GA353

Az emberiség történelme és a kulturnépek világnézetei

Munkás-előadások VII., 17 előadás Dornach, 1924. március 1. — 1924. június 25.

Fejezetek:

Az éteri és az asztrális munka az emberben és a Földön

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Az éteri és az asztrális munka az emberben és a Földön

1. előadás – A temetői atmoszféra hatása az emberre. A régi indiaiak, egyiptomiak, babilóniaiak és zsidók életszemlélete – Dornach, 1924. március 1.

Jó reggelt Uraim! Felvetettek mára valamit?

Dollinger úr: Azt szeretném kérdezni, miért van az, hogy akik temető közelében laknak, gyakran nem elég élénkek és sápadtaknak tűnnek? – Egy példát mond, hogy ezt igazolja. – Szeretném azt is tudni, hogy a ritmus az emberi testben jó vagy rossz hatást hoz létre?

Dr. Steiner: Úgy gondolom, hogy viszonylag jó felvilágosítást tudok adni erre a kérdésre. Nyolctól tizennyolc éves koromig közvetlenül a temető mellett laktam, tehát szörnyen sápadtnak kellett hogy tűnjek. Ez némileg így is volt. Az ön különböző közlései alapján ennek rám is vonatkoznia kellene.

A településnek [1] talán hatszáz lakosa lehetett, tehát közepes méretűnek számított. A temető közvetlenül a ház és a pályaudvar közelében helyezkedett el, ahol laktunk. Az emberek viszonylag közel laktak hozzá, ahogy az egy ilyen településeknél lenni szokott. A temető mellett volt a templom, aztán a házak, úgyhogy mindig látni lehetett, mennyire egészségesek az emberek, akik körülötte laknak. Azt lehetett mondani, hogy jelentős különbségek voltak a lakosok között, így például a temetőtől nem nagyon messze lakó pap sem nem volt sápadt, sem nem cingár, hanem viszonylag korpulens, és egészen jó tartotta magát. Ez volt akkoriban a benyomásom.

[1] Neudörfl, Wiener Neustadt mellett, akkoriban Magyarországhoz tartozott.

A kép, amit felvázoltam, mégis olyan, hogy ha az ember egészségügyi viszonyokra utal – és ez így volt azoknál a falvaknál, ahol temető volt a templom körül –, akkor nem feltételezhette, hogy ez olyan borzasztó károkat okozott. Ezeken a helyeken ugyanis mindenütt diófák voltak telepítve. Ezek illatot árasztottak maguk körül, és rendkívül erőteljesen hatottak az egészségre. Azt kell feltételeznünk, hogy ezeken a helyeken egyfajta egészséges ösztön működött, és általános szokássá vált, hogy ahol temető volt a falu közepén és körülötte emberek laktak, ott gesztenye- vagy diófákat, esetleg hársfákat ültettek a közelben. Hársfákat és diófákat, amelyek ellentétesen hatottak, mint a temető, és annak kártékony hatását kiegyenlítették.

Még a következőket is figyelembe kell venni. Nézzék, ha az ember pontosabban bele akar menni abba, amit tulajdonképpen Dollinger úr tudni szeretne, hogy tudniillik milyen hatásuk van a magasabb rendű testeknek, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy valójában ezek közül a testek közül csak a fizikai test és az étertest hat éltetően. Az asztráltest és az én nem éltetően, hanem bénítóan hat, úgy hatnak, mint lélek és szellem. Ebből a néhány dologból, amit elmondtam önöknek, láthatják, hogy a fizikai test és az étertest olyan, mint a növény, ezek növekednek, szerveket fejlesztenek. Ha csak fizikai testtel és étertesttel rendelkeznénk, folytonosan ájultak lennénk. Alvó életet élnénk, mint a növények, ha folyamatosan nem lenne bennünk leépítés. Csak azért nem élünk alvó életet, mint a növény, mert folytonosan leépülés megy végbe bennünk. Az asztráltest és az én leépítenek, rombolnak. Az emberben állandóan felépítés és leépülés történik. És az asztráltest az, ami tulajdonképpen a legerősebben rombolja emberi lényünket. Mindazt a kiválasztási terméket pedig, amiről beszéltem, lényegében az asztráltest és az én építi le. Az étertest ebben csak kis mértékben vesz részt. Ezt korábban összefoglalva már elmagyaráztam önöknek.

Tehát a temető atmoszférája, ami itt szétárad, rokon azzal, ami az emberi asztráltestben leépít, és aztán támogatja a leépítést. Aki a temető közelében lakik, inkább leépül, mint az, aki valahol az erdő mellett él. Aki erdő mellett lakik, annak a felépítő erői szilárdabbak, aki pedig temető mellett él, annak a leépítő, romboló erői erősebbek. Ha viszont semmiféle romboló erő nem működne bennünk, akkor, ahogy erről már beszéltem [2], egész életünk során ostobák maradnánk. Éppen ezekre a romboló erőkre van szükségünk.

[2] Az 1924. február 23-i előadásban (A Munkás-előadások 6. kötete, GA 352)

Aztán még valami mást is figyelembe kell vennünk. Említettem már, hogy tudok beszélni erről, mert magam is tapasztaltam ifjú koromban, amikor az ember oly sok mindent tanul. Mindig hajlamos voltam arra, hogy pontosan gondolkodjam. Meggyőződésem szerint éppen ezt a hajlamomat köszönhetem annak a körülménynek, hogy sorsom következtében egy temető közelében nőhettem fel. Ez tehát ismét csak jó. Ezt is figyelembe kell venni.

Ami a temetőnél kártékony, az ugyebár a sok ott lévő holttest. A holttestek folytonosan leépülnek. Amikor meghalunk, megszűnik az, hogy mindig felépítünk és leépülünk. Az asztráltest a temető közelében tehát arra kényszerül, hogy tulajdonképpen helyesen gondolkodjon. Ezt megint csak nem lehet letagadni.

A mai úgynevezett Burgenlandban, ahol felnőttem, a falvakban mindenütt középen volt a temető. E körül nagyon sokat vitatkoztak. Volt néhány nagyobb város, Eisenstadt és így tovább, de ezek távol voltak egymástól, így tehát mindenütt falvak terültek el, és mindenhol középen volt a temető. És azt lehetett mondani, hogy az emberekben volt egyfajta paraszti ravaszság. Persze azt sem lehet letagadni, hogy ez a paraszti ravaszság tulajdonképpen a temetők atmoszférájának a hatására alakult ki. A kártékony hatást azáltal fékezték le, hogy mindenütt diófákat és hársfákat ültettek.

Voltak aztán ezeken a területeken szőlőültetvények is. A szőlővesszők bizonyos módon ugyancsak kiegyenlítően hatottak az atmoszférára. A hársfák virágjának illatáról tudjuk, hogy igen erőteljes illat, a diófának is erős illata van, az asztráltestre mindenképpen élénkítően hat. A szőlővesszők atmoszférája viszont inkább az énre hat élénkítően. Úgyhogy itt az ember magasabb részei erőteljes hatásnak voltak kitéve.

Természetesen az sem lehet vita tárgya, hogy a növényzet mennyire megváltoztatja a dolgokat. Abban a pillanatban, ahogy a falvak nagyobbak lesznek, illetve sok házat építenek körös-körül, ez a fák hatását korlátozza. A temetők elkezdenek kártékonyan hatni, és akkor körülöttük is feltűnnek a sápadt arcok. Ezt már nem lehet kiegyenlíteni, és ennek az a következménye, hogy a temetők atmoszférájának a hatására az emberek szenvednek. Ez ismét kialakít egy természetes ösztönt: ha a falvak városokká nőnek, a temetőket a városon kívülre helyezik.

Még valamit figyelembe kell azonban venni! Ez az az eset, amikor a hatás még tovább terjed, amikor az étertestet is érinti. Mindaz, ami az atmoszférába finom illatként keveredik bele, az az asztráltestre és az énre hat. Így tehát éppen úgy az enyhe hullaszag, ami a temető körül mindig jelen van, ahogy a diófa, a hársfa és a gesztenyefa illata is, ami különösen elevenen hat, tulajdonképpen csak a magasabb testiségekre tud hatni, az étertestnél nem jön ilyen erőteljesen tekintetbe.

Az étertesttel az a helyzet, hogy különösen erősen hat rá a víz. És egy temető környékén a vízbe igen könnyen beszivárog az, ami éppen a holttestekből jön elő. A vízbe beivódik, átitatódik vele. Ha tehát egy faluban, ahol a temető a házak közelében van, és a víz korlátozó szerepe érvényesül, akkor a fák nem segítenek. Akkor a természet nagyon keveset segít. Ennek pedig az a következménye, hogy az emberek könnyen tüdőbajosak lesznek, és ezért rendkívül sokat szenvednek.

Nézzék, ezt nagyon jól meg lehet állapítani. Több órányira attól a helytől, ahol laktam, volt egy kis falu, ahol majdnem mindenki a temető körül lakott. Az emberek természetüknél fogva igen lusták voltak, semmit sem csináltak. Petyhüdtnek és sápadtnak tűntek. Felmerült bennem a kérdés: honnan van ez? Látják, ez nagyon érdekes: nálunk Neudörfl-ben azok az emberek is, akik a temető körül laktak, viszonylag egészségesek voltak. Ez egy nagy kérdés annak számára, aki a vidéket olyan viszonyok szerint szemléli, amelyek az emberek szempontjából számításba jönnek. Tehát ott volt a falu, ahol az emberek a temető körül laktak, és ahol semmi mást nem tettek, minthogy diófákat ültettek. Már ez is egy egészséges ösztönből fakadt, de a főzéshez való vizet mégis gyakran a falu kútjából vették. Volt egy sor ház, közöttük volt a falu kútja, ott volt a temető, a templom, ott lakott a pap és ott volt az iskola is. Tehát volt egy sor ház, közben egy kút és mindenütt diófák. Az emberek a vizet egyszerűen a kútból merítették. A kútban természetesen voltak mindenféle baktériumok, bacilusok és egyéb maradványok abból, ami a temetőből átszivárgott. Ez mindenütt így volt. Akik ott laktak, nem különösebben foglalkoztak a tisztasággal, a házak szalmatetősek voltak, mindenütt szemétdomb közvetlenül a bejárat mellett és disznóólak, aztán volt egy lejárat a falu kútjához. Ha az ember odament, egy barnás lében tocsogott. Látják, ez nem éppen olyan volt, amire ma azt mondják, hogy higiénikusan elrendezett. Ám az emberek mégis egészségesek voltak. Nem lehet mást mondani, mint ezt.

Először is, ha az emberek egészségesek, akkor a holttestek sem olyan ártalmasak, mint akkor, ha az emberek fertőzöttek lennének. De ennek kisebb a jelentősége. Ezzel szemben mégis az volt a nagy kérdés: miért van az, hogy itt az emberek egészségesek voltak, máshol pedig betegek vagy ernyedtek és képtelenek az életre? Ez a következőkből adódik. Ennek a helynek a közelében volt egy egészen kicsi másik falu [3], de egy gyógyhely. Volt egy savanyúvíz-forrása, szénsavas vizű. Az egész falu innen hordta az ivóvizet. És ennek a falunak az ivóvize, a szénsavas víz kiegyenlítően hatott a temetőtől megfertőzött vízzel szemben. A többieknek, akik ettől a savanyúvíz-forrástól távolabb laktak, ez nem állt rendelkezésükre. Közvetlenül lehetetett tehát tanulmányozni, hogy a szénsavas víz – ahogy erről már egyszer beszéltem – különösen erősen hat az énre és a gondolkodásra, visszahat az énről az étertestre, és az étertestben kiegyenlíti annak a romboló hatását, ami a temetőből átszivárgott a falu kútjába.

[3] Sauerbrunn

Természetesen, ha a városokban még meghagyják a temetőt, akkor legalább is addig, amíg nincs egy távolabbról jövő forrás, alig van segítség az atmoszféra megváltoztatására. Ha tehát egy város úgy helyezkedik el, hogy a temető még annak közepén van, a vizet pedig kutakból húzzák, akkor a legrosszabb feltételek adódnak az egészség szempontjából, mert akkor az étertest fogva marad. Az étertestet ugyanis ekkor az asztráltest és az én nem tudja tovább kordában tartani.

Láthatják, hogy az egészségügyi, higiéniai feltételek éppen ebből a szempontból rendkívül érdekesek. Természetesen ismét nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azokra az emberekre, akik a temető környékén laknak, ha még hívő emberek és nem váltak hitetlenné, folytonosan hatnak az ismételt temetési szertartások. Ezeknek is van egy kiegyenlítő hatásuk: az énre hatnak, megerősítik azt. Az egészség szempontjából ez is számításba jöhet, mert ismét csak jótékonyan hat.

Nagyjából ez az, amit tudni szerettek volna? Esetleg valakinek eszébe jutott még valami?

Nos, uraim, akkor szeretném egy egészen más oldalról megvilágítani, amit ez a kérdés felvet. Látják, sok mindent figyelembe vettünk már, most a megismerés szempontjából fogjuk a következőket áttekinteni.

Ha megnézik a térképet, általában ezt mondják: itt lakik ez a nép, ott az. A szomszédban lakó különféle népek érdekelnek bennünket. De azt is mondhatjuk: most abból a szempontból akarom megnézni a térképet, hogy lássam, hogyan fejlődött az emberiség. És akkor a térkép valóban rendkívül érdekessé válik.

Nézzük meg a térképnek egy részletét. Szeretném ezt közelebbről megmutatni. Ha például átmegyünk Ázsiába – ezt már egyszer felrajzoltam [4] az emberi fajoknál –, itt van India, Elő-Ázsia, itt van Arábia, itt pedig Kis-Ázsia. Aztán Ázsia már Európába megy át, eljutunk a szigetekre, amelyek Európa felé találhatók. Itt van Görögország, aztán elérkezünk Afrikába. És itt van egy folyó, a Nílus, itt van Egyiptom – ma, ahogy tudják teljesen Anglia uralma alatt áll [az előadás 1924-ben hangzott el – a ford.] –, ez valaha szabad ország volt. Nos, látják, ma mindenütt népek élnek. Indiában az indiaiak laknak, akik mára összeszedték magukat. Hosszú ideig az angolok uralták őket, ami természetesen még ma is így van, de mára megerősödtek. Aki ma valamennyire átlátja a helyzetet Angliában, páni félelemben él, hogy az indiaiak valamennyire függetlenné válhatnak. Mára Indiában egy jelentős mozgalom alakult ki, Mahatma Gandhi [5] hívta életre, akit börtönbe zártak, majd egészségügyi okokból újra kiengedtek. Itt Arábiában is vannak, akik többé-kevésbé angol uralom alatt állnak, ez még viszonylag járhatatlan terület. Tudják, hogy a nagy világháború legfőbb okai között volt az is, hogy vasútvonalakat akartak vezetni Törökországon keresztül erre, és keresték az utat egyrészt India, másrészt Arábia felé. Ezt Németország akarta véghez vinni, és ezzel kiváltotta a többi nép irigységét és féltékenységét. Ugyanis Törökországon keresztül az úgynevezett bagdadi vasutat akarta megépíteni egészen Arábiáig. – És itt volt valaha Szíria.

[4] Az 1923. március 3-i előadásban (A Munkás-előadások 3. kötete, GA 349).

[5] Mahatma Gandhi (1869-1948).

Látják, milyen érdekes, ha a legkülönbözőbb szempontokat figyelembe véve megállapítjuk: itt a legősibb idők óta mindenütt éltek népek, akiknek életvitele a legkülönfélébb módon folyt. Csak néhány dolgot kell említeni, és láthatjuk, mennyire különbözőképpen éltek. Indiában ott volt például a kasztrendszer, egy szilárd kasztrendszer, amivel szemben mindaz, amit az európai osztályok alkottak, csupán árnyképnek számított. Indiában mindenki valamelyik kasztba született bele. A legfelsőbb kaszt volt a brahmanoké. Ők látták el a papi szolgálatot, nekik szabad volt tanulniuk. A brahmanok gyermekei tehát a legrégebbi idők óta iskolába jártak. Ők tudtak írni. Ebből a legfelső kasztból származtak a papok, de nem a királyok, mert őket a második kasztból választották, a harcosok kasztjából, de ebből soha sem lehetett felemelkedni a brahmanok kasztjába, ez szigorúan el volt különítve. A harmadik kaszt a földművesek, a vidéki embereké. A negyedik kaszt pedig a tulajdonképpeni kézműveseké volt. A kasztok mereven elkülönültek egymástól.

A régi Indiában, ha valaki az egyik kasztból át akart volna menni egy másikba, azt úgy tekintették, mintha egy oroszlán báránnyá akart volna válni. A kasztok elkülönítését úgy tekintették, ahogy az egyes állati fajok elkülönülnek egymástól. És ezen az emberek egyáltalán nem botránkoztak meg. Ha valaki a harmadik kasztból az elsőbe akart volna kerülni, ez számukra olyan őrültségnek tűnt, mintha egy oroszlán ökörré akart volna válni. Ez tehát teljesen nyilvánvaló volt, abszolút magától értetődőnek számított az emberek számára. Ez volt tehát Indiában.

Menjünk most át Egyiptomba: ott is voltak még kasztok. Amit most elmondok, azt tegyék nagyjából három- vagy háromezer-ötszáz, esetleg négyezer évvel a keresztény időszámítás előttre. Tehát öt-hatezer évvel ezelőttre kell visszamennünk, ha abba a korba akarunk betekinteni, amiről most beszélni akarok. Egyiptomban is voltak tehát kasztok, de ezeket nem vették annyira szigorúan. Itt már át lehetett menni az egyik kasztból a másikba, tehát ezt nem vették annyira szigorúan, de azért a kasztok még megvoltak. Viszont az egész állami berendezkedés a papságtól indult ki. Mindent a papság rendezett el. Ez Indiában is így volt, de ott a kaszt-berendezkedés miatt minden adott volt, míg Egyiptomban a kasztrendszer nem volt olyan erős. De tartották magukat ahhoz, hogy minden, ami törvénnyé vált, a papságtól indult ki.

Természetesen voltak más népek is, amelyek Szíriában és Kis-Ázsiában laktak. Nézzük meg az ő sajátosságaikat.

Szeretnék ma önöknek éppen ezekről a népekről még valami mást is elmondani. Azért, hogy lássák, azok a dolgok, amiket megtanultunk, milyen szerepet játszanak az emberiség történelmében. Nézzünk meg négyet ezek közül a népek közül: először az indiaiakat, aztán az egyiptomiakat, majd azokat a népeket, amelyek itt éltek az Eufrátesz és a Tigris környékén. Itt volt egy nép, amelyet később babiloninak neveztek. Ezeket akarom harmadikként bemutatni.

Tudjuk, hogy aztán volt még egy nép, amely kitűnt a többi közül, nagy szerepet játszott a történelemben. Ez a szemita, héber nép volt, a zsidók. Egyiptomba vonultak, aztán később visszatértek és itt Palesztinában telepedtek le. Terjedelmét illetően viszonylag kis nép volt, de olyan nép, amely a történelemben nagy szerepet játszott. Egymás után fogjuk megnézni őket, először az indiaiakat, aztán az egyiptomiakat, majd a babilóniaiakat, végül pedig a zsidókat. Ma erről a négy népről fogunk beszélni.

Látják, különösen jellegzetes az indiaiaknál, hogy az ott élő emberek tulajdonképpen úgy különültek el egymástól, mint az állati fajok, négy kasztot alkottak. Ehhez járult sajátos vallásuk, amelyben a régi időkben hittek. Az indiaiak nem tettek különbséget szellemi és testi világ között. Abban a korban, amelyben ez az indiai nép kialakult, nem tettek különbséget szellem és test között. Egy fát nem úgy különböztettek meg, mint ahogy sok más nép: itt van a fizikai fa, és benne szellemek élnek. Ilyen különbségtétel nem volt. A fát ugyanúgy szellemnek tekintették, csak épp úgy vélték, hogy egy kicsit durvább, mint egy ember vagy egy állat. Az állatot sem különböztették meg test és lélek szerint, hanem lélek volt, az ember szintén. Nem tettek különbséget test és lélek között.

Ha a legrégebbi időkben az indiait a lélekről kérdezték, az ember által belélegzett levegőt tekintette szellemnek – mert tudta, hogy az ember lélegzik. Azt is tudta, hogy a levegő kívül van, ez volt számára a szellem, amely az egész Földet körülveszi. És amikor ez az egész Földet körülvevő szellem elkezd áramlani, elkezd fújni, akkor a mozgó szellemet, amely az egész Földön áramlott, Varunának nevezte. De azt is Varunának hívta, ami őbenne volt. Amikor kint viharzott, ez Varuna volt, de belül szintén Varuna működött. Ma sokszor azt mondják, hogy a régi Indiában természeti vallás volt, mert a szelet és az időjárást tisztelték. De éppen így azt is lehetne mondani, hogy szellemi vallás volt, mert mindent szellemnek tekintettek. A test fogalmát a régi indiaiak nem ismerték. Náluk az ember valamennyi része szellem volt, a máj, a vese, minden. Nem tettek különbséget test és szellem között. Ez volt a régi indiai bölcsesség titka! A máj májszellem volt, a gyomor pedig gyomorszellem.

Látják, ha ma a gyomrot megnézzük, azt találjuk, hogy valaminek kell lennie benne, ha helyesen akar emészteni; ezt pepszinnek nevezzük. Ha ez hiányzik, az emésztés nem megy rendben, akkor olyasmit kell alkalmazni, mint a sósav. Az indiaiak azt mondták – nem volt erre nevük, de tudták, hogy ott egy szellem működik –, hogy a gyomor így van felépítve: ez a gyomorszellem. Innen maradt fenn a gyógyszer megjelölésére: „gyomorszellem”. Természetesen ma cseppeket kell bevenni, hogy a gyomor jól működjön, már nem „gyomorszellemet”, hanem a feltalálója után „Hoffmann-szellemet”. Mindig azt láthatjuk, hogy ahol egyszerűen beszélnek, ott a kifejezésbe a szellem fogalma bele van építve.

Az indiaiak tehát mindenütt szellemet láttak. Ezért nem okozott számukra megütközést a kasztrendszer, mert valami szellemit láttak benne, úgy ahogy az állatok tagozódásában is szellemiséget láttak.

Ha az ember közelebbről megnézi ezt az indiai szemléletmódot, nagyon érdekes, hogy az indiaiaknak egészen pontos ismeretük volt az emberi szervekről. Ezeket szellemeknek tekintették. Az embereket teljesen szellemekből állóknak fogták fel: tüdőszellem, gyomorszellem, veseszellem és így tovább, és itt csak a fizikai testre tekintettek. Ha tehát a régi indiaiakat nézzük, azt mondhatjuk: olyan szemlélet hatotta át őket, amely a fizikai testre is kiterjedt, hiszen a fizikai testet szelleminek tekintették.

indiaiak: fizikai test – szellemi

Nagyon érdekes, hogy most egy olyan népet találtunk, amelynek pontos ismerete volt a fizikai testről.

Most pedig menjünk át Egyiptomba. Az egyiptomiaknak nagyszerű történelmük van. Náluk folyik a Nílus, mely tulajdonképpen – azt lehet mondani – az ország tápláló atyja. Minden év júliusában kilép a medréből, és októberben újra visszahúzódik. Így tehát a régi egyiptomiak nem tudtak mást, mint azt, hogy a Nílus tartalmazza a vizet. A víz a hideg évszak folyamán visszahúzódik, aztán újra előjön, elárasztja az országot, és az emberek jótevőjévé válik. Amikor azonban a víz októberben visszahúzódik, akkor egy termékeny iszapréteg marad vissza: nincs szükség trágyázásra. Ebbe az iszapba vetették a különböző gabonamagvakat, ezek felnőttek, és mielőtt a Nílus újra kiöntött volna, lehetett aratni. Tulajdonképpen így terjesztette ki a Nílus minden évben a mezőgazdasági területet. Az egyiptomiakat tehát mélyen áthatotta a víz jótékony volta. Sokféleképpen foglalkoztak azzal, hogy mi a víz a természetben. Látják, ma megcsodáljuk a mérnöki tudományokat, hogy csatornázni tudunk. Az egyiptomiak évezredekkel ezelőtt remekül tudtak csatornázni. Természetesen, amikor a Nílus kilépett medréből és mindent elárasztott, a körülmények folytán oda is eljutott, ahová nem kellett volna. Az egyiptomiak már a legrégebbi időkben létrehoztak egy egész tavat azért, hogy az elárasztást a helyes irányba tereljék. Az egyiptomiak tehát a természetet mesterséges úton uralták. Ezáltal figyelmüket különösen a víz irányába fordították.

Nos, Dollinger úr kérdésére adott válaszomnál elmondtam, hogy a víz rendkívül nagy befolyást gyakorol az emberi étertestre. Az egyiptomiak ösztönösen – ezzel még rendelkeztek – azt a tanítást alakították ki, hogy az ember nem csupán fizikai testből áll, hanem étertestből is. Látják, milyen érdekes: hátul, Indiában élt a legrégebbi nép, ebből sokan átjöttek Ázsián keresztül Egyiptomba. Itt volt egy ősi kultúra, de minden Indiából származott. Ahogy az indiaiak Egyiptomba vándoroltak, megérezték a víz jótékony hatását. Azt mondták azonban: ez nem a fizikai testre hat, amellyel Indiában megismerkedtünk, hanem az ember magasabb részére. Így az egyiptomiak – ahogy az indiaiak a fizikai testet – főként annak útján, amit a víznél átéltek, tulajdonképpen felfedezték az étertestet.

Azáltal, hogy az egyiptomiak az étertestet felfedezték, alakították ki egész vallási rendszerüket, mert ez az étertest vallása volt. Ha az ember az egyiptomi vallás legfontosabb elemeit akarja megérteni, ebben a következő monda segíti. Az egyiptomiak azt mondták – és ez olyasmi volt, amit egy bizonyos időben Európában az evangéliumi történetek is elmondtak –: van egy magasabb rendű istenség, Ozírisz, aki az emberiség jótevője. Tulajdonképpen ő az oka mindannak, amit az emberiség a víz eleme útján kap. Az emberiség javát akarja, van azonban egy ellensége. Ez az ellensége a forró szélben lakik, amely a sivatagból jön. Két istenség volt tehát: Ozírisz és Tüphon, köztük örök ellentét van. Amit a természetben láttak, azt látták az emberi életben is. Ezt azonban nem a fizikai testnek tulajdonították, mint az indiaiak, hanem az étertestnek. A monda a következőképpen folytatódik. Egy nap Tüphon agyonütötte Ozíriszt és feldarabolta. Ozírisz felesége, Ízisz megkereste a holttest darabjait és azokat különböző helyeken eltemette. Ezek fölé sírköveket emeltek. És azóta Ozírisz a holtak felett uralkodik. Először az elevenek fölött uralkodott, aztán lett a halottak uralkodója. Az egyiptomiak tehát már gondoltak a halottaikra.

Tudják – erről már beszéltem –, hogy a halál után néhány nap múlva az étertest feloszlik, aztán az ember fokozatosan újra tudatra ébred. Ez a mondában úgy fejeződik ki, hogy Ozírisz eltávozik, majd Ízisz újra visszahozza. Az ember a halál után újra visszakapja tudatát.

Azt mondhatjuk tehát: az egyiptomiak rájöttek, hogy az embernek éterteste van. Ez nagyon érdekes. Az indiaiak a fizikai testet még szelleminek tartották, az egyiptomiak eljutottak az étertesthez és ezt nevezték szellemnek.

egyiptomiak: étertest – szellemi – Ozírisz, Tüphon, Ízisz

Mindaz, amit az egyiptomiak hittek, mindaz, aminek érdekében dolgoztak, tulajdonképpen az étertest volt. Ez uralta egész szemléletüket.

Látják, uraim, egyvalamit mindenki ismer az egyiptomiaknál, a múmiákat. Újra elmondom, amit már említettem [6], hogy amikor a középkori orvoslás múmiákról beszélt, ezekben valami szellemi dolgot látott. Erről már korábban beszéltem. A mai ember úgy véli, ha múmiákról esik szó, ezek csak az egyiptomi múmiák lehetnek. A holttestet bebalzsamozták és megőrizték. Miért tették ezt? Az egyiptomiak csak az étertestről tudtak, és azért őrizték meg a fizikai testet, hogy ha az ember újra életre kel, megtalálhassa. Ha az asztráltestről és az énről tudtak volna, nem gondolják azt, hogy a fizikai testet meg kell őrizni. Csak az étertestről tudtak, de mint nagyon szellemi dologról. Ha az asztráltestről és az énről tudtak volna, azt mondták volna: ezek majd maguk felépítik a fizikai testet. Az étertestet tehát az egyiptomiak fedezték fel.

[6] Az 1924. február 2l-i előadás (A Munkás-előadások 6. kötete, GA 352).

Most nézzük a harmadik népet, a babilóniaiakat. Egyvalamit nagyon nagyra és erősre fejlesztettek, nevezetesen a gondolkodást, úgy, hogy sok minden mára is fennmaradt a babilóniaiak gondolkodásából. De amit igazán jól kifejlesztettek, az a csillagok ismerete volt. Felépítettek egy nagy tornyot, ahonnét a csillagokat megfigyelték. Megfigyeléseikből azt vonták le, hogy az ember nemcsak attól függ, ami a Földön történik, hanem attól is, ami a csillagokban van. A csillagoknak az emberre gyakorolt hatását kutatták, és megfigyeléseik mindenekelőtt arra irányultak, hogyan oszlik meg az év. Az évnek a csillagok útján nagy befolyása van az emberre. A babilóniaiak tehát mindenekelőtt elfordultak a földi élettől, és megalkották a csillagok tudományát, azt a sajátos tudományt, amely a csillagoknak az emberre gyakorolt hatásáról szól. Ezáltal arra is rájöttek, hogy mindent a hatvanas és a tizenkettes szám szerint kell felosztani.

A pénzt is eszerint számolták. A tízes szám szerinti felosztás, a tízes számrendszer csak később jött létre. Az angol schilling még ma is a tizenkettes szám szerinti babilóniai hagyományon alapul. [Azóta már az angolok is áttértek a tízes számrendszerre – a ford.] Ezt a számok szerinti felosztást a babilóniaiak mindenekelőtt az égből merítették. Vajon mi az, amire az embernél a csillagvilág különös befolyást gyakorol? Ez az asztráltest. Az asztráltest teljes egészében a csillagvilág befolyása alatt áll. Minthogy azonban a mai csillagtudomány semmit sem tud az asztráltestről, nem törekszik arra, hogy a csillagoknak az emberre gyakorolt hatását megfigyelje. Amit a mai asztronómia kiszámít, annak valóban nincs különösebb befolyása az emberre. Ám a babilóniaiaknak egy kifinomult csillagtudományuk volt, és ezáltal felfedezték az emberi asztráltestet. Ez a csodálatos! Így tehát azt mondhatjuk, hogy a babilóniaiak szellemileg felfedezték az asztráltestet.

babilóniaiak: asztráltest – szellemi

Az asztráltest innen is kapta az elnevezését. Elsőként a babilóniaiak fedezték fel, és az asztralitásból – asztrológia, asztronómia: csillagtudomány, csillagismeret – elnevezték asztráltestnek. Látjuk tehát, hogy az egymás után következő népek sorjában fedezik fel a szellemiségből az ember különböző részeit, az indiaiak a fizikai testet, az egyiptomiak az étertestet, a babilóniaiak pedig az asztráltestet.

Ha az ember utánajár annak, hogy mi a babilóniai mondák alapja, megállapíthatja, hogy ezek a csillagok. Nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket, amit a mai tudományok és könyvek mondanak! Egy tudós például ezt mondja: eredetileg minden vallás egy csillag kultuszából jött létre, ezért a csillagkultuszt kell minden vallás alapjának tekinteni. Egy másik szerint: a vallások mind a természet tiszteletén alapulnak. Tisztelték a szelet és az időjárást. Egy harmadik állítja: a vallások az elemekből jöttek létre, a vízből és annak hatásaiból. Nos, uraim, honnan ered az, hogy az emberek ezeket mondják? Aki azt mondja, hogy a vallás a csillagkultuszból származik, az semmi mást nem tanulmányoz, csak a babilóniai kort. Úgy hiszi, hogy ami a babilóniaiaknál volt, az mindenütt így történt. Aki pedig azt mondja, hogy a vallás az elemekből jött létre, az csak az egyiptomiakat tanulmányozta és mindent egyiptomizál. És aztán azt mondja, hogy minden vallás a szél és az időjárás tiszteletén alapul. Mindez onnan ered, hogy az emberek lehatárolják magukat, és csak egyetlen dolgot tanulmányoznak. A vallások a legkülönbözőbb dolgokból jöttek létre.

Említettem, hogy volt még egy kis nép Palesztinában: a héberek, a zsidók. Látják, a többi nép között élt, és egyáltalán nem volt megelégedve azok vallásával. A Bibliában, az Ószövetségben el lehet olvasni, hogy a zsidók mindenütt elégedetlenek voltak, és egy láthatatlan szellemi lényhez jutottak el. A fizikai test természetesen teljes mértékben látható. Az étertest kifejeződik az áradásokban, a Nílus vizének változásában. Mindez jelen van. A babilóniaiak asztrálteste, bár a Földön nem látható, de ha a csillagokat tanulmányozzuk, megtalálható. A zsidók nem akartak mindezzel foglalkozni, hanem egy láthatatlan Istenhez fordultak. Mi ez a láthatatlan Isten? Ez az, ami az emberi énre fejti ki hatását.

zsidók: én – szellemi (Jahve)

A zsidók a szellemi énhez fordultak és Jahvénak nevezték. És most megvan a történelem! Elolvashatják a történelemkönyveket, amilyen sokat csak akarnak, nem fogják megérteni, hogyan haladtak előre az ókori népek. Mindenütt minden lehetséges dolgot elmondanak, mindenféle háborúkat és királyokat, egy tarkabarka káosz lesz az emberi koponyákban, de az ember nem tudja, hogy tulajdonképpen mindez micsoda. A vallásokról is sok mindent elmondanak, de az ember nem tudja, hogyan jöttek létre. Most azonban már láthattuk: az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, az emberek pedig ezeket egymás után fedezték fel. Ettől függött az életszemléletük, így alakultak ki nézeteik. Az indiaiak felfedezték a fizikai testet, az egyiptomiak az étertestet, a babilóniaiak az asztráltestet, a zsidók pedig az ént. Fokról-fokra alakult ki, hogy az ember ezekről a részekről tudomást szerzett. Ez nem teljesen az égből származott, hanem az emberek az életkörülményeik folytán fedezték fel őket.

1. indiaiak – fizikai test – szellemi

2. egyiptomiak: étertest – szellemi – Ozírisz, Tüphon, Ízisz

3. babilóniaiak – asztráltest – szellemi

4. zsidók – én – szellemi (Jahve)

Az indiaiak, akiket teljesen áthatott az, hogy fajilag különbözőek, eljutottak a fizikai testhez. Egyiptomban, ahol leginkább a vízzel foglalkoztak, eljutottak az éteriséghez és ezáltal az éteri emberhez. A babilóniaiak mindazt, amire az asztráltesthez szükségük volt, más népektől vették át, és papjaik magas tornyokat építettek: eljutottak a csillagkultuszhoz. A zsidók pedig, akik folyton vándoroltak – ezt Ábrahám és Mózes történeteiben elolvashatják –, elutasították, hogy akár fent, akár lent, valami láthatót tiszteljenek. Ezért eljutottak a láthatatlan Jahvéhoz, aki az emberi én teremtője és működtetője.

Így jutunk el az egész dolog értelméhez. Láthatjuk, hogy az ember hogyan fedezte fel fokról-fokra önmagát. Aztán ez folytatódik. Erről még majd beszélünk.

2. előadás – Az emberi lét fizikain túli összefüggései. Görögség és kereszténység – Dornach, 1924. március 5.

Nos, uraim, eszébe jutott valakinek valami mára?

Kérdező: A húshagyó kedd és a farsang céljáról hallhatnék-e valamit? Honnan származik és mi a jelentősége?

Dr. Steiner: Úgy értik tehát, hogy mi a húshagyó kedd és a farsang célja? A húshagyó kedd ünnepét nem lehet megérteni azáltal, hogy az ember a célja felől érdeklődik, ugyanis ahogy ma megünneplik, el kell ismernünk, hogy meglenne farsang nélkül is. Azt lehet mondani tehát, hogy a farsang mai megünneplése céltalan. De eredetileg sem volt jelentősége úgy, ahogy a farsangot megünneplik, érdemrendekkel, ruházatokkal és így tovább. Korábban megvolt a maga értelme, ám ezt fokról-fokra elvesztette. Az év egyéb ünnepei is lassanként eltűnnek, és ha nem frissítik fel eredeti értelmüket, fokozatosan elvesztik jelentőségüket. A farsang érdekében nem szükséges sok mindent tenni, hogy jelentőségét visszakapja. Mert tulajdonképpen mélyen a szociális életbe nyúlna bele, ha az eredeti értelmét szeretnénk visszaadni.

Menjünk vissza a régi Rómába! Az emberek akkoriban hasonlóan oszlottak meg – ha szabad ezt így mondani –: az egyik polgár volt, a másik katona, a harmadik munkás és így tovább. Ez a megoszlás szociális értelemben sokkal határozottabb volt, mint ma. Mert aki például rabszolga volt, azt meg is vásárolhatták. Azt lehet tehát mondani, hogy az emberek közötti különbség a régi Rómában sokkal jelentősebb volt. De az a tudat, hogy az embernek ilyen vagy olyan a helyzete, az év néhány napjára feledésbe kellett hogy merüljön. Ma ugye demokráciáról beszélünk, és úgy véljük – legalább is elméletileg –, hogy minden ember egyenlő. A rómaiak ezt egyáltalán nem így hitték, hanem náluk az, aki magasabb rangúnak született, számított „igazi ember”-nek. Tudjuk, hogy még korunkban is vannak bizonyos emberek, akik érvényesnek tartják azt a kijelentést, hogy az ember a báróságnál kezdődik. Azok tehát, akik ez alatt vannak, nem emberek.

A régi Rómában ez természetesen igen erősen érvényben volt. A nemesség akkoriban nem is volt annyira elterjedt, mint később – mert ez a középkori berendezkedés volt az úgynevezett feudalizmusban –, mégis nagy különbségek voltak a rangok között. Az év néhány napján azonban az embereknek mégis egyenlőnek kellett lenniük, ez a demokrácia alapja. Ez természetesen nem úgy zajlott le, hogy az emberek a szokásos ábrázatukkal közlekedtek, hanem álarcot kellett viselniük, és pár óráig azok lehettek, akiknek álarcában megjelentek. Volt aztán valaki, aki farsangi király lett. Ezen a napon azt tehetett, amit akart. Parancsokat osztogathatott, míg egyébként csak parancsokat kapott. Ebben az időszakban néhány napig egész Róma felbolydult, megfeledkezett rangjáról, az emberek másként viselkedhettek feljebbvalóikkal szemben, nem kellett hogy udvariasak legyenek. Néhány napra tehát az emberek egyenlők lettek. Ez a szokás természetesen oda vezetett, hogy ezekben a napokban az emberek nem voltak szomorúak, nem sírtak. Örültek, hogy néhány napig így élhetnek. Ebből az örömből jött létre a farsangi vigasság: az emberek féktelen tombolásban törnek ki, ha néhány napra szabadok lesznek. Így alakult ki az egész farsangi mulatozás.

Ez annak a következménye, hogy az emberek örülnek, hogy jól érzik magukat. A dolgok azonban úgy is továbbélnek, hogy eredeti értelmüket már nem tudják. Így a farsang az az időszak maradt, amikor az emberek mulatnak, mert szabad féktelenül tombolniuk. Aztán a kereszténység kitalálta, hogy ezek után szükséges a hamvazószerdának következnie. Mindezt azért, hogy az ember bűnösnek érezze magát, hogy nem tehet meg mindent, amit akar és így tovább. Így a kereszténység, legalább is a korai időkben kialakította azt a szokást, hogy az embernek nélkülöznie kell: így jött létre a böjti időszak. És természetesen nagyon célszerű volt a böjti időszakot hozzákapcsolni a farsangi időszakhoz, mert akkor az emberek a legkevésbé sem nélkülöztek, mindazt megszerezték, ami csak jólesett nekik, ami pedig jó volt, azt megtették. És ezután sokkal rosszabb volt nem tenni meg azokat a dolgokat, amelyeket korábban megtettek. Aztán úgy viselkedtek, mintha ez az időszak nem történt volna meg. Így álltak össze ezek az ünnepek.

Csakhogy Rómában a farsang sokkal korábban volt, nagyjából akkor, amikor ma a karácsonyi időszak van, mert mindez kicsit kitolódott a későbbi évek folyamán. Így alakult ki a mai farsang. A farsang időpontja – így gondolom – a többi területeken a húsvéti időszakhoz igazodott, csak Baselben ünneplik meg egy héttel később, legalább is amennyire ezt tudom. De ez csak oda vezetett, hogy aztán kétszer ünnepeltek.

Ez az tehát, amit erre a kérdésre válaszolni lehet. Sok mindenről el lehet mondani, hogy eredetileg volt értelme, ami azonban később feledésbe merült. Aztán az emberek megkérdezik, miért van mindez.

Nos, esetleg valaki szeretne még valamit kérdezni?

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy lehetne-e folytatni a legutóbbi történelmi témát?

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, lehetséges-e olyasmi, hogy emberek egy másik embernek kárt vagy fájdalmat okozzanak, vagyis hogy befolyásoljanak egy másik embert? Egy asszonynak volt egy hároméves gyermeke, aki mindig lényeket látott az ajtón, illetve az ablakon keresztül bejönni. A gyermeknek nyugtalan éjszakái voltak, különösen akkor, amikor az asszony fehérneműt mosott – ezeket házhoz hozta –, ilyenkor a gyermek mindig nyugtalan volt. Később ez már nem történt meg, aztán pedig az asszony meghalt. Azt kérdezem, hogy ilyesmi lehetséges-e?

Dr. Steiner: Természetesen vannak dolgok, amelyek minden területen előfordulhatnak, és amelyekbe éppen olyan erősen belejátszhatnak babonák – mivel az emberek könnyen hisznek –, de lehetnek tények is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világban vannak olyan összefüggések, amelyeket fizikailag nem lehet minden további nélkül követni. Egészen egyszerű összefüggésekből akarok kiindulni.

Képzeljenek el egy szüretelést. Leszedik a szőlőt, kipréselik, feldolgozzák, hordókba rakják, pincébe teszik. Észre fogják venni, hogy a következő időszakban, amíg az újabb szüret el nem érkezik – mert az idő eljön, amikor a bor erjedni kezd –, ez a folyadék nyugtalan lesz. Anélkül, hogy fizikailag bármihez kapcsolódna, vegyület marad. Ez egy egyszerű tény, ami azt jelzi, hogy a természetben vannak ilyen vegyületek, amelyeket szemünkkel nem tudunk minden további nélkül követni.

Ma azonban, ahogy tudják, már van lehetőség arra, hogy a szokásos láthatóságot áthidaljuk. Csak arra kell gondolniuk, hogy magában az élettelen természetben is vannak olyan dolgok, amelyeknél az ember le tudja győzni a szokásos láthatóságot – nem a finomabb láthatóságot, hanem a szokásosat. Itt a távíróra kell gondolniuk. Min alapszik a távírás? Azon alapszik, hogy valahol áramot fejlesztenek, amelyhez nem csatlakoztatnak semmiféle drótot, hanem önmagában áll. Valahol máshol, összeköttetés nélkül van egy készülék, amelyben finom korongocskák vannak, amelyek mozgásba jöhetnek. Az ilyen készüléket kohézernek nevezik. Fizikailag nem kapcsolódik semmihez – legalább is úgy tűnik –, hanem ha elektromosan gerjesztik, akkor az történik, hogy ott a jelek mozogni kezdenek, és ha egy készülékkel kapcsolatba hozzuk, akkor az felveszi a táviratot, éppen úgy, ahogy a drótok felveszik az elektromosságot. Kétségkívül azon alapszik ez, hogy az elektromosság terjed, de ezt nem látjuk, terjed minden durvább fizikai kapcsolat nélkül. Magában az élettelen természetben is van tehát olyan kapcsolódás, amely teljesen olyan, hogy ezt mondhatjuk: a láthatóságot, legalább is bizonyos mértékig, legyőztük.

De menjünk tovább! Nézzenek meg egy ikerpárt. Az ikertestvérek szintén nincsenek fizikailag kapcsolatban, ha egy későbbi életkort elértek. Az egyik esetleg itt van, a másik ott. Mégis észre lehet venni náluk, hogy ha például egyikük egy bizonyos időben megbetegszik, akkor a tőle távolabb levő is beteg lesz. Vagy ha az egyik valami miatt szomorú lesz, akkor a másik is. Mindezek a dolgok azt mutatják, hogy a világban léteznek már olyan hatások, amelyeknél nem beszélhetünk kimondottan fizikai hatásról.

Ha most az állati birodalmat nézzük, igen könnyen észrevehetjük, hogy például az állatok esetében történnek olyanfajta érzékelések, amelyek az embereknél nincsenek meg. Vegyük például azt, hogy valamilyen területen földrengés vagy vulkánkitörés következik be, ami rendkívül kártékony az emberre nézve. Az emberek nyugton maradnak, de az állatoknál azt látjuk, hogy néha egy nappal előbb mozgolódni kezdenek, és a területet elhagyják. Ebből is látni lehet, hogy az állatok meg tudnak érezni olyasmit, amit az ember fizikailag nem tud érzékelni. Ha fizikailag megérezhető lenne, akkor az ember is abban a helyzetben lenne, hogy érzékelni tudná.

Mindebből láthatjuk, hogy vannak olyan összeköttetések, amelyek a fizikaiságon kívül is lehetségesek a világban. Ha megvizsgáljuk ezeket a finomabb összeköttetéseket, rájövünk, hogy némelykor az emberek megéreznek olyasmit, amit egészen biztosan nem fizikailag érzékeltek. Mondok egy példát. Valahol tartózkodik egy ember – a dolog száz vagy ezer esetben megtörténik –, aki hirtelen összerándul, és képként lát valamit maga előtt. Ezt természetesen csak álomszerűen látja, és így kiált fel: „A barátom!” A barátja azonban talán messze van, az illető ezt Európában éli át, a barátja pedig Amerikában van. – Valami történt a barátommal! Majd kiderül, hogy a barátja meghalt. Ilyen dolgok megtörténnek. Az ember ilyenkor ismételten megállapíthatja, hogy ilyen hatások léteznek, anélkül hogy fizikai kapcsolat jönne létre.

Ezt kell mondanunk: az emberiség számára jó, hogy ezek a dolgok nem elterjedtek, mert gondolják el, ha fejük alkalmas volna arra, hogy mindazt érzékelje, ha az egyik vagy másik ember például valami kellemetlen dolgot gondol vagy mond róla – ez igencsak rossz volna. Tudjuk ugyebár, hogy ha egy távírókészülékünk van, ahhoz azt működésbe kell hozni, a vezetéket pedig be kell kapcsolni a hálózatba, ekkor jön létre a kapcsolat. A drótnélküli távírónál is rendben kell lennie a dolognak, nem szabad máshová vinni, akkor létrejön a kapcsolat. Általában az egészséges embernél is úgy van, hogy nincs „bekapcsolva” minden áramlatba, ami hozzá érkezik. Alapesetben „ki van kapcsolva”, de bizonyos esetekben megtörténhet, hogy valamibe bekapcsolódik.

Vegyünk egy példát. Az említett esetet alapos oknál fogva nem akarom részletezni, mert valószínűleg nem tudják, mennyire hiteles. Egy hasonlót említenék, de ebből is megfelelő felvilágosítást kaphatnak. Mindig csak olyan dolgokról szeretnék beszélni, amelyek teljesen hitelesek, mert különben igen könnyen puszta fecsegés lesz belőle. Az esetet valószínűleg nem személyesen élték át, hanem olvasták vagy hallották. Tehát olyan dologról szeretnék beszélni, ami hiteles. Gondolják el tehát: van egy asszony, hívjuk A-nak, aki terhességének ideje alatt vitába keveredett a szomszédasszonyával, B-vel. Előfordul ugyebár, hogy az emberek vitatkoznak egymással. Talán B, aki a szomszédban lakott, eléggé erőteljesen lehordta A-t, és A, miközben B kiabált és szidta őt, nagyon megijedt. Ezáltal a gyermek, aki később megszületett, bizonyos függőségbe került B-vel, de B is a gyermekkel. Előfordulhatott, hogy a gyermek fogékonnyá vált az iránt, amit tőle fehérneműként vagy hasonlóként kapott, főleg ha azt B mosta ki. De a másik oldalról is fontos lehetett B számára, hogy fehérneműket kapott. Minthogy egy kicsit megbánta, amit A-val tett, szüksége lett rá, hogy valamit kapjon ebből a házból a folyamatos nyugalma érdekében. És amikor ettől megfosztották, minden lehetséges módon kereste, hogy megkaphassa.

Lehetséges ezért, hogy az emberek, amikor így valamit meg akarnak kapni, anélkül hogy természetüknél fogva tolvajok lennének, mindenféle dolgot eltulajdonítanak. Lopkodókká válnak az ilyen dolgokat illetően. Egyébként nem lopnak, de mindenféle módon keresik a módját, hogy ezeket a dolgokat megkaphassák. Mindazonáltal az is előfordulhat, hogy ha ettől meg vannak fosztva, mert már jelen van a szellemi-lelki befolyás az ember egészségére, ezáltal egyfajta belső sorvadás, sorvadásos láz jön létre, és az illető belehal vagy, mondjuk, szív- vagy idegbénulásba hal bele. Ez is előfordulhat.

Azt lehet tehát mondani: ilyen dolgok előfordulhatnak a világban, és meg is magyarázhatók, mert anélkül hogy fizikai kapcsolat állna fenn, bizonyos körülmények között egyfajta hatás átterjedhet az egyik emberről a másikra. Mindig meg kell keresni azonban az indítékokat. Abban az esetben, amit említettek, valami más lehetett az indíték. De ha például a terhesség alatt két asszony között veszekedés támad, ez oka lehet annak, hogy az illető asszony és a gyermek között később is megmarad a kapcsolat.

Nos, uraim, az a kívánság is elhangzott, hogy tovább beszéljek arról, amit legutóbb elkezdtem. Elmondtam, hogy a régi Indiában, abban a korban, amely talán négy-ötezer évvel van mögöttünk, az emberek egészen más viszonyok között éltek. Éppen a sajátos óindiai természet folytán, illetve annak következtében, ahogy a népek együtt éltek, ezek a régi indiaiak kialakítottak egy nézőpontot az emberi fizikai testről.

Az egyiptomiak viszont, akik országukban a Nílus befolyása alatt éltek és úgyszólván mindent a Nílusnak köszönhettek, ezáltal az emberi étertestről alakítottak ki egy képet, mivel az éteriségre figyeltek fel.

Az Asszíriában lakó népek és a babilóniaiak, minthogy náluk a különlegesen tiszta levegő és a magaslati fekvés következtében bizonyos évszakokban a csillagok könnyen megfigyelhetők voltak, az asztráltestről alakítottak ki nézetet.

Végül a zsidók, akiknek korábbi időszakukban vándorolniuk kellett, és csak később tudtak letelepedni, inkább az emberi természet belső mivoltából gondolták ki és érezték meg azt, amit az emberi énről szemléletként kialakítottak.

Így alakult ki fokról-fokra a fizikai testről, az étertestről, az asztráltestről és az énről való szemlélet. A Jahve szó nem jelent mást, mint azt, hogy én vagyok, ez vagyok én. Ez a szónak a jelentése. Miközben Jahve a legfőbb Istent jelenti, ez a legfőbb Istenre utaló jelentés ugyanakkor világos módon az emberi énre is utal.

Ha ezt a történelmi fejlődést követjük, akkor úgy találjuk, hogy tulajdonképpen ezek a népek inkább gondolataikban, érzéseikben juttatták kifejezésre azt, amit átéltek. Az indiaiak egy termékeny, gazdag természetben éltek, ahol minden folyamatos növekedésben és virágzásban volt. Így tulajdonképpen elsősorban a fizikai birodalmat érzékelték, és szemléletük folytán különösen a fizikai testről való nézetet alakították ki. Az egyiptomiak azt látták, hogy rajtuk csak a Nílus segít, ezért az éteriségről való tant hozták létre és így tovább. Tulajdonképpen mindegyikük azt alakította ki, amit átélt.

Mindezzel szemben állt egy másik nép. Azt mondhatjuk: itt van a régi India, itt van Arábia, itt van Egyiptom, itt folyik a Nílus. Ha ezen túlmegyünk, Afrikával szemben van egy ország, amely már Európához csatlakozik (felrajzolja). Erre lenne Asszíria, ahogy a múlt alkalommal említettem, itt fekszik Egyiptom, itt India, itt Palesztina, ahol a zsidók letelepedtek, és itt van aztán Görögország. Görögországban olyan népek telepedtek le, akik Ázsia és Európa különböző területeiről vándoroltak ide, és aztán keveredtek egymással. Amikor idejöttek, találtak itt őslakosokat, majd Európának ezen a félszigetén fokozatosan kialakult a görög nép. Ez a nép volt az első, amelyről elmondható, hogy kinyílt a szeme, és látott valamit abból a világból, amelyet már nem csak belülről élt át. Az indiai belülről élte át a természetet, az egyiptomi az éteri hatásokat élte át, az asszírok az asztráltestet élték meg a csillagokban, a zsidók pedig saját énjüket. A görögök mindenekelőtt, ahogy mondtam, szemüket kívülre irányították és a világra tekintettek. A többiek ugyanis nem tekintettek a világra. Azt lehet tehát mondani: a természetszemlélet sem az indiaiaknál, sem az egyiptomiaknál, sem a babilóniaiaknál és a zsidóknál nem fejlődött ki különösebben, nem sokat tudtak a természetről, mert szemüket nem nyitották fel, és nem néztek kifelé. Tulajdonképpen a görögök voltak az elsők, akik felfigyeltek a külső világra.

Látják, az indiaiak nagyon jól tudták, hogy ez a fizikai világ része a teljes világnak, születésemkor a szellemiségből jövök elő, és a halál után oda megyek vissza. Az egyiptomiak, bár úgy hitték, hogy a múmiát meg kell őrizni, hogy az ember újra visszajöhessen, de ők is még elsősorban a szellemire tekintettek. A babilóniaiak, amikor megfigyelték a csillagos eget, az asztralitásba tekintettek és a szellemi okokat látták. És tudjuk, hogy a zsidóknak az volt a nézetük, hogy Jahve újra visszavezeti őket az ősi időkbe, amelyben az ősapa élt. Alapjában véve tehát ők is arra tekintettek, ami az embert a szellemi világgal összeköti.

