiküknek sincs igaza, mert egyikük sem értette meg a karma törvényét.

Tegyük fel, hogy egy ember nehéz helyzetbe kerül. Ha valaki szerencsésebb nála, segíthet rajta. Segítségével egy új bejegyzést ír be az illető sorskönyvébe. Egy hatalmasabb ember két személynek is segítségére lehet, és így mindkettő sorsát befolyásolhatja. Egy még nagyobb hatalommal bíró ember tíz vagy akár száz embernek is segíthet, a legnagyobb hatalommal rendelkező lény pedig számtalan embert segíthet meg. Ez semmiképpen sem ellenkezik a karmikus összefüggések elvével. Pontosan a karma törvényének abszolút megbízhatósága miatt tudjuk, hogy ez a segítség valóban befolyásolja az ember sorsát!

Az emberiség valóban segítségre szorult, amikor a Krisztus-individualitás megjelent a Földön. A Megváltónak, ennek a központi lénynek a kereszthalála volt az a segítség, amely számtalan ember karmájába belenyúlt. A keresztény ezotéria és a szellemtudomány között nincs ellentét, ha mindkettőt helyesen értelmezzük. Törvényeik alapvetően egyeznek, és semmi esetre sem kell feladnunk a megváltás elvét. Még mélyebben hatolunk a karma törvényébe, amikor az emberiség és a Föld fejlődését tanulmányozzuk. Ezzel kapcsolatban már említettünk néhány tényt, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megértsük a karma törvényét; s ezt még inkább meg fogjuk érteni, amikor áttérünk magára az emberiség fejlődésére nemcsak a földi korszak, hanem a Föld többi planetáris inkarnációja során.

A karma törvényének további kiegészítéseihez jutunk el, amikor visszamegyünk a távoli múlt korszakaiba és onnan tekintünk a távoli jövőre. Bevezetésül vegyünk figyelembe egy nagy jelentőségű tényt. Megállapítottuk, hogy azt, ami az emberből fizikai szemmel látható – vagyis külső fizikai testét –, lényének magasabb részei építik fel. Az Én, az asztráltest, az étertest, egészen az atmáig, a legmagasabb rendű tagig, mind munkálkodnak a fizikai testen. Ennek megfelelően a test különböző részei mai formájukban nem egyforma, hanem különböző értékűek.

Még a felületes szemlélet is elfogadtatja velünk, hogy szervezetünk legtökéletesebb része fizikai testünk. Nézzük például a combcsontot. Ez nem tömör, szilárd csont, hanem művészi alkotás: mintha egy gerendahálózatból lenne megszerkesztve. Aki ezt a csontot nemcsak értelmével, hanem érzéseivel is tanulmányozza, az csodálattal néz arra a bölcsességre, amely nem használt több anyagot megalkotásához, mint amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy a lehető legkisebb erőkifejtéssel hordozza a felsőtestet. Egy híd építéséhez felhasznált mérnöki tudomány nem érhet fel azzal a bölcsességgel, amely egy ilyen csontot megalkotott! Ha nemcsak az anatómus vagy fiziológus szemével vizsgáljuk az emberi szívet, abban magasabb rendű bölcsesség megnyilvánulását találjuk. Ne képzeljük, hogy a mai ember asztrálteste annyira fejlett már, mint fizikai szíve. A szív művészien és bölcsen épült fel. Az asztráltest a vágyaival az embert arra indítja, hogy csupa szív-mérget öntsön magába évtizedeken át, amelynek a szív ugyancsak évtizedeken keresztül igyekszik ellenállni. Az asztráltest csak a fejlődésnek egy későbbi szakaszában fogja elérni a fizikai test fejlettségének mai fokát, akkorra viszont már valóban sokkal magasabb szinten lesz, mint a fizikai test.

Ma a fizikai test a legtökéletesebb, az étertest már csak kevésbé, az asztráltest még kevésbé, míg az Én lényünk tagjai között még szinte újszülött kisbabának tekinthető. A fizikai test az ember legrégebbi tagja, a leghosszabb idő óta munkálkodnak rajta. Az étertest csak akkor hatotta át, amikor fejlődésének egy bizonyos fokát elérte. Miután ez a két test egy ideig együttműködött, csatlakozott hozzájuk az asztráltest, végül pedig az Én, amely a jövőben a fejlődés el sem képzelhető fokát fogja elérni.

Amint az ember, úgy a Föld is több inkarnáción ment már keresztül, és még többször is újra fog születni. Reinkarnációja a kozmoszban történik. Földünk jelenlegi alakjában három korábbi bolygó reinkarnációja: mielőtt azzá vált, ami most, az volt, amit az okkult tudomány – nem az asztronómia – Holdnak nevez. A jelenlegi Holdat salaknak is nevezhetnénk, amit Földünk, mint használhatatlant, kidobott magából. Ha a Földet és a Holdat valamennyi bennük lévő szubsztanciával és lénnyel együtt össze tudnánk keverni, az eredmény az okkult Hold lenne, a Föld elődje. A mai Föld a salakjától megszabadult ős-Hold maradványa. Amint a mai Hold az ős-Hold kivetett maradványa, úgy a jelenlegi Nap is a Föld egy még korábbi állapotából keletkezett. Mielőtt a Föld az ős-Holddá vált volna, azt megelőzőleg az okkult tudomány szerint maga is Nap volt, és ezt a Napot mindazon szubsztanciák és lények alkották, amelyek a mai Napot, Holdat és Földet együttesen alkották.

Ez az ős-Nap megszabadult azoktól az alkotóelemektől, amiket, mint magasabb rendű égitest nem tudott megtartani magában, tehát azoktól a szubsztanciáktól és lényektől, amelyek ma a Földet és a Holdat alkotják; ezáltal lett belőle állócsillag. Az okkultisták tudják, hogy az állócsillagok sem mindig voltak állócsillagok – a Nap is csak azután lett azzá, hogy korábban már átment a bolygóléten. A Nap, amit ma az égen látunk, valamikor egy volt a Földdel, és kiválásakor magával vitte azokat a lényeket, akik a fejlődés magasabb fokán álltak, mint a Földön élő lények. A Hold, amely ma Földünk körül kering, a legrosszabb elemeket kapta, így mai formájában tulajdonképpen kivetett salak. A Hold, mint planéta lefelé süllyedt, a Nap felemelkedett. A Nap-létet a Szaturnusz-lét előzte meg. A Földnek tehát négy egymást követő inkarnációjáról beszélhetünk: ős-Szaturnuszról, ős-Napról, ős-Holdról és magáról a Földről. Amikor az ember elődje még az ős-Szaturnuszon fejlődött, csak fizikai testének princípiuma volt meg. Étertestét az ős-Napon kapta, asztráltestét az ős-Holdon, az Ént pedig a Földön.

Különös nedv a vér című előadásom [20] megmutatja, hogy az Én milyen szoros kapcsolatban van a vérrel. A vér az Én megtestesülése előtt nem volt benne az emberi testben – megjelenése, kialakulása a Föld fejlődésével van kapcsolatban. Olyannyira, hogy egyáltalán nem fejlődhetett volna ki, ha a Föld a fejlődése folyamán nem került volna összeköttetésbe egy másik bolygóval, a Marssal. Mielőtt a Föld és a Mars érintkezésbe került volna egymással, a Földön nem volt vas, így a vérnek sem volt vastartalma; sőt, egyáltalán nem volt olyan vér, amelytől ma az ember léte függ. A Föld-lét első felében a Mars, míg második felében a Merkúr befolyása volt elsődleges. A Marstól kapta a Föld a vasat, a Merkúr hatása pedig úgy nyilvánul meg a Földön, hogy egyre inkább szabaddá és függetlenné teszi az ember lelkét. Az okkult tudomány tehát azt mondja, hogy a Föld fejlődésének első fele Mars-, a második fele pedig Merkúr-jellegű. Éppen ezért a Föld-inkarnációt két szakaszra – marsira és merkúrira – oszthatjuk. E meghatározások persze nem a ma ismert bolygókat jelölik, hanem azokat a befolyásokat, amelyek a Föld fejlődésének első és második szakaszában működnek.

[20] GA 55 – Munkafüzetben megjelent a Genius Kiadónál.

A jövőben a Föld új planétaként születik majd meg, amit Jupiternek nevezünk. Addigra az ember asztrálteste olyan fokra fog fejlődni, hogy ellenségként már nem állja útját a fizikai testnek, mint ahogy ez ma van, de még nem éri el legmagasabb fokát. Az étertest a Jupiteren fogja elérni azt a fokot, amelyen a fizikai test jelenleg van, mert addigra már ugyanúgy három planetáris fejlődésen megy keresztül, mint a mai fizikai test. A Jupiter utáni planetáris megtestesülés idején az asztráltest olyan fokra fejlődik, amelyen ma a fizikai test van; maga mögött tudja a Hold, a Föld és a Jupiter fejlődési fokozatokat, és eléri a Vénusz fejlődési állapotot. Az utolsó planetáris inkarnáció a Vulkán lesz – ekkorra már az Én is eléri fejlődése legmagasabb fokát. A Föld következő inkarnációi tehát: Jupiter, Vénusz és Vulkán.

E nevek bizonyos nyelvekben mindmáig megtalálhatók a hét napjainak nevében. Volt idő ugyanis, amikor a bennünket körülvevő dolgok és tények neveit még a beavatottak adták. A mai embernek nincs érzéke a nevek és a dolgok belső összefüggése iránt. A hét napjainak nevei arra valók, hogy emlékeztessék az embert arra a fejlődésre, amelyen a Föld különböző fejlődési szakaszaiban áthaladt.

Kezdjük a szombattal: Sonnabend, Szaturnusz-nap, angolul Saturday. Aztán a vasárnap: Sonntag, Nap-nap. Hétfő: Montag, Hold-nap. Aztán a Mars és a Merkúr: a Földünk két állapota: Mars-nap, azaz Dienstag, ógermánul Ziu- vagy Dinstag, franciául mardi, olaszul martedi. A szerda Mittwoch, Merkúr-Nap, olaszul mercoledi, franciául mercredi. Merkúr ugyanaz, mint Wotan. Tacitus Wotan-napról beszél; angolul wednesday. Aztán a Jupiter-nap: Jupiter a német Donar, innen van a német Donnerstag, a francia jeudi, s az olasz giovedi. Aztán a Vénusz-nap; Vénusz a német Freia: Freitag, a francia vendredi és az olasz venerdi.

Így emlékeztetnek hát a hét napjainak nevei a Föld különböző inkarnációkon keresztüli fejlődésére.

8. Az emberi tudat hét planetáris állapota – 1907. június 1.

Vizsgáljuk most meg bolygónk inkarnációinak sorozatát. Tudnunk kell, hogy ezek az inkarnációk szükségesek voltak a lények – különösen az ember – fejlődéséhez, és hogy az ember fejlődése szorosan összefügg a Földdel. Csak akkor kapunk helyes fogalmat arról, hogy mi történt, ha meggondoljuk, hogy annak, amit ma embernek nevezünk, a tulajdonságai fokozatosan átalakultak a fejlődés folyamán.

Először vegyük tekintetbe azokat a változásokat, amelyek az ember tudatában mentek végbe. A világban minden fejlődött, így a tudatunk is. Az ember ugyanis nem mindig rendelkezett a mai tudattal, ez csak fokozatosan fejlődött ki. Jelenlegi tudatunkat tárgyi tudatnak vagy éber nappali tudatnak nevezzük. Ezt mindnyájan ismerjük, ezzel rendelkezünk a reggeli ébredéstől az esti elalvásig. Jellemzője, hogy az ember érzékeit a külvilág felé irányítja, ahol tárgyakat észlel, ezért nevezzük tárgyi tudatnak. Az ember szemével látja környezetét és a benne lévő tárgyakat a térben, amiket színek határolnak. Fülével pedig hallja, hogy olyan tárgyak is vannak a térben, amelyek hangot adnak. Tapintó érzékével hidegnek vagy melegnek érzi a tárgyakat, továbbá szagolja és ízleli őket. Amit így érzékeivel észlel, azon elgondolkodik; értelmét használja, hogy megértse a különféle tárgyakat. Ezekből az elemekből, vagyis az érzékszervi észlelésekből és azok megértéséből adódik az ember mai éber, nappali tudata.

Az embernek azonban – mint azt fentebb mondtuk – nem volt meg mindig ez a tudata, csak az idők folyamán fejlődött ki, és nem is marad örökké ilyen, hanem magasabb szintekre fog emelkedni. Az okkult tudomány eszközeivel ma hét tudatállapotot tudunk áttekinteni, amelyek közül jelenlegi tudatunk a középső, de át tudjuk tekinteni az előző és a következő három tudatállapotot is. Sokan talán eltűnődnek azon, hogy miért vagyunk jelenleg éppen középen. Ez abból adódik, hogy azok a fokozatok, amelyek megelőzik az elsőt, látókörünkön kívül esnek és azok, amelyek a hetedik állapotot követik, szintén perifériánkon túliak. Ugyanolyan messze látunk magunk mögé, mint magunk elé. Ha eggyel visszalépnénk, eggyel többet láthatnánk magunk mögött és eggyel kevesebbet magunk előtt; éppúgy, mint amikor az ember kimegy a szabadba, egyformán messze lát jobbra és balra.

A tudat hét állapota a következő: az első tudatállapot még igen tompa volt, ilyet a mai emberiség már alig ismer. Csak a különleges médiumi hajlammal rendelkező személy kerülhet ilyen tudatállapotba – amely ismeretes a mai pszichológusok előtt is –, de az ős-Szaturnuszon minden embernek ilyen volt a tudata. A médium normális tudata transzállapotban viszont kialszik, és teste gyakorlatilag élettelennek látszik. Ha aztán ebben az állapotban vagy emlékezetből leírja tapasztalatait, egészen különleges élményeket fedhet fel, amelyek nem körülötte játszódnak le. Különböző ábrákat rajzolhat, és bár azok groteszkek és eltorzultak lehetnek, mégis egyeznek a teozófiából ismert kozmikus állapotokkal. Gyakran helytelenek, mégis van bennük valami, ami által felismerhetjük, hogy az ilyen ember ebben a révült állapotban egy tompa, de univerzális tudattal bír; kozmikus testeket lát, és ezeket rajzolja le. Ez a tudat tompa ugyan, de kiterjed egész kozmoszunkra. Ilyennel rendelkezett az ember a Föld első inkarnációjában – ezt mélytransz tudatnak nevezzük. Környezetünkben vannak olyan lények, amelyeknek jelenleg is ilyen tudata van: ezek az ásványok. Ha tudnánk velük beszélgetni, elmondhatnák, mi történik például a Marson, csakhogy ez a tudat teljesen tompa.

A második tudatállapot, amit ismerünk – vagy még inkább nem ismerünk, mert hiszen ilyenkor alszunk –, az alvástudat. Ez az állapot is meglehetősen tompa; nem olyan átfogó, de világosabb, mint az első. Ez az alvás-tudat volt valamikor az ember állandó állapota, amikor a Föld még „Nap” volt; abban a planetáris inkarnációban az ember még állandóan aludt. Ez a tudatállapot ma is létezik; a növényeknek van ilyen tudatuk, ezeknek az állandóan alvó lényeknek, akik ha tudnának beszélni, elmondhatnák, mi történik a Napon, mivel Nap-tudatuk van.

A harmadik állapot, amely a maihoz képest még mindig tompa és halvány, a képtudat. Erről már világos fogalmaink vannak, mert ennek visszhangját tapasztaljuk az álmokkal teli alvás állapotában, bár ez csupán az ember Hold-beli tudatának a maradványa. Az álmokból kell tehát kiindulni, hogy némi képet nyerjünk a Hold-tudatról. Az álomvilágban valóban zavaros, kaotikus dolgokat találunk, de közelebbi megfigyelés esetén belső törvényszerűségeket fedezhetünk fel benne. Az álom érdekes szimbólumok alkotására képes. Előadásaimban gyakran hoztam fel a mindennapi életből vett példákat. Azt álmodjuk például, hogy egy béka után futunk, hogy megfogjuk. Érezzük puha, sima testét; felébredve kezünkben van a lepedő sarka. Ha ébrenléti tudatunkat használtuk volna, láthattuk volna, amint kezünk megfogja a lepedőt. Az álomtudat azonban a külső valóság szimbólumát adja – szimbólumot formál abból, amit nappali tudatunk, mint tényt lát.

Egy másik példa: egy diák azt álmodja, hogy az előadóterem ajtajánál áll. Itt durván lökdösik őt, aminek párbajra való kihívás az eredménye. Ennek aztán átéli minden részletét, amint segédje és orvosa kíséretében a párbaj színhelyére megy, és az első lövés eldördül. Ekkor felébred és látja, hogy egy széket borított fel az ágya mellett. Az ébrenlét tudatában a zuhanást hallotta volna, az álom a párbaj drámáján keresztül szimbolizálta ezt a prózai eseményt. Amint láthatjuk, az időbeli körülmények is teljesen mások az álomban, mert az egész dráma abban a pillanatban átvillant az alvó agyában, amikor a szék felborult. Az egész előzmény egy pillanat alatt játszódott le. Az álom megváltoztatja az időt, nem alkalmazkodik a világ normális körülményeihez, vagyis az álom maga teremti magának az időt. Nemcsak külső eseményeket lehet persze így szimbolizálni, hanem a test belső folyamatait is. Valaki azt álmodja, hogy egy pincelyukban van, és undorító pókok másznak feléje. Felébred és fejfájást érez; a pincelyuk a koponya szimbóluma, a csúnya pókok pedig a fájdalmat szimbolizálják.

A mai ember álma külső és belső eseményeket egyaránt szimbolizál. Ez azonban az ős-Holdon, az ember harmadik tudatállapotában még nem így volt. Abban az időben az ember olyan képekben élt, mint a mostani álomban, de azok realitásokat fejeztek ki. Pontosan olyan realitást jelentettek, mint ahogyan például ma a kék szín valóságot jelent, de akkor a szín még szabadon lebegett a térben, és nem a tárgyakon volt észlelhető. Abban a korábbi tudatállapotban az ember nem indulhatott el az utcán, mint ma, és nem láthatott valakit a távolban, akit megközelíthetett volna, mert nem volt képes színes felületű lényeket érzékelni – eltekintve attól, hogy nem is tudott úgy járni, mint ma. De tételezzük fel, hogy egy ember találkozott az ős-Holdon egy másikkal, akkor egy szabadon lebegő forma és szín képe jelent meg előtte. Mondjuk, hogy a kép csúnya volt: akkor az ember kitért, hogy ne találkozzanak. Ha szép volt, közeledett hozzá. A visszataszító színkép azt jelezte, hogy a másik ellenszenvvel van iránta, a szép viszont azt, hogy kedveli.

Tegyük fel, hogy lett volna só a Holdon; ha a só az asztalon van, tárgyként látható a térben, szemcsés és határozott színe van. Akkoriban azonban nem ilyen lett volna. Az ős-Holdon a só nem lett volna látható. Ahol a só lett volna, onnan egy szabadon lebegő szín és forma képe indult volna ki, és ez a kép jelezte volna, hogy a só valami hasznos tárgy. Az egész tudat képekkel, lebegő színekkel és formákkal volt tehát tele. Az ember ilyen formák és színek képeinek óceánjában élt; de a formák és a színek képei jelezték, hogy mi történik körülötte. Mindenekelőtt a lelki dolgokra utaltak: arra, hogy mi előnyös és mi ártalmas számára. Így tájékozódott az ember helyesen a környezetében.

Amikor az ős-Hold átment a Föld-inkarnációba, ez a tudat a mai nappali tudattá változott, és az előző tudatnak csupán emléke maradt meg az álomban. Az álom csak csökevény, mint ahogy más téren is maradtak fenn ilyen csökevények. Tudjuk, hogy a fül közelében vannak bizonyos izmok, amelyek ma céltalannak tűnnek. Korábban azonban jelentőségük volt: arra szolgáltak, hogy a fül tetszés szerint mozgatható legyen. Ma igen kevesen vannak, akik erre képesek.

Vannak tehát az embernek olyan állapotai, amelyeknek korábbi jelentősége ma már csak emlék. Bár az álomképeknek már nincs jelentőségük, azokban a régi időkben a külső világot jelentették. Ez a tudat még ma is megtalálható azoknál az állatoknál, amelyek nem tudnak belsejükből hangot kiadni. Az okkultizmus sokkal reálisabban osztja fel az állatokat, mint a külső természettudomány, mégpedig olyanokra, amelyek képesek belülről hangot adni és olyanokra, amelyek nem. Persze ez utóbbiak között is akadnak olyanok, amelyek hangot adnak, de ez mechanikus módon történik, súrlódás útján, nem pedig benső lényükből fakadóan. Még a békák sem így adnak hangot. Csak a magasabb rendű állatok képesek erre, azok, amelyek akkor jöttek létre, amikor az ember már hang útján fejezte ki fájdalmát vagy örömét. Csak ezek kapták meg az emberrel együtt azt a lehetőséget, hogy hangokkal, kiáltásokkal fejezzék ki érzéseiket. Azok az állatok, amelyek nem belülről jövő hangot adnak, csak ilyen képtudattal rendelkeznek. Tény, hogy az alacsonyrendű állatok nem úgy látják a képek körvonalait, mint mi. Amikor egy ilyen állat – például a rák – olyan képet érzékel, amely határozottan kellemetlen benyomást kelt, kitér előle. Nem látja a tárgyat, de a visszataszító képben érzékeli ártalmasságát.

A negyedik tudatállapot az, amiben az ember jelenleg van. A szabadon lebegő színes képek, amelyeket az ember korábban látott, most úgyszólván bevonják a tárgyakat, úgy is mondhatnánk: rájuk vannak húzva; a tárgyakat körülhatárolják, a tárgyakon vannak, míg korábban szabadon lebegtek. Következésképpen a színek a formák kifejezőivé váltak. Ami az emberben korábban belül volt, az kilépett és a tárgyakhoz kötődött. Így jutott el az ember jelenlegi ébrenléti tudatállapotához.

Vizsgáljunk meg most valami mást. Mondtuk már, hogy az ember fizikai testét az ős-Szaturnuszon készítették elő. Ehhez járult hozzá az ős-Napon az éter- vagy élettest, átjárta és átdolgozta, magához vette azt, amivé a fizikai test addigra lett és tovább dolgozott rajta. Az ős-Holdon aztán az asztráltest is csatlakozott hozzá, újból változtatva a test alakján. Az ős-Szaturnuszon a fizikai test még igen egyszerű volt, az ős-Napon már sokkal bonyolultabb, hiszen akkor már dolgozott rajta és tökéletesebbé tette az étertest. Az ős-Holdon az asztráltest, a Földön pedig az Én csatlakozott még a fizikai testhez, egyre tökéletesebbé és tökéletesebbé téve azt. Akkoriban, amikor még az ős-Szaturnuszon volt és még semmiféle étertest nem hatotta át, nem voltak meg benne még azok a szervek, amelyek ma, hiányzott még belőle a vér és az idegek, és mirigyei sem voltak. Akkoriban az embernek pusztán csak azok a szervei voltak meg – bár csak kezdemények formájában –, amelyek ma a legtökéletesebbek, ezért volt idejük, hogy elérjék a tökéletesség mai fokozatát; ezek a csodálatos felépítésű érzékszervek.

Mindez – az emberi szem csodálatos felépítése, az emberi fül, mint bámulatra méltó hallókészülék – csak azért ért el a tökéletesség mai fokára, mert az ős-Szaturnusz korszakában alakult ki, és már az étertest, az asztráltest és az Én is munkálkodott rajta. Ugyanez igaz a gégefőre is; kezdeménye megvolt már az ős-Szaturnuszon is, az ember azonban akkor még nem tudott beszélni, artikulálatlan hangokat csak a régi Holdon kezdett kiadni, csak ott kezdett el kiáltozni. A gégefő azonban csak a leírt hosszú munka következtében vált azzá a tökéletes eszközzé, mint amilyen ma a Földön. Az ős-Napon, ahol az étertestet illesztették a fizikai testbe, ez a szerv is tovább alakult, és kiváltképpen a táplálkozást és a növekedést szolgáló szervek, a kiválasztó tevékenység és az élettevékenység szervei csatlakoztak hozzá. Ezek kezdeményei a régi Nap-állapot folyamán jelentek meg először, majd a régi Hold-állapotban tovább munkálkodott rajtuk az asztráltest, a Föld-állapot alatt pedig az Én; így érték el a mirigyek, a növekedés szervei és a többi szervek is mai tökéletesen érett fokozatukat. A vért azonban az Én alkotta meg az emberben; az az Én, ami arra tette képessé, hogy tárgyi tudatot fejlesszen ki magának, és egyúttal arra is, hogy örömének és bánatának belülről hangot adjon.