A görögöknél ez megváltozott. Tulajdonképpen ők voltak az elsők, akik a külső világot megkedvelték. A korábbi népek nem nagyon figyeltek a külső világra, de a görögök erősen kötődtek hozzá. Van egy görög kijelentés is, ami így szól: jobb koldusnak lenni [7] a felső világban – Görögországban ezen a Földet értették –, mint királynak lenni az árnyak birodalmában, vagyis a holtak között. A görögök tehát elsősorban a világot kedvelték, és ezáltal mindenekelőtt egyfajta természetszemlélethez jutottak el.

[7] Idézet Homérosz Odüsszeiá-jából: Achilles mondja Odüsszeusznak az alvilágban.

A többi nép például emberszemléletet alakított ki. Az indiaiaknál már a legrégebbi időkben volt egyfajta emberszemlélet. Ehhez az emberszemlélethez azonban nem úgy jutottak el, hogy a holttestet a boncterembe vitték és feldarabolták. Ha ezt kellett volna tenniük, sosem jutottak volna el ide. Az egyes emberi részekben megérezték – ez abban a korban még lehetséges volt –, hogyan viselkedik a máj, a tüdő. Belső ismeret útján tudták meg ezt. Ez volt az, ami az indiaiak nagy bölcsességéhez vezetett: belső megérzés útján tudták, hogyan működik a máj és a többi szerv. Ma az ember csak úgy jut ismerethez, ha egy darabka húst a szájában megízlel. Az indiai tudta, hogy egy darabka hús hogyan viselkedik a belekben, mit csinál a máj, mit csinál az epe, belső átélés útján tudta, úgy, ahogy az ember egy darabka húst érez a szájában, amikor eszik.

Az egyiptomiak létrehozták a geometriát, mert szükségük volt rá. Mindig meg kellett állapítani, hol fekszenek a szántóföldek, amelyeket a Nílus minden évben eláraszt. Ez is olyasmi, amit az ember a fejéből hoz elő. A babilóniaiak létrehozták a csillagtudományt, tehát megint olyasmit, ami nem a földiséggel függ össze, hiszen mint tudjuk, nem túlságosan érdekelte őket a földiség. A zsidókat sem érdekelte különösebben a földiség, ez abban mutatkozott meg, hogy mindent előbbre valónak tartottak, mint az őket körülvevő érzéki világ iránti érdeklődést. Jól tudtak gondolkodni, de tulajdonképpen nem mutattak érdeklődést a körülöttük lévő érzéki világ iránt.

Az a nép, amelyet a leginkább érdekelt az, ami az érzéki világban körülötte elterült, a görög volt. Ha az ember utánanéz, igen érdekes rájönni, hogy ők az egész világot másképpen látták, mint például mi. Ez rendkívül érdekes. Mi az eget kéknek látjuk. A görögöknek nem volt ez a fajta benyomásuk a kék színről, mint nekünk, hanem az eget sokkal sötétebbnek látták, majdnem feketének, egyfajta zöldes színezetben. Nagyon erőteljesen érzékelték viszont a piros színt. Egyáltalán nem is tudjuk elképzelni a mi matt piros-érzékelésünkkel, milyen erős benyomást tett rájuk a piros szín. Éppen azáltal, hogy az emberiség fokról-fokra kifejlesztette a kék szín megérzését, tér vissza az érzéki benyomáshoz. A görögök tehát mindenekelőtt azt kedvelték különösen, ami körülöttük volt. Ezáltal tudták létrehozni azt, amit ma mitológiának nevezünk. A görögök egy egész isteni világot tiszteltek: Zeuszt, Apollónt, Pallasz Athénét, Arészt, Aphroditét, mindenütt isteneket láttak. Egy egész istenvilágot tiszteltek, mert számukra az, amit külső természetként szerettek, mindenütt élettel teli és szellemmel áthatott volt. Nem volt olyan halott, mint ma számunkra, még minden eleven és szellemmel telinek hatott. A természetben tehát, amelyet szerettek, mindenütt isteneket tiszteltek.

Azáltal, hogy a görög kor folyamán mindazok, akik függőségbe kerültek a görög civilizációval, kultúrával, szellemi élettel, elfelejtették azt, amit tulajdonképpen az indiaiak, az egyiptomiak és a babilóniaiak a szellemiséggel kapcsolatban átéltek.

Tudjuk, hogy valójában Görögország milyen nagy befolyást gyakorolt az egész emberiség fejlődésére. Ez egészen máig tart. Aki ma a fiát gimnáziumba küldi, az lehetővé teszi számára, hogy a görög nyelvet tanulja [a múlt század húszas éveiben ez még így volt, ma már nem érvényes – a ford.]. Régebben azonban ez még inkább elterjedtebb volt. Korábban úgyszólván szamárnak tartották azt, aki nem ismerte a görög nyelvet, vagy legalább is nem tudta olvasni a görög írókat, költőket. Görögország óriási hatást gyakorolt a világra, mert első volt, amely a külső világ iránt érdeklődött.

Míg Görögországban kifejlődött az érdeklődés a külső világ iránt, odaát Ázsiában az a jelentős dolog történt, hogy létrejött a golgotai misztérium. Görögországot legyőzték, minden római uralom alá került. Mit jelentett ez a római uralom? A görög szellemiség teljesen áthatotta. A képzett rómaiak mind tudtak görögül, és aki Rómában tanult, tanult görögül is. A görög nyelv mindenütt nagy befolyásra tett szert. És amíg így elterjedt, odaát Ázsiában, egy tulajdonképpen alig ismert római provinciában – a zsidókat leigázták és Palesztina római provincia lett – megjelent egy ember, a Názáreti Jézus, aki valami egészen mást mondott, mint addig bárki más. El lehet képzelni, hogy miután ilyen különös dolgokat mondott, a többiek nem teljesen értették. Az első időkben ezért csak igen kevesen fogadták el a tanításait.

Mit hirdetett tulajdonképpen Jézus, aki Palesztinában lépett fel? A következőket mondta, ahogy ezt akkoriban ki lehetett fejezni: igen, ma az emberek azt hiszik – ez az akkori „ma” volt –, hogy az ember földi lény. Ez azonban nem így van. Az ember olyan lény, aki a szellemi világból származik, és amikor meghal, újra oda tér vissza. – Ma, amikor a kereszténység közel kétezer éves, csodálkoznunk kell, hogy akkor valaki ilyesmit mondott. Akkoriban azonban nem így volt. Az ázsiai és afrikai elképzelések a szellemiségről Görögországban alig voltak ismertek, kevéssé terjedtek el. Abban az időben az emberek nem nagyon foglalkoztak a világgal. Ezért volt rendkívül jelentős, amit a Názáreti Jézus tanított, különösen az elvilágiasodott görögök és rómaiak számára.

Ezzel azonban még nem tett volna mást, minthogy újra felelevenítette azt, amit a korábbi népek, az indiaiak vagy egyiptomiak és így tovább, már elmondtak. Csak az támadt volna fel újra, amit már elmondtam, csak az jött volna vissza, ami már egyszer itt volt. A Názáreti Jézus azonban nemcsak azt melegítette fel újra, ami már itt volt, hanem még a következőket is mondta: ha én ma csak azt hallanám meg, amit az emberek mondhatnak nekem, akkor nem jutnék el a szellemről való tanításhoz, mert az emberek valójában már semmit sem tudnak a szellemről, ez a Földön kívülről jutott el hozzám. – És így tudatossá vált benne, hogy ő nem pusztán a Jézus volt, hanem lelkében egy olyan lény jelent meg, aki maga volt a Krisztus. Jézus az volt számára, aki az anyai test útján született meg a Földre. Krisztus viszont az volt, aki lelkébe csak a későbbi időben áradt bele. Ezáltal lelkében felébredt az az igazság, hogy az embernek szellemi természete van.

Most fel kell tennünk a kérdést: hogyan ápolták akkor a különböző régi tanításokat Indiában, Egyiptomban, Babilóniában és a zsidók között? Ha ma megvizsgáljuk a szellemi életet, akkor az egyik oldalon az egyházat találjuk, a másik oldalon az iskolát. Legalább is az egyház urai küzdenek az iskola uraival, melyiknek kell nagyobb hatást gyakorolnia a másikra, de el vannak különítve egymástól. Ez nem volt így ezeknél a régi népeknél, sem az indiaiaknál, sem az egyiptomiaknál, sem a babilóniaiaknál, sem pedig a zsidóknál. Akkoriban mindaz, ami a vallással állt kapcsolatban, megtalálható volt az iskolában is. Az egyház szolgálata azonos volt az iskoláéval. Ebből természetesen még ma is sok minden átkerült korunkba, de már nem úgy van, mint a régi korokban volt, hogy a pap egyszemélyben tanár is. A pap volt a tanító Indiában ugyanúgy, mint Egyiptomban és így tovább. És hol tanított? Ott, ahol az Isten szolgálatát ellátták, ahol a kultuszt gyakorolták. A kultusz a tanítással teljesen össze volt kapcsolva. Ezek voltak a misztériumhelyek. Akkoriban nem volt egyház és iskola, hanem olyan helyek voltak, tehát olyan intézmények, amelyek mindkettőt szolgálták, és amelyeket ma misztériumoknak nevezünk. Az volt mindenütt a szemlélet, hogy óvatosnak kell lenni mindazzal, amit tanítani lehet.

Látják, uraim, az volt a régi szemlélet, amiben az embernek érettnek kell lennie ahhoz, hogy bizonyos tudáshoz eljusson. Ez ma veszendőbe ment. És akik a legmagasabb méltóságot viselték a misztériumokban, azokat mindenütt „atyá”-nak nevezték. Ebből még megmaradt például annyi, hogy a katolikus egyházban bizonyos papokat atyáknak neveznek. A régi időkben az indiaiaknál, az egyiptomiaknál, a babilóniaiaknál és így tovább, mindenütt voltak olyan emberek, akik tulajdonképpen a tudást, a megismerést illetően beavatottak voltak, őket nevezték „atyák”-nak. És amikor ezek az atyák azokat tanították, akiket felvettek, akikről úgy hitték, hogy éretté tehetik őket, akkor ezeket eleinte „fiúk”-nak nevezték. A többiek, akik nem jutottak el a misztériumokba, akiket nem vettek fel, azokat az atyák „gyermekeinek” nevezték vagy azt mondták nekik: fiúk és lányok. Megérthetik, hogy itt egy bizonyos szemléletmód alakult ki, hiszen az emberek akkoriban sokkal inkább hívők voltak, mint ma. Azokat, akik a misztériumokban tanítottak, szellemi értelemben valóban apjuknak érezték, szívesen tekintették apjuknak mint szellemi atyát. Kivétel nélkül azt hitték: ezek a szellemi atyák szorosabb kapcsolatban állnak az istenekkel, mint ők; nekik kint el kell fogadniuk az atyák követségét, küldetését. Így az emberek fokozatosan erős függőségbe kerültek az atyákkal. Ezt az állapotot, ami a régi időkben magától értetődő volt, úgy hiszem, a katolikus egyház nagyon szívesen visszaállítaná. Ez mindenütt így volt, senki nem lázadt fel ellene. Éppen hogy azt mondták: ha valóban emberek akarunk lenni, akkor magunknak is atyáknak kell lennünk. Ekkor közvetlenül kapcsolódhatunk az istenekhez, egyébként az atyák útján kell valamit megtapasztalnunk az istenekről.

Azáltal leszünk tehát emberek, hogy azok, akik az iskolákban, a misztériumokban tanítanak, mondanak nekünk valamit. Ezáltal áll fenn a különbség istengyermekek és embergyermekek, istenfiak és emberfiak között. Akik a misztériumokban voltak, istenfiaknak nevezték magukat, mert úgy néztek fel az istenekre, mint atyáikra. Akik viszont kívül éltek, akiknek csak meghirdették azt, ami a misztériumokban történt, azokat embergyermekeknek, emberfiaknak nevezték. Az embereket aszerint különböztették meg, hogy istenfiak vagy emberfiak, embergyermekek. Ma ez még nevetségesnek is tűnhet, akkor azonban teljesen természetes volt. Ma is van megkülönböztetés – ha nem is Svájcban, bár nem tudom, nincs-e itt is valami ehhez hasonló. Például a szomszédos országokban van – ez most valamennyire megszűnt, de ha nem is oly régen, most mindenesetre megkülönböztetik a kegyelmes urakat a közönséges emberektől, és ugyanígy a bárókat is. De abban a régi korban az volt teljesen magától értetődő, hogy különbséget tettek az istenfiak, az istengyermekek és az embergyermekek között.

Akit aztán Jézus Krisztusnak neveztek, ezt mondta: egy istenfiú, egy szellemgyermek nem származhat egy másik embertől, hanem csak magától Istentől. Csak úgy jön létre, hogy az ember ennek tudatára jut. A régi ember ezt mondta: a misztériumbeli atya kell hogy az embert tudatra ébressze. Krisztus Jézus ezt mondta: az ember már magában hordozza az isteni csírát, és ha helyesen törekszik erre, akkor azt saját magából elő tudja hozni.

Ezzel azonban Krisztus Jézus azt tanította, ami az embereket az egész Földön lélekben egyenlővé teszi. Azt a nagy megkülönböztetést szüntette meg, ami az istenfiak és emberfiak között volt.

Az emberek ezt nagy mértékben félreértették. A régiek azért, mert nem akarták, hogy elterjedjen az, hogy nincs többé különbség istenfiak és embergyermekek között, később pedig azért, mert egyáltalán nem tudták, mit kell ezen érteni. Ahogy később az emberek már nem tudtak a farsangról, így azt sem tudták, mit jelent az, hogy „istenfiak” és „emberfiak”. Ezért a Bibliában, az Újszövetségben folytonosan belebotlunk abba, hogy Krisztus Jézust egyszer istenfiának, máskor emberfiának nevezi a szöveg, holott mindenütt, ahol istenfiáról és emberfiáról van szó, ezt tulajdonképpen úgy kell érteni, hogy mindkettő azonos értelemben szerepel, ezért cserélhető fel. Ha viszont az ember nem tudja, hogy ez miből adódik, akkor tulajdonképpen nem érti meg az evangéliumokat. Ezért ma voltaképpen rosszul értelmezik éppen azok, akik a magukénak vallják.

Ezzel érzékelhetően ábrázoltuk, mi az tulajdonképpen, ami Krisztus Jézus útján megjelent a világban. Ha ma elsősorban a külső dolgokról beszélek, azt kell mondanom: látják, mindenütt más, nagy különbségek is voltak az emberek között. Csak a régi Indiára kell gondolnunk. Ott, ahogy az állati fajok között különbséget tettek, megkülönböztették az embereket is, a brahmanokat, a papokat, aztán a parasztokat, majd a kézműveseket. Egyiptomban egy egész sereg rabszolga volt. Itt a kasztok nem különültek el élesen egymástól, de bizonyos értelemben még jelen voltak. Még Görögországban és Rómában is megvolt a különbség szabadok és rabszolgák között. Ezt a külső különbségtételt csak azért törölték el az újabb kor történelmében, mert megszűnt a különbségtétel az istengyermekek és az embergyermekek között is. Ami Krisztus Jézus útján Palesztinában történt, az tehát az emberiség egész szociális életére óriási befolyást gyakorolt.

Az ember azonban ténylegesen felteheti a kérdést: ez akkor azt jelenti, hogy rájöttek arra, tulajdonképpen a Földön kívüli szellemiség honnan jutott el az emberekhez? Látják, erről ma igen nehéz beszélni, mert ma valójában mindent materialista módon szemlélnek. Nézzük például a nyelvet. Tudjuk, hogy a különböző területeken a Föld különböző országaiban másfajta nyelveken beszélnek, de a nyelvekben mégis van valamilyen hasonlóság. Ez a hasonlóság nem olyan mértékű, mint, mondjuk, a német és az angol vagy a német és a holland között. Mégis úgy van, hogy bár a nyelvek különbözőek, vannak bizonyos hasonlóságok közöttük. Abban a nyelvben például, amit Indiában beszélnek, ha azt nem is értjük meg minden további nélkül, de ha jól megnézzük, úgy találhatjuk, hogy egyes szóképek hasonlóak a német nyelvben lévőkhöz.

Mit mondanak ma az emberek, amikor ilyesmit meg akarnak magyarázni? Azt mondják: „Nos, igen, ez a nyelv a Földnek egy bizonyos helyén jött létre – mert minden csak a Földről származhat –, aztán a népek vándoroltak, valahol találkoztak egy másik nyelvvel, és ott ez valamennyire megváltozott. De minden egy nyelvből eredt.”

Ez a legnagyobb tudományos tévhit, ami az újabb korban elterjedt. Mert látják, ez a tudományos tévhit éppen olyan, mint a következő. Gondolják el, hogy valaki Indiában él, és minthogy süt a nap, melege lesz. Kialakul az a nézet, hogy az embernek melege lehet. Később Európában felfedezik, hogy a napon az embernek ott is melege lesz. Most nem az értelmüket hívják segítségül, hanem az érzékeiket. Azt mondják: „Hogy az embernek melege lesz, ezt a jelen állapotból nem tudjuk megmagyarázni, de a régi Indiában is melegük lett az embereknek, ők átjöttek Európába, és ezt a tulajdonságukat átvitték az európaiakra.” – Igen, uraim, ha valaki ezt mondja, az természetesen bolond. De a nyelvészek ugyanezt mondják! Ha egy európai nyelv hasonló egy indiaihoz, nem azt mondják, hogy Indiában ugyanaz a hatás érvényesült, mint Európában, hanem azt, hogy a nyelv átalakult. Ha egy embernek két különböző helyen melege van, nem azt mondjuk, hogy ez a tulajdonság vándorlás útján jött létre, hanem felnézünk a közös napra, amely éppúgy melegít Indiában, mint Európában. Ha van két nyelv, amelyek hasonlóak egymáshoz, és az egyik egy távoli keleti nyelv, akkor ez nem attól van, hogy a nyelv elvándorolt, hanem hogy ugyanaz a hatás – ahogy a nap hatása is – kiterjed az egész Földre. Vagyis ugyanaz a Földön kívüli hatás áradt ki a népekre a Föld különböző területein. Minthogy azonban az emberek nem akarják elismerni, hogy létezik egy Földön kívüli szellemi hatás, ezért kitalálnak mindenfélét, és nem veszik észre, hogy bolondok, mert hogy olyan okosak. Ha az emberek nem borzadnának attól, hogy bolondoknak tartsák őket, azt is letagadnák, hogy a nap melegít, és ezt mondanák: az ősi időkben létrejött az a tulajdonság, hogy az embernek melege lesz, és ez átterjedt az egész Földre. Így letagadnák a nap hatását, ha ez nem lenne ostobaság. Ez olyasmi, amit figyelembe kell venni, ha a kereszténység létrejöttét meg akarjuk érteni.

A folytatáshoz ma már túl késő van, így a következő alkalommal megyünk tovább.

3. előadás – A kereszténység behatolása az antik világba és a misztériumokba – Dornach, 1924. március 8.

Jó reggelt, uraim! Ma folytatni fogom azt a fejtegetést, amit elkezdtünk.

A helyzet ugyebár világos, odaát vagyunk keleten, Ázsiában. Az ókorban bizonyos népek Ázsiából átjöttek Európába, Görögországba egy sor sziget mentén. A helyzet tehát így alakult (lerajzolja): itt végződik Ázsia, itt lehet eljutni Afrikába, itt volt a Nílus, amiről már sokat beszéltem. Itt van Görögország, itt az Adriai tenger, illetve itt van Itália és Szicília. Itt volt tehát egy csomó sziget, Szamosz, Rodosz, Ciprus és így tovább, ezekre a szigetekre jöttek át Ázsiából ide Görögországba. Itt volt Görögország, itt pedig a Római Birodalom a mai Itáliában.

A következőket kell helyesen átgondolniuk. Látják, itt Görögországban nagyjából Krisztus születése előtt ezer-ezerkétszáz évvel minden kifejlődött ahhoz, hogy az emberiség megtanulja, hogy a világra tekintsen. De mondhatjuk, hogy már a Krisztus előtti 3-4. században Görögország elvesztette vezető szerepét, és ez átszármazott Rómára. Ez volt, ugye, a főváros. A dolog úgy alakult, hogy a legrégebbi időkben azok a görögök, akik egyre inkább elégedetlenek voltak, kivándoroltak, és itt Szicíliában, de Itália alsó részén is, letelepedtek. Ezáltal egy fél évezred, nagyjából négy-ötszáz év folyamán a görög kultúra eljutott ide, úgyhogy Dél-Itáliát és Szicíliát akkoriban úgy nevezték, hogy Nagy-Görögország. A régi görög hazát csupán Görögországnak nevezték, a többit Nagy-Görögországnak. Nem csupán az elégedetlenek vándoroltak oda, hanem olyan nagyságok is, mint a filozófus Platón [8], aki itt egy mintaállamot akart létrehozni. És a legfontosabb emberek, a kultúrát létrehozók, Itália déli részén éltek. Azt kell tehát mondanunk, hogy Itália alsó részén, itt délen egy kifinomult, magasrendű szellemi élet volt, miközben felülről a brutális, később rómaiságnak nevezett uralom terjeszkedett.

[8] Platon (Kr.e. 427-347).

Tudjuk, hogy az eredeti római nép igen sajátságos módon jött létre. A fővezér, aki Romulus néven vált ismertté, a környék összes csirkefogóját összehívta Rómába, és létrehozta velük az első rabló-államot. Ez a rabló-érzület aztán még folytatódott az első római királyok alatt is. Nagyon hamar bekövetkezett azonban, már a negyedik, ötödik király alatt, egy északi törzsnek, az etruszkoknak a bevándorlása és letelepedése. Ezek olyan emberek voltak – ezt így lehet mondani –, akik aztán keveredtek a rablók utódaival, és ezáltal a rómaiságba egy másik áramlat keveredett bele. Mindaz azonban, amit Róma megalapított mint későbbi világbirodalmat, és ami aztán úgy épült be korunk emberiségébe, mint hatalomvágy, az tulajdonképpen – nem szabad, hogy e téren illúzióink legyenek – ebből az eredetileg rablókból álló kolóniából származott, ami Róma hét dombján jött létre. Itt minden lehetséges dolog összeáramlott, majd rendkívüli módon kifinomult. Ami később kialakult, azt nem lehet másképp megérteni, csak ha az ember tudja, hogy eredetileg egy rabló-kolóniát gyűjtöttek össze a környező erdőkből. Ebből aztán egész Európában elterjedt egyfajta hatalmi vágy, ami még ma is nagy szerepet játszik. Rómában alakult ki az, ami aztán egyre inkább összefonódott az egyházzal mint világuralmi vágy. Így jöttek létre a középkori történések és így tovább.

Időszámításunk kezdetén megtörtént a golgotai misztérium. A római uralom, ahogy az előbb elmondtam, a Krisztus előtti 8. században jött létre. Akkoriban tehát, hét évszázaddal a római uralom megalapítása után ez az uralom kiterjedt, nagy területet foglalt el egészen Ázsiáig. Ott is, ahol a golgotai misztérium megtörtént, római uralom volt. A Palesztinában lakó zsidók, akik között a Názáreti Jézus fellépett, ugyancsak római uralom alatt álltak. Jó lesz, ha mindannál, amit a golgotai misztériumról elmondunk, egy kicsit arra is tekintettel leszünk, hogy tulajdonképpen mi játszódott le az itáliai félszigeten a legrégebbi idők óta.

Meg kell mondanunk, hogy Európa tulajdonképpen még csak azt érti meg, ami a rómaiságig nyúlik vissza. A mi úgynevezett képzett tudósaink, bár megtanultak görögül, a görögségből azonban nagyon keveset értettek meg. Látják, nagyon érdekes: száz évvel azután, hogy a golgotai misztérium megtörtént, az egyik legjelentősebb római író, Tacitus [9] átfogó művében egyetlen mondatot írt Krisztus Jézusról. Tacitus úgy írt, ahogy később egyáltalán nem tudtak írni például a régi germánokról, a németek elődeiről, száz évvel a golgotai misztérium után. Írásában Krisztus Jézusról mindössze egyetlen mondat található: „Az úgynevezett Krisztus a zsidók között egy szektát alapított, majd bírósági ítélet alapján kivégezték”. A képzett római Tacitus csupán ennyit mond száz évvel azután, hogy Palesztinában megalakult a kereszténység! Azt lehet tehát gondolni, hogy a hajók folyamatosan jönnek-mennek, minden lehetséges kereskedelmi és szellemi kapcsolat is tovább fejlődik, és Rómában száz év után csupán egyetlen feljegyzés található a kereszténységről; annyi, hogy megalakult egy szekta, és az alapítót jogerős végzés alapján kivégezték.

[9] Publius Cornelius Tacitus (kb. 55-120) – Római történetíró. Az említett mondat az Annales c. művének 15. kötetéből való.

Mindazonáltal hozzá kell tenni: a rómaiaknál, annak ellenére, hogy a római birodalmat még nem lehet államnak nevezni – hiszen az állam tényleges fogalma tulajdonképpen csak a l6. századi Európában alakult ki –, az állami érzület már jelen volt. Tulajdonképpen a rómaiságból nőtt ki az, ami aztán állami érzületté vált. Mondhatjuk tehát, Tacitust már áthatotta egyfajta állami érzület, számára Krisztus Jézusról a legfontosabb az volt, hogy jogerős bírósági ítélet után kivégezték. Ez az egyik dolog.

Meg kell gondolnunk azonban, hogy a kereszténység kezdetben egyáltalán nem olyan volt, amilyenné később vált. Eredetileg valóban egy szabad áramlatnak tekinthető. Azt lehet mondani: a legkülönbözőbb nézetek szerepeltek benne, amelyek csak azért voltak jelen, mert Krisztus Jézusban valami különlegeset láttak.

Nos, hogy Krisztus Jézussal mi került bele a világba és ez miért volt szükséges, ezt csak úgy lehet megérteni, ha arra utalunk, hogy a földi környezet milyen hatást gyakorolt a Földre és magára a nyelvre. Csak úgy tudjuk ezt megérteni, ha megkísérlem, hogy kimutassam: tulajdonképpen a kereszténység mint tanítás, mint nézet, mint világnézet és életszemlélet alakult ki, és hogy a kereszténységnek ilyen jellegű kialakításában Krisztus Jézus hogyan működött közre. Rendkívül érdekes, ha megnézzük, hogy Jeruzsálemben megalakult a kereszténység, és száz évvel később a legképzettebb római nem tud róla többet, mint amit elmondtam. Az emberek azonban folyamatosan vándoroltak Ázsiából Afrikán keresztül Itáliába. És annak a felszíne alatt – így lehet mondani –, amit Rómában emberiségként láthatunk, ez a keresztény szekta elkezdett terjedni. És amikor Tacitus leírta azt, amit említettem, akkor Rómában a keresztények, a Krisztus-hívők, ahogy nevezték őket, már régóta megjelentek a nép között. Ezzel viszont egy előkelő római nem törődött.

Mit csináltak azonban a keresztényekkel? Látjuk, Romulusnak, a rablónak utódai idővel oda jutottak, hogy igen „képzettekké” váltak. Képzettségük abban állt, hogy többek között hatalmas arénákat építettek, és ott vadállatokkal küzdelmeket bonyolítottak le. Nagy élvezetet találtak abban, hogy azokat, akik római értelemben nem tartoztak az emberiséghez, a vadállatok elé vetették, és gyönyörködtek abban, hogy miután először küzdeniük kellett velük, azok hogyan falják fel őket. Ez például „kifinomult” élvezet volt. A keresztények megvetett szektája különösen alkalmasnak bizonyult arra, hogy tagjait a vadállatok falják fel. Rómában úgy gondolták – ahogy ezt elmondtam –, arra is különösen jól megfelelnek, hogy szurokkal bekenjék őket, aztán meggyújtsák, és a cirkuszban fáklyaként világítsanak. A keresztények azonban mégis megtalálták a lehetőséget, hogy éljenek. És ezt úgy érték el, hogy szertartásaikat észrevétlenül bonyolították le. Amit az elterjedés érdekében helyesnek tartottak, azt a föld alatt terjesztették, katakombákban. A katakombák tágas térségek voltak a föld alatt, ide temették el azokat a halottakat, akiket szerettek. Itt voltak a sírok, és a sírok felett tartották az istentiszteleteket, az istentiszteleti cselekményeket. Abban az időben ugyanis szokás volt, hogy az istentiszteleti szertartásokat a sírok fölött végezzék el. Ezért ha az ember egy katolikus templomban az oltárt megnézi, még ma is látható, hogy ez valójában egy sírhely, és ebben vannak például az úgynevezett ereklyék, a szentek maradványai és így tovább. A legrégebbi időkben az oltár igazi sírhely volt, s e fölött tartották meg az istentiszteleti szertartásokat. E földalatti katakombákban tudták az első századok keresztényei eltitkolni azt, amit tenniük kellett.

Ha néhány évszázaddal későbbre tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a kép jelentősen megváltozott. A következő történt: a kereszténység megalapítása utáni első századokban a rómaiak uralkodtak, és úgy szórakoztak, ahogy azt elmondtam, míg a keresztények a katakombákban éltek. Néhány évszázad múltán a rómaiak eltűntek, és a keresztények lettek a világ urai. Hogy ezt jól tették vagy rosszul, erről egy más alkalommal fogunk beszélni, mindenesetre átvették a világuralmat. És ez az, ami a kereszténységnek a legnagyobb kárt okozta, hogy összekötötte magát a világuralommal, mert a világtörténelemben a vallásos élet egyre kevésbé viselte el a külső állami és világhatalommal való összekapcsolódást.

A dolog a következőképpen áll: a kereszténység létrejöttét, Krisztus Jézus részvételét a kereszténység létrejöttében csak úgy lehet megérteni, ha tudjuk, hogy a régi időkben milyen volt a vallásos élet, ami tulajdonképpen mindent áthatott. Már említettem, hogy a régi időkben léteztek úgynevezett misztériumok. Ezek – ha használhatok modern szót – olyan intézmények voltak, ahol mindent tanítottak, amit csak egy ember megtanulhatott. Egyidejűleg voltak vallásos és művészeti intézmények. Minden szellemi élet a misztériumokból indult ki. A tanulás ezekben a régi időkben nem úgy folyt le, mint ma. Végül is milyen ma a tanulás? Olyan, hogy az ember gimnáziumba vagy reáliskolába jár és magol, aztán jönnek az egyetemi évek, de ezáltal nem leszünk más emberek. A misztériumokban azonban az ember más emberré vált. Az egész világhoz való viszonya meg kellett hogy változzon. A misztériumokban bölccsé kellett válni. Ma a világban működő intézmények útján az ember egyáltalán nem lesz bölcs, legfeljebb képzett. Két dolog összeegyeztethető, és két dolog nem egyeztethető össze. A bölcsesség az ostobasággal nem igazán egyeztethető össze, de a tanultság az ostobasággal igen jól összeegyeztethető. A régi misztériumokban bölcsességet lehetett szerezni, ott az embert a szellemiség hatotta át. Olyan ember lett, aki a szellemiséget komolyan tudta venni. Hét fokozatot kellett végigjárni. A hetedik fokozatig kevesen jutottak el. Ennek a hét fokozatnak nevei voltak, amelyeket először meg kell értenünk, hogy tudjuk, mit kellett tenniük azoknak, akik az egyes fokozatokat elérték.

Ha az ember meg akarja érteni, mit kellett mindenekelőtt tennie annak, akit felvettek a misztériumokba, a „holló” kifejezéssel találkozik. Az első fok tehát az úgynevezett holló volt. Akit felvettek a misztériumokba, az holló lett. Mit kellett a hollónak tennie? Tömören összefoglalva: közvetített a külvilág és a misztériumok között. Újságok akkoriban még nem voltak, mint tudjuk, az első újságok csak évezredekkel később jöttek létre, amikor a könyvnyomtatást feltalálták. Akik a misztériumokban tanítottak, értesüléseket kellett hogy szerezzenek megbízható emberektől, akiket kiküldtek a világba, hogy azt megfigyeljék. Azt is lehet tehát mondani, hogy a hollók egyszerűen megbízható emberek voltak, akik a misztériumokban éltek. De azt is meg kellett tanulni, hogy valaki megbízható ember legyen. Ma sok embert alkalmaznak, különösen a pártoknál mint megbízható embert, de fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon ezek tényleg mindig megbízhatók-e. Akiket itt a misztériumokban hollóként alkalmaztak, csak akkor lettek azok, ha kipróbálták őket mint megbízható embereket. Mindenekelőtt meg kellett tanulniuk, hogy azt amit látnak, teljesen komolyan vegyék, és az igazságnak megfelelően vigyék hírül a misztériumok számára. Abban az időben tehát először azt kellett megtanulni, mit jelent tulajdonképpen az ember számára az igazság. Kétségkívül azt lehet mondani, hogy az ókorban sem voltak az emberek kevésbé hazudozók, mint ma. Ma a hazudozást mindenhová beviszik. Akkoriban azonban először meg kellett tanulni, hogy valaki igaz ember legyen. És ha az ember évekig holló volt, el kellett sajátítania, hogy a misztériumok megbízható emberévé váljon.

A második fokozat olyasvalami, ami a mai emberek számára egészen ellenszenves: ezt „okkult” fokozatnak nevezték. Az okkult szó azt jelenti, hogy rejtett, titkos. Ezeket már nem küldték ki, hanem egy bizonyos idő múltán olyasvalamit tanultak meg, amit a modern ember nem szívesen hajlandó megtanulni: a hallgatást. Ezekben a régi misztériumokban ez volt az egyik fokozat: megtanulni hallgatni. Ez rendkívül groteszknek, mulatságosnak tűnhet, hogy egy éven keresztül, esetleg még tovább is, egyszerűen hallgatni kellett. De ez így volt. A hallgatás útján az ember rendkívül sokat tanul, igen sokat lehet tanulni a hallgatással. Ez ma már nem valósítható meg. Mert gondolják csak el, ha a mai iskolákban megszabnák – ami egyébként igen hasznos volna a bölcsesség elérésére –, hogy a tizennyolc és húsz év közötti fiataloknak, ahelyett hogy katonák lennének, egy évig hallgatniuk kell, akkor ezzel a hallgatással rendkívül bölcsekké válnának. Ezt ma nem lehet megvalósítani. Kétségtelen, hogy az emberek nem tudnak hozzászokni ehhez, mert ma nem akarnak hallgatni, hanem fecsegni akarnak, és mindenki mindent nagyon jól tud. Ha az ember valakivel találkozik, mindenekelőtt azt tudja meg, mi az álláspontja, hiszen nézete mindenkinek van. Ez természetes, de a világ minden álláspontból másnak látszik, és ez annak számára, aki a világot ismeri, nem új, hanem magától értetődik. Ha itt állunk, máshogy látjuk a hegyet, mint ha odaát állnánk. Ez így van a szellemi életben is. Mindenkinek megvan a maga álláspontja, mindenki egy kicsit másképp lát, és ha ma egy tucat ember együtt van, akkor természetesen tizenhárom véleménye van. Ez nem szükséges, de nem kell rajta csodálkozni, viszont nem kell fontosnak tartani. A maga véleményét azonban mindenki fontosnak tartja, rendkívül fontosnak. Korábban azonban a misztériumokban a tanítványoknak egyszerűen hallgatniuk kellett arról, amit meg kellett tanulniuk, csak hallgatók lehettek. Az okkultizmus értelmében „hallgatók”-nak is lehetett volna nevezni őket, minthogy hallgatniuk kellett. Ma is „hallgatók”-nak nevezik azokat, akik főiskolára járnak, nem tanulóknak. Gyakran azonban inkább fecsegőknek lehetne őket nevezni, nem hallgatóknak, mert némelyek a tanteremben a társaikkal való fecsegést sokkal fontosabbnak tartják, mint az odafigyelést. Olykor ez az odafigyelés is olyasmi, ami nem különösebb komolysággal történik.

Ez a második fokozat. Az emberek megtanultak hallgatni. És a hallgatásban különösen erőteljesen kialakult – ahogy az ok és a hatás összefügg –, hogy az ember belső világa elkezdett megnyilatkozni. Éppen ezáltal jött létre az ember. Gondolják el, hogy van egy vízzel teli medencéjük. Ha egy csövet tesznek bele és a medencében lévő vizet elvezetik, ami folyamatosan folyik – mert nincs forrás csak a medence –, akkor semmi sem lesz benne. Így van ez, ha az ember állandóan fecseg. A szavakkal minden kifolyik, belül pedig nem marad semmi. A régiek belátták ezt, ezért voltak a tanítványok hallgatásra kötelezve. Miután hozzászoktak ahhoz, hogy az igazságot megbecsüljék, megtanultak hallgatni. Csak ezt követően tanultak meg hallgatni.

A harmadik fokozat az, amit, ha le akarnánk fordítani, úgy lehetne nevezni, hogy „védelmező”. Most már szabad volt elkezdeni beszélni, szabad volt megvédeni az igazságot, amiről a misztériumokban megtanultak hallgatni. Pontosabban: a tanítványoknak megszabták, hogy a szellemet megvédjék. A védelmező a legmegfelelőbb szó, amit használni lehet erre a fokozatra. Akik ide tartoztak, azoknak már olyan sokat kellett tudniuk, hogy amit a szellemről mondtak, annak súlya kellett hogy legyen. A misztériumokban tehát nemcsak egyszerűen szabad volt a szellemről beszélni, hanem először meg kellett tanulni ezt, és igazi védelmezővé kellett válni. Ekkor lehetett a negyedik fokozathoz eljutni.

A negyedik fokozatot úgy lehetne lefordítani, hogy „oroszlán”. Szokás szerint így is fordítják. Még jobb lenne azzal a szóval fordítani, hogy „szfinx”. A szfinx olyan szó, amely körülbelül azt jelenti, hogy már szellemnek lenni. Természetesen az ember még emberi testben járkál, de már úgy viselkedik az emberek között, mint az istenek. Az ókorban az emberek nem tettek nagy különbséget emberek és istenek között, hanem a misztériumokban az ember fokról-fokra istenné vált. Ez volt a régiek sokkal szabadabb álláspontja. Az újabbak úgy látták, hogy az istenek mindenütt az emberiség felett állnak. Az öregeknek nem ez volt a nézetük. Ma azt mondják: az ember a majomtól származik. Du Bois-Reymond [10], a híres természettudós azt a kijelentést tette, hogy a természet fejlődésében egyszer volt egy nagy ugrás, a majomember és az ember között, egy nagy ugrás, mégpedig az agy működésében. Az agy hirtelen megnőtt a majomembernél. Látják, ez egy figyelemreméltó kijelentés egy mai tudóstól. Mert tulajdonképpen, ha azt mondja, hogy a mai ember agya sokkal nagyobb, mint a majomemberé volt, akkor feltételezni kellene, hogy felboncolta a majomembert, és ezért tudja, hogy milyen nagy lehetett az agya. De ha utánanéznek, azt fogják találni, hogy a tudósok elismerik, hogy a majomembert valójában még nem fedezték fel. Ez a híres tudós, Du Bois-Reymond tehát arról beszélt, amit még meg sem találtak, amit még senki sem látott, a majomemberről, amelynek szerinte sokkal kisebb agya volt, mint az embernek. Ez a fajta „tudományosság” jellemzi a mai tudományt. Az emberek egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ez a híres természettudós olyasmiről beszél, amit sohasem látott, hanem arra gondolnak, hogy igen, ez a tudós mindent tud. Mert a mai ember sokkal könnyebben hisz, mint a régiek.

[10] Du Bois-Reymond (1818-1896) – német természettudós.

Tehát a régieknek az volt a véleményük, hogy az ember az isteni tudatig fejlődhet.

Aki a negyedik fokozaton állt, tehát szfinx volt, már nem úgy beszélt, mint a harmadik fokozaton álló védelmező, hanem olyan nyelven, amelyen úgy fejezte ki magát, hogy tulajdonképpen nehéz volt őt megérteni, először bele kellett gondolni, hogyan érthető meg. Erről a nyelvről, a szfinx nyelvéről a mai ember nehezen tud képzetet alkotni, mert nem tudja már helyesen áttekinteni azt, amit itt figyelembe kell venni. Még a középkorban is, például még a 17. században, tehát mintegy kétszáz évvel ezelőtt volt valami olyasmi, amit e nyelv hagyományának lehet nevezni. Így volt ez például kétszáz évvel ezelőtt a rózsakeresztes iskolákban. Egyes beavatottak itt is olyan nyelvet használtak, amely bizonyos értelemben burkolt volt, és először tanulmányozni kellett. Tehát egyfajta képszerű nyelvet beszéltek. Így például még a kétszáz évvel ezelőtti időből is lehet olyan képet találni – ez talán érdekelni fogja önöket –, amit az embereknek mindenütt meg kellett magyarázni. Ez a kép egy emberi alakot ábrázolt oroszlánfejjel, és mellette egy másik emberi alakot ökörfejjel. Akiket tanítani akartak, azoknak amikor e két lény közti kapcsolatot akarták kifejezni, tehát az ökörfejű és az oroszlánfejű lény közötti kapcsolatot, akkor azt mondták, hogy ez a férfit és a nőt jelenti. De nem mondták ki ezt a két szót, hogy férfi és nő, hanem azt mondták: az ökörfejű lény – ezen ekkor a férfit értették – illetve azt mondták: az oroszlánfejű lény – és ekkor a nőt értették. Mert az ökör és az oroszlán közti kapcsolatban olyasvalamit láttak, mint ami a férfi és a nő között van. Ma ez az ember számára teljesen paradoxnak tűnik, mulatságosnak, de hagyományként még megmaradt. És a szfinxek mindenütt állatneveket használtak, hogy világosan és jellegzetesen kifejezzék azt, ami az emberben él. Ilyen nyelven beszéltek a szfinxek, amivel elsősorban a szellemből szóltak. Arról van szó tehát, hogy inkább a szellemiségből beszéltek.

Jött aztán az ötödik fokozat. Az ötödik fokozaton azok voltak, akik kötelezettséget vállaltak, hogy csak a szellemből beszélnek. Aszerint, hogy milyen néphez tartoztak, „perzsának” vagy „indiainak” vagy „görögnek” nevezték őket. Görögországban ezek voltak csak az igazi görögök, mert ezt mondták: ha valaki egy néphez tartozik, akkor megvannak a privát érdekei. Úgy tartották, akkor ezt vagy azt akarja, akkor valami mást akar, mint az, aki egy másik néphez tartozik. Csak ha odáig eljutott, hogy az ötödik fokozathoz felemelkedjen, akkor akarja tulajdonképpen azt, amit az egész nép akar, és nem valami különleges dolgot, akkor lesz ez az ő érdeke is. Olyanná válik, mint a népszellem. Tehát egy népszellemmé válik. Ezek a népszellemek, akik a régi misztériumokhoz tartoztak és még Görögországban is feltűntek, ilyen bölcs emberek voltak. Nem olyasmikre gondolok, hogy ha valami jön, elébe állok és megvan az álláspontom mert mindent tudok, hanem annak ellenére, hogy az ötödik fokozaton álltak, hosszas gyakorlatokkal készültek elő, hogy valamiről ítéletet mondjanak. Nézzék, ha valaki államférfi, és esetleg a parlamentben interpellálnak, válaszolnia kell. Gondoljanak bele, ha ez úgy lenne, ahogy valamikor volt! Akinek válaszolnia kell, azt mondja: nyolc napra van szükségem, hogy elvonuljak a világtól, akkor tudok erről ítéletet alkotni. Szeretném tudni, mit mondanának a parlamenti pártok, ha a miniszterelnökhöz vagy máshoz interpellálnának egy kérdésben, és ez lenne a válasz: hogy megfelelően válaszolni tudjak erre a kérdésre, néhány napra vissza kell vonulnom! – De ez annak idején így volt. Mert akkoriban hittek a szellemi világban, és tudták, hogy ha az ember benne van az élet forgatagában, akkor a szellemi világ nem beszél, a szellemi világ csak akkor beszél, ha az ember vissza tud vonulni. Mindazonáltal az ember megkaphatja azt a képességet, hogy visszavonuljon, ha a világ zűrzavarának közepében áll, de ezt előbb meg kell tanulnia. És ha az ember ezt megtanulta, a régi időkben elérte a hatodik fokot.

A hatodik fokozat abban állt, hogy az illetőnek már egyáltalán nem volt földi álláspontja, nem is azt képviselte, amit a népe, hanem ezt mondta magának: „Görög vagyok, a testvérem odaát Asszíriában az ötödik fokozaton asszír, aki arrébb lakik, az perzsa. Mindez azonban egyoldalú álláspont. A nap éppen úgy süt Perzsiára, mint Görögországra, mindnyájunkra süt.” És így azok, akik a hatodik fokozaton beavatottak voltak, már nemcsak abból akartak tanulni, amit egy nép mond, hanem abból, amit a nap mond. Nemcsak földi emberek voltak, hanem napemberekké is váltak. Ezek a napemberek azt keresik, hogy mindent a Nap álláspontjából kutassanak ki. Amit akkoriban ez jelentett, arról a mai ember már nem tud fogalmat alkotni, mert semmit sem tud a világ titkairól.

Ha az ember benyomást akar szerezni az ilyen dolgokról, akkor a következőket kell meggondolnia. Egyszer jött hozzám valaki és azt mondta: megjelent egy figyelemreméltó könyv, és ebben a könyvben az áll, hogy az evangéliumokat egy számkulcs szerint írták. Ha ugyanis az evangéliumban szerepel egy szó, mondjuk az, hogy „kezdetben”, mint a János-evangéliumban: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” – akkor, ha a szavakat részekre osztjuk, és azt mondjuk, hogy az egyik rész kétszer olyan hosszú, mint a másik, és minden szónak van egy számértéke, akkor, mondjuk itt áll egy szó, amelynek a számértéke 50, utána jön egy, amelyiknek 25, aztán megint egy szó, amelyik 50 és újra egy szó, amelyik 25. És ki lehet számolni, hogy egy bizonyos helyen milyen szónak kell állnia.

Nos, érdekes utánanézni, hogy ilyen dolgok egyeznek-e. Vegyünk például valamilyen szót, mondjuk azt, hogy EVA. Feltételezzük, hogy az E-nek az értéke egy, a V-nek kettő, az A-nak pedig három. Tételezzük fel, hogy ez így van. A régi időkben minden betűnek megvolt a számértéke. Nemcsak betű volt tehát, hanem tudták, hogy például az L ezt vagy azt a számot jelenti. A római betűknél követni lehet, hogy milyen számértékeik vannak: I = 1, V = 5, X = 10. Ezek betűk, de mindegyiknek van egy számértéke.

Vegyük az előbbi példát, nem egyezik ugyan, hogy az EVA értékei: 1, 2 és 3 lennének, de a tisztázás kedvéért vegyük példának.

1 2 3

E V A – ez minden élő anyja. Most fordítsuk meg.

3 2 1

A V E – és megkapjuk az AVE szót, ami az élet végét jelenti. Egymás mellé téve őket:

1 2 3 3 2 1

E V A A V E

Így ha a számokat megfordítjuk, mindenütt megtalálhatjuk, hogy azok hogyan felelnek meg a betűknek.

Igen, ez egy számkulcs. És azt mondhatjuk: most megnézhetjük a János-evangélium első sorát. Itt számok vannak. Nézzük meg most a második sort, itt a számok csak át vannak állítva, és az, hogy át vannak állítva, valamit jelent. Látják, az ilyen dolgokon ma az emberek rendkívül csodálkoznak. Ismertem azonban egy embert, Louvier-nek hívták, aki nekiveselkedett a „szfinxnek”: „A rejtély megoldódott”. Goethe Faustját e számviszonyok szerint vizsgálta, és ez így egyezett. Goethe egyáltalán nem gondolt arra, hogy a Faustot valamilyen számbeli törvényszerűség szerint írja meg. És a dolog mégis egyezik, mert minden költeményben van valamiféle számszerűség. Ha önök veszik a fáradságot, hogy valakinek mondjanak valamit, és én is veszem a fáradságot, hogy egy számkulcsot használjak, akkor ezt felhasználhatom az önök beszédénél, ez már benne van a beszédben. Az önök beszédében már a szellem működik.

És ez Földön kívüli dolog, ezt a Nap hatása adja. Ezért ezek a napemberek a Nap titkait kutatták. A piramisokat például valójában nemcsak azért építették, hogy a királyok sírjai legyenek, hanem egy egészen meghatározott pontot jelentettek ahhoz, hogy az év egy bizonyos időszakában a Nap sugarai odagyűlhessenek. A sugarak a Földön egy bizonyos alakzatot írtak le. Ezeket az alakzatokat látták az emberek, és azok inspirálták őket. Ezáltal a Nap életének titkait kutathatták. Egy olyan ember tehát, aki napemberré vált, azt mondhatta, hogy már egyáltalán nem a földi dolgok felé fordul, hanem a Nap felé.

S ha már egy ideig napember volt, az embereknek pedig azt tanította, ami a Földön kívül van, akkor fel tudott emelkedni ahhoz, hogy „atyává” válhasson. Ez a legmagasabb fokozat, amelyhez csak kevesen jutottak el. Ők azok voltak, akik egészen éretté váltak, akiknek engedelmeskedtek, akiket követtek. Követték őket, mert először is az évek során megöregedtek – mert amíg valaki ezt a hét fokozatot végigjárta, az valóban megöregedett –, és engedelmeskedtek nekik azért is, mert életbölcsességre tettek szert, ezenkívül világbölcsességet is szereztek.

Misztériumok:

1. Holló

2. Okkult – hallgató

3. Védelmező – a szellem védelmezője

4. Szfinx

5.Görög – népszellem

6. Napember

7. Atya

Uraim, gondolják el, hogy Krisztus Jézus, a Názáreti Jézus olyan időszakban élt, amelyben odaát Ázsiában mindenütt tudtak még valamit ezekről a misztériumokról. Tudták például, hogy vannak emberek, akik a napbölcsességet hirdetik. És amit a Názáreti Jézus akart, az az volt, hogy az emberek már ne csak a misztériumokban, hanem a misztériumokon kívül is felvilágosítást, magyarázatokat kapjanak. Tanítást arról, hogy mit tesz a Nap az emberekkel, akikben maga is benne van, benne van minden emberben. És amit Krisztus Jézus tanított, abban az volt a legfontosabb, hogy ő a Nap-igazság, ő a Nap-Ige, ahogy nevezték, olyasmi, ami minden emberben közös.

Meg kell látniuk a nagy különbséget Krisztus Jézus és a többi napember között. Ha ezt nem látják be, akkor soha nem fogják megérteni a golgotai misztériumot. Mert a dolog így van: mit kellett tennie annak, aki a régi időkben napemberré akart válni? Először holló kellett hogy legyen, aztán okkult, védelmező, szfinx, népszellem, és aztán emelkedhetett csak fel oda, hogy napember legyen. Más út nem volt. Fel kellett hogy vegyék a misztériumokba. Mit tett a Názáreti Jézus? Megkeresztelkedett a Jordánban az akkori zsidó szokás szerint, és ekkor, tehát úgy, hogy előzetesen nem járt a misztériumokban, megnyilatkozott számára az a lény, aki egyébként a napembereknek nyilatkozott meg. Mit mondhatott tehát? Azt mondhatta: a Napról leszállt rám ugyanaz a lény.

Ő volt tehát az első, aki a misztériumok nélkül kapcsolatba lépett az éggel. És mit mondott az, aki a misztériumokban napemberré vált, amikor arra, aki a hetedik fokon állt, feltekintett? Azt mondta: látom, hogy ez az atya. Ő állt az oltárnál fehér köntösben, papi ornátusban. Ő volt az atya azok között, akik a misztériumokban ezeket a különböző fokozatokat végigjárták. Krisztus Jézus nem járta végig a misztériumokban ezeket a fokozatokat, hanem ezt magától a Naptól kapta meg. Ezért mondta: „Az én Atyám nem a Földön van – úgy értette, hogy nem a misztériumokban –, hanem odafent van a szellemi világban”. Tehát eminens értelemben a szellemi világban lévő atyára utalt. Krisztus Jézus az embereknek, akik korábban még minden szellemit a Földtől kaptak meg, a szellemiség forrására utalt, arra, ami a Földön kívül van. Ezért értették mindig félre, amit tulajdonképpen ezen értett. Mert azt mondták például, hogy Krisztus Jézus azt tanította, hogy a Föld el fog pusztulni, és rövidesen egy évezredekig tartó szellemi birodalom fog bekövetkezni. A mai okos emberek, akik okosságukban néha a régiekkel szemben is jóakaratúak akarnak lenni, még Jézussal szemben is, ezt mondják: Jézus ezt akkoriban saját korától vette át, ő is korának gyermeke volt.

De ez az egész, amit itt az emberek mondanak, ostobaság, mert az évezredes birodalom valóban eljön, csak ezt nem úgy kell érteni, ahogy az emberek a világban elképzelik. A helyzet az, hogy az embereknek a régi időkben, azon a módon, ahogy azt leírtam, voltak fogalmaik a szellemi világról, és élményeik is voltak. Ez a régi időkben, amikor az emberek még mások voltak, megszokott dolog volt, de megszűnt abban a korban, amikor Krisztus Jézus élt, más módon kellett eljutni a szellemhez. Közvetlenül kellett a szellemet megtalálni. Ezt tette Krisztus Jézus. És ha ezt nem tette volna, akkor az emberiség tönkremegy. Az élet értelmetlenné vált volna. Ez nem mond ellent annak, hogy a későbbi időkben éppen számos keresztény intézkedés következtében sok értelmetlen dolog jött létre, de mindez eredetileg természetesen nem volt benne. Az emberek elbutultak volna. A misztériumok éppen úgy tönkrementek volna, mint ahogy ez megtörtént, de az emberek semmit sem tudtak volna arról, amit a misztériumokban tanítottak.

Mert nézzük a régi napembereket. Mit mondtak róluk? Tudták, hogy aki tudja azt, hogy mit jelent a Nap a földi élet számára, az meghal. Tudták, hogy vannak, akik a földi élet számára meghalnak, amikor a napemberekről beszéltek. Ezért volt az is, hogy mielőtt valaki napember lett, a misztériumokban egy szertartást végeztek el, a halált és a temetést utánozták. Krisztus Jézus a halált és a temetést külsőleg a világ elé állította, és ami Krisztus halálával történt, az csak a világ minden embere előtt ismétlése volt annak, ami a kultuszban, a misztériumok útján mindig is megtörtént. Csakhogy akkoriban ez misztériumtitok volt, most pedig a Golgotán az egész világ előtt ott állt. A napember valóban meghalt a Föld számára. Ezáltal azonban középen állt, a halál hanyatló világa és a feltámadás világa, az örökkévalóság világa között.

Néha bizonyos események emlékeztetnek régi dolgokra, amelyeknek már nem látjuk az értelmét. Gondoljanak arra, hogy például Rómában hogyan történik a szentté avatás. Az egy nagy szertartás, ha valakit több száz évvel a halála után szentté avatnak. Hogyan zajlik le ez a szertartás? Úgy, hogy először megjelenik Isten ügyvédje, az isteni védnök. Mindenféle tulajdonságot felsorol, ami az illetőnél jó volt ahhoz, hogy szentté avathassák. Azután megjelenik az ördög ügyvédje, az ördögi vádló, aki a szent rossz tulajdonságait sorolja fel. És a kettő között kell aztán dönteni. Nem akarom azt mondani, hogy mindig jogszerűen döntenek, mindenesetre döntenek. A szertartást még ma is elvégzik. Ha valakit, mint például az Orléans-i Szüzet [11] szentté avatnak, fellép az Isten ügyvédje és az ördög ügyvédje is. A között a sok jó és sok rossz között, amit felhoznak, szellemileg ott áll maga a szent. Tudják, hogy melyik az a golgotai kép, amit mindig ábrázolnak: Krisztus Jézus középen a kereszten, és mellette a két úgynevezett rabló vagy lator. A figyelemreméltó azonban az, hogy Krisztus az egyiknek azt mondja: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”. Ez tehát felemelkedés, a másik lesüllyed. Ezek Lucifer és Ahrimán: Isten ügyvédje és az ördög ügyvédje.

[11] Az Orléansi Szűz, Jeanne d’Arc (1412-1431) – 1920-ban avatták szentté.

Ez így volt a régi napemberrel is. Ismeretséget kötött Luciferrel és Ahrimánnal, egyrészt azzal, aki az embert fel akarja emelni a szellemi világba, hogy teljesen szellemi legyen – ami az ember számára nem helyes –, másrészt azzal, aki le akarja húzni a földiségbe, ami megint csak nem helyes, mert az ember a kettő közötti fokhoz tartozik.

Így került bele a világba az, ami a golgotai misztérium útján történt, és ami korábban csak a misztériumokon belül ment végbe, csupán képszerűen, mert valójában ott az emberek nem haltak meg. Atyává váltak. Krisztus ténylegesen meghalt, de azt mondta: szellemem nem halt meg, hanem az Atyához megy, mert az Atya most nem ősatyaként működik itt lent, hanem a szellemi világban van. Ez a szemlélet teljesen a misztériumokból származik. És ha az ember az atya fogalmához akar eljutni, akkor ezt a régi misztériumok útján kell keresnie. Csak akkor érti meg helyesen, hogyan alakult ki tulajdonképpen a kereszténység.

Uraim, mindaz, amit itt elmondtam, az odaát Ázsiában teljesen ismert volt, és még belejátszott a kereszténység megalakulásába. A görögök erről már keveset tudtak, mert ők a külső kultúrát építették, és csak a rabló kolóniától származó Romulus-nép volt az, amely már semmit sem tudott erről, csak a külső világuralmat ismerte. Ezt olyan jól ismerte, hogy a római császárok, az imperátorok külsőleg ugyancsak beavatottként jelentek meg, de ez már abban az időben volt, amikor a misztériumok hanyatlóban voltak. Így például az első időkben volt egy római császár, Caligulának [12] hívták. Egy német történész [13] a kilencvenes években a német Vilmos császárról [14] akart írni, de nem tudott, mert becsukták volna, ha leírta volna azt, amit akart. Ezért a jóember írt egy könyvecskét Caligula címen. A római császárról írt, de annak minden vonása ráillett II. Vilmosra! Mindenki, aki valamit értett a dologhoz, tudta, hogy ez a Caligula a mi II. Vilmos császárunk. Csak így lehetett ezt megtenni. Ez a Caligula ugyanakkor beavatott volt, mert minden már csak külsőségesen történt meg. Természetesen tudták, hogy mit kell tennie a hollónak, ha ezt nem is vették nagyon komolyan. Úgy fogták fel, hogy ez az, amit a hercegek is csinálnak. Így Caligula napemberré vált, de természetesen csak külsőleg, úgy, ahogy, mondjuk, tábornok lesz valaki öt vagy hat év katonai szolgálat után. Így vált Caligula beavatottá. Csak külsőleg fogta fel a dolgot. De másokat is be kellett avatnia. Egy ilyen szertartásnál [15] az történt vele, hogy amikor a karddal jelképesen felavatást végzett egy szfinxnél, az illetőt ténylegesen lekaszabolta a karddal! Ez természetesen egy cézárnak semmit sem jelentett. A rómaiaknál ez úgy alakult, hogy minden külsőségessé vált, belsőleg semmit sem értettek ezekből a dolgokból. Nem csoda, ha először a kereszténységet sem tudták megérteni.

[12] Caligula – 37-41 között római császár.

[13] Ludwig Quidde Caligula című könyvéről van szó, Leipzig, 1894.

[14] II.Vilmos császár – 1888-1918 között uralkodott Németországban.

[15] A történet Commodus császárral kapcsolatos (lásd e kötet 10. előadását).

Így aztán a kereszténység Rómában átvette a világi uralmat. Amikor eljutott ide, a császár a világ felett uralkodott, de istennek tekintette magát. Természetesen akkor lett isten, ha beavatott volt. Augustust [16] is istennek tekintették, az utána következőket úgy szintén. Ezen kívül azonban ott volt a pontifex maximus, a „nagy hídépítő”. Ő volt a szellemi uralkodó. Fokról-fokra azonban pusztán árnyékká vált, nem volt jelentősége, az egyetlen fontos a világuralom volt. Természetesen ez inkább megfelelt annak a népnek, amely Romulust arra indította, hogy a környék összes rablóját összegyűjtse. És a kereszténység éppen Rómán keresztül világiasodott el.

[16] Augustus (Gaius Julius Kr.e. 63-Kr.u.14 – Kr.e. 31-től császár).

Ez az, amit ma önöknek el akartam mondani a kereszténység külső történetéről. A belsőt, ahogy a Nap valóban befolyást gyakorolt Jézusra, a következő alkalommal fogom elmondani.

4. előadás – Csillagbölcsesség, Hold- és Nap-vallás – Dornach, 1924. március 13.

Nos, uraim, szeretnénk folytatni a golgotai misztériumról szóló fejtegetést. Azt mondtam, a további fejlődésnek abból kellett kiindulnia, hogy ami a Földön történik, az nem egyedül a Földtől függ, hanem az egész világtól. A földi eseményeknek ez az egész világtól való függősége olyan elképzelés, amely a jelenlegi emberiség számára különösen nehezen fogadható el. De a legnagyszerűbb emberi eseményeket sem érthetjük meg, ha nem tudjuk, hogy a világmindenségből folytonosan behatások érik a Földet. A legkülönfélébb dolgokat ábrázoltam. Ma a golgotai misztériummal összefüggő dolgokról fogok beszélni.

Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a zsidók, akiket a negyedikként említettem a népek fejlődési sorában, tulajdonképpen az ember lényének negyedik részét, az ént fedezték fel. Ezt a negyedik részt úgy fogták fel, mint az ember belső isteni világát, és Jahvénak nevezték. És ezt a Jahvét bizonyos vonatkozásban a világmindenséggel és a csillagos éggel hozták összefüggésbe.

Tudjuk, hogy a kereszténység Palesztinában jött létre. A Názáreti Jézus itt élt, és környezetében zsidók laktak. Palesztinában a zsidó vallás volt az uralkodó, a politikai uralom a rómaiaké volt, de a rómaiak nem voltak abban a helyzetben, hogy ebben a távoli országban a vallást megszüntessék. A Názáreti Jézus környezetében tehát a zsidó vallás volt az uralkodó.

Milyen volt tulajdonképpen a zsidó vallás? Ezt jobban meg fogják érteni, ha elmondok néhány dolgot arról a népről, amelyet a zsidók előtt említettem, és amely Mezopotámiában élt, tehát Ázsia további részein, Babilóniában, Asszíriában. Ez a nép, amely itt élt, szomszédos volt a zsidó néppel, és vallása kifejezetten csillagvallás volt. Az emberek azt mondták: igen, Asszíriában a csillagokat imádják. De egyáltalán nem a csillagokat imádták, hanem csak egyfajta ösztönös bölcsességgel rendelkeztek, amely abban a korban még többet tudott a csillagokról, mint amit a mai ember tud róluk. A mai emberek azt hiszik, hogy mindent tudnak a csillagokról.

Talán olvasták ezekben a napokban, hogy ez a biztos tudás a csillagokról kezd meginogni. Mostanában vált ismertté, hogy tettek egy felfedezést, amely szerint a Földet nem egy üres világtér veszi körül, hanem ha négyszáz kilométer magasságba felmegyünk, akkor a Földet szilárd nitrogén-kristályok határolják. Fel kell tehát tételezni, hogy a régi kristályeget, amiről a görög ókorban beszéltek, a mai tudomány lassanként igazolja. De ezt csak mellékesen jegyzem meg. Az ilyen dolgokból a jelenkor okos emberei láthatják, hogy valójában milyen kevéssé ismerik a csillagvilágot.

A következőket kell azonban megfontolnunk. Gondoljanak el egy marslakót – a csillagászok ugyanis feltételezik, hogy a Mars lakott terület. Ha körbetekint, nem lát a Földön embereket, mert a marslakónak nincs olyan fejlett távcsöve, hanem a Földet a világűrben zöldes árnyalatúnak látja. A Földön azonban nyüzsögnek az emberek, és ezek az emberek kapcsolatban állnak a szellemi lényekkel. Ugyanígy a többi csillaggal is. És ahogy fizikai erejük befolyást gyakorol a Földre, úgy a csillagok szellemi erejének is megvan a hatása a Földre, és természetesen az emberekre is. A régi bölcsesség, nevezetesen a kelet ösztönös bölcsessége nagyon jól tudta, hogy a csillagokon szellemi lények is vannak, a maguk módján ezeket a szellemi lényeket tisztelték, és nem a külső fizikai csillagokat. Ebben az értelemben volt a vallás odaát Elő-Ázsiában csillagvallás. Azaz, az emberek feltételezték, hogy például a Szaturnuszon vannak szellemi lények, akiknek van egy bizonyos befolyásuk az emberekre. A Jupiteren is vannak szellemi lények és így tovább, ezek a lények pedig bizonyos módon befolyást gyakorolnak a Földön az emberek életére.

A zsidók kevéssé érdeklődtek a csillagok iránt, de amit a régi vallásokból elfogadtak, az a Hold befolyása volt. Jahvét, Jehovát szellemileg összefüggésbe hozták a Holddal. Az volt tehát tulajdonképpen az eredeti zsidó vallás, hogy Jahve, aki az emberi énben él, a Holdtól függ.

Ez nem csupán monda, és nem is egy vallásos tévképzet, hanem olyasmi, aminek tudományosan utána lehet nézni. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az ember abban az időszakában, ami ugyancsak fontos földi élete szempontjából, az anyai terhesség időszakában, tehát amikor még csak egy embercsíra, egy embrió, teljesen a Holdtól függ. Az embernek erről a Holdról való függéséről az embrionális időszakban, a csíraidőszakban régóta tudtak, és annak idején még a terhesség időszakát is tíz holdhónapban számolták. Csak a legutolsó időkben kezdtek el holdhónapok helyett naphónapokban számolni, tehát kilenc hónapban. Ebben a tíz holdhónapban azonban, amelyet joggal feltételeztek a terhesség időszakának, még benne volt az, hogy az ember az embrionális időszakban, tehát embercsíraként az anya testében létezik. De hogyan függ a Holdtól? Már erre is felhívtam a figyelmet.

A dolog úgy áll, hogy a megtermékenyített petesejt tulajdonképpen széttört földi anyagot tartalmaz, por alakú földi anyagot, és ha csak a földi erők hatnának rá, soha semmi nem lenne belőle. Ebből az embercsírából csak azáltal lesz valami, ha holdhatás érkezik a Földre. Azt lehet mondani: az ember a Földön a Hold erőinek hatására kel életre. A zsidók tehát, akik Jahvét Hold-istennek tartották, tulajdonképpen arra akartak utalni, hogy az ember a Hold-erőktől függ, amikor a Földre lép.

Bizonyos, hogy az odaát Ázsiában lakó emberek, babilóniaiak, asszírok, a holdhatáson kívül még más hatásokat is feltételeztek. Ezt mondták például: a Jupiternek van egy bizonyos hatása arra, hogy az ember a maga fejlődése során okos lesz vagy buta marad. A zsidók azonban ilyen mellékes hatásokba nem bocsátkoztak bele. Ők csupán az egyetlen Istent tisztelték, és ez éppenséggel Hold-isten volt. Szokás szerint ezt egyfajta nagy vallási előrelépésnek tekintik, hogy a zsidók a sok istentől eljutottak az egy istenhez.

Ezzel az egy Istennel, akit a zsidók tiszteltek, Jahvéval, a Názáreti Jézus is találkozott az őt körülvevő zsidó vallásban. Bizonyos módon ebben nőtt fel.

Elgondolhatják, ha az ember csak a Hold-istent tiszteli, akitől abban az időszakban függ, amikor még az anyatestben van, akkor tulajdonképpen mindent arra vezet vissza, hogy egész lényét, amilyen valójában, mindent magával hoz a Földre. Ez is kifejeződik a régi zsidó vallásban, a Jahve-vallásban. Ha egy régi zsidót megkérdeztek, aki, mondjuk, beteg lett, hogy miért lettél beteg? – azt válaszolta: mert Jahve így akarta. Ha leégett a háza és megkérdezték: miért égett le a házad? – azt mondta: Jahve akarta így. Csak ezt az egyetlen istent ismerte el, akinek a közvetítésével az ember a földi világba belépett, és mindent őrá vezetett vissza. Ezért a régi zsidó vallás igen merev vallás volt. Az ember úgyszólván egész életében függőségben érezte magát attól, amit magával hozott a Földre.

A Názáreti Jézus a zsidó valláson kívül más vallásokkal is megismerkedett, amelyek azt tanították, hogy nemcsak a Hold van hatással az emberekre, hanem más csillagok is. Az evangéliumokban is van utalás arra, hogy volt kapcsolat a keleti, ázsiai csillagvallások és a zsidók által lakott területek között, ahol ő született. Azt írják, hogy a keleti bölcsek láttak egy csillagot, amely elvezette őket a Názáreti Jézus születési helyére.

Ez természetesen úgy, ahogy az evangéliumban áll, félreértés. A helyzet inkább az, hogy a keleti bölcsek csillagismeretük révén és a csillagkonstellációkból látták, hogy egy nagyon fontos esemény fog bekövetkezni. Így kerül érintkezésbe a keleti csillagbölcsesség, az ázsiai csillagbölcsesség a Názáreti Jézus születésénél ővele magával. Ez a kapcsolat aztán mindig is fennmaradt.

A Názáreti Jézus fő célja az volt, hogy az embert, akkor is, ha már a Földön van, egy belső lénnyel ajándékozza meg. A zsidó azt mondta: minden Jahvétól származik. De Jahve döntő befolyása éppen csak a születésig tart, és ha az ember megszületett, akkor földi emberként nemcsak egyszerűen a Jahve-impulzust folytatja. Krisztus mindenekelőtt azt hozta a világba, hogy az ember élete folyamán nem csupán egyfajta tovaguruló golyóként csak azt a lökést folytatja, amit az anyai testben Jahvétól kapott, hanem hogy élete folyamán még egy belső akarattal is rendelkezik, és belső lénye útján saját személyiségét jobbá vagy rosszabbá teheti. Ez az akkori időkben egy igen nagy gondolat volt. Mert a csillagbölcsességet tulajdonképpen teljesen titokban tartották, és Palesztinában senki se tudott róla, de még Rómában sem ismerték. És jelentős cselekedet volt, amikor a Názáreti Jézus elsősorban a Napra utalt, nem pedig a többi csillagra, amikor ezt mondta: nem csupán a Holdról jön a hatás az emberre, hanem a Napról is.

Ezzel akkoriban rendkívül sokat tett. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ezeket a dolgokat nem csupán elméletként kell néznünk, hanem a valóságnak megfelelően. Mi történik tulajdonképpen akkor, amikor az ember az anya testében van, és a Hold hat rá? Ez a Holdról jövő lelki, szellemi-lelki hatás a fizikai emberbe beleárad. Az ember a szellemi világból a Hold útján lélekként érkezik meg. Mit jelentett az, amikor a zsidók azt mondták: az anya terhessége alatt Jahve hat az emberre? Ez azt jelentette, hogy a zsidók úgy gondolták: mindaz, ami az emberben lelki-szellemi, az a Holdról származik, az emberi lélek teremtése a Holdon történik. Amikor tehát az emberek a Földön vannak, erre azt mondta a zsidó: „Nos, ami az emberben fizikai, ami anyagi, azt a Földtől kapja, ami szellemi-lelki, az a Hold útján érkezik a távoli világból.” Valójában tehát az ember szelleme a Hold útján kapcsolódik hozzá. Ezzel tulajdonképpen azt mondták, hogy amikor találkozom egy emberrel, azt kell hogy gondoljam: a lelked a Holdról költözött beléd, és ami ezen a lelken belül él, azt a Hold-istenek útján kaptad.

A Názáreti Jézus ezt tanította: igen, ez így van, hogy az embernek van ez a lelke, de későbbi életében ez a lélek még változhat. Az ember rendelkezik olyasmivel, mint a szabad akarat. Hogyan jutott el a Názáreti Jézus ahhoz, hogy ilyesmit állítson? Ez a nagy kérdés. És ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, akkor a következőkre jutunk.

Tudjuk, hogy az emberek a zsidókat megkülönböztetik a többi néptől. Ez a megkülönböztetés onnan ered, hogy a zsidók évszázadokon át a holdvallás mellett kötelezték el magukat, és lelkükben minden más hatást elutasítottak. Be kell hatolnunk a zsidóság bizonyos sajátosságaiba, ha ezeket a dolgokat meg akarjuk érteni. Mindenütt utánanézhetnek: a zsidóknak nagy tehetségük van a zenéhez, ezzel szemben kevés tehetségük van a szobrászathoz, a festészethez és hasonlókhoz. Nagy tehetségük van a materializmushoz, de kevés a tehetségük a szellemi világ felismeréséhez, mert az egész Földön kívüli világból tulajdonképpen egyedül a Holdat tisztelték, és alig tudtak többet. A zsidó jellem és a görög jellem teljesen ellentétes. A görögöket kiváltképpen érdekelte a szobrászat és a festészet is, aztán az építészet, legalábbis szobrászatilag. A zsidók muzikális nép, papi nép, különösen a belsőt alakítja ki, ami eredeti tehetségként az anyai testből származik.

Nos, abban az időben, amikor a Názáreti Jézus élt, ez a tulajdonság rendkívül erőteljesen jelent meg. A zsidók, akiket Európában ma jól ismernek, más népek között élnek, és néhány dolgot már elsajátítottak. Aki azonban erre fogékony, még mindig meg tudja különböztetni a zsidókat a többi embertől. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy rosszabbak lennének, hanem hogy megkülönböztethetők. Hogy volt ez a zsidóknál? Úgy, hogy egész kedélyvilágukat, teljes lelkületüket a Hold felé irányították. Ezáltal náluk mindent az alakított ki, ami a Holdra vonatkozik. A Nap teljesen feledésbe merült. Ha a Názáreti Jézus zsidó maradt volna, semmi mást nem tanult volna meg, csak a holdvallást. Azonban nem maradt csak zsidó, hanem élete során kapott más impulzust is, közvetlen szellemi hatás érte a Napról.

Látják, bizonyos módon tehát kétszer született meg. Ez a kétszer-születettség a korábbi keleti vallásokban még megvolt. De feledésbe merült, ma hírként szerepel. Már nem értik meg. Így tehát a Názáreti Jézus egy bizonyos pillanatban úgy érezte: most még egyszer megszülettem, az anyai testben a Hold útján megkaptam a lelkemet, most lelkem felfrissítését megkaptam a Napról. A beavatási körökben pedig ettől a pillanattól kezdve azt, ami a Názáreti Jézus volt, Krisztus Jézusnak nevezték. Azt mondták: a Názáreti Jézus ugyanolyan ember, ugyanúgy a Hold-erők útján megszületett zsidó, mint a többi, de azáltal, hogy életének egy bizonyos időpontjában a Nap hatott rá, másodszor is megszületett mint Krisztus.

Természetesen a mai ember, aki az ilyen dolgokat nem szellemileg fogja fel, egyáltalán nem tudja, hogy mit gondoljon róluk. Már nem gondolja azt, hogy az ember, születése előtt az anyai testben a Hold útján egyesül lelkével, tehát hogy az a külvilágból származik. Arra sem gondol, hogy a Názáreti Jézust naphatás érte, hogy bizonyos módon egy másik személyiség húzódott bele. Ahogy az első személyiség behúzódott az anyai testbe, úgy húzódott be a Názáreti Jézusba második személyiségként a Nap-lény.

A római katolikus vallás teljesen elfelejtette azt, amit most elmondtam. De ha elmennek egy misére, és ha ez egy ünnepi mise, akkor látni fogják, hogy ott van az oltáron az áldást osztó úgynevezett oltáriszentség, a monstrancia, ebben vannak az ostyák, innen pedig sugarak indulnak ki. Mi ez? Ez a Nap és benne a Hold. Az egész monstrancia, az egész oltáriszentség a maga formája szerint azt mondja, hogy a kereszténység egy olyan szemléletből származott, amely nemcsak a Holdat ismerte el, ahogy a zsidók, hanem a Napot is. És ahogy születésekor az ember a Hold hatása alatt áll, Krisztus a Napról származik.

Azt mondhatjuk, minden ember tudna kétszer születni, és élete során meg tudná kapni a Nap hatását. A dolog ugyanis a következőképpen van. Krisztus Jézust érte egy hatás, ami közvetlenül az emberi énre irányult. Mire irányult a Hold hatása az anyai testben? Mondtam már, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. A Hold-hatás az asztráltestre irányul, és az asztráltest, ami az emberben öntudatlan, a Hold hatása alatt áll. Ezzel szemben Krisztus Nap-hatása az énre irányul. Az én viszont önálló.

Mi történne akkor, ha a Nap hatása az emberre ugyanolyan lenne, mint a Holdé? Születésünkkor egyedi emberekként nem érne bennünket nagyon erős hatás, változatlanul jelennénk meg a világban. Ha a Nap-hatás éppen olyan lenne, mint a Hold-hatás, akkor, mondjuk, a harmincadik évünkben tapasztalnánk ezt a Nap-hatást, és nem tudnánk vele mit kezdeni, ahogy születésünkkel sem tudunk mit kezdeni. Lehetnénk harmincéves korunkban hirtelen más emberek, de elfelejtenénk, amit korábban tettünk. Gondoljanak bele, hogy fiatal emberekként huszonkilenc éves korukig eljutnának, és elérkezne, mondjuk, a harmincadik évük. Ekkor újra megszületnénk, majd találkoznánk valakivel, aki még nem érte el a harmincadik évét, és ez az illető azt mondaná önöknek: Jó reggelt, barátocskám! – Miről van szó? Semmit sem tudok erről! Csak mától kezdve vagyok itt! Mi dolgod velem? – Így lenne ez, ha az emberre ténylegesen, mondjuk, harmincéves korában jutna el a Nap-hatás. Ez teljesen valószínűtlenül hangzik, mégis igaz. Csak felejtenének, mert folytonos történelemhamisítás következne be, és semmit sem tudnának róla.

Volt ugyanis valami hasonló a régi időkben, ha nem is ennyire dramatikusan erős, ahogy most ábrázoltam. A legrégibb időkben azonban, úgy hét-nyolcezer évvel ezelőtt Indiában valóban úgy volt, hogy ha az emberek harmincévesek lettek, semmit sem tudtak korábbi életükről, egészen új emberek lettek. Aztán a környezetük pártfogásba vette őket, és ezt mondták neki: most a „hivatalba” kell menned – modern kifejezéseket használok –, ahol az illetőnek újra megmondták, hogy hívják és kicsoda ő. Ez a megváltozás természetesen egyre nehezebb és nehezebb lett, de mégis így történt. És még az egyiptomiaknál is úgy volt például, hogy ha valaki ötvenéves lett, nem emlékezett vissza a gyermekkorára, hanem csak harmincéves koráig, a környezetéről való többi tapasztalás olyan volt, mint ahogy mi tapasztaljuk környezetünket, amikor csecsemők vagy kétéves gyerekek vagyunk. Hogy az emberiség mennyire más volt, ezt a történelem nem említi, de mégis így történt.

A Názáreti Jézus bizonyos események folytán az utolsó olyan ember volt, aki, miközben a többiek már semmiféle Nap-hatásban nem részesültek, ezt még megkapta. E Nap-hatás az evangéliumokban is benne van, csak az emberek ezt helytelenül olvassák. Az evangéliumokban elmondják: Jézus hagyta, hogy János őt a Jordánban megkeresztelje. Ekkor leszállt rá egy galamb. Ez a galamb éppen a Nap-hatást jelenti. És akkor ez a Nap-lény leereszkedett Jézusra. Ez volt a befejezés, ő volt az utolsó, aki ezt a Nap-lényt önmagába befogadta. A többiek, testi adottságaik következtében az ő korában már nem voltak érettek ehhez. Ő volt tehát az utolsó.

Menjünk vissza a régi keleti emberekhez. Azt mondhatták: az élet folyamán a Nap befolyást gyakorol az emberre, ezáltal egy új lényt fogad magába. Abban az időben, amikor Krisztus Jézus élt, ezt már általában nem lehetett mondani, és csak a papok tudták a külső tudományból, nem belső szemlélet alapján.

Minek kellett most a Nap-tisztelet helyébe lépnie? A régi korokban, a zsidók kora előtt az emberek a Napot tisztelték, mert tudták, hogy a Napról jön ez a nagy, erőteljes hatás az élet folyamán. Most már nem tudták a Napot tisztelni, mert nem érkezett onnan hatás. Ki lépett a Nap helyébe? Maga Krisztus Jézus. A kereszténységet úgy alapították meg, hogy az embereknek a csillagvallással együtt Nap-vallásuk is volt, és közvetlenül a Napra utaltak, minthogy Krisztus Jézus az utolsóként kapta meg ezt a Nap-hatást. Krisztusra tudtak utalni, és ezt mondhatták: a Napszellem áradt bele.

Ez ugyanis egy nagy fordulat! Ez a leghatalmasabb fordulat a gondolkodásban, hogy amit korábban az emberek a Napon láttak, azt Krisztus Jézus lehozta a Földre. És a régi korokban vagy a kereszténység első időszakában Krisztust ezért mindig Napnak nevezték. Az evangéliumokban még mindenütt megtalálható az a kifejezés, hogy „Krisztus a Nap”, mert tudták, hogy miről van szó. Ez később teljesen feledésbe merült. Minden ünnepi misénél ezt látni lehet az oltáriszentségben, a monstranciában. Ha viszont valaki aztán valóban azt mondta, hogy ez így van, ezt látni lehet, az nagy eretneknek minősült, azt üldözték mint tévhitet vallót. Mert a keresztény egyházban mindig veszedelmesnek tartották, ha valaki a csillagokról és a Napról is az igazságot hirdette.

Miért is van ez így? Itt megint vissza kell menni a régi misztériumokhoz, és össze kell hasonlítani azokat a kereszténységgel. A régi misztériumokba, ugyebár, nem engedtek be minden embert. Említettem önöknek, hogy voltak fokozatok, a beavatott holló volt, aztán okkult, védelmező, szfinx és így tovább. Ők tudták, hogy a csillagokról hatás érkezik. Ezért a beavatott papság igen éber volt abban a tekintetben, hogy ne legyen minden ember okos, hogy csak a misztériumokban érhessék el ezt az okosságot. A tudás ugyanis hatalom, még ha gyakran el is fojtják. Ha a papság hatalmas, akkor a tudás hatalom.

Ez a csillagbölcsesség azonban veszendőbe ment. És eljött Krisztus Jézus. Ő felújította ezt, de megváltoztatott formában. Ezt mondta: „a Nap-istent le kell hozni a Földre.” Felújította a Nap-vallást. És ha az történt volna, hogy Krisztust teljesen áthatja ez a tanítás, akkor az egész régi csillagvallás újra megjelent volna mint Nap-hatás. A kereszténység első időszakában többnyire így is volt. A régi misztériumok újra felvirágzottak. Krisztus Jézus a legnagyobb forradalmat valósította meg: ami korábban el volt zárva a misztériumokban, azt az egész világ elé állította. Ez tehát minden ember számára jelen lett volna. Semmilyen igyekezet nem tudta elérni, hogy amit most mondtam, az elterjedjen az emberek között.

A negyedik században volt egy római császár, Julianus [17], akit hitehagyottnak, Apostatának neveztek, mert újra be akarta vezetni a régi csillagvallást. Egy perzsiai hadjárat alkalmával megölték. Ami Rómában történt, azt csak a következőképpen lehet elmondani. A csillagtiszteletet, ami tulajdonképpen Krisztus Jézussal újra adott volt, tévhitnek nyilvánították, és nemcsak tévhitnek, hanem ördögi hitnek. Tehát éppen azt, ami az igazi megismeréshez, a világban lévő szellemiség megismeréséhez vezet, ítélték el, és bizonyos módon be is szüntették. Ezzel szemben csak a Krisztus Jézussal kapcsolatos külső palesztinai eseményt kellett elhinni úgy, ahogy azt az egyház hirdette. Ezáltal az egyház, mindazok számára, akik hívők lettek, a legnagyobb hatalomra tett szert abban, hogy mit kell gondolniuk. Látják, Rómán keresztül tehát tulajdonképpen nem az igazi kereszténység jutott el Európába, hanem egyfajta átalakított kereszténység, ami csak a külső palesztinai eseményt vette át, nem pedig annak az egész világgal való összefüggését. Hogyan jött ez létre?

[17] Julianus Apostata (332-363) – 361-től római császár.

Nézzék, Róma tulajdonképpen egy csapat rablótól származik, akik eredetileg ott gyűltek össze. És ebből az érzületből valami akkoriban hosszú ideig megmaradt. Így Róma mindig arra törekedett, hogy a világ feletti uralommal együtt a vallási uralmat is magához ragadja. Éppen Rómából indult ki az az áramlat, hogy a világi uralom mellé a szellemi uralmat is magához vonja. És a régi, még pogány főpap, a pontifex maximus helyére, akinek csak a nevét vette át, a pápa lépett. A pápa tulajdonképpen a középkor folyamán a római cézárok, a római császárok helyébe lépett, hozzájutott a világuralomhoz és egyúttal a gondolatok feletti uralomhoz is. Csakhogy a 11. század elején egy jelentékeny német császár valami hasonlót szeretett volna létrehozni, mint Julianus, akit hitehagyottnak, Apostatának neveztek. Ő volt II. Henrik [18].

[18] II. Henrik (973-1024) – 1002-tól király, 1014-től német-római császár. 1146-ban szentté avatták.

Ez rendkívül érdekes. II. Henriket úgy tekintették, mint valami szentet, mert a keresztény szemléletet nagyon jól képviselte. 1002-től 1024-ig uralkodott. A történelem meg is adta neki a szent titulust. Ha ma a katolikus papok által használt breviáriumot nézzük, ahol minden szent szerepel, ezt a II. Henriket is megtaláljuk a szentek között. De II. Henrik éppenséggel olyasmit akart, amivel rámutathat a régi igazságra. A kereszténység számára vissza akarta hozni azt a szemléletet, hogy Krisztus Jézusban a Napszellem élt. És arra törekedett, hogy létrehozza az „Ecclesia catholic non romana”-t, vagyis egy olyan katolikus egyházat, amely nem római. Vegyék figyelembe az időpontot: a 11. század eleje! Csak jóval később jött el a reformáció. Ha akkoriban sikerül az, amire II. Henrik törekedett, vagyis hogy egy olyan katolikus egyházat hozzon létre, amely nem római, akkor a kereszténység a maga világraszóló jelentőségével lépett volna fel. Európában a vallásos élet útján egy igazi szellemtudomány jöhetett volna létre. De akkoriban Róma győzött, azaz a vallási-császári Róma. Nem jött létre az Ecclesia catholica non romana, hanem az Ecclesia catholica romana élt tovább. II. Henrik teljesen szét akarta választani a katolikus egyházat és a világuralmat.

El kell hogy ismerjük: ez rendkívül nagy tett lett volna, mert mindaz, ami később bekövetkezett – az eretnekek, a tévhitet vallók üldözése – sem jött volna létre. Mert ezek az üldözések csak a gondolat feletti uralom miatt következtek be. A valóságban azonban a gondolatokon nem lehet uralkodni. Csak úgy lehet felügyelni, ha az ember a világi oldalról uralkodik rajtuk, ha az embereket arra kényszerítik, hogy bizonyos iskolákba járjon, ha bizonyos dolgokat beléjük vernek, ha meghatározzák, hogy melyik osztályhoz tartozzanak. Az osztály útján aztán egy bizonyos felfogásra tesz szert és így tovább. A gondolatok nem hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk. Az egyház sose válhatott volna ártalmassá, ha nem hívhatta volna segítségül a világi uralmat, amikor azt az emberek fölött mint fizikai lények fölött gyakorolta. Mert az egyház csak taníthat, és az emberek maguk kell hogy átvegyék, amit tanít. Ezt akarta II. Henrik létrehozni. Csakhogy, ahogy mondtuk, a pápákon a régi cézár, a régi császár diadalmaskodott. És tudjuk, hogy akkoriban ez a világi uralom rendkívül erős volt. Tarthatjuk ezt rossznak, de II. Henrik idejében a világi uralom mindenesetre igen erős volt. És ha akkor sikerült volna létrehozni egy olyan katolikus egyházat, amely nem római, akkor a világi uralmon kívül létrejött volna az egyházi tanítás.

Alapjában véve ugyanezt követték a keresztes hadjáratok [19]. A keresztes hadjáratokról mindig azt állítják, hogy Róma szolgálatában jöttek létre. Szokás szerint azt mondják róluk: mivel ezek a rettenetes törökök elfoglalták Jeruzsálemet, a zarándokok nem tudnak nyugodtan imádkozni, amikor odautaznak. Róma kiállt e mellett, és Amiens-i Pétert küldte el, hogy prédikáljon mindenütt Európában a keresztes háborúk érdekében. Ez azt jelentette, hogy sok embernek kellett összegyűlnie és Ázsiába, Jeruzsálembe mennie a keresztes hadseregben. Mindazonáltal Amiens-i Péter [20] prédikációinak hatására létrejött egy nagy keresztes sereg, amelyet ő és Walter von Habenichts [21] vezetett. Hogy miért hívták Habenichts-nek, könnyen kitalálhatják. Ugyanis nem volt semmije, ahogy nekünk sincs. Mi sem tudnánk előteremteni azt, amibe egy Ázsiába induló keresztes hadjárat kerül. Ez a keresztes had azonban már az út folyamán szétesett. Semmit sem ért el.

[19] A Szentföld felszabadítására irányuló katonai mozgalmak. Az első hadjárat 1096-tól 1099-ig tartott, és a Jeruzsálemi Királyság megalapításával végződött. Ezt követően még további négy keresztes hadjárat indult a Szentföldre.

[20] Az első keresztes hadjárat egyik szervezője, 1115-ben halt meg.

[21] Walter von Habenichts – francia lovag, 1096-ban esett el.

Ezzel szemben Bouillon Gottfried [22] vezetésével másféle emberek is szervezkedtek. Nem Róma szolgálatában álltak, hanem valami hasonlót akartak, mint II. Henrik. A világi uralmat akarták kikapcsolni. – Itt van Itália, itt Görögország, a Fekete tenger, Ázsia, itt van Palesztina és itt Jeruzsálem (mutatja a táblán). Ide kellett a keresztet elvinni, hogy Jeruzsálem ismét a keresztény vallás fő székhelye legyen. Rómát ki akarták zárni az első igazi keresztes háborúból. Tulajdonképpen a keresztes hadakat Róma ellenében hozták létre. Az egyházat ismét függetlenné akarták tenni a világi uralomtól.

[22] Bouillon Gottfried (kb. 1058-1110) – Az első keresztes hadjárat egyik vezetője. 1099-ben őt választották meg jeruzsálemi ki- rálynak

Ezek a dolgok nem jártak sikerrel. A további keresztes hadakba ismét belekeveredtek a római fejedelmek. Ez a keresztes háborúk történetében elolvasható.

Aztán az következett, hogy a kereszténységnek ezt az egész alapvető nagyszerű eredményét, hogy a Nap-erő Krisztus Jézus útján leszáll a Földre, és hogy minden ember belássa, hogy ezáltal szabaddá válhat – „meg fogjátok ismerni az igazságot és az igazság szabaddá tesz benneteket” [23], de az igazság nem vált ismertté –, ez az egész dolog alapjában véve az emberiség egész fejlődése folyamán ismeretlen maradt, az igazi kereszténység csak ma válik újra ismertté a szellemtudomány útján. Egyáltalán nem csoda, hogy akik a mai kereszténységet képviselik, az ellen a kereszténység ellen fordulnak, amely valóban Krisztus Jézushoz kapcsolódik, és azt tanítja, amit Krisztus Jézus tanított. Ez azonban csak az antropozófiában történik így. Ezért nem csoda, ha azok, akik a kereszténységet csak abból ismerik, ami ma itt van, nagy ellenzői a kereszténységnek. De a tagadás nem a kereszténységre vonatkozik. A kereszténység szociális vonatkozásban óriási előrelépést jelent, a rabszolgaság ugyanis fokozatosan eltűnt. Ha nem lett volna kereszténység, akkor az egész mai tudomány sem lenne itt. Mert nézzenek utána: a legtöbb, igazán nagy felfedezést tulajdonképpen szerzetesek tették. Csak a légpumpa ered a derék magdeburgi polgármestertől, Guericke-től [24], a legtöbb nagy felfedezés a szerzetesektől származik. És aki a kopernikuszi rendszert felfedezte, Kopernikusz [25], maga is kanonok volt, katolikus kanonok. Az iskolákat is tulajdonképpen mind szerzetesek tartották fenn.

[23] Jn 8,32

[24] Otto von Guericke (1602-1686).

[25] Nicolaus Kopernikus (1473-1543).

Ehhez azonban még valami más is kapcsolódik. A dolog úgy áll, hogy a régi egyházban a kolostorokat nem nézték jó szemmel, mert a szerzetesek még sokszor őrizték a régi tudományokat. A szerzeteseknél, akik nem csak a Holdra tekintettek fel, láthatjuk a régi csillagbölcsesség ismeretét is. Ezt teljes mértékben megtalálhatjuk, ha megkeressük. Azok a dolgok, amelyekről beszéltem – legutóbb említettem, hogyan különböztették meg a nőket és a férfiakat még a 17. században –, a régi időkben a szerzetesség útján terjedtek el. Nem a külső világi hatalom útján, hanem a szerzetesség útján, és alapjában véve csak a 17-18. században sikerült ezt teljesen felszámolni. A középkor egyáltalán nem volt olyan sötét, amilyennek általában hiszik. Csak az a sötét, amit az emberek szokás szerint látnak. Titokban azonban az emberek sokkal bölcsebbek voltak, csak ma nem értik meg ezt, ha a régi írásokat olvassák. A „múmia” szónál említettem, hogy ma senki sem gondol arra, mi a múmia. Ezt már elmagyaráztam.

A kereszténység legnagyobb eseménye tehát az, hogy a Nap-erő leáramlott a Földre.

Látják, uraim, tulajdonképpen ezáltal jött létre az, amit történelemnek nevezünk. Mert odaát keleten nagy csillagbölcsességgel rendelkeztek, de a történelemre semmit sem adtak. Akik keleten a tanult emberek, a tudósok voltak, mindig csak arra utaltak, hogy a távoli csillagokban jött létre a teremtés. Amit azonban az emberek a Földön csináltak, az nem nagyon érdekelte őket. A zsidóknál megjelent valamiféle történelem, de ez is a csillagbölcsességgel indult, mert a „hét teremtési nap” valójában csillagbölcsesség. Aztán mindez kaotikussá vált, egymásra halmozódott. Az igazi történelem, ami a földi fejlődést felosztja kereszténység előttire és kereszténység utánira, csak a kereszténységgel jelent meg.

Ez az, amit ma mondani tudtam. Néhány kiegészítést majd teszek még a következő alkalommal.

5. előadás – Európa a kereszténység elterjedésekor – Dornach, 1924. március 15.

Folytatjuk azt a fejtegetést, melynek során néhány dolgot megmutattam abból, hogyan terjedt el a kereszténység Európában.

A kereszténység a megalapítása utáni első időkben elsősorban délen terjedt el, egészen Rómáig, majd később, a 3-5. századtól kezdett északon is tért hódítani. Most megnézzük Európát a kereszténység megalapításának idején és valamivel azt követően. Arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy milyen volt Európa és a mi civilizációnk abban a korban, amelyben a kereszténység elterjedt.

Ha ide Ázsiába képzeljük magunkat (rajzol), akkor Európa olyan, mint Ázsiának egy kis tartozéka, mint egy kis félsziget. Tudjuk, hogy Európa így néz ki: itt van Skandinávia, itt a Keleti tenger, aztán itt átjutunk Oroszországba. Itt van a mai Dánia. Itt jutunk át az északi tengerpartokhoz Németországból, itt van a holland és itt a francia terület. Itt jutunk el Spanyolországba, itt pedig Olaszországba. Most ez a terület jön, amelyet már ismerünk: az Adriai-tenger. Itt van Kis-Ázsia határa, és itt jutunk el Afrikába. A másik oldalon ott látjuk Angliát és Wales-et, aztán itt van Írország, persze csak hozzávetőlegesen.

Most megkísérlem, hogy tisztázzuk, milyen is volt Európa abban az időben, amikor a kereszténység fokozatosan elterjedt és eljutott Európába. Itt Európát Ázsiától elválasztja az Ural. Itt van a hatalmas folyó, a Volga, és ha akkoriban erre a területre mentünk volna, ami a mai Dél-Oroszország, Ukrajna és így tovább, akkor abban az időben, amikor a kereszténység délről felfelé terjedt, egy olyan népet találnánk, amely később teljesen eltűnt erről a területről, továbbvonult nyugat felé és beleolvadt más népekbe: a keleti gótokat. Abban az időben tehát, amikor a kereszténység terjeszkedni kezdett, itt vannak a keleti gótok. Látni fogjuk, hogy ez a nép egy bizonyos időszakban elkezdett vándorolni. Abban a korban azonban, amikor a kereszténység délről felfelé nyomult, ez a nép Európában ezen a területen foglalt helyet.

Ha most a Dunát nézzük, akkor továbbhaladva itt van a mai Románia és a mai Magyarország. Ezen a területen akkoriban a nyugati gótok éltek. Ha továbbmegyünk, itt a mai Nyugat-Magyarország területén, a Dunától északra, itt voltak a vandálok. Így hívták akkoriban ezt a népcsoportot. És itt, ahol ma a morvák, csehek és bajorok élnek, itt voltak azután a svévek, akikből később a mai svábok lettek. Menjünk most felfelé: itt ered az Elba, amely aztán az Északi-tengerbe ömlik: itt mindenütt gátak voltak. Itt viszont – erre folyik a Rajna, amit jól ismernek, és valahol itt lenne a mai Köln –, a Rajna körül laktak az úgynevezett ripári frankok. Feljebb, a Rajna torkolatánál laktak a száli frankok. Itt pedig, egészen az Elbáig, éltek a szászok. A szászok azoktól kapták a nevüket, akik délebbre éltek. Azért kapták a nevüket, mert ezek a népek délen tűntek fel, és elsősorban, vagyis majdnem kizárólag húson éltek, így „húsfalóknak” nevezték őket.

Itt tovább, ezt a területet még a rómaiak foglalták el, a mai Franciaországban, a mai Spanyolországban és így tovább, itt mindenütt görög-római népek laktak. E területek alatt terjedt el elsősorban a kereszténység, aztán nyomult felfelé. Azt mondhatjuk: itt, ezen a területen a kereszténység korábban érkezett el északra, mint a nyugatabbra eső területeken. Itt a gótok között volt egy öreg püspök, Wulfila [26], ami annyit tesz, „farkaska”. Wulfila készített egy gót bibliafordítást, már igen korán, a 4. században. Ez a bibliafordítás rendkívül érdekes, mert nagyon különbözik a későbbi bibliafordításoktól. Ez egy igen értékes könyvben szerepel, amit ma az Uppsala-i könyvtár őriz Svédországban. Ebből is látható, hogy itt kezdetben a kereszténység már korán elterjedt.

[26] Wulfila (Ulfilas, 310-383).

Ha végigkísérik azt, amit felrajzoltam, azt fogják találni, hogy itt görög-római népek éltek, de ezen a területen a legrégebbi időkben mindenütt még egy ősi nép lakott, egy ősi európai nép, amely igen érdekes. Ez a nép, amelyet most a rajzon piros színnel jelölök, akkoriban, amikor a kereszténység délről észak felé nyomult, már inkább a nyugati területekre vonult vissza. Mert ezek a népcsoportok eredetileg egyáltalán nem ezen a területen éltek, hanem csak akkor, amikor a kereszténység elterjedt, inkább odaát keleten laktak. Ezeket a népeket az Ázsia és Európa közötti határ mentén kell elképzelni. És a mai szlávok még távolabb, Ázsiában éltek.

Ha visszamegyünk a kereszténység létrejöttének időszakába, akkor ezt az egész európai térképet piros vonalakkal kellene behúznom, mert egész Európát a régi kelta nép árasztotta el, és mindaz, ami később Európában kialakult, amit felrajzoltam és felírtam, az tulajdonképpen csak később – néhány évszázaddal a kereszténység megalakulása után – Ázsiából jött át. És most adódik a kérdés: miért kezdtek el ezek a népek egyszerre csak vándorolni? A világtörténelem egy bizonyos időszakában ezek a népek mozgásba jöttek és benyomultak Európába. Ez a következők miatt történt: ha megnézik a mai Szibériát, az tulajdonképpen egy hatalmas pusztaság, amelyet alig laknak. Ez a Szibéria nem is olyan régen, tehát nem sokkal a kereszténység létrejötte előtt, pár évszázaddal korábban, sokkal alacsonyabb terület volt, és viszonylag meleg. Aztán felemelkedett. Egy területnek nem kell túlságosan megemelkednie ahhoz, hogy ha ott korábban meleg volt, most hideg legyen. A tavak kiszáradtak, a terület pusztasággá vált. Tehát maga a természet idézte elő, hogy az emberek keletről nyugatra vonuljanak.

A kelta rendkívül érdekes népesség volt. A keltákra nyomást gyakoroltak a nyugat felé vonuló népek. Viszonylag békés természetűek voltak. Ez a nép itt Európában ugyanis rendelkezett még azzal, amit eredeti tisztánlátásnak nevezhetünk. Amikor ezek az emberek valamilyen kézi munkát végeztek, akkor azt gondolták, hogy ennél a munkánál a szellemek segítenek nekik. És ha valamelyikük úgy érezte, hogy ügyesen tud csizmát készíteni – bár csizmájuk nem volt még, hanem valami olyasmi, amivel befedték a lábukat –, akkor a maga ügyességét szellemi segítségnek tulajdonította. És valójában azt is tudta érzékelni, mi az, ami segített neki a szellemi világból. Ez a régi kelta nép még teljesen úgy látta a saját életét, hogy bizonyos értelemben tegező viszonyban van a szellemi világgal. Ezért rendkívül szép dolgokat állítottak elő. Az ősi időkben Itáliában is megfordultak, és sok szép dolgot hoztak létre. Ennek következtében megfinomodott az a durva római életforma, amelyet a rabló nép hozott magával. Éppen a kelta népesség benyomulása következtében enyhült meg valamennyire az eredeti római durvaság.

A régi időkben tehát Európában mindenütt voltak kelták. Délen volt aztán a római-görög, latin-görög népesség. És ahogy mondtuk, Szibéria megemelkedésével, aminek következtében pusztasággá vált, ezek a népek elkezdtek mozgolódni. És amikor a kereszténység délről észak felé nyomult, Európa térképe így nézett ki (a rajzra mutat).

Rendkívül figyelemreméltó, hogy ezek a népek rendelkeztek bizonyos tulajdonságokkal, más jellemzőkkel viszont kevésbé. Meg kell például jegyeznünk a következőket: azok között a népek között, amelyek Ázsiából Európába vonultak, ott voltak a hunok is, akiknek Atilla [27] volt a leghatalmasabb királyuk. Atilla azonban egy gót név. Mert Atilla gótul azt jelenti, hogy apácska. Minthogy azok között a népek között, akiket itt felírtam, a hun király, Atilla ismeretlen volt, mint király, gót nevet kapott. A hunok azonban erősen különböztek a többi néptől. Ez abból adódott, hogy ezek a vad népek, akik ide átjöttek, Ázsiában eredetileg hegyi népek voltak. A szelídebbek, mint a gótok, inkább a sík vidékeken éltek. És a hunok, majd később a magyarok vad tettei ebből adódtak.

[27] Atilla (434-453).

Aztán az történt, hogy a rómaiak – függetlenül a kereszténységtől – uralmukat egyre inkább kiterjesztették észak felé, és szorongatták azokat a népeket, amelyek Ázsiából jöttek. Számos háború volt a rómaiak és azok között a népek között, akik itt voltak északon. Említettem a legutóbbi alkalommal egy jelentős római írónak, Tacitusnak a nevét. Sok történetet írt a rómaiakról, de írt egy nagyszabású, hatalmas könyvet, a „Germániá”-t. Mintegy száz évvel a kereszténység megalapítása után leírta benne azt a népet, amely északabbra telepedett le. Nagyszerűen írta le őket, úgyhogy az ember a leírás nyomán elevenen maga előtt látja ezeket az embereket. Azt is mondtam azonban, hogy Tacitus képzett rómaiként írt, de nem tudott többet mondani a kereszténységről, csak annyit, hogy egy bizonyos Krisztus egy szektát alapított Ázsiában, akit aztán bírósági úton kivégeztek! Tacitus tehát Rómában olyan korban írt, amikor a keresztények még szolgaságban voltak, amikor még földalatti katakombákban éltek, tulajdonképpen sokszor nem is megfelelő módon. És az északi népek ekkor még semmit sem tudtak a kereszténységről.

Az északi népeknek is volt vallásuk. És nagyon érdekes, hogy milyen volt ez a vallás. Emlékezzenek arra, milyenek voltak a vallási elképzelések a déli és keleti népeknél! Az indiaiaknál arról beszéltünk, hogy elsősorban a fizikai testre néztek, tehát valamire az embernél. Az egyiptomiak az étertestre néztek, megint csak valamire az embernél. A babilóniaiak és az asszírok az asztráltestre néztek, ismét valamire az embernél. A zsidók az énre néztek, saját Jahvéjukra, ismét csak valamire az embernél. A görögökről – és ez aztán átment a rómaiakra is – azt kellett mondanom, hogy ők már csak kevésbé néztek az emberre, tekintetüket inkább a természet felé fordították. És a görögök lettek valójában a legnagyszerűbb természet-megfigyelők.

Ezek az emberek azonban északon egyáltalán nem az emberre néztek, nem a belső emberre, még kevésbé, mint a görögök. És érdekes, hogy teljesen elfelejtették a belső embert, és még csak nem is emlékeztek arra, mit lehet gondolni róla. A görögök és a rómaiak legalább még emlékeztek, szomszédai voltak olyan népeknek, amelyek Elő-Ázsiában éltek, egyiptomiaknak, babilóniaiaknak és így tovább. Emlékeztek arra, mit gondoltak. Az északi népek csak a környezetükre néztek, az emberen kívülre. Nemcsak a természetet látták, hanem az emberen kívül a természeti szellemeket is. A régi görögök látták a természetet, ezek az emberek itt északon látták a természeti szellemeket. Ezért jöttek létre éppen ezeknek az embereknek a körében a legszebb elbeszélések, mesék, mondák, mítoszok, mert ők mindenütt látták a szellemeket. A görögök látták a magas hegyet, az Olümposzt, de ott az istenek laktak. Ezek az emberek itt északon nem azt mondták, hogy az istenek egy hegyen laknak, hanem bizonyos módon látták a hegycsúcson magát az istent, mert számukra az nem sziklának tűnt. Ha a hegycsúcsnál felfénylett a hajnalpír, bearanyozta a hegyet, és így a hegy mögött felkelt a Nap, akkor ezek a népek nem a hegyet látták, hanem azt, ami a hegy fölött a reggeli napfényben szövődött, és számukra az istenség volt. A szellemszerűt látták benne. Teljesen természetes volt számukra, hogy ilyen módon a hegy fölött a szellemszerűnek a szétterülését lássák.

A görögök templomokat építettek az isteneknek. Egész Ázsiában templomok épültek az istenek számára. Ezek az északi emberek azt mondták: mi nem építünk templomot. Mire való az, templomot építeni? Ott bent sötét van, de a hegy fölött világosság van és fény. És az isteneket, illetve a szellemeket úgy kell tisztelni, hogy az ember felmegy a hegyre.

A következőkre gondoltak: igen, ha a fény a hegy mögött felvillan, ez a Naptól jön. A Nap viszont a nyár közepén a legtevékenyebb, amikor a János-nap időszakában vagyunk – ma így nevezzük. Ilyenkor felmentek a hegyre, tüzeket gyújtottak, és nem a templomban ünnepelték az isteneket, hanem a magas hegyeken. Vagy ezt mondták: a napfény, a Nap melege leárad a Földre, és tavasszal újra előjön a Földből az, amit a Nap hoz létre. Ezért tisztelni kell a Napot, akkor is, amikor erejét a Földből előhozza. Ezt különösen az erdőkben látták jótékonynak, ahol sok fa nőtt, hogy a Nap ereje visszahat a Földről. Ezért isteneiket az erdőkben is tisztelték. Mint mondtam, nem templomokban, hanem a hegyeken és az erdőkben.

Látják, ezek a népek minden dolgot úgy láttak, hogy azokat a szellemek hatják át. A kelták, akiket ezek a népek elűztek, még látták a szellemeket. Ezek a népek már nem látták a szellemeket, de az egész természetben isteni megnyilatkozásnak látták azt, ami a fényben csillog, ami hőként van jelen, ami a felhőkben és a levegőben hat ránk. Ez volt a régi germán vallás, az a régi vallás, amit aztán a kereszténység megszüntetett.

A kereszténység erre a területre kétféle módon jutott el. Egyszer Dél-Oroszországba nyomult fel, azon a területen, ahol ma Románia és Magyarország van. Itt aztán Wulfila lefordította a Bibliát. Ide egy olyan kereszténység jutott el, amely sokkal gazdagabb volt, mint amely a másik úton, Rómán keresztül terjedt el mindenfelé. Róma útján a kereszténység inkább uralomként terjedt el. Azt mondhatjuk: ha a kereszténység úgy, ahogy itt keletről Oroszországon át terjedt felfelé, akkor, amikor még nem voltak erre szláv népek, ha így terjedt volna el, egészen mássá, sokkal bensőségesebbé vált volna, mert ázsiai jellege lett volna. Az ázsiai jelleg intimebbnek nevezhető. És az a kereszténység, amely Rómából terjedt el, inkább külsődleges formát vett fel, amely aztán a kultuszban elhalt, mert a kultusz jelentőségét már nem ismerték fel. Beszéltem önöknek a monstranciáról, az oltáriszentségről, ami tulajdonképpen a Napot és a Holdat ábrázolja, de ezt eltussolták, nem engedték érvényre jutni. Így egy lényeg nélküli kultusz terjedt el. Ezt a lényeg nélküli kultuszt aztán egy lényegtelen cézár átvitte Konstantinápolyba, amikor a várost megalapították. A későbbi időkben aztán ez az átalakított kereszténység terjedt el a többi országban.