Az érzékszerveket tehát az egész világegyetem építi fel: az összes mirigyet, a szaporodás és a táplálkozás szerveit az élettest alakítja ki, az asztráltest az idegrendszer építőmestere, a vért pedig az Én iktatja be az emberbe. Van egy vérszegénységnek, sápkórnak nevezett jelenség, amikor a vér olyan állapotba kerül, hogy az ember nem képes megtartani az éber tudatállapotot; az ilyen személyek sokszor ködös, a régi Hold-korszakhoz hasonló tudatállapotba kerülnek.

Most nézzük a tudatnak azt a három állapotát, amelyek még csak a jövőben fognak kialakulni. Valaki megkérdezhetné, hogyan lehetséges már most tudni ezekről valamit. Nos, erre a beavatás ad lehetőséget. A beavatott ugyanis már ma is elérheti ezeket a tudatállapotokat. A legközelebbi, az ötödik állapot a pszichikai tudat, amikor a képtudat és az éber nappali tudat egyszerre jelenik meg. A pszichikai tudat által az ember úgy látja egy másik ember körvonalait és formáját, mint ma éber tudatállapotában. De egyúttal látja azt is, ami az illető lelkében él. Ez színes felhők és képek formájában jelenik meg, amit „aura” néven ismerünk. Az ember ebben a tudatállapotban nem abban az álomszerű állapotban közlekedik a világban, mint a Hold-béli ember, hanem mint a mai ember, a teljes önkontroll és az éber tudat állapotában. Azon a bolygón, amely majd időben a Földet fogja követni, az egész emberiség a pszichikai vagy lelki tudatosság állapotában lesz. Ez lesz az úgynevezett Jupiter-tudat.

A következő, a hatodik tudatállapot, amelynek egyszer majd az ember részese lesz, egyesíti a jelenlegi nappali tudatot, a pszichikai tudatot, amelyet most csak a beavatott ismer, és mindazt, amit az ember ma még átalszik. Ez az inspiráció tudatállapota, amelyben az ember mélyen beletekint majd a lények természetébe. Már nemcsak színes képeket és formákat fog érzékelni, hanem hallja majd megcsendülni a másik ember lényét. Minden individualitásnak jellegzetes hangja lesz, és az egész úgy csendül majd egybe, mint egy szimfónia. Ilyen lesz az ember tudata, amikor Földünk a Vénusz állapotába megy át. Itt érzékelni fogja a szférák zenéjét, amit Goethe írt le a Faust Égi prológusában:

Szférái közt most s mindörökre

zengi a Nap versenydalát

s a megszabott pályán dörögve

fejezi be rohanatát.

Az ős-Napon az ember még halványan érzékelte ezt a zenét, és a Vénuszon újra hallani fogja a „régi módon”. Ehhez kapcsolta Goethe a képet.

A hetedik tudatállapot a szellemi tudat. Ez a legmagasabb állapot, amikor az embernek már egyetemes tudata lesz, és nemcsak azt látja, ami a saját planétáján történik, hanem mindazt, ami a körülötte lévő kozmoszban. Ez az a tudat, amellyel az ember az ős-Szaturnuszon rendelkezett, amely szintén egyetemes volt, csak akkoriban még halvány és tompa. Ezt a tudatállapotot fogja az ember elérni a Vulkán korszakában. Amint látjuk, az embernek hét tudatállapoton kell keresztülmennie kozmikus fejlődése során. A Föld minden egyes inkarnációja megteremti azokat a feltételeket, amelyek ezeket a tudatállapotokat lehetségessé teszik. Miután az idegrendszer kialakulása már a régi Holdon elkezdődött, majd tovább fejlődött a mai agyig, lehetségessé vált, hogy kifejlődjön a mai ember éber tudata. Ahhoz, hogy a magasabb tudatállapotoknak is legyen fizikai bázisa, további szerveknek kell még kifejlődniük – a beavatott szellemileg már tapasztalja ezeket az átalakulásokat.

Ahhoz, hogy az ember elérje fejlődésének célját, át kell haladnia a hét planetáris állapoton. Minden egyes planetáris állapot a hét tudatállapot egyikének fejlődéséhez kötődik, és azáltal, ami az egyes bolygókon történik, az annak megfelelő tudatállapothoz szükséges fizikai szervek tökéletesednek. A Jupiteren egy magasabban fejlett, pszichikai szervünk lesz; a Vénuszon pedig egy olyan szerve lesz az embernek, amely által fizikailag kifejlesztheti azt a tudatot, amivel ma a beavatott a devacháni szintet érzékeli. A Vulkánon majd a szellemi tudat fog uralkodni, amellyel ma a beavatott akkor rendelkezik, amikor a devachán felsőbb régiójában, vagyis az értelem világában tartózkodik.

A legközelebbi alkalommal egyenként fogjuk megvizsgálni ezeket a planetáris állapotokat, mert minthogy Földünknek más volt az arculata korábban – például az atlantiszi vagy a lemúriai korban –, és másmilyen lesz a későbbi korszakokban, ugyanúgy más állapotok uralkodtak az ős-Holdon, az ős-Napon és az ős-Szaturnuszon. A Földnek a Jupiter- és Vénusz-inkarnációiban aztán megint mások fognak uralkodni. Ma megismertük a bolygók általános ciklusát; holnap azokkal a változásokkal fogunk foglalkozni, amelyek a Föld korábbi planetáris inkarnációi során mentek végbe, mialatt ezek a bolygók az emberi fejlődés színterét képezték.

9. Planetáris fejlődés I. – 1907. június 2.

Az emberiség fejlődését a Föld három előző inkarnációján keresztül – ős-Szaturnusz, ős-Nap, ős-Hold – akkor érthetjük meg legjobban, ha ezekkel kapcsolatban ismét megnézzük az embert az alvás állapotában. Amikor az ember alszik, asztrálteste a benne lévő Énnel fizikai teste fölött lebeg. Az asztráltest a fizikai és étertesten kívül van, de azokkal kapcsolatban marad. Áramlatokat küld a kozmoszba, úgyszólván bele van ágyazva. Az alvó embernél tehát ott van előttünk a fizikai test, az étertest és az asztráltest, de ez utóbbi úgyszólván kiterjeszti csápjait a nagy asztrális univerzum felé. Ha ezt az állapotot állandónak tekintenénk, ha a fizikai szinten csak olyan emberek lennének, akiknek fizikai testét áthatja az étertest, míg fölötte lebeg az asztráltest, akkor megkapnánk azt az állapotot, ami az ős-Holdon uralkodott. Csakhogy az ős-Holdon az asztráltest nem volt erősen elválasztva a fizikai testtől, hanem amennyire a kozmoszba kiterjedt, ugyanannyira süllyedt bele a fizikai testbe is.

Ha a mai álom nélküli alvás állapotát képzeljük el, ez volt az az állapot, amelyben az ember az ős-Napon élt. Képzeljük el az embert halottnak, amikor is éterteste, asztrálteste és Énje egyaránt kívül van a fizikai testen, de úgy, hogy a kapcsolat köztük mégsem szűnt meg teljesen. Az a rész ugyanis, amely kívül van és a környező kozmoszba van beágyazva, sugarakat küld onnan és munkálkodik a fizikai testiségen: ez az állapot az, amelyben az ember az ős-Szaturnuszon volt. Az ős-Szaturnuszon tehát csak fizikai testünk volt, amelyet egy éteri-asztrális atmoszféra vett körül, és ebbe voltak beleágyazva az én-hordozók.

Az emberek valóban megvoltak már az ős-Szaturnuszon, de tudatuk még nagyon tompa és halvány volt. A lélek feladata itt az volt, hogy aktív és mozgó állapotban tartsa azt, ami mélyen alatta hozzá tartozott: felülről munkálkodott fizikai testén. Mint a házát építő csiga, úgy működött kívülről fizikai szervein. De nézzük most meg, milyen is volt a fizikai ős-Szaturnusz. Megpróbálok leírást adni arról, hogyan nézett ki az, amin a lelkek felülről munkálkodtak. Mint már említettem, a fizikai testben akkor az érzékszervek alapjai képződtek ki. A lelkek kívülről munkálkodtak azon, ami az emberben az érzékek alapelemeiként élt. A lelkek az ős-Szaturnuszt körülvevő kozmikus térben léteztek, alattuk azokkal a „műhelyekkel”, ahol a szem, a fül és a többi érzékszerv típusait kialakították.

Mi volt ennek a szaturnuszi tömegnek az alapvető tulajdonsága? Nehéz jellemezni, mert alig van rá megfelelő szó az emberi nyelvben; kifejezéseink elmaterializálódtak, csak a fizikai sík leírására alkalmasak. Van azonban egy szó, amely kifejezi az ott végbement finom munkát: ez a „visszatükrözés”. Az ős-Szaturnusznak az volt a tulajdonsága, hogy mindent visszatükrözött, ami kívülről jött felé: a fényt, a hangot, az illatot, az ízt stb. Mindezek visszaverődtek, és a kozmikus térben váltak érzékelhetővé, mint a szaturnuszi tükör visszaverődései. Ez azzal hasonlítható össze, mint amikor az ember valakinek a szemébe néz és onnan saját képe tekint vissza rá. Így szerezhettek tudomást magukról az emberi lelkek nemcsak színes képek formájában, hanem íz, illat és bizonyos hő formájában is. Az ős-Szaturnusz tehát visszatükröző bolygó volt. Az atmoszférájában élő emberek belesugározták lényüket, és az ott megjelenő képekből formálódtak ki aztán érzékszerveik alapelemei, ezek a képek voltak azok, amik alkotó, teremtő módon működtek.

Képzeljük el magunkat a tükör előtt, amelyből saját képmásunk tekint vissza ránk, de ez a képmás elkezd tevékenykedni, nem halott tehát, mint a mai, élettelen tükörkép. Ez jellemzi az ős-Szaturnusz alkotó tevékenységét, ez az az életforma, amelyben az ember az ős-Szaturnuszon élt és végezte munkáját. Az ős-Szaturnusz felett a lelkek mély, transzszerű tudatállapotban voltak, anélkül, hogy tudomásuk lett volna az előbb említett tükröztetésről, az csak működött. Ebben a tompa, transzszerű tudatállapotban bennük volt az egész kozmosz, s ez tükröződött belső lényükből. ők maguk ugyanakkor egy szellemi alap-szubsztanciába voltak ágyazva, nem voltak tehát önállóak, hanem részét képezték az ős-Szaturnuszt körülvevő szellemiségnek. Ezért nem voltak képesek önálló szellemi érzékelésre, ehelyett más, magasabb rendű szellemek érzékeltek általuk, az emberi lelkek az ő érzékszerveik voltak.

Az ős-Szaturnuszt sok magasabb rendű szellemi lény vette körül, akiket a keresztény ezotéria Isten küldötteinek, angyaloknak, arkangyaloknak, őserőknek, a kinyilatkoztatás erőinek nevez. Ezek mind benne éltek az ős-Szaturnusz atmoszférájában. Amint a kéz a szervezet része, úgy voltak az emberi lelkek részei e lényeknek, és amint a kéznek sincs önálló tudata, éppúgy nekik sem volt önálló tudatuk. A magasabb lények tudata alapján működtek, kialakították érzékszerveik képét, amelyek alkotó erőkké váltak, és megformálták a szaturnuszi szubsztanciát. Ez az anyagiság azonban még olyan sűrű sem volt, mint a jelenlegi fizikai levegő. Az ős-Szaturnusz is fizikai anyaggá lett, de csak a tűz, a hő sűrűségét érte el, olyan sűrűséget, amelyben a mai fizika egyáltalán nem lát már anyagot. Az okkultista szerint azonban a hő a gáznál finomabb anyag, és az a tulajdonsága, hogy egyre inkább kiterjed. Miután az ős-Szaturnusz ebből a szubsztanciából állt, kifelé terjeszkedett, sugárzott, tükrözött. Olyan test volt, amelyik mindent kisugárzott magából, semmit sem tartott vissza.

Az ős-Szaturnusz szubsztanciája persze nem volt teljesen egyenletes, összetételében különbségek voltak észlelhetők. Később a szervek sejtszerű gömbökké formálódtak, akkorákká, mint a szeder vagy a málna kis gömböcskéi. Az ős-Szaturnuszon mai szemmel nem lehetett volna látni, mert a fényt visszaverte, belül sötét volt. Csak később, a fejlődés vége felé lett valamivel világosabb. Az ős-Szaturnusz körül sokféle lény élt, nem csak mi magunk munkálkodtunk tehát érzékszerveinken. Az ember lelke azonban még nem volt annyira fejlett, hogy egyedül munkálkodhasson, ezért más szellemi lényekkel működött együtt, azok irányítása alatt. Ezek a bizonyos lények éppolyan önállóan működtek az ős-Szaturnuszon, mint a mai emberek a Földön, ugyanis ők akkor álltak emberfokon. Persze alakjuk nem lehetett a mai emberhez hasonló, hiszen az ős-Szaturnuszon a hő volt az egyedüli szubsztancia. Intelligenciájuk és éntudatuk szempontjából azonban a jelenlegi ember szintjén álltak, bár nem tudtak maguknak fizikai testet vagy agyat formálni. Nézzük meg őket közelebbről.

A jelenlegi embernek négy része van: fizikai teste, éterteste, asztrálteste és Énje. Énjében benne van a szellem-én, az életszellem és a szellemember előzetes képe: a manasz, a buddhi és az atma. Tagjai közül a legalacsonyabb rendű – de a maga nemében a legtökéletesebb a Földön – a fizikai test. Magasabb rendű nála az étertest, majd az asztráltest és az Én. Vannak azonban olyan lények is, akiknek nincs fizikai testük, legalacsonyabb részük az étertest. Nekik nincs szükségük fizikai testre, hogy azzal a mi érzéki világunkban éljenek, viszont van egy nyolcadik részük, amely magasabb rendű a mi hetedik részünknél. Megint más lényeknek az asztráltest a legalacsonyabb testük, de van egy kilencedik részük is, ismét másoknak pedig az Én a legalacsonyabb testük, de van egy tizedik részük is. Ha azokat a lényeket nézzük, amelyeknek az Én a legalacsonyabb tagjuk, azt kell mondanunk, hogy ők Énből, szellem-énből, életszellemből és szellememberből állnak. Ezeket követi a nyolcadik, kilencedik és a tizedik rész; ezek a keresztény ezotéria szerint az Isteni Hármasságot képviselik: a Szent Szellem, a Fiú vagy Ige, és végül az Atya. Ezek közös neve a teozófiai irodalom szerint: a három Logosz.

Azoknak a lényeknek tehát, akiknek az Én a legalacsonyabb részük, különös fontossága volt az ős-szaturnuszi fejlődés folyamán. ők akkor álltak azon a fokon, mint ma az emberiség. Énjükkel tevékenykedni tudtak azok között a merőben más körülmények között, amelyekről beszéltem. ők voltak a mai emberek elődei, az ős-Szaturnusz „emberei”. Énjükkel, külső lényükkel besugározták az ős-Szaturnusz felületét; ők voltak az Én beágyazói abba a fizikai testiségbe, amely az ős-Szaturnusz felszínén alakult ki. ők gondoskodtak róla, hogy a fizikai test úgy készüljön elő, hogy később az Én hordozója lehessen. Csak mai fizikai testünk – amelynek már kezei, lábai és érzékszervei vannak – válhatott az Én hordozójává a negyedik planetáris fokon, a Földön. Ehhez persze arra volt szükség, hogy csíráját már az ős-Szaturnuszon elültessék azok a lények, akiket a Személyiség Szellemeinek vagy az Egoizmus Szellemeinek nevezhetünk [21].

[21] Lásd Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai, GA 13

Az egoizmusnak két oldala van: egy pozitív és egy negatív. Ha akkor az ős-Szaturnuszon és az azt követő bolygókon az egoizmus lényegét nem oltották volna újra és újra az emberbe, az sohasem lehetett volna önálló lény, aki magát Énnek tudja nevezni. Az ős-Szaturnusz óta testünkbe vannak oltva azok az erők, amelyek önálló lénnyé tesznek, és elválasztanak bennünket minden más létezőtől. E cél érdekében működtek tehát a Személyiség vagy Egoizmus Szellemei, az Azúrák, akik között – kisebb eltérésektől eltekintve – két típust találunk: az egyik nemes, önálló módon alakította a személyiségét, s ezáltal a szabadságérzés egyre magasabb fokára emelkedett. Bennük az egoizmus pozitív oldala, az önállóság nyilvánul meg. Ezek azok a szellemek, akik az embert az összes további bolygón az önállóság felé irányították. Minden bolygón akadnak azonban olyan szellemek is, akik elmaradnak a fejlődésben. Ezzel kapcsolatban a következő törvény van érvényben: ha a legkiválóbbak elbuknak, ha elkövetik azt a „nagy bűnt”, hogy nem haladnak a fejlődéssel, ők válnak a legrosszabbakká. A lemaradt Személyiség Szellemeinél pedig a szabadság nemes érzése gonoszsággá változott. Olyan kísértő szellemekké váltak, akikkel nagyon is számolnunk kell, hiszen ezek a szaturnuszi gonosz szellemek ma is köztünk vannak, és elvetemült egoizmusra csábítanak. Minden rosszakarat tőlük kapja erőit!

Amikor egy bolygó befejezte fejlődését, szellemi állapotba megy át, úgyszólván nem létezik többé. Alvó állapotba kerül, hogy ismét megszülethessen. Így történt az ős-Szaturnusszal is, amelynek következő inkarnációja az ős-Nap volt. Ez a planéta egyesítette mindazt, ami ma a Napon, a Holdon és a Földön van, azok összes földi és szellemi lényeivel. Az ős-Nap evolúcióját az a tény jellemzi, hogy az étertest bevonult a fizikai testbe. Az ős-Nap anyaga sűrűbb, mint az ős-Szaturnuszé, körülbelül a jelenlegi levegő sűrűségéhez hasonlítható. Az ember fizikai testét az ős-Napon áthatotta az étertest. Míg az ős-Szaturnuszon testünk hőtest volt, addig az ős-Napon légneművé lett. Az étertest tehát lekerült az ős-Napra, bele a fizikai testbe, de az asztráltest és az Én még az ős-Nap atmoszférájában, az ős-Nap általános asztráltestében volt megtalálható. Innen munkálkodtak a fizikai és az étertesten, éppúgy, mint ma alvás közben, amikor az asztráltest kívülről működik a fizikai és az étertesten. Akkoriban vette kezdetét a növekedés, az anyagcsere és a szaporodás szerveinek a formálása. Átalakultak az ős-Szaturnuszon kialakult érzékszervek; ezek közül egyesek megtartották jellegüket, mások átalakultak mirigyekké és a növekedés szerveivé.

Ha összehasonlítjuk az ős-Nap testét az ős-Szaturnuszéval, bizonyos különbségeket találunk. Az ős-Szaturnusz még olyan volt, mint egy tükröző felület – mindent visszavert, amit íz, illat és egyéb érzéki észlelet formájában kapott. Az ős-Napon azonban már nem ez volt a helyzet. Míg az ős-Szaturnusz mindent visszasugárzott, anélkül, hogy bármit befogadott volna, az ős-Nap előbb áthatotta magát velük, és csak aztán sugározta vissza őket. Ez azért lehetett így, mert már rendelkezett étertesttel. Az ős-Nap teste, amit tehát áthatott az étertest, azt tette, amit ma a növény tesz a napfénnyel. A növény felveszi a napfényt, áthatja magát vele, majd visszaadja. Ha a növény sötét helyen van, elveszti színét és elhervad. Fény nélkül nem lenne zöld színű anyag. Így volt ez az ős-Napon a mi testünkkel is, amely fénnyel és egyéb elemekkel – ízzel, illattal és hővel – hatotta át magát; ezeket aztán feldolgozta magában, majd ismét kisugározta őket.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ős-Napon testünk ugyanolyan állapotban volt, mint ma a növény, még ha nem is úgy nézett ki, mint egy mai növény, hiszen azok csak a Földön alakultak ki. Ami ma testünk belsejében van – a mirigyek, a növekedés és a szaporodás szervei – az ős-Napon olyanok voltak, mint a hegyek és a sziklák a mai Földön. Úgy kellett munkálkodni rajtuk, mint egy kis kertben. Az ős-Nap gyönyörű színek, varázslatos hangok és illatok formájában sugározta vissza a kozmikus tér elemeit. Az ős-Nap csodálatos lény volt a kozmikus térben, ahol az emberek tehát úgy munkálkodtak saját testiségükön, mint például a korallok, amelyek ma is belülről kifelé formálják alakjukat. Mindez persze magasabb rendű lények irányítása alatt történt, akik az ős-Nap atmoszférájában éltek.

Ezek egyik kategóriáját különösen fontos megemlítenünk: azokat a lényeket, akik akkoriban voltak azon a szinten, mint ma az ember. Az ős-Szaturnuszon a Személyiség vagy Egoizmus Szellemeit említettük, akik akkor álltak emberi fokon és akik elültették az ember-elődökbe a szabadságra és az önállóságra törekvés csíráját. Azoknak a szellemeknek viszont, akik az ős-Napon álltak emberi fokon, legalacsonyabb része nem az Én, hanem az asztráltest volt, s a következő tagokkal rendelkeztek: asztráltest, Én, szellem-én, életszellem, szellemember, illetve a nyolcadik és a kilencedik tag, a keresztény ezotéria szerint a Szent Szellem és a Fiú, avagy a János-evangélium értelmében: az Ige.

Tizedik részük még nem volt meg, de helyette ott volt asztráltestük, mint legalacsonyabb rész. Ezek a szellemek működtek tehát az ős-Napon, ők irányítottak minden asztrális tevékenységet. Abban is különböznek a mai embertől, hogy az ember levegővel lélegzik, mert hiszen ez veszi körül a Földet; ezek a szellemek viszont hőt vagy tüzet lélegeztek be. Maga az ős-Nap ugyanis légnemű volt, amit tűz és hő vett körül; ugyanaz a szubsztancia, ami korábban az ős-Szaturnuszt alkotta. Ennek egy része megsűrűsödött, ez alkotta a gáz állapotú ős-Napot, az a rész pedig, amely nem vált sűrűbbé, hullámzó tűztengerré lett. Ezek a lények tehát úgy tudtak az ős-Napon élni, hogy meleget, hőt lélegeztek be és ki. Ezért is hívjuk őket a Nap vagy a Tűz Szellemeinek, akik az ős-Napon álltak emberi szinten, és az emberiség szolgálatában működve a Föld-fejlődés során magas fejlettségi fokot értek el.

Abban az időben az ember az alvó tudat állapotában volt, míg a Tűz Szellemei az ős-Napon már elérték az éntudatot. Azóta ők is továbbfejlődtek a tudat egyre magasabb fokaira. A keresztény ezotéria szerint ők az arkangyalok. A legmagasabb rendű szellem, aki az ős-Napon, mint Tűzszellem élt, és aki ma is munkálkodik a Földön, a legmagasabban fejlett tudattal, Krisztus. Ugyanígy, a legmagasabban fejlett szaturnuszi szellem az Atyaisten. A keresztény ezotéria tudja, hogy a Jézusban megtestesült Krisztus Nap-szellem volt, éspedig a legnagyobb közülük, a Nap-szellemek vezetője. Ahhoz, hogy eljöjjön a Földre, fizikai testre volt szüksége, földi feltételek között kellett élnie, hogy itt tudjon tevékenykedni. Az ős-Napon tehát a Nap-testtel találkozhattunk – úgy is mondhatnánk, hogy a Nap planéta testével, a benne lévő én-szellemekkel, akik egyben a Tűz Szellemei, illetve a Nap legmagasabban fejlett, vezető lényével, Krisztussal.

Amikor a Föld még ős-Nap volt, Krisztus volt a Nap központi szelleme; amikor a Föld ős-Hold volt, magasabbra fejlődött, de ott maradt a Holdon, és amikor a Föld a mai Földdé lett, a legmagasabbra fejlődött és a Földön maradt. ő képviseli a Föld legmagasabb planetáris szellemét, akinek – mint annak idején az ős-Nap – most a Föld a teste. Éppen ezért szó szerint kell venni János evangélista szavait [22]: „Aki az én kenyeremet eszi, lábaival tapos engem.” Mert a Föld Krisztus teste, és az ember, aki eszi a kenyeret, amely a Föld testéből való, a Földön, vagyis Krisztus testén jár. Ha tehát ismerjük az írások igazi értelmét, felfedezhetjük bennük a szellemi mondanivalót.