Az a kereszténység, amely például Wulfila bibliafordításában is fellelhető, Európából teljesen eltűnt. Mert az terjedt el, ami inkább kultusz-kereszténység, vagyis a külsőségek. Keleten is, amikor a szlávok jöttek, elsősorban az terjedt el, ami inkább kultusz volt, és igen csekély bensőségességet tartalmazott.

Amit ezeknek a népeknek a vallásos elképzeléseiről mondtam, az később bizonyos változásokon ment keresztül. Mindig úgy jutott el az emberekhez, hogy eredetileg tudták, miről van szó, aztán később már nem tudták, és csak az emlékezés maradt. Külsőségessé vált. Aztán az istenekből, akiket az emberek láttak mindenütt a természetben, a szellemekből három fő istenség alakult ki. Az egyik Wotan volt, akit tulajdonképpen még ahhoz hasonlónak képzeltek el, mint a fényt és a levegőt, ami minden fölött ott lebeg. Wotant tisztelték például, amikor vihar volt, és azt mondták: Wotan lakik a szélben, ő fúj a szélben.

Egyik tulajdonsága volt ezeknek a népeknek, hogy nyelvükben kifejeződött az, amit a természetben érzékeltek. Wotant tisztelték, amikor a szél fújt. Meg lehet érezni, amikor kimondom: Wotan weht im Winde (Wotan fúj a szélben) – a három w betűt. Ezeknek az embereknek valami látható dolog volt, amikor vihar jött, és ezt a viharzást utánozták, amikor kimondták: Wotan weht im Winde. Ma is így mondanánk, ez még teljesen hasonló a régi nyelvhez.

Amikor eljött a nyár, az emberek pedig látták a villámot és hallották a dörgést a zivatarban, akkor ebben is látták a szellemiséget. Ezt is leutánozták a nyelvben, és azt a szellemet, aki a dörgésben dübörgött, Donnarnak nevezték: Donnar dübörög a dörgésben (Donnar dröhnt in Donner). Hogy benne van a nyelvben, ez azt jelzi, hogy ezek az emberek össze voltak kötve a külvilággal. A görögök ezt inkább a ritmusban keresték, mint a nyelvi hangzásban. Ezeknél az északi népeknél viszont ez már megtalálható volt a nyelvben.

Minthogy ezek a népek Európába nyomultak és a keltákat támadták, állandó harcok, háborúk keletkeztek. Mivel a kereszténység is terjedt, a hadjáratok szinte állandósultak. Ahogy a viharzó szélben és a dübörgő dörgésben szellemiséget láttak, így volt ez a harci rohamokkal is. Az embereknek pajzsuk volt, és ezekkel a pajzsokkal zárt sorokban tömegével rohamoztak. Így rohamoztak akkor is, amikor szembekerültek a rómaiakkal. És amikor a rómaiak nekik támadtak, és ezek az északi népek rohamoztak, akkor a rómaiak mindenekelőtt egy borzalmas kiáltást hallottak, ami ezernyi torokból hangzott fel a pajzsok mögül a rohamozáskor. A rómaiak sokkal inkább ettől a szörnyű kiáltozástól rémültek meg, mint a germán harcosoktól. Ha ma utánozni akarnánk azt, ahogy ezek a népek rohamoztak, és pajzsaik mögül kiabáltak, akkor ez hasonlóan hangzana ehhez: Ziu zwingt Zwist, Ziu zwing Zwist! (Ziu szítja a viszályt). – Ziu volt a háború szelleme, és úgy hitték, az velük együtt indul rohamra. Amikor ez a germán nép egy csapatban rohamozott, akkor úgy érezte, hogy közöttük van egy szellemi lény, aki a viszályt szítja. A „viszály” a háború. Ziu zwing Zwist – ez hangzott fel a pajzsok mögül. A rómaiak hallották felhangzani ezt a kiabálást, ami határtalan félelmet keltett bennük, sokkal inkább, mint az íjak és nyilak. Ez valóban olyasmi volt, ahol a szellemiség élt ezeknek az embereknek a bátorságában és harci kedvében.

Ha ezek az emberek úgy támadnának fel, amilyenek akkoriban voltak – természetesen feltámadnak, mivel az emberek újra megtestesülnek, de elfelejtik a történelmet –, tehát ha olyan emberekként támadnának fel, amilyenek voltak, és megnéznék a mostani népeket, akkor hálósapkát húznának rájuk. Mert azt mondanák: „Az ilyen álomszuszékokhoz nem az való, hogy itt mászkáljanak, húzzanak inkább hálósapkát és feküdjenek az ágyba!” Egészen más volt az életfelfogásuk, sokkal mozgékonyabbak voltak.

Aztán természetesen voltak olyan időszakok, amikor ezeknek a népeknek nem kellett háborúzniuk. Ha viszont nem háborúztak, akkor a medvebőreiken feküdtek és ittak, méghozzá borzasztóan sokat. Ez volt a másik foglalatosságuk. Akkoriban ezt erénynek fogták fel. Persze ez nem volt olyan veszedelmes ital, mint a maiak, viszonylag ártalmatlan volt, mindenféle füvekből főzték őket. Ebből lett később a sör, de ez természetesen egész más volt. Ezek a népek azonban ezt nagy mennyiségben itták. Csak akkor érezték magukat embereknek, ha ez a méhsör, ez a sörszerű édes ital teljesen átjárta a testüket. Akadnak még emberek, akiknél azt lehet látni, mintha a régi germánok utódainak éreznék magukat, mintha élne még valami ebből bennük. Weimarban találkoztam egy német költővel, aki majdnem olyan sokat ivott, mint a régi germánok. De természetesen sört ivott. A régi germánok azonban ezt a méhsörszerű italt itták. Beszédbe elegyedtünk, és azt mondtam neki: „Tulajdonképpen lehetetlenség, hogy valaki ennyire szomjas legyen.” Erre azt mondta: „Na igen, ha én szomjas vagyok, akkor vizet iszom, ha viszont éppen nem vagyok szomjas, akkor sört iszom. Ha sört iszom, ezt nem a szomjúság miatt teszem, hanem kedvtelésből.” – És ez ugyanúgy volt ezeknél a germánoknál is: kedvre derültek és tettre készek lettek, ha ez a méhsörszerű édes ital a tagjaikba áramlott, amikor a medvebőrökön hevertek.

A harmadik fő tevékenységük a vadászat volt. A földművelés tulajdonképpen abban az időben meglehetősen mellékesnek számított, és az alávetett népek végezték. Amikor egy ilyen nép terjeszkedni kezdett, akkor más népeket leigázott, a földművelést pedig azoknak kellett elvégezni. Akikkel végeztették, azok nem voltak szabad emberek. Ha háború volt, nekik is csatlakozniuk kellett, ők vitték a fegyvereket és így tovább. Ebben az időben természetesen nagy különbség volt a szabad és a nem szabad népek között. A szabad népek háborúkat viseltek, vadásztak, ittak a medvebőrökön fekve, összejöttek az ügyek elrendezésére. És amikor gyűléseztek, akkor bírói vagy igazgatási természetű dolgokról beszéltek, mindarról, ami szükséges volt. Le nem írtak semmit, mert akkoriban még nem tudtak írni. Minden csak szóbelileg történt. Városok sem voltak, az emberek elsősorban falvakban laktak. Száz meg száz faluból álló közösségeket alkottak, tehát nagyjából száz falu volt együtt. Ezek tartoztak egybe, és ezt nevezték századnak. Több század összetartozása pedig a tartományt alkotta. A századoknak is megvolt a gyűlésük és a tartományoknak is.

E szabad emberek összejövetele bizonyos vonatkozásban demokratikus volt. Amit így tartottak, azt nem birodalmi tanácsnak nevezték vagy birodalmi gyűlésnek, ezek a szavak csak később alakultak ki. És miután egy bizonyos napot határoztak meg az összejövetelre, amiről pedig határoztak, azt dolognak nevezték (Ding), az egésznek „napi dolog” (Tageding) lett az elnevezése. Ez ma is megvan az angoloknál, akik ha nem jut eszükbe pontosan az, amiről beszélnek, azt mondják: „thing”. A „Ding” szó mára hitelét vesztette. Emiatt egyszer bajba jutottam. Megbíztak azzal, hogy egy határozatot, amit megfogalmaztak, szavakba öntsek, és ebbe a határozatba beleillesztettem a „Ding” szót. Az akkori elnök, aki egy igen ismert asztrológus volt, ezt nagyon rossznéven vette, mert korunkban egy ilyen borzalmas szót nem szabad használni, amikor komoly emberek jönnek össze. A régi időkben azonban így nevezték: dolog. Nem azt mondták, hogy megyünk a birodalmi gyűlésre, hanem azt mondták, hogy megyünk a napi dologra. És amikor valaki beszélt, azt mondta, hogy „megnapidolgozza” (vertagedingt) az ügyet. És látják, a „vertagedingen” szóból jött létre a „verteidigen” (megvédeni) szó. Így alakították át később a szavakat. A bíróságokon ma még használatos a „védő” szó. Itt Svájcban nem védőnek nevezik, hanem közbenjárónak, de mindenütt máshol védő. Így éltek tehát ezek az emberek az istenek és szellemek között. Mígnem a déli népek elhozták számukra a kereszténységet.

A kereszténység azonban itt nyugaton is kétféle módon terjedt el. Egyrészt közvetlenül Rómából jött át, volt viszont egy másik vonal is, amelyen a kereszténység terjedt: Ázsián keresztül, az egészen déli területekről, ahol a latin-római elemnek nem volt nagy befolyása, Spanyolország felől, Írország irányában. És Írországban az első keresztény századokban a kereszténység teljesen tiszta formában terjedt el. Ezen a módon indult Wales felé is. Innen is jöttek keresztény misszionáriusok Európába. Részben innen származott a kereszténység, részben pedig Rómából.

Említettem, hogy például a kolostorokban – illetve még az első egyetemeken is – sok minden jelen volt a régi tudományokból, úgyhogy a kereszténységgel a régi tudomány még kapcsolatban állt. Amit a régi csillagtudomány tartalmazott és később teljesen eltűnt Európából, az a tan tulajdonképpen Írországból jött át. Rómából alapjában véve csupán a kultusz ért ide. És csak később, amikor aztán Közép-Európa az evangéliumok felé fordult, az evangélium igazodott a kultuszhoz. Az emberek között azonban sok minden élt abból, ami Írországból jött át. Látják, Európában a kereszténység valójában lassanként teljesen a világi uralomba torkollott. A kereszténység jó elemei itt fent még megvoltak, ahol a gót bibliafordítás is készült, és akik Írországból átjöttek, azok tulajdonképpen többé-kevésbé teljesen eltűntek. A középkorban még gyakran jelen voltak, de aztán nagyjából teljesen eltűntek. Látják, Róma tulajdonképpen nagyon ravaszul haladt előre. Ezekben a népekben, akiket leírtam, akik eredetileg a természetbe hatoltak be és akik Ázsiából vándoroltak Európába – nem tudtak ott maradni, mert a vidék pusztasággá vált –, volt egy bizonyos vándorlási kedv. Érdekes, hogy ez teljesen eltűnt.

Itt van például az Elba. Itt fent a kereszténység megjelenése utáni időkben lakott egy nép, a longobárdok. Itt éltek az Elbánál, északkeletre a szászoktól. Nem sokkal később, kétszáz évvel ezután lent találjuk őket a Pó mentén, Itáliában. A longobárdok tehát ide vándoroltak. Amikor a kereszténység még nem volt itt, de már fennállt, a gótokat, a keleti gótokat itt találjuk a Fekete-tengernél. Egy évszázaddal később itt vannak, ahol korábban a vandálok és a nyugati gótok tartózkodtak. A nyugati gótok továbbvándoroltak nyugat felé. Egy bizonyos idő múlva itt találjuk őket Spanyolországban. A vandálok itt vannak a Duna mellett. Néhány évszázaddal később már egyáltalán nincsenek Európában, hanem odaát vannak Afrikában, Itáliával szemben. Ezek a népek állandóan vándoroltak abban az időben, amikor a kereszténység elterjedt, és egyre nyugatabbra vonultak. A szlávok csak sokkal később jöttek.

És mi történt aztán nyugaton? Amikor a kereszténység létrejött, a rómaiaké volt a világuralom. A rómaiak tulajdonképpen rendkívül ravaszul viselkedtek. Abban az időben, amikor az említett népek nyugat felé vonultak és a római birodalom ellen hadakoztak, már meglehetősen el voltak csigázva, meggyengültek, förtelmes fickók voltak, és valójában nem voltak sokkal többre képesek, minthogy remegjen a lábuk, ha meghallották a Ziu zwing Zwist kiáltást. Reszkettek, mint a nyárfalevél. De a fejüket tekintve ravaszok voltak, büszkék, önteltek és gőgösek.

A többi nép szükségszerűen más volt. Természetesen nagy volt a különbség közöttük. A lenti embereknek megvolt a saját területük, volt földművelésük, szilárdan álltak, volt valami mögöttük. A fenti népek nem adtak sokat a helyre, ők vándoroltak. Így történt meg aztán, hogy a rómaiak gyakran befogadták magukba azokat a népeket, amelyek dél felé vonultak. Adtak nekik földet, mert földjük bőségesen volt. Így történt aztán, hogy ezek a népek a vadászatról és a háborúzásról áttértek a földművelésre, a mezőgazdaságra. Amikor azonban a rómaiak földet adtak nekik, hogyan működött a dolog tovább? A germán népek megkapták a földet és megművelték. Ezt megtehették, de az igazgatás a rómaiak kezében volt. Így a rómaiak lassanként uralkodók lettek. És ez az uralom itt nyugaton volt a legerősebb. Azon a területen, amelyet később a németek népesítettek be, az emberek sokáig ellenálltak. De azok a népek, mint például a gótok, amelyek Itália felé húzódtak és az ottaniakkal összekapcsolódtak, függőségbe kerültek. Igen, a római-latin nép ravasz volt. Mit csináltak? Azt mondták: a kardforgatás már nem megy jól. Elcsigázott fickók lettek. Mit csináltak tehát? Azokat, akik lejöttek hozzájuk, harcosokká tették. Ha a rómaiaknak háborúzniuk kellett, ezt a germánok végezték el, így lettek ők a háborúzó nép. Megkapták a szántóföldjüket, de háborúzniuk kellett. Azok a germánok, akik a felső területeken maradtak, a saját háborúikat vívták. A rómaiak hadat viseltek ellenük, a germánok vezetésével!

Így tehát a kereszténység elterjedésének első időszakában olyan háborúk voltak, amelyeket tulajdonképpen a déli népek, a rómaiak viseltek a germánok segítségével, akik beolvadtak közéjük. A római hadsereg vezetői leginkább a rómaiak közül kerültek ki, a katonák tömegét viszont a rómaivá vált germánok tették ki. Arról volt szó, hogy Rómának a vallásos elemet is megfelelő módon kellett kialakítania, hogy az emberek azt elfogadják. Ebben a korban az emberek sokkal jobban függtek a vallásoktól, mint később. Így jött létre például a következő dolog. Ezek az emberek a természetben mindenütt szelleminek tekintették a fényt és a levegőt. Nehezen élték meg, amikor októberben, novemberben leesett a hó, betakarta a földet, és így tulajdonképpen minden szellemiségnek el kellett tűnnie. Azt az időszakot viszont, amikor ma a karácsonyt ünnepeljük, különösen tisztelték. Úgy érezték, hogy most a Nap újra visszatér. Ez volt a téli napforduló ünnepe. A Nap újra az emberek felé fordult. Így e népek még egy teljesen átszellemiesített természetet feltételeztek.

A rómaiak tehát, akik a kereszténységet már felvették uralkodási elveik közé, meghagyták a germánoknak ezt a napforduló-ünnepet. Azt mondták azonban: ilyenkor nem a napfordulót ünnepeljük, hanem Krisztus születését. A germánok így az általuk megszokott időszakban tudták megülni ünnepüket, csak más jelentéssel. De az ünnep megmaradt.

A germánok mindenütt, mondhatnánk, minden jelentékeny fában valamilyen szellemet láttak. A rómaiak a szellemekből szenteket csináltak, így mindent, amit a régi pogány vallás tartalmazott, alapjában véve megkereszteltek. Az emberek ezt így kevésbé vették észre, és ebben a formában aztán a kereszténység tulajdonképpen elterjedt a germánok között. Az ilyen ünnepeket, mint a Nap visszatérése és így tovább, éppen olyan szempontból ülhették meg, ahogy azokat a régi németek szerették: az isteneket szabadon ünnepelni a hegyekben és az erdőkben.

Azt mondhatjuk tehát: az újabb időkben, vagyis a kereszténység megalapítását követően Róma részéről különösen a ravaszság hatott.

Alapjában véve Európában évszázadokon keresztül ravaszsággal uralkodtak, római ravaszsággal. Ez odáig ment, hogy a rómaiak az iskolákban még mindig a latin nyelvet tanították, és a népi nyelvet tulajdonképpen csupán a nép beszélte. Amikor azután a rómaiak a kereszténységgel behozták a tudományokat is, ezeket sem a nép nyelvén adták elő – ez csak a 18. században következett be –, hanem mindenütt latin nyelven tanították. A rómaiság a maga eredeti alakjában ilyen sokáig megőrződött.

Mi történt azonban nyugaton, Spanyolországban, Franciaországban és Angliában? A rómaiság itt valójában eleven maradt, ezért megmaradt a nyelv, amelyben a rómaiság tovább élt. Közép-Európában inkább a germán elem győzött. Itt a német nyelv jött létre. Ahol a római elem győzött, ott a román nyelvek alakultak ki. Származásuk szerint azonban ezek az emberek, akik itt voltak, akár Spanyolországba vándoroltak, akár Itáliába, germánok maradtak. Említettem, hogy voltak ripári frankok és száli frankok, akik később vonultak erre, és benépesítették Franciaországot – ezek is mind germán népek voltak. És ezek között a frankok között, akik itt Franciaországba vonultak mint valami felhő, a román nyelvek terjedtek el, így alakult ki aztán a francia vagy a spanyol nyelv. A régi latin megváltozott formában élt tovább.

Távolabb, keleten, a Rajnánál élő népek ezt mondták: „A parókás tudósok az iskolákban tudnak latinul beszélni, és akik papok akarnak lenni, azok meg tudják érteni őket, de a nép megőrizte a maga nyelvét.” Így jött létre az az ellentét, ami még ma is rágja Európát: az ellentét Közép-Európa és Nyugat- Európa között.

Keletről lassanként megérkeztek a szlávok. Azt mondtam, hogy ezek a népek átmentek nyugatra, ahol részben eltűntek, részben más nyelveket vettek fel és így tovább, aztán jöttek a szlávok, letelepedtek Európa keleti részén, néhány helyen pedig tovább nyomultak. Itt például a régi germán elem keveredett a szláv elemmel. Bizonyos okoknál fogva, amiket majd a következő alkalommal mondok el, a keleten maradt szlávok az „orosz” nevet kapták, szemben azokkal, akik előbbre nyomultak ezekre a területekre, és beleolvadtak a germánokba. Vérkeveredés történt. Létrejöttek a boruszok, akik tulajdonképpen az oroszok előőrsei voltak. Belőlük alakultak ki aztán a „poroszok”. Ez csak egy átalakított szó. Igen sok bennük a szláv vér. Míg maguk a szlávok, akik visszamaradtak, inkább passzív, nyugodt nép volt, ezek, minthogy más vér keveredett hozzájuk, harcot kedvelő nép lett. Az a harci kedv, ami megvolt a régi germánokban, beléjük áramlott. Így az, ami a poroszokban volt, meglehetősen harcias néppé tette őket, és ugyanígy a cseh nép is, amely szintén nyugat felé vonult, tulajdonképpen meglehetősen harciassá vált.

Így tehát Európa, azt mondhatjuk, eléggé összekeveredett. Ebbe a keveredésbe áramlott bele a kereszténység. Innen folytatjuk majd a következő alkalommal.

6. előadás – A hármasság. A kereszténység három formája és az iszlám. A keresztes háborúk – Dornach, 1924. március 19.

A feltett kérdés igen szerteágazó, ezért még néhány dolgot meg kell beszélnünk.

Szeretném ma még pontosabban elmondani, hogyan terjedt el a kereszténység. A kereszténység, ahogy azt ma látjuk, három formában jelenik meg. Ezt a három formát úgy tudjuk szemügyre venni, ha a mai fogalmaink megfelelő alkalmazásával visszamegyünk a golgotai misztérium történetéhez.

Nézzük a dolgot mindenekelőtt Európa viszonylatában! Legutóbb már említettem, hogyan történt ez: odaát van Ázsia, és Európa tulajdonképpen Ázsia egyfajta félszigete. Ez nagyjából így néz ki (felrajzol egy térképet). Itt lennének a norvégok, itt lehet átmenni Olaszországba, itt jutunk ki az északi német tengerparthoz, itt van Dánia. Itt lehet átjutni Hollandiába, Franciaországba és itt lenne Spanyolország. Itt van Itália, Görögország, a Fekete-tenger és itt megyünk át Ázsiába. Lent van aztán Afrika.

Látják, korunkban nehéz a kereszténység elterjedéséről beszélni, mert jelenleg is, ezeknek a dolgoknak a vonatkozásában bizonyos viszonyok uralkodnak. De ha a kereszténységet Oroszországnak ezen a területén nézzük meg, úgy, ahogy az a világháború előtt volt, akkor meg kell mondanunk: ennek a keleti kereszténységnek még volt egy inkább ázsiai eredetű vallásos jellege, ahogy ennek az egyiptomiaknál, az indiaiaknál és az asszíroknál létező különböző formáiról beszéltem. Ami a kultikus cselekményeknél, például az áldozati cselekményeknél szokásos volt, és amit Ázsiában igen jól megértettek, abból sok minden beleáramlott abba a vallásba, amelyet aztán áthatott a kereszténység ezeken a területeken. Ha ennek a keleti területnek a vallásával megismerkedünk, közvetlenül az az érzésünk: itt tulajdonképpen sokkal több került bele a kultuszba, mint a tanításba. A tanítás emberi szavakkal akarja kifejezni azt, ami a szellemi világhoz tartozik vagy legalábbis amit az emberi érzés a szellemi világból meg akar ragadni. Ezért a tanítás olyasvalami, aminél az ember az értelmével szüntelenül jelen akar lenni. A kultusz ezzel szemben olyasmi, ami sokkal konzervatívabb marad. Ahol különösen a kultusz volt uralkodó, ott a vallás is konzervatívabb jelleget öltött. Így tehát azt kell mondanunk: a keleti vallásnak itt konzervatív jellege van, sokkal többet ad a kultuszra, mint amit a vallásos élet tulajdonképpeni belső lendülete jelent az inkább nyugati vallásoknál.

A kereszténység másik áramlata Rómából indult ki, és észak felé terjedt el, majd erősen hatott rá Írország, ahonnan a misszionáriusok indultak. Ez a Rómától befolyásolt déli, közép-európai kereszténység, bár szintén megőrizte a kultuszt, sokkal több értéket tulajdonított a tanításnak, mint a keleti népek. Ezért a római katolicizmusban a kultusz jelentőségét már sokkal kevésbé lehet érezni, mint a prédikációt, a tanítást. Emiatt a római katolikus egyházban a tanítás tulajdonképpeni tartalmáról sokkal több vita folyt, mint a keleti egyházban.

A kereszténységre azonban még más valami is hatással volt. A kereszténység időszámításunk kezdetén jött létre. Mintegy hat évszázaddal később, öt-hat évszázad után létrejött az iszlám. Legutóbb felrajzoltam Arábiát. Ha Kis-Ázsiát még egyszer felrajzolom, akkor itt lent eljutunk Arábiába, itt átmehetünk Indiába, itt van Afrika, itt Egyiptom. Itt Arábiában keletkezett az iszlám Mohamed [28] révén. Az iszlám akkoriban az első keresztény évezred második felében gyorsan elterjedt. És bár Ázsiából indult ki és először Szíriában terjedt el egészen a Fekete-tengerig, később Afrikán keresztül eljutott Itáliába és Spanyolországba is, egészen az európai nyugatig. Az iszlámnak volt egy sajátos tulajdonsága: vallásában egyesítette a fanatikus elemet egy nagyfokú józan, megértő elemmel. A mohamedán vallás alapmondata, ami a 7-9. században gyorsan elterjedt Európa déli és nyugati részein, valamint Ázsiában: „Egyetlen Isten van csupán, és az Mohamed útján nyilatkozik meg.”

[28] Mohamed (570-632)

Csak helyesen kell látnunk, tulajdonképpen mit jelent a világtörténelemben az, hogy Mohamed síkraszállt az egy Isten hitért. Miért hangsúlyozta ezt ilyen határozottan? Azért, mert már ismerte a kereszténységet. A kereszténységnek nincs három istene, de három isteni alakja van. Ezt ma már nem érzik az emberek. Nem érzik, hogy a kereszténységben eredetileg nincs három istenség, de három isteni alak létezik: Atya, Fiú és az úgynevezett Szent Szellem.

Mit jelent ez? Nézzék, a „személy” szó eredetileg a latin nyelvben nem jelent mást, mint alakot, maszkot, azt, ami kívülről megnyilvánul. Az eredeti kereszténységben nem beszéltek három istenségről, hanem csak három alakról, amelyeken keresztül az egyetlen Isten megnyilvánul. Még érezték, hogy miben is áll ez a három alak.

Nézzük meg, hogy tulajdonképpen miben áll ez a három alak! Ma, amikor a vallás mellett létezik a tudomány is, ezt már nem nagyon lehet megérteni. Mert a tudomány ma teljesen függetlenül működik a vallástól, és amikor a tudományos életről folyik a szó, tulajdonképpen nem veszik figyelembe a vallásos életet. A régi időkben nem ez volt a helyzet, és nem így volt a kereszténység első időszakában sem, hanem úgy volt, hogy a vallással együtt az ember minden akkori tudományt is megkapott. Nem voltak külön papok és külön tanítók, hanem akik papok voltak, azok voltak egyben a tanítók is. Különösen ott volt ez így, ahol az utolsó misztériumok működtek.

Láttuk, hogy az ember természeti lény. Természeti lény, amikor a természeti erők segítségével fizikai emberként az anyai testből megszületik. Itt – így gondolták és így érezték – a természeti erők működnek az emberen. Ha arra tekintek, hogy az ember hogyan jön létre mint fizikai lény, akkor azokra az erőkre tekintek, amelyeket akkor is megtalálok, ha egy fa növekedését nézem, amelyek akkor is jelen vannak, amikor a víz elpárolog vagy az eső esik. Ezek természeti erők. Ezek mögött a természeti erők mögött azonban az ókorban szellemi erőket láttak. Mindenütt a természetben szellemi erők működnek. Ha egy hegy belsejében létrejön egy kristály, ha tehát a kő növekszik, szellemi erők tevékenykednek. Ha a növény tavasszal előbukkan, szellemi erők tevékenykednek. Ha a víz elpárolog, felhő képződik és lehullik az esővíz, szellemi erők tevékenykednek. E szellemi erők az emberben is működnek, amikor csíraként az anyai testben fejlődik, és akkor is ezek működnek, amikor a vér az erekben folyik, és amikor ki-és belélegzünk. Mindaz, amit az ember itt szellemként is látott, abban az Atya-princípiumot látta, az Atyát, mert a természettudomány egyúttal vallás is volt.

Az ember azt mondta: aki a misztériumokban elérte a legmagasabb megvilágosodást, az ennek az Atya-szellemnek a képmása lett, és tudta a választ mindarra, ami mindenütt jelen van a természetben. Ez volt a hetedik fokozat, az a fok, amit az ember elérhetett a misztériumokban, ha az atyává váláshoz felemelkedett.

A másik méltóság – erről is beszéltem – a napszellemé volt. Mit kell érteni a napszellemen, amit aztán később úgy jelöltek, hogy „Fiú”? Hogy Krisztust napszellemként jelölték meg, ezt már elmondtam önöknek. Azt mondták: kétségtelen, hogy az ember természeti erők útján születik meg, ugyanazoknak az erőknek az útján, amelyek a növényt is növesztik és így tovább, de ha az ember a Földön él, akkor fejlődik is. Ahogy a természeti erők útján megszületik, úgy nem lehet nála jóról vagy rosszról beszélni, ahogy például a növénynél sem. Egy nadragulyát azért, mert az mérgező az ember számára, még nem lehet rossznak nevezni. Azt mondhatjuk: nem tehet semmiről. A nadragulyában nincs akarat, ahogy az emberben. Ugyanígy nem mondhatjuk azt, amikor a gyermek megszületik, hogy a természeti erők útján jó vagy rossz lehet. Jó vagy rossz akkor lesz, amikor emberi akarata fokozatosan megjelenik. És azokkal az erőkkel ellentétben, amelyek a természetben működnek, nevezi az ember aztán azt, ami az akaratban működik, és ami jó vagy rossz lehet, istenfiúnak vagy napszellemnek. Aki a misztériumban a hatodik fokozatig emelkedett, csak a helyettese lehet. A hatodik fokozatnak ezek a helyettesei isten helyettesei voltak a Földön. És tudták, hogy a Nap nem egy gáztest, és nemcsak fényt és meleget ad, hanem azokat az erőket is, amelyek az akaratot kifejlesztik. Ezért a Napról nemcsak fény és hő árad le, hanem a napszellem is. A Fiúisten ugyanakkor az, aki a napszellem is. Így tehát azt mondták: az Atyaisten mindenütt ott van a természetben, a Fiúistenség pedig mindenütt ott van, ahol az emberek szabad akaratot fejlesztenek ki.

Itt azonban valami egészen sajátságos dolog van. Azt mondták: de vajon az ember, amikor szabad akaratot fejleszt ki és a Fiúisten alatt áll, ezáltal értékesebb lesz vagy kevésbé lesz értékes? Ezt a kérdést tették fel abban az időben, amikor a kereszténység megalakult.

Nézzenek meg valamilyen természeti dolgot, akár az állatokig bezárólag! Ha egy tehén megöregszik, mindenütt azt mondják, már nem számolnak vele annyira, mint amikor fiatal volt. Tehát kevesebbet ér, mint korábban. Ez teljesen igaz, de nem erről van szó, hanem az ember tisztában van vele, hogy a tehén nem azáltal csekélyebb értékű, ami a belsejében akaratként működik, hanem a természet folyamata tette őt csekélyebb értékűvé. Az az ember azonban, aki rossz értelemben cselekszik, aki rossz értelemben fejleszti ki az akaratát, azért csekélyebb értékű, mert tulajdonképpen természeténél fogva ilyen. Ezért van szüksége az embernek még egy harmadik istenségre is, aki útba igazítja, hogy akaratát jóvá alakítsa, hogy teljesen jó legyen. És ez az istenség harmadik alakja, a Szent Szellem, akit a misztériumokban mindenütt úgy ábrázolnak, mint a beavatás ötödik fokozatát, amelyen mindenkit a népének neve szerint jelöltek meg.

Ezért mondták a régiek: az istenség háromféle módon nyilvánul meg. Látják, azt is mondhatták volna, hogy van egy természetisten, egy akaratisten és egy szellemisten, aki az akaratot újra megszenteli, átszellemíti. Így is mondták, mert a régi szavak valójában ezt jelentik. Az „Atya” szó olyasmit jelent, ami a fizikaiság eredetével függ össze, valami természetszerűt. Csak az újabb nyelvekben veszett el a szónak ez a jelentése. Ezek a régi emberek azonban még hozzáfűztek valamit ehhez, amikor azt mondták: van egy természetisten, ez az Atya, van egy akaratisten, ez a Fiú, és van egy olyan isten, aki mindazt, ami az emberben az akarat útján beteggé válhat, ismét meggyógyítja, a Szent Szellem, de – és ezt fűzték hozzá – ez a három egy. Azt mondták tehát mint legfontosabb dolgot, mint a legfontosabb meggyőződésüket, hogy az istenségnek három alakja van, de ez a három egy.

És még valamit mondtak. Ha megnézzük az embert – mondták –, akkor a természettel szemben nagy különbséget mutat. Mi működik egy kőben? Az Atya. Mi működik egy növényben? Az Atyaisten. Ha az embert fizikai lényként nézzük, mi működik benne? Az Atyaisten. Ha viszont az embert lelki lényként nézzük, akarata szerint, mi működik benne? Az Istenfiú. És ha az ember jövőjét nézzük, azt, amilyenné válnia kell, ha az akaratban mindennek egészségessé kell válnia, akkor benne a Szellemisten működik. Mind a három istenség – mondták – működik az emberben. Három istenség van, illetve isteni alak, ezek azonban egyet alkotnak és egységként működnek az emberben.

Ez volt a kereszténység eredeti meggyőződése. És ha visszamegyünk a kereszténység első évszázadaiba, akkor az emberiségnek még egy meggyőződése volt. Azt mondták: jó, ennek a gyógyító, egészséget teremtő szellemnek kétféle módon kell működnie. Először, minthogy a természet megbetegedhet, a fizikaiságra kell hatnia, arra, ami az Atyaistentől származik. És minthogy az akaratnak is egészségesnek kell lennie, arra is hatnia kell, ami a Fiútól származik. Azt mondták tehát: ennek a Szent Szellemnek úgy kell működnie, hogy az Atyától és a Fiútól származót is figyelembe vegye. Ez volt az eredeti meggyőződésük.

Mohamedet tulajdonképpen bizonyos félelem fogta el. Látta, hogy a régi pogányságnak számos istene van, elfajult, megromlott, az emberiséget tönkre fogja tenni. Látta, hogy a kereszténység feltörekvőben van és azt mondta: ugyanúgy veszedelmet jelentene sok istenben hinni, mint három istenben. Nem látta át, hogy itt három isteni alakról van szó. Ezért szembehelyezkedett ezzel, és különösen hangsúlyozta: csak egyetlen Isten van, és Mohamed az ő prófétája. Minden más, amit az istenekről mondanak, hamis.

A tanítás óriási fanatizmussal terjedt. Az iszlámban, a mohamedanizmusban így ez a gondolat a három isteni személyről egyáltalán nem jelenik meg. Az ember csak arra szorítkozhat, hogy egy egységes istenről beszéljen, akit tulajdonképpen mindenki az atyjának érez. Ezért az iszlám mindig is erre gondolt: ahogy a kőnek nincs szabad akarata, hogy önmagát növessze, ahogy a növénynek nincs szabad akarata, hanem a természettől kap sárga vagy piros virágokat, úgy az embernél is minden a természet útján növekszik. Az iszlámban ezáltal az a merev sors-elképzelés jött létre – ezt fanatizmusnak nevezzük –, hogy az ember tulajdonképpen egy feltétel nélküli fátumnak van alávetve. Hogy szerencsés vagy szerencsétlen, ezt az Atyaisten határozza meg. Át kell adnia magát – ahogy nevezik – ennek a fátumnak.

Látják, ez a mohamedanizmus vallási oldala. Éppen azáltal azonban, hogy Mohamed az emberben mindent úgy látott, ahogy a természetben van, ezáltal volt képes arra, hogy könnyebben vegye fel magába a régi művészetet és a korábbi életet, mint a kereszténység. A kereszténység főként annak a módját nézte, hogyan lehet az emberi akaratot meggyógyítani. Ezzel a mohamedanizmus nem foglalkozott. Miért kell az embernek ezzel foglalkoznia? Meghatározott dolog, hogy az ember rosszá válik, ezt az Atyaisten határozta el így. A kereszténységben ezt mondták: a régi pogányok főképpen az Atyaistenre tekintettek, helyébe a Fiúistent kell helyezni. Mohamed és későbbi követői nem ezt mondták, hanem azt, hogy a régi pogányoknak sok istenük volt, mégis a természetet tisztelték, amelyben egyetlen isten működik. Ezért a mohamedanizmusban sok minden folytatódott a régi tudományokból és művészetekből. Amit például a 9. századi Európában, Franciaországban Nagy Károly [29] – aki a középkor legnagyobb uralkodójaként vált ismertté és a történetírók mindenütt így emlegetik, bár ő maga írni még nem tudott és a betűket is csak nagy fáradsággal tanulta meg – a művészetek és tudományok terén tett, az semmiség ahhoz képest, ami odaát Ázsiában jött létre Harun al Rasid [30] uralkodása alatt, aki szintén ebben a korban élt, és az iszlám akkori területén működött. Újjáélesztette az ősi művészeteket és tudományokat, ahogy azok a régi pogány világból fennmaradtak. E művészetek és tudományok kerültek aztán át délen, Spanyolországon keresztül Európába.

[29] Nagy Károly (742-814).

[30] Harun al Rasid (786-909) – Bagdadi kalifa.

A kereszténység tehát Rómából terjedt el. Ázsiában, mondhatnánk, a kereszténységet körülvette a mohamedanizmus. A kereszténység és a mohamedanizmus között kemény harcok folytak. A mohamedanizmus valójában valami rendkívül figyelemre méltót tett. Tudjuk, hogy ha valahol egy hadsereg állomásozik, akkor a stratégia útján sok minden elérhető. Ha ezt a hadsereget észrevétlenül körülveszik, akkor a másik oldalról megtámadható. Tulajdonképpen a mohamedanizmus ezt tette a kereszténységgel, délen bekerítette és aztán a balszárnyon megtámadta.

Igen, uraim, ha ez nem történt volna meg, ha csak a kereszténység terjedt volna el, ma nem lenne tudományunk. A mohamedanizmus vallási elemét vissza lehetett utasítani, ezt a háborúk útján le lehetett győzni. A szellemi elem azonban, amely nem foglalkozott vallási vitákkal, hanem a régi tudományt fejlesztette tovább, ez a mohamedanizmussal jutott el Európába. És amit az európaiak ebből tanultak, az beleáramlott a mai tudományokba. Ezért van tulajdonképpen a mai Európában kettősség a lelkünkben: egyrészt ott van a tudomány, amit a mohamedanizmus ösztönzött, még ha kerülő úton is, másrészt ott van a vallás, amit a kereszténység hozott létre. És a kereszténység is csak úgy tudott itt kifejlődni, hogy a mohamedanizmus tudományosan befolyásolta.

Ezáltal azonban éppen nyugaton egy nagy sóvárgás jött létre, az, hogy a kereszténységet megvédjék. Ahol a kultusz uralkodik, ott kevéssé van szükség arra, hogy a vallást megvédjék. Ott a kultusz nagy befolyást gyakorol az emberekre. Itt Rómából kiindulóan a kultusz kevéssé volt uralkodó, bár megőrizték, de a tanítás uralkodott. Ezt azonban most a rohamozó mohamedanizmussal szemben folytonosan meg kellett védeni. Tulajdonképpen az egész középkor ezek között a küzdelmek között folyt le, amelyek a mohamedanizmus miatt jelen voltak. A középkor második részében fokozatosan kifejlődött az, amit európai kultúrának vagy civilizációnak nevezünk. Mi történt itt valójában?

Odaát keleten, egészen Oroszországig illetve Görögországig a kereszténység nem tudott mást tenni, minthogy a kultuszban hűséges maradt a hagyományokhoz. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy külső cselekmények történnek, még ha jellegükben jelképszerűek is. Itt a természet felé kell fordulni. Itt az emberek sokkal hajlamosabbak arra, hogy inkább az Atyaistent hangsúlyozzák, mint a Fiúistent. És ahogy Mohamednél értelemszerűen felmerült a sors-princípium, hogy az ember erőteljesen alá van vetve annak, amit az Atyaisten meghatározott, úgy ez az Atyaisten a keleti kereszténységben is értelemszerűen inkább érvényre jut, mint a Fiúisten. Csak itt a gondolkodás figyelemreméltó átrétegződése ment végbe: ezeket az embereket itt keleten Krisztus már erősen fogva tartotta, de az Atyaisten tulajdonságait átvitték Krisztusra is. A történelem itt egy kicsit mellékessé vált, nem beszéltek olyan sokat a Fiúistenről, hanem keresztények lettek, elismerték Krisztust mint istenüket, de felruházták őt az Atyaisten tulajdonságaival. Így tehát tulajdonképpen a keleti kereszténységben az a szemlélet alakult ki, hogy Krisztus a mi atyánk. Ez élt valójában az egész keleti vallásban: Krisztus a mi atyánk.

És ha az ember most átjön Európába, akkor azt látjuk, hogy itt, minthogy tiltakozni akartak a mohamedanizmus ellen, a pusztán egyetlen isten ellen, akinek nincs három alakja, szilárd felfogás jött létre a három isteni személyről.

Tudjuk, hogy vitatkozni hosszú ideig lehet, az emberek összeülnek és vitatkoznak, vitatkoznak, vitatkoznak. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Nos, vitatkoznak, de szokás szerint mi lesz ebből? Végül is elválnak, szétszélednek. A vitatkozásnak az a vége, hogy összevesznek és szétválnak. A megértés a legritkább esetben jön létre, különösen akkor nem, ha a vita nagy méreteket ölt. Adva van, mondjuk egy szocialista párt, amely sokat vitatkozik. Van egy jobb és egy baloldali szárnya. Aztán a szárnyak egyéni pártokká alakulnak. Így volt ez a kereszténység elterjedésével is. Ázsiában, tehát keleten többre tartották az Atyaistent, de Krisztushoz is ragaszkodtak, Európában jobban megkülönböztették az Atyát és a Fiút. Vitatkoztak erről, vitáztak egészen a 9-10. századig. Aztán megtörtént a nagy egyházszakadás. A keleti egyház, amelyet ma ortodoxnak neveznek, mert ragaszkodott az eredeti, régi dolgokhoz, és a nyugati egyház, a római katolikus egyház elvált egymástól. Ilyen formában jelent meg a nagy különbség az egyházak, a keleti kereszténység és a nyugati kereszténység között.

Ez eltartott egy ideig. Az emberek a 11-13. században ebben a keleti és nyugati egyházban éltek. Közbejött azonban egy esemény, ami a dolgot, mondhatnánk, bizonyos vonatkozásban összezavarta. Ez volt a keresztes háborúk eseménysorozata.

Akik között Mohamed eredetileg működött és az iszlám vallást felvették, az arabok voltak. Az arabok vallása kifejezetten természeti vallás volt, így tulajdonképpen kellően alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az „Atyát” megértsék, hogy az Atyaistent elismerjék. Ezért fejlődött ki a mohamedanizmus első időszakában az emberi természet és mindenfajta természeti jelenség útján működő Atyaisten fogalma.

Aztán Ázsia távolabbi területeiről jött egy másik nép, amelynek a mai törökök az utódai. Jöttek a mongol és tatár népek. Háborúban álltak az arab népekkel. Ezeknek a mongol népeknek, akiknek aztán a törökök lettek az utódaik, az volt a sajátosságuk, hogy semmiféle természeti istenségük nem volt. Ahogy a legrégebbi idők emberei, ők sem a természetre tekintettek, ami aztán a görögöknél olyan erősen kifejeződött. Ezt megőrizték. A törökök eredeti lakóhelyükről nem hoztak magukkal semmiféle természet iránti érzéket, de hozták az egyetlen szellemi istenség iránti érzéket, az érzéket az egyetlen isten iránt, akit csak gondolatban lehet megragadni, és egyáltalán nem lehet látni. És ez a sajátos isten-szemlélet most átment az iszlámra, a mohamedanizmusra. A törökök a legyőzöttektől átvették a mohamedán vallást, de a saját érzületük szerint átalakították. És míg a mohamedán vallás tulajdonképpen sok minden átvett a régi korokból a művészet és a tudomány terén, a törökök mindenfajta művészetet és tudományt elvetettek, és lényegében tudomány- és művészetellenesek voltak. Borzadtak a nyugati népektől, és borzadtak mindentől, amit a kereszténység képviselt.

A keresztényeknek az a terület, ahol a kereszténység létrejött, Palesztina és Jeruzsálem, különösen szent terület volt. A nyugati területekről mindenfelől odazarándokoltak, igen nagy áldozatok árán. Sokan voltak, igen szegények, akik nehezen szedték össze mindazt, amire szükségük volt, hogy egy utazást tehessenek Palesztinába, az úgynevezett Szent Sírhoz. De megtették az utat. És csupán akkor vált veszélyessé az utazás, amikor a törökök jöttek, mert ők Palesztinára is kiterjesztették az uralmukat, és rosszul bántak az odautazó keresztény zarándokokkal. Az európaiak fel akarták szabadítani Palesztinát, hogy nyugodtan lehessen odautazni. Ők európai uralmat akartak Palesztinában létrehozni. Ezért vállalkoztak a nagy keresztes hadjáratokra, amelyek aztán ilyen néven váltak ismertté, de amelyek nem érték el a céljukat, viszont kiélezték a küzdelmet, a harcot a nyugati kereszténység és a keleti kereszténység, valamint a törökké vált mohamedanizmussal szemben. A kereszténység szeretett volna megszabadulni a törökké vált mohamedanizmustól.

Adott egy sereg ember, akik mint harcosok átmentek Ázsiába. Mit csináltak ott? A keresztes háborúk a 12. században kezdődtek, több száz évig tartottak, tehát a középkor közepéig. Mit láttak azok, akik keresztesekként, keresztes harcosokként Ázsiába mentek? Mindenekelőtt azt, hogy a törökök szörnyű ellenfelek. Ha azonban az egyik vagy a másik keresztes a harc nélküli napokban egy kicsit körülnézett, sajátságos élményben volt része. Például találkozott valamilyen öreg emberrel, aki valahol egy szegényes szobában visszavonultan élt, és nem érdekelték őt a törökök, a keresztesek és az arabok, hanem figyelemreméltó hűséggel azt kutatta tovább, amit a régi pogányság kultúrában és tudományban, vallásos tudományban átélt. A törököket mindez nem érdekelte. A hivatalos kultúra tulajdonképpen mindezt kigyomlálta, de voltak ilyen emberek, sőt, nem is kevesen. És az európaiak sok mindent megismertek a régi bölcsességből, sok mindent abból, ami a kereszténységben már nem volt jelen. Mindezt magukkal hozták, amikor visszatértek Európába.

Gondolják el, uraim, mi volt ott! Az arabok már a korábbi időkben Itálián keresztül átmentek Spanyolországba, átvitték ezt a művészetet és tudományos gondolkodásmódot. Elterjesztették azt, ami a mi tudományunkká vált. Most áthozták a régi keleti tudományt, és ez a kettő keveredett. Ezáltal Európában valami egészen különös dolog jött létre.

A római egyház, amely átvette a kultuszt, bár kevésbé ápolta, mint a keleti egyház, elsősorban a tanításból indult ki. Ez a tan azonban, ez a tanítás, ez a vallásos tanítás a régi egyházban személyektől függött. A keresztes háborúk idejéig személyektől függött. Amit a szószékről hirdettek, amit a zsinatok jóváhagytak, azt tanították. Emellett ott volt még az úgynevezett Újtestamentum, a Biblia. De azoknak, akik nem voltak papok, a bibliaolvasás tilos volt, és ezt a tilalmat szigorúan betartották. Tulajdonképpen szörnyű dolog volt, ha ebben a keresztes háborúk előtti korban valaki a Bibliát, az Újtestamentumot akarta olvasni. Ezt nem engedték meg. És ezáltal tulajdonképpen az emberek csak ahhoz jutottak hozzá, amit a papok tanítottak. A Biblia a laikusoknak, a hívőknek nem lehetett a kezében.

Valami történt azonban – azáltal, hogy az arabok elhozták a tudományt és az emberek megismerték a régi keleti bölcsességet –, amitől az érzés nagyon sokat kapott: a papok egyáltalán nem tudták, hogy mi az, amit tanítanak. Inkább bölcsesség volt, mint tanítás. És ebből jött létre az a szándék, hogy utána kell nézniük, miből adódik ez a bölcsesség. Az a tendencia, az a szándék jött létre, hogy valóban elolvassák a Bibliát, hogy megismerjék az Újtestamentumot. Így létrejött a kereszténység harmadik formája, az evangéliumi kereszténység, ami aztán Lutherben [31] sajátos képviselőjét találta meg, és ami tulajdonképpen már korábban a szándéka szerint alakult.

[31] Luther Márton (1483-1546).

Vegyék például a mai Csehszlovákia, Csehország, Bajorország területét, vegyék azokat a területeket, amelyek a Rajna mellett Hollandiától Németországig terjednek – de más területeket is megnevezhetnék –, itt mindenütt testvéri közösségek alakultak. Itt alakult ki a „Közös élet testvérisége” Hollandiában, a Rajna mellett. Itt (mutatja a táblán) jött létre az a közösség, amit „Morva testvérek”-nek neveztek. Mit akartak ezek a testvériségek? Azt mondták: Rómától tulajdonképpen nem az igazi kereszténység terjedt el, a kereszténységet valójában először meg kell ismerni, a belső élet útján érthető meg. És az eredeti kereszténység megismerésének ez a szándéka tulajdonképpen olyasvalami volt, ami belső ösztönzés útján jött létre. Csak később mondták: meg kell ismerni az evangéliumokat. De e két dolog azonos tőről fakadt.

Látják, nagy a különbség a mai Csehszlovákia területén működő Husz [32] és Luther között. Husz még csak kevéssé vette figyelembe az evangéliumot, azt nézte, hogy az ember belsőleg élje át a kereszténységet. Később ez ellaposodott az evangélium megismerése mellett.

[32] Husz János (1369-1415).

Az evangéliumot, az Újtestamentumot azonban más körülmények között írták. Ez egy képszerű kifejezésmód volt, amit később már egyáltalán nem értettek meg. Elmondok egy példát.

Az evangélium egy helyen elmondja, hogy Krisztus hogyan gyógyított meg betegeket. Ez időben azon a területen, ahol Krisztus tanított, sok olyanfajta betegség volt elterjedve, amit ma idegességnek, idegbetegségnek neveznek, olyan betegség, ami tulajdonképpen a szervekből ered. Az idegbetegségek gyakran vigasztalással, szeretettel meggyógyíthatóak. A szóban forgó legtöbb betegség meggyógyítása erre vezethető vissza. Az egyik helyen azonban ez áll: „Amikor a Nap lement, Krisztus maga köré gyűjtötte az embereket, és meggyógyította őket” [33]. Ha ma az evangéliumot olvassák, úgy tűnik az emberek számára, mintha jelentéktelen dolog lenne az időpont megadása. De miért szerepel éppen ezen a helyen az időpont? Mert azt akarja mondani, hogy azok az erők, amelyeket az embernek ki kell fejlesztenie, ha egy másik embert meg akar gyógyítani, erősebbek, ha a Nap nem áll fent az égbolton, és nem küldi le sugarait, mint ha fent van az égen. Ezért ez egy jelentőségteljes rész, amikor ott áll a szövegben: „Amikor a Nap lement, Krisztus maga köré gyűjtötte az embereket, és meggyógyította őket”. Ennél többet nem mond. Ezzel viszont utal arra, hogy Krisztus bizonyos természeti erőket használt fel a gyógyításhoz. És az evangéliumot olyan korban fordították le, amikor ezt már nem tudták megérteni. Alapjában véve az evangéliumot nagyon kevéssé értik meg.

[33] Márk 1,32

Tulajdonképpen mindezeken a területeken úgy mentek a dolgok, a keleti a nyugati és az evangélikus kereszténységben egyaránt, hogy amit eredetileg jól megértettek, azt bár megtartották, de már nem értették meg. A kereszténységet egyik formájában sem értették meg igazán. Azt mondhatnánk, hogy mindhárom formánál főleg egy dolgot fogadtak el. A keleti kereszténységben az Atyát, de Krisztusnak nevezték. A római katolikus nyugati kereszténység a Fiúistent fogadta el. Az Atyában csak egy öreg embert látott lobogó szakállal, akit lefestettek, de mint Atyaistenről keveset beszéltek róla. Az evangélikus kereszténység elfogadta a Szent Szellemet. Itt különösen arról vitatkoztak: hogyan szabadulhatunk meg a vétkektől? Hogyan gyógyulhat ki az ember a bűnből? Hogyan válik az ember elfogadhatóvá Isten előtt? És így tovább. Így tulajdonképpen, míg a kereszténységnek eredetileg egy istensége volt három alakban, ez most szétesett három hitvallássá. Mindegyik egy részét fogta fel a kereszténységnek.

A három részlet puszta egyesítése útján azonban az eredeti kereszténységre nem fognak tudni újra rálelni. Az igazi emberi erők útján kell újra megtalálni, ahogyan ezt legutóbb elmondtam. De még azt is meg akartam mutatni önöknek, hogy lássák, milyen nehéz ma eljutni az eredeti kereszténységhez. Mert ha a keleti keresztényeket megkérdezik: melyik az igazi kereszténység, azt mondják majd, hogy az, amelyik az Atyára vonatkozik, és aztán Krisztust atyának nevezik. Ha a római katolikus egyházat kérdezik meg, azt fogják mondani, hogy a kereszténység lényege az, hogy az ember bűnösségével, az emberi természet rosszaságával foglalkozik, mert az embert meg kell szabadítani szenvedéseitől és így tovább. Azt fogják mondani: mindaz, ami a Fiúval, Krisztussal kapcsolatos. És ha megkérdezik az evangélikus egyházat, hogy mi a kereszténység lényege, azt fogják mondani, minden az egészséges akarat princípiumától függ, az akarat meggyógyításától, attól, hogy megfeleljünk az Isten előtt. A Szent Szellemről fognak beszélni, és Krisztusnak nevezik.

Így jött létre mindaz, ami ma van, hogy az emberek valami olyasmire gondolnak, hogy a kereszténység három különböző oldalát egyesíteni kellene. Ehelyett azt kellene mondaniuk: ezt már egyáltalán nem értjük. Így jöhet létre az a hangulat, ami ahhoz szükséges, hogy a kereszténységet újra megtaláljuk.

Ebben a szellemben szeretnék a következő alkalommal a golgotai misztériumról beszélni, és remélem, hogy ezzel eljutunk ennek a kérdésnek a végéhez.

7. előadás – Krisztus-képzetek a régi és az új korban – Dornach, 1924. március 26.

Jó reggelt, Uraim! Ma még valamit szeretnék hozzáfűzni a kereszténységre vonatkozó kérdéshez. Megkíséreltük, hogy néhány dolgot elmondjunk arról, mi az, amit a kereszténység lényegének nevezhetünk, amit a kereszténység átvett az emberiség fejlődése folyamán. Beszéltünk azokról a küzdelmekről, amelyek Európában a kereszténység körül létrejöttek, és amelyek lényegében hosszú időn keresztül abban álltak, hogy az egyik tábor inkább az Atya-princípiumot hangsúlyozta, ahogy ez keleten történt, a másik pedig a Fiú-princípiumot, ahogy a római katolikus egyház, míg a harmadik tábor, az evangélikus egyház inkább a Szellem princípiumát.

Tulajdonképpen ma nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert a legtöbb ember úgy gondolja, talán nem is lehet ilyen dolgokról vitatkozni. Ma a világban egészen más dolgokról vitatkoznak, és voltak, akik egykor a legvadabb módon harcoltak egymással azért, mert az egyik ezt a princípiumot hangsúlyozta, a másik a másikat. Ez a mai ember számára nehezen érthető. De nézzék, éppen azért kell ezt belátni, mert jönnek majd olyan idők, amikor az emberek majd azt nem fogják megérteni, amiről ma vitatkoznak. Ez talán már nem is a nagyon távoli jövőben lesz így. Ha az ember ebbe belegondol, akkor azt is be fogja látni, miért vitatkoztak a régiek egészen más dolgokon, mint ma. Azért is kellene tudnunk, miről vitatkoztak, mert ez ma még köztünk él.

Miben áll az a külső dolog, ami a kereszténységből a legerőteljesebb módon megmaradt? Ami hosszú időn keresztül a legerőteljesebben fennmaradt, az a haldokló Jézus, a kereszt, rajta a halott Jézussal. Nem a kereszténység kezdete óta néztek fel ilyen módon a halott Jézusra. Ha visszamegyünk a legrégebbi időkbe, azt találjuk, hogy Krisztus Jézusnak a leggyakoribb, legelterjedtebb képe az volt, amely Krisztust fiatal emberként ábrázolta mint pásztort, egy báránnyal a vállán. Ezt nevezték Jó Pásztornak. Az első három keresztény évszázadban tulajdonképpen a legelterjedtebb ez a kép volt. Csak a Krisztus utáni hatodik évszázadban tűnt fel az a kép, amely Krisztust a kereszten függve holtan ábrázolja, ahogy mondták: a keresztre feszítettet, a Megfeszítettet ábrázolták. A Megfeszített az első keresztényeknél tulajdonképpen nem található meg.

E mögött fontos dolog rejlik. Látják, az első keresztényeknek még az volt a véleményük, hogy Jézusban Krisztus érkezett meg a Napról, hogy Krisztus Földön kívüli lény. Ezt később félreértették. Később ugyanis dogmává tették az úgynevezett szeplőtelen fogantatást, amely szerint Jézus nem a szokásos emberi módon fogant és született meg. Csak miután olyasmit már nem tudtak megérteni, hogy Jézus eleinte ember volt, még ha igen jelentékeny ember is, és csak életének harmincadik évében szállt alá testébe az a szellem, a Nap-szellem, akit aztán Krisztusnak neveztek. Abban a korban, amikor ezt már nem értették, akkor alakult ki az a vélemény, hogy egyrészt a halott Krisztust ábrázolják a kereszten, a haldoklót, másrészt Krisztus szellemi megérkezését már a születés idejére tegyék. Félreértés volt, ami csak a hatodik században jött létre. Ez nagyon mély betekintésre ad lehetőséget. Mert a között az idő között, amikor a keresztények Jézus Krisztust még mint Jó Pásztort ábrázolták, és a között, amikor már Megfeszítettként, egy meghatározott esemény történt, az ugyanis, hogy tartottak egy zsinatot [34], ahol kimondták, hogy az ember nem három részből áll, testből, lélekből és szellemből, hanem csak két részből, testből és lélekből, a léleknek pedig – így mondták – vannak bizonyos szellemi tulajdonságai.

[34] A 869-es 8. konstantinápolyi zsinatról van szó.

Ez nagyon fontos, uraim! Mert látják, az egész középkoron át a trichotómia, az ember hármassága, hármas tagozódása eretnek tanításnak számított. Aki igazi hívő volt, annak nem volt szabad az ember hármas tagozódásában hinnie. Nem mondhatták azt: „az embernek szelleme van”, hanem azt kellett mondaniuk: „az embernek teste és lelke van, és a léleknek vannak szellemi tulajdonságai”. Azáltal azonban, hogy az ember bizonyos módon a szellemet kiiktatta, elzárta a szellemhez való utat, és csak ma jön létre újra a szellemről szóló tudomány, hogy amit itt az emberiségtől elvettek, azt újra visszakapja.

Az első keresztények mindenesetre tudták, hogy aki Krisztusként benne él, az egyáltalán nem tud megszületni és meghalni. Itt nem olyasmiről van szó, ami emberi lenne. Az ember születik és meghal. Krisztus azonban, aki Jézust életének egy bizonyos időpontjában áthatotta, nem emberi módon született, és nem tudott Jézusként a kereszten meghalni, nem érinthette a halál, hanem ahogy az ember másik ruhát vesz fel, más formát öltött, egy szellemi formát. Ha viszont az ember ábrázolni akarja azt, ami szellemi – ez ugye szemmel nem látható –, akkor képszerűen kell ábrázolnia. És hogy a szellem őrködik az ember fölött, hogy a szellem jó tanácsadója az embernek, ezt akarták kifejezni, amikor Krisztus Jézust Jó Pásztorként ábrázolták.

És volt még valami, amit az emberek ma már nem értenek meg. Gyakran van úgy, hogy egy képről csak egy részlet marad fenn. Ma még gyakran mondják, amikor Krisztusról beszélnek: „Isten báránya”. Ez azokon a képeken volt látható, amelyek az első évszázadokban keletkeztek, egy részlet, ami abból a képből maradt meg, amely a Krisztus vállán lévő bárányt ábrázolta. És csak ez a részlet maradt meg. A régi korokban az embereket különböző részletek alapján jelölték meg. Képzeljük el, hogy valakit Kappának hívtak – vannak ilyen nevek –, ez egy kis fejfedő volt valamikor. Erről a fejfedőről kapta ez az ember a nevét. Ha valakit „Adler”-nek hívtak, akkor valaha volt a címerében egy sas és így tovább. Az „Isten báránya” is így maradt fenn, mert ez a régi ábrázolás egy részlete volt.

A hatodik században tulajdonképpen már a szellemről való mindenfajta nézet háttérbe szorult, és ennek az lett a következménye, hogy úgy látták: már csak arra lehet tekinteni, hogy milyen volt Krisztus Jézus emberi sorsa. Nem az eleven Krisztusra tekintettek, a szellemre, hanem a szenvedő emberi Jézusra, és úgy magyarázták, mintha a Krisztus lenne. Ezért lett a hatodik században a halálnak ez az eseménye különösen fontos.

Látják, itt már szerepet játszik a materializmus. És ha a kereszténység fejlődését követjük, látjuk, hogyan fejlődött ki. Ezáltal a későbbi időkben néhány olyan dolog jött létre, ami egyébként nem következett volna be.

Említettem önöknek [35]: annak ismerete, hogy Krisztus egy Nap-lény, aki az ember Jézusban élt, abban a jelben is kifejeződik, ami minden nagymisén ott látható az oltáron: a szentségtartó, a monstrancia: közepén van a Nap és a Hold, a Hold pedig tartja a Napot.

[35] Az 1924. március 12-i előadásban

Sokáig tudták, hogy Krisztusban egy Naplényről van szó, ennek ez volt az értelme. Mert mi az, ami a monstranciában van? Megsütött liszt. És hogyan jön létre ez a megsütött liszt? Úgy, hogy a Nap leküldi sugarait a Földre, hogy gabona növekszik, a gabonából pedig liszt lesz. Ez tehát igazi Nap-termék. És ha így akarjuk kifejezni: valóban olyan test, amit a napfény hozott létre. Amíg ezt tudták, addig ez egyértelmű volt.

Másrészről a Hold esetében éppen ezt az alakot ábrázolták, mert ezt tartották a legfontosabbnak. És ahogy említettem: az ember a Hold-erőktől kapja azokat az erőket, amelyek fizikai alakját adják. Az egész egyértelmű volt, amíg tudták, hogy vannak ezek a dolgok. Ezek aztán fokozatosan elvesztették jelentőségüket. Elmondok néhány dolgot, amelyekből beláthatják, mi a jelentősége mindennek.

Gondoljanak arra, hogy a törökök, tehát a mohamedánok, ahogy mondtam, ismét csak egyetlen Istent fogadtak el, nem a három alakot, hanem mindent az Atyaistenre vezettek vissza. Milyen jelet kellett ehhez választaniuk? Természetesen a Holdat! Ezért van a törököknél éppen ez a jelkép: a félhold.

A keresztényeknek tudniuk kellett, hogy számukra ez a jel azt jelenti: a Nap legyőzi a Holdat. És az első keresztények főképpen azt ábrázolták, hogy a golgotai misztérium útján a Nap legyőzi a Holdat. Mit jelent ez? Látják, most tulajdonképpen mindenen keresztülvonul a szellemi. Mert ha az emberek megértik, hogy a Nap képe mit fejez ki, azt mondják: aki ezt a Nap-képet ismeri, az elfogadja, hogy az embernek az életében szabad akarata van, hogy itt még valamit kaphat, aminek az élete számára jelentősége van. Aki csak a Holdban hisz, az úgy gondolja, hogy születésével az ember mindent megkap, hogy saját magából semmit sem tud kihozni. És éppen ez a törökök fatalizmusa. És a törökök tulajdonképpen még valamit tudnak erről. Bizonyos vonatkozásban okosabbak az európaiaknál, mert azok egykor jelükké tették a Napot, de elfelejtették, mi ennek a jelentősége.

Ha meggondolják, hogy a 6. században már a szellemi Krisztusról tulajdonképpen nem tudtak, akkor megérthetik, hogy miért kezdtek el a középkorban – a 10-13. században – egyszerre csak vitatkozni azon, mit jelent voltaképpen az Úrvacsora. Ez csak azok számára jelent valamit, akiknek van fogalma a szellemiségről. De erről már nem tudtak, ezért kezdtek el vitatkozni. Egyesek azt mondták: a templomi oltáron a kenyér valóságosan Krisztus testévé alakul át. A többiek ezt nem hitték, mert nem tudták elképzelni, hogy a kenyér, ami éppen olyan volt, mint annak előtte, hússá vált volna. Ezt nem tudták elképzelni. Így aztán kialakult az a középkori vita, ami aztán olyan szörnyű eredményre vezetett. Mert azok, akik azt mondták: nekünk mindegy, hogy megértjük-e a dolgot vagy nem, mi hiszünk abban, hogy a kenyér valóban hússá válik. Ez volt az egyik párt, a római katolikusok. A többiek azt mondták: ezt nem tudjuk elhinni, legfeljebb azt, hogy ami itt történik, annak jelképes jelentősége van. Ők voltak aztán azok, akik evangélikusok lettek.

E körül indult meg mindaz, ami a középkori vallásháborúkhoz vezetett, és ami azután az 1618-tól 1648-ig tartó borzalmas, Harmincéves Háborúban csúcsosodott ki. Ez a Harmincéves Háború azzal kezdődött, hogy a katolikusok és a protestánsok megindultak egymás ellen. Közismerten a prágai defenesztráció indította el. Prágában a császári hivatalnokokat az ellenpárt emberei kidobták az ablakon, és bár a második emeletről zuhantak le, olyan szerencsésen estek, hogy semmi bajuk sem lett, mert egy szemétkupacon landoltak. De ez nem trágyadomb volt, hanem egy papírhalom, mert akkoriban Prágában olyan nagy rend volt, hogy a papírhulladékot, borítékokat és hasonlókat egyszerűen kidobták az ablakon. Ám ez most jó szolgálatot tett, mert amikor a katolikusok és a protestánsok összevesztek, a császári tisztviselőket pedig, Martinitz-et és Slavatát Fabricius magántitkárral együtt kidobták az ablakon – ezt akkoriban gyakran megtették, nem ment ritkaság számba –, mindhárman megmenekültek. A Harmincéves Háború azonban elkezdődött.

Természetesen nem szabad azt gondolniuk, hogy az egész Harmincéves Háború csak azért történt meg, hogy a vallási vitákat elrendezzék. Valószínűleg így hamarabb véget ért volna. Ez a fejedelmek vitája volt. Ők csak kihasználták, hogy az emberek egymás ellen küzdöttek. Az egyik ezt, a másik azt a pártot támogatta, és a vallási viták köpenyébe burkolva saját céljaikat követték, úgy, hogy a háború aztán éppen harminc évig tartott. De valóban abból indult ki, amit elmondtam.

Látják, a Harmincéves Háború a 17. században 1618-tól 1648-ig tartott, ez egyáltalán nem volt olyan hosszú idő, hogy az emberek ilyen dolgokról vitatkozzanak. És tulajdonképpen ebből a vitából jött létre a protestantizmus, az evangélikus egyház.

Most azt mondhatjuk: ha a szellemet kiküszöbölték, hogy mondhatod azt, hogy a protestáns, az evangélikus egyház a három isteni alakból a Szellemet elfogadta? Igen, erre azt kell mondani, hogy az evangélikusok nem tudták, hogy a Szellemet imádják, mert azt tulajdonképpen kiküszöbölték. Nem tudtak róla. Gyakran említettem már, hogy amiről az ember nem tud, az azért mégis jelen lehet. És ez már valami szellemiség volt, ha nem is nagyon nagy szellemiség, amiben az evangélikus egyház tevékenykedett. Csak erről az evangélikusok nem tudtak. Látják, ha mindaz nem létezne, amiről például a professzorok nem tudnak, mi volna akkor a világban? Az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy lehet beszélni arról, mit csinál, akkor is, ha nem tud róla. Ezért a protestantizmus létrejötténél lehet beszélni arról, hogy a harmadik alak, a Szellem, tulajdonképpen már hatékony volt.

Láthatjuk itt azonban, hogy a materializmus valóban létrejött. A régi keresztényeknek nem volt létkérdés arról vitatkozniuk, hogy ez a laposan megsütött liszt valóban hússá változik-e, mert egyáltalán nem jutottak el oda, hogy ilyesmikre gondoljanak. Csak amikor mindezt materiálisan akarták elgondolni, akkor ezt is materiálisan gondolták el. Ez rendkívül érdekes. A materializmusnak ugyanis kétféle formája van. Először minden szellemit materiálisan gondolnak el, aztán letagadják a szellemet. Tulajdonképpen a materializmus ezt az utat járja.

Érdekes látni, hogy később, még a 6. század után is Közép-Európában volt két szép költemény. Az egyik Elzászban jött létre a 9. században, ez Otfried [36] Evangéliumi harmónia című műve volt. A másik azon a területen keletkezett, amely ma a szászoké, ez a Heliand, vagyis a Heiland volt. Ha a Heliandot olvassák, feltűnhet valami. Azt fogják mondani, hogy ez a szerzetes – mert egy paraszti származású szerzetes írta – jól ábrázolja Krisztus Jézust, de egészen sajátságos módon, körülbelül úgy, ahogy a németek egy herceget ábrázolnak, aki a német fegyveres tömegek élén lovagolva harcol, és legyőzi az ellenségeit. Ha az ember a Heliandot olvassa, teljesen Németországban érzi magát, nem pedig Palesztinában. Kétségkívül ugyanazokat az eseményeket beszéli el, amelyeket az evangélium, de úgy, mintha Krisztus Jézus tulajdonképpen egy német herceg lenne, egy német fejedelem.

[36] Ottfried von Weissenburg (kb. 800-870) – elzászi szerzetes.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy aki a Heliandot írta, annak számára azok a külső események, amelyeket egykor Palesztinában látni lehetett, teljesen közömbösek voltak, nem akarta azokat hűen ábrázolni. Számára a külső kép nem játszott szerepet. A szellemi Krisztust akarta ábrázolni, és azt gondolta, nem lényeges, hogy egy német herceg emberi alakjában jelenik-e meg a világban, vagy egy palesztinai zsidó alakjában. Abban a korban tehát, amelyben a Heliand keletkezett, Közép-Európában még valóban hittek a szellemi Krisztusban, még nem váltak materialistákká. Délen már ez volt a helyzet, a római és görög népek ekkor már materialistákká váltak. Közép-Európában azonban még volt egy bizonyos érzék a szellemiség iránt, ezért ábrázolta ez a szász szerzetes, aki a Heliandot írta, Krisztust egy német herceg képében. Ebből már láthatjuk, hogy itt, Közép-Európában még lehetőséget találtak arra, hogy bizonyítsák: Krisztus teljesen szellemileg jelent meg mint Napszellem, ahogy ezt ábrázoltam.

Ha az ember megnézi, hogy ebben a Heliandban Krisztus milyen jelleggel jelenik meg, főképpen azt fogja találni, hogy ebben a szász könyvben Krisztus „szabad ember”, tehát a Nap-jelleg birtokosa és nem a Hold-jellegé.

A helyzet valóban az, hogy Krisztusnak a Földön kívüli világgal való kapcsolatát egyszerűen elfelejtették, és ma már egyáltalán nem ismerik fel.

Szeretnék még valamit mondani. Ha visszamegyünk azokhoz a misztériumokhoz, amelyekről már elmondtam, hogy az ókorban tanítási, vallási és művészeti központok voltak, akkor azt fogják találni, hogy ezekben a misztériumokban ünnepeket is tartottak, olyan ünnepeket, amelyek összefüggtek az év körforgásával. Tavasszal mindig az úgynevezett feltámadást ünnepelték. A természet állt a húsvéti időszak középpontjában. Azt mondták: az emberi lélek is éppen úgy megünnepli a feltámadást, mint a természet. A természetben ott van az Atya. Tavasszal a természet erői megújulnak. Az emberben, ha figyel rá és dolgozik rajta, megújulnak a lelki erők. És a régi misztériumokban arra törekedtek – tulajdonképpen a tudós emberek, akikről azt mondták, hogy bölcsek –, hogy a léleknek olyan élménye legyen, amely, mondhatnánk, egyfajta tavaszi élményt jelent az emberi életben. Az a tavaszi élmény, amikor az ember azt mondhatja: „Amit korábban tudtam, az mind semmi. Újjászülettem!” Ez annak felismerését jelentette, hogy az ember újjászületett, azaz újjászületett szellem szerint. Bármilyen különösen hangzik is, az egész ázsiai keleten megkülönböztették azokat, akik egyszer születtek, azoktól, akik kétszer jöttek a világra. Mindenütt beszéltek kétszer születettekről. Akik csak egyszer születtek, azok a Hold-erők útján születtek, és egész életükben azok hatása alatt maradtak. Akik kétszer születtek, azok a misztériumi tanítványok voltak, megtanultak valamit, és tudták, hogy az ember szabaddá teheti magát, követheti saját erőit. Ezt azonban képileg ábrázolták.

A katolikus egyház egyik legnagyobb szentje, Szent Ágoston [37], aki a 4-5. században élt, eleinte pogány volt, aztán áttért a kereszténységre, majd a katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szentje lett. Ágoston írásaiban találhatunk egy figyelemreméltó mondatot. Azt mondja: a kereszténység már Jézus Krisztus előtt itt volt, a régi bölcsek már keresztények voltak, csak nem így nevezték őket.

[37] Szent Ágoston (Augustinus, 354-430).

Igen, uraim, rendkívül jelentős dolog a kezdeti kereszténység idejében elismerni, hogy ami a régi misztériumokban kereszténységként jelen volt, azt csak Jézus Krisztus útján jelenítették meg, abban a korban, amikor már nem voltak misztériumok, úgyhogy ez az egész Földre érvényes egységes eseménynek tekinthető.

Az a tudat is veszendőbe ment, hogy a kereszténység már a régi pogányság idejében is élt. A materializmus egyszerűen rendkívül sokat lerombolt abból, amit az emberiség már megtalált. És ebben a képben, amely a tavaszi időszakban mintegy a meghalt Emberisten feltámadását ábrázolta, az ókori bölcs saját sorsát látta képszerűen megjelenni. Azt mondta: velem is ennek kell történnie, ki kell fejlesztenem magamban egy olyan tudást, amely szerint a halálnak csak annyi jelentősége van számomra, amennyi a természeti erőket érinti, de nem érinti azt, ami bennem másodszor is megszületik, amit saját emberi erőim útján hozok létre.

Az első kereszténységben volt még valami, amiről az emberek azt mondták: az embernek halhatatlannak kell lennie, a lélek az élet folyamán önmagára ébred, így az ember igazi értelemben véve halhatatlan. Természetesen ilyesmivel szemben nem vetődik fel az, hogy téves nézet. De egy téves nézet mégis kialakult. Mert miközben a kereszténység első századaiban az terjedt el, hogy az emberek azt mondták: az emberi lelket ápolni kell, hogy ne haljon meg, később az egyház egy másik véleményt hangoztatott: nem akarta, hogy az ember maga gondozza a lelkét, ő akarta az emberi lelket gondozni. Egyre inkább az egyház gondoskodott az emberi lélekről, nem maga az ember. Így jött létre az is, hogy tulajdonképpen már nem látták meg az emberben azt, hogy mi az, ami a lelket a helyes módon gondozza, tehát, hogy a lélekben a szellem újra megszületik, újra létrejön benne a Nap-szerű. A Nap-szerűről nem lehet materialista módon gondoskodni. Hogyan lehetne róla materialista módon gondoskodni? Egy expedíciót kellene létrehozni, és a Napról mindig elhozni azt, amit az embernek adni kell. Ez természetesen nem lehetséges. Így az egészet hamis módon ábrázolták.

Látják, uraim, mindaz, amit el kell mondanom, azt jelzi, hogy az idők folyamán a materializmus egyre inkább előretört, az emberben lévő szellemit pedig már nem értették meg. Ma az a helyzet, hogy az az elv, amely szerint nem kell hagyni, hogy az ember maga gondoskodjon a lelkéről, hanem ez az egyház feladata, még nem vezetett az emberi lélek megöléséhez. De ha ez az elv tovább élne, nem kellene hosszú időnek eltelnie, és a lélek a testtel együtt meghalna. Ma még él az emberi lélek, még fel lehet éleszteni, ha egy igazi szellemtudomány jön létre. De ha nem jön el ez a szellemtudomány, ha minden a régi módon folytatódik, akkor egy vagy két évszázad múlva ez már nem lesz lehetséges.

Mi történne, ha a materializmus megmaradna? A materializmusnak fokról-fokra ki kellene nevetnie önmagát, mert már a nevelésnél szellemi módon kell eljárni. Nem lehet nevelni és oktatni anélkül, hogy ne beszélnénk a szellemiségről. Ha pedig ez valóban elterjed, ahogy már néhány helyen tapasztalható, akkor a materializmusnak vagy ki kell nevetnie önmagát, ha a szellemről beszél, vagy becsületessé kell válnia.

Amikor 1922-ben néhány antropozófus barátommal a bécsi kongresszuson felszólaltam, megjelent egy cikk, amely azzal végződött, hogy a szerzője kijelentette: harcolnunk kell a szellem ellen! Úgy akart elintézni bennünket, hogy ezt mondta: harcolnunk kell ellene. Hová jutnánk azáltal, ha a szellem elleni küzdelmet becsületesen továbbvinnék? Akkor, ha egy gyereket hatéves korában becsületesen tanítani kezdenének, azt mondanák: az ördögbe is, ez olyasmi, ami feltételezi a szellemet! Inkább fel kellene íratni a gyermeknek valamilyen port vagy hasonlót, hogy az anyag átalakuljon benne, akkor okos lesz, és majd tudni fog valamit. Ha a materializmus becsületes, akkor abból ez következik. A gyerekeket iskolába kellene hogy engedjék, és ahogy ma, mondjuk, himlő ellen oltást kapnak, úgy egyiket a másik után be kellene oltani okossággal, mert ha az okosság materiális dolog, akkor így is bevihető a szervezetbe. A gyerekeket tehát be kellene oltani okossággal. A materializmus, ha becsületesen járna el, ezt kellene tennie. Mert ha valaki azt mondja, hogy nem gondol a lelkével és a szellemével, csak az agyát veszi tekintetbe – az agy ugyanis egy bizonyos anyag –, akkor az agyat anyagi és nem szellemi módon kell okossá tenni. Ilyen szörnyű ellentmondásokhoz jutna el a materializmus.

Csak úgy lehet ezt elkerülni, hogy az ember tanul, és megtud valamit a szellemről. Korunkban el kell jönnie a szellemtudománynak, különben az emberi lélek elhal.

8. előadás – A húsvét ünnepe – Dornach, 1924. április 12.

Jó reggelt, uraim! Ma szeretnék még valamit mondani önöknek azzal kapcsolatban, amit a húsvétról mondtam. Esetleg van más kérdés, ami most különösen fontos?

Burle úr: Szeretnék kérdezni valamit, de ez nincs összefüggésben a húsvéttal. Nemrég egy párizsi újságban megjelent egy cikk, amelyben az írták, hogy az ember esetleg a bőrével is tud látni, olvasni. Lehetne erről valamit hallani? Nagyon elcsodálkoztam, amikor ezt hallottam.

Dr. Steiner: Ha az ember ilyesmit hall, amit ebben a formában közölnek, ahogy ez egy ilyen újságcikkben megjelenik, akkor természetesen óvatosnak kell lennie. A dolognak utána kell nézni. Arról van tehát szó, hogy bizonyos személyek – vagy esetleg mindenki – képesek lennének arra, hogy a bőrükkel lássanak, valamilyen bőrfelülettel olvasni tudjanak.

Ez egy olyan dolog, amiről az emberek már régóta tudnak. Bizonyos személyek ezt meg tudják tenni. Ha az ember ezt egyes személyeknél gyakoroltatja, akkor kialakulhat egy képesség, hogy az illető a bőrével, valamelyik tetszés szerinti bőrfelületével olvasni tud. Szeretném azonban a figyelmet felhívni arra, hogy az ilyen dolgokon nem kell túlságosan csodálkozni. Mert meg kell hogy értsék: az ember nem tanul meg mindent, amit meg tudna tanulni, nem fejleszti ki minden képességét. Néhány dolgot ki tud alakítani, ha időt fordít rá. Természetesen minden gyereket meg lehetne tanítani arra, hogy az ujjaival olvasni tudjon, ha egyszerű betűket használunk, és a gyerek a papírt letapogatja. Azon a helyen, ahol nincs betű, a papír egészen más, mint ott, ahol betű van. Képzeljék el, hogy az ember kialakít néhány betűt, amik mint karcolások kiemelkednek a papírból – miért ne lehetne ezeket könnyen elolvasni? Mert ha az ember fából betűket készít, akkor csukott szemmel, tapogatás útján olvasni tud. Ehhez csak az szükséges, hogy ezt a képességet valamennyire kifinomítsuk.

Fiatal koromban például gyakoroltam valamit, amit kevesen gyakorolnak, mégpedig azt, hogy egy ceruzát tartsak a nagy lábujjam és a következő ujj között, és így írjak. Ezt is meg lehet tanulni. Az ember mindenféle dolgot, amit egyébként nem tanul meg, megtanulhat, és így bizonyos képességekre tehet szert. Ezeket kifinomíthatja, és ezáltal olyasmi jöhet létre, amiről azt hiszi, hogy meg kell csodálnia. Ezen azonban nincs mit ámulni. A tapintási képesség kifejlesztésén alapul. Minden testrészünkkel tudunk tapintani. Ahogy egy tűszúrást érzékelni tudunk, egy kis karcolás is érzékelhető, amit a betűk alkotnak. Ezen a módon ilyesmit ki lehet fejleszteni magunkban.

Ebben az esetben azonban nem arról van szó, amit állítanak, hogy mindenkinél előidézhető az a képesség, hogy a bőrével valóban olvasni tudjon. Ez a leírás nem egészen olyan, hogy minden részletét igazolni lehetne. Ha erről egy tudományos megállapítás megjelenik, azt csak akkor lehet elmondani, hogy helytálló, amikor az ember egy könyv egyik oldalát az illető hasára helyezi, és az illető el is tudja azt olvasni. Utána lehet nézni, hogy valóban egy olyan finom érzékelési képességről, tapintási képességről van-e szó, ami kialakítható, vagy éppen az illető csal. Ami e mögött van, az a leírásból nem olvasható ki. Ez a közlés nem nagyon lepett meg engem, mert el tudom képzelni, hogy ez lehetséges. Amin viszont elcsodálkoztam, az az ostoba megjegyzés volt, amit az újságírók hozzáfűztek: ha ez igaz lenne, akkor már régen fel kellett volna hogy fedezzék. Lehet azt mondani, ha például a telefont felfedezik, hogy ha ez így lenne, akkor már régóta fel kellett volna fedezni, vagy az emberiségnek már régóta ismernie kellene? Nagyon meglepett, hogy egy ilyen kijelentés egyáltalán megszülethet. A dolog nem olyan csodálatos, mert az ember érzékelő- és tapintószervei útján sok mindent megtanulhat. Ugyanis az emberek nem veszik észre, mi minden függ attól, hogy a szemüket mire irányítják egy tárgy megítélésekor. Az ujjakat például nagyon jól ki lehet képezni minden lehetséges dolog érzékelésére. Annak megítélése tehát, hogy ha valaki azt állítja: minden testrészét képes úgy kialakítani, hogy lásson vele, és ezt évekig tartó tanulással éri el, tudományos alapon kell hogy megtörténjen. Olvastam erről német, angol és francia újsághíreket, nem lehet belőlük megítélni, hogy ez az ember fantaszta, csaló vagy valóban tudós ember. Erről van szó.

Most szeretnék még valamit a húsvét ünnepéről mondani. A húsvét ünnepe alkalmas arra, hogy összekapcsoljuk azzal, amit a golgotai misztériumról mondtam, mert tudják, hogy a húsvét mozgó ünnep. Minden évben más időpontban ünneplik. Ingadozik. Miért ingadozik? Azért, mert nem a földi viszonyok szabják meg, hanem az égiek. Az szabja meg, hogy mikor van a tavasz kezdete. Ez természetesen mindig március 21-én van. A tavasz kezdeténél előbbre nem teszik a húsvétot. Megvárják, amíg a tavasz kezdete, tehát március 21-e után a telehold elérkezik. Amikor a holdtölte megjön, megvárják a következő vasárnapot, és erre a napra teszik a húsvétot. Ez tehát a tavasz kezdete utáni holdtöltét követő első vasárnap. Ha a holdtölte március 22-ére esik, akkor a következő vasárnap lesz a húsvétvasárnap, mert ez az első vasárnap a tavaszi holdtölte után. Ilyenkor a húsvét igen korán van. A holdtölte viszont eshet huszonkilenc nappal március 21. utánra is. Ha például a holdtölte március 19-én van, akkor a tavasz kezdete után 28 nap múlva lesz újra. Ekkor csak a négy héttel későbbi vasárnap lesz a húsvétvasárnap. Ilyenkor a húsvét április második felében van. Így tehát a húsvét március 21-e és április vége között mozog. Ide-oda ingadozik.

Miért igazodik a húsvét az égi viszonyokhoz? Ez azzal függ össze, amit már elmondtam, amit az emberek már korábban is tudtak, hogy a Holdnak és a Napnak mindarra befolyása van, ami a Földön történik.

Nézzenek meg egy növényt, amely kinő a földből! Ha itt van a föld (rajzol), mi pedig egy növényt akarunk létrehozni, egy pici magvacskát kell a földbe dugnunk. Az egész növény, a növény egész léte ebben a kis magban sűrűsödik össze. Mi lesz ebből a magból? Először is gyökér. Aztán az egész növény ebből alakul ki.

Aztán az egész újra összehúzódik, és felnövekszik a szár, majd újra kiterjed és létrejönnek a levelek, megjelenik a virág. Aztán megint összehúzódik a növény a magban, ami megvárja a következő évet. Mit látunk tehát itt a növénynél? Kiterjedést, összehúzódást, kiterjedést, összehúzódást, kiterjedést, összehúzódást.

Minden alkalommal, amikor a növény kiterjed, a Nap az, ami például a levelet létrehozza, és amikor a növény összehúzódik, amikor vagy a mag, vagy a szár jön létre, a Hold hatása érvényesül. A levelek között tehát a Hold működik. Azt lehet mondani, hogy ha egy ilyen növény létrejön, ahol levelek terülnek szét, ahol gyökerek terülnek szét – mindenekelőtt a gyökérnél –, a Hold működik, aztán a Nap, ismét a Hold, majd megint a Nap, megint a Hold, megint a Nap, végül a Hold zárja le. Így tehát minden növénynél váltakozást figyelhetünk meg: Nap-hatás, Hold-hatás, Nap-hatás, Hold-hatás. Ha tehát a körülöttünk lévő földekre nézünk, ahol növények nőnek, látjuk a Nap és a Hold működését. Azt mondhatom: akkor is, ha az ember a világra jön, ahogy fizikai teste kialakul, az a Holdtól függ, és amilyen belső erőkkel rendelkezik, ahogy önmagát átalakítja, az pedig a Naptól. A golgotai misztérium ábrázolásánál ezt elmondtam.

Ezt korábban az emberek tudták, csak elfelejtették. Azt mondták: „Mikor van jelen tavasszal a legnagyobb erő, aminek segítségével a növények jól tudnak fejlődni és a leghasznosabb módon növekednek az emberek számára? Amikor a Nap és a Hold megfelelően együttműködik.” Ez az az időpont, amikor a telehold először küldi sugarait a Földre, a napsugarak pedig támogatják. A Nap és a Hold tehát akkor működik jól együtt, amikor a Nap, amelynek tavasszal van a legnagyobb ereje, és a Hold, amely négy hét után teljesedik ki, kellően összedolgozik. Ezért van a húsvét, a Nap ünnepe a tavaszi holdtölte után vasárnapon. A húsvét megállapításánál tehát tudták, hogy arról van szó, mit kell a tavasz kezdetekor ünnepelni a téli napforduló után.

A húsvéti ünnep nem a keresztény időkben jött létre, hanem tulajdonképpen egy régi pogány ünnepből, abból, amelyet már említettem, de most pontosabban szeretnék leírni, az úgynevezett Adonisz-ünnepből. Miben állt ez az Adonisz-ünnep? Ezt azokon a művészeti, oktatási és vallási helyeken vezették be, amelyeket misztériumhelyekként írtam le. Adonisz egyfajta kép volt, amit annak ábrázolására készítettek, ami az emberben szellemi-lelki. Tehát az emberben lévő szellemi-lelkit jelenítette meg. Azt gondolták, hogy ez az emberben lévő szellemi-lelki összhangban van az egész világgal. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy ezt az Adonisz-ünnepet, amely hasonló volt a mai húsvéthoz, a régi pogányoknál, akik még az összes szellemi viszonyt figyelembe vették, ősszel ünnepelték meg. A régi húsvéti ünnep tehát ősszel volt. Az ünnep a következőképpen zajlott le. Úgy ünnepeltek, hogy a képet, amely az ember örök, halhatatlan, szellemi-lelki részét jelképezte, belemerítették egy tóba vagy tengerbe, ha annak partján éltek, és három napig benne hagyták. A kép alámerítését az emberek szomorú, panaszos énekekkel kísérték. A képnek ez az alámerítése hasonló volt ahhoz a szertartáshoz, amelyet akkor szoktak tartani, amikor a családból vagy a baráti körből meghal valaki. Igazi temetési szertartás volt. Ezt mindig azon a napon tartották, amit ma pénteki napként jelölnek. A nagypéntek is tulajdonképpen úgy alakult ki, hogy ez a szokás átterjedt Közép-Európába, a germán vidékekre, német területre. A német Karfreitag szó előtagja a „kar” tulajdonképpen a „kara” szóból származik, ami panaszt jelent. Tehát „panasz-péntekről” volt szó.

Hogy eredetileg hogyan volt ez, azt az emberek ma annyira nem tudják már, hogy az angolok ezt a pénteket Good Friday-nak vagyis jó pénteknek nevezik, holott a régi időkben „halotti péntek”, „szomorú péntek” vagy „panasz-péntek” volt a neve. Igazi temetési szertartás volt tehát, ahogy Adoniszt ünnepelték. Ahol nem volt víz, ott egy mesterséges tavat hoztak létre, ahová a képet belemerítették – ez tulajdonképpen egy szobor volt –, majd három nap múlva, tehát a vasárnapot követően, kiemelték. Amint látják, ez egy igazi halotti szertartásnak felel meg.

A kiemeléskor aztán örömteli énekeket zengtek, igazi öröménekeket, úgyhogy az emberi lélek ezen a három napon belül a legnagyobb szomorúságtól eljutott a legnagyobb boldogságig. Ujjongó énekek hangzottak fel, és ezeknek a tartalma mindig az volt, hogy az isten újra feltámadt!

Mit jelentett ez az ünnep? Ismét hangsúlyoznom kell, hogy elsősorban ősszel zajlott le, de mit jelentett?

Korábban már elmondtam: ha az ember meghal, fizikai testét leveti. Ekkor a hátramaradottak és a barátok szomorkodnak, és ennek megfelelően olyan halotti szertartást rendeznek, mint az Adonisz-kép lemerítésekor. Csak itt valami kimarad. Említettem, hogy halála után az ember három napig még visszatekint földi életére. Fizikai testét leveti, de éterteste még megmarad. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül elpárolog a világban. Ekkor az ember már csak asztráltestében és énjében él.

Akik az Adonisz-ünnepet bevezették, azt mondták: „Az embereknek tudniuk kell, hogy az ember nem hal meg, amikor fizikai teste meghal, hanem három nap múlva a szellemi világban újra feltámad.” És hogy az embereknek ezt minden évben a tudatára hozzák, ezért tartották meg az Adonisz-ünnepet. Ősszel, az Adonisz-ünnepkor azt mondták: „Látjátok, a természet elhal. A fák lehullatják leveleiket, a földet hó lepi be, hideg van, metsző szelek fújnak, a föld elveszti termőképességét, olyan lesz, mint amikor a fizikai ember meghal. De ha a földre nézünk, akkor tavaszig várnunk kell, hogy újra feltámadjon. Ha az emberre nézünk: lelkében és szellemében három nap múlva újra feltámad.” Ennek tudatában kell lennünk. Ezért van ez a halotti ünnep és utána a feltámadási ünnep ősszel, mert az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy ő ellentéte a természetnek. A természetnek engedelmeskednie kell, egész télen át halott marad, mert ő csupán a természet. Amikor a természet lombhullatóvá, behavazottá válik, amikor hideg szelek járnak, akkor az embernek észre kell vennie: te más vagy, mint a természet, ha te meghalsz, három napon belül feltámadsz.

Ez egy szép ünnep volt, ami végigvonult az egész ókoron. Azokon a helyeken, ahol misztériumkultusz volt, az emberek összejöttek, együtt maradtak az egész húsvéti ünnepség alatt, elénekelték a panaszos dalokat, és harmadnapon tudatára ébredtek, hogy minden lélek, minden én és minden asztráltest a halál után három nap múlva feltámad. Az emberek számára a szellemi világba való közös bemenetelt jelentette, hogy a fizikai világtól a húsvéti ünnep felé fordultak. Abban az időben ez így történhetett, mert a régi korokban nem úgy volt, mint ma. Most úgy van, hogy az emberek tavasszal ünneplik a húsvétot, amikor valami mást kell csinálniuk, ha vidéken élnek. A régi húsvétot, az Adonisz-ünnepet akkor ülték meg, amikor az utolsó gyümölcsöket is leszedték, amikor túl voltak a szüreten, amikor eljött a téli pihenő ideje. Ekkor szellemileg fel akartak ébredni, és megünnepelték az Adonisz-ünnepet. És ezt az Adonisz-ünnepet – Adoniszt a különböző helyeken különbözőképpen nevezték – mindenütt megünnepelték, ahol a régi vallások még éltek. Mert minden régi vallás a lélek halhatatlanságát ilyen módon mondta el az embereknek.

Az első keresztény századokban még nem úgy ünnepelték meg a húsvétot, mint ma, ez fokozatosan alakult ki a 3-4. században. Az embereknek azonban ekkor már nem volt tudomásuk a szellemi világról, egyáltalán nem tudtak róla, hanem csak a természetre akartak tekinteni. Még aggódtak a természetért, ezért ezt mondták: „Hogyan tudjuk a feltámadást ősszel ünnepelni? Ilyenkor nem támad fel.” Hogy az ember feltámad, ezt már nem tudták, ezért azt mondták: „Ősszel nem támad fel semmi, mindent betakar a hó, tavasszal viszont minden feltámad, ezért a húsvéti ünnepet tavaszra tesszük.” Ez már olyasvalami, ami a materializmus megjelenéséből fakad, még ha olyanéból is, amely feltekintett az égre és a húsvétot a Nap és a Hold szerint határozta meg. A 3-4. keresztény évszázadban a materializmus már jelen volt, legalábbis oly módon, amely kitekintett a világba, nem a giliszta-materializmus, amikor az ember csak a földre tekint. Mert a giliszták mindig a földben vannak, legfeljebb akkor jönnek elő, amikor esik az eső. Így van ez a mai embernél is, aki már csak arra tekint, ami a földön van. Az első időkben, amikor a húsvétot kezdték ünnepelni, legalább még olyan materializmus volt, amelyben az emberek úgy hitték, hogy a milliónyi csillag hatással van az emberre. A 15. századtól kezdve ezt is elfelejtették. Így került a húsvét ünnepe tavaszra, mert a keresztényeknél volt egy bizonyos törekvés, hogy a régi igazságokat teljesen kitöröljék a világból. Amikor a golgotai misztériumról beszéltem, már említettem, hogy volt egy törekvés a régi igazságok elhallgatására. Így aztán a 8-9. keresztény században az emberek már egyáltalán nem tudtak arról, hogy Krisztus megjelenésének köze van a Naphoz.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan működött a 4. században két római császár. Konstantin [38] császár hiú ember volt, megalapította Konstantinápolyt. Egy kincset, amelyet valamikor Trójából Rómába vittek és ott elástak, Rómából Konstantinápolyba vitetett. Ott újra elásták és egy emlékoszlopot állítottak rá. Ezen az oszlopon Apollón, régi pogány isten szobrát helyezték el. Keletről fát hozattak – azt mondták, Krisztus keresztjéből – és ebből egy sugárkoszorút készítettek. Ott azonban, ahol a fának a sugárkoszorút kellett alkotnia, az embereknek Konstantint kellett látniuk. Ettől kezdve tehát Konstantint tisztelték, aki azon az oszlopon állt, amit a régi római kincs fölé emeltek. Külsőleg úgy rendezte, hogy az emberek már semmit se tudjanak a világtitkokról, illetve arról, hogy Krisztus összefügg a Nappal.

[38] Nagy Konstantin (306-337) – római császár.

Aztán jött a másik császár, Julianusz, aki misztériumi nevelést kapott. Akkoriban még megvoltak a misztériumok, de életük már nehézzé vált. Amikor később Jusztinianusz [39] császár betiltotta őket, már évszázadok óta küzdöttek a fennmaradásért. Már nem akarták, hogy működjenek, a kereszténység ádáz ellenségük volt. Julianuszt azonban még a misztériumokban nevelték, és tudta, hogy nemcsak egyetlen Nap van, hanem három. Amikor az emberek meghallották Julianusz kijelentését, hogy három Nap létezik, már ekkor felbőszültek. Mert ez régi misztériumi titok volt.

[39] Justinianus (482-565) – 527-től kelet-római császár.

A Napnak mindenekelőtt van egy fizikai teste. Amit látunk, az a fehéres-sárga fizikai test. A Napnak azonban lelke is van, ez a második Nap. És van még egy harmadik Nap is, a szellemi Nap. Ahogy az embernek teste, lelke és szelleme van, úgy a Napnak is. Julianusz három Napról beszélt, és azt akarta, hogy az emberek a kereszténységet úgy ismerjék meg, hogy tudják: Krisztus a Napról jött és az ember Jézusban testesült meg.

Az egyház viszont nem akarta, hogy az emberek erről tudjanak! Nem hirdette a Krisztus Jézusról szóló tudományt, hanem csak azt, amit ő elfogadott a zsinatokon. Így történt meg, hogy amikor Julianusz egy hadjáratot vezetett Ázsiába, orvul meggyilkolták, hogy kiiktassák a világból. Ez aztán addig ment, hogy mindig Julianusz Apostataként emlegették mint hitehagyottat, mint eretneket. Julianusz az eretnek! Holott ő éppen össze akarta kapcsolni a kereszténységet a régi ismeretekkel. Úgy gondolta, hogy a kereszténység jobban fog terjedni, ha bölcsesség-tartalma van, mintha csak a papok parancsaiból áll, ha az embereknek csak azt kell elhinniük, amit a papok mondanak. Így történt aztán, hogy abban az időben, amikor a húsvét ünnepét tavaszra tették, az emberek már csak annyit tudtak, hogy a húsvét a feltámadással függ össze. Ha már nem is tudtak az ember feltámadásáról, megünnepelték a természet feltámadását. Aztán ez is feledésbe merült, mert ahol a húsvétot megünnepelték, már nem tudták, hogy tulajdonképpen mit jelent. És ma ez odáig megy, hogy az emberek azt kérdezik: „Miért kell a húsvétot a Nap, a Hold és a csillagok szerint megállapítani? Legyen egyszerűen április első vasárnapja, akkor jobban eligazodunk a könyveléseinkkel. A kereskedelmi viszonyok szerint kellene ma ezt megállapítani.” Azok az emberek, akik ma a húsvét ünnepét a kereskedelmi viszonyok szerint akarják megállapítani, tulajdonképpen becsületesebbek, mint a többiek. A többiek ugyanis az égi viszonyok szerint állapítják meg, de már semmit sem tudnak erről. Akik becsületesebbek, a maguk szempontjai szerint ezt mondják: „Nincs szükségünk az ünnep időpontjának ilyen megállapítására.” A szomorú azonban éppen az, hogy csak azért lehetünk becsületesek, mert már senki sem tudja, melyek a valódi összefüggések. Ma az a feladatunk, hogy ismét utaljunk arra, hogy mindenütt a szellemi a mértékadó.

A régi időkben tehát az ősz kezdetét követő első teleholdra néztek. E telehold utáni vasárnap volt az Adonisz-ünnep, tehát ugyancsak a Holdhoz igazodott, de tudták: ez az ellentét, hogy az ég havat küld nekünk – az Adonisz-ünnep mindig szeptember vége és október vége között volt –, ez a legjobb időszak arra, hogy az ember a feltámadásra emlékezzen. Az embereknek nem volt szükségük a természet feltámadására. De a húsvéti ünnep első időszakában legalább még tudták, hogy a húsvét a halál és a feltámadás ünnepe. Ez is veszendőbe ment.

Azt kell tehát mondanunk: tulajdonképpen szükséges, hogy az ember az ilyen ünnepeknél újra emlékezzen arra, milyenek voltak ezek egykor, mert újra el kell jutnunk a szellemhez. Ha a szellemhez akarunk eljutni, akkor nem szabad gondolatok nélküli karácsonyt és húsvétot ünnepelnünk, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek értelme kell legyen.

A világot nem tudjuk a feje tetejére állítani, az emberek nem lelkesednének azért, ha a húsvéti ünnepet őszre helyeznénk. Annak viszont lenne értelme, ha emlékeznénk arra, hogy az ember, amikor átmegy a halál kapuján és fizikai testét leveti, akkor visszanéz földi életére. Aztán étertestét is leveti, tisztán szellemileg-lelkileg tartózkodik a szellemi világban, majd ott feltámad. Ezzel azonban egyúttal a golgotai misztériumról való nézet is elmélyül. Mert a golgotai misztérium azt mutatja meg a külső világban, amit az Adonisz-ünnep mindig is megmutatott képi formában. A régiek kaptak egy képet. A keresztények megkapták a történelmi eseményt. A történelmi esemény azonban éppen úgy elmúlik, mint a régi képszerűség. Az Adonisz-ünnep során Adonisz képét elsüllyesztették, aztán három nap múlva kiemelték: ez egy igazi húsvéti ünnep volt. Aztán valóban megtörtént az, amit mindig képben láttak: Krisztus, aki Jézus testében élt, meghalt, aztán újra feltámadt oly módon, ahogy azt elmondtam. És most csak erre kellett volna emlékezni, akkor a húsvét minden évben emlékezeti ünnep lett volna.

Ez egészen jó lett volna, mert miért volt régen az Adonisz-ünnep mindig egy kép? Mert az embereknek szükségük volt az érzéki szemléletre. Amíg a régi időkben még szellemileg nézték a világot, most egy érzékletes képet akartak. Minthogy azonban Krisztus végrehajtotta a golgotai misztériumot, most már nem kellett kép, hanem csak szellemileg kellett emlékezni arra, ami ott történt. A húsvétot inkább szellemileg kellett megünnepelni. Nem egy pogány képet kellett készíteni, hanem csak a lélekben emlékezni. Úgy gondolták – és Krisztus Jézus korában ez még misztérium volt –, hogy a húsvét ünnepe éppen ezáltal válik szellemivé. Mert végül is mi volt ez a régi Adonisz-ünnep? Európában egyáltalán nem lehetett tisztán látni, mit jelentettek ezek az ünnepek a régi pogányoknak. Mert ha valaki egy ilyen ünnepet, mint az Adonisz-ünnep meg akart volna ünnepelni, önök azt mondták volna: ez csak egy kép azok számára, akiket beavattak a misztériumokba. A nép széles rétegei számára azonban azt jelentette, hogy az isten szobrát minden évben előveszik és alámerítik.

Mindez abból származik, amelyet fétisizmusnak neveznek. Egy ilyen szobor fétis volt, egy szobor, amely egy istent ábrázol, és az ilyen tárgynak az imádatát nevezték fétisizmusnak. Ettől el kell fordulnunk. Bizonyos vonatkozásban azonban megmaradt a kereszténységben, mert amit mint monstranciát felrajzoltam, amiben az úgynevezett oltáriszentséget, a szentostyát tartják, azt a katolicizmusban mint valódi Krisztust tisztelik. Azt mondják: a kenyér és a bor fizikailag is Krisztus testévé és vérévé változik. Ez még egyfajta maradvány, nem a felvilágosodott pogányságból, amely még minden mögött szellemiséget látott, hanem a hanyatló pogányságból, amely fétisekben hitt és a szobrot istennek nevezte.

Látják, uraim, azt mondtam: önöknek nincs elképzelésük erről, mert az ilyen dolgokat ma valóban át kell élni ahhoz, hogy az ember helyesen gondolkodjon arról, milyen erősen hittek az emberek egy ilyen istenszoborban. Ismertem például egy igen okos professzort – vannak még okos emberek –, tulajdonképpen mindenben okos volt, csak a mai tudomány alapján nem jutott el a szellemiséghez. Orosz volt, és tett egy utazást Szibérián át keletre, Japánba. Amikor Szibéria közepére érkezett, valami kellemetlenség érte. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Mit csinált? Olyasmit, amit önök egészen biztosan nem tennének meg, és egyetlen nyugati ember sem, de ő félig ázsiai volt, bár tanult ember. Készített fából egy istenszobrot, ezt további útján magával vitte és imádkozott hozzá. Ez egy fa-istenség volt. Amikor megismerkedtem vele, rendkívül idegesnek tűnt, és ez a fa-istenség miatt volt így. Egyáltalán nem tudta elképzelni, mit jelent egy fa-istenséghez imádkozni!

A kereszténység keletkezésének korában még működő misztériumok valójában így gondoskodtak arról, hogy az emberek több szellemiséghez jussanak. Tehát pusztán az emlékezetben, imádság útján kellett volna fennmaradnia annak, ami korábban az emberek szemei előtt játszódott le az Adonisz-ünnep folyamán.

Ahelyett hogy a dolog szellemivé vált volna, sajnos csak még inkább materialistává vált, külsődleges, formális lett. A 3-4. században fokozatosan az következett be, hogy ha eljött a nagypéntek, a papok imádkoztak, az emberek pedig különböző hangulatokba kerültek. Délután három órakor, abban az időpontban, amikor Krisztus meghalt, a harangok elnémultak. Minden csendes lett. Megint csak külsőségesen, ahogy a régi Adonisz-ünnepen tették, a feszületet, tehát a kereszten függő Krisztust eltüntették. Később csak letakarták valamivel, és csak húsvétkor, három nap múlva volt a feltámadási ünnep. Ez azonban így ugyanaz volt, mint a régi Adonisz-ünnepen. Az a mód, ahogy ezt megünnepelték, fokozatosan Rómának a lelkek feletti uralmából jött létre. Mert néhány helyen, például ott is, ahol én felnőttem – nem tudom, hogy ma is így van-e –, ez így történt: amikor eljött a nagypéntek és Krisztust felravatalozták, a gyerekek elővették a kereplőket, amelyek a harangokat helyettesítették, és miközben kerepeltek, ezt a mondókát ismételték:

A dómban kerepelnek, kerepelnek,

A harangok Rómába mentek.

Tehát mindent Rómának tulajdonítottak, ami a húsvéti ünnepek során mindenki számára ebben a formában megjelent.

A jelenlegi ember feladata éppen az, hogy a materializmusból kikerüljön, szellemi megismeréshez jusson és a dolgokat szellemileg fogja fel, tehát olyasmit is, mint a húsvét ünnepe, szellemileg fogjon fel. Miért ünnepeljük meg a húsvétot? Minden évben húsvétkor emlékezhetünk arra, hogy az ember, ha átmegy a halál kapuján, és a halottat siratjuk, ez annak kell hogy szóljon, hogy az ember a fizikai világból eltávozott. De három napig még visszanéz a fizikai világra, azután második holttestként étertestét is leveti. Ekkor énként és asztráltestként a szellemi világban feltámad. Erre kell emlékeznünk. Természetesen kegyeletsértő és durva dolog lenne, ha minden alkalommal, amikor valaki meghal, három nap elteltével örömdalokat zengenénk. De mégis emlékezhetünk ezekre az örömdalokra, amikor általában az emberi lélek halhatatlanságára gondolunk, minthogy három nap után feltámad a szellemi világban.

Ebből számos figyelemreméltó dolog jön létre. Látják, a húsvét összefügg minden egyes ember halálával. Minden egyes ember halálakor tulajdonképpen az embernek azt kellene mondania: szomorúak vagyunk, de jön a húsvét. Akkor emlékezni fogunk arra, hogy minden lélek feltámad a szellemi világban, miután meghalt. Tudják, hogy azt az ünnepet, amikor mindenki emlékezik a halálra, az úgynevezett halottak napját, ma ősszel ünnepeljük. Minthogy az emberek már nem tudják, hogy a húsvét ide tartozik, elébe illesztették a Mindenszentek napját. A két dolog azonban összetartozik, és tulajdonképpen a halottak napját valóban a halottak napjaként kell ünnepelni, a húsvétot pedig a feltámadás napjaként. Ezek a dolgok nem választhatóak szét egymástól. Egy fél év van köztük. Az év mai felosztása alapján így gyakran nem érthetjük meg, hogy tulajdonképpen mi rejlik a dolgok mögött.