[22] A Károli-féle Biblia-fordítás szerint: „A ki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” (Jn 13,18)

Tudnunk kell, hogy az ős-Nap nem mindegyik lénye fejlődött arra a fokra, amelyet az előbb említettem. Sokan visszamaradtak a szaturnuszi lét fokán – nem voltak képesek befogadni, majd visszaküldeni azt, ami a kozmikus térből beléjük áramlott; az őket ért hatásokat közvetlenül küldték vissza, anélkül hogy áthatották volna vele magukat. Ezek a lények az ős-Napon, mint sötét beékelődések jelentek meg, amelyek nem tudták saját fényüket kibocsátani. Miután körülvette őket a Nap tömege, amely viszont kibocsátotta saját fényét, ezek a lények, mint sötét foltok hatottak rajta. Különbséget kell tennünk tehát az ős-Napon az olyan helyek között, amelyek kisugároztak a kozmikus térbe, illetve az olyanok között, amelyek semmit nem voltak képesek kisugározni. Ez utóbbiak, mint sötét ékek hatottak az ős-Napon, és semmit sem tanultak meg azon kívül, amit az ős-Szaturnuszon tudtak. Amint az emberi testben sincsenek mindenütt mirigyek és növekedési szervek, hanem vannak halott beékelődések is, ugyanúgy az ős-Nap is sötét ékekkel volt teletűzdelve.

Jelenlegi Napunk az ős-Nap utóda, amely kivetette magából a Holdat és a Földet, és csak azt tartotta meg, ami a legmagasabban fejlett. Ami az ős-Napon, mint szaturnuszi maradvány volt jelen, annak csökevényei jelenlegi Napunkon a napfoltok. A ragyogó Nap-tömeg sötét foltjai az ős-Szaturnusz legutolsó maradványai. Láthatjuk tehát, hogy az okkult bölcsesség felfedi a fizikai tények rejtett szellemi forrásait, míg a fizika tudománya az asztronómia és az asztrofizika segítségével csak a napfoltok fizikai okait képes megállapítani.

Most feltehetjük a kérdést: A természet világai közül melyek léteztek az ős-Szaturnuszon? Csak egy ilyen világ volt, amelynek utolsó maradványai a mai ásványok. Amikor azonban arról beszélünk, hogy az ember átment az ásvány-fokon, nem a jelenlegi ásványokra kell gondolnunk. A szaturnuszi ásványi lét maradványait az ember szemében, fülében és többi érzékszervében kell keresnünk, ugyanis ezek a leginkább fizikai, ásványi részei. A szem például olyan, mint egy fizikai műszer, ami egy ideig változatlan marad még a halál után is.

A szaturnuszi világ egy része az ős-Napon növényi létre fejlődött. Az ember teste ekkor úgy nőtt, mint a növény. Ami megmaradt szaturnuszi fokon, az alkotta a Nap ásványvilágát. Ezek a lények olyanok voltak, mint az elcsökevényesedett érzékszervek, amelyek nem érték el céljukat. Ezeknek a Nap-lényeknek – a jövendőbeli emberi testeknek – még nem volt idegrendszerük, csakúgy, mint a mai növényeknek, hiszen ez csak az ős-Holdon fejlődött ki az asztráltest hatására.

A Tűz Szellemeinek asztráltestei bizonyos áramlatokat küldtek az emberelődök fizikai és étertestébe. E fényáramlatok úgy ágaztak szét, mint egy fa ágai. Ezeknek utolsó maradványai találhatók megsűrűsödött formában a mai solar plexusban. Ez a szervünk az ős-Nap ősi áramlásainak szubsztanciává sűrűsödött utolsó maradványa; innen ered a neve is: solar plexus, azaz napfonat. Testünket az ős-Napon úgy képzeljük el, mint amibe felülről áramlatok hatoltak, amelyek faágak módjára fonódtak össze. Így az ős-Nap, mint számtalan szerteágazó és összefonódó áramlat jelenik meg előttünk, amelyek a solar plexusban maradtak fenn. A germán mitológia szerint ez „a világ hamuja”, még ha ez a kifejezés azért ennél sokkal többet is jelent.

A fejlődés következő lépcsőfokán aztán az ős-Nap alvó állapotba merült és átalakult azzá, amit az okkult tudomány ős-Holdnak nevez. Ez a Föld harmadik planetáris inkarnációja, ahol megint csak találunk egy irányító szellemet. Mint említettük, az ős-Szaturnusz legfőbb irányítója – az én-szellem – az Atyaistenben jelenik meg; az ős-Nap legfőbb vezetője, legmagasabb rendű istene Krisztus; a Föld Hold-inkarnációjának irányítója pedig a Szent Szellem, seregeivel együtt, akiket a keresztény ezotéria angyaloknak, Isten küldötteinek nevez.

Ezzel befejeződött a teremtés két napja, amit az ezoterikus nyelv így hív: Dies Saturni, illetve Dies Solis; s ezeket követi a Dies Lunae, azaz a Hold-Nap. Az ős-Szaturnusz, ős-Nap és ős-Hold irányító istenségének létezése egyébként mindig is ismeretes volt. A „dies” = nap és a „deus” = Isten azonos eredetű, így a „dies” tehát egyaránt fordítható „Nap”-nak vagy „Istenség”- nek: Dies Solis, a Nap napja vagy a Nap Istene – mindkettő Krisztus szellemét jelenti.

10. Planetáris fejlődés II. – 1907. június 3.

Az előző előadásban beszéltünk bolygónk ős-Szaturnusz és ős-Nap inkarnációiról. Most idézzünk fel ebből röviden csak annyit, hogy az ember az ős-Napon, a Föld elődjén elérte fejlődésének azt a fokát, ahol már rendelkezett fizikai és étertesttel, és ezáltal bizonyos fajta növényi létre emelkedett. Ez a növényi lét azonban teljesen más volt, mint a mai növényvilág. Azok a növények, amelyek ma körülöttünk élnek, csak jelenlegi Földünkön keletkeztek. Azt is elmondtuk, hogy ezek az emberi ősök az ős-Napon azáltal, hogy már volt étertestük, kifejlesztették a növekedés, a szaporodás és a táplálkozás szerveit. Ezek a szervek úgy jelentek meg az ős-Napon, mint ma a Földön a kőzetek és a növények. Emellett volt egy szaturnuszi fokon visszamaradt világ is, amely a későbbi ásványok kezdeményeit tartalmazta. Mai értelemben vett ásványok nem voltak az ős-Napon, de voltak olyan testek, amelyek nem voltak képesek befogadni az étertestet, és amelyek ezért bizonyos tekintetben visszamaradtak ásványi fokon – azon a szinten, amin az ember korábban az ős-Szaturnuszon ment át. Az ős-Napon tehát két világ fejlődött ki.

A teozófiai írások szerint az ember átment az ásvány-, a növény- és az állatvilág állapotán. Ez azonban pontatlan meghatározás, mert az ásványvilág még egészen más volt az ős-Szaturnuszon. Ottani testünkben benne voltak az érzékszervek csírái, első kezdeményei. Ugyanakkor a növényvilág sem volt olyan az ős-Napon, mint a jelenlegi, hanem azt mondhatnánk, hogy mindaz növényi jellegű volt, ami az emberben növekedési szervekként és mirigyrendszerként élt, mert áthatotta őket az étertest.

A Nap-lét azután bizonyos fajta alvó állapotba, elsötétülésbe, látens állapotba ment át. Ez azonban nem jelentett tétlenséget vagy semmittevést. Az ember itt éppoly kevéssé volt tétlen, mint most a devacháni állapotban, ahol állandó tevékenységével jelentősen közreműködik a Föld fejlődésében. Ez csupán a mai emberi tudat számára látszik alvó állapotnak, egy másfajta tudat előtt, mint tevékeny, reális állapot jelenik meg. Ezek a két bolygó-inkarnáció közötti átmeneti időszakok – teozófiai kifejezéssel élve a „pralayá”-k – olyan mennyei, magasabb állapotokat jelentenek, amikor igen fontos dolgok történnek a planétákkal.

Most képzeljük el, hogy az ős-Nap áthaladt ezen az állapoton, és kifejlődött belőle a Föld harmadik állapota, amit az okkult tudomány ős-Holdnak nevez. Ha észlelni tudtuk volna ezt a folyamatot, láthattuk volna, amint az ős-Nap sok millió év folyamán változásokon megy át, majd ismét több millió év múlva újra láthatóvá válik. Ez a Hold-ciklus kezdete. Amikor a Nap a pralaya után ismét felragyogott, az első időkben még szó sem volt a Nap, a Hold és a Föld különválásáról; minden együtt volt benne, mint az ős-Napon. Először ugyanis a régi állapotok ismétlődtek meg: mindaz, ami az ős-Szaturnuszon és az ős-Napon történt, megismétlődött egy magasabb szinten. A Nap ezen új állapotában azután jelentős változás történt: a Hold összetömörült és elvált a Naptól; a régi naprendszerből tehát két bolygó, jobban mondva egy állócsillag és egy bolygó alakult ki, egy nagyobb és egy kisebb test: a Nap és a Hold.

Az az ős-Hold, amelyről most beszélünk, nemcsak azt tartalmazta, amit a mai Hold, hanem mindazokat a különféle szubsztanciákat és lényeket, amelyek ma a Földön és a Holdon találhatók. Ezeknek a keveréke volt tehát az a Hold, amely elvált a Naptól. A Nap azáltal lépett elő állócsillaggá, hogy magával vitte a legjobb szubsztanciákat és a legfejlettebb szellemi lényeket. Amikor még planetáris Nap volt, minden benne volt, de most, hogy egy önálló bolygónak mindazt leadta, ami addig akadályozta lényei magasabb rendű fejlődését, a Nap állócsillaggá fejlődött. Ezáltal pedig a következő kozmikus jelenség áll elénk: egy magasan fejlett test, mint állócsillag, és a körülötte keringő kevésbé értékes bolygó, az ős-Hold, vagyis a jelenlegi Hold és a jelenlegi Föld egy égitestben.

Az ős-Hold keringése a Nap körül teljesen más volt, mint a Föld mostani mozgása. Ha ez utóbbit megfigyeljük, kétféle mozgást különböztethetünk meg: a Föld egyrészt kering a Nap körül, másrészt saját tengelye körül is forog. Az utóbbi körülbelül háromszázhatvanötször történik meg egy évben, és mint tudjuk, ebből adódik a nappal és az éjszaka; míg az előző mozgásnak megfelelően alakulnak ki az évszakok. Az ős-Holdon azonban ez nem így volt. Az ős-Hold bizonyos tekintetben „udvariasabb” volt a Naphoz, mint mai Földünk, mert mindig úgy keringett, hogy ugyanazon oldalát mutatta a Nap felé, és sohasem fordított hátat neki. Amíg egyszer körbekeringett a Nap körül, csak egyszer fordult meg saját tengelye körül. Ennek pedig igen jelentős hatása volt azokra a lényekre, amelyek e bolygón fejlődtek.

Most magáról az ős-Holdról szeretnék egy rövid leírást adni. Mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy itt az ember már valamivel fejlettebb volt, mint az ős-Szaturnuszon és az ős-Napon. Itt ugyanis már nemcsak fizikai és éterteste volt, hanem asztrálteste is, igaz, Énnel még ekkor sem rendelkezett. Ennek következménye volt, hogy az ős-Holdon az ember a tudat harmadik fokára fejlődött, amelyet képtudatnak nevezünk, és amelynek utolsó maradványa az, amit ma álomképtudatnak ismerünk. Az asztráltestnek a többi testbe való beilleszkedése által változások történtek, különösen a fizikai testben.

Láttuk, hogy az ős-Napon a mirigyek voltak a fizikai test legmagasabban fejlett szervei, és bizonyos helyeket olyan áramlatok hatottak át, amelyek később a jelenlegi solar plexusban szilárdultak meg. Az ős-Holdon az asztráltestnek a fizikai testen való munkálkodása révén kifejlődött az idegrendszer kezdetleges formája: megjelentek azok az idegek, amelyek még ma is megtalálhatóak hátgerincünkben. Az embernek még nem volt önálló énje, csak a többi három része rendelkezett önállósággal. Az emberi Én az ős-Hold atmoszférájában volt megtalálható – éppúgy, mint az étertest az ős-Szaturnuszon és az asztráltest az ős-Napon –, és az isteni ős-szubsztanciába ágyazva munkálkodott a fizikai testen. Abban az időben az Én, mint az isteni lények társa működött, még nem vált ki az isteni lényekből. A földi lét lefelé haladó útján bizonyos mértékű romláson és egyben fejlődésen ment keresztül. A fejlődést az jelentette, hogy az Én önállóvá lett, a romlás viszont abban nyilvánult meg, hogy kétségeknek, tévedéseknek és a gonoszság erőinek lett kitéve.

Az Én eredetileg az isteni szubsztanciából működött. Az az Én, amely ma asztrális szintről működik a fizikai testen, az állatok csoportlelke. Abban az időben az Én úgy munkálkodott a három testen, mint ma a csoportlelkek az állatokon, de magasabb rendű testeket tudott létrehozni a mai állatokénál, hiszen – mint mondtuk – isteni szubsztanciából működött. Az ős-Holdon voltak olyan élőlények, akik alkatuk és természetük tekintetében magasabban álltak, mint ma a legmagasabb rendű majmok, de még nem olyan magas szinten, mint a mai ember – volt tehát egy közbenső világ a mai ember- és állatvilág között.

Beszélnünk kell azonban még további két világról, amelyek elmaradtak a fejlődésben. Az egyik nem volt képes felvenni az asztráltestet a Nap-lét után, így azon a szinten maradt, ahol az ős-Napon volt: csak növekedési, táplálkozási, szaporodási és mirigyszervei fejlődtek ki. Az ős-Holdnak ez a világa a jelenlegi állatok és növények között állt, egyfajta növény-állat szintjén. Ma már nincs ilyen teremtmény a Földön, csak csökevényeikkel találkozhatunk. A harmadik világ, amely a Napon is megőrizte szaturnuszi állapotát, most egy, az ásványok és a növények közötti szintre került, így az ős-Holdon három világ létezett együtt: egy növény-ásványi, egy állat-növényi és egy ember-állati világ.

A mai ásványok az ős-Holdon még nem léteztek; ott nem voltak kőzetek, nem volt művelhető talaj, humusz. A legalacsonyabb világ lényei a növények és az ásványok között álltak. Az ős-Hold egész szubsztanciáját ez a világ alkotta, felülete hasonló volt a tőzeges talajhoz, amelyben a növények pépszerű tömeget alkottak. Mai értelemben vett kőzetek nem léteztek; csupán bizonyos alakzatok fordultak elő egyes helyeken, amiket leginkább talán fakéreghez hasonlíthatnánk. A holdbéli lények tehát ezeken a lignites, pépes növényeken jártak; ahogy az ember ma mondaná, az egész olyan volt, mint egy káposztasaláta. A sziklák is olyanok voltak, mint valami elöregedett, száraz növény. Ez volt az ásványvilág legkorábbi kezdete, amin a növény-állatok tenyésztek; ezek nem tudtak szabadon mozogni, a talajhoz voltak kötve, mint ma a korallok.

Ennek a létállapotnak az emléke maradt fenn a mítoszokban és mondákban, amelyeknek mély bölcsessége a beavatottaktól származott; és itt elsősorban a Baldur haláláról szóló mítoszra gondolok. A germán Nap-isten, ez a fény-isten, egyszer álmot látott, amiben közelgő halála volt megjövendölve. Ez igen szomorúvá tette a többi istent, az „Az”-okat, akik nagyon szerették Baldurt. Elgondolkodtak, hogyan menthetnék meg őt. Az istenek anyja, Frigga, ünnepélyesen megeskette a Föld összes lényeit, hogy egyik sem fog Baldur életére törni. Mindannyian megesküdtek, és úgy látszott, most már lehetetlen, hogy Baldur áldozatul essen a halálnak. Egy alkalommal aztán, amikor az istenek játszottak, különböző tárgyakkal dobálták meg Baldurt, anélkül hogy megsebesítették volna őt. Tudták, hogy úgyis sebezhetetlen. Loki, a sötétség istene, az Azok ellenfele eközben azonban azon törte a fejét, hogy hogyan ölhetné meg Baldurt. Hallotta, hogy Frigga megesketett minden lényt, hogy nem ölik meg Baldurt. De volt egy ártalmatlan növény, a fagyöngy, amelyről Frigga elárulta neki, hogy ezt nem eskette meg. A ravasz Loki rögtön tudta, hogy mit tegyen: elvitte a fagyöngyöt Hödurhoz, a vak istenhez, aki tudatlanul megölte vele Baldurt. Így a rossz álmot a fagyöngy teljesítette be. A fagyöngynek egyébként is mindig különös szerepe volt a népi hagyományokban: valami félelmetest, kísértetiest fejezett ki. Amit a régi Trotta- és Druida-misztériumokban tanítottak róla, az átment a mondákba és a népi hagyományokba.

Tény, hogy az ős-Holdon egy ásvány-növényi pép volt megtalálható, amin a növény-állatok tenyésztek. Egyesek tovább fejlődtek és a Földön magasabb fokra jutottak; mások visszamaradtak a Hold-fokon, így később a Földön csak csökevényes testet ölthettek magukra. Ugyanakkor megőrizték holdbéli szokásaikat: a Földön csak, mint élősködők, paraziták élnek a növényeken. A fagyöngy is a fákon élősködik, mint a régi holdbéli növény-állatok maradványa.

A fent idézett mondában Baldur volt a kifejezője annak, ami továbbfejlődik; ezzel szemben Loki azokat a sötét, hátráltató erőket képviseli, amelyek gyűlölik a fejlődést. Loki tehát Baldur ellenfele. A Föld egyetlen teremtménye sem tud Baldurnak ártani, aki a fényt adta a Földnek, mert hasonlóak hozzá, fejlődésen mennek át. A fény istenét tehát csak egy olyan lény tudta megölni, aki visszamaradt a Hold-állapotban és egyesült a sötétség ősi istenével. A fagyöngy ugyanakkor gyógyszer is, mint általában minden méreg. Így találjuk hát meg a kozmikus bölcsességet a régi mondákban és hagyományokban.

Tudjuk, hogy az ős-Szaturnuszon voltak olyan lények, akiknek az Én volt a legkülsőbb része, míg az ős-Napon voltak olyanok, akiknek legkülsőbb burka az asztráltest volt. Az ős-Holdon viszont voltak olyan lények, akiknek legkülsőbb teste az étertest volt, így ezek részei a következők voltak: étertest, asztráltest, Én, szellem-én, életszellem, szellemember és a nyolcadik rész [23], amit ma az ember Szent Szellem néven ismer. Ez utóbbiról az ember esetében még nem beszélhetünk. Ezeket a lényeket csak fantomszerűen láthattuk volna étertestükben; abban az időben olyan fejlettségi fokon álltak, mint a mai ember. A keresztény ezotéria angyaloknak nevezi őket, de hívják őket a Félhomály Szellemeinek vagy holdi pitriknek [24] is. Közvetlenül az ember felett állnak, mert a Szent Szellem fokára fejlődtek. Az én-szellemeket az ős-Szaturnuszon az a lény vezette, akit Atyaistennek hívunk. A Tűz Szellemeinek az ős-Napon Krisztus – János evangélista szerint a Logosz – volt a vezetője. Az ős-Holdon a vezető a Szent Szellem volt, akit a kereszténység Szentléleknek nevez. Akik az ős-Holdon áthaladtak az ember-fokon, azoknak itt a Földön már nem kellett fizikai testet magukra ölteniük.

[23] A lény tagjainak felsorolásakor a fizikai testet számítják először. Ezért van az, hogy az itt említettet részt nevezik nyolcadiknak.

[24] A teozófiai irodalomban – például H. P. Blavatsky művében, a Titkos tanításban – így hivatkoznak rájuk.

A planetáris képződmények az egymást követő inkarnációik során egyre sűrűbbek lettek. Az ős-Szaturnuszon a legsűrűbb állapot a hő volt, az ős-Napon pedig a gáz, még ha ezek a szubsztanciák valamivel sűrűbbek voltak is, mint a mai hő- és gázelem. Az ős-Holdon aztán már annyira megsűrűsödtek a Nap gáznemű szubsztanciái, hogy egy pépszerű, vastag, folyékony tömeget alkottak. Az ős-Holdon ebből állt minden lény, még a legmagasabb rendű állat-ember is. Ez a szubsztancia olyan volt, mint a kissé megsűrűsödött tojásfehérje; ebbe a szubsztanciába épült bele az ember idegrendszere.

Az ős-Hold atmoszférája egészen más volt, mint a Földé. Megértjük a jellegét, ha Goethe Faustjának arra a jelenetére gondolunk, ahol Faust meg akarja idézni a szellemeket: tüzes levegőt akar csinálni [25], amiben vízszerű szubsztanciák vannak ködszerűen feloldva, és amiben szellemi lények tudnak megtestesülni. Ezt a vízszerű szubsztanciákkal áthatott levegőt – amit egyébként tűzködnek is neveznek – lélegezték be az ős-Hold lényei. Tüdejük nem volt, még a legmagasabb rendű lény is csak úgy tudott lélegezni, mint ma a halak, egyfajta kopoltyúval.

[25] Mefisztó mondja a következőket a Dolgozószoba jelenetben: Csak még egy kis tüzes párát kell hogy keverjek, s a földről egykettőre felvet!

A tüzes levegőt, amit a héber hagyomány „Ruach”-nak nevez, bizonyos módon valóban elő lehet állítani. A mai ember számára ugyan már elveszett, de a régi alkimisták még el tudták készíteni, és elemi lényeket tudtak ezáltal szolgálatukba állítani. Ez a tűzköd jól ismert volt a régi alkimista időkben, és minél inkább visszamegyünk az időben, annál több volt az ember lehetősége arra, hogy létrehozza ezt. őseink az ős-Holdon ilyen tűzködöt lélegeztek be. Ez aztán később tovább fejlődött, tovább differenciálódott; egyrészt a mai levegővé vált, másrészt mindazzá, ami egyébként a Földön a tűz hatására létrejött. A füst- és gőzszerű Hold-atmoszférát, amelynek volt egy bizonyos hőfoka, hol erősebben, hol kevésbé erősen áramlatok hatották át, szálakként lógva a levegőből, belesüllyedve az emberi testekbe.

Az emberi test az ős-Holdon úgy lógott ezen az atmoszférába kiterjedő szálon, mint ma a csecsemő az anya köldökzsinórján. Olyan volt ez, mint egy kozmikus köldökzsinór, amin keresztül a tűzködből olyan szubsztanciák áramlottak a testekbe, mint amilyen a mai vér. Ez utóbbit azonban ma már az ember maga hozza létre. Akkoriban viszont az Én még kívül volt az emberen, s ezeken a szálakon keresztül küldött a testekbe valami vérhez hasonló, ki-be áramló szubsztanciát. A lények nem érintkeztek az ős-Hold felszínével, hanem lebegtek felette, mintha lebegve úsznának. A holdbéli ember-állatok úgy mozogtak, mint a mai vízi állatok a vízben. Az angyalok, a Félhomály Szellemei voltak azok, akik ezt a vérszerű nedvet ki-be áramoltatták az emberekben.

Ezek az állapotok egy másik következménnyel is jártak. Mint mondtuk, az ős-Holdon jelent meg először egyfajta vérrendszer. Egy, a vérhez hasonló szubsztancia ki-be áramlott a kozmoszból, mint ahogy ma a levegő áramlik ki és be a testbe. Ekkor jelent meg a holdbéli embernek egy olyan képessége, amely korábban a vér hiányában nem alakulhatott ki: először adott hangot lelki élményeinek. Az érzés már akkor megjelent, amikor az embernek kialakult az asztrálteste; most ezeket az érzéseket hangok formájában tudták kifejezni, mégpedig igen különös módon. Ezek a hangok eredetileg nem tudatosan megformált hangok voltak – az ember még nem tudott fájdalmában felkiáltani, a kiáltásokban még nem volt önállóság –, hanem élményekkel estek egybe. Az ős-Holdon meghatározott évszakokban történt az, amit a szaporodási ösztön kifejtésének nevezhetnénk, és a lényeknek az ezzel kapcsolatos belső élményei nyilvánultak meg hangokban, egyébként némák voltak.

Az ős-Hold és az ős-Nap bizonyos egymáshoz viszonyított helyzetében, egy adott évszakban tehát az ős-Hold megszólalt a kozmoszban: az ott lévő lények kikiáltották ösztöneiket a kozmoszba. Ennek maradványát tapasztaljuk egyes állatok hangjában, például a szarvasbőgésben. A hang tehát eredetileg inkább egy általános folyamat lecsapódása volt, egy kozmikus eseménynek az ösztönös kifejeződése, nem pedig az egyéni élmény tudatos kinyilvánítása. Mindez persze csak megközelítő ábrázolás, mert olyan szavakhoz vagyunk kötve, amelyek a földi dolgok kifejezésére jöttek létre. Ahhoz, hogy kifejezhessük, amit a látó szeme lát, egy külön nyelvet kellene feltalálni. De ezek a leírások mégis szükségesek, mert ez az első út, amely elvezet a valósághoz.

A látáshoz csak képek és imagináció útján jutunk el. Ne csináljunk absztrakt fogalmakat és sémákat, ne rajzoljunk fel rezgéseket, hanem engedjük a képeket megjelenni magunkban; ez a közvetlen út, az első lépcsőfok a megismerés felé! Amennyire biztos, hogy az ember annak idején, az ősi állapotokban jelen volt a maga erőivel, ugyanúgy igaz, hogy ha elképzeli a dolgokat, ez elvezeti azokhoz az állapotokhoz, amelyek közt akkoriban élt.

Amikor az ős-Holdon minden lény átment a fejlődésen és magasabb szintre emelkedett, elkövetkezett az az idő, amikor a Hold és a Nap ismét egy testté egyesült és belépett a pralayába, majd miután áthaladt ezen a látens állapoton, egy új lét fénylett fel, a földi lét első megnyilvánulása. Ekkor megismétlődött az első három planetáris állapot, de magasabb szinten. Először a Szaturnusz-lét, majd a Nap-lét, azután a Hold ismét kivált a planétából és a Nap körül kezdett keringeni, de ekkor még magában foglalta a Földet is. Ezután viszont bekövetkezett még egy fontos változás: mindaz, ami a mai Földet jelenti, kivetette magából a jelenlegi Holdat. A legrosszabb szubsztanciák és lények, mindazok, amik használhatatlanokká váltak, a jelenlegi Holdon találhatóak. Minden, ami mint vízszerű szubsztancia az ős-Holdon volt, megdermedt állapotban benne maradt a jelenlegi Holdban – ez fizikailag is bizonyítható. Ami viszont képes volt tovább fejlődni, az visszamaradt, mint Föld.

A Földön a magasabb szintű fejlődés azáltal jött létre, hogy az ős-Nap három égitestté vált szét: a mai Nappá, Holddá és Földdé. Ez a szétválás sok millió évvel ezelőtt a régi lemúriai időkben ment végbe. Azóta a régi holdbéli lényekből – az ásvány-növényekből, növény-állatokból és állat-emberekből – kifejlődtek a jelenlegi ásványok, növények, állatok és az ember, aki képessé vált arra, hogy befogadja az Ént, amely korábban körülötte lebegett és egységben élt az Istenséggel. Az Én egyesülése az emberrel tehát a Nap, a Hold és a Föld szétválása után következett be; ettől kezdve az ember képes volt saját magában létrehozni a vörös vért és felemelkedni arra a szintre, amelyen ma áll.

11. Az emberiség fejlődése a földön I. – 1907. június 4., délelőtt

Tanulmányaink folyamán elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a Föld befejezte úgynevezett Hold-állapotát. Azt is láttuk, hogy a Föld Hold-állapota után az egész rendszernek egy új állapota következett. Tudnunk kell, hogy ennek az átmeneti állapotnak a bolygó összes lakója részese volt, s ezen idő alatt olyan élményekben volt részük, amelyek különböztek a fejlődés külsőleg látható állapotaiban szerzett tapasztalatoktól. Itt most megkíséreljük világosan kifejteni, hogyan mentek át a lények a különböző eseményeken a Hold- és a Föld-inkarnáció közti átmeneti szakaszban.

Láttuk, hogy az ős-Holdon háromféle lény élt, mint a természet jelenlegi világainak fizikai ősei: növény-ásványok, állat-növények és ember-állatok. Maga az ember az ős-Holdon abban az állapotban volt, amikor éntudata még nem fejlődött ki, vagyis énje nem lakott fizikai testében. Ebben az átmeneti állapotban valami igen fontos jött létre az ember szellemi részében. Ha az ős-Holdat úgy képzeljük el, amilyen valóban volt, akkor olyan lénynek kell látnunk, amely valamifajta élettel rendelkezik, hasonlóan a fához, amelyen mindenfajta élőlény lakik. Az ős-Hold egyöntetű növény-ásvány volt. Sziklái ennek a növény-ásványi masszának megkeményedett részei voltak. Ebből a masszából nőttek ki az állat-növények, az ember-állatok pedig az ős-Hold felett lebegtek. Egyben azt is meg kell állapítanunk, hogy az éntudat még csak az ős-Hold atmoszférájában élt, a tűzködben, és egy magasabb rendű lény részét képezte, akiben mindazoknak az éneknek az összessége élt, akiket ma a test elválaszt egymástól. A mai éntudattal rendelkező, járókelő ember tehát még nem létezett az ős-Holdon. De volt ott valami, ami sokkal inkább kifejlődött már, mint a Földön.

Tudjuk, hogy a népszellem, a faj-lélek ma már absztrakt fogalommá vált. Sokan úgy vélik, hogy igazi realitása csak annak az individuális léleknek van, amely az ember testében él. Ha német, francia, orosz népszellemről beszélünk, ezeket az emberek többé-kevésbé absztrakt fogalmaknak tekintik, amelyek e nemzetek egyes tagjainak tulajdonságait foglalják magukba. De az okkultista számára ez nem így van. Amit népszellemnek nevezünk, az az okkultista számára egy önálló léttel bíró, valóságosan létező lény. Jelenlegi földi létünkben a népszellem egy fizikai testben meg nem testesülő szellemi lény, akit csak az tud érzékelni, aki fel tud emelkedni az asztrálsíkra. Ott már senki sem tudná letagadni, mert ott mint valóságos élőlény létezik. Ott éppúgy találkozhatunk a népszellemekkel, mint a fizikai síkon a barátainkkal.

Az ős-Holdon még kevésbé jutott volna eszünkbe, hogy tagadjuk a csoportlelket, mert akkoriban reálisabb volt a jelenléte. A csoportlélek volt az, aki a vért azokba a testekbe irányította, amelyek az ős-Hold felett lebegtek. Az már jelen korunk sorsa, hogy most tagadjuk e lények létezését, akik pedig az asztrálsíkon valódi életet élnek, de a fizikai síkon nem érzékelhetők. Éppen most vagyunk a materialista fejlődésnek azon a csúcspontján, amely tagadja a népszellem létezését.

Egy igen jellemző könyv jelent meg mostanában, amelyet erősen reklámoztak. Ezt a könyvet joggal tekintik úgy, mint a mi absztrakt és tárgyilagos mentalitásunk igazi kifejezését, mert a modern ember lelkéből íródott. Egy ilyen könyvnek előbb-utóbb meg kellett jelennie. Mindent tagad, ami nem látható és nem kézzelfogható. Az okkultizmus szempontjából ugyan botrányos, de a mai gondolkodásmód szempontjából kitűnő könyv. Mauthner [26] A nyelv kritikája című művéről van szó. Ez a könyv mindent elsöpör, ami nem kézzelfogható. Korunk szükségszerűen produkált egy ilyen alkotást. Ezzel persze nem kritizálni akarom, csupán az okkult gondolkodásmód és a jelen kor közti ellentétre mutatok rá. Amit ebből a könyvből megismerünk, az pontosan ellentéte a szellemtudományos megközelítésnek. Ennek ellenére napjaink egyik haldokló kultúráramlatának legcsodálatosabb produktuma, és ebből a szempontból – mint mondtam – igen kitűnő mű.

[26] Fritz Mauthner (1849 – 1923): A nyelv kritikája című műve 1901/02-ben jelent meg 3 kötetben.

Az ős-Holdon a tudat sokkal inkább közösségi volt, mint most a Földön. Az ember a Földön egyénnek érzi magát, de az ős-Holdon ez nem így volt. Az ős-Holdon elevenen élt a csoportlélek, aki a Földön sokkal kevésbé érzékelhetően jelent meg népszellem formájában. A Hold-tudat tehát igen nagymértékben közösségi tudat volt. Az ős-Nap besugározta az ős-Holdat; az ős-Napot hímneműnek érezték, míg az ős-Hold közösségi tudata nőiesnek érezte magát. Ezt őrizték meg a régi egyiptomi mítoszok, ahol a Hold, Isis nőnemű volt, a Nap, Osiris pedig hímnemű. Az emberi testbe zárt éntudat azonban még teljesen hiányzott, az egyelőre az ős-Hold atmoszférájában volt megtalálható. Az ős-Hold és a Föld közötti átmeneti állapotban különböző lények működtek az ős-Hold atmoszférájában, felkészítve az ember éter- és asztráltestét, hogy befogadhassák az Ént. Mi történt, amikor újra felragyogott a Nap, amelyben még benne volt a Hold és a Föld?

Ennek az újraébredt Napnak a környezetében voltak azok a lények, amelyek ma a lelkünket alkotják. Ekkorra az éntudat már beépült az étertestbe és az asztráltestbe; azonban a fizikai testbe, amely először ugyanabban az ember-állat formában jelent meg, amilyen az ős-Holdon volt, még nem. Így a kétféle test, amely az ős-Holdon még összeillett, most nem fért meg egymás mellett. A Föld körzetében lévő éter- és asztráltestek a beléjük süllyesztett éntudattal tehát nem illettek pontosan össze a Földön megjelenő fizikai testekkel; ennek pedig az lett a következménye, hogy mielőtt még meg lehetett volna teremteni köztük a harmóniát, szükség volt arra, hogy előbb az ős-Szaturnusz, majd az ős-Nap, végül az ős-Hold állapota is megismétlődjön.

Először a Szaturnusz-lét jelent meg az állat-ember fizikai testével, bár ez már nem olyan egyszerű test volt, mint az ős-Szaturnuszon. Akkor még csak az érzékszervek kezdetleges csírái voltak meg benne, most már a mirigyek és az idegek is megjelentek, de képtelenek voltak befogadni a fent lebegő lelkeket. A szaturnuszi állapot rövid megismétlésének kellett hát bekövetkeznie. Az Egoizmus vagy Önállóság Szellemeinek ismét munkálkodniuk kellett a fizikai testen, hogy beleoltsák a képességet az Én befogadására. Ugyanígy a Nap-állapoton is át kellett haladni még egyszer, hogy a fizikai testek az ős-Napon kifejlődött szerveik által is képesek legyenek befogadni az Ént. Végül a Hold-állapot is megismétlődött, hogy ugyanerre alkalmassá tegye az idegrendszert is.

Az első periódus tehát a szaturnuszi állapot megismétlődése volt, ebben azok a lények, akik korábban állat-emberek voltak, úgy járkáltak a Földön, mintha automaták, gépek volnának. Majd a Szaturnusz-állapotot a Nap-állapot váltotta fel, ahol az emberi testek olyanok voltak, mint az alvó növények. Ezután következett a Hold-állapot ismétlődése, de úgy, hogy most már a lényekbe beleplántálódott a képesség az Én befogadására.

A Hold-ciklus megismétlődése, ha szabad ezt a kifejezést használnom, gonosz fejlődési időszakot jelentett a Föld számára, mert szellemi szempontból ugyan az Én beleplántálódott az emberi testbe, de a gondolat tisztító hatása nélkül. Amikor a Nap már kivált, és a Föld még nem dobta ki magából a Holdat, az ember asztrálteste a legvadabb vágyak hordozójává vált, mert bele voltak plántálva a rossz erők, és nem volt semmi, ami ezeket ellensúlyozta volna. A Nap elválása után egy olyan massza maradt vissza, ahol az emberek még csoportlelkek voltak, de a legérzékibb fajták, a legrosszabb ösztönökkel telve.

Ebben a pokoli átmeneti állapotban, az elváló Nap tisztult erőinek hatása alatt – mert itt nemcsak a fizikai Napról van szó, hanem azokról a felsőbbrendű lényekről is, akik a Napra vonultak vissza – a Hold fokozatosan megérett annyira, hogy kivethette magából a borzalmas ösztön-erőket, és csak azt tartotta meg a Földön, ami képes volt a fejlődésre. A Hold kiválásával az érzéki erők is eltávoztak, ezért azok a gonosz hatások, amelyek a mostani Holdon találhatók, akkoriban az emberi világban voltak jelen. A Holdat tehát úgy tekinthetjük, mint a lehúzó hatások világát.

De nézzük most meg az állat-embert, amely fokozatosan megérett arra, hogy befogadja az Ént; ma tehát az embernek négy része van: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én. Ekkor történt meg az is, hogy a korábbi lebegő állapot megváltozott, és az ember fokozatosan felegyenesedett testtartást vett fel. Gerince, gerincidegei függőlegesek lettek, ellentétben a korábbi, a Hold-időszakra jellemző vízszintes helyzettel, és ezzel egyidejűleg bekövetkezett a gerincvelő tömegének az agy felé való kiterjedése; és ezzel párhuzamosan még egy további fejlődés is végbement. Az embernek az ős-Holdon és a megismétlődött Hold-korszak alatt – amikor a tűz erői még jelen voltak környezetében – lebegő mozgásához szüksége volt egyfajta úszóhólyagra, s ez valóban része is volt az emberi szervezetnek, épp úgy, mint a mai halaknak. De most ez a tűzköd lassan és fokozatosan lecsapódott. A levegő még tele volt ugyan sűrű párával, de a legtöményebb része lecsapódott, és az ember a kopoltyúval való légzésről áttért a tüdővel való légzésre – az úszóhólyag tüdővé fejlődött. Ezáltal az ember képessé vált a magasabb szellemiség befogadására, vagyis megszerezte első adottságait az Én fölött álló manaszhoz. Az úszóhólyagnak tüdővé alakulását a Biblia is kifejezi [27]: „[…] Az Úr Isten […] lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” Így írja le a Biblia azt, ami az emberrel sok millió év alatt történt.

[27] 1Móz 2,7

A Föld Hold-korszakában élő lényeknek, a növény-állatoknak, állat-embereknek és leszármazottaiknak azonban még mindig nem volt vörös vérük. Testnedveik hasonlóak voltak a mai alacsonyrendű állatok még nem vörös véréhez. Testükbe kívülről vérszerű szubsztancia áramlott be, majd onnan ismét ki. Hogy a vörös vért megtartsák magukban, ahhoz még valami másra is szükség volt. Ezt meg fogjuk érteni, ha tudjuk, hogy amíg a Hold ki nem vált a Földből, bolygónk fejlődésében nem volt szerepe a vasnak. Földünkön mindaddig nem is volt vas, amíg a Mars át nem haladt rajta és úgyszólván visszahagyta a vasat. A vas hatása a vörös színű vérben tehát a Marsról származik.

E tényt jól megőrizték a mondák, amelyek a Marsnak tulajdonítják azokat a tulajdonságokat, amelyeket a vas hozott létre a vérben: az erőt és a harciasságot. Azt a hatást tehát, ami a légzési folyamat változásával jött létre, a vas megjelenése segítette elő, ez pedig igen nagy fontosságú volt a földi fejlődésben. Ilyen hatások alatt az emberi organizáció odáig tökéletesedett, hogy elkezdte megtisztítani, megfinomítani azokat a testeket, amelyeket még az ős-Szaturnuszon, az ős-Napon és az ős-Holdon kapott. A munka az asztráltestben kezdődött el – ennek a megtisztítása áll jelenlegi kultúránk középpontjában.

Ha meg tudnánk figyelni az embert akkor, amikor a tüdeje változóban volt, amikor vörös színű vére kezdett kifejlődni, egészen más formájúnak találnánk, mint a mai embert. Annyira más volt, hogy szinte habozunk az akkori embert leírni, mert talán túlzottan is groteszknek tűnne a mai materialista számára. Körülbelül a kétéltű lények, a hüllők fejlődési fokán állott; épp hogy csak elkezdett tüdővel lélegezni, és a korábbi lebegő, úszó mozgásból lassan oda fejlődött, hogy kezdett megtanulni a földön támaszkodva mozogni. Amikor azt mondjuk, hogy az ember a lemúriai időkben még nem lépkedett, hanem felváltva hol ugrásszerűen haladt, hol a levegőbe emelkedett, ez olyan mozgásforma volt, amelyre legfeljebb a régi dinoszauruszok [28] emlékeztetnek. A testnek még nem voltak csontjai, nem volt benne semmi, amit a mai geológus, mint megkeményedett, megkövesedett maradványokat felfedezhetne.

[28] A dinoszauruszok megkövesedett maradványai a triász, a jura és a kréta korszakba tartoznak, amelyek megfelelnek a Föld lemúriai korszakának.

Hogyan nézett hát ki akkor a Föld, miután megszabadult a Holdtól? Korábban, amíg tűzköd vette körül, olyan volt, mint egy fortyogó, gőzölgő katlan. Azután a sűrű, vízszerű pára fokozatosan visszahúzódott, s a Föld úgy alakult át, hogy egy vékony, megszilárdult kéreg fedte be, amely alatt tűztenger bugyborékolt – a korábbi atmoszféra tűzködének maradványa. Majd fokozatosan kis szigetek alakultak ki, a jelenlegi ásványvilág kezdetei. Amíg a Holdon a legalacsonyabb világ a növény-ásványvilág volt, itt most megjelentek a kőzetek, mint a megszilárdult tömeg legkorábbi elemei. A korábbi állat-növényvilág a jelenlegi növényvilággá fejlődött. A holdbéli állat-emberek két csoportra oszlottak; közülük az egyik lépést tartott a fejlődéssel és felvette az emberi alakot. De voltak, akik hozzájuk képest lemaradtak; ezek lettek a jelenlegi magasabb rendű állatok, amelyek – miután nem tudtak feljebb emelkedni – egyre inkább visszafejlődtek. A jelenlegi emlősök a Hold azon állat-embereinek a maradványai, amelyek megálltak a fejlődésben, majd visszafejlődtek. Egy pillanatig se higgyük tehát, hogy az ember olyan volt, mint a mai földi állatok. Ezeknek az állatoknak a teste nem volt képes befogadni az Ént, tehát a Hold csoport-jellegű állapotában maradtak.

Az utolsó állatfajta, amely majdnem elérte az emberi fejlődés fokát, de mégis gyenge volt az egyéni lélek befogadására, a jelenlegi majom. De a majmok sem voltak az ember ősei, hanem olyan lények, amelyek idővel elkorcsosultak. A régi lemúriai korban tehát a Föld tüzes tömeg volt, amelyben a jelenlegi ásványok folyékony állapotban voltak meg, mint a vas az olvasztókemencében; ebből emelkedtek ki aztán az első ásványi szigetek, s ezeken vándorolt félig ugrándozva, félig lebegve az ember őse.

A Föld ősi, tüzes időszakát úgy kell elképzelnünk, hogy ebben még jelen volt a Hold erőinek utolsó maradványa, amely azután lassanként eltűnt. Ezek az erők abban nyilvánultak meg, hogy az emberi akarat ura volt a természet anyagainak és erőinek. A Holdon az ember még egészen szoros kapcsolatban állt a természettel, és a csoportlélek formálta az emberi lét feltételeit. Itt a Földön ez már nem így volt, de még maradt egyfajta mágikus kapcsolat az emberi akarat és a tűz erői között: a szelíd természetű ember akaratával csillapítólag hatott a természet tűz-elemére, miáltal egyre több szárazföld alakult ki. A szenvedélyes ember viszont mágikusan úgy hatott akaratával, hogy a tüzes tömegek viharosak és turbulensek lettek, felszakítva a Föld vékony kérgét. Az a vad és szenvedélyes erő, amely az ős-Holdon és a Hold-korszak megismétlődésekor volt jellemző az emberre, most újra feltört az újonnan keletkezett individuális emberi lelkekben. E szenvedélyek hatása alatt a tűz-tömegek feltörtek, a lemúriai földnek nagy része elpusztult, és lakóinak csak kis hányada maradt fenn, hogy fenntartsa az emberi fajt.

Mindannyian éltek azokban az időkben, a lelkük ugyanaz, mint azoké, akik kimentették magukat Lemúria viharos tüzeiből. Az emberiség megmenekült része az általunk Atlantiszként ismert földre vándorolt, amely lényegében Európa és Amerika között terült el. Az emberiség itt élt tovább, és innen terjedt el. A Föld atmoszférája fokozatosan megváltozott, a régi tűzköd minden nyoma eltűnt, a levegő már csak sűrű ködtömegekkel volt tele. Ennek az emlékét őrizte meg a germán monda a „Niflheim” vagy „Nebelheim”-ben, egy olyan földnek, amelyet állandóan ilyen súlyos ködtömegek hatottak át.

Emlékeztetőül tekintsük végig még egyszer azokat a lényeket, akik kívülről működtek egészen a lemúriai korig. Először is, a szaturnuszi korban az Egoizmus Szellemei vagy más néven az Önállóság Szellemei; a Nap-korszakban az arkangyalok, a Tűz Szellemei; a Hold-korszakban pedig azok a szellemek, akiket a kereszténység angyaloknak nevez, élükön a Szent Szellemmel. A Tűz Szellemeinek vezetője Krisztus; az ős-Szaturnusz vezetője az Atyaisten. Az a lény tehát, aki seregeivel utoljára munkálkodott az emberen, akit a kereszténység Szentléleknek nevez, a Hold-fejlődés vezetője volt, és jelen volt, amikor a Föld Hold-korszaka megismétlődött. ő formálta az embert kívülről, úgyszólván saját lényének sugarát küldve az emberbe. A lemúriai kor kezdetén kétféle szellemet kell megkülönböztetnünk: azokat, akik az ember alacsonyabb rendű testiségét készítik elő, beleoltják az éntudatot, és formálják az emberi burkokat; illetve azt a szellemet, aki maga költözött az emberbe, amikor az megtanult lélegezni.

Ha elgondoljuk, hogy mindaz, ami az ős-Szaturnuszon még finom atmoszférával körülvett tüzes tömeg volt, az az ős-Napon gázneművé lett, majd az ős-Holdon tűzköddé alakult, akkor a Föld fejlődési folyamatát egyfajta tisztulásnak kell tekintenünk, mint ahogy magának az emberiségnek a fejlődése is egy tisztulási folyamat. Amit ma levegőnek hívunk, csak lassan szabadult meg a párától és a füsttől. Tudnunk kell, hogy minden testiség azokból a szubsztanciákból épült fel, amelyek az adott planéták atmoszférájából váltak ki. A levegő a legtisztább része annak, ami megmaradt, s ez a legjobb testiség a Hold vezető szellemei számára, akiket a keresztény terminológia Angyaloknak nevez. A megtisztult, különvált levegőben az ember érezte a Föld új vezető szellemeinek testiségét, érezte a Föld akkori vezető szellemét, Jehovát. A szél mozgásában nyilvánult meg számára az az erő, ami vezette és irányította a Földet. Így éltek az emberek tovább – lélegzetükben érezvén az istenség testiségét – az atlantiszi időkben, egy olyan kontinensen, amely ma az Atlanti-óceán mélyén található.

Az a mágikus befolyás, amelyet az emberek gyakoroltak a tűztengerre és a földi folyamatokra, lassan eltűnt, de a korai atlantiszi korban megmaradt helyette egy másik kapcsolat, egyfajta mágikus hatalom a növények fejlődése felett. Ha az ember felemelte a kezét – amely akkoriban persze még egészen más formájú volt – egy növény fölé, akaratával gyors fejlődésre tudta serkenteni azt. Ugyanakkor szoros kapcsolatban állt a természet többi lényével is; az egész atlantiszi életet a természettel való együttélés jellemezte.