A dolog azonban úgy áll, hogy ami a Földön van, az nem magára a Földre, hanem az égre irányul. Az ember csodálkozik, ha húsvétkor még havazik. Tulajdonképpen már nem kellene hogy havazzon, hanem a növényeknek kellene kisarjadniuk, mert tudjuk, hogy a húsvétnak a feltámadásra való emlékezésnek kell lennie, a lélek halhatatlanságára való emlékezésnek.

Ha az ember így nézi a dolgot, akkor a húsvéti ünnepbe ismét érzésbeli és kedélybeli tartalom kerül. Akkor az emberek a húsvétot úgy ünnepelhetik, hogy emlékeznek valamire, ami az emberrel összefügg. Akkor a húsvét az erő ünnepe lesz, és tudni fogjuk, hogy mire emlékezünk. Ma tudjuk azt, hogy az ember összefügg az évvel, de csak azáltal, hogy télen téli ruhát, nyáron nyári ruhát kell felvennünk, hogy nyáron hőség van, télen pedig fagy. Tehát csak a materiális részét tudjuk. De azt, hogy ha a tavasz elérkezik, akkor azok a szellemi erők hatékonyak, amelyek mindent kisarjasztanak a földből, és hogy ősszel ezek a szellemi erők ismét mindent eltüntetnek, azt nem tudjuk. Ha egyszer megértenénk ezt, akkor az egész természet megelevenedne. Ma az emberek többnyire értelmetlenségeket beszélnek a természetről. Ha látnak egy növényt, akkor letépik és botanikusok lesznek, mert semmit sem tudnak a dologról. Ha egy hajszálat kitépek és leírom, ez értelmetlenség, mert a haj csak az emberen vagy esetleg az állaton nő, önmagában nem áll meg. Egy élettelen kőhöz nem lehet valamit odatenni, hogy haj nőjön rajta. Valami eleven kell hogy az alapja legyen. A növény a Föld haja, mert a Föld él. És ahogy az embernek levegőre van szüksége, hogy éljen, a Földnek is szüksége van a csillagfényre és annak szellemiségére, amit belélegez, hogy élni tudjon. És ahogy az ember a Földön jár a maga mozgásával, a Föld is kering a világűrben. Az egész világmindenségben él. A Föld élőlény.

Így azt mondhatjuk: a húsvéti ünnepnél legalább még tetten érhető az, hogy emlékezzünk: a Föld maga is élőlény. Amikor a növényeket előhozza, fiatal lesz, ahogy a gyermek is fiatal, amikor új haja nő. Az idős ember elveszti a haját, ahogy a Föld is ősszel elveszti a növényeket. Ez is élet, csak másképpen ritmikus: ifjúkor tavasszal, öregkor ősszel, aztán megint ifjúkor, megint öregkor. Az embernél ez hosszabb ideig tart. Tulajdonképpen minden így él a világűrben. Ha a húsvétra gondolnak, akkor azt hiszik, hogy a húsvéti ünnep – legalábbis ma – az lehet számunkra, ahogy az újra kifejlődő természetre tekintve azt mondjuk: nem igaz, hogy minden halott. Csak a létnek át kell mennie a halál kapuján. Ami eredeti, az az élet. Az élet mindenütt legyőzi a halált. És a húsvét az kell legyen számunkra, ami emlékeztet az életnek erre a halál feletti győzelmére, ami erőt ad. Ha az ember ezen a módon újra megerősödik, akkor a külső viszonyokat ésszerűen megjavíthatja, nem úgy, ahogy ez ma gyakran történik. Mindenekelőtt a szellemtudományban van szükségünk erre a szellemiségre, hogy újra összhangba kerüljünk a szellemi világgal, ami számunkra ismét eleven lesz, nem pedig halott.

Ebben az értelemben szeretnék önöknek igazi szép húsvétot kívánni, ami lelkük számára valóban szép kell hogy legyen, olyan szép, mint a földből felnövekvő tavaszi virágok! Húsvét után újra szellemtudományos kérdésekkel fogunk foglalkozni.

Húsvétkor tehát azt kell éreznünk, hogy az ember újra friss bátorsággal és örömmel tud a munkájához hozzáfogni. Ha ma nem is gyakran van alkalom arra, hogy az ember a munkájának örüljön, de talán mégis lehetséges ez. Itt talán mégis van alkalom arra, hogy az ember a munkának is örüljön. Mindenesetre szeretném még látni önöket, és abból a szellemiségből, amit a szellemtudományból kaphatunk, valóban szép húsvétot akarok kívánni. Viszontlátásra húsvét után!

9. előadás – A hegképződés. A múmia – Dornach, 1924. április 26.

Első kérdés: Ha az ember egy sebet ejt magán, egy vágott sebet, például miközben egy darab húst szeletel, és egy forradás marad a helyén, miért úgy gyógyul, hogy az illető ezen a helyen még harminc, negyven év múlva sem érez. Miért van ez így, holott az ember minden hét évben megújul?

Második kérdés: Hírül adták, hogy egy ókori egyiptomi sírban találtak egy múmiát, és a sír kinyitása, valamint a további munkálatok folyamán két mérnök, az ásatás vezetői mérgezés következtében meghaltak. Az elsőnél azt hitték, hogy egy szokásos szívbénulás vagy hasonló történt, aztán nemsokára a másik személy is hasonló sorsra jutott. Az újságok megemlítették, hogy talán a múmia bebalzsamozásánál mérget használtak, hogy a sírokhoz való emberi behatolást megakadályozzák. Nem hiszem, hogy a méreg ennyi idő után is hat. Vagy esetleg a légtérben gázok fejlődtek ki, amik viszonylag rövid idő múlva halált okoztak? Vagy mégis az akkoriban használt mérgek ilyen sokáig képesek hatni?

Találtak ruhákat is. Amikor ezeket a levegőre kivitték, azonnal porrá omlottak. Később kémiai kísérleteket végeztek, hogy az ilyen anyagokat úgy preparálják, hogy megmaradjanak az utókor számára. A fáraósírban gabonára is leltek, amelyet évezredekkel ezelőtt tettek oda. Ezt a gabonát elvetették és még mindig csíraképes. Azt szeretném kérdezni, hogy mindez normális viszonyok között lehetséges-e?

Amikor a régészek a sírhoz érkeztek, az újságírók szerint nyolcvan napra volt szükség, hogy az elzáró követ eltávolítsák. Ez olyan, mintha a hegy összeomlott volna, és a sírkő, a hatalmas kő odagördült volna a bejárathoz, vagy mintha utólag robbantás miatt minden összeomlott volna, és így a sír nehezen elérhetővé vált. Hogyan történhetett ez?

Dr. Steiner: Először is, ami a seb gyógyulását illeti – ha a kérdéseket egymás után válaszoljuk meg –, a vágási seb, amit egy operációnál meg kell ejteni, gyógyulhat jól vagy kevésbé jól. Mindenekelőtt ezt le kell szögeznünk. Márpedig megállapíthatjuk, hogy a vágott seb néha valóban rendkívül jól beheged, úgyhogy később nagyon alaposan oda kell nézni, ha az ember fel akarja fedezni, hogy hol volt a forradás. Vannak ezzel szemben olyan vágott sebek – és ezek nemcsak operációs sebek lehetnek, hanem olyanok is, amelyeket az ember önmagán ejt –, amelyek rendkívül nehezen gyógyulnak, a forradás vastag, és néha egészen kemény hegesedés marad utána. Szeretnék erről valamit mondani. Gyerekként igen sokszor megvágtam magam késsel. Akkoriban az volt a szokásom, hogy mindig volt egy zsebkésem – elvittem az iskolába is –, ilyesminek, ugyebár, lennie kell az embernél. De mindig elvesztettem és pótolnom kellett. Sokat vagdostam velük, és ahogy ez ilyenkor megtörténik, itt vagy ott megvágtam magam. De nagyon erősen vizsgálódniuk kellene, ha a nyomait meg akarnák találni, azok majdnem teljesen begyógyultak. Ha azonban az ember nagyon pontosan utánanéz, akkor megláthatná ezeket a vágásokat, amelyek előtte tátongó sebek voltak és erősen véreztek. Most mégis, alig látni őket. Néhány vágásnak a szélén azonban hosszú ideig forradást lehetett találni. Hogyan jönnek létre ezek a forradások?

Az emberi test teljesen belülről alakítja magát, ezt láthatják abból, ahogy kialakulását leírtam, és azt mondtam: mindannak, ami az emberi testen ki kell hogy alakuljon, belülről kell formálódnia, egészen a bőr felszínéig. Min alapszik a megfázás? Erről is beszéltem. A megfázások azon alapulnak, hogy az ember nem egyedül fejleszti ki a saját hőjét, hanem a külső meleg és hideg is hat ránk, bizonyos módon úgy, ahogy egy darab fára is hat a környezete. A hideg olyan gyorsan jön, hogy az ember kihűl, úgyhogy a hideget pusztán ingerként érezzük, és ez szembekerül azzal, ami belülről jön. Ez az emberi test számára idegen és küzd ellene. Abban a pillanatban, amikor az ember megvágja magát, legyen az ügyetlenségből vagy baleset folytán, esetleg egy operáció esetében, ebben a pillanatban azon a helyen, ahol csak az emberi testnek kell működnie, van egy idegen eszköz. A kés benyomul abba a térbe, ahol tulajdonképpen a vérnek, az idegeknek és az izmoknak kell a feladatukat ellátni. Ezen a helyen tehát igen élénk küzdelem kezdődik a testen belüli és a behatoló erők között. Ezek az erők harcolnak egymással. És hogy ezeket elhárítsuk, az emberi test belső fizikai anyagai összefognak, majd létrehozzák a forradást. Összefognak, hogy ezeket az erőket ne hagyják tovább behatolni. A forradás tehát mindenekelőtt egy védőburok, amely azért képződik, hogy az idegen erőket ne hagyja tovább terjedni. A forradás eleinte mindig létrejön.

Gondolják el, hogy az ember fiatal, egészen fiatal, mint én voltam: amikor a vágásokat csináltam, úgy tíz-tizenkét éves lehettem. Amikor az ember ennyire fiatal, akkor az étertest teljes tevékenységében van, rendkívül tevékeny. Ha az étertest ilyen erős, mint gyermekkorban, akkor, ha a fizikai anyag megsérül, egyszerűen fokról-fokra kialakul a forradás. Az anyagi szubsztancia a megfelelő módon rendeződik. Képzeljék el, hogy az ember idősebb. Ekkor az étertest, különösen azon a helyen, ahol a forradás van, nem olyan erős, hogy ezt legyőzze. Leutánozza, megteszi másodszor is, mert nem tudja uralni azt a helyet, amelyet a forradás bevont, nem tudja elintézni olyan egyszerűen. Mert mindig az étertest erejétől vagy gyengeségétől függ, hogy egy forradás megmarad vagy fokozatosan eltűnik. A gyermekkorban keletkezett sérülések után mindig könnyű forradások maradnak vissza, mint azoknál, amelyek később jönnek létre. Az emberek azonban különbözőek, némelyeknek egész életük folyamán rendkívül erős az étertestük, a forradást könnyen legyőzi, mint azoknál, akiknél az étertest gyenge.

Ha valaki például földműves, folyton kint dolgozik a friss levegőn és soha nem a szennyezett levegőben, legfeljebb télen, amikor nem dolgozik – váltakozva él a téli és a nyári rossz illetve jó levegőben –, annak erős éterteste van. Persze nem az a helyzet, hogy a földműves mindig a friss levegőn tartózkodik. Ismert a mondás: miért van vidéken olyan jó levegő? Mert a parasztok nem nyitják ki az ablakot! Ha kinyitnák, nem lenne olyan jó a levegő! Ezt azonban csak mellékesen jegyzem meg. Aki vidéken él, váltakozva lélegzi be az oxigéndús és a széndioxidos levegőt. Ezért egészen más, egészségesebb viszonyok között él. Ez nemcsak a sebek hegedésében mutatkozik meg, hanem más módon is. Ha az ember vidékre megy, látja, hogy az emberek nyáron mezítláb járkálnak, cipő nélkül. Minden pillanatban előfordulhat, hogy belelépnek valamilyen rozsdás szögbe, de ez egyáltalán nem jelent számukra sokat. Kihúzzák a szöget, piszkos kézzel letörlik a vért – minden mocskos, a szög is, a vér is, amit letörölnek – kicsit begennyed, de rövid idő múlva újra rendben van és meggyógyul. Nem jelent sokat.

Aki csak a városban él, annak sokkal érzékenyebb az éterteste. Előfordulhat, hogy van egy kis pattanása, borotválkozás közben megsérti – és belehal! Elmondok egy igaz történetet. Valaki borotválkozott, a borotvával megvágta magát, és egyszerűen egy kis pattanás miatt meghalt, mert vérmérgezést kapott. Vérmérgezés lépett fel a gyenge étertest miatt. Az étertest nem volt elég erős, hogy a mérget, az idegen anyagot a megfelelő módon eltávolítsa. Ehhez erőteljes, eleven étertestre van szükség. A parasztoknál éppen ez a helyzet. Most már ez egyre gyengül, de még ifjú koromban, ha az ember vidékre ment, még örülhetett a parasztok duzzadó étertestének. Természetesen, amikor aztán a megfelelő életkor bekövetkezett, különösen a parasztoknál, ez összeomlott, mert az étertest legyengült, az asztráltest pedig nem volt náluk elég erős. Az étertest azonban rendkívül erős, ezért gyógyul ott minden sokkal hamarabb, mint a városiaknál. A földdel való foglalkozás nagyon egészséges.

Látják, mindezt természetesen tudhatjuk, de szociális viszonyainkon egyelőre nem lehet változtatni. Ezért csak ismereteinket tudjuk kiszélesíteni e dolgokról. Azt már bizonyosan megérthetjük, hogy az étertest erősebb vagy gyengébb működése folytán a hegesedés is gyorsabb vagy lassabb, mint ahogy azokból a dolgokból való kigyógyulás is, amelyeket külső anyagok okoznak, amelyek nem tartoznak a testhez. A kés például egy külső tárgy, ami piszkot visz be a testbe, a testnek megfelelően védekeznie kell. Ha ezt tudjuk, akkor nem fogunk többé csodálkozni azon, hogy bizonyos sebek egyáltalán nem gyógyulnak, mert az emberek éterteste elhasználódott, felemésztődött. Ez gyakran úgy jön létre, hogy a munka nincs összhangban a természettel. Nem okvetlenül a szennyezett levegő miatt, hanem egyszerűen azért, mert az embernek már nincs meg a kapcsolata a természettel. Például ha valaki egész nap egy irodában dolgozik, úgy amit csinál, annak már nincs köze a természethez. Gondoljanak hitetlen kultúránkra, ami fokról-fokra alakult ki: teljesen elválasztotta az embert a természettől, egyre kártékonyabb anyagokat hoz létre, amelyek egyre idegenebbek attól, ami természetes lenne.

Ez egy nagy változás, ami az újkorban következett be. Szellemi szempontból az ilyen dolgokat általában nem veszik figyelembe, pedig ezeket ebből a nézőpontból is figyelembe kell venni. Gondolják csak meg: korábban az emberek kézzel írtak. Ma írógéppel dolgoznak. Mi jön itt tekintetbe leginkább az egészség szempontjából a mozgáson kívül? A háttérben maradó dolgok közül, amelyek az írásnál tekintetbe jönnek, az egészség szempontjából leginkább a tinta szagát kell figyelembe vennünk. A korábbi tintakészítésnél a tinta szagának nem volt káros hatása, inkább bizonyos értelemben korrigáló volt. Amit az ember elhasznált, amit nem természetes módon vett igénybe, azáltal, ahogy a kezét megfeszítette, azt a régi tintakészítésnél, a gubacsból vett tinta készítésénél tulajdonképpen kiegyenlítette. Ami a gubacsból jött, az olyan szag volt, ami az étertestet folyamatosan, ha nem is nagyon, de valamennyire megerősítette. Amikor az emberek elkezdtek anilintintát készíteni, tisztán kémiai úton, tehát már nem a természetből vették, hanem kémiai módszerekkel készítettek szintetikus anyagot, akkor az embert ebből ez kizárta. Mert az anilintinta olyan szagot árasztott, ami teljesen ellentétes hatású volt azzal, ami korábban a tinta illatából jött. Ma az ember többnyire az írógépet használja. Kétségkívül az a mozgás, amivel az ember gépel, a zakatolás – ma vannak már írógépek, amelyek csendben működnek, de ezek a legújabb típusok – még nem a legrosszabb. A legrosszabb az a piszok, amit felhasznál, hogy a betűk színét előállítsa. Ez teljesen tönkreteszi az emberi étertestet, annyira, hogy az emberek az írógéppel való gépeléstől szívbetegek lesznek, mert a szívet az étertest működteti. Ez a kultúrában haladást jelent, viszont semmi mással nem egyenlítődik ki, csak azokkal az ismeretekkel, amelyeket arról szerzünk meg, ami itt valóban tevékeny. Valahogy úgy van, hogy korunk mindig ellene szegül a haladásnak. Természetesen ennek nem szabad így lennie, de mégis ennek bizonyos ösztönösség az alapja, ami abban áll, hogy az ember észreveszi, ha nem is tudja pontosan: egyre kártékonyabb és kártékonyabb dolgok jönnek a jövőbeni előrehaladással.

Ami a másik kérdést illeti, hogy hogyan jönnek létre azok a rendkívül veszedelmes dolgok, amelyek a régi múmia-sírok feltárásával kapcsolatosak: ez nemcsak a régi múmia-sírokkal van így, hanem például ott is, ahol nincsenek ilyenek, mint például Egyiptomban, hanem ahol a sírokat jól elzárták, ahol úgynevezett sziklasírok vannak. Ha az ember ide belép, egy rendkívül mérgező levegő fogadja, ami, ha szembekerül vele – ha lehet ezt így mondani –, rendkívül veszélyes és kártékony. Miből adódik ez?

Különösnek fog tűnni az önök számára, hogy messzire megyek vissza, amikor egy ilyen dolgot meg kell magyaráznom, de csak így érthetik meg. Az ember, ugye, nemcsak egyszer él a földön, hanem – erről már gyakran beszéltem – ismétlődő földi életekben, mindig újra visszatér. Az ember azonban amikor visszatér, egészen más, mint korábban volt. Valószínűleg nagyon meg lennének lepődve, ha jönne egy festő, aki olyan jól ismerné a szellemtudományt, hogy az egész itt ülő társaságot le tudná festeni olyannak, amilyen egy korábbi földi életében volt. Meglepődnének, hogy korábban mennyire mások voltak, mint most. Ez rendkívül érdekes lenne! Ha leéltük az életünket, átléptünk a halál kapuján és végigjárjuk a szellemi világot, újra visszatérünk. Az az erő, ami itt jelen van, hogy a későbbi testet kialakítsa – ez nem csupán az anya és az apa útján jön létre, hanem azáltal is, ami bennünk megtalálható, és amit a halálunkkor átvittünk a szellemi világba –, nos, ez az erő tovább működik. Ami a korábbi földi testben működött, az továbbra is jelen van.

Erre azt lehet kérdezni: az embernek valóban megvan az az ereje, hogy ami ma benne van, és összefügg azzal a testtel, amellyel rendelkezik, azt újra úgy alakítsa át, hogy egy egészen más test jöjjön létre? Ma, amit az ember szellemi erőként testében birtokol, nem tudja úgy átalakítani, hogy egy másik testet hozzon létre. Nem tudunk azonban halálunk után újra azonnal megszületni sem, hanem el kell telnie közben egy bizonyos időnek, viszonylag hosszú időnek. Ennek a hosszú időnek valóban el kell múlnia, ezalatt minden erő átalakul. Normális viszonyok között, ha az ember nem volt gonosztevő vagy valami hasonló, viszonylag hosszú idő telik el a halál és egy újabb születés között. Mikor jön az ember újra vissza a Földre? Akkor, amikor azok a viszonyok, amelyek között élt, teljesen megváltoznak. Kétségkívül vannak emberek, akik a régi viszonyok között jelennek meg újra, de ez nagyon fájdalmas számukra. Normális módon azonban az ember akkor jön vissza újra a Földre, amikor a viszonyok már teljesen mások. Tehát nem a régi viszonyok közé születünk meg újra.

Mi járul hozzá ahhoz, hogy ezek a régi viszonyok teljesen megváltozzanak? Látják, sohasem pusztán fantáziálunk, hanem a valósághoz kell hogy tartsuk magunkat. Azok az erők, amelyeket akkor birtokolunk, amikor nem a Földön élünk, hanem a halál és egy újabb születés között, olyanok, hogy itt a Földön is hatnak. Az összes csillagtól és mindenhonnan leáradnak ránk ezek az erők. Ezek azonban tulajdonképpen a mi erőink. Csak abban az időben nem a Földön élünk. Amíg a Földön vagyunk, erőink a Földből áradnak ki, amikor nem a Földön élünk, a világűrből hatnak. És ezek éppen a megsemmisítő erők. Megsemmisítik azokat a viszonyokat, amelyekből jöttünk.

A külső viszonyokból ezt könnyen megérhetjük, de ez belenyúlik a külső természetbe is, azaz egészen a külső természetig hat.

Gondoljanak bele a mai viszonyokba: valakit elégetnek, vagy eltemetnek. Egy bizonyos idő után rájönnek, hogy ebből az emberből alig maradt valami. És ha végül kimennek a temetőbe és ötven-hatvan év múlva utánanéznek, mi van még azon a helyen, amelyről tudják, hogy oda valakit az ősök közül eltemettek, legfeljebb még néhány csontmaradványt találnak, aztán ezek is felbomlanak. Tehát semmi sincs már abból, aminek meg kellett semmisülnie, egész testünk meg kell hogy semmisüljön, mire újra megszületünk. De ha külsőleg nincs is már semmi látható a testünkből, még sok minden jelen van. Aki a finomabb anyagokat képes látni, az látja, hogy azon a helyen, ahol egy embert eltemettek vagy akár elégettek, még sokáig hat az, ami egy emberből még jelen van. Korábban mindennek meg kellett semmisülnie.

Az egyiptomiaknál úgy volt, hogy a mumifikálás szokásával volt egy meghatározott szándékuk. Méghozzá az, hogy megakadályozzák az ember visszatérését a Földre. Ezt egyáltalán nem akarták, mert azzal, hogy a holttestet bebalzsamozzák, megakadályozzák a visszatérést. Az ember számára meg akarták tartani azt a kellemes érzést, hogy a szellemi világban vannak. Ennek az lett a következménye, hogy nemcsak a múmiákat konzerválták, hanem magas fokú ismeretek révén olyan anyagokat használtak fel, amelyektől a fizikaiság olyan szépen megmaradt, abban a formában, ahogyan azt ma a múzeumokban láthatjuk. Ez pontos lenyomata annak, ami akkoriban az illető ember volt.

Először is szükségszerűen úgy van, hogy ami évezredeken át megmarad, az mérgező, mert megsemmisítő erővel hat, tulajdonképpen a megsemmisítő erőkhöz tartozik. Egy múmiában rendkívül sok a megsemmisítő erő. Ténylegesen az a helyzet, hogy ha önök egy múmiát megnéznek, amelynél por száll fel, akkor igazi megsemmisítő erők szabadulnak fel. Ezek az erők azért vannak jelen, mert tulajdonképpen az ember a földön kívülről meg akarja semmisíteni azt, ami a formában jelen van. Ez ott van, és ő a megsemmisítő erőket beleküldi, tehát beleköltöznek.

Másrészről, az egyiptomiak egészen sajátságos anyagokat használtak fel ahhoz, hogy a múmiát megtartsák. Ezek az anyagok a megsemmisítést illetően különösen erőteljesek voltak, és rövid időn belül úgy alakultak át, hogy egy mérgező légkört hoztak létre. Egy múmia környezetében mindig jelen van egy mérgező légkör. Ez a régi egyiptomiak vallásos szemléletéből adódik.

Természetesen ehhez még valami más is társult. Honnan jutottak hozzá az egyiptomiak olyan anyagokhoz, amelyek viszonylag rövid időn belül, mialatt ők maguk egészen jól dolgozhattak velük, méreggé változtak? A mai embernek már sejtelme sincs a szavak erejéről. A szavak ereje a régi időkben, így az egyiptomi korban is, óriási volt. Gondoljanak el egy tüzet, ami erős füstöt áraszt. Ha a tűzbe belefújnak, megváltoztatják a füst formáját. Ezáltal képesek arra, hogy a füstöt, ha enyhén fújnak bele, valamilyen módon örvénylésbe hozzák, a füst alakját tehát meg tudják változtatni. A fújás nem jelent sokat, de ha elkezdenek fütyülni egy dalt, ez egy folyamatos fújás, és a füst a dal tartama szerint alakul. A régi emberek mindig tudták, hogy az anyag, ha abba valamilyen módon belebeszélnek, főleg meghatározott szavakkal, megváltoztatható. A fűszereket felhasználták a balzsamozáshoz, hogy a múmiát kipreparálják. Ezekkel a fűszerekkel nem úgy dolgoztak, mint ma, hanem úgy, hogy a balzsamozás közben mondtak valamit, ami ma körülbelül így hangzana: aki a testemhez közelít, halállal lakol. – Ezt azonban olyan hanglejtéssel és olyan szövegmondással mondták, ami úgy irányult az anyagra, hogy a balzsamozás folyamán ezek az erők átmentek a fűszerbe és bennük éltek. A mai ember egyáltalán nem tudja elhinni ezt, de ez így volt. Ha tehát valaki egy múmiához odamegy, az még ma is tartalmazza az ősi szavakat: „Aki a testemhez közelít, az halállal lakol.” – És ez meg is történik, mert időközben ezek az anyagok megkapták azokat az erőket, amelyek a kimondott szavak útján beléjük áramlottak.

Ma mindennek már csak a legutolsó maradványai vannak meg. Menjenek el egy katolikus templomba: a papnak nincs meg már a hatalma, hogy fűszerekkel, szavakkal befolyásoljon bármit is, de egy csekély hatalommal még rendelkezik: tömjént használ. Az egész eljárás, ami itt lefolyik, teljesen ártalmatlan lenne, ha helyesen csinálná, ha a tömjént meggyújtaná, abba belemondana egy bizonyos imát vagy a gondolatait irányítaná rá. De nem ez történik, hanem elkészíti a tömjént, bizonyos szavakat elmond, ezek belekerülnek a tömjénbe, és hatnak az emberekre, akik a tömjén légkörében vannak, ezért a tömjén illata fontos eszköz a bűnösök megtérítésében.

Láthatják tehát, hogy mindennek az utolsó morzsája még megmaradt. A bebalzsamozás azonban ténylegesen egy vallásos cselekmény volt, mely átalakította az anyagot. Egy férfi, akit jól ismerek, ázsiai ásatásokat végzett – az egyiptomi sírok különösen jellegzetesek, bár némileg az ázsiaiak is –, és a következőt fedezte fel: az ember egyáltalán nem léphet túl egy bizonyos határt ezeknél a síroknál, mert tudja, ha tovább megy, elájul, meghal. Nem lehet tehát továbbjutni, egy bizonyos légkör visszatart. Ez azért van, mert ezek az anyagok, amelyekkel a holttestet kezelték, ténylegesen a kártékony, megsemmisítő szavakat hordozták magukban.

Most azonban valami más következik. Ha az ember, mondjuk tíz évszázaddal, egy évezreddel ezelőtt járt a Földön, erői átalakulnak. Áthalad a halál és az újratestesülés közti időszakon, aztán visszatér. Megvannak az erői, hogy új testét felépítse. Ezek az erők rendelkezésére állnak. Azáltal birtokolja őket, hogy a szellemi világban minden megsemmisítő erőt legyőzött. Az az erő, amely a csírában működik, éppen ezáltal erősödik meg. Mert az ember nem tud egy embriót olyan testté formálni, amilyet most akar, fogva tartaná az a test, amely évszázadokkal ezelőtt itt volt. Annak az erőnek, amely valamilyen csírában nyugszik, réginek is kell lennie, már korábban itt kellett élnie. A jelenlegi erőkkel az ember egyetlen csírában sem tudna működni. Hogy a mag a növényben a következő évben egyáltalán hatni tudjon, a tél folyamán külső erőket kell felvegyen, a föld belső erőit kell felhasználnia. Ezek az erők minden külső dolog számára megsemmisítő erők.

Azok a gabonaszemek, amelyek az egyiptomi királysírokból előkerültek, tulajdonképpen a megsemmisítő erőkhöz tartoztak. Míg tehát mindaz, ami a mostani testet alkotja, elpusztul, ha az ember teste szembekerül a megsemmisítő erőkkel, az, ami a magban van, ellentétesen hat. Éppen életerői erősödnek meg. Így előadódhat – nem minden egyes magszemnél, de igen soknál –, hogy az lép fel, ami egyébként a téli időszakban: a növényi magvaknál a holttest megsemmisítő erői is jelen vannak, és erőik konzerválódnak, megmaradnak. Így hosszabb ideig is jelen lehetnek, mint a friss gabonamagvakban.

Ha az ember ilyen dolgokra tekint, tisztában kell lennie azzal, hogy az életben vannak olyan dolgok, amelyeket a materialista tudomány egyáltalán nem tud megérteni, mert azoknál valóban szellemi erők működnek. A szellemi erők pedig azonnal elkezdenek hatni, ha egy bizonyos idő eltelik a Földön.

Nézzük a következőket. Természetesen ez olyasmi, amit csak elmondok, de lehet, hogy az ember eljut oda, hogy valóban visszatekint korábbi földi életeire, és másokéra is, akikkel együtt volt. De a korábbi emberek a szellemiségben átalakultak. Semmi sem maradt belőlük. Ha tehát, mondjuk, valaki a régi Görögországban élt, ma egy egészen okos emberként születik meg újra, és vissza tud tekinteni régi alakjára, arra, hogy hogyan alakult át, akkor ezt a szellemben látja, valóban ott. Ha egyszer hirtelen, valaminek folytán – mondjuk, esetleg az ördög működésének következtében – egy igazi emberré átalakulva látja azt, amit a szellemben lát, azaz egy testszerű emberként találkozna vele, akkor ettől meghalna. Az ember nem tud a múlttal testszerűen találkozni, mert azt nem élné túl. Aki egy elmúlt inkarnációt látna, hogy az milyen volt fizikailag, olyan erőkkel állna szemben, amelyek a jövőbelit elpusztítanák, valóban a halálba akarnák küldeni. Ez már csak így van, hiszen ezáltal teljesen természetellenes viszonyok jönnek létre. Gondolják el, hogy azok az emberek, akiknek a testét Egyiptomban mumifikálták, tehát most akkori alakjuk szerint láthatók, hosszú idő múlva visszatérnek a Földre, újra visszajönnek. Tehát újra itt élnek, és korábbi alakjuk is jelen van. Ezek a korábbi alakok nemcsak azokra hatnak, akik visszajöttek, hanem amikor az ember visszatért, rombolóan hatnak azokra is, akik egy ilyen megmaradt alak közelében vannak. Úgyhogy tulajdonképpen minden múmiából ellenséges hatások indulnak ki az emberi élettel szemben. Ez nem is lehet másképpen. Mindezt az emberek nem veszik figyelembe. Ezért aztán természetesen előfordulhat, hogy azok a múmiák, akik becsvágyó emberek voltak és nagy hatalommal rendelkeztek, és akikben az emberek sok titokzatosságot láttak, ezt sokáig megtartották, és kártékonyak voltak, ténylegesen olyan ártó módon tudtak hatni, hogy aki a közelükbe került, beteg lett, s bizonyos körülmények között meg is halt. Ezért vannak ezek a megmagyarázhatatlan dolgok, amelyek most előfordultak.

A harmadik dolog az, hogy e hírek szerint rendkívül nehéz ezekhez a sírokhoz hozzáférni. Ezt biztosan tudjuk, hogy így van. Ha ma a régi misztériumokról hallunk – ez gyakran megtörténik –, akkor megkérdezhetjük: hol vannak ezek most? Először mélyen le kellene ásni a sziklába, barlangokat találni, és ezekben, ha az ember ki tudná betűzni, mindenféle érdekes írásjeleket lehetne találni. Ezeket ma mind sziklák takarják, amelyek úgy összenőttek, hogy az „összenövéseket”, amelyek akkor keletkeztek, amikor a sziklákon dolgoztak, ma a felszínen alig lehet észrevenni, nem láthatók. Ezeket a sziklákat tehát nem a természet forrasztotta össze, hanem emberi kéz munkálta meg őket. Az egyiptomiak azt akarták elérni, hogy a sírok védve legyenek, tehát mélyen belevájtak a sziklákba, amiket kívül művészien megmunkáltak, s ezek aztán az évezredek folyamán úgy átalakultak, hogy természetes sziklaképződményeknek, szikladomborulatoknak látszottak.

Néhány kérdés maradt még, de hogy ezekre választ adjunk, sok mindent kell megértenünk a történelemből, amit az emberek egyáltalán nem értenek. Nos, szeretném tudni, lehetséges lenne-e, hogy ma egy bizonyos számú ember, még ha sokan lennének is, olyan erőket fejlesszen ki, amelyek szükségesek az ilyen dolgok létrehozására. Már ahhoz is sok idő kell, hogy szétrombolják őket – ahogy ezt önök elmondták. Gondolják el, hogy a fáraóknak – így hívták az egyiptomi királyokat – megvolt a hatalmuk, hogy erős szellemiségükkel az emberekre hassanak. Ha az ember hatni tud az anyagra, akkor szavakkal nagyon jól tud hatni az emberekre is. Ezt ma nem tudják megtenni, mert az ember ma meg kell hogy győződjön arról, amit hall. Ám ezeknek a régi fáraóknak óriási hatalmuk volt. Ezért igen erősen tudtak hatni az emberi erőkre, az emberek munkaerejére. De egy másik jelenséget is segítségül kell hívnunk, hogy ezt megértsük. Az ember bizonyos dolgokat fel tud emelni, odébb tud tolni és így tovább. De nem láttak már olyat, hogy valakinek, ha megbolondul, óriási módon megnő az ereje? Olykor elcsodálkoznának azon, hogy valaki milyen erőkhöz jut, hogy olyan dolgokat felemeljen, amelyeket egyébként nem tudna, vagy vigyen olyan dolgokat, amelyeket egyébként egyáltalán nem kellene hogy elbírjon. És milyen ereje van, ha másoknak kell nekiesni. Játszva le lehet őket győzni, ha nincsenek megkergülve, de ha megbolondulnak, azonnal odavágják az embert. Az embernek tehát megnövekszik az ereje, ha rájön az őrület.

Az egyiptomiaknál nem ez volt a helyzet. Az egyiptomiak nem voltak olyan megfontoltak, mint mi ma, hanem álomszerű létben éltek, és óriási erővel rendelkeztek. És hogy milyen kevés emberre volt szükség a régi Egyiptomban, hogy egy óriási követ elhengerítsen és a megfelelő helyre vigye, ami néha igen magas is lehetett, erről a mai embernek már fogalma nincs. Az ember ma egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy voltak olyan idők, amikor öt ember egy óriási sziklatömböt messziről elhozott, és azt magasra fel tudta emelni. Az emberek ereje a régi Egyiptomban óriási volt. Ezt természetesen csak azáltal tudták elérni, ha ezeknél az embereknél úgy alakították ki az erőket, hogy rabszolgákká tették őket. A rabszolgaság azonban nemcsak úgy volt jelen, hogy megmutatkozott az emberiség gyengévé válása és az értelem felébredése. Az egyiptomiakat követő időkben az értelem kialakulásával a fizikai erő csekélyebb lett. A rabszolgaság olyan volt, hogy csak fenn akarták tartani, és a jog megkövetelte, hogy fenntartsák. Korábban másképpen volt, az embereket butaságban, sötétségben és álomszerű állapotban hagyták, mert ezáltal fizikai erejüket fel tudták erősíteni. Az ilyen művileg létrehozott fizikai erők útján tudtak aztán olyan dolgokat megalkotni, mint ezek a királysírok, amelyekbe ha ma be akarnak jutni, hatalmas munkára van szükség, hogy lerombolják azokat.

Minderre vonatkozóan valóban a legtévesebb nézetek terjednek el, mert ma a leginkább materialista érzületű emberek kerülnek kapcsolatba ezekkel a dolgokkal. Egyáltalán nem tudják megérteni, mi történik itt tulajdonképpen. Az egyik feltár egy királysírt – meg kell halnia. Az emberek rendkívül csodálkoznak ezen, mert nem tudják, hogy a régi egyiptomiak szándéka szerint történt, hogy meghalt. Megvoltak az eszközeik arra, hogy korszakokon átnyúlva is hatni tudjanak.

Képzeljék el a következőket. Mondjuk Baselben vannak, és van egy telefonjuk. Valaki Berlinben felfogja az üzenetet, és hallja, amit a telefonban mondanak. Ez, ugye, áthaladt a téren, elég hosszú távon. Miért? Mert a telefonunkkal, amelyet felfedeztünk, legyőztük a teret, és képesek vagyunk azon keresztül hatni. Egészen máshonnan jön az, amit a telefonba bemondunk. A beszéd áthalad a téren, egészen máshol pedig feléled. Gondolják el, hogy a telefonba bemondják: „Aki hallja, amit mondok, meghal!” – És gondolják el, hogy ezt itt egy rendkívül ideges, egy nagyon érzékeny ember hallja meg. Felfogja a szöveget: „Aki hallja, amit mondok, az meghal” – és természetesen nagyon ideges lesz. Sokkot is kaphat, és valóban meghal. Különösen akkor, ha az, aki beszél, aki a szöveget mondja, bolond. Ugyanis azok az erők, amelyek a bolond beszédben élnek, sokkal nehezebben győzhetők le, mint a higgadt beszédnél. Ha tehát itt egy őrült beszél, ott azt meg egy őrült hallja, meghalhat.

Az egyiptomiaknak megvolt a lehetőségük, hogy sírjaikban ilyesmit konzerváljanak, ilyen szöveget helyezzenek el. Ez most nem a téren, hanem az időn át hat. És ha most egy angol odadugja az orrát, nem tudja, hogy a szagban, ami behatol az orrába, a fűszerekben elhelyezett szavak hatnak.

Aki ideges emberként hallgat bele a telefonba, és hallja a bolond beszédet, annak – legalábbis a sokkba – bele kell halnia. A másik azonban anélkül hal meg, hogy valamit is hallana, mert ez a szagba volt belehelyezve: ettől hal meg. Ide volt belevarázsolva a „telefonos szöveg” – ha szabad ezt a kifejezést használnom. Tulajdonképpen egy időbeli telefonüzenetben volt elhelyezve az, amit az egyiptomiak végrehajtottak. Meg akarták ölni azt, aki odadugja az orrát. És ez csak azért történhetett meg, mert ismerték annak művészetét, hogyan kell a megfelelő szavakat belemondani a fűszerekbe, hogy azok hassanak.

Látják, ha az ember megkapja azt, amit szellemileg tudhat, akkor az ilyen dolgokon nem fog csodálkozni. A különös azonban az, hogy az ember, miközben ma mindenhez hozzáfér és mindent megvizsgál, néha az orrával, ahogy ezt az előbbi eset is mutatja, kellemetlen módon beleütközik abba, ahogy a szellem működik. Azok, akikre olyan erősen hat a szellem, hogy megöli őket, ha később haláluk után bölcsességhez jutnának, már a valóságról beszélnének. De ez nem megy. Így kell kifejeznünk a szellemi világból a végkövetkeztetést.

10. előadás – Egy szellemtudományos asztronómia megalapítása – Dornach, 1924. május 5.

Jó reggelt, uraim! Kigondoltak valamit mára?

Erbsmehl úr: Azt szeretném megkérdezni, hogy van az, hogy a mai ember a csillagos eget úgy nézi, ahogy ezt jelenleg teszi, míg a régi babilóniaiak egészen másképpen szemlélték?

Dr. Steiner: A kérdés ahhoz tartozik, egyáltalán tudunk-e valamit mondani arról az egész átalakulásról, ami a világszemléletben létrejött. Folyik jelenleg itt egy asztronómiai kurzus – Dr. Vreede [40] kisasszony tartja –, és ebből láthatják, hogy tulajdonképpen milyen nehéz ma túljutni a számolgató matematikai szemléleten.

[40] Dr. Elisabeth Vreede (1879-1943) – Az Általános Antropozófiai Társaság első vezetőségének a tagja, a matematikai-asztronómiai szekció vezetője.

Látják, ha az ember tisztába akar jönni ezekkel a dolgokkal, mindenekelőtt el kell képzelnie, hogy a régi emberek még valóban sokkal szellemibbek voltak, mint a jelenlegiek. Még viszonylag sokáig tudtak valamit a természetnek arról a működéséről, amely ma valójában már teljesen ismeretlen. Szeretném a figyelmüket ebben a témában néhány dologra felhívni. Mert az ember nem tudja megérteni, hogy mit akartak a régi babilóniaiak és asszírok a maguk csillagtudományával, ha nem ért meg bizonyos dolgokat, amelyek nem teljesen ismeretlenek.

Még Rousseau [41] mondta a következőket: Egyiptomban, tehát egy melegebb vidéken, amelyről a múlt alkalommal annyi érdekes dolgot hallottunk, odáig jutott, hogy tekintetével, ahogy bizonyos módon az állatokra nézett, például a varangyokra, amelyek szembekerültek vele, a szemükre irányított nézéssel el tudta hallgattatni őket, sőt, azok egyáltalán nem tudtak mozogni, mintha megbénultak volna. Ez mindig sikerült neki a melegebb vidékeken. Megbénította a varangyokat, és aztán meg is tudta ölni őket. Ugyanezt Lyonban is meg akarta csinálni. Jött egy varangy vele szemben, ránézett, rámeredt, és – nézzenek oda! – ő bénult meg. Nem tudta a szemeit mozgatni, lebénult, mintha meghalt volna. Csak amikor emberek jöttek, orvost hívtak és viperamérget, kígyómérget adtak be neki, ami kihozta a görcsből, akkor tudott eljönni onnan. Itt a dolog a visszájára fordult. Látják, az embernek csak Egyiptomból Lyonba kell mennie, a természetből kiinduló ilyen hatások pedig egyszerűen megfordulnak.

[41] Jean Jaques Rousseau (1712-1778).

Azt mondhatjuk tehát: vannak olyan hatások, amelyek nagyon szorosan összefüggenek az emberi akarattal, mert ez az emberi akarat egyfajta kibontakozása. Vannak ilyen hatások, és ezek az erők jelen is vannak. Mert ugye, ami egy évszázaddal ezelőtt itt volt, az még ma is itt van, és mindig is itt lesz, amíg a Föld fennáll. Az emberek azonban nem akarnak már ilyen dolgokról tudni, és nem is szomorúak emiatt.

Ez azonban még néhány más dologgal is összefügg. Ha be akarjuk látni, hogy bizonyos dolgok hogyan vannak, vissza kell tekintenünk arra a helyre, ahol keletkeztek. Bizonyos értelemben tehát segítségül kell hívnunk a földrajzot. De nem azt a földrajzot, amely ma van érvényben, mert az nem beszél arról, hogy mi a különbség az embertől a varangyra irányuló hatás és a fordítottja között, hanem teljesen külsőséges dolgokról.

Most egy másik példát mondok el ezzel kapcsolatban. A 17. században élt egy tudós, Van Helmont [42]. Ez a tudós még sok mindent tudott mindabból, amit az emberek korábban tudtak. Mert a korábbi tudás csak a 19. században veszett el teljesen. A 17. században még viszonylag erőteljesen jelen volt, csak a 18. században kezdett eltűnni. Csupán a 19. században lettek az emberek teljesen okosak – mármint saját véleményük szerint.

[42] Johann Baptist van Helmont (1577-1644) – holland orvos.

Van Helmont elgondolkodott azon, hogyan lehetne többet tudni annál, amennyit az ember a szokásos értelemmel képes felfogni. Az emberek ma nem gondolkodnak ezen, mert úgy hiszik, hogy az emberi értelem mindent megtudhat. Ő azonban orvos volt, nem adott sokat az emberi értelemre. Szellemi tudást akart.

Szellemi tudáshoz szellemi módon eljutni, ahogy mi az antropozófiában ezt megkíséreljük, akkoriban még nem lehetett. Ezért Van Helmont még a régi módszerekhez folyamodott. A következőket csinálta, amit természetesen nem tanácsolok, hogy bárki is utánacsináljon. Ez nem lehetséges, mert mostanában ez nem hat olyan mértékben, mint akkoriban. Van Helmont azonban megtette.

Vett egy növényt [43], amely méregtartalmú gyógynövény volt. Bizonyos betegségeknél alkalmazzák. Erről a növényről, minthogy orvos volt, tudta, hogy nem lehet megenni, mert halált okoz. De megnyalta a gyökerének végét, a gyökér legalsóbb részét. Ezután leírta azt az állapotot, amelybe belekerült, a következő módon. Azt mondja, olyasmit érzett, mintha a feje teljesen kikapcsolódott volna, mintha fej nélkülivé vált volna. Természetesen nem mintha a feje leesett volna, de nem érezte, hogy van. A feje útján már semmit sem volt képes tudni. És most elkezdte azt érezni, mintha a hasa tájékán egy fej működne. És érdekes módon képek formájában megvilágosodáshoz jutott, olyasmihez, amit ma az antropozófiában imaginációnak nevezünk, a szellemi világból képeket kapott. És ez egy nagy lökést adott neki az életben, egy hatalmas lökést, mert most tudta, hogy az ember nemcsak az értelmével mondhat valamit a szellemi világról, hanem azt meg is láthatja. Nem az emberi idegrendszer útján gondolkodott, ami az anyagcsere-végtagrendszerben van, hanem valóban belelátott a szellemi világba. Tehát imaginációkat kapott a szellemi világból.

[43] A siskavirágról van szó (aconitum).

Ez két óra hosszat tartott, ezután egy kis szédülés jött rá. Utána egészséges lett. Elgondolhatják, hogy ez természetesen egy új horizontot nyitott az életében, mert ettől az időtől kezdve tudta, hogy az ember láthatja a szellemi világot. De még mást is megtudott. Azt, hogy a fej a maga gondolkodásával akadályozza a szellemi világ meglátását.

Mi természetesen nem úgy csináljuk, ahogy Van Helmont, hogy megnyalunk egy növénygyökeret – néhányan így hiszik, ám ez ostobaság –, de a szellemi gyakorlatoknál a fejgondolkodást kikapcsoljuk. A fej csak azért van jelen, hogy felfogja azt, amit az emberi organizmus többi része meglát, észrevesz. Tehát szellemi módon azt a folyamatot hívjuk elő, amit Van Helmont ősi módszerrel hozott létre.

Ma nem mondok el mindent, ami szükséges lenne, hogy még egyszer felidézzem a szellemtudományos iskolázást; ez egy más alkalommal történhet meg. Most szeretnék a feltett kérdésre válaszolni. Az a két dolog ugyanis, amit elmondtam, összefügg a csillagok működésével. És minthogy ma a csillagok hatását tagadják, már nem látnak bele ezekbe a dolgokba.

Ez tehát egy nagy felfedezést eredményezett Van Helmont életében, és mivel tetszett neki a hatás, többször is meg akarta ismételni, ezért gyakran nyalta meg ezt a növénygyökeret. De ugyanazt nem sikerült még egyszer elérnie.

Mit jelent ez, hogy nem sikerült neki még egyszer? Azt jelenti, hogy Van Helmont később valami olyat tett, ami nem egyezett meg a korábbival. De ő erre nem talált magyarázatot. Természetesen nem tudom megmondani – amit most mondok, azt ellenőrizni tudják, abból, amit Van Helmont leírt –, mikor nyalta meg első ízben a növény gyökerét, az időpont nem ismert. Abból azonban, amit egyébként a szellemtudományból ismerünk, a következőket mondhatjuk.

Nézzék, első alkalommal, amikor Van Helmont ezt a gyökérvéget megkóstolta, egészen biztosan telihold volt. Csak ezt nem figyelte meg. Később ezt nem teliholdnál csinálta, és nem sikerült neki ugyanolyan módon. Első alkalommal valami megmaradt benne, újra szeretett volna belelátni a szellemi világba. Ez a lökés azonban, ahogy az első alkalommal történt, nem sikerült újra.

A 18. században ő már nem tudta, hogy ez a Holdtól függ, és úgy hitte, ez egyedül a növény gyökerétől származik. A régebbi időkben azonban az ilyesmit pontosan tudták, ezért volt akkoriban mindenütt teljesen eleven az a nézet, hogy a csillagok erőteljes befolyást gyakorolnak az emberek, az állatok és a növények életére.

Ha meg akarnánk vizsgálni, hogyan történnek az ilyen dolgok, azt kellene mondanunk: már nem eszünk mérgező növényeket, de eszünk növényeket és azok gyökerét is. És miközben a mérgező növényt csak gyógyítási célokra használjuk, a többi növényt, amelyek nem mérgezők, táplálkozásra fordítjuk. Látják, a dolog úgy áll, hogy ha az ember megeszik egy növényi gyökeret, akkor ez ugyanúgy, ahogy a mérgező növény gyökerénél is, a Hold hatása alatt áll, hiszen hatást gyakorol a növény gyökerének növekedésére. Ezért bizonyos növényi gyökerek nagyon fontosak bizonyos emberek számára. Tudják, hogy például egyes népeknél előfordulnak a belekben, az emésztőrendszerben férgek, és ez nagyon terhessé válhat. Akiknek ilyen férgei vannak, azoknak igen jó táplálék a cékla. Ha a cékla belekerül a belekbe, akkor ez a férgeknek rossz, megbénulnak, majd a bélsárral eltávoznak. Ebből beláthatjuk, hogy ezekre az alacsonyrendű állatokra, ezekre a férgekre a gyökerek milyen hatást gyakorolnak. A céklagyökér bennünket nem mérgez meg, de megmérgezi a férgeket. És megint csak úgy van, hogy a legerősebb hatás a férgek kiűzésére azoktól a növényi gyökerektől indul ki, amelyeket holdtöltekor eszünk. Ezeket a dolgokat tekintetbe kell venni.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ha a növény gyökerét tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy a növény ad nekünk valamit, ami rendkívül erősen hat az anyagcsere-végtagrendszerre. Akik egy bizonyos betegségben szenvednek, azoknak nagy segítséget nyújthatunk, ha gyökér-diétát írunk elő számukra. Ez úgy hat, ha telehold idején adjuk, és újhold idején ültetjük el.

Mindannak, amit a növénynél megfigyelhetünk, jelentősége van az ember számára, nevezetesen az ember fejlődése és növekedése számára. Olyan gyerekeket, akiknek a növekedésével bajok vannak, gyökerekkel tudunk üggyel-bajjal felnevelni, hogy könnyebben nőjenek, de ezt csak egy bizonyos életkorban tehetjük: a születés és a hetedik életév között. Mindarra, ami a növényvilágban, az állatvilágban illetve az emberek világában a fejlődéssel kapcsolatos, aminek köze van a növekedéshez, arra a Hold-erők igen nagy befolyást gyakorolnak. A Holdat tehát nemcsak úgy kell tanulmányoznunk, hogy távcsövet irányítunk rá, hanem úgy is, hogy azt tanulmányozzuk, hogyan hat a Földre. Akik a babilóniaiaknál és asszíroknál tudósok voltak, akiket beavatottaknak nevezhetünk, pontosan tudták, hogy erre a növényre így hat a Hold, a másikra úgy és így tovább. Nem úgy beszéltek a Holdról, mint egy golyóról, ami ott fent hidegen lebeg a világűrben, hanem mindenütt látták a Hold hatását, mely főleg a Föld felszínén mutatkozik meg. Nem megy le mélyen a földbe, csak addig, hogy a növények gyökerét ösztönözni tudja.

Hogy a Holderők nem nyomulnak be a földbe, erről például úgy is megbizonyosodhatnak, ha úszókat kérdeznek meg, akik holdfénynél úsznak. Hamar újra kijönnek a vízből, mert mindig az az érzésük, hogy elmerülnek. A víz mintegy fekete lesz. A holdfény nem hatol be a vízbe, nem megy le mélyre, nincs kapcsolata a földdel. És látják, a dolog úgy van, hogy az állatok és a növények a holdfény befolyása alatt állnak, ami egyáltalán nem a földből indul ki, hanem csak a legkülsőbb felszínről, de még leér a növények gyökeréig. Ez megadja az első felvilágosítást a csillagos égről.

Nézzük most azt a példát, amit Rousseau-ról mondtam, aki megbénította a varangyokat, és meg is tudta ölni őket a forró égövön, de aki maga megbénult Lyonban, a mérsékelt égövön. Mi ennek az alapja? Csak gondolják meg: ha a Földet, ami megközelítőleg gömb alakú, süti a Nap, akkor a napsugarak a forró égövben szinte függőlegesek. Itt egészen másképp hatnak, mint a mérsékelt égövben, ahol ferdén esnek a Földre, egészen más szögben. Ugyanígy, ahogy a növények és emberek növekedésére és fejlődésére hatással van a Hold, úgy az, ami belső állati erő, ami kifejlődik a tekintetben, az a Nap hatása alatt áll. Ezek az animális, állati erők, amik ugyebár cselekvések, a Naptól függenek. A Nap a maga erőivel tehát úgy hat, hogy Egyiptomban az ember a varangyot meg tudja bűvölni, megbénítja, sőt meg is tudja ölni, a mérsékelt égövben viszont át kell adnia magát a varangyok hatásának. Ez tehát a Naptól függ.

Tudjuk, hogy maga a gondolkodás is, és egyáltalán az egész belső élet néha nehezebb, néha könnyebb. Ez viszont a Szaturnusztól függ, attól, hogy milyen az állása.

Így mindabban, ami az emberi, az állati és a növényi létben megjelenik, a csillagok hatását látjuk. Csak az ásványiság van a Föld befolyása alatt. Ezért egy olyan tudománnyal, amely csak a földi dolgokra korlátozódik, nem megyünk semmire, az embert nem tudjuk megérteni. Ráadásul azt sem tudhatjuk, mit művelnek a csillagok, ha nem látjuk át cselekedeteiket.

Gondoljanak csak bele – ma ez már nem olyan rossz, de korábban még az lehetett –, hogy mondjuk valaki egy nagy államférfi. Meg kellene csak kérdezni azokat, akik otthon vele laknak, akik főznek számára, a szakácsnőt például, akit egyáltalán nem érdekel az államtudomány, hogy mit csinál az illető. Talán ezt mondaná: reggelizik, ebédel, vacsorázik, egyébként nem csinál semmit, a közbeeső időben elmegy. Ezen kívül nem kézzelfoghatóan nem dolgozik. Egyszerűen nem tudná megmondani, mi az, amit még csinál.

A mai tudósok csak annyit tudnak mondani a csillagokról, amennyit ki tudnak számítani, csak ezt tudják. A régieket, a korábbi embereket érdekelte az, hogy mit művelnek a csillagok, ezért volt ilyen a csillagtudományuk. Tudták, hogy a Holdnak hatása van az emberben lévő növényire, a Napnak az emberben lévő állatira, a Szaturnusznak pedig az egész emberre, arra, ami az emberben emberi. Azt mondták: a Nap kapcsolatban van az emberben lévő állatival. Amikor függőlegesen küldi le a sugarait, akkor az ember a forró égövben erősen tud hatni az állatokra.