Amit ma kombinációs képességnek nevezünk, az intelligencia, a logikus gondolkodás akkor még nem volt meg. Ezzel szemben az ember egyéb képességeket fejlesztett magas szintre, mint például az emlékezőtehetséget, amelynek csodálatos fejlettségét ma el sem tudjuk képzelni. Az ember még nem tudott ugyan számolni, még annyit sem tudott, hogy kétszer kettő négy, de vissza tudott emlékezni az eredményre; minden alkalommal fel tudta idézni korábbi tapasztalatait. Az atlantiszi időkben az is fennmaradt, hogy bár az ember már nem érezte magában közvetlenül a népszellemet, mint annak idején az ős-Holdon, mégis érezte azok hatását. Ez pedig olyan erős volt, hogy senki sem lett volna képes összekapcsolódni egy olyan lénnyel, aki egy másik fajhoz tartozott. Sőt mi több, a különböző népszellemekhez tartozók között mély ellenszenv volt, s csak azok szerették egymást, akik azonos nép szellemhez tartoztak. Azt mondhatjuk, hogy ennek az összetartozásnak az alapja a közös vér volt. Ez a Hold-korszak alatt a népszellemekből áramlott alá az emberbe, akik egészen világosan emlékeztek őseik élményeire. Érezték, hogy vérükön keresztül tagjai az ősök láncolatának, mint ahogy ma az ember érzi, hogy keze tagja szervezetének.

Az összetartozás érzése annyiban függött össze a fejlődéssel, amennyiben egy másik fontos esemény is történt a Nap és a Hold kiválása közti átmeneti időszakban, a Földön végbement megszilárdulási folyamattal egyetemben: megjelent az ásványvilág, és ugyanakkor egy hasonló megszilárdulás történt az ember fizikai testében is. A puha tömegből valami szilárdabb anyag alakult ki, amely előbb porcogóvá, majd csonttá szilárdult. Az ember pedig csak akkor kezdett el járni, amikor ez a csontszerkezet bizonyos mértékben már kifejlődött. A csontváz beépülésével egyidejűleg egy másik folyamat is bekövetkezett. Az emberi fejlődés azon tényének következtében, hogy a Hold távozása után csak az maradt meg, ami képes volt fejlődni, két különböző erő jelent meg a Föld lakóiban. A Nap és a Hold már kivált a Földből, a Nap-erők és a Hold-erők kívülről hatottak rá, keveredésükből pedig megjelent a nemi élet. Mindazok az erők ugyanis, amelyek a nemi élettel kapcsolatosak, a Nap és a Hold befolyása alatt állnak.

A régi időkben az egységet alkotó Nap, Hold és Föld még női jellegű volt, amit a Nap erői termékenyítettek meg. A Nap hímneműnek, a Hold nőneműnek érzékelte magát. Azután kivált a Hold, s a két égitest erői összekeveredtek. Általában azokat a lényeket, akik a Hold távozásáig keletkeztek, nőneműnek lehet nevezni, mert a megtermékenyítő erők kívülről, a Napról érték őket. A korábbi differenciálatlan nőiség csak egy olyan Földön tudott szétválni férfi és női jellegűre, amely már kivetette magából a Holdat, és amelyre a Nap már úgy sütött, mint különálló kozmikus testre. A megszilárduló, csontformáló folyamattal egyidejűleg tehát létrejött a nemek különválása, s ez megteremtette a lehetőséget az Én helyes módon való kialakítására.

12. Az emberiség fejlődése a földön II. – 1907. június 4., délután

A nemek elkülönülésének folyamatát külsőleg úgy kell elképzelnünk, hogy az ős-Holdon az állat-embernél még minden egyed egyesítette magában mind a két nemet, és így volt ez leszármazottainál is a Hold-korszak megismétlődésekor a Földön. Ezután azonban a sűrűsödés következményeként egy hasadás történt az emberi testben. A jelenlegi emberi test, amely már csak egyetlen nemet képvisel, csak az ásványvilág kialakulása után jelenhetett meg. A Földnek és az emberi testnek meg kellett szilárdulnia egészen az ásványfokig. A Hold és a Föld korai időszakaiban a puha emberi testnek még kettős neme volt; az ember hím-nőnemű lény volt.

Az ember bizonyos tekintetben máig megőrizte a régi kettős nem maradványát, amennyiben a jelenlegi férfi fizikai teste hímnemű, de éterteste nőnemű; a nőnél ez fordítva van, vagyis a nő fizikai teste nőnemű, de éterteste hímnemű. Ez a tény érdekes betekintést enged a nemek lelki életébe: a szeretet áldozatkészsége a nőnél kapcsolatban áll hímnemű étertestével, míg a férfi becsvágya étertestének nőnemű természetével magyarázható. Már mondtuk, hogy a nemek szétválása a Napról és a Holdról küldött erők keveredése folytán jött létre. A férfiak esetében az étertestet a Hold befolyásolja erősebben, fizikai testüket pedig a Nap. A nőknél épp ellenkezőleg: fizikai testüket a Hold, étertestüket a Nap befolyásolja inkább.

Az ásványi anyagok állandó cserélődése a fizikai testben nem jöhetett létre, amíg az ásványvilág ki nem alakult; ezt megelőzőleg a táplálkozásnak egészen más formái voltak. A Föld Nap-korszaka alatt a növényeket tejszerű nedvek hatották át. Ezt az ember a növényekből szívta ki, mint ahogy ma a csecsemő az anyatejet. A tejszerű nedveket tartalmazó növények utolsó maradványai annak a kornak, amikor a növények még bőségesen adták ezeket a nedveket. A táplálkozás jelenlegi formája csak később fejlődött ki.

Ahhoz, hogy megértsük a nemek szétválásának értelmét, tudnunk kell, hogy a lények a Holdon és a Hold-korszak megismétlődésekor a Földön nagyon hasonlóak voltak egymáshoz. Ahogy a tehén hasonlít a borjához és minden más tehénhez, hiszen a csoportlélek áll mögöttük, ugyanúgy az ember is a megtévesztésig hasonlított elődeihez, és ez még sokáig így volt az atlantiszi korban is. Honnan ered az a tény, hogy az emberek már nem hasonlítanak egymásra? A nemek szétválásából ered. A korábbi kétneműségből a női lényben ugyan megmaradt az a tendencia, hogy hasonló utódokat produkáljanak, de a férfi lényben a hatás másképpen működött: benne a tendencia a különbözőség, az individualizáció megvalósítására hat, és ahogy a férfi ereje a nőbe áramlott, egyre több és több különbözőség keletkezett. Így a férfi hatása adja meg az individualizáció lehetőségét.

A régi kettős nemnek volt még egy másik sajátossága is. Ha megkérdezhettük volna a Hold ősi lakóit élményeik felől, megtudtuk volna, hogy saját élményeiket és legrégibb őseik élményeit egyformán átélték; minden tovább élt a generációk hosszú során át. Annak a tudatnak a fokozatos kifejlődése, amely csak a születéstől a halálig teljed, az emberi faj individualizálódása által jött létre, és ezzel együtt megjelent maga a születés és a halál, ahogyan azokat ma átéljük.

Az ős-Holdon élő lények a környezetükben lebegtek, egyfajta úszómozgással, és a környezetükkel zsinórok által voltak összeköttetésben, amik a vért vezették testükbe. Amikor egy ilyen lény meghalt, az nem a lélek halála volt, hanem ahhoz hasonló, mint amikor a testnek egy tagja elhal, de a tudatuk megmaradt. Olyan volt ez, mintha ma az ember keze elszáradna, de ugyanakkor egy új kéz nőne helyette. Ezek az emberi lények homályos tudatukkal csak úgy érezték a halált, mint testük fokozatos elszáradását. A testek kiszáradtak és állandóan újak sarjadtak; de a tudat megmaradt a csoportlélek tudata következtében, így ez a valóságban inkább egyfajta halhatatlanság volt, mint halál.

Majd kialakult a jelenlegi vér, amit már a szervezet maga hozott létre, és ezzel együtt a két nem. Ezáltal egy különös folyadék jött létre. A vér ugyanis folytonos konfliktust teremt az élet és a halál között; az olyan élőlény, amely önmagában vörös vért hoz létre, örökös színtere az élet és a halál küzdelmének, mert a vörös színű vér állandóan elhasználódik és kék vér lesz belőle, ami a halál szubsztanciája. A vér megváltozásával megjelent a tudat elhomályosodása a születés előtti és a halál utáni állapotra vonatkozóan. A jelenlegi tudat megjelenésével az ember elvesztette régi, homályosan érzékelt halhatatlanságát – a nemek különválásakor ez az érzete megszűnt. Sőt, ezzel az átalakulási folyamattal még valami más is kapcsolatos.

Amikor az embernek még csoportlelke volt, a lét generációról generációra folytatódott, nem szakította meg a születés és a halál. Azután bekövetkezett ez a megszakítás, és ezzel együtt a reinkarnáció lehetősége. Korábban a fiú apjának közvetlen folytatása volt, az apa a nagyapának stb., hiszen a tudat folytonossága nem szűnt meg. Majd bekövetkezett az az idő, amikor a földi tudat a születés előtti és a halál utáni időszakra elsötétült, ez pedig lehetővé tette a kamalókában és a devachánban való tartózkodást, ami csak az individualizálódás, a Nap és a Hold kiválása után jöhetett létre. Ekkor jelent meg az inkarnáció és a két testet öltés közötti közbenső állapot, ami egyszer majd ismét véget ér.

Elérkeztünk hát ahhoz a korhoz, amikor a korábbi kettős nem, amely még egyfajta csoportlelket képviselt, kettéválik férfi és női nemre, aminek következményeként a nő a hasonlóságot produkálja, a férfi pedig a különbözőséget. Az emberiségben valóban láthatjuk, hogy a női princípium őrzi a régi népi és faji [29] tulajdonságokat, míg a férfi princípium áttöri ezeket az állapotokat és individualizálja az emberiséget. Az emberben még aktív a csoportlélek ősi, nőnemű eleme; az individualizáló elem az emberiség fejlődésének menete során azonban az új, hímnemű elv. Be fog következni az az idő, amikor a faji és nemzetségi kapcsolatok megszűnnek, az emberek egyre inkább különbözni fognak egymástól, és a kötelékek már nem a közös véren fognak alapulni, hanem azon, ami a lelkeket köti egymáshoz.

[29] Rudolf Steiner egyes műveiben előforduló „faj” (die Rasse) kifejezés kapcsán lásd a „Különleges utalás a Rudolf Steiner-összkiadásban található, »rasszok«-ról szóló kijelentésekhez” című állásfoglalást a 172. oldalon. (A szerk.)

Az első atlantiszi fajokban még megvolt a szoros összetartozás érzése, úgyhogy az első alfajok színek szerint is megoszlottak. Ez a csoportlélek-elem még ma is megvan a különböző színű fajokban. Ez azonban fokozatosan el fog tűnni, amint az individuális elem lép előtérbe. Eljön az az idő, amikor nem lesznek többé különböző színű fajok, a köztük lévő különbségek megszűnnek, de annál nagyobb lesz a különbség az egyes egyének között. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál inkább megtaláljuk a faji elemek túlsúlyát; az individualizálódás elve csak a késői atlantiszi korban vette kezdetét. A régi atlantiszi ember még mélységes ellenszenvet érzett egy másik fajhoz tartozó emberrel szemben. A közös vér a hozzátartozást és a szeretetet jelentette, egy másik törzs tagjával való házasságot viszont kifejezetten erkölcstelennek tekintették.

Ha a látó meg akarná vizsgálni az étertest és a fizikai test közti kapcsolatot a régi atlantiszi emberekben, egy igen érdekes felfedezést tenne. Míg a mai embernél a fizikai fej majdnem teljesen fedi az éteri fejet, amely csak kissé nyúlik túl azon, addig az atlantiszi embernél az éteri fej messze kinyúlt a fizikai fejből, különösen a homlok táján. Gondoljunk a fizikai agy egy pontjára a szemöldökök között, körülbelül egy centiméterrel azok alatt, és egy másik pontra az éteri fejben, amely megfelel az előbbinek. Az atlantiszi embernél ez a két pont fokozatosan közeledett egymáshoz.

Az ötödik atlantiszi korban az éteri fej behúzódott a fizikai fejbe, a két pont fedésbe került, s ez létrehozta azt, amit ma, mint számolóképességet, ítélőképességet, általában, mint gondolatformálást, intelligenciát ismerünk. Korábban az atlantiszi embernek csak rendkívüli módon fejlett emlékezőtehetsége volt, de kombináló értelem nélkül. Ez a kiindulópontja az Én tudatossá válásának. Az atlantiszi embernek, mielőtt a két pont egyesült, a tudatos önállóság még nem volt tulajdonsága, de ugyanakkor igen bensőséges kapcsolata volt a természettel. Lakóhelyét abból készítette, amit a természet adott: átformálta a köveket, és a növekedő fákkal kötötte őket össze. Tulajdonképpen az élő természetből formált, átalakított természeti tárgyak szolgáltak lakóhelyéül. Kis törzsekben élt, amelyek a vérségi kapcsolaton alapultak, és a hatalmat a legerősebb gyakorolta, mint törzsfőnök. Minden a tekintélyen alapult, amit azonban abban az időben még más módon gyakoroltak, mint ma.

Amikor az ember belépett az atlantiszi korba, még nem tudott artikuláltan beszélni, ez csak Atlantiszon fejlődött ki. A törzsfőnök nem tudta beszéddel kifejezni parancsait, ezzel szemben az embereknek megvolt az a képességük, hogy megértsék a természet szavát. A mai embernek fogalma sincs erről, ezt ismét meg kell majd tanulnia. Képzeljük el például egy forrás vizét, amely visszatükrözi képmásunkat. Az okkultistában az a különös érzés ébred fel, hogy a képmása felé jön a forrásból; ez az utolsó jele annak, hogy miként tükröződött minden a térbe az ős-Szaturnuszon. A Szaturnusz emléke ébred fel az okkultistában, amikor képmását látja a forrás vizében. A kiejtett hang visszhangjából pedig felmerül annak az emléke, ahogyan az ős-Szaturnuszon minden kicsendült a kozmikus térbe, és mint visszhang tért vissza.

Vagy látjuk a „fata morganá”-t, a délibábot, amelyben úgy tűnik, hogy a levegő átveszi a képeket és visszatükrözi azokat. Az okkultista ebben a Nap-korszak emlékét látja, amikor a gázállapotú Nap befogadta mindazt, ami a kozmikus térből jött, feldolgozta magában, majd ismét kibocsátotta saját Nap-természetével áthatva. Az ős-Napon láthattuk volna, hogy a dolgok miként készültek elő, mint fata morgana, mint bizonyos fajta fény-képek a Nap gáznemű állapotában.

Képzeletünk segítségével tehát, anélkül hogy varázslók lennénk, sokféleképpen megismerhetjük a világot, és ez fontos eszköz arra, hogy a magasabb világok felé fejlődjünk. A régi időkben az ember megértette a természetet, mégpedig igen magas fokon. Nagy különbség van aközött, hogy az ember az atlantiszi vagy a jelenlegi atmoszférában él. Akkoriban a levegőt hatalmas ködtömegek hatották át, a Napnak és a Holdnak hatalmas szivárványudvara volt. Volt idő, amikor a köd még olyan sűrű volt, hogy a csillagokat egyáltalán nem lehetett látni, és a Nap és a Hold is elsötétült. Csak fokozatosan váltak láthatóvá az ember számára. A Nap, a Hold és a csillagok feltűnése az égen nagyszerűen van leírva a Teremtés Könyvében. Ami pedig ott le van írva, az valóban megtörtént.

A természet megértése tehát még nagyon is élénk volt Atlantiszon. A forrás csobogása, a szélviharok hangja nem artikulálatlanul hangzott, hanem érthető beszédet jelentett az atlantiszi ember számára. Akkor még nem voltak parancsolatok, de a szellem áthatott a páratelt levegőn és szólott az emberhez. A Biblia ezt így fejezi ki [30]: „És Isten szelleme lebegett a vizek felett.” Az ember hallotta a szellem szavát a környező tárgyakból: a szellem szólt hozzá a Napból, a Holdból és a csillagokból; a Biblia szavai tehát világosan kifejezik azt, ami az ember környezetében végbement.

[30] A Károli-féle Biblia-fordítás szerint: „[…] az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” (1Móz 1,2)

Majd eljött az az idő, amikor az emberi faj egy különlegesen fejlett része – amely valamikor azon a vidéken élt, amit ma már óceán borít, valahol a jelenlegi Írország közelében – először tapasztalta, hogy étertestének feji része behúzódott, és ezáltal intelligenciája felfokozódott. Az emberiségnek ez a része – a legmagasabban fejlett vezető irányítása alatt – megkezdte vándorlását Kelet felé, miközben az atlantiszi kontinenst fokozatosan elborították a hatalmas víztömegek. E népek legfejlettebb része egészen Ázsiáig vándorolt, s ott megalapították annak a civilizációnak a központját, amit Atlantisz utáni kultúrának nevezünk.

Ebből a központból terjedt el és vándorolt tovább Kelet felé az a civilizáció, amely Közép-Ázsiában, Indiában alapította meg az első kultúrát, amely még az atlantiszinak volt az utórezgése. A régi indiai embernek még nem volt olyan tudata, mint a mainak, de az erre való képesség már megjelent, amikor az agy említett két pontja összecsúszott. Az atlantiszi embernek ezt megelőzőleg még képtudata volt, amivel látta a szellemi lényeket. A forrás mormolásában nemcsak szavakat, értelmes beszédet hallott, hanem látta benne az undinét, a víztündért is, aki megtestesült a vízben és kiemelkedett a forrásból; a levegő áramlataiban szilfeket látott, a tűz szikráiban szalamandereket. Ebből származtak azok a mítoszok és mondák, amiket Európa egyes részein jól megőriztek azok az atlantiszi emberek, akik nem jutottak el Indiába. A germán mondák és mítoszok annak a maradványai, amit az atlantisziak a ködtömegekben láttak. A folyók, mint például a Rajna, úgy éltek a régi atlantisziak tudatában, mintha vizeikben Nebelheim ősi ködeinek bölcsessége csapódott volna le; ez a folyókban élő bölcsesség úgy jelent meg nekik, mint rajnai sellők és ehhez hasonló lények.

Európa e vidékein tehát a régi atlantiszi kultúra utórezgése élt, de Indiában egy másik civilizáció jelent meg, amely még emlékezett az elsüllyedt kép-világra, amelyben még élt a vágy az után, ami abban kifejezésre jutott. Az atlantiszi ember hallotta a természet bölcsességét, az indiaiban viszont élt a vágy a természettel való egységben élés iránt; a régi indiai kultúrát ezért az jellemzi, hogy visszavágyik abba a korba, amikor az embernél ez a látásmód még természetes volt. A régi indiai ember álmodozó volt. Bár ott terült el előtte, amit mi valóságnak nevezünk, de az érzékek világa „maja” volt számára. Az atlantiszi ember még látta a lebegő szellemeket; az indiai ugyanezt kereste a világ szellemi tartalma, Brahma utáni vágyában. Ezt a régi atlantisziak álomszerű tudatához való visszatérést őrizte meg a keleti beavatási iskolázás, amely a régi látóképességet igyekezett életben tartani.

Az időben kicsit később, távolabb északra találjuk a médeket és a perzsákat, az ős-perzsa kultúrát. Míg az indiai kultúra élesen elfordult a valóságtól, a perzsa tudta, hogy számolnia kell vele. Itt jelenik meg először az ember, mint olyan munkás, aki tudja, hogy szellemi erőivel nemcsak a tudást kell megszereznie, hanem a Földet is alakítania kell. A Földdel eleinte, mint ellenséges elemmel találkozott, amit le kellett győznie: ez az ellentét fejeződik ki Ormuzdban és Ahrimanban, a jó és a rossz istenségben, illetve a köztük folyó harcban. Az ember azt akarta, hogy a szellemi világ egyre jobban beáramoljon a földi világba, de még nem ismerte fel a természet törvényeit a külső világban. A régi indiai kultúra ismerte a magasabb világokat, de nem a természettudomány alapján, mert a Földön mindent majának tekintett, a perzsa pedig a természetet csak mint munkaterületet ismerte meg.

Ezután jöttek a káldeusok, a babiloniak és az egyiptomiak. Az ember megtanulta a természet törvényeit – amikor a csillagokra nézett, már nemcsak az isteneket kereste mögöttük, hanem megvizsgálta a csillagok törvényeit is. Ebből származik a káldeusok csodálatos tudománya, az asztrológia. Az egyiptomi pap sem úgy tekintett a fizikaiságra, mint ellenséges területre, hanem belevitte talajába, földjébe azt a szellemiséget, amelyet geometriájában, a külső természet törvényszerűségeiben talált. A káldeus-babiloni-egyiptomi bölcsességben szorosan összekapcsolódott a külső csillagászati tudomány a csillagokat szellemmel betöltő istenek megismerésével. Ez volt a kulturális fejlődés harmadik szakasza.

Az ember csak az Atlantisz utáni fejlődés negyedik korszakában jutott el odáig, hogy a kultúrába belevitte azt a szellemiséget is, amit önmagában tapasztalt. Ez a görög-római korban történt. Itt az ember a művészetekben a megformált anyagba belevéste saját lényének szellemét, legyen az szobrászat vagy drámai művészet. Itt találjuk meg az ember által létrehozott első városokat. Ezek a városok mások voltak, mint az egyiptomiaké a görögök előtti korban. Egyiptomban a papok felnéztek a csillagokra, kutatták azok törvényeit, és ami az égen történt, annak képmásai alapján építkeztek. Tornyaik a hétlépcsős fejlődést jelképezték, amit az ember először az égitestekben fedezett fel, mint ahogy a piramisok is minden részletükben kozmikus viszonyokat fejeznek ki.

A papi bölcsességből a tulajdonképpeni emberi bölcsességbe való átmenetet nagyszerűen fejezi ki a hét római királyról szóló római történet. Kik voltak ezek a királyok? A régi Róma története Trójáig nyúlik vissza. Trója képviseli a régi papi társadalmak utolsó maradványait, akik az államot a csillagok törvényei szerint szervezték meg. Eljött azonban a negyedik kultúrkorszak, a régi papi bölcsességet legyőzte az emberi okosság, amit a ravasz Odüsszeusz képvisel. Még szemléletesebben látható ez a változás a Laokoón-csoportban, abban a képben, amit csak úgy lehet helyesen értelmezni, ha azt mondjuk, hogy a papi bölcsességet legyőzi az emberi ítélőképesség. A kígyó az emberi bölcsesség szimbóluma, a szoborcsoport pedig azt fejezi ki, hogyan győzi le kígyó képében a régi Trója papi bölcsességét az emberi okosság és bölcsesség.

Később azok a tekintélyek, akik évezredeken keresztül irányították a dolgokat, felvázolták azokat a folyamatokat, amelyeknek be kellett következniük, és amelyek szerint a történelemnek folynia kellett. Akik részt vettek Róma alapításában, előre meghatározták a hét római kultúrát, ahogy az a Szibillák könyveiben meg volt írva. A hét római király neve emlékeztet is a hét princípiumra. Az ötödik római király, az etruszk, kívülről jött, ő képviselte a szellem-énnek azt a részét, amely összeköti a három alsó tagot a három felsővel. A hét római király az emberi organizáció hét princípiumát képviseli, bennük a szellemi kapcsolatok mutatkoznak meg. A köztársasági Róma nem más, mint az emberi bölcsesség, amely felváltotta a papi bölcsességet. Így nőtt bele a harmadik korszak a negyedikbe. Az ember a nyugati művészeti alkotásokba, a drámákba és a jogtudományba belevitte azt, ami a lelkében volt. Korábban minden törvényt a csillagokból olvastak ki, a római viszont jogásznép lett, mert itt az ember saját követelményei szerint maga alkotta meg a jogot.

Mi ma az ötödik kultúrkorszakban élünk. Hogyan fejeződik ki ebben az egész fejlődés értelme? A régi tekintély végleg eltűnik, az ember egyre bensőségesebbé válik, külső cselekedetei egyre inkább magukon viselik belső jellegének bélyegét. A törzsi kötelékek meglazulnak, az ember egyre inkább egyéniség lesz. Ezért mondja a Biblia [31]: „Aki nem hagyja el apját, anyját, feleségét, gyermekeit és testvéreit, nem lehet az én tanítványom.” Ez azt jelenti, hogy minden természetes köteléken alapuló szeretetet fel kell hogy váltson az embertársi szeretet, a léleknek meg kell találnia lélekpárját.

[31] A Károli-féle Biblia-fordítás szerint: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)

További feladatunk, hogy azt, ami a görög-római időkben a lelkekből áramlott, még inkább lehozzuk a fizikai szintre. Ezáltal az ember egyre mélyebben süllyed le a materializmusba. A görögök művészi alkotásaikban lelki életük idealizált képét öntötték emberi formákba; a rómaiak a jogtudományban valami olyat alkottak, ami már inkább jellemzi személyes igényeiket; a mi korunk pedig már gépeket hozott létre, amelyek nem mások, mint a személyes emberi szükségletek materialista kifejezői.

Az emberiség egyre jobban lesüllyedt a mennyből, és a jelenlegi, ötödik korszakra ért legmélyebben az anyag világába. A görög művész az embert még az ember fölé emelte alkotásaiban – Zeusz az önmaga fölé emelkedett embert képviseli. A római jogtudományban is találunk még valamit, ami túl van az emberen: a rómaiak többre értékelték azt, hogy római polgárok, mint hogy egyedi emberek. A mi korunkban az emberek a szellemet arra használják, hogy anyagi szükségleteiket kielégítsék. Mert mi mást szolgálnak a gépek, a hajók, a vonatok és a sok bonyolult találmány? A régi káldeusok megszokták, hogy táplálkozási igényeiket a legegyszerűbben elégítsék ki; ma ezzel szemben rengeteg bölcsességet, kikristályosodott emberi bölcsességet fordítunk arra, hogy éhségünket és szomjúságunkat oltsuk. De ne csapjuk be magunkat e tekintetben! Ez a bölcsesség lesüllyedt az anyagba.

Mindannak, amit az ember korábban a szellemi világból merített, le kellett szállnia saját szintje alá, hogy ismét felemelkedhessen, és ezzel korunk megkapta feladatát. A korábbi idők embereiben folyó vér összekötötte a közös törzsbelieket; ma a vérségi köteléken alapuló szeretet meglazul, azt a szellemi szeretetnek kell felváltania, hogy ismét felemelkedhessünk a szellemi világokba. Persze megvolt a jó oka annak, hogy le kellett szállnunk a szellemi magasságokból: az embernek végig kell mennie ezen a leszálláson ahhoz, hogy saját erejéből újra megtalálja az utat felfelé, a szellemiség felé. A szellemtudománynak az a feladata, hogy megmutassa ezt a felfelé haladó utat az emberiségnek.

Az előzőekben végigkövettük az emberiség útját egészen a jelenlegi időkig. Most meg kell mutatnunk, hogyan fejlődik tovább, és hogyan lehet a beavatás révén már ma elővételezni a fejlődésnek azt a fokát, amely a megismerés és a bölcsesség felé vezet.

13. Az emberiség jövője – 1907. június 5.

Mai feladatunk, hogy arról beszéljünk, hogyan halad tovább az ember fejlődése, és arról, hogy mit nevezünk beavatásnak. A jelenkor embere a beavatás által jut el az életnek azokra a fokozataira, amelyeket különben csak a jövő embere fog elérni. De foglalkozzunk először az első kérdéssel. Egyesek szemében merészségnek tűnhet, mások szemében lehetetlennek, hogy a jövőről beszéljünk. De ha jobban meggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy nem is olyan lehetetlen valamit megtudni a jövőről. Hasonlítsuk ezt ahhoz, amit például a közönséges kutató, a természettudós megtudhat az eljövendő eseményekről. Határozottan meg tudja mondani, hogy ha bizonyos feltételek mellett oxigént, hidrogént és ként vegyít össze, az eredmény mindig kénsav lesz. Az is pontosan megmondható, hogy mi történik, ha a fénysugár útját tükörrel megszakítjuk. Ugyanez makrokozmikusan is igaz; a Nap- és Holdfogyatkozást például tetszőleges idővel a bekövetkezés előtt előre meghatározhatjuk. Mindez lehetséges, ha ismerjük a fizikai törvényeket.

Hasonlóképpen, ha valaki ismeri a szellemi élet törvényeit, megmondhatja, minek kell a jövőben bekövetkeznie. Van azonban egy kérdés, amely általában súlyosan nehezedik az emberre. Könnyen úgy gondolnánk, hogy ha előre tudjuk, mi történik, akkor ez ellentétben áll az ember szabad akaratával. Ez azonban téves feltevés. Amikor hidrogént, oxigént és ként bizonyos feltételek mellett összevegyítünk, kénsav keletkezik, amit a vegyülés törvényszerűsége határoz meg. De hogy ezt megtesszük-e, az az akaratunkon múlik. Ugyanez történik az emberi fejlődés szellemi folyamatával is. Ami történni fog, azt az ember szabad akaratából fogja tenni, és minél magasabbra emelkedik, annál szabadabbá válik. De ne gondoljuk, hogy azért, mert előre láthatjuk, már előre el van határozva, hogy mit tesz az ember a jövőben. A legtöbb ember nem fogja fel helyesen ezt a problémát, bár tény, hogy ez egyike a legnehezebb kérdéseknek.

A filozófusokat a legrégibb idők óta gyötörte az emberi szabadság és a törvényszerűen előre meghatározott jelenségek kérdése. Mindaz, amit e téren írtak, távolról sem kielégítő, mert az emberek rendszerint nem tudnak különbséget tenni az előrelátás és az eleve elrendelés között. Az előrelátás tulajdonképpen olyan, mint a tér egy távoli pontjára való tekintés. Ha egy távoli pontra nézünk – például az utcasarokra – és látjuk, hogy egy ember tíz pfenniget ad valakinek, akkor mi okoztuk ezt? Nem. Látjuk a tettet, de azt nem befolyásoltuk. Ugyanígy van ez az idővel is, csak azt az emberek nem képesek felfogni.

Tegyük fel például, hogy az ember újraszületik néhány ezer év múlva, és akkor tesz valamit szabad akaratából. Ez ugyanaz, mint az alamizsna példája. Bizonyos körülmények között a látó látja, hogy mi történik a jövőben, de ezt éppoly kevéssé határozza meg a jelen időpont, mint a tíz pfenniget a tér egy pontja. Az emberek gyakran mondják: ha valami előre látható, az előre el van rendelve. Ez esetben viszont a jövőt összetévesztik a jelennel. Épp ellenkezőleg van: az nem volna jövőbelátás, ha egy adott cselekedet már előre el volna rendelve, hiszen a jövőbelátó nem azt látja, ami már ott van, hanem azt, ami majd jön. A jövőbelátás fogalmát tehát pontosan meg kell értenünk, ehhez pedig türelmes gyakorlásra, meditációra van szükség.

E bevezetés után beszéljünk most az emberiség fejlődésének jövőjéről. Elérkeztünk arra a pontra, amikor az ember a legmélyebben szállt le az anyagba, ahol szellemi erőit arra fordítja, hogy eszközöket és gépeket gyártson, amelyek személyes életét szolgálják. Ezzel párhuzamosan folyamatos sűrűsödés zajlott le mind az emberben, mind általánosan a Földön. Láttuk, hogy az ásványvilág, a Föld legsűrűbb része, a fejlődésnek egy bizonyos időpontjában keletkezett, akkor, amikor az ember belépett a jelenlegi földi fejlődésbe. Ezzel együtt a nemek szétválása és egyéb jelenségek is bekövetkeztek. Ezzel szemben abban az időben, amikor az ember még nem lépett be ebbe a fizikai fejlődésbe, amely magába foglalja az ásványvilág kialakulását, még ő maga is sokkal finomabb, sokkal lágyabb volt. Ahhoz, hogy fogalmunk legyen erről, figyeljük meg, hogyan történt az emberi faj szaporodása a régi időkben, mielőtt a két nem szétvált volna.

Az akkor kettős nemű ember, akinek a teste még ritkább, finomabb volt a mainál, létrehozott önmagából egy másik lényt. Ez azonban nem úgy történt, mint ma, hanem hasonló volt ahhoz, amikor a spiritiszta szeánsz alkalmával egy másik lény éterteste megjelenik a médiumon keresztül. Ez a kép remélhetőleg némi fogalmat ad arról, hogyan történt az ember szaporodása a régi időkben. Olyan volt, mint egy önmagunkból történő materializálás, mint egy kifelé törő nyomás az emberekből, akik megértek saját fejlődésük folytatására. Láthatjuk tehát, hogy az ember sűrűsödése a kozmoszban kapcsolatban van az anyagi világba való leszállásával. Ugyanakkor egy másik erő is kapcsolatos ezzel, amely e nélkül a leszállás nélkül sohasem fejlődhetett volna ki: az egoizmus, aminek van jó és rossz oldala is. Egyrészt ez az emberi függetlenség és szabadság alapja, de egyben a rossznak és gonosznak is. Az embernek át kellett haladnia az egoizmus erőin ahhoz, hogy megtanulja szabad akaratából tenni a jót!

Azok az erők, amelyek az embert korábban irányították, arra kényszerítették volna őt, hogy mindig jót tegyen, de azt is lehetségessé kellett tenni, hogy saját útját kövesse. Ahogy leszállt, ugyanúgy ismét fel is kell emelkednie a szellemiségbe, és miután a leszállás az egoizmussal állt kapcsolatban, a felemelkedés azon fog múlni, hogy az önzetlenség, a másokkal való együttérzés megfelelő mértékben felerősödik-e az emberekben.

Az emberiség különböző korokon át fejlődött: először az indiai, majd a perzsa, az egyiptomi-káldeus-babiloni és a görög-római korokon át a jelenlegi, ötödik korszakig. Ezt a hatodik fogja felváltani. És miközben az emberi fejlődés a hatodik kultúrkorszak felé halad, az emberiség azon dolgozik, hogy legyőzze az egoizmust, azt a princípiumot, amely a legerősebb volt benne azóta, hogy az étertest egy bizonyos pontja egyesült az agynak azzal a pontjával, amelyről az előző előadásban szó volt. Ez volt a legmélyebb egoizmusba való süllyedés időpontja.

Az ember egoista volt már korábbi fejlődése alatt is, de más módon. A jelenlegi kor egoizmusa elválaszthatatlan a most uralkodó materializmustól. A szellemi kor az egoizmus legyőzését fogja jelenteni. A kereszténység és minden más vallási mozgalom tudatosan dolgozott a régi vérségi kötelékek áttörésén. A kereszténység radikális állítása szerint: „Aki nem hagyja el apját, anyját, feleségét, gyermekeit és testvéreit, nem lehet az én tanítványom.” Ez pedig nem mást jelent, mint azt, hogy az ember és ember közti vérségi köteléket a lelkek közti szellemi köteléknek kell felváltania. A kérdés az, hogy hogyan, milyen úton érheti el az ember a szellemiséget, vagyis a materializmus legyőzését és ugyanakkor a testvériség, az egyetemes emberszeretet megvalósítását. Azt vélhetnénk, hogy elég ezt kellően hangsúlyozni, és akkor be is fog következni, vagy egyesületeket kellene alapítani az általános emberszeretet megvalósítására. De az okkultizmus más véleményen van. Minél többet beszél az ember az egyetemes szeretetről úgy, hogy attól egészen megrészegül, annál egoistább lesz. Mert ahogy van fizikai érzékiség, éppúgy van lelki érzékiség is, s ha azt mondogatjuk, hogy „egyre magasabb erkölcsi fokot akarok elérni”, ez tulajdonképpen nem más, mint kifinomult érzékiség, még ha ez nem is a közönséges, hagyományos egoizmus, hanem annak rafináltabb formája.

Nem a szeretet és együttérzés hangsúlyozása az, ami által ezek az erények kialakulnak az emberiség fejlődése folyamán. Ezt a testvériséget sokkal inkább a szellemi megismerés által érheti el az ember. Nincs más mód az egyetemes emberi testvériség megvalósítására, mint az okkult tudás elterjesztése. Beszélhetünk bármennyit a szeretetről és a testvériségről, alapíthatunk akár ezer egyesületet, ezek nem vezetnek célhoz, bármilyen jó szándékúak is. Célhoz csak az vezet, ha azt tesszük, amit kell, ha tudjuk, hogyan alakítható ki ez a testvéri kötelék. Csak azok fogják megtalálni a közös igazságot, akiknek élete a minden emberre érvényes közös okkult igazságokon alapul. Ahogy a Nap egyesíti a növényeket, amelyek mind őfelé törekednek, s amelyek egyedileg mégis különböznek, ugyanúgy egyetemesnek kell lennie annak az igazságnak is, amely felé mindenki törekszik, s amelyben az emberek egymásra találnak. Az embereknek energikusan kell dolgozniuk azon, hogy eljussanak az igazsághoz, mert csak akkor fognak tudni harmonikusan együtt élni egymással.

Némelyek erre azt mondhatnák, hogy hiszen mindenki az igazság felé törekszik, de az álláspontok mégis különbözők, s ez vitákhoz, nézeteltérésekhez vezet. Ez azonban csak a nem kellő alapossággal megismert igazságra jellemző. Nem szabad arra hivatkozni, hogy az igazsággal kapcsolatban különböző nézetek vannak, hanem tudni kell, hogy mindenre vonatkozóan csak egyetlenegy igazság van, ami nem népszavazástól függ, hanem önmagában igaz. Avagy szavazásra bocsátanánk-e azt, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok? Függetlenül attól, hogy ezt milliók elismerik vagy senki sem, ha mi felismertük, akkor a mi számunkra igaz. Az igazságban nincs demokrácia. A vita az igazság felett abból ered, hogy mindazok, akik nem élnek harmóniában, azok nem hatoltak elég mélyen az igazságba. Előfordulhat, hogy ők azt mondják: Okkult dolgokkal kapcsolatban is megesik, hogy egyesek ezt, mások azt állítják. De az igazi okkultizmusban ez nem így van. A helyzet itt is ugyanaz, mint a materialista dolgokban: két különböző kijelentés közül az egyik helytelen. Ezen kívül gyakori szokás, hogy az okkult dolgokat az emberek már azelőtt megítélik, mielőtt megértenék őket.

A hatodik korszak emberének a célja, magának a korszaknak a feladata az lesz, hogy az okkult igazságot terjessze minél szélesebb körben. Annak a társadalomnak pedig, amelyet majd a szellem egyesít, az lesz a feladata, hogy az okkult igazságot belevigye az életbe és gyakorlatilag alkalmazza azt. Jelen korunkból éppen ez az, ami hiányzik. Nézzük meg, mennyire keressük és mégsem találjuk a helyes megoldást! Lépten-nyomon rengeteg probléma adódik: nevelési, nőmozgalmi, egészségügyi, társadalmi, táplálkozási problémák, és még sorolhatnánk. Az emberek próbálják orvosolni a bajokat, számtalan cikket írnak, mindenki kifejti a saját álláspontját anélkül, hogy hajlandó volna tanulmányozni azt, ami a dolgok központjában áll: az okkult igazságot.

Nem arról van szó, hogy absztrakt ismereteink legyenek a szellemtudomány igazságairól, hanem hogy a gyakorlati életben alkalmazzuk azokat, hogy az okkult bölcsesség szempontjából tanulmányozzuk a társadalmi, nevelési problémákat és az egész emberi életet. Egyesek azt mondhatnák, hogy ehhez talán a legnagyobb bölcsesség sem volna elegendő. Ez azonban tévedés, ami abból ered, hogy sokan azt hiszik, az embernek meg kell értenie azt, amit az életben alkalmaz. De ez szükségtelen; a legmagasabb elvek megértése gyakran csak később jön, mint alkalmazásuk. Ha az ember várt volna az emésztéssel, amíg annak törvényeit megismeri és megérti, az emberiség fejlődése zsákutcába jutott volna. Nem szükséges tehát ismerni az összes szellemi törvényt ahhoz, hogy a szellemtudomány beáramoljon a mindennapi életbe!

A rózsakeresztes módszer így akar foglalkozni a szellemi dolgokkal: kevesebb absztrakt fogalom, helyette a mindennapi élet problémáinak tanulmányozása! Hiszen a gyermek sem ismeri a beszéd grammatikai szabályait, amikor megtanul beszélni; először beszél, és csak utána tanulja meg a nyelvtant. Ezért a szellemi tanítás célja az, hogy segítségével az ember azzal foglalkozzon, ami körülötte van, még mielőtt a magasabb világok felé fordulna és azt kutatná, ami az asztrálsíkon és a devachánon túl van. Ez az egyetlen mód, hogy megértsük azt, ami a környezetünkben van, és amiben nekünk is közre kell működnünk.

Feladatunk, hogy a szellemi bölcsesség egyesítő kötelékével összekössük a széttagolt emberiséget, amely már kiszakadt a vér és faj régi kötelékéből. És amint az ötödik korszakból a hatodikba, majd a hetedikbe fejlődünk, a régi faji és vérségi kapcsolatok egyre inkább eltűnnek. Az emberiség keveredik, hogy szellemi csoportokat alkothasson. Helytelen szokás a teozófiában úgy beszélni a fajokról, mintha azok mindenkor fennmaradnának. A faj fogalma már a közeljövőben – ami azért még évezredeket jelent – elveszíti jelentőségét. Arról beszélni, hogy hét faj, majd ismét hét faj fejlődik ki a világban, nem más, mint a jelen korra érvényes fogalmak spekulatív kiterjesztése a jövőre. A látó, az okkultista ezt sohasem állította.

A fajok kialakultak, mint minden más is, és ahogy minden elmúlik, úgy a fajok is meg fognak szűnni. Azoknak, akik mindig csak fajokról beszélnek, meg kell tanulniuk, hogy fogalmaikat rugalmasabbá tegyék. A fajelmélet csak kényelmesség a részünkről! Ha az ember a jövőbe néz, ott a múlt és a jelen fogalmai mar nem érvényesek. Fontos, hogy az emberek azt, amit mint szép fogalmat kialakítottak, ne tartsák örökérvényű igazságnak. Meg kell tanulniuk, hogy a fogalmak változnak; ez jelenti a fejlődést. Azoknak, akik a jövőt akarják hordozni, éppen az lesz a feladatuk, hogy a merev, dogmatikus fogalmakról áttérjenek a rugalmas fogalmakra. Ahogyan a korok változnak, úgy a fogalmaknak is változniuk kell, ha meg akarjuk érteni az új időket.

A lélek határozottan érzékelhető emberi testben él. Hogyan alakult ez ki? A régi időkben a test egészen más volt, mint ma. Hogyan fejlődött ki az ember mai alakja? Egy adott inkarnáció alatt a lélek munkálkodott a testen. Működéséről fogalmat alkothatunk, ha fontolóra vesszük, hogy milyen lehetősége maradt a mai materialista embernek arra, hogy testén dolgozzon. Sűrű fizikai testén aránylag igen keveset tud alakítani, de azért munkálkodik rajta. Nézzük, hogyan hatunk ideiglenesen testünkre és annak külső megjelenésére. Valami például félelmet, aggodalmat okoz: ennek következményeként elsápadunk. Ha szégyenünkben elpirulunk, ez szintén befolyásolja fizikai megjelenésünket. Bár ezek múló jelenségek, mégis megmutatják, hogy mi hogyan jön létre. Valami hat a lélekre, ez a hatás átterjed a vérre, majd a fizikai testre, és megváltoztatja annak külső megjelenését.

Ez a hatás még erősebb is lehet. Tudjuk, hogy az olyan embernél, aki szellemi életet él, az arckifejezésén meglátszanak a dolgok: megfigyelhető rajta például, hogy gondolkodó típus-e vagy sem. Az ember tehát még ma is munkálkodik külső megjelenésén. Nemes érzései például kecses mozdulataiban nyernek kifejezést, még ha ezek már csak halvány maradványai annak, ahogy az ember az elmúlt évmilliók folyamán önmagán dolgozott. Amíg ma a lelki hatások csak az ember arcába kergetik a vért vagy elkergetik onnan, a régi idők embere teljes mértékben egy olyan képvilág hatása alatt állt, amely a szellemi világ kifejezése volt. E befolyás alatt az ember sokkal hatékonyabban tudott munkálkodni a testén, annál is inkább, mert az még sokkal puhább és formálhatóbb volt. Volt idő, amikor kezünket nemcsak ki tudtuk nyújtani, ujjunkkal nemcsak mutatni tudtunk, hanem akaratunkat a kezünkbe irányítva, kezünket úgy tudtuk formálni, hogy ujjainkat – mint kezünk folytatását – messze előre tudtuk nyújtani. Volt idő, amikor még nem volt állandó lábunk, de szükség esetén ki tudtuk nyújtani, mint testünk folytatását.

Az ember a környező világból kapott képek által formálta testét. Mai materialista világunkban ez végtelenül lassú folyamat, de eljön az az idő, amikor majd ismét felgyorsul. A jövőben az ember egyre jobban és jobban fogja befolyásolni fizikai testét. Azt, hogyan teszünk szert erre a befolyásra, látni fogjuk, amikor a beavatásról lesz szó; még ha ezt az ember nem is éri el egyetlen életben, de sokat tehet a következő inkarnáció érdekében. Az ember tehát maga fogja létrehozni testének jövendő formáját. Amint az emberiség jövője felé halad, teste egyre puhább lesz, elválik kemény részeitől. Eljön az az idő, amikor az ember úgyszólván földi része fölött fog élni. Ez az állapot hasonló lesz a jelenlegi alváshoz, s ezt később megint egy másik fogja felváltani: amikor az ember képes lesz tetszés szerint kivonni étertestét a fizikaiból. Ezt úgy képzeljük el, hogy a sűrűbb része itt marad a Földön, és ezt az ember kívülről használja majd, mint eszközt.

Az ember tehát nem a testében fog élni, hanem fölötte lebeg majd, miközben teste egyre ritkább és finomabb lesz. Ez az állítás ma még fantasztikusnak tűnik, de a szellemi törvények ismeretében biztosan tudhatjuk, hogy így lesz, éppúgy, mint ahogy a Nap- és Holdfogyatkozást is ki lehet számítani az asztronómiai törvények alapján. Az ember mindenekelőtt képes lesz a szaporodási erőkre hatni, és át fogja formálni azokat. Sokan nem tudják elképzelni, hogy valamikor más lesz a szaporodási folyamat, de ez a változás be fog következni, és minden, ami a szaporodással kapcsolatos, a jövőben át fog menni egy másik szervbe: abba a mai gégefőbe, amely jelenleg még csak levegőrezgést tud előidézni, de ezzel lehetővé teszi a szóbeli kifejezést.

Egykor majd nemcsak a szavak ritmusa fog elhangzani a gégefőből, hanem az ember szelleme fog megnyilvánulni a szavakban, és át fogja hatni őket az anyag is. Ma a szavak csak a levegő hullámaivá válnak; a jövőben az ember benső lénye, saját hasonmása fog előtörni a gégefőből. Az ember a szóból fog létrejönni: úgy fog megszületni, hogy egy másik ember kimondja. Mindez fényt derít környezetünk néhány olyan jelenségére, amelyet semmiféle természettudomány nem tud megmagyarázni. A nemek újra meg fognak szűnni, a szaporodás szerve pedig, mint mondtuk, a gégefő lesz. Ezzel kapcsolatban már most észlelhető, hogy a fiúknál a nemi érés idején változás áll be a gégefőben: mutál a hangjuk. Ez a jelenség már most is utal a szaporodás és a gégefő közti összefüggésre. Így világít rá az okkultizmus az élet olyan tényeire, amiket a materialista tudomány nem tud megmagyarázni.

És ahogy a gégefő, úgy a szív is meg fog változni! A szív szoros összefüggésben áll a vérkeringéssel. A tudomány szerint a szív nem más, mint egy pumpa, de ez groteszk, légből kapott elképzelés. Az okkultizmus sohasem állított ilyen fantasztikus tényt, mint a mai materializmus. A vér mozgató erői a lélek érzései: a lélek hajtja a vért, és a szív is azért működik, mert a vér hajtja. Az igazság tehát éppen az ellenkezője annak, amit a materialista tudomány állít. Ma az ember még nem tudja a szívét akarata szerint irányítani. Ha aggódik, gyorsabban ver, mert az érzés hat a vérre és gyorsítja a szívverést. De amit az ember ma csak elszenved, azon később, a fejlődés egy magasabb fokán uralkodni fog. Vérkeringését saját akarata szerint fogja működtetni, és szívműködését is éppúgy irányítani fogja majd, mint ma kezének izmait. A szív a maga sajátos felépítésében a mai tudomány számára egy crux [32], egy kereszt. Harántcsíkolt izomszövettel rendelkezik, amelyek különben csak az akarat által irányított izmokban találhatók. Miért? Mert a szív még nem ért el fejlődésének végéhez; a jövő szerve lesz belőle, amit az akarat fog irányítani. Ennek az alapelemei pedig felépítésében már most kimutathatók.

[32] Crux (lat.): kereszt

Ami a lélekben történik, megváltoztatja majd a szervezetet. Ha elképzeljük azt az embert, aki megteremti hasonmását a kimondott szóval, akinek szíve az akaratával irányítható, aki ezen kívül még más szerveit is megváltoztatta, akkor előttünk áll a jövő embere a Föld következő planetáris inkarnációiban. Az emberiség a Földön addig fog fejlődésében eljutni, ameddig csak az ásványvilág befolyása alatt eljuthat.