Látják, például Európában az ember erős hatást gyakorol a lovakra, de olyan bensőséges kapcsolatot létrehozni a lovakkal, ami az araboknál van, tehát a forró égöv alatt, Európában sohasem lesz lehetséges, mert ez a kapcsolat az emberek és az állatok között itt nem jöhet létre. Ez a Nap sugarainak függőleges esésétől, a Nap hatásától függ.

Nézzük most tovább! Babilóniában és Asszíriában tudták, hogy a Naptól bizonyos hatások, bizonyos erők indulnak ki. Megfigyelték a Napot. Azt mondták, itt van az Oroszlán csillagkép, tehát egy csillagcsoport kint az égbolton, és mondjuk, itt van a Skorpió csillagkép. Van az évben egy bizonyos időpont, amikor a Nap az oroszlán csillagképben áll, azaz befedi az Oroszlánt, az Oroszlán a Nap mögött van. Egy másik időpontban a Nap befedi a Skorpiót vagy a Nyilast, vagy esetleg valamely más csillagcsoportot.

A babilóniaiak és az asszírok tudták, hogy azok a hatások, amelyek az emberektől az állatok felé irányulnak, akkor a legerősebbek, amikor a Nap az Oroszlán előtt áll, és gyengébb lesz, amikor a Nap továbbmegy, és a Szűzben vagy a Skorpióban van. Nemcsak azt tudták tehát, hogy a planétáknak hatása van arra, amit az ember csinál, hanem azt is tudták, hogy kapcsolat van a Nap állása szerint is, annak megfelelően, hogy az Oroszlánt fedi el vagy a Skorpiót, mert ezáltal megváltoznak a dolgok.

Mit csinálnak ma? Ma egyszerűen kiszámítják, hogy a Nap az Állatövben a Kosban, a Bikában, az Ikrekben, a Rákban, az Oroszlánban, a Szűzben, a Mérlegben vagy a Halakban áll, kiszámítják, milyen hosszú ideig áll a csillagképben, meddig áll benne és így tovább. Hogy március 21-én a Nap a Halak csillagképében áll, ezt tudják, de ennél többet nem tudnak. A régi babilóniaiak és asszírok még tudták például, hogy ha a Szaturnusz egy bizonyos csillagképben áll, amit Plejádoknak neveznek, akkor az emberi fej a legszabadabb. Ezt könnyen megítélhették, mert éppen egy melegebb égövi területen laktak, mint mi, és ott kialakítottak egy bizonyos tudományt, amelynek útján az egész embert az égből meg lehetett érteni.

Ha az ember tehát azt mondhatja, hogy ez a tudomány olyan volt, ami az ember felé fordult – akkor ez fokozatosan feledésbe merült. Akkoriban azonban átlátták az egész bolygórendszert és az állócsillagokat is. Aszerint, hogy egy bolygó itt vagy ott áll, tudták, hogy ez az emberi élet szempontjából ezt vagy azt jelenti. Tudták, hogy ha a Nap az Oroszlánban áll, akkor a legerősebb befolyást gyakorolja az emberi szívre.

A dolog így áll: az emberek megvizsgálták, mi a helyzet az ásványokkal. Azt mondták, a növényekre, állatokra és emberekre hatnak a csillagok, az ásványokra azonban nem. Az ásványokra csak a Föld hat. A Földben lévő ásványok azonban nem ma jöttek létre, hanem sokkal korábban, ezek a régi időkben növények voltak. Minden ásvány növény volt, például a kőszén is. De ahogy a kőszén, úgy a többi ásvány is az volt egykor. Akkor a Hold hatott rájuk, még korábban a Nap, annál is korábban pedig a Szaturnusz. Most azt akarták tudni, mely ásvány volt az, amelyre korábban, amikor még növény volt, a Nap hatott. Megvizsgálták az ásvány hatását az emberre, és például ezt hozták ki: ha a Nap az oroszlán előtt áll és erős befolyást gyakorol a szívre, ez ugyanolyan hatás, mintha az embernek aranyat adnának. Ebből azt állapították meg, hogy a Nap valamikor erős befolyást gyakorolt az aranyra. Vagy ha a Szaturnusz a Plejádok csillagképében van, akkor a legerősebb befolyást gyakorolja az emberi fejre, ugyanis szabadabbá válik. Aztán megvizsgálták, melyik ásvány kapta a legerősebb hatást a Szaturnusztól, amikor még állat volt – mert mielőtt növények lettek volna, az ásványok állatok voltak. És azt találták, hogy ez az ólom. Ezen a módon arra jutottak, hogy az ólom úgy hat, hogy az emberi fej szabadabb legyen. Ezért akinek tompa a feje, ami oda vezet, hogy bizonyos emésztési folyamatok, amelyek tulajdonképpen nem indulnak meg a fejben maguktól és így a fej megbetegszik, annak ólmot kell adni.

Így kaptak minden bolygóhoz egy fémet. Ezért a babilóniaiak és asszírok a Napot ezzel a jellel írták le: . De az aranyat is ezzel a jellel jelölték. Tudták tehát, hogy a csillagok, ahol a Föld jelen van, most már nem gyakorolnak befolyást az ásványokra, de egykor hatottak rájuk. A Napot és az aranyat tehát így jelölték: . Mi a Napot és az aranyat betűkkel írjuk le az ábécénknek megfelelően, de a régiek mindig ezt a jelet használták. Azt sem írták le, hogy „ólom”, hanem ezt a jelet írták le: , ugyanez a jel jelentette a Szaturnuszt is. Senkinek nem jutott volna eszébe a régi időkben, hogy a Szaturnuszt vagy az ólmot a szokásos betűkkel jelölje. Ha az ezüstöt akarta leírni, akkor ezt a jelet írta le: , ez a Holdat is jelentette, és az ezüstöt is. Így tehát a Földet, amennyiben fémeket tartalmaz, kapcsolatba hozták a csillagokkal.

Láthatják, hogy az emberről és a világmindenséggel való kapcsolatáról tulajdonképpen nem sokat tudunk, ha nem megyünk bele ezekbe a dolgokba.

Menjünk hát tovább! A kereszténység elterjedésének idején, az ókorban Európa déli területein ez a fajta tudomány még ismert volt. Az első keresztény századokban volt például még egy könyv a természetről, amely erről a tudományról még sok mindent tartalmazott. Ma újra hallanunk kell ezekről a dolgokról, különben a zavaros közlésekből nem ismerjük ki magunkat. Ezek már teljesen homályosak, de még sok mindent tartalmaznak az ősi bölcsességből. Elérkezett azonban az az idő, amelyben a kereszténység csak az értelemre korlátozódott és minden dogmává vált. Ez volt az az időszak, amikor Európában minden ilyen régi tudományt kiirtottak. Az 5. és a 11-12. évszázad között tulajdonképpen azon dolgoztak Európában, hogy ezt a régi tudományt kigyomlálják, ami majdnem teljes mértékben sikerült. Mert a dolog a következőképpen állt: akik ezt a régi tudományt a régi Görögországban, Rómában, Spanyolországban gyakorolták, tehát a déli területeken, azok ugyanakkor már lelkileg és testileg teljesen tönkretett emberek voltak. Róma történelme ebben a korban borzalmasnak mondható, erkölcsileg teljesen tönkrement emberek éltek benne. Még őrizték a régi tudományt, de emberekként nem tudták már tartani magukat, olyan alakok uralkodtak, mint Nero [44] vagy Commodus [45].

[44] Lucius Domitius Nero (54-68) – római császár.

[45] Lucius Aelius Aurelius Commodus (161-192) – 180-tól római császár.

Commodusról, a római császárról például a következőket mesélték: mint a többi római császár, ő is beavatott volt. De jelen esetben mit jelentett az, hogy „beavatott”? Ez úgy volt, mint ma az, aki valamilyen címnek a birtokosa. Minden római császár, pusztán attól, hogy római császár volt, már eleve beavatottnak számított. Ez azt bizonyítja, hogy akkoriban a tudományt igen sokra becsülték, csakhogy a római császárok – Augustust kivéve – ezt a tudományt nem birtokolhatták. A misztériumokba ők is bejutottak, de másfajta beavatáshoz jutottak. Volt egy bizonyos fokozat, amelyen annak, aki beavatott lett, egy ütést kellett mérni a fejére. Commodus császár ezt az ütést úgy adta meg, hogy az illető összeesett. Nem büntették meg, mert ő volt a császár. Amilyen személyiségű emberek voltak, olyanok lettek „beavatottként” is.

Északon még olyan emberek éltek, akik később ki tudták fejleszteni a közép-európai kultúrát, de akkoriban még teljesen civilizálatlanok voltak. A germánok meghódították Itáliát, Görögországot, Spanyolországot. Itt csak azok maradtak fenn, akik a puszta logikával, a puszta gondolkodással dolgoztak, dogmák határozták meg a mindennapjaikat. Mást nem vettek tekintetbe. A gondolkodás csak a legkülsőségesebb dolgokra korlátozódott. Így alakult ki aztán, hogy az iskolákból, a kolostorokból mindenütt kiirtották azt, ami a régi tudomány volt. És láthatjuk, hogy tulajdonképpen csak kerülő úton, mondhatnánk, becsempészve jutott el valami Európába ebből a babilóniai tudományból, de szabályos úton nem jutott messzire. Babilóniában még viszonylag sokáig ápolták ezt az ismeretet.

De még a középkorban is létezett egy görög császárság Konstantinápolyban. Itt figyelemreméltó alakok voltak. Ha néha jönnek hozzánk lengyel zsidók a kaftánjukban a régi tekercseikkel, amiket nem lehetett megnézni, de a zsidóság körében alapvető tanítások voltak bennük, úgy jöttek ilyen alakok Konstantinápolyba is újra meg újra, abban az időben, amikor már minden kiirtottak. Megjelentek hatalmas pergamentekercsekkel, amelyekre mindenfélét felírtak. Ezeket a pergamentekercseket Konstantinápolyban átvették ezektől a különös alakoktól és felnyitották. Így Konstantinápolyban mindent felhalmoztak, ami Babilóniából és Asszíriából származott. És senki sem törődött ezekkel a dolgokkal, de Európában mindent eltüntettek. Csak a 12-13. században és a későbbi középkorban, a császári birodalom hanyatlásakor lehetett szabadon hozzáférni újra ezekhez a tekercsekhez, és csente el azokat néhány ember. Aztán visszakerültek Európába. Így került elő mindaz, amit akkoriban még nem a képzett, hanem a képzetlen emberek betűztek ki ezekből a pergamentekercsekből.

Tehát a középkorban egy kis tudás mégis elterjedt. Ez a kis tudás aztán újra ösztönzőleg hatott, különben olyan emberek, mint Van Helmont vagy Paracelsus [46] nem adhatták volna tovább, ha ezeket a pergamentekercseket nem lopják el és nem hozzák át Európába, hogy ott drága pénzért eladják őket. Ezáltal néhány dolog újra eljutott Európába, és mindebből él ma néhány titkos társaság. Vannak mindenféle rendek, szabadkőművesek, Odd Fellow-k és hasonlók, amelyeknek semmiféle tudásuk nem lenne, ha Konstantinápolyból nem hozzák át Európába az említett pergamentekercseket, és nem adják el őket jó pénzért.

[46] Paracelsus Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493-1541) – orvos és természetkutató.

Viszont ezt a tudást nem becsülték meg. Aki olyan tanult kanonok volt, mint Kopernikusz, az nem fordult olyan emberekhez, akiknek ilyen pergamentekercsei voltak. Ezt nem volt szabad megtenni, mert elveszett volna minden tekintélye. Így azonban a régi tudomány is elvesztette minden tekintélyét. Ezért aztán egy olyan ember, mint Kopernikusz, meg tudta teremteni azt a tudományt, amellyel még ma is rendelkezünk.

Itt azonban történt valami rendkívül érdekes. A legszebb az, hogy Kopernikusz megalapított egy bizonyos asztronómiai tudományt, de mindazt, amit korábban tudtak, már nem tudta, és ma sem tudják. A következő korszak azonban nem értette azt, amit Kopernikusz mondott. Két mondatát megértették, a harmadikat már nem. Mert ha az ember Kopernikusz két mondatát megérti, azt hiszi, hogy a Nap áll a középpontban, és körülötte forog a Vénusz, a Merkúr, a Föld és így tovább. Ma minden iskolában ezt tanítják. Ha azonban az ember Kopernikuszt teljesen megérti, akkor a dolog nem így van, mert ő még arra is felhívta a figyelmet, hogy a Nap itt áll (rajzol), mögötte van a Merkúr, a mögött a Vénusz, itt pedig a Föld, tehát a valóságban minden a Nappal együtt forog a világűrben egy bizonyos csavarvonalban. Ezt kiolvashatjuk Kopernikusz könyvéből, ha akarjuk. Tehát az a sajátságos tény áll fenn, hogy Kopernikusz a régi tudományt lábbal taposta ugyan, de az ő új tudományát nem értették meg. Most elkezdünk belőle valamit megérteni, azaz kezdjük belátni, hogy nemcsak két mondata van, hanem három, csak a harmadik mondat az emberek számára nehezen érthető. Így az asztronómia fokról-fokra azzá vált, ami ma: pusztán számításokká.

Most azt gondolhatják: ami a régi tudományokból megmaradt, ahhoz nem lehet úgy közeledni, ahogy ma szokás. Ma a lélek teljes világosságával kell valamihez eljutnunk. A régiek inkább ösztönösen tették ezt. Ezért már egyáltalán nem érthető, mit értettek a régiek tudáson.

Néhány évvel ezelőtt egy érdekes példa adódott ezzel kapcsolatban. Egy svéd tudós [47] egy régi kémiai könyvet olvasott, amelyben mindenfélét írtak az ólomról, az ezüstről és arról, hogy ha az ólmot az ezüsttel összehozzuk, akkor ez történik, ha aranyat adunk hozzá, akkor az és így tovább. Mit tett a tudós? Azt mondta: itt bizonyos dolgok le vannak írva, járjunk utána! És a laboratóriumában megtette mindazt, amit a könyv leírt, vett ólmot, ahogy az ma előfordul, ezüstöt, ahogy az ma előfordul, kezelte őket tűzben, ahogy a könyv írta – és nem történt semmi!

[47] Egy svéd tudós… – Theodor Svedbergről van szó (1884-1871).

Semmit sem tudott létrehozni, mert amit olvasott, azok jelzések voltak. Úgy gondolta, hogy ez a jel aranyat jelent, tehát fogta az aranyat és kémiailag megmunkálta; ez a jel ólmot jelent, fogta az ólmot és megmunkálta.

A borzasztó azonban csak az volt, hogy a szerző, akinél a svéd tudós ezt olvasta, alkimista volt, és ebben az esetben nem a fémekre gondolt, hanem a planétákra, és úgy értette, hogy ha az ember Nap-erőket, Szaturnusz-erőket és Hold-erőket vegyít – amit ezen a helyen írt, az ugyanis az emberi magzatra vonatkozott –, tehát ha a gyermekre az anyaméhben a Nap- és a Hold-erők hatnak, akkor ez és ez történik.

Ennél a svéd tudósnál tehát az történt, hogy ami ennél a régi alkimistánál az emberi anyatestben lévő csírára vonatkozott, azt retortában akarta véghezvinni a külső fémekkel. Természetesen ez nem működött, mert az anyatestben létrejött képződményt kellett volna néznie, akkor jutott volna eredményre. Látják, ilyen kevéssé értik ma azt, ami tulajdonképpen ebben a régi tudományban szerepelt.

Mindez azt igazolja, hogyan lehet tulajdonképpen az Erbsmehl úr által feltett kérdésre válaszolni. Úgy, hogy ha az emberben tudatossá válik: az új tudománnyal kapcsolatban minden szép, jó és igaz, ma pontosan ki lehet számítani, hol áll egy csillag, meg lehet nézni a spektroszkóppal, milyen a színképe, és ebből ki lehet következtetni a csillag anyagi összetételét. De hogy a csillag hogyan hat a Földre, azt újra meg kell figyelni. És ezt nem lehet úgy kutatni, ahogy ma sokan teszik, hogy egyszerűen előveszik a régi könyveket. Természetesen könnyű volna, ha az ember egyszerűen elővenné őket, és kiolvasná belőlük, amit ma az emberek már nem tudnak. Ez azonban nem ér semmit, már Paracelsusnál sem megy, mert őt sem lehet megérteni, ha az ember mai szemmel olvassa. Arról van szó, hogy újra meg kell tanulni annak kikutatását, milyen hatást gyakorolnak a csillagok az emberekre. És ez csak a szellemtudomány útján, az antropozófiai szellemtudomány útján lehetséges.

Az ember így nemcsak azt kutatja ki, hogy hol áll a Hold, hanem azt is, hogy hogyan függ össze az egész emberrel. Az ember rájön, hogy a gyermek tíz holdhónapig, tehát tízszer négy hétig az anya testében éli át a Hold-hatást, úgy, hogy ezalatt az idő alatt nyolcszor, kilencszer, tízszer éli át a telihold hatását. A gyermek a magzatvízben úszik, tehát egészen más lény, mielőtt megszületik, védve van a Föld-erőkkel szemben. Ez az igazán fontos, hogy védve van a Föld erőivel szemben, és különösen – mert a többi csillag is hat rá – a Hold hatásának van kitéve.

Látják, a dolognak úgy kellene történnie, hogy az egyetemeken, a középiskolákban, de már az elemi iskolákban is, amennyire csak lehet, másképpen kellene a dolgokat tanulmányozni, az embert mindenekelőtt úgy, hogy az emberi szív, az emberi fej hogyan függ össze a csillagokkal. És az egyetemeken elsősorban egyfajta leírást kellene adni arról, hogy az egészen kicsi emberi magból hogyan fejlődik ki az embercsíra az első, második, harmadik, negyedik, ötödik héten és így tovább. Ennek a leírása megvan ugyan, de nincs meg a másik leírás arról, hogy ezekben az időszakokban hogyan fejti ki a hatását a Hold. Ezért csak egy olyan tudomány szólhat az ember fizikai létrejöttéről, amely egyrészt azt írja le, mi történik az anyatestben, másrészt azt, hogy mit csinál a Hold.

Ugyanígy, ha ma egy ember nemileg éretté válik, tisztán a fizikai folyamatokat írják le. Ezek azonban a Szaturnusztól függenek, itt egy Szaturnusz-tudományra lenne szükség. Tehát egyáltalán nem lehet úgy eljárni, ahogy sokan ezt ma teszik, hogy ezeket a dolgokat önmagukban leírják. Mert aztán természetesen az jön ki ebből, ami egy kórházban történt egy európai városban. Valaki egy betegséggel – ahogy ezt hitte – az egyetemi kórházba került. Ott megkérdezte: melyik osztályra kell mennem egy lépbetegséggel? Megadták a felvilágosítást, hogy hová kell mennie. Ott szerencsétlenségére mellékesen megjegyezte, hogy májbetegsége is van. Azt mondták neki, hogy ezzel ott nem foglalkoznak, egy másik kórházba kell mennie, ott vannak a májbetegek, itt csak a lépbetegek vannak. „Két köteg széna közé” került, mint az ismert szamár, amelyek elég nagyok voltak, hogy ne lehessen őket megkülönböztetni egymástól. Ez egy híres logikai kép a szabad akaratról. Így szól: mit csinál a szamár, ha két köteg szalma között áll, amelyek egyforma nagyok, és egyformán illatoznak? Ha a baloldalit akarja választani, arra gondol, hogy a jobboldali éppen olyan jó, ha a jobboldalit, akkor azt gondolja, hogy a baloldali is éppen olyan jó. Ide-oda járkál a két szénaköteg között és végül éhen hal. – Így volt ez az ember is a két betegségével: nem tudta, hová menjen, és tulajdonképpen meg is halhat a két döntés között, hogy a májbetegséget vagy a lépbetegséget kezelő kórházhoz tartozik.

Ezt csak azért említettem meg, hogy jelezzem: ma mindenki csak a világnak egy egészen kis részét ismeri. Így azonban az ember semmit sem tud, mert ha valamit tudni akar a Holdról, el kell mennie a csillagvizsgálóba, hogy az embereket megkérdezze. Azok viszont semmit sem tudnak az ember létrejöttéről. Ezzel a szülészetre kell menni, a szülészprofesszorhoz. Ő azonban a csillagokról nem tud semmit, ám a két dolog összetartozik.

Azon alapszik a mai tudás nyomorúsága, hogy mindenki a világnak csak egy darabját ismeri, az egészet senki. Ezért van az, hogy a mai tudomány olyan unalmassá válik, amikor népszerűsítő előadásokat tartanak, mert csak azt mondják el, ami a dolognak egy apró részlete.

Gondolják el, tudni akarják, hogyan néz ki egy szék, amelyik éppen most nincs itt. Valaki leírja önöknek a fát, de önök azt akarják tudni, hogy alakult ki. Ekkor rendkívül unalmas, ha csak a fáról beszélnek. Ezért olyan unalmas, amikor valaki antropológiáról, ahogy ma nevezik, a fizikai emberről szóló tudományról tanul, mert ami fontos, arról nem esik szó. Amit leírnak, annak nincs köze a dologhoz.

A csillagtudománnyal akkor jutunk dűlőre, ha összekötjük az emberről szóló tudománnyal. És erről van szó, ez az, ahogy ezt a kérdést ma szakszerűen meg lehet válaszolni. Valóban az a helyzet, hogy olyan fontos dolgokat, amiket Rousseau-ról és Van Helmontról elmondtam – amelyek jelentős dolgok, de földi szemlélet alapján nem lehet őket felfogni –, valóban meg kell érteni. Az emberek materialistákká váltak a szó teljes értelmében. Hogy nevez például az ember valamit, ami abból áll, hogy valaki a tekintetével állatokat tud megbénítani? Magnetizmusnak nevezik. Igen, de a magnetizmus szót később a vasra alkalmazták, a mágnesességre. És a mai tudomány csak arról beszél, hogy ez a vashoz tartozik, a mágnesesség másra nem alkalmazható. Csak a sarlatánok beszélnek arról, hogy egy embert magnetizálni lehet, erről nem tudnak semmit elképzelni. Ennek áttekintéséhez egy szellemi tudomány szükséges.

11. előadás – A zsidóság lényege – Dornach, 1924. május 8.

Nos, Uraim, milyen kérdést készítettek elő mára?

Kérdező: Mi okozta Krisztus halálakor azt, hogy a Nap három órára elsötétedett?

Dr. Steiner: Igen, ez természetesen egy rendkívül jelentőségteljes kérdés: mi okozta Krisztus halálakor azt, hogy a Nap három órára elsötétedett? Ez olyan kérdés, amivel – gondolhatják – nagyon sokat foglalkoztam. El tudom képzelni, hogy ez a kérdező számára is nagyon fontos kérdés, mert azt jelzi, hogy tulajdonképpen az ilyen dolgok a mai ember számára már nem hihetők. Ezért a 19. században a dolgot egészen egyszerűen úgy oldották meg, hogy kijelentették: ez természetesen nem igaz, csak egy kép, az ilyesminek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani. A dolog azonban nem így van. Ha az ember mindent gondosan végigkövet, amit a szellemtudományból megtudhat, akkor rájön, hogy Krisztus halálakor volt egy napfogyatkozás, legalábbis a Nap egy erős takarása, úgy, hogy abban az időben, amikor a halál beállt, azon a területen egy elsötétedés jött létre. Az ilyen dolgokhoz nem úgy kell közelíteni, hogy letagadjuk őket, hanem meg kell őket világítani.

Szeretném valamire felhívni a figyelmüket, amit már többször is említettem: a régi tudósításokban mindenütt azt találjuk, hogy erősen tekintetbe vették a napszakokat, évszakokat és így tovább. Ma az emberek egyáltalán nem törődnek ezzel. Bizonyára tudják, hogy az Újtestamentum Krisztus számos gyógyítását említi, ahogy különböző módokon betegeket mentett meg a haláltól. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a betegek gyógyítását egy meghatározott módon hajtotta végre. A gyógyítás akkoriban lényegesen könnyebb volt, mint ma, s éppen ez az, amit az emberek korunkban nem vesznek tekintetbe. Ma az emberiséget, amely elsősorban Európában ilyenné fejlődött, egyszerűen testi alapon kell gyógyítani, de ez nem volt mindig így.

Abban a korban, amikor Krisztus a Földön járt, a régebbi időkben pedig még inkább, nagyon jól tudtak a lélek szerint gyógyítani. A léleknek a mai embernél nincs már meg az az erős befolyása, ami korábban volt, mert a mai ember egész nevelése absztrakt gondolatok útján történik. Olyan gondolatai, amilyenek a mai embernek vannak, az akkoriaknak még nem voltak. Az ember belsőleg ragadta meg azt, amit gondolt. Olyasmi, amit az ember „logikus gondolkodásnak” nevez, az akkori időkben nem létezett, így az ember lelki élete is egészen más volt. Ma az embereknek a legsúlyosabb dolgokat is elmondhatjuk, ez nem hat a testükre, mert a lélek elvált a testtől. Úgy hisszük, hogy a régi emberek ösztönösen tisztánlátók voltak azáltal, hogy szabadok voltak a testüktől. Ez azonban egyáltalán nem igaz, jobban benne voltak a testükben, több mindent éreztek vele, és ezért a lelkükkel óriási befolyást tudtak gyakorolni rá. Ha egy bizonyos nevet kimondtak, egy kép állt a régi ember lelke elé. Ha ma kiejtünk egy szót, nem jelenik meg a kép.

A régi emberek állandóan képekben éltek, és ez a kép áthatotta őket, egészen addig, hogy libabőrt, nevetési ingert vagy valami hasonlót okozott; azonnal átterjedt a testre. Ezeket a dolgokat jól fel lehetett használni, ha az ember helyesen alkalmazta azokat az erőket, amelyek a környezetében voltak. Ezért olvashatjuk Krisztus valamely gyógyításakor a következő szöveget: „Amikor a Nap lement, maga köré gyűjtötte az elesetteket”. Tehát nem a teljes fénylő napsütésnél gyűjtötte össze őket, ekkor beszéde nem hatott volna a lélekre. Csak ha az emberek félhomályban, alkonyatkor jöttek hozzá, akkor használt.

Az ilyen dolgok mellett az emberek ma elmennek, de ezek a dolgok az emberi élettel összefüggenek. Hogy fénylő napsütés van-e vagy alkonyat, tavasz vagy ősz és így tovább, ennek óriási jelentősége van. És a természet más eseményeinek is. Így tehát azt mondhatjuk: megfigyeljük Krisztus életét, hogyan fejlődött születésétől a János-keresztelőig, és a további három év folyamán, amíg halála bekövetkezett, bizonyos módon minden itt csúcsosodott ki. De ezt nem pusztán az hozta létre, amit a főtanács határozott, nem csupán az, amit, mondjuk így, az emberek megmozdulása okozott, hanem az ég és az egész természet jelenségei is közreműködtek benne.

Említettem, hogy a Hold-erők elsősorban az anyatestben gyakorolnak befolyást az emberre, és amikor megszületik. Később a Nap-erők befolyása érvényesül. Beszéltem már arról, hogy a többi csillag-erőnek is hatása van az emberre, de minden olyan eseménynek is, amely kint a természetben történik.

Látják, olykor különösen érdekes, hogy az emberek ma mennyit kínlódnak a természeti események miatt, minthogy az absztrakt gondolkodásból nem tudnak kikerülni. Ismeretes például, hogy a napfoltok – a Napon ugyebár foltok vannak – mintegy tizenegy-tizenkét év után újra meg újra nagy számban megjelennek. De annak ellenére, hogy tudják, hogy amikor a napfoltok megjelennek, mindig valami nyugtalanság keletkezik a Földön, nem tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy azt a Földön kívüli befolyást, amely a Napról indul ki, valóban figyelembe vegyék. Ez a hatás azonban egyszerűen itt van. Ha esik az eső, akkor az ember tudja, hogy bizonyos dolgokat el kell hagyni. Ha nagyon zuhog, akkor kerti munkákat és hasonlókat nem lehet végezni, ezeket el kell halasztani. A természetnek van egy bizonyos befolyása az ember tudatos életére. Az ember öntudatlan életére azonban nagyon erősen hat az ember egész környezete, a csillagvilággal együtt. Így van a napfénnyel is, aminek egészen más jelentősége van az ember számára, ha helyenként borús az idő, mint amikor teljesen tiszta.

Nem lehet azt mondani, hogy ezek a dolgok befolyásolják a szabadságot, de amikor mély szellemi hatások jönnek tekintetbe, akkor az embernek a maga szabadságával éppen úgy kell építenie ezekre a hatásokra, mint amikor arra épít, hogy ha fent van az első emeleten, nem mondhatja azt, hogy a padlásra egy lyukat kell vágni, hogy ezen keresztül az alsó emeletekre lehessen jutni. A természeti törvényeket tekintetbe kell venni, és a nagy törvényeket is, amelyek kívül hatnak a világban.

Így tehát azt lehet mondani: a természetben minden kicsúcsosodott abban az időben, amikor Palesztinában lejátszódott az, ami történt, egészen a legmélyebb szomorúságig. Ezzel azonban a természetben is végbement ez a folyamat. Ez a két dolog teljesen összecsendült, valóban összehangolódott. Ezért azt lehet mondani: ahogy a testben a vér folyik, az ember egészsége pedig ettől függ, éppen úgy folyik bele a vérbe az is, ami a napfényben él. Ez beleárad a vérbe.

Gondolják el, hogy valaki meghal. Ha két hónappal korábban megvizsgáltuk volna a vérét, azt találnánk: már azon az úton volt, hogy élettelenné váljon. Ahogy a vér már a halál előtt azon az úton van, hogy élettelen legyen, úgy az is, ami a fényben él, már korábban, Krisztus születése előtt is várható volt, hogy a halállal egyfajta alkonyat következzen be. Egyszerűen tehát a természeti események belső összefüggésben álltak Krisztus életével. Azt lehet mondani: ahogy Krisztus tudatosan választotta az alkonyatot, hogy betegeket gyógyítson, úgy választotta meg lelkében öntudatlanul a napfogyatkozást, amikor meghalt. Így kell ezeket a dolgokat elképzelni, akkor kapunk helyes felvilágosítást. És ez a fontos, uraim! Természetesen nem lehet külsődlegesen, durva módon megmagyarázni ezeket a dolgokat, bensőséges módon kell azokat megvilágítani.

Kérdés: A zsidó nép betöltötte misszióját az emberiség fejlődésében?

Dr. Steiner: Ez egy olyan kérdés, amely természetesen, ha megbeszéljük, sajnos nagyon hamar agitációba torkollik. Amit azonban ebben a vonatkozásban teljesen objektíven el kell mondani, annak nincs köze semmiféle agitációhoz.

Ha a zsidó népet megnézzük, hogyan fejlődött ki a régi időkben, akkor a következőt kell mondanunk: oly módon, amely rendkívül gondosan előkészítette a kereszténységet. A zsidóknak a kereszténység megjelenése előtt igen szellemi volt a vallásuk, ám ez olyan volt – ezt már jellemeztem –, amely tulajdonképpen csak a szellemi természeti törvényeket vette figyelembe. Ha megkérdezték a zsidókat: miért jön el a tavasz? – azt felelték: mert Jahve így akarja! – Miért rossz ez az ember? – Mert Jahve így akarja! – Mindent visszavezettek erre az egyetlen Istenre. És azért éltek a zsidók ellenséges viszonyban a szomszédaikkal, mert azok nem értették meg őket. És ők sem értették meg a szomszédaikat, mert azok a népek ezt az egyetlen Istent nem ismerték el ilyen formában, hanem minden természeti jelenségben szellemi lényeket láttak, sok szellemi lényt.

Látják, ez a sok szellemi lény a természeti jelenségekben egyszerűen jelen van, és aki tagadja őket, az a valóságot tagadja. Ha az ember ezeket a természeti jelenségekben élő szellemi lényeket nem ismeri el, ez éppen olyan, mintha azt mondanám, hogy ebben a teremben egyetlen ember sincs. Természetesen mondhatnám ezt, és ha egy vakot idehoznék, és azt mondanám neki, hogy ebben a teremben nincs egyetlen ember sem, és önök nem kezdenének el ezen hangosan nevetni, hogy ő is meghallja, akkor el is hinné. Ezen a területen tévedések is lehetségesek. Friedrich Nietzschének [48], aki nagyon rosszul látott – akkoriban professzor volt Baselben – mindig igen kevés hallgatója volt, bár előadásai nagyon érdekesek voltak, de a fiatal hallgatók nem voltak különösebben szorgalmasak. Nietzsche mindig el volt merülve gondolataiba, felment az emelvényre és megtartotta az előadását. Így történt ez akkor is, amikor senki sem volt a teremben. Csak akkor vette ezt észre, amikor kiment, mert rosszul látott. Egy vaknak el lehet mondani, hogy itt a teremben egyetlen ember sincs. Így az embereknek is mondhatjuk, hogy semmiféle szellemi hatás nem létezik, mert a nevelés és minden egyéb, ami történik, a szellemi világ számára vakká teszi őket.

[48] Friedrich Nietzsche (1844-1900).

A másik oldalról azonban az ember számára az is fontos, hogy belássa: számos esetben dolga van ezekkel a természeti szellemekkel. De megvan a hatalma ahhoz, hogy mindazt, amit ezek a természeti hatalmak benne előidéznek, legyőzze. Így jut el az ember az egyetlen Emberistenhez. A zsidók igen erőteljes módon képviselték az egyetlen Emberistent, és tagadták a természeti jelenségekben lévő összes többi lényt. Ezáltal jutottak el mindenekelőtt az egyetlen Emberisten, Jahve vagy Jehova felismeréséhez. Jahve egyszerűen azt jelenti: én vagyok.

Ez a dolog a világtörténelem számára nagyon fontossá vált: egyetlen istenség a többi szellemi lény tagadása mellett. Gondolják el: van két nép, amelyek háborúskodnak egymással, mindegyik egyetlen istent ismer el, de csak az egyik nép győzhet. A győztes nép ezt mondja: a mi istenünk győzelemre vezérelt bennünket. Ha a másik nép győzött volna, az is ezt mondta volna: a mi istenünk győzelemre vezetett bennünket. De ha az egyik isten, amely az egyik népet győzelemre vezette, a másik népet pedig legyőzte, akkor aki vereséget szenvedett, az ugyanez az isten. Ha tehát a törököknek is megvan az istenük meg a keresztényeknek is, mindkettőnek ugyanaz az istene, és az egyik nép kéri, hogy az egyetlen isten vezesse őket győzelemre, és a másik nép is ezt kéri, akkor mindkettő ugyanazt az istent kéri, hogy legyőzze önmagát! Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem csupán egyetlen szellemi lényről van szó. Ez már a mindennapi életben is látható: az egyik azt akarja, hogy essen az eső: az esőért imádkozik; a másik azt akarja, hogy süssön a nap, ezért ugyanakkor a napsütésért imádkozik. De hát ez nem megy. Ha ezt az emberek figyelembe vennék, nagyobb lenne a megértés ezek iránt a dolgok iránt, de ezzel nem foglalkoznak. A nagy dolgoknál az ember a gondolattalanságnak adja át magát, a gondolattalanságban él, amit kis dolgokban nem enged meg magának. Valószínűleg nem tesz egyszerre cukrot és sót a kávéjába, hanem csak megcukrozza. A nagy dolgokban azonban – és ezen alapulnak a nagy zűrzavarok – az emberek nem úgy vannak, hogy csupán egy érthetőségre törekednének. Így hozták létre a zsidók azt, amit monoteizmusnak nevezünk, tehát az egyetlen istenben való hitet.

Egyszer említettem már, hogy a kereszténységnek tulajdonképpen három istensége van: az Atyaisten, aki a természet jelenségeiben él, a Fiúisten, aki az emberi szabadságban él, és a Szellemisten, akinek az embert annak tudatára kell ébresztenie, hogy a testtől független szellemmel rendelkezik. Ezzel tehát három dolgot ragadtunk meg. Egyébként egyetlen istennek kell tulajdonítanunk, hogy az embert testileg hagyja meghalni és ugyanazzal az elhatározással újra feléleszti. Míg ha három személy van, akkor a meghalás az egyik, a halál a másik és a szellemben való feltámadás a harmadik istenhez tartozik. A kereszténység tehát arra kényszerült, hogy a szellemi istenséget három személyben képzelje el. Három személyben – ez ma olyasmi, amit nem értenek meg, de ez eredetileg három alakot jelent, és így képzelik el: az istenség három alakban jelenik meg.

A zsidóság viszont arra kényszerült, minthogy csak ezt az egy Istent képzelte el, hogy erről az Istenről semmiféle képet ne készítsen, hanem ezt az egyetlen Istent csak egészen a lélek belsejében, értelmével fogja fel. De azt is könnyű belátni, hogy ezzel tulajdonképpen az emberi egoizmus a legnagyobb mértékben megerősödik, mert az ember, ha a szellemit csak a saját személyén belül látja, minden iránt idegenné válik, ami rajta kívül van. Ez a zsidóságban ténylegesen egyfajta népi egoizmust hívott életre, ami nem tagadható le. Ugyanakkor a zsidók ezáltal inkább alkalmassá váltak arra, hogy ami nem képi jellegű, azt felvegyék magukba, míg kevésbé hajlanak arra, hogy a képszerűt befogadják. Ha egy zsidó szobrász lesz, akkor ebből semmi különös nem származik, mert nincs hozzá hajlama. Nincs hajlama a képszerűségre, ez nem megy neki. Ha egy zsidó zenész lesz, akkor legtöbbször kitűnő muzsikussá válik, mert a zene nem képszerű, ezt az ember nem külsőleg jeleníti meg. Így a zsidók között nagy muzsikusokat lehet találni, de alig van olyan korszakuk, amikor a művészet virágzott volna, amelyben nagy szobrászokat vagy festőket lehetne találni. A zsidók egészen mást festettek, mint, mondjuk, a keresztény vagy nem keresztény keleti festők. Úgy festettek, hogy tulajdonképpen egy olyan képen, amit egy zsidó festett, a színnek nincs nagy jelentősége, hanem inkább annak, amit kifejez, amit a kép útján el akar mondani. Ez az, ami a zsidóságot különösen jellemzi: a nem képszerűt bevinni a világba, azt, ami teljes egészében az emberi énből indul ki.

Nem olyan könnyű azonban, mint amilyennek látszik, hogy ezt az egyetlen istenről való ismeretet fenntartsák, az emberek tulajdonképpen úgyszólván pogányok lesznek, ha ezt az egy Istenről való hitet nem fejezik ki számukra világosan. A zsidók azonban a legkevésbé sem lettek pogányok. A kereszténységben mindazonáltal könnyen kialakult egy irányzat a pogányság irányában. Ha jobban megnézik, ezt mindenütt észre lehet venni. Vegyék például azt a tiszteletet, ami a kereszténységben a szertartások iránt megnyilvánul. Ugye, azt mondtam önöknek: a szentségtartó tulajdonképpen a Napot és benne a Holdat ábrázolja. Ezt ma már egyáltalán nem tudják. Az az ember azonban, aki ebben a vonatkozásban nem tájékozott, tulajdonképpen a monstranciát mint valami külsődleges dolgot imádja. Az emberek nagyon könnyen hajlanak arra, hogy külsődleges dolgokat imádjanak. Tulajdonképpen valóban az történt, hogy az évszázadok során a kereszténység igencsak pogánnyá vált, míg ezzel szemben a zsidóság mindig az ellenhatást jelentette.

Nézzék meg ezt egy egészen meghatározott területen, ahol a legkönnyebben megvilágítható: a nyugati keresztények tehát, akik Görögországból, Rómából és Közép-Németországból jöttek, tulajdonképpen alig voltak képesek arra, hogy a régi orvoslást továbbvigyék, mert a gyógynövényekben már nem látták a szellemiséget. Képtelenek voltak arra, hogy a gyógynövényekben mást is lássanak, mint csak egy élőlényt. Mindenütt látták viszont a szellemiséget, vagyis az ő egyetlen Jahvéjukat azok a zsidók, akik keletről, Perzsiából stb. származtak. Ha megnézik az orvostudomány fejlődését a középkorban, akkor ebben nagyon erős részük van a zsidóknak. Az araboknak a többi tudomány fejlődésében volt jelentős szerepük, a zsidóknak az orvostudományéban. Amit az arabok hoztak az orvostudományban, azt a zsidók segítségével dolgozták ki, így alakult olyanná, amilyen ma. Az orvostudomány szellemi maradt, de mondhatnánk úgy is, hogy monoteista maradt. Ha ma tüzetesebben megnézzük, láthatjuk, hogy néhány, egészen kevés szer kivételével tulajdonképpen mindent felhasználnak. Nem tudják már, hogyan hat egy anyag, éppen annyira nem, ahogy a zsidóságban sem tudják, milyenek az egyes természeti szellemek. Így az orvostudományba egy absztrakt szellemiség vonult be, egy absztrakt Jehova-szolgálat, ami ma tulajdonképpen még mindig jelen van benne.

Természetes lenne például, hogy a különböző európai országokban ne legyen több zsidó orvos, mint amennyi a népesség arányának megfelel. Nem akarom azt mondani – kérem, ne értsenek félre –, hogy ezt törvény útján kellene szabályozni, ez eszembe sem jut. De a természetes szemléletnek azt kellene igazolnia, hogy a zsidók számának megfelelően legyenek zsidó orvosok. Ez azonban egyáltalán nem így van. A legtöbb országban sokkal több a zsidó orvos. Ez még a középkorból származik, az orvosláshoz sokkal nagyobb vonzódást éreznek, mert ez felel meg absztrakt gondolkodásmódjuknak. Ez az absztrakt Jehova-orvoslás tulajdonképpen illik egész gondolkodásmódjukhoz. És csak itt az antropozófiában, ahol újra visszatérünk az egyes természeti szellemekhez, itt ismerjük el újra, hogy mit tartalmaznak az egyes fűszerek és ásványok a természeti erőkből. Ez újra biztos talajt ad számunkra.

A zsidók tehát az egyetlen Jehovát tisztelték, és ezáltal elkerülték azt, hogy belevesszenek a sokistenhitbe. Természetesen a zsidók ezáltal mindig is különböztek a többi embertől, és ezért gyakran – mint ahogy azok, akik mindig különcködni akarnak – elutasítást és ellenszenvet váltottak ki. Ma azonban arról van szó, hogy a kultúrát ne hagyjuk ilyen módon szétszakadni, hanem tartsuk össze. Ahogy ezt a zsidók évszázadokon át tették, erre a jövőben már nincs többé szükség, hanem ezt az erőteljes szellemi megismerésnek kell felváltania. Az egyetlen istenség és a sokféle szellem közötti kapcsolatnak is ki kell rajzolódnia a megismerés és az emberi tudat előtt. Nem egyetlen nép tudattalanjában kell ennek működnie. Ezért már kezdettől fogva aggasztónak találtam, hogy a zsidók, mivel már nincsenek ennek teljesen tudatában, megalapították a cionista mozgalmat. Egy zsidó állam létrehozása azt jelenti, hogy ellenhatást hoznak létre, a legvadabb módon visszafordulnak és ezáltal mindazzal szemben vétkeznek, ami ma ezen a területen szükséges.

Egy tekintélyes cionista [49], akivel barátságban voltam, egyszer kifejtette nekem eszményképét, hogy Palesztinában egy zsidó birodalmat akar megalapítani. Igen sokat tett ennek az érdekében, és tesz még ma is; befolyásos állása van Palesztinában. Azt mondtam neki: ez ma egyáltalán nem időszerű, mert ma annak jött el az ideje, hogy minden ember faji, népi és osztálybeli megkülönböztetés nélkül tudjon a többi emberhez csatlakozni. Csak azt lehetne ma tanácsolni, hogy az emberek különbség nélkül csatlakozzanak egymáshoz. Senki sem kívánhatja tőlem, hogy egy cionista mozgalomhoz csatlakozzam, hiszen akkor egy rész megint elkülönülne az egész emberiségtől. Ebből az egyszerű, kézenfekvő okból tulajdonképpen egy ilyen mozgalom ma nem működhet, mert ez alapjában véve a legvadabb visszafordulás lenne. Természetesen az ilyen emberek sajátságos választ adnának, azt mondanák: igen, de idővel mégis kiderül, hogy az emberek egyáltalán nem akarnak olyasmit, hogy általános emberi, hanem azt követelik, hogy minden a népi jellegből fejlődjön ki.

[49] Hugo Bergmannról van szó (1883-1975).

Ez a beszélgetés, amit említettem, az 1914-től 1918-ig tartó nagy háború előtt történt. Látható ebből, hogy az emberek a nagy, általános emberi elveket már nem akarják, hanem el akarnak különülni, népi erőket akarnak kifejleszteni, ez viszont éppen az ilyen nagy háborúkhoz vezet. Így alakult ki a 20. század legnagyobb szerencsétlensége abból, amit a zsidók is akartak. Azt mondhatjuk tehát, hogy mindazt, amit a zsidók tettek, most például tudatosan minden ember megtehetné, így tulajdonképpen a legjobb az lenne, ha a zsidók beleolvadnának az emberiségbe, ha keverednének a többi emberrel, úgy, hogy a zsidóság mint nép egyszerűen megszűnne. Ez volna az ideális. Ennek ma még ellene szegül számos zsidó szokás, plusz mindenekelőtt a többi ember gyűlölete. Ez az, amit le kellene győzni, de a dolgokon nem lehet túljutni, ha minden marad a régiben. Ha a zsidók megbántva érzik magukat, ha azt mondják nekik: nem vagytok szobrászok, nem tudjátok ezt teljesíteni, akkor azt lehet mondani, hogy nem kell minden embernek szobrásznak lennie. Személyes képességeiknek megfelelően ők valami mást hoznak létre. Így a zsidók nem alkalmasak arra, hogy szobrászok legyenek, magukévá tették a tízparancsolatból azt, hogy „a te Istenedről nem szabad képet készítened”, mert egyáltalán nem akarnak a képszerű látványban semmi érzékfelettit ábrázolni. Ezáltal azonban éppen arra utalunk vissza, ami személyes.

Ez ugyebár elég egyszerűen elképzelhető: ha egy képet készítek, még ha csupán olyat is, amit gyakran itt a szellemtudományban rajzolok, akkor ezt a képet másvalaki megjegyezheti, épül rajta, és úgy értelmezi, ahogy éppen akarja. Ha viszont nem csinálok képet, akkor, hogy hatást érjek el, mindig személyesnek kell lennem, akkor ezt nem különítem el magamtól. Ezért a dolog személyes jelleget vesz fel. Ez van a zsidóságnál is, náluk mindennek személyes jellege van. Az embereknek el kell jutniuk oda, hogy a másik emberben meglássák a szellemit. Ma még a zsidóknál minden dologban a faji jelleg az uralkodó. Mindenekelőtt egymás között házasodnak, tehát még a faji jelleget nézik, nem azt, ami szellemi. Ez az, amit el kell mondani arra a kérdésre, hogy a zsidó nép betöltötte-e misszióját az emberiség fejlődésében. Betöltötte, mert korábban különálló népnek kellett lennie, amely egyfajta monoteizmust képviselt. Ma azonban szellemi megismerésnek kell létrejönnie. Ezért ez a misszió befejeződött. Így tehát a zsidó misszió mint olyan, mint zsidó, már nem szükséges a fejlődés számára. Az egyetlen helyes az lenne, ha a zsidók a többi néppel való keveredés útján a többi népbe beleolvadnának.

Kérdés: Hogyan érte el ezt a népet a száműzetés sorsa?

Dr. Steiner: Igen, ennek a száműzetésnek a módját, a jellegét kell szemügyre vennünk. A Krisztus korabeli zsidó nép, miután Krisztus meghalt, egy egészen más kultúra, nevezetesen a rómaiak között élt. És gondolják el: ha a rómaiak Palesztinát egyszerűen meghódították volna, az ellenállókat megölik, a többieket elűzik, és ha a zsidóknak már akkor szándékuk vagy indítékuk lett volna arra, hogy más népekkel keveredjenek, mi történt volna akkor? A rómaiak meghódították volna Palesztinát, a zsidók egy részét megölik, a többieket, ahogy ma mondják – és ahogy minden ország teszi – elűzik, akkor a zsidók valahol máshol élhettek volna.

A zsidó népnek nem állt szándékában, hogy más népekkel keveredjen, hanem mindenütt, ahol csak néhány zsidó is akadt, kizárólag egymás között éltek. Mindenfelé szétszóródtak, és minthogy egymás között éltek és egymás között házasodtak, idegenekként könyvelték el őket, egyébként egyáltalán nem lehetett volna észrevenni, hogy száműzetésben vannak. A zsidóknak tehát ez a magatartása idézte elő, hogy az emberek úgy fogták fel: száműzetésben vannak. Ez teljesen a zsidóság karakteréből adódik, az utókor pedig csodálkozik azon, hogy a zsidókat elűzték és külföldön kellett hogy éljenek. De ez majdnem mindenütt így történt! Más népek keveredtek a többiekkel, és ezt az emberek nem vették észre. A zsidók karakteréből adódik, hogy mindenütt erősen összetartottak. Ebben a vonatkozásban azt kell mondanunk: az emberek összetartása útján bizonyos dolgok feltűnnek, amelyeket egyébként nem vennénk észre.

Kétségkívül szánalomra méltó és szívszorító, amikor az ember azt olvassa, hogy a zsidók a középkor folyamán gettóban éltek, tehát a városnak egy olyan negyedében, amelyben tartózkodniuk kellett. Nem volt szabad, hogy a város más negyedébe menjenek, a gettó kapui zárva voltak és így tovább. De látni lehet, hogy azért beszélnek erről, mert a zsidók a gettóban összetartottak, mert ez feltűnő volt. Más embereknek ugyanolyan rosszul ment, nem ezen a módon, hanem más módon. A zsidók a gettókban maradtak és összetartottak, az emberek pedig tudták: nem szabad onnan kijönniük. A többi ember azonban, akiknek kora reggeltől késő estig dolgozniuk kellett, ugyancsak nem jöhetett ki, még ha nem is volt kapu. Úgyhogy azt kell mondanunk: az ilyen dolgok sokszor egyedül és kizárólag a látszaton alapulnak, ahogy a világtörténelemben is sok minden a külső látszaton nyugszik.

Ma itt az ideje, hogy mindezeket a dolgokat a valóság fényénél megvilágítsuk, és megállapíthatjuk, hogy ahol a sors betelik, ott tulajdonképpen – ha keleti kifejezést használunk – ez a karma, ez a belső sors. Ez a száműzetéses sors a zsidóknál az egyéni jelleg folytán így alakult; erősek és külföldön is fennmaradtak. Ebből következik, hogy ezt a későbbi időkben megjegyezték az emberek, és még ma is beszélnek róla.

Ez természetesen a másik oldalon azt eredményezte, hogy az emberek megkülönböztették őket a többiektől, és minden lehetséges dolgot nekik tulajdonítottak, amelyeknek nem tudták az okát. Ugye, ha valahol egy babonás környezetben megölnek valakit, és nem jönnek rá, hogy ki a tettes, és ott él egy zsidó, akit nem szeretnek, akkor azt mondják: a zsidóknak húsvétra embervérre van szükségük, ők ölték meg ezt az embert. Igen, ezek természetesen olyan dolgok, amiket állíthattak, mert a zsidókat megkülönböztették a többiektől. A zsidók azonban maguk is nagyon sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a többiektől megkülönböztessék őket.

Ma nagyon fontos lenne, hogy ezekkel a dolgokkal szemben ne a faji jelleget, ne a népi jelleget, hanem az általános emberit hangsúlyozzuk.

Kérdés: Mi a jelentősége a világ számára annak a hetven léleknek, akik az izraeli őscsaládban az emberiséget alkották?

Dr. Steiner: Uraim, ez a dolog úgy van, hogy a Földön a régi idők óta sokfajta nép él. Ez a sokféle nép a mai időkre már elvesztette jelentőségét. Éppen most mondtam, hogy az általános emberinek kellene érvényesülnie, ha viszont az emberiségfejlődésben visszamegyünk, akkor látjuk, hogy a Föld népessége különböző népekre tagolódott. Ahogy a természeti jelenségekben szellemiség él, úgy él a szellemiség a népekben is. Minden népben egyszerűen egy népszellem van jelen. Ezért mondtam A világ és az ember című könyvemben, hogy a népszellem nem puszta absztrakció. Mit jelent ma a materialista emberek számára a francia nép? Viszonylag sok, mintegy negyvenkét millió embert, akik Nyugat-Európában együtt élnek. És csak ha a dolgot teljesen absztrakt módon nézzük, akkor tanulmányozzuk ennek a népnek a tulajdonságait. Ez azonban nem így van, hanem éppen úgy, ahogy egy mag jelen van a növény számára, egy nép szellemisége számára is jelen van valami csíraszerű, ami aztán kifejlődik, tehát az egész népben egy igazi szellem él.

Ha azt nézik, amit most mondtam, hogy a zsidóknak az emberiség történelmi fejlődésében hosszú időn át az volt a missziója, hogy az egyetlen Istent képviselje, akkor meg fogják érteni, hogy a zsidó népet erre megfelelően elő kellett készíteni. Ezért volt az, hogy a különböző népszellemek, amelyek az egyes népekért aggódtak, eredetileg, ahogy a zsidó nép a világban megjelent, az egész zsidó népért aggódtak. Ha a babilóniaiakat nézzük, akkor eljutunk az asszírokhoz, az egyiptomiakhoz, a görögökhöz és a rómaiakhoz, akkor azt mondhatjuk: indiai népszellem, babilóniai népszellem, asszír népszellem, egyiptomi népszellem, görög népszellem, római népszellem és így tovább. Ezek a népszellemek különböznek egymástól, és mindegyik csak egy bizonyos népért aggódik. Ha azonban a zsidó népszellemet nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Föld egy bizonyos részére, Szíriában, ahol a zsidó nép kifejlődött, mindezek a népszellemek befolyást gyakoroltak erre a népre, úgyhogy tulajdonképpen mindezeknek a népszellemeknek az akarata már benne élt a zsidó népben.