Az ásványvilág lesz az első, amely bár utoljára jelent meg, jelenlegi formájában el fog tűnni. Ekkor az ember fizikai testét már nem ásványi anyagokból építi majd fel, mint ma, hanem csak növényi szubsztanciák fogják alkotni. Minden el fog tűnni, ami ma ásványi módon működik az emberben. Hogy erre egy groteszk példát mondjak: az emberi nyál ma ásványi termék, mert az ember fizikai testében ásványi folyamatok kölcsönhatását találjuk. Amikor az ember ásványi fejlődésének végéhez ér, már nem lesz ásványi nyála; az növényi jellegűvé alakul, s az ember úgyszólván virágokat fog köpködni. A mirigyek nem ásványi anyagot fognak kiválasztani, hanem növényi szubsztanciát. Az, hogy az ember bizonyos szempontból ismét növényi létre fejlődik, véget fog vetni az ásványvilágnak.

Az ember élete a Jupiter korszakban olyan lesz, hogy már kiküszöbölte magából az ásványokat, és a növényvilágban válik alkotóvá. Még később, amikor az ember szíve válik teremtővé és már az állatvilágban fog teremtően működni – mint ma az ásványvilágban –, akkor következik be a Vénusz-lét. S végül, amikor az ember kimondott szavával képes lesz hasonmását létrehozni, a fejlődés befejeződik, és beteljesedik az Írás [33]: „Teremtsünk embert…” Az emberi faj igazában csak azáltal fog megváltozni, ha figyelembe veszi azt a szempontot, hogy a lélek az, ami a testet átalakítja. Csak az okkult, szellemi gondolkodás révén fog bekövetkezni az, amit elmondtam: a szív és a gégefő átalakulása. Ahogyan az ember ma gondolkodik, olyan lesz a jövőben. A materialista emberiség utódai visszataszító lényekké korcsosulnak; a szellemi gondolatokkal foglalkozó emberiség viszont úgy hat majd átalakítóan organizmusára, hogy szép testű utódai lesznek.

[33] A Károli-féle Biblia-fordítás szerint: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra…” (1Móz 1,26)

Persze az sem fejeződött még be, amit a materialista gondolkodásmód teremtett meg. Ma két áramlat van: az egyik a nagy materialista áramlat, amely betölti a Földet, a másik egy kis szellemi áramlat, amely kevés emberre korlátozódik. Különbséget kell azonban tenni a lélek és a faj fejlődése között. Ne higgyük, hogy ha a faj valami groteszk formát vesz fel, akkor a lélek is ugyanezt teszi! A materialista módon gondolkodó lelkek egy gonosz faj létrehozásán munkálkodnak, a spirituális munka viszont egy jó fajt hoz létre.

Ahogy az emberiség fejlődése során létrehozta azt, ami visszamaradt és visszafejlődött – az állatokat, a növényeket és az ásványokat –, ugyanígy az emberiség egy része most is le fog válni: ez lesz a gonosz emberiség. Az időközben puhává vált testben a lélek gonoszsága a külsőben is kifejezésre jut majd. Amint a régi állapotok visszamaradt lényei például majmokká degenerálódtak, s ma groteszknek találjuk őket, ugyanúgy a materialista fajok is visszamaradnak majd a gonoszság állapotában, és mint gonosz fajok fogják benépesíteni a Földet. Az, hogy egy lélek a gonosz faj tagja akar maradni vagy felemelkedik a jó faj szellemi kultúrájába, az csak az egyes egyedeken múlik.

Ezekkel a dolgokkal tisztában kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy igazi tudással éljünk a jövőben. Enélkül bekötött szemmel járjuk a világot, hiszen az emberiségben olyan erők dolgoznak, amiket fel kell ismernünk és figyelembe kell vennünk. Az ember elhanyagolja az emberiség iránti kötelességét, ha nem ismeri meg azokat az erőket, amelyek helyes vagy helytelen irányba terelik őt. Ugyanakkor a megismerés a megismerés kedvéért egoizmus lenne. Aki csak azért keresi a megismerést, hogy betekinthessen a magasabb világokba, egoista módon cselekszik. De aki igyekszik ezt a tudást belevinni a gyakorlati életbe is, az elősegíti az emberiség jövendő fejlődését. Rendkívül fontos, hogy egyre inkább megtanuljuk belevinni a gyakorlatba azt, amit a szellemtudomány elméletként tanít!

Amint látjuk, a szellemi mozgalomnak határozott célja van, nevezetesen, hogy előre formálja a jövő emberiségét. Ez a cél csak a szellemi bölcsesség magunkba fogadása révén érhető el. Ez az a gondolat, amely abban a lélekben él, aki a szellemtudományt az emberiség nagy feladataként fogja fel, s úgy tekinti azt, mint a fejlődéstől elválaszthatatlant. Az ilyen lélek nemcsak vágyik a szellemtudományra, hanem kötelességének tartja ez irányú ismereteit belevinni a gyakorlati életbe. Minél inkább elismerjük ezt, annál inkább meggyorsítjuk az emberiség átalakítását olyanná, amilyennek a hatodik korszakban lennie kell. Amint a régi Atlantiszon – a mai Írország közelében – az előrehaladott emberek Kelet felé vonultak, hogy ott új kultúrákat alapítsanak, ma az a feladatunk, hogy a hatodik korszak érdekében munkálkodjunk, amikor is be fog következni az emberiség nagy szellemi felemelkedése!

Meg kell kísérelnünk újból kikerülni a materializmusból – a spirituális társaságok feladata az, hogy ebben vezető szerepet játsszanak az emberiség körében. Nem szerénytelenségből és önteltségből, hanem kötelességérzetből! Egy bizonyos embercsoportnak össze kell tehát állnia, hogy előkészítse a jövőt. De ez az egyesülés nem geográfiai természetű, a hely fogalma itt elveszíti jelentőségét, hiszen nem faji kapcsolatról van szó. A lényeg az, hogy az emberek az egész Földön szellemileg találják meg egymást azért, hogy a jövőt pozitív irányban formálhassák. Ezért hangsúlyozta a rózsakeresztes testvériség négyszáz évvel ezelőtt – amikor korunk elindult a legmélyebb materializmus felé – azt a gyakorlati szellemtudományt, amely az élet összes problémájára választ ad. Ez a felemelkedő fejlődés, amely ott áll a lesüllyedő mellett.

A régi tudás bomlasztó erőként működik, ahogy ezt Mauthner A nyelv kritikája című könyvében kimutatta. A spirituális irányzat viszont a spirituális bölcsesség egyesítő kötelékét keresi. Ezért jött létre az az új beavatási iskola, amelynek közvetlen feladata, hogy az emberiséget egy új korszak felé vezesse. Ilyen módon kapcsolódik az emberiség fejlődése a beavatás fogalmához.

14. A beavatás lényege – 1907. június 6.

A mai előadás tárgya a beavatás, vagy más néven az ezoterikus iskolázás. Ennek most két olyan módszeréről fogunk beszélni, amelyek tekintetbe veszik az ember fejlődéséről korábban elmondottakat. Elöljáróban annyit kell tudnunk, hogy az igazságot bizonyos értelemben akkor találjuk meg, ha visszamegyünk az emberiség életének korábbi szakaszaiba. Mondtuk, hogy a régi Atlantisz lakói képesek voltak észlelni a bölcsességet mindabból, ami körülvette őket. Minél távolabb megyünk vissza a múltba, annál inkább olyan tudatállapotot találunk, amelynek segítségével az emberek észlelték a világ teremtő erőit, a körülöttük lévő szellemi lényeket. Minden, ami körülvesz bennünket, ezeknek a teremtő lényeknek az alkotása, s ha őket látjuk, az egyenlő a megismeréssel.

Amikor az ember elérte jelenlegi tudatállapotát, ez tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni ötödik korban következett be – lelkében felébredt egy vágy, hogy ismét behatolhasson a szellemi világba. Hallottuk, hogy a régi indiai népek már kezdettől fogva mélységesen vonzódtak a szellemi megismerés felé, hogy felderítsék, mi rejlik a körülöttük lévő világ mögött. Az volt az érzésük, hogy ami körülveszi őket, az csak álom, illúzió, és egyetlen feladatuk felemelkedni a régi bölcsességhez, amely a korábbi időkben alkotóan működött. Az ősi risik tanítványai a jóga útján haladtak, s ez elvezette őket annak a világnak a látásához, ahonnan lejöttek. A majából felfelé törekedtek tehát a szellemi világokba.

Ez az egyik ösvény, amit az ember követhet. A másik, a legújabb út, amely elvezet a bölcsességhez: a rózsakeresztes út. Ez az út nem a múlt, hanem a jövő felé irányítja az embert, azokhoz az állapotokhoz, amelyekben majd élni fog. A tanítvány megtanulja, hogy bizonyos módszerek segítségével kifejlessze magában a bölcsességet, aminek a csírája minden emberben megvan. Ez az az út, amit a rózsakeresztes mozgalom alapítója adott, az a személy, akit a külső világ Christian Rosenkreutz néven ismert. Tanításai nincsenek ellentétben a kereszténységgel, sőt, éppen ez a modern körülményekre alkalmazott keresztény beavatási út, amely a jóga és a tulajdonképpeni keresztény út között áll.

Ez az út már jóval a kereszténység előtt ismert volt. Különleges formát adott neki a nagy beavatott, Dionüsziosz Areopagitész [34], aki Athénban, Pál apostol iskolájában vezette be ezt az iskolázási módot, amelyből aztán minden későbbi ezoterikus bölcsesség és ezoterikus iskolázás eredt. Az ezoterikus iskolázásnak ez a két útja különösen alkalmas a Nyugat számára. Mindazt, ami kapcsolatban áll kultúránkkal és életünkkel, ahogy azt éljük és ahogy azt élnünk kell, azt a keresztény és a rózsakeresztes iskolázás mutatja meg beavatási lépcsőfokaikon át. A tisztán keresztény módszer kissé nehéz a mai ember számára, ezért azok részére, akiknek a jelen kor életét kell élniük, bevezették a rózsakeresztes módot. Ha valaki a modern élet közepette a régi keresztény utat választaná, egy időre el kellene szakadnia a külső világtól, hogy később annál intenzívebben léphessen be ismét a külső életbe. A rózsakeresztes utat viszont bárki követheti, függetlenül foglalkozásától vagy életszférájától.

[34] Dionüsziosz Areopagitész: V-VI. században élő, görög nyelven író teológus és filozófus.

Nézzük először a keresztény utat. Ennek módszere a legmélyebb értelmű keresztény könyvben, a János-evangéliumban van leírva, tartalma pedig az Apokalipszisben, avagy a titkos kinyilatkoztatásban, amelyet a keresztény teológia a legkevésbé ért meg.

János evangéliuma csodálatos könyv: ezt élni kell, nemcsak olvasni! Akkor élhetjük át, ha tudjuk, hogy amit mond, az útmutatás benső életünkhöz, és ezt megfelelően be is tartjuk. A keresztény út megköveteli, hogy a tanítvány úgy tekintse János evangéliumát, mint meditációs könyvet. Alapvető követelmény Jézus Krisztus személyében való mélységes hit, ami a rózsakeresztes iskolázásból többé-kevésbé hiányzik. A tanítványnak hinnie kell, hogy a legmagasabb rendű lény, a Nap-fejlődés Tűz Szellemeinek vezetője fizikailag megtestesült a Názáreti Jézusban, hogy Jézus Krisztus nemcsak az egyszerű názáreti ember volt, nemcsak egy individualitás, mint Szókratész, Platón vagy Püthagorasz. Be kell látnia, hogy Jézus alapvetően különbözött minden más lénytől. Ha valaki a tisztán keresztény iskolázást végzi, akkor biztosnak kell lennie abban, hogy a Megváltóban egy egyedülálló természetű Isten-ember élt; ennek hiányában nem volna meg benne az az alapvető érzés, amely lelkét felébresztheti.

Tehát valóban hinnie kell János evangéliumának első szavait [35]: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige…” egészen addig, hogy: „És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk.” Tehát az a szellem, aki a Tűz Szellemeinek ura volt, aki kapcsolatban állt a Föld átalakulásával, és akit a Föld Szellemének is nevezünk, az valóban közöttünk élt, fizikai testben. Ezt el kell ismerni! Ha valaki erre nem képes, akkor jobb, ha egy másik utat választ. De ha valaki elfogadja ezt az alapvető feltételt, és heteken, hónapokon át tartó elmélkedés során elmondja lelkében az evangéliumi szavakat [36] egészen addig, hogy: „teljes vala kegyelemmel és igazsággal”, mégpedig úgy, hogy azokat nemcsak megérti, hanem bennük is él, az azt fogja tapasztalni, hogy lelkében egy különös erő ébred fel. Mert ezek nem közönséges szavak, hanem ébresztő erők, amelyek más erőket is létrehoznak a lélekben. A tanítványnak csak türelemre van szüksége, hogy állandóan, naponta lelkébe idézze őket, akkor biztos, hogy a meghatározott érzések felébrednek benne, és létrehozzák a keresztény iskolázáshoz szükséges erőket. A keresztény mód inkább belső út, míg a rózsakeresztes iskolázásnál az érzéseket a külső világ éleszti.

[35] Jn 1,1

[36] Jn 1,14

A keresztény út során tehát érzések ébrednek az ember lelkében: összesen hét érzés van, amelyeknek fel kell ébredniük. Ezekhez olyan gyakorlatok járulnak, amiket a tanítvány személyesen kap, természetének megfelelően. Nélkülözhetetlen azonban a János-evangélium tizenharmadik részének átélése úgy, ahogy azt most le fogom írni. A tanító így szól tanítványához: „Fejlessz ki magadban bizonyos pontosan meghatározott érzéseket. Képzeld el a következőket: a növény a talajból nő ki. Magasabb rendű ugyan, mint az ásványi talaj, amelyből kinő, de szüksége van a talajra, vagyis a magasabb rendű nem létezhet az alacsonyabb rendű nélkül.” Ha a növény gondolkodni tudna, azt mondaná a Földnek: „Igaz, hogy én magasabb rendű vagyok nálad, de mégsem élhetek nélküled.” Hálával kellene lehajolnia a Földhöz, amely élteti. Ugyanígy kellene tennie az állatnak a növénnyel szemben, mert nem élhet növény nélkül, és az embernek is az állattal szemben.

Ha az ember magasabbra emelkedett, így kell szólnia: „Az alacsonyabb fokon állók nélkül sohasem állhatnék ott, ahol most vagyok.” Hálával kell meghajolnia előttük, mert lehetővé tették létezését. A Földön semmiféle teremtmény nem élhet az alacsonyabb rendűek nélkül, ezért velük szemben hálát kell éreznie. Maga Krisztus, a legmagasabb rendű lény sem létezhetett a tizenkét apostol nélkül, irántuk érzett háláját nagyszerűen fejezi ki a János-evangélium tizenharmadik része: ő, a legmagasabb rendű, megmossa tanítványai lábát.

Ha az ember elgondolja mindezt, és felébred lelkében ez az alapvető érzés, majd heteken, hónapokon át olyan meditációkban és kontemplációkban él, amelyeknek a segítségével elmélyíti ezt az érzést, hogy a magasabb rendű lénynek hálával kell tekintenie az alacsonyabb rendűre, amely létezését lehetővé teszi, akkor kellőképpen kifejlesztette magában az első alapvető érzést. Ha a tanítvány elég mélyen elmerül ebben az élményben, bizonyos jelek mutatkoznak meg nála: egy külső tünet és egy belső vízió. A külső tünet abban áll, hogy az ember úgy érzi, mintha víz mosná a lábát; a benső vízióban önmagát látja, mint Krisztust, aki mossa a tizenkét apostol lábát.

Ez az első fokozat, a lábmosás. A János-evangélium tizenharmadik fejezetében leírt esemény nemcsak történelmi esemény tehát; azt mindenki átélheti! Ez a külső kifejezése annak a ténynek, hogy a tanítvány idáig emelkedett fel érzelmi világában. Ha pedig idáig felemelkedett, ez a szimptóma feltétlenül meg fog jelenni.

A második fokozat a megkorbácsolás. Ezen akkor megy át a tanítvány, ha elmélyül a következőkben: „Mi történne, ha szenvedések és az élet csapásai érnének minden oldalról? Kiegyenesedve kell szembenézned velük, és erőssé kell tenned magad, hogy el tudd viselni az élet összes szenvedését.” Ez a második alapvető érzés, amit át kell élni. A külső érzés viszketésként és nyilallásként jelentkezik a test egész felületén; belsőleg egy látomásban nyilvánul meg, amelyben az ember látja magát megkorbácsolva, először álomban, majd vízióban.

Majd következik a harmadik fokozat, a tüskével való megkoronázás. Heteken, hónapokon át kell abban az érzésben élni, hogy hogyan viselnénk el, ha a szenvedéseken és az élet csapásain kívül a legszentebb belső szellemi lényünk gúny és csúfolódás tárgya lenne. Most sem szabad panaszkodni, jajgatni; a tanítványnak emelt fővel kell szembenéznie mindezzel. Kifejlesztett belső erői szilárdan kell hogy tartsák a tanítványt a gúnyolódásokkal szemben. Bármi is fenyegeti azzal, hogy elpusztítja lelkét, bátran szembe kell néznie mindennel! Ha ezt sikerül megvalósítania, a tanítvány egy benső vízióban látja önmagát, fején a töviskoronával, külsőleg pedig fájdalmat érez a fején. Ez a jele annak, hogy érzelmi világa már eléggé előrehaladt ahhoz, hogy szabad legyen átélnie ezeket az élményeket.

A negyedik fokozat a keresztre feszítés, ahol a tanítványnak szintén egy teljesen határozott érzést kell önmagában kifejlesztenie. Ma az ember testét azonosítja önmagával. Aki át akar menni a keresztény beavatáson, meg kell tanulnia, hogy testét úgy hordozza a világban, mintha az egy idegen tárgy lenne, például egy asztal. Teste idegenné kell hogy váljon számára, amit – mint egy idegen tárgyat – bevisz az ajtón, kivisz az ajtón. Amikor az ember eléggé előrehaladt ebben az alapvető érzésben, megnyilatkozik előtte az, amit vérpróbának neveznek. Bőre bizonyos helyeken elvörösödik, Krisztus sebei megjelennek a kezén, a lábán és a melle jobb oldalán. Amikor a tanítvány érzéseinek melegségével képes kifejleszteni magában a vérpróba külső tüneteit, akkor megjelenik a belső, asztrális tünet is, amelyben látja magát keresztre feszítve.

Az ötödik fokozat a misztikus halál. A tanítvány egyre magasabbra emelkedik abban az érzésben, hogy az egész világhoz tartozik, hogy csak annyira független lény, mint kezén az ujja. Úgy érzi, bele van ágyazva a világba, és annak a része. Majd azt éli át, hogy minden elsötétül körülötte, mintha fekete sötétség lepné be – mint egy függöny, amely egyre sűrűbbé válik. Ezalatt a keresztény beavatás tanítványa megismeri az összes bánatot, az összes fájdalmat és minden bajt, ami a halandó emberhez kötődik. Ez a pokolra szállás, amit minden tanítványnak át kell élnie. Majd történik valami: mintha a függöny hirtelen szétszakadna, és a tanítvány betekint a szellemi világokba. Ez a függöny letépése.

A hatodik fokozat a sírba tétel és feltámadás. Amikor a tanítvány idáig jutott, így kell szólnia: „Már megtanultam, hogy testemre, mint idegen tárgyra nézzek, de most úgy tekintek mindent a világban, hogy éppoly közel áll hozzám, mint saját testem, amely a világ anyagaiból áll. Minden virág, minden kő éppoly közel áll hozzám, mint a testem.” Ekkor a tanítvány úgy érzi, hogy el van temetve a „Föld planétába”. Ez a fokozat szükségszerűen kapcsolódik egy új élettel: a tanítvány úgy érzi, hogy egyesült a bolygó legidősebb lelkével, Krisztus lelkével, aki azt mondja: „Akik eszik az én kenyeremet, lábbal taposnak engem.”

A hetedik fokozat a mennybemenetel, amit azonban már nem lehet leírni. Ehhez olyan lélek kell, amely már nem szorul arra, hogy az agy eszközét használja a gondolkodáshoz. Annak megértéséhez, hogy mi történik a tanítvánnyal, amikor a mennybemenetelről van szó, olyan lélek szükséges, amely képes átélni ezt az érzést. A keresztény beavatás lényege az alázatosság és a mélységes odaadás állapotain való áthaladás. Aki komolyan halad át ezeken az állapotokon, az átéli feltámadását a szellemi világokban.

Ezt az utat ma nem tudja mindenki felvállalni, ezért egy másik módszerre is szükség van, amely ugyanúgy elvezet a magasabb világokba: ez pedig a rózsakeresztes módszer. Itt is hét fokozatot fogok leírni, amelyek képet adnak arról, hogy miről van szó ebben az iskolázásban. A Lucifer-Gnozis című folyóiratban [37] már sok mindent leírtam erről, sok mindent azonban csak a tanító adhat át a tanítványának az iskolázás során. Mégis szükségét érzem annak, hogy beszéljek erről a témáról annak érdekében, hogy fogalmat tudjanak alkotni arról, mit is kaphat az ember ettől az iskolázástól. Mint már említettem, ennek is hét fokozata van, de ezek sorrendje nem kötött, az a tanítvány egyéniségétől függ. A tanító feladata, hogy megadja azt a sorrendet, ami szerinte tanítványának a legalkalmasabb, és bár ezt még sok minden más is befolyásolja, ezeket ma nem lehet nyilvánosan tárgyalni.

[37] Az újságot Rudolf Steiner szerkesztette 1903 és 1908 között.

A hét fokozat a következő: 1. Stúdium, 2. Imaginatív megismerés, 3. Az okkult írás olvasása vagy inspirált megismerés, 4. A bölcsek kövének elkészítése, 5. A mikrokozmosz és makrokozmosz közti analógia átélése, 6. Beleélés a makrokozmoszba, 7. Isteni boldogság. A stúdium rózsakeresztes értelemben elmélyedés egy olyan gondolattartalomban, amelyet nem a fizikai valóságból, hanem a magasabb világokból merítünk. Ez az, amit „tiszta hitben élés”-nek is nevezhetünk. A modern filozófusok legtöbbje tagadja ezt; szerintük minden gondolatban kell hogy legyen az érzéki szemléletnek valami maradványa. Ez azonban nem így van, hiszen senki sem láthat például egy igazi kört. Ilyet csak szellemileg láthatunk. A táblán lévő kör csak a kréta részecskéinek összessége. A valóságos körhöz csak akkor jutunk el, ha eltekintünk minden példától, ha eltekintünk az érzékelhető valóságtól. A matematikai gondolkodás például ilyen érzékfeletti tevékenység, de más téren is meg kell tanulni ezt a látásmódot. A beavatottak az ember valódi mivoltáról mindig érzékfeletti módon gondolkodtak.

A rózsakeresztes teozófia pontosan ilyen érzékfeletti megismerés, aminek tanulmányozása az első fokozat a rózsakeresztes beavatásban. Magam is nem pusztán külső okokból tartok teozófiai előadásokat, hanem azért, mert ez a rózsakeresztes beavatás első fokozata. Az emberek gyakran szükségtelennek tartják, hogy az emberi lény részeiről beszéljünk, vagy az emberiség fejlődéséről, vagy a különböző planetáris inkarnációkról; inkább szép érzésekre szeretnének szert tenni, mintsem komolyan tanulni. De bármennyi szép érzést fejleszt is ki valaki a lelkében, csak ezáltal nem lehet a magasabb világokba emelkedni!

A rózsakeresztes teozófia nem akar érzéseket ébreszteni, ahelyett a szellemi világ csodálatos tényei által szólaltatja meg az érzéseket. A rózsakeresztes beavatott úgy érzi, hogy szemérmetlenség lenne az embereket érzésekkel megrohanni. Ehelyett megmutatja az emberiség fejlődésének útját, abban a hitben, hogy az érzések maguktól fognak azután felébredni az illetőben. Bemutatja a kozmoszban keringő bolygónk keletkezését, s amikor a lélek ezeket a tényeket átéli, hatalmas érzések kell hogy betöltsék. Üres frázis, ha azt mondják, hogy közvetlenül az emberek érzéseihez kell fordulni.

A rózsakeresztes teozófia hagyja, hogy a tények maguk beszéljenek, s azt tartja helyesnek, ha ezek a gondolatok az emberek érzésvilágába áramlanak és úrrá válnak rajta. Csak amit az ember magától érez, az töltheti el boldogsággal! A rózsakeresztes mester hagyja, hogy a kozmikus tények beszéljenek, mert ez a legszemélytelenebb módja a tanításnak. Mindegy ki áll előttünk; ne a személy befolyásoljon, hanem az, amit a világ kialakulásáról mond!

Éppen ezért a rózsakeresztes iskolázás eltörölte a tanító iránti közvetlen tiszteletet, ő nem is igényli ezt. Arról akar beszélni tanítványának, ami nélküle is ott van. Aki a magasabb világok felé igyekszik, annak hozzá kell szoknia ahhoz a gondolkodásmódhoz, ahol a következő gondolat mindig az előzőből fakad. Ezt a gondolkodást mutatják be Valóság és tudomány és A szabadság filozófiája című munkáim [38]. Ezek a könyvek nem úgy íródtak, hogy az ember csak úgy kiemelhetne belőlük egy gondolatot és azt egy másik helyre tehetné, hanem úgy, ahogy a szervezet fejlődik: az egyik gondolat a másikból nő ki. E könyveknek semmi közük sincs ahhoz, aki írta őket; az író átadta magát a benne munkálkodó és egymáshoz kapcsolódó gondolatoknak. Így a stúdium annak, aki csak a dolgok elemi megközelítésére vágyik, a szellemtudomány elemi tényeinek ismeretét jelenti, míg aki tovább akar haladni, annak egy belső elmélyülést jelent egy olyan gondolat-építménybe, ahol szervesen nő ki egyik gondolat a másikból.

[38] GA 3 és GA 4

A második fokozat az imaginatív megismerés, amely ahhoz kapcsolódik, amit a stúdium gondolatilag közöl a tanítvánnyal. A stúdium az alap, ezt fejleszti tovább a tanítvány saját imaginatív megismerése. Ha átgondoljuk az előző előadások anyagát, akkor emlékezhetünk rá például, hogy a visszhangban olyan folyamatok nyomait találjuk, amelyek mindennaposak voltak az ős-Szaturnuszon. Megtehetjük azonban azt is, hogy mindenre úgy tekintünk magunk körül, mint egy belső szellemi elem külső megnyilvánulására. Az emberek járnak-kelnek a Földön, amely számukra csak kőzetek halmaza, de meg kell tanulniuk, hogy minden, ami körülveszi őket, a Föld szellemének fizikai kifejezése. Ahogy a testet is betölti a lélek, úgy a Föld is a benne élő szellem külső kifejezése. Ha az ember úgy tekint a Földre, mint egy emberre, akinek teste és lelke van, akkor van fogalma arról, amit Goethe írt [39]: „Minden mulandó csak hasonlat.”

[39] Goethe Faustjának utolsó soraiból: Csak földi példakép minden mulandó; itt lesz a csonka ép s megbámulandó; …

Amikor könnyeket látunk leperegni egy ember arcán, nem vizsgáljuk a fizikai törvények szerint, hogy milyen gyorsan vagy lassan folynak a könnyei; a könny a lélek belső szomorúságát fejezi ki, éppúgy, mint ahogy a mosoly a lélek örömét. A tanítványnak rá kell nevelnie magát arra, hogy ha egy réten jár, minden egyes virágban egy élőlény külső kifejezését lássa, vagyis a Föld szellemének külső megnyilvánulását. Némelyik virágot pergő könnyeknek látja majd, míg másokat, mint a Föld-szellem örömének kifejezőit. Számára minden kő, minden növény, minden virág a Föld szellemének külső kifejezése, arculata, amely beszél hozzá. Így kellett éreznie valamikor a Grál-tanítványnak, és így kell éreznie ma a rózsakeresztes tanítványnak is. Tanítójuk így szólt: „Figyeld meg a virág kelyhét, amely befogadja a Nap sugarait. A napsugár előhívja azokat a tiszta termékenységi erőket, amelyek a növényben alszanak.” Ezért hívták a napsugarat a „szeretet szent lándzsájának”.

Nézzük az ember esetét: magasabb rendű, mint a növény, és mégis, ugyanazokat a szerveket a növényben tisztaság és szűziesség, az emberben viszont gyönyörök és tisztátalan vágyak töltik ki. Az ember jövendő fejlődése során ismét szűzies és tiszta lesz, és megváltozott szaporodási szervével ki fogja mondani hasonmását a világba. Ez a szerv – a gégefő – tiszta és szűzies, vágy és szenvedély nélküli lesz, mint a virág kelyhe, amely a magasság felé fordul, a szeretet szent lándzsája, a bölcsesség szellemi sugara felé, hogy attól megtermékenyülve létrehozza saját képmását.

A Grál-tanítványt arra tanították, hogy a virág kelyhe tiszta; az ember azonban elveszítette ezt a tiszta kelyhet, és a tisztátalan vágyak szintjére degenerálódott. A szellemi napsugárból kell újra megteremtenie ezt a kelyhet, hogy belőle a jövőben szűziesen kifejlessze a Szent Grált. A tanítvány egy nagy eszményképre tekint fel. A beavatott már előre átéli azt, ami az emberiség lassú fejlődése során bekövetkezik. Képekben mutatja be az emberiség fejlődését, és ezek a képek egészen másképp hatnak, mint azok az absztrakt fogalmak, amiket a mai materialista kor produkált. Ha a fejlődést olyan fenséges és hatalmas képekben képzeljük el, mint például a Grál, akkor annak más a hatása, mint a közönséges tudásé, amely nem képes mély benyomást gyakorolni szervezetünkre. Az imaginatív megismerés az étertesten munkálkodik, majd onnan a vérre hat, és a vér közvetítésével alakítja át a szervezetet.

Az ember egyre inkább képes lesz arra, hogy étertestén keresztül saját szervezetén munkálkodjon. Az imaginatív megismerésnek, ha a valóságon alapszik, egyben gyógyító hatása is van, lévén, hogy egészségessé teszi a vérkeringést. Az imaginatív megismerés a legjobb nevelőeszköz, ha az ember elég erős és odaadó ahhoz, hogy ez képes legyen rajta munkálkodni.

A harmadik fokozat az okkult írás olvasása, ami azt jelenti, hogy a tanítvány már nemcsak elszigetelt képeket lát, hanem engedi, hogy e képek összefüggése hasson rá. Ez válik azzá, amit okkult írásnak nevezünk. Az ember megtanulja, hogy azokat az erővonalakat, amelyek alkotó módon áramlanak a világon át, az imagináció segítségével bizonyos formákká és színes alakzatokká rendezze. Ha megtanulja megérezni ezeknek a formáknak belső összefüggését, ez olyan hatással lesz rá, mint egy szellemi hang, mint a szférák harmóniája, hiszen ezek az ábrák a valódi kozmikus viszonyok szerint alakultak ki. Mai írásunk utolsó, dekadens maradványa a régi okkult írásnak.

A negyedik fokozathoz, a bölcsek kövének elkészítéséhez légzőgyakorlatokkal jutunk el. Ma az ember úgy lélegzik, ahogy azt a természet elrendelte: növényvilágra van hozzá szüksége. Növény nélkül nem élhetne, mert ez adja az oxigént és asszimilálja a széndioxidot, amit az ember kilehel. A növény ebből építi fel szervezetét, és oxigént ad vissza, így az a növényvilág által állandóan megújul. Az ember nem képes egymagában lélegezni; ha kiirtanánk a növényeket, hamarosan magunk is kihalnánk. Látjuk tehát a körforgást: mi azt az oxigént lélegezzük be, amit a növény kilélegez, és azt a széndioxidot lélegezzük ki, amit a növény belélegez és amiből felépíti saját testét. A növény tehát hozzánk tartozik; eszköz, amely fenntartja életünket. A szénben figyelhetjük meg azt, hogyan építi fel testét a növény széndioxidból, hiszen a szén nem más, mint csupa növényi holttest.

A rózsakeresztes iskolázás a tanítványt átvezeti egy szabályos légzési gyakorlaton, hogy kifejlessze magában azt a szervet, amely a széndioxidot oxigénné alakítja át. Amit ma a növény külsőleg tesz, azt az ember később maga fogja elvégezni egy olyan szerv segítségével, amit a tanítvány az iskolázás folyamán már most kialakít. Ez persze lassan készül elő. A szabályozott légzés által azonban lassan kifejleszti az ember saját oxigénfejlesztő eszközét, s ezáltal hasonlóvá válik a növényhez, hiszen most még csak ásványi természetű. Ha majd megtartja magában a széndioxidot, és abból építi fel egyre inkább növényszerűvé váló testét, akkor találkozhat a szeretet szent lándzsájával. Akkor majd az egész emberiségnek olyan tudata lesz, amilyet ma csak a beavatott ér el, amikor a magasabb világokba emelkedik.

Az ember fent leírt szubsztanciális átváltozásának a szén az alapja. Ez az alkímia, amely az embert odavezeti, hogy testét úgy építi fel, mint ma a növény. Ezt hívják a bölcsek köve elkészítésének, aminek a külső szimbóluma a szén. Valódi bölcsek kövéről viszont csak akkor beszélhetünk, ha a tanítvány szabályozott légzés által saját maga hozta létre azt. A tanítás csak tanítóról tanítványra történhet, a beavatott csak akkor lehet birtokosa e mély titoknak, ennek a misztériumnak, ha már teljesen megtisztult. Ha ezt ma nyilvánosságra hoznánk, az emberi egoizmus a legalacsonyabb rendű szükségletek kielégítésére használná, visszaélne a legmagasabb misztériummal.

Az ötödik fokozat a mikrokozmosz és makrokozmosz közötti analógia átélése. Ha áttekintjük az ember fejlődését, azt látjuk, hogy mindaz, ami ma az emberen belül van, fokozatosan lépett bele kívülről. A mirigyek például az ős-Napon még testén kívül nőttek, mint a jelenlegi gombák. Mindaz, ami most az ember bőrén belül van, valamikor ezen kívül volt. Az ember fizikai, éter- és asztráltestének minden része valamikor kívül volt a világegyetemben. Ez a makrokozmosz a mikrokozmoszban. Maga a lélek is kívül volt az Istenségen. Mindaz, ami ma bennünk van, valami külsőnek felel meg, az egymás közti megfeleltetéseket pedig pontosan meg kell ismernünk.

Emlékszünk a homlokon arra a pontra, amely éppen az orr fölött van; ma ez a pont fejezi ki azt a valamit, ami korábban kívül volt, de beköltözött az emberbe. Ha ezt a szervet meditáció tárgyává tesszük, ez többet jelent, mint csupán eltűnődést ezen a ponton, hiszen ezáltal megismerjük a külső világnak azt a részét, amely megfelel ennek. Hasonlóképpen, megismerhetjük a gégefőt is és azokat az erőket, amelyek valamikor felépítették. Így ismerjük meg a makrokozmoszt azáltal, hogy elmerülünk saját testünkben.

De ne higgyük, hogy ez önmagunkon való töprengést jelent! Ne mondjuk, hogy Isten bennünk él, és mi őt keressük! Így csupán a kis embert találjuk meg, aki magát Istenné nagyította fel! Az olyan teozófia, amely csupán az ilyen benső tűnődésről beszél, sohasem jut el az igazi tudáshoz. Ha azonban a rózsakeresztes teozófia útját választjuk, megismerhetjük a valódi bölcsességet, még ha ez közben kényelmetlenségekkel és konkrét munkával is jár. A világ tele van szép és csodálatos dolgokkal; ezekben kell elmerülni, Istent részleteiben kell megismerni, és akkor megtalálhatjuk, megismerhetjük őt magunkban is mint egységes egészet.

A világ olyan, mint egy hatalmas könyv; betűi a teremtett dolgok. Ezeket kell elolvasni elejétől a végéig, és akkor rádöbbenünk a mikrokozmosz és a makrokozmosz közti összefüggésekre. Ekkor már nemcsak megértés támad bennünk, hanem érzések is ébrednek a lelkűnkben, amelyek az egész világgal egyesítenek minket. Úgy fogjuk érezni, hogy minden a Föld isteni szellemének kifejezése. Ha az ember eljut idáig, akkor minden tettét önként az egész kozmosz akarata szerint irányítja, ez pedig már az a fokozat, amit isteni boldogságnak nevezünk!

Ha képesek vagyunk így gondolkodni, a rózsakeresztes utat járjuk. Míg a keresztény iskolázás inkább a bensőleg kifejlesztett érzéseken alapul, addig a rózsakeresztes iskolában minden külső fizikai valóság, mint a Föld isteni természete jelenik meg, dolgozik rajtunk, és érzések formájában csendül ki. Ez az a két út, amely mindenki számára nyitva áll. Aki úgy gondolkodik, ahogy ma általában gondolkodnak az emberek, az választhatja a rózsakeresztes utat, bármennyire tudományos képzettségű legyen is. A modern tudomány még segítségére is van, ha a világok fejlődését nemcsak kívülről tanulmányozza, hanem azt is kutatja, ami a dolgok mögött van, éppúgy, mint ahogy egy könyvben sem a betűket nézzük, hanem a leírtak értelmét. A szellemet kell keresni a tudomány mögött, akkor a tudomány a szellem betűivé válik!

Az elmondottak nem tartalmazzák a teljes rózsakeresztes utat, csupán azt jelzik, hogy mi található meg benne. Ez a jelenlegi ember útja, amely képessé teszi arra, hogy a jövő érdekében dolgozzon. A felsoroltak azonban csupán az alapfokozatok, amelyeknek a segítségével fogalmat alkothatnak arról, hogyan lehet a rózsakeresztes módszer követése révén a magasabb titkokba behatolni!

A szellemtudományra szükség van az ember továbbfejlődéséhez! Azt, aminek az emberiség átalakulása érdekében meg kell történnie, az embereknek maguknak kell véghezvinniük. Aki jelen inkarnációjában magába fogadja az igazságot, az később maga fogja kialakítani saját, a mélyebb igazságok megismerésére alkalmas külső formáját.

Így áll össze egységes egésszé mindaz, amit ebben az előadás-sorozatban megbeszéltünk. A szellemtudomány olyan eszköz, amely által alkotóan lehet dolgozni a jövő kultúrája érdekében. Tanítása már csak azért is fontos, mert a jövő emberének – fejlődése érdekében – szüksége van ezekre az ismeretekre. Aki nem fogadja el ezeket a jövőre vonatkozó igazságokat, az mások terhére él, még akkor is, ha eleinte csak egoista vágy él benne a magasabb világok iránt. Ha az út helyes, akkor az maga irtja ki az emberből az önzést, és a legbiztosabb módon teremti meg lelkében az önzetlenséget.

Az okkult fejlődésre ma szüksége van az emberiségnek, ezt beléjük kell oltani. Az igazság felé történő komoly, valódi, minden téren megnyilvánuló törekvés az, ami az igazi testvériséghez vezet. Ez az a varázslatos dolog, amely megvalósítja az emberiség mindenek felett álló célját, az egységet. Ezt a célt akkor érjük el, ha kifejlesztjük magunkban az erre szolgáló eszközöket, ha tiszta és nemes módon kimunkáljuk magunkat, mert ezáltal megszentelődik az emberiség.

A szellemtudomány nemcsak nagy eszményként áll előttünk, hanem erőként is, ami áthat bennünket, és amiből tudás fakad számunkra. A szellemtudomány egyre népszerűbb lesz, egyre inkább át fogja hatni a vallási és a gyakorlati életet, mint ahogy a lét nagy törvénye áthat minden lényt. A szellemtudomány az emberiség fejlődésének egyik tényezője. Ebben az értelemben tartottuk ezeket a rózsakeresztes teozófiai előadásokat is. Ha nemcsak absztrakt módon értették meg őket, hanem úgy is, hogy megértésük érzéseket keltett fel önökben, akkor a gyakorlati életben is hasznosak lesznek.

Ha ezek az ismeretek beáramlanak minden tagunkba – fejünkből a szívünkbe, onnan a kezünkbe és mindabba, amit alkotunk, akkor megértettük, mi a szellemtudomány alapvető jelentősége. Megértettük a ránk bízott nagy kultúrfeladatot; ezekből az ismeretekből pedig már kibontakozhatnak azok az érzések, amelyeket a kényelmesebbek közvetlenül szeretnének kifejleszteni.

A rózsakeresztes teozófia nem akar tobzódni az érzésekben, ehelyett a szellemi tényeket tárja elénk. A tanítványnak részt kell vennie a munkában; engednie kell, hogy a hallott tények ösztönözzék, hogy az érzéseket a tények ébresszék fel benne. Ebben az értelemben a szellemtudománynak az érzésvilág hatalmas impulzusává kell válnia, de egyben útmutatóvá is az érzékfeletti észlelések tényeihez, amiket először, mint gondolatokat ébreszt fel, majd elvezeti a keresőt a magasabb világokba. Ez volt a célja ezeknek az előadásoknak is!

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára szántam megvásárolhatónak. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”

Különleges utalás a Rudolf Steiner-összkiadásban található „rasszok“-ról szóló kijelentésekhez

Rudolf Steiner műveiben két rassz-fogalom található: a hagyományos, antropológiai fogalom, amely az ember fizikai megjelenési formáira vonatkozik, és időnként a „gyökérrasszok“ teozófus irodalomból származó fogalma, amely hosszú fejlődési ciklusok időbeli szakaszaira vonatkozik. Utóbbit Steiner teozófus korszakának kezdetén, 1904-től használta a Lucifer Gnosis című folyóiratban, hogy azután 1906-ban ugyanazon folyóirat 32. számában elhatárolódjék a gyökérrassz fogalom teozófus használatától. [40] A földi emberi evolúció korai időszakában nem voltak „rasszok“, csak bizonyos korszakokban alakultak ki, és a jövőben ismét meg fognak szűnni. Korlátozott érvényessége miatt a fogalom nem használható általánosan az emberiség evolúciós szakaszaira. 1909-ben Steiner a gyökér- vagy főrassz fogalmat előadásaiban a teozófus mozgalom „gyermekbetegségének“ nevezi: tisztában kell lennünk azzal, „hogy a rassz-fogalom bármiféle jelentése megszűnőben van, épp jelen korunkban“. [41]

[40] A folyóiratokban megjelent írásokat később „Aus der Akasha-Chronik“ (GA 11) [Az Akasha krónikából] címmel foglalták össze – lásd az összkiadás azonos című kötete; az 1906. évi íráshoz, illetve a benne előforduló gyökérrassz-fogalomhoz fűzött kritikai megjegyzés a „Das Leben der Erde“ [A Föld élete] című fejezetként olvasható.

[41] Münchenben, 1909. december 4-én tartott előadás. In: Die tieferen Geheimnisse des Menschheitswerdens im Lichte der Evangelien (GA 117) [Az emberiségfejlődés mélyebb titkai az evangéliumok alapján]. Dornach, 1986., 152. o. Ehhez hasonlóan az 1909. és későbbi évekből származó sok további kijelentés.

Rudolf Steiner írásaiban és előadásaiban bizonyos összefüggésekben találhatók olyan kijelentések népekről és „rasszokról“, és előfordulnak olyan megnevezések is, mint „néger“, „vadak“, „hottentották“, amelyek az annak idején folytatott viták keretében fogalmazódtak meg, és amelyeket ma részben diszkriminálónak tekintenek. Időközben nem csupán a „rasszok“ tudományos fogalma változott meg; valamely etnikumhoz vagy valláshoz tartozó személyek szisztematikus becsmérlése és rágalmazása, különösen, ha az gyűlölet és diszkrimináció nyilvános szításával összefüggésben fordul elő – a XX. századi történelmi tapasztalatokra tekintettel is – bűncselekménynek minősül. Az 1990-es években megjelent nyilvános kritika hatására a Hollandiai Antropozófiai Társaság megbízásából egy vizsgálóbizottság Ted van Baarda jogász vezetésével megtárgyalta a Rudolf Steinerrel szembeni rasszizmus-vádat, és részletes jogi tanulmányt készített az ezzel kapcsolatos összes kijelentésről. [42] Megvizsgálták, hogy Steiner adott kijelentései a jelenlegi jogi mércék szerint mennyire tekinthetők diszkriminálónak, ha mint álláspontot napjainkban képviselik vagy terjesztik őket. Sok szöveghelyet nem aggályosnak, más szöveghelyek egy csoportját félreérthetőnek vagy esetleg enyhén diszkriminatívnak minősítettek. A holland zárójelentés tizenhat szöveghelyet minősített diszkrimináló hatású szövegnek. Ezekhez és a hasonló szövegrészletekhez az összkiadás adott köteteiben magyarázatokat fűznek. Ezt szolgálja jelen különleges utalás az egyes helyeken közölt megjegyzésekhez.

[42] Antroposofie en het vraagstuk van de rassen, Eindrapport van de commissie Antroposofie en het vraagstuk van de rassen, Antroposofische Vereniging in Nederland, Zeist 2000; az előzetes jelentés hivatalos német fordítása: Anthroposophie und die Rassismus-Vorwürfe: Der Bericht der niederländischen Untersuchungskommission „Anthroposophie und die Frage der Rassen“, mit einem Rechtsgutachten von Ingo Krampen „Rassendiskriminierung nach deutschem Recht“ [Antropozófia és a rasszizmus-vádak: A holland „Antropozófia és a fajok kérdése“ vizsgálóbizottság jelentése Ingo Krampen „Faji diszkrimináció a német jog szerint“ című jogi szakvéleményével]. Frankfurt a. M., 1998., 5. kiadás, 2009.

A Rudolf Steiner hagyatékát kezelő szervezet (Nachlassverwaltung) és a Rudolf Steiner Verlag tevékenysége szerkesztői és nem értelmező irányultságú tevékenység. Rudolf Steiner munkásságát a lehető legteljesebb és leghitelesebb módon adjuk közre az összkiadásban, amely természeténél fogva ellentétesen értelmezhető szövegrészeket és megfogalmazásokat is tartalmaz. A kiadó megjegyzései rendszerint filológiai utalásokra és történelmi tényállásokra szorítkoznak, a szövegek tartalmi kommentálása vagy értelmezése nélkül. A tényleges kutatási vitákat az összkiadáson kívül kell folytatni. [43]

[43] A Rudolf Steinernél fellelhető esetleges rasszista és antiszemita tartalmak témakörében lásd Ralf Sonnenberg mérlegelő összefoglalója és rövid irodalomjegyzéke a vitáról. In: Ralf Sonnenberg (szerk.): Anthroposophie und Judentum: Perspektiven einer Beziehung [Antropozófia és zsidóság: Egy kapcsolat perspektívái]. Frankfurt a. M., 2009., 53–63. o.

Rudolf Steiner közzétett életműve több évtized alatt keletkezett, különböző írásokból és a szerző által nem szerkesztett előadás-leiratokból áll, amely előadásokat különböző hallgatóságnak – akár belső körben, akár nyilvánosan – tartott. Filozófiájának és antropozófiájának központi elméleti és gyakorlati témája a szabad, önrendelkező egyén emancipatorikus fejlődése saját megismerési útján, tekintet nélkül bármiféle etnikai vagy egyéb jellemzőre. Rudolf Steiner társadalmi kérdésekben a testvériség elvét képviselte. Életműve összességében nem tartalmaz olyan tant, amelyből rasszizmus lenne levezethető. Viszont, mint bármely életmű, ugyanúgy ez sincs védve visszaélésekkel szemben, akár követői, akár ellenfelei követik el. Steiner sem írásaiban, sem előadásaiban sehol sem szólított fel bizonyos csoportokkal szembeni gyűlöletre vagy azok diszkriminációjára. Ellenkezőleg: mindig élesen a faji, etnikai, nemzetiségi vagy nemi diszkriminációval szemben foglalt állást, amit a kultúrákról, „rasszokról“ és népekről tett kijelentéseinek olvasásakor észben kell tartani.

A Rudolf Steiner Nachlassverwaltung, mint kiadó és a Rudolf Steiner Verlag, mint közzétévő intézmény minden olyan kijelentéstől elhatárolódik, amely egyének vagy csoportok elleni gyűlöletet szít, vagy amely ellenséges és diszkriminatív módon „faji“ hovatartozásuk, etnikai származásuk, világnézetük stb. alapján emberek ellen irányul. A Rudolf Steinertől vett idézetek ilyen célokra történő bármiféle felhasználását mindkét intézmény különösen elutasítja.

Rudolf Steiner Nachlassverwaltung – Alapítvány Rudolf Steiner tudományos és művészeti hagyatékának megőrzéséért, kutatásáért és közzétételéért, Dornach

Rudolf Steiner Verlag AG – Bázel, 2016. április