Szeretném ezt egy képpel megvilágítani. Gondolják el, hogy a lakásukban elvégzik azokat a teendőket, amelyeket el kell végezni. Most tehát mindegyikük egy sajátos körön belül van. Ez történik ezeknél a népszellemeknél. De mondjuk azt, hogy képviselni akarják a munkásság érdekeit, akkor nem maradnak otthon, hanem tartanak egy gyűlést, ahol összejönnek, megbeszélik a dolgokat, és ami önöktől kiindul, az a közösségből kikerül. Azt mondhatjuk tehát: amit ez a népszellem a többi népnél előidézett, azt mindegyik megtette a maga számára a saját népében, amit viszont a zsidó nép útján létrehoztak, azt akkor tették meg, amikor egy szellemi gyűlést tartottak. Ez az egyik zsidóra jobban hatott, a másikra kevésbé. Ezt fejezi ki a Biblia, amikor azt mondja: az izraelita népben a népszellem hetven lélekben volt jelen, ők gyakorolták az összes hatást. Ez a hatás azonban rendkívül erős volt, a zsidókat bizonyos mértékig egy kozmopolita néppé tette, hogy ilyen erősek maradtak. Mindenütt összejöhettek, és ott a zsidóságot megőrizték, mert ezen a módon minden megvolt bennük.

Az is érdekes, hogy mi minden volt a zsidóságban. Ha elmennek például egy szabadkőműves társaságba, amely nem az új szellemtudományos tudást képviseli, hanem a régi tudást, és azt is oly módon, amit már ők maguk sem értenek meg, akkor ott minden lehetséges népből származó kifejezést megtalálnak, egyiptomi szertartásokat és szavakat, asszíriai, babilóniai szótöredékeket és jeleket, de leginkább megtalálják a zsidó elemet, az úgynevezett kabbalát. A zsidóság ebben az irányban valóban kozmopolita, mindenhez illik, de megtartja az eredetiséget is, mert éppen önmagában van az eredetisége. Ezért van ez így a héber nyelvvel is, mert a héber nyelvben eredetileg sok minden benne van, éppúgy szellemi, mint fizikai elemek, úgyhogy egy héber szóval mindig nagyon sokat lehet elmondani. És a zsidóknak megvan az a sajátosságuk, hogy csak mássalhangzókat írtak le, a magánhangzókat később jelezték. Ezeket a magánhangzókat tulajdonképpen egyáltalán nem vetették papírra. Mindenki úgy mondhatta, ahogy akarta, az egyik azt mondta: Jehova, a másik Jeheva vagy Jehave, vagy éppen Johave. A magánhangzók különbözők voltak, aszerint, ahogy érezték. Ezért neveztek olyasmit, amit a papok egyetlen módon rögzítettek mint Jehova nevét „kiejthetetlen névnek”, mert itt a magánhangzókat nem volt szabad úgy használni, ahogy akarták.

A zsidóságnak tehát a maga szívóssága folytán volt valami a birtokában, ami arra a módra utalt, hogyan vettek részt a különböző népszellemek ennek az egy népnek az alakításánál. Ha aztán a zsidókat megnézzük a különböző területeken, akkor éles szemünk kell legyen, hogy felismerjük a zsidó jelleget azoknál, akik beolvadtak a többi népbe, és együttműködtek velük. Bizonyára tudják, hogy a 19. század egyik legjelentősebb államférfia [50] zsidó volt. Azokat a zsidókat tehát, akik beolvadtak, egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni a többiektől. Aki e téren szakértő, ismeri azt a mondatot, ami az egyik zsidótól származik: ebben zsidó stilizálás van – hacsak nem utánzás. A mai emberek természetesen sok mindent utánoznak, a zsidók azonban keveset. Meg lehet figyelni, hogy a zsidók mindenütt abból indulnak ki, amit az ember belsőleg, gondolataiban rögzíteni tud. Ez egy sajátosság. Ez pedig összefügg a népszellemek említett gyűlésével, amelyben tulajdonképpen mindannyian együttműködtek, úgyhogy a zsidó még ma is azt hiszi, hogy ha valamit mond, az feltétlenül érvényes. Abból indul ki, amit az egyed meghatároz. Ez rendkívül érdekes! Gondolják el, hogy egy bizonyos számú ember együtt van, három, négy, öt ember, és csak egy zsidó közülük, a többi nem az. Arról van szó, hogy, mondjuk, valamilyen közösség képviselői. Nem olyasmit mondok el, amit kitaláltam, hanem amit átéltem. Ebben a közösségben különböző vélemények vannak. Képzeljék el, hogy ez az öt ember, akik közül az egyik zsidó, beszélget. Az egyik ezt mondja: „Nagyon nehéz ezeket az embereket egy kalap alá venni, a kisebbséghez így kell beszélni, a többséghez úgy, hogy kompromisszum jöjjön létre.” – Kompromisszumot ugyanis úgy kell kialakítani, hogy az emberek így beszélnek egymás között. A második nem zsidó ezt fogja mondani: „Igen, de én azok között éltem, akik kisebbségben vannak, tudom, hogy nehéz őket meggyőzni.” A harmadik, aki a kisebbséget képviseli, ezt mondja: „Már egyáltalán nincs kedvünk ebben részt venni, ez a dolog nem megy.” A negyedik így szól: „Meg kell néznünk, hogy erről vagy arról az oldalról induljunk ki.” – Így szól a négy nem zsidó. Most megszólal a zsidó: „Ez mind semmi! Kompromisszum fogalma: a kompromisszum abban áll, hogy az emberek különböző véleményeket egyenlítenek ki, és beadják a derekukat.” – Absztrakttá válik: „kompromisszum fogalma”. Nem ebből vagy abból indul ki, hanem így kezdi: „kompromisszum fogalma” – kihagyja a névelőt. Ebben áll eredeti szívóssága. Ha valaki azt mondja: „mi a kompromisszum fogalma?” és így tovább, akkor ez már önmagában egy vélemény, akkor ezt akarja elmondani. A zsidó azonban nem így kezdi, hanem ezt mondja: „kompromisszum fogalma!” – Ezzel a Jehova-véleményt közli: „Jehova mondja!” – Az ember nem gondol utána, hogy van ez az egyes részletekben, hanem ami a fogalomban rögzítve van, egyszerűen azt közli. Amíg a zsidók egymás között vannak, ez természetesen lehet így, ha azonban bele akarnak olvadni a többiek közé, nem azt fogják mondani: „kompromisszum fogalma”, hanem olyanoknak kell lenniük, mint a többi ember. Éppen ez az, ami azzal függ össze, ahogy a néplelkek hatnak rájuk.

[50] Benjamin Disraeliről van szó (1804-1881).

Dollinger úr: Mi a jelentősége a szefirotfának a zsidó nép számára?

Dr. Steiner: Erről a következő alkalommal fogunk beszélni.

12. előadás – A szefirotfa – Dornach, 1924. május 10.

Nos, uraim, megmaradt a múltkori utolsó kérdés a zsidó szefirotfával [51] kapcsolatban. Ebben a szefirotfában tulajdonképpen a régi zsidók legmagasabb bölcsessége jelenik meg. Így azt mondhatjuk, hogy ebbe volt belerejtve az a bölcsesség, amely az embernek a világhoz való viszonyára vonatkozik. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az ember nemcsak abból a látható részből áll, ami a szemei számára megjelenik, hanem vannak láthatatlan, érzékfeletti részei is. Ezeket az érzékfeletti részeket nevezzük étertestnek, asztráltestnek és énnek vagy én-organizációnak. Mindezekről a dolgokról már a régi időkben is tudtak, ha nem is úgy, ahogy ma tudunk róluk, ez azonban ösztönszerű tudás volt. Ez a régi tudás teljesen elveszett. Ma úgy hiszik, hogy olyasmi, mint a régi zsidó életfa, a szefirotfa, csupán a fantázia szüleménye. Ez azonban nem így van.

[51] Rudolf Steiner itt közölt magyarázatai némileg eltérnek attól, ami ezzel kapcsolatban a kabbalában olvasható.

Ma azt akarjuk tisztázni, tulajdonképpen mit is értettek a régi zsidók a szefirotfán. Így gondolkodtak ugyebár: az ember benne áll a világban, a világ erői pedig minden oldalról hatnak rá. Ha az embert nézzük, ahogy a világban áll (rajzol), akkor azt sematikusan így ábrázolhatjuk:

Így képzeljük el a világban álló anyagi embert. A régi zsidók úgy képzelték el az embert, hogy minden oldalról hatnak rá a világ erői. Ide rajzolok egy nyilat, ami a szív felé megy. Az emberre tehát hatnak a világ erői, itt lent pedig a Föld erői.

A zsidók ezt mondták: az emberi fejre mindenekelőtt három erő hat – ezeket nyilakkal jelölöm. 1, 2, 3 – három erő hat a középső részére, a mellre, a légzésre és főleg a vérkeringésre (nyilak: 4, 5, 6). Aztán három erő hat a végtagokra (nyilak: 7, 8, 9), egy tizedik erő pedig hat a földből az emberre (10. nyíl, alulról). A régi zsidók tehát tíz erőt képzeltek el, amelyek kívülről hatnak az emberre.

Mindenekelőtt azt a három erőt vizsgáljuk meg, amelyek a világegyetem legtávolabbi részéből jönnek és az emberi fejre hatnak. Tulajdonképpen ezek teszik kerek alakúvá, ami az egész kerek világmindenség képe.

Ez a három erő a legnemesebb, és ha egy későbbi kifejezést használunk, egy görög kifejezést, akkor azt mondhatjuk, hogy a legmagasabb égből jönnek. Megformáljuk az emberi fejet, és az egész kerek világmindenség másolatává alakítjuk.

Itt minden erőnél ki kell alakítanunk egy fogalmat, amely azonban megzavarhatná önöket, ha csak egyszerűen kimondanánk őket. Mert látják, ebben a tíz fogalomban, amelyeket a zsidók bölcsességük lényegének tekintettek, a legelső, a fenti olyasmi, amivel később nagymértékben visszaéltek. Mert később azok, akiknek sikerült, hogy a hatalmat magukhoz ragadják, ennek a hatalomnak a jelét és a szót is, ami a hatalomra utalt, a külső hatalmi területre alacsonyították le. Így bizonyos emberek, akik a népek feletti hatalmat megszerezték és utódaikra hagyományozták, azt is maguknak tulajdonították, amit koronának neveznek. A korona korábban, a régi időkben mint szó a legmagasabbat jelölte, amit az embernek a szellemi világ ajándékozhatott. Ezt pedig csak annak volt szabad hordania, aki abban az értelemben, ahogy azt kifejtettem, átment a beavatáson, tehát elérte a legnagyobb bölcsességet. Vagyis a legmagasabb bölcsesség jele volt. Már elmagyaráztam önöknek, mit jelentettek eredetileg a rendek, hogyan hozták létre aztán azokat hiúságból, és már nem jelentenek semmit. Valamit azonban figyelembe kell vennünk a „korona” szóval kapcsolatban. A korona volt a régiek számára mindannak összessége, ami a szellemi világból származó emberfelettiséget jelentette az emberben. Nem csoda, ha a királyok feltették magukra. Tudjuk, hogy nem voltak mindig bölcsek és nem is voltak mindig a legmagasabb égi adománnyal megáldva, de a jelet feltették magukra. S ha ilyesmit a régi szokások szerint kinyilvánítottak, ezt nem szabad összekeverni azzal, ahogy később ezzel visszaéltek. A legmagasabb égi, szellemi adományt tehát, ami az emberre alászállhatott és amit fejében hordhatott ha sokat tudott, ezt nevezték a régi zsidóságban keter-nek, koronának. Ez volt az, ami a világmindenségből a fejet szellemileg kialakította.

Az emberi fejnek aztán még két másik erőre is szüksége volt, melyek jobbról és balról érkeztek hozzá. Úgy gondolták: a legmagasabb felülről jön, jobbról és balról pedig két másik erő hat a fejre, amelyek szintén kozmikus erők, és az egész világmindenségben kiterjednek. Az egyik a jobb fülön keresztül hatol be az emberbe, ezt hokmah-nak, bölcsességnek nevezték. Ha ezt a szót le akarnánk fordítani, bölcsességnek kellene mondanunk. A másik oldalról a binah jött a világból, ma azt mondanánk rá: intelligencia. A régi zsidók megkülönböztették a bölcsességet és az intelligenciát. Ma egy intelligens embert úgy tekintenek, mintha bölcs is lenne. Ez azonban nem így van: az ember lehet intelligens, és gondolhat nagy ostobaságokat. A nagy ostobaságokat pedig nagyon intelligensen lehet kigondolni. Ha ugyanis a mai tudományt megnézzük, azt kell mondanunk, hogy az tulajdonképpen minden területen intelligens, de kétségkívül nem bölcs. A régi zsidók tehát a hokmah-t és a binah-t, a régi bölcsességet és az intelligenciát megkülönböztették egymástól. Az emberi fejet, vagyis valójában mindazt, ami az érzékszervi rendszerhez tartozik, és azt is, ami az érzékszervi rendszeren keresztül kiterjed az idegekre, mindezt három kifejezéssel jelölték: keter, hokmah és binah, vagyis korona, bölcsesség és intelligencia.

A régi zsidók szemlélete szerint az emberi fej így a világmindenségből épül fel. Tudatukban erősen jelen volt – különben egy ilyen tanítást nem tudtak volna kialakítani –, hogy az ember a világmindenség része. Az emberi testnél megkérdezhetjük például, hogy mi a helyzet a májjal? A máj be van kapcsolva a vérkeringésbe, erőit az emberi környezetből kapja. A régi zsidók ezt mondták: az ember a kozmikus környezetből kapja az erőket, amelyek aztán először az anyatestben működnek, később a fej kialakításában vesznek részt.

Van aztán három másik erő (a rajzon 4, 5, 6), amelyek inkább az ember középső részére hatnak, ahol a szív és a tüdő van. Tehát a középső emberre hatnak, csak kevésbé jönnek felülről, inkább a környezetben működnek, a napsütésben, amely a Földre árad, valamint a szélben és az időjárásban. Itt az a három erő jön tekintetbe, amelyeket a régi zsidók heszed, geburah és tiferet néven neveztek. Hogyha mai kifejezéseket akarunk használni, akkor ezt mondhatjuk: a heszed a szabadságot, a geburah az erőt, a tiferet pedig a szépséget jelenti.

A középső erőknél mindenekelőtt induljunk ki a geburah-ból. Említettem, hogy ha ezt egy nyíllal akarom jelölni, akkor ez a szívbe hatol be. Az az erő, amellyel itt az ember rendelkezik, az a bátorság, ami lelki és fizikai erő is, és az emberi szívre utal. Ezért a zsidók úgy képzelték el, hogy ha a légzés bejut az emberbe és eléri a szívet, akkor kívülről nemcsak a fizikai légzési erő kerül bele, hanem szellemi erő is, a geburah, ami összekapcsolódik a légzéssel. Ha pontosabban akarjuk kifejezni magunkat, azt mondhatnánk: az életerő, az az erő, amellyel az ember képes valamire, és ez a geburah. A geburah egyik oldalán van azonban az, amit heszednek neveztek, az emberi szabadság, a másik oldalon pedig a tiferet, a szépség. Az ember a maga alakjában ténylegesen a legszebb a Földön. A régi zsidók tehát így gondolták: ha meghallom a szív dobogását, tudomást szerzek az életerőről, ami belekerül az emberbe. Ha kinyújtom a jobb karomat, tudomást szerzek arról, hogy szabad ember vagyok, ha az izmaimat megfeszítem, akkor a szabadság ereje árad belém. A balkéz, ami finomabban mozog, ami finomabban fog meg valamit, azt adja számomra, ami az embert a szépséghez vezeti.

Ez a három erő tehát, a heszed, a geburah és a tiferet, vagyis a szabadság, az életerő és a szépség, az emberben annak felel meg, ami a légzéssel és a vérkeringéssel függ össze, mindazzal, ami folyamatosan ismétlődő mozgás. Ide tartozik az alvás ismétlődése is, valamint a nappal és az éjszaka váltakozása. Ezek is a mozgáshoz tartoznak és az emberhez kapcsolódnak.

Ezen kívül az ember olyan lény is, aki a térben változtatni tudja a helyét, járkálni tud, tehát nem kell mindig egy helyben maradnia, mint a növénynek. Az állat is tud járkálni. Az ember ebben azonos az állattal, de az állatnál nincs hokmah, nincs tiferet és nincs heszed sem, de van geburah, vagyis életerő. Az a három, amit felsoroltam, csak azáltal közös az emberben az állattal, hogy az ember birtokolja a többit.

Azt, hogy az ember járkálni tud, hogy nincs helyhez kötve, a zsidók így fejezték ki: necah, és ez azt jelenti, hogy az ember legyőzi a Föld szilárd állapotát, hogy mozogni tud (a rajzon a 7. nyíl). A necah azt jelenti: legyőzni. Azt, ami inkább az ember középső részére hat, ahol a súlypont van – érdekes, hogy ez a pont, ami itt helyezkedik el, az ébrenlétkor kicsit magasabban van, mint az alváskor, ami azt jelzi, hogy olyankor mélyebben van – azt, ami a test közepén hat, ami az embernél a további fejlődést előmozdítja, ami tehát a szexualitással függ össze, azt a régi zsidók hod-nak nevezték. Ha ezt mai szóval akarnánk kifejezni, együttérzést kellene mondanunk. Látják, hogy a kifejezések már emberibbekké válnak. A necah-on tehát a külső mozgást értjük – kimegyünk a teremből –, a hod-on a belső érzést, a belső mozgást, a belső együttérzést a világgal. Ez a hod (8. nyíl). A jesod-on pedig azt értették, amin az ember tulajdonképpen áll, a fundamentumot. Az ember tehát összekötve érzi magát a Földdel, az, hogy a Földön állni tud, ez a fundamentum a jesod. Hogy ilyen alapja van, ez azoknak az erőknek köszönhető, amelyek kívülről érkeznek hozzá.

Aztán magának a Földnek az erői is hatnak rá (10. nyíl), nemcsak a környezeti erők, hanem maguk a Föld-erők is. Ezt nevezték malkut-nak. Ma így fordítanánk ezt le: az a terület, amelyen az ember működik, a földi külvilág: malkut, azaz a talaj. Nehezen lehet helyes kifejezést találni rá, azt is lehetne mondani, hogy birodalom, földterület, de tulajdonképpen mindez félreérthető. A mai elnevezések nem jelölik meg pontosan azt, amit a régi zsidók éreztek: a földnek azt a részét, ami tulajdonképpen hat rájuk.

Csak el kell képzelnünk, hogy itt van az ember középső része, itt a combcsont két oldalról, ez lemegy a térdig, és itt van a térdkalács. Erre a csontra hatnak mindezek az erők is, de tulajdonképpen úgy át van fúrva, hogy lényegében egy cső, ami azáltal jön létre, hogy a földerők benyomulnak. Mindazt tehát, ahová ezek az erők benyomulnak, a régi zsidók a malkut szóval jelölték.

Látjuk tehát, hogy az emberhez kerülünk közel, ha erről a szefirotfáról akarunk beszélni. Ezt a tíz erőt: keter, hokmah, binah, heszed, geburah, tiferet, necah, hod, jesod és malkut – ezeket nevezték a zsidók a tíz szefirotnak. Ez a tíz erő az, amelyeken keresztül az ember kapcsolatban van a magasabb, a szellemi világgal. Csak a tizedik erő, a malkut nyúlik bele a Földbe. Alapjában véve tehát itt van a fizikai ember (utal a rajzra), és ezt a fizikai embert körülveszi a szellemi ember, alul mindenekelőtt földi erőkként, de olyan erőkként, amelyek már közel a földhöz, de még a környezetből hatnak: necah, hod és jesod. Mindez tehát szellemileg tartozik az emberhez, ahogy ezek az erők működnek benne. Aztán vannak azok az erők, amelyek a vérkeringésére, a légzésére hatnak: heszed, geburah, tiferet. Végül a legnemesebb erők a fejrendszerre hatnak: keter, hokmah és binah. Így tehát a zsidók tulajdonképpen úgy gondolták el az embert, ahogy ezt itt lerajzoltam, hogy minden oldalról össze van kötve a világgal. Az ember olyan, hogy teljes mértékben tartalmazza önmagában az érzékfelettiséget.

Most azonban feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mit akartak a zsidók elérni a tíz szefirottal, azon kívül, hogy meghatározták az embernek a világhoz való viszonyát? Mert minden zsidó iskolásnak meg kellett tanulnia a tíz szefirotot, de nemcsak úgy, hogy képes legyen felsorolni őket. Egészen hamis képzeteket alakítanának ki, ha azt hinnék, hogy a régi zsidó intézményekben a tanítás úgy folyt le, hogy az volt a lényeg, amit a táblára felírtam. Ha az ember csak arra a kérdésre akar választ kapni, hogy mi a szefirotfa, akkor gyorsan kész lehetett volna. Ma az emberek megelégednek azzal, ha megkérdezik, mi az a szefirotfa, és megkapják azt, amit most elmondtam: ezt meg ezt tartalmazza. Ez azonban nincs kapcsolatban az emberrel, hanem csak tíz szó, és mindenféle fantasztikus magyarázatot adnak hozzá. Az emberrel való kapcsolatában azonban az a helyes, amit elmondtam. Az iskolában viszont nem így intézték el a dolgot, hanem a zsidó tanulónak, akinek az akkori értelemben vett tudományt kellett megtanulnia, sokkal többet kellett erről tudnia.

Gondoljunk bele, hogy csupán azt kellett volna megtanulniuk, hogy mi az ábécé, tehát a betűket. Ez oda vezetett volna, hogy huszonkét vagy huszonhárom betűt fel tudnának sorolni egymás után. De ezzel nem sokat tudtak volna kezdeni. Ha valaki csak fel tud sorolni huszonhárom betűt, nem sokra megy vele, ugye? Ugyanígy járt volna az a zsidó is, aki csak azt tudta volna elmondani, hogy keter, hokmah, binah, heszed, geburah, tiferet, necah, hod, jesod, malkut, tehát fel tudta volna sorolni a tíz szefirotot. Aki ezt válaszolta volna, arra a zsidók úgy tekintettek volna, mint aki csak felsorolja az ábécé betűit. Az embernek többet kell megtanulnia az ábécénél, meg kell tanulnia, hogy olvasásra használja a betűket. Gondolják el, milyen kevés betű van, és milyen sok mindent olvastak életük során. Csak át kell ezt gondolni. Vegyenek elő valamilyen könyvet, mondjuk Marx Károly [52] Tőké-jét, és nézzenek utána: az oldalakon csak huszonkét betű van, semmi más. Csak betűk állnak a könyvben. De sok minden van benne, és ez azáltal jön létre, hogy a betűk egymás mellé vannak rakva, hol A van a B előtt, hol az M előtt van, hol M van az A előtt, L van az I előtt és így tovább. Ezáltal jön létre az a bonyolult valami, ami egy könyv. Aki csak az ábécét ismeri, és kezébe veszi a könyvet, talán ezt mondja: világos számomra, ami a könyvben áll, benne van az A, a B, a C, csak különbözőképpen felsorolva, tudom mindazt, ami a könyvben van. Ami azonban valóban belsőleg áll benne, azt nem tudja elolvasni, azt nem ismeri. Meg kell tanulnunk olvasni a betűkkel, a betűket fejünkben és szellemünkben valóban úgy kell összeraknunk, hogy ennek értelme legyen. A régi zsidóknak meg kellett tanulniuk a tíz szefirotot, ezek számukra betűk voltak. Erre azt lehet mondani: igen, de ezek szavak. Korábban azonban a betűk is szavakat jelöltek. Csak ezt az emberek Görögországban, amikor a betűk átkerültek Európába, elfelejtették.

[52] Karl Marx (1818-1883).

A görög kultúrából a rómaiba való átmenet során valami rendkívül jelentős dolog történt. A görögök a maguk A betűjét nem A-nak, hanem alfának nevezték, és az alfa tulajdonképpen a szellemi embert jelenti. A B-t sem B-nek nevezték, hanem bétának, ami olyasmit jelent, mint ház. Így minden betűnek volt egy neve. És a görögök egyáltalán nem tudták volna elképzelni, hogy a betűk valami mást jelentsenek, mint amit a nevük jelöl. Csak amikor a görög kultúra átment a rómaiba, akkor nem mondták már, hogy alfa, béta, gamma, delta és így tovább, tehát nem nevezték a betűket a nevükön, ami arra utalt, hogy egy ilyen betű jelent valamit, hanem azt mondták: A, B, C, D és így tovább, tehát az egész dolog absztrakttá vált. Amikor a görögség átment a rómaiságba, akkor jött létre Európában a nagy kultúrdiaré. Egy óriási diaré folytán elfelejtették a szellemit, azon az úton, ahol a görögség rómaivá vált.

Látják, különösen ebben volt aztán a zsidóság nagy. Amikor leírták az alef-et, az első betűjüket, ezen az embert értették. Ez volt az alef. Úgy tudták, hogy mindenütt, ahol ezt a betűt az érzéki világba belehelyezik, ott annak, amit ezzel a betűvel kifejeznek, illeszkednie kell az emberhez. Így minden betűnek, amely az érzéki világot fejezte ki, volt egy neve. És ezek a nevek – keter, homah, binah, heszed, geburah, tiferet, necah, hod, jesod és malkut – a szellemi betűk nevei voltak, amelyeket meg kellett tanulni, hogy valaki a szellemi világban olvasni tudjon. Ilyen volt a zsidók ábécéje is: alef, beth, gimel és így tovább – egy olyan ábécé, amivel a külső világot, a fizikai világot felfogták. De volt egy másik ábécéjük is, amely csak tíz betűből állt, tíz szefirotból, mely a szellemi világhoz volt kód.

Látják, uraim, ha a neveket így felsorolom: keter, hokmah, binah, heszed és így tovább, ez olyan, mint az A, B, C, D. Egy ilyen régi zsidónak azonban, ahogy mi ezeket a betűket egymás mellé tesszük, erre azt kellett volna mondania: keter, heszed, binah. És amikor ezt mondta volna: keter, heszed, binah, ha így sorolta volna fel őket, azt mondta volna: a szellemi világban a legmagasabb szellemi erő hozza létre az intelligenciát a szabadság útján. Ezzel azt a magasabb lényt jelölte volna meg, akinek nincs fizikai teste.

Vagy ezt mondta volna: hokmah, geburah, malkut – ez azt jelentette volna: a bölcsesség útján adják a szellemek az életerőt, amellyel a Földre hatnak. Mindezeket egymás mellé tudta rakni, ahogy mi a betűket. A régi zsidó tanulók e tíz szellemi betű alapján fogták fel a szellemtudományt a maguk módján. Ez a fa, a szefirotfa tehát az volt számukra, ami számunkra az ábécé fája a maga huszonhárom betűjével. Ez a dolog figyelemreméltó módon működött: a kereszténység első két évszázadában tudtak mindezekről. Azután azonban, hogy a zsidók szétszóródtak a világban, a tíz szefirot útján való tudásnak ez a módja is elenyészett. Egyes zsidó tanulók, akiket aztán, ahogy tudjuk, kohanim-nak neveztek, amikor egy rabbi tanítványai lettek, még tudták ezeket a dolgokat, de már tulajdonképpen nem tudták jól, hogyan kell olvasni ennek a tíz betűnek a segítségével. Még a 12. században is, például nagy vita alakult ki két mondatról. Az egyik ez volt: hod, heszed, binah. Ez a mondatot Maimonides [53] mondta. Ellenfelei ezzel szemben ezt állították: heszed, keter, binah. Ezen a két mondaton aztán szépen elvitatkoztak. Tudnunk kell, hogy ezek a mondatok a szefirot-fáról valók, az egyik így olvasta, a másik úgy, a dolgokat mindenki máshogy állította össze. A középkorban aztán tulajdonképpen ezt az olvasási módot elvesztették. Érdekes viszont, hogy később, a középkor közepén Raimundus Lullus [54] felelevenítette, aki rendkívül érdekes ember volt.

[53] Moses Maimonides (1135-1204) – zsidó filozófus.

[54] Raimundus Lullus (1235-1315) – katalán filozófus.

Egy ilyen embert megismerni tulajdonképpen igen érdekes. Képzeljék el, hogy lenne önök között egy rendkívül kíváncsi ember, aki ezt mondaná: most hallottam Raimundus Lullusról, szeretnék valamit olvasni róla. Vegyék elő a lexikont vagy valamilyen más könyvet, ahol van valami róla. Ha elolvassák azt, ami egy mai könyvben róla áll, akkor a hasukat fogják nevettükben, mert a legnevetségesebb ember lenne, akit ma el lehet képzelni. Azt mondják ugyanis az emberek: ez a Raimundus Lullus leírt tíz szót tíz cédulára, aztán olyasmit csinált, amit az emberek a hazárdjátéknál csinálnak, egyfajta rulettnél, ahol a dolgot megforgatják és összekeverik; így keverte ő is össze ezeket a cédulákat, és ami kijött, azt felírta: ez volt a világbölcsessége. Ha az ember ilyesmit olvas, hogy valaki egyszerűen tíz cédulára szavakat ír fel, ezeket összekeveri, és aztán ezáltal valami jelentős dolgot akar találni, akkor az ember a hasát fogja nevettében, mert aki ilyesmit csinál, az egy nevetséges ember.

Raimundus Lullusnál azonban nem erről volt szó. A következőket mondta ugyanis: mindazzal, amit a földi ábécé nyújt, nem jutunk messzire, az igazságot nem tudjuk megtalálni. – Aztán ezt mondta: az igazság meglátásához a szokásos fej nem alkalmas, mert az olyan, mint a rulett, amit megforgatnak, és amiben semmi sincs, tehát semmit sem lehet kikeresni, hogy az ember nyerjen. – Lullus ezt mondta kortársainak: ti tulajdonképpen mind üresfejűekké váltatok, nincs már fejetek, illetve nincs benne semmi. Olyan fogalmakat kellene a fejetekbe beletenni, mint ez a tíz szefirot, meg kellene tanulnotok, hogy a fejetekkel a szefirot egyik szavától a másikhoz forduljatok, amíg megtanuljátok őket betűként használni. – Ezeket mondta Raimundus Lullus. Ez áll írásaiban. Egy képet használt ehhez, a filozófusok pedig csak átvették ezt a képet, és úgy hitték, hogy valóban egyfajta rulettre gondolt, amit az ember úgy forgat meg, hogy a cédulákat összekeveri; holott az a rulett, amire ő gondolt, a fejben lévő érzékfeletti megismerésre vonatkozott.

Ez az életfa, ez a szefirotfa tehát a szellemi ábécé. Azok, akik inkább nyugaton éltek, Görögországban, ugyancsak rendelkeztek a régi időkben egy szellemi ábécével. Abban a korban pedig, amelyben Nagy Sándor [55] és Arisztotelész [56] élt, görög jelleggel ugyancsak volt tíz fogalom. Ezeket ma minden logikai iskolában felsorolják: lét, minőség, viszony stb. – ismét tíz név, csak ezek mások, mert a nyugati gondolkodásmódhoz alkalmazkodnak. Nyugaton azonban a görög ábécének ezt a tíz betűjét éppen olyan kevéssé értik, mint ahogy a korábbi felsorolásokat sem értették.

[55] Nagy Sándor (Kr.e. 356-323).

[56] Arisztotelész (Kr.e. 384-322).

De látják, ez tulajdonképpen egy érdekes története az emberiségnek. Odaát Ázsiában, azok, akik valamit még tudtak, ennek a szefirotfának a segítségével megtanultak olvasni a szellemi világban. A kereszténység első évszázadában azok, akik még tudtak valamit a szellemi világról – Görögországban, Rómában és így tovább – az arisztoteleszi életfa alapján megtanultak olvasni. Fokról-fokra azonban – a szefirotfánál éppúgy, mint az Arisztotelesz-fánál – mindenki elfelejtette, hogy vannak tulajdonképpen ezek a dolgok, csak éppen felsorolni tudták a tíz fogalmat. És most ezeket a dolgokat egyszerűen úgy kell használnunk, hogy megtanulunk olvasni a szellemi világban, különben lassanként semmit sem fogunk tudni az emberről. Nézzék, egy nagyon érdekes mondat például a következő. Ha egy zsidó tudós leírta vagy kimondta, hogy: geburah necah, hod – akkor ezt ma úgy kellene lefordítanunk, hogy az életerő kikölti az idegekben az álmokat. De ha ma azt mondjuk, hogy az életerő kikölti az idegekben az álmokat, akkor fizikai erőket értünk ezalatt, fizikai hatásokat. A régi zsidó azonban, amikor kimondta: geburah, necah, hod – a következőt értette: ami az emberben a szellemi ember, az okozza azt, ami az álmokban megjelenik. Mindenütt valamilyen szellemi állítás volt, ami kifejeződött azáltal, ahogy a betűk összerakása megtörtént.

Ma csak a szellemtudomány útján lehetséges, hogy ezekről a dolgokról valamilyen felvilágosítást kapjunk. Mert ma egyetlen ember sem mondja azt, hogy ez a tíz szefirot betűket alkot a szellemi világ számára. Sehol sem hallhatjuk ezt, mert tulajdonképpen senki sem tudja. Úgyhogy ma azt lehet mondani: a dolog úgy áll, hogy a mai tudomány már nem tudja a legtöbb dolgot, amit valaha tudott, ehhez újra el kellene jutnia.

Nézzék csak meg ezeket a betűket, amelyeket itt felrajzoltam: alef. Mit jelent ez az alef az érzéki világ számára? Itt áll az ember, erői szétáradnak. Ezt jelenti ez a vonalkázás (rajz). Felemeli a jobb kezét: ez a másik vonal. Úgyhogy ez az első betű, az alef, az embert fejezi ki. És mindegyik betű – még Görögországban is – kifejezett valamit.

Látják, uraim, az emberek ma nem érzik, hogy a dolgok hogyan függenek össze. Az első betűt, ami az emberre vonatkozik, a héberek alefnek, a görögök alfának nevezték, és azt értették alatta, ami az emberben szellemileg tevékeny, ami a fizikai ember mögött szellemi. Van azonban egy régi német szó is. Elsősorban akkor használják, amikor az ember valamilyen álmot lát. Ha a szellemi embert éri, lidércnyomásnak. Azt mondják, ilyenkor valami olyasmi hatás éri az embert, ami megszállottá teszi. A lidércből aztán tündér lesz (a németben az Alp-ból Elp, majd Elf – ami tündért jelent – a ford.). A tündérek szellemi lények, az ember csupán egy megsűrűsödött tündér. Ez az Elf (tündér) szó, az Alp (lidérc) szóra vezethető vissza, ami a görög alfára emlékeztet. Csak el kell hagyni a végéről az a-t, és akkor alf lesz, egy szellemi dolog. Azáltal, hogy f-re cseréljük, azt mondjuk: az alef, vagyis az alp az emberben. Ha a zsidó nyelvben, ahogy ez szokásos is, a magánhangzókat elhagyjuk, akkor közvetlenül az Alph = Elf szót kapjuk, az első betűre. Ha az emberek így mondják: Elf, szellemi lényekről beszélnek, tündérekről. Természetesen ma azt állítják: ezek olyan lények, amelyeket a régiek kitaláltak, a fantáziájukból vettek. Ezekben már nem hiszünk. – A régiek azonban azt mondták: csak rá kell néznetek az emberre, benne van az Alph, csak bele van szorítva a testbe, nem egy finom, éteri lény, hanem egy sűrű testi lény van az emberben. – Az emberek azonban már régen elfelejtették, hogyan fogják fel az embert.

Az ember itt a legfurcsábbakat éli át. Gondolják el, hogy a 19. század második felében a következő történt – nem akarok ez ellen semmit felhozni, ilyen dolgok megtörténhetnek: egy asztal körül leültek az emberek, mondjuk nyolcan, rátették a kezüket úgy, hogy az asztallap legkülsőbb szélét érintették, és az asztal elkezdett táncolni! Aztán megszámolták az asztal tánclépéseit, és ezekből betűket, szavakat alakítottak ki. Ezek spiritiszta összejövetelek voltak. Mit hittek ezek az emberek? Azt hitték, hogy ha gondolkodunk, akkor az igazi ismeretekből semmit sem kapunk, az igaz ismereteket máshonnan kell megszereznünk. Valójában úgy van, hogy az emberek, akik ezt mondják, mondhatják magukról, mert legtöbbjük híjával van a gondolatoknak, nem akarnak gondolkodni, azt szeretnék, ha az igazságot valahonnan megkapnák, anélkül hogy dolgozniuk kellene érte. Ezért nyolcan körülülnek egy asztalt, aztán hagyják, hogy az asztal koppantson, ha egyet, akkor A, ha kettőt, akkor B, aztán C és így tovább. Ebből szavakat alkotnak, és ezek aztán a spiritiszta megnyilatkozások. A bölcsesség, ugyebár, így rájuk ereszkedik, nem kell hozzá felküzdeniük magukat.

Mit kellene tulajdonképpen az ilyen embereknek mondanunk? Az ilyen embereknek, akik a szellemi világot meg akarják ismerni, becsületes a szándékuk. A szellemeket az ember nem tudja megnézni, nem lehet őket látni és hallani, mert nincs testük. Ezért gondolják az emberek, hogy az asztalt testként használhatják, és ezen keresztül valamennyire megértethetik magukat. Mindamellett meg kell jegyezni, hogy a legtöbbször teljesen általános dolgokról van szó, amelyeket így is, úgy is lehet értelmezni. Mindenesetre azt kell mondani ezeknek az embereknek: itt ültök nyolcan az asztal körül, azt akarjátok, hogy jöjjön egy szellem, aki hallhatóvá teszi magát, de nem vagytok ti is szellemek? Ti is szellemek vagytok, akik itt körben ültök. Nézzétek meg magatokat, és keressétek meg magatokban a szellemet! Egy sokkal nagyobb szellemet is megláthattok. Nem is feltételezitek magatokról, hogy csak akkor vagytok láthatók, ha egy asztallal kopogtattok, hanem ha emberszerűen használjátok tagjaitokat, hangotokat és mindenekelőtt gondolkodási erőtöket. – Ez ténylegesen így van, és ezért nem szükséges kételkedni abban, hogy ha nyolc ember körülül egy asztalt, az elkezd táncolni, mert öntudatlan erők hatnak rá. De ebből nem jön ki olyasmi, ami a legmagasabb értelemben kijöhetne, ha az ember a maga alef-jét vagy alfáját önmagában nem erőlteti meg.

Az emberek azonban a görögségből a rómaiságba való átmenetnél elfelejtették az alef-et. Az első betű az A-t jelenti, csak el kell hinni ezt, azaz ki kell tátani a szájat. Emellett nincs semmi más. Egy feleség unni kezdte, hogy a férje állandóan tudományos előadásokat tart. Sokat tudott, és folyton beszédeket mondott. A nő ezt nagyon utálta. Egyik nap azt mondta neki: te mindig előadásokat akarsz tartani. Ha valamit tartani akarsz, tartsd inkább a szádat! – Igen, a tartalom tulajdonképpen teljesen veszendőbe ment. A görögöknek nem A-juk, hanem alfájuk volt, nem mondták ki úgy, hogy nem gondoltak volna az emberre. Ez mindig az emberre emlékeztette őket. És nem mondták ki a bétát, hogy ne emlékeztek volna a házra, amelyben az ember lakik. Az alfa mindig az ember volt, valami emberhez hasonlót képzeltek el. A bétánál pedig olyasmit képzeltek el, ami körülveszi az embert. A zsidó beth és a görög béta aztán az lett, ami az alfát beburkolja, azt, ami belül van, a szellemi lényt. Így a beth, a béta lett a test, az alfa pedig a benne lévő szellem. És ha ma az ábécéről beszélünk (Alphabet), ez a görög számára azt jelentette, hogy „az ember a maga házában” vagy akár „az ember a maga testében”, a maga burkában.

Ez tulajdonképpen rendkívül mulatságos. Ha a kezünkbe veszünk egy lexikont, akkor az ábécé sorrendjében elolvashatjuk az emberiség egész bölcsességét. Ha valaki elkezdi az A-nál – ezt nem kell megtenniük – és bevégzi a Z-nél, az egész bölcsességet a magáénak tudhatná. Igen, de mi szerint rendeződik ez a bölcsesség az emberben? Az ábécé szerint, aszerint, amit az emberről tudni lehet. Ez nagyon érdekes: az emberek oda jutottak, hogy minden bölcsességet összeszedjenek, mert már nem tudták, hogy ez tulajdonképpen arra utal, ami az ábécéből következik. Ha lefordítjuk az ábécét, akkor más kifejezéssel ide jutunk: emberi bölcsesség, emberi tudás – és ha ezt megint egy görög szóval fejezzük ki, akkor: antropozófia, azaz emberi bölcsesség. Így mondja ezt minden lexikon. Tulajdonképpen minden lexikonban benne kellene lennie az antropozófiának, mert az az ábécé szerint, az emberi bölcsesség szerint rendeződik el aszerint, ahogy „az ember a testében” elhelyezkedik. Ez tehát rendkívül mulatságos: tulajdonképpen minden lexikon egy csontvázat ábrázol, ahol az ábécé sorrendjében el van rejtve a tudomány, a régi bölcsesség. Hiányzik belőle minden hús és vér, minden izom és ideg. Ha most elővesznek egy lexikont, ez csak a régi tudomány csontvázát tartalmazza. Új tudományt kell létrehozni, amelynek nemcsak csontváza van, mint a lexikonnak, hanem valóban minden emberi lesz, húsból és vérből való és így tovább, ez az antropozófia! Ezért az ember legszívesebben – bár ma szükség van rá – az összes lexikont odaadná az ördögnek, mert az csak a régi tudomány csontváza. Új tudományt kell megalapítani!

Látják, uraim, ez az, amit a szefirotfából megtanulhatunk, ha azt a helyes módon megértjük. Nagyon hasznos volt, hogy Dollinger úr ezt a kérdést tette fel, mert ez kicsit megint mélyebben vezetett be bennünket az antropozófiába.

13. előadás – Kant, Schopenhauer és Eduard von Hartmann – Dornach, 1924. május 14.

Burle úr: Április 22-én volt Kant [57] születésének kétszázadik évfordulója. Ha szabadna megkérni a doktor urat, mondjon valamit Kant tanításáról, és hogy melyek az ellentétek közte és a mai antropozófiai tanítás között.

[57] Immanuel Kant (1724-1804).

Dr. Steiner: Ha ezt a kérdést meg akarom válaszolni, akkor egy kicsit nehezen érthető területet kell felkeresnünk. Burle úr már tett fel egy kérdést a relativizmusról, mindig nehezeket kérdez! Így ma esetleg figyelembe kell vennünk, hogy a dolgok nem lesznek olyan könnyen érthetőek, mint amiket egyébként mondani szoktam. Kantról nem lehet egyszerűen beszélni, mert ő maga sem könnyen érthető. Az a helyzet, hogy ma a világ tulajdonképpen egyáltalán nem érdeklődik az ilyen dolgok iránt, mert ezek kevés embert érdekelnek, de azt állítják, hogy érdekli őket, mert Kant tanítása olyasmi, amit a világ a legeminensebb értelemben fontosnak tart. Tudják, hogy most a kétszázadik évforduló alkalmával a cikkek tömege jelent meg, amelyek azt akarják megvilágítani, milyen hatalmas jelentősége van Immanuel Kantnak az egész szellemi élet szempontjából.

Fiatal fiúként gyakran hallottam az iskolában az irodalomtanártól, hogy Immanuel Kant volt az irodalmi Németország császára! Egyszer nyelvbotlást követtem el, és azt mondtam: az irodalmi Németország királya. Azonnal kijavított, és kijelentette: az irodalmi Németország császára.

Én rendkívül sokat foglalkoztam Kanttal, és egy ideig – erről az életrajzomban beszéltem – volt egy történelem tanárom, aki tulajdonképpen mindig csak könyvekből olvasott fel. Én úgy gondoltam, ezt én otthon is megtehetem, és amikor egyszer kiment, megnéztem, mit olvas fel tulajdonképpen, és beszereztem magamnak. Ez aztán nagyon hasznosnak bizonyult. A könyvtárból beszereztem Kantnak A tiszta ész kritikája című művét, szétszedtem, befűztem a tankönyvembe, amit tanítás alatt kitettem magam elé, és Kantot olvastam, miközben a tanár történelmet tanított. Ezért nyugodtan mertem Kantról beszélni, akiről tulajdonképpen folyton úgy beszéltek, hogy ha valaki mondott valamit, aminek szellemi vonatkozása volt, akkor azt mondták: igen, de Kant azt mondta… Ahogy a teológiában is mindig mondják: igen, de a Biblia azt mondja… – úgy mondták a felvilágosodott emberek: igen, de Kant azt mondta… – Huszonnégy év óta tartok előadásokat, és ismertem valakit, aki az előadóteremben ült, és mindig elaludt, alva hallgatta végig az előadásokat. Ha kicsit felemeltem a hangomat, akkor felébredt, de rendszerint csak a végén. Egyszer mondtam valamit a szellemességről – ekkor újra felébredt, felugrott, mint egy keljfeljancsi, és felkiáltott: de Kant azt mondta… A helyzet tehát az, hogy Kant körül rendkívül nagy felhajtást csapnak.

Nézzük meg, hogyan látja Kant tulajdonképpen a világot. Bizonyos joggal kijelentette, hogy mindaz, amit látunk, amit érzünk, röviden, amit érzékszerveinkkel észlelünk, tehát az egész körülöttünk lévő természet, nem valóság, hanem csak látszat, jelenség. De hogyan jön ez létre? Úgy jön létre – és ez a nehéz, itt kell nagyon vigyázni –, hogy valami, amit ő „magában való”-nak (Ding an sich) nevezett, tehát valami teljesen ismeretlen dolog, amiről nem tudunk, benyomást tesz ránk, de ez a benyomás, amit tulajdonképpen tapasztalunk, nem a dolog maga.

Ha tehát ezt felrajzolom, akkor a dolog így áll: itt van az ember – ezt éppen olyan jól lehetne a hallással vagy az érzéssel ábrázolni, de most tegyük ezt a látással –, valahol itt kívül van a dolog önmagában. De erről nem tudunk semmit, ez teljesen ismeretlen, erről az ember semmit sem tud. Ez az önmagában lévő dolog most tesz egy benyomást a szemre. Erről sem tudunk semmit, de tegyük fel, hogy így van. És itt az emberben létrejön egy jelenség, ez a jelenség pedig felajz bennünket a világra (utal a rajza). A pirosról nem tudunk semmit, csak arról, amit jelenségként tapasztalunk, tehát amit itt lilával rajzolok, arról tudunk valamit. Kant szerint tehát tulajdonképpen alapjában véve az egész világot az ember hozza létre. Látjuk a fát, de a fáról önmagában semmit sem tudunk, a fa csupán egy benyomást kelt bennünk, ezt a benyomást alakítjuk fává, észleletünkben jön létre a fa. Gondolják el, hogy itt van egy szék, ez kelt bennünk egy benyomást. A széket tulajdonképpen én találom ki. Amikor ráülök, nem tudom, hogy voltaképpen mi az a dolog, amire ráülök, lényegében én találom ki.

Kant úgy beszél a megismerés határairól, hogy az ember sohasem tudhatja, mi a dolog önmagában, mert tulajdonképpen minden csupán az ember által alkotott világ. Nagyon nehéz a dolgot komolyan érthetővé tenni. És ha az ember Kantról érdeklődik, akkor, ha őt valóban jellemezni akarjuk, sajátságos dolgokat kell mondanunk. Mert ha az ember igazán megnézi Kantot, nagyon nehéz elhinni, hogy a dolgok így vannak. A dolog azonban úgy áll, hogy Kant egyszerűen elméletből, gondolkodás útján állítja azt, hogy a dologról önmagában senki sem tud semmit, hanem az egész világ azokból a benyomásokból jön létre, amelyeket a dolgokról kapunk.

Egyszer azt mondtam: ha az ember nem tudja, mi az a dolog önmagában, akkor minden lehetséges megtörténhet, akkor például állhat gombostűfejekből is! Így van ez Kantnál. Nyugodtan azt lehet mondani: szerinte bármiből állhatna a dolog önmagában. Jön azonban a következő: ha az ember ennél az elméletnél marad, akkor önök itt mind, ahogy itt látom önöket, csak jelenségek, látom mindnyájukat itt a székeken ülve, de hogy mi áll önök mögött, mint a dolog önmagában, ezt nem tudom. Másrészről, ha én itt állok, akkor önök szintén nem tudják, milyen dolog ez itt önmagában, hanem látnak egy jelenséget önökkel szemben. És amit mondtam, az az, amit önök valahonnan hallanak. Amit tehát én tulajdonképpen itt teszek, hogy mi az a dolog önmagában, ami ezt csinálja, azt önök mind nem tudják, de ez az önmagában lévő dolog kelt önökben egy benyomást. Aztán ezt a benyomást úgy veszik, hogy alapjában véve azt hallják, amit maguk csinálnak.

Ha az ember ezt a példát nézi, akkor, ha kanti értelemben beszél, a következőket mondhatja: önök itt ülnek és reggeliznek, és ezt mondják: igen, most be akarunk menni a terembe, és ezt meg ezt akarjuk hallani. Hogy mi az a dolog önmagában, amit hallunk, azt nem tudhatjuk, de megnézzük Steinert, úgy, hogy – legalábbis egy óra hosszat – ezt a jelenséget megkapjuk, aztán, amit hallani akarunk, arra odafigyelünk. Tulajdonképpen ez az, amit Kant elsősorban mond, mert azt állítja: az ember soha nem tud semmit a dolog lényegéről.

Kant egyik követője, Schopenhauer [58], a dolgot annyira világosnak találta, hogy kijelentette: ebben egyáltalán nem lehet kételkedni! – Az egészen biztos – mondta –, hogy ha kéket látok, akkor nem ott kint kék valami, hanem bennem jön létre a kék, mert a dolog önmagában benyomást kelt bennem. Ha valamit kint hallok, hogy valaki jajgat és fájdalma van, akkor a fájdalom és a jajgatás nem tőle jön, hanem tőlem. Ez – mondja Schopenhauer – tulajdonképpen teljesen világos. Ha pedig az ember lehunyja a szemét és alszik, akkor az egész világ sötét és néma, akkor semmi nem létezik a számára.

[58] Arthur Schopenhauer (1788-1860).

Uraim, e teória szerint a legkönnyebben lehet megalkotni a világot, majd újra elvetni. Elalszanak, a világ eltűnik, újra felébrednek és a világot ismét létrehozzák, legalábbis azt, amit látnak. Ezen kívül csak a dolog önmagában van jelen, amiről semmit sem tudnak. Igen, ezt Schopenhauer teljesen világosnak találta. Schopenhauer számára azonban valami mégis bizonytalan volt, mert nem volt teljesen rendben a következtetése. Ezt mondta: valami azért mégiscsak van odakint – kék és piros, és mindenféle hideg és meleg, ez nincs kint, ha fázom, magam csinálom a hideget, de ami kívül van, az az akarat. Minden akarat él. Az akarat pedig egy teljesen szabadon démonizált hatalom. De ez él minden dologban.

Schopenhauer tehát már valamit beletett a magában lévő dologba. Bármit, amit elképzelünk, azt ő is puszta jelenségnek tekintette, amit mi magunk hozunk létre, de a dolgot önmagában már legalább felruházta az akarattal. Sokan voltak és ma is sokan vannak, akik tulajdonképpen nem látják világosan, mik a kanti tanítás következményei. Ismertem egy embert, akit valóban – aminek ténylegesen így kellene lennie egy tanítással – teljesen átitatott ez a nézet, és azt mondta: mindent magam hozok létre, a hegyeket, a felhőket, a csillagokat, mindent, az emberiséget is én hozom létre, mindent, ami a világban van, én hozok létre. De nem tetszik nekem, amit létrehoztam. Mindent én teremtettem, de ez most nem nyerte el a tetszésemet. El akarom tüntetni. És itt azt mondta, azzal kezdi, hogy megöl néhány embert – őrült volt –, hogy eljusson oda, hogy amit maga hozott létre, azt újra eltüntesse. Azt mondtam neki, el kellene gondolkodnia a különbségen: van egy pár cipője, amit a kanti tanítás szerint ő csinált. De el kellene gondolkodnia azon, hogy amellett, amit ő maga hozott létre mint jelenséget, mi az, amit ezen felül még a cipész csinált!

Látják, a dolog már így van: abban, ami a világban mint leghíresebb dolog megjelenik, gyakran van valami teljesen értelmetlen. Néha az emberek a legnagyobb makacssággal tartják magukat az értelmetlenség mellett. Különös módon éppen a legképzettebbek maradnak meg mellette.

Amit itt röviden elmondtam és ami egyébként is nehezen érthető, azt, ha Kantot olvassa az ember, sok könyvben el kell olvasnia, mert ezt ő hosszas elméletekben fejtette ki, és A tiszta ész kritikája című könyvében – így nevezte el – azzal kezdi, hogy mindenekelőtt bebizonyítja: a tér nem létezik kint a világban, mert magam hozom létre, magamtól eszelem ki. Először is: a tér egy jelenség. Másodszor: az idő szintén egy jelenség. Mert azt mondják, hogy volt valaha egy Arisztotelész – igen, de én belehelyezem őt az időbe, mert az egész időt én csinálom!

Kant megírta ezt a nagy könyvet, A tiszta ész kritikájá-t, és ez már maga csinos benyomást kelt. Ha jön valaki, egy igazi filiszter, és kezébe vesz egy vastag könyvet, aminek az a címe, hogy A tiszta ész kritikája, akkor megnyalhatja a száját, mert valóban rendkívül ügyes dolog, ha az ember egyfajta Úristennek tarthatja magát, amikor ilyesmit olvas. A bevezetés után azonban ez áll: első rész: a transzcendentális esztétika. Valóban ez áll ott. Ha az én könyvemet, A szabadság filozófiájá-t valaki fellapozza, akkor az egyik fejezetnél esetleg ez áll: az ember és a világ. De hát, ugye, az ember és a világ, ez olyan sablonos, ezt az ember nem olvassa el. De azt, hogy transzcendentális esztétika! Ha valaki egy ilyen könyvet fellapoz, akkor ennek valami egészen óriásinak kell lennie! Hogy mi a transzcendentális esztétika, erről szokás szerint nem gondol semmit, de biztos benne, hogy ez egy olyan kifejezés, amelynél csettint a nyelvével, amikor kimondja. Ez a könyv fő címe.

Most következik az alcím: Első fejezet: A tér transzcendentális levezetése. – Nos, nincs szebb egy filiszter számára, mint arra gondolni, hogy van egy ilyen fejezet. És aztán úgy folytatódik, hogy semmit sem ért belőle. De több mint száz év elteltével mindenki azt mondja: Kant nagy ember. Ha tehát ezt olvassa, egy kicsit maga is úgy érzi, hogy nagyzási hóbortba esik.

Aztán jön a következő fejezet: az idő transzcendentális levezetése. És ha sikerült átrágni magunkat a tér és idő transzcendentális levezetésén, akkor jön a második fő rész: a transzcendentális analitika, mely főleg azt bizonygatja, hogy az embernek transzcendentális a felfogása.

Uraim, minthogy megkérdeztek, el kellett mondjam ezeket a dolgokat, illetve a történetet a transzcendentális felfogásról. Sok száz oldalt kellene átolvasni ahhoz, hogy az ember mindent bekebelezzen, amit itt tudományként összehordtak ebben a transzcendentális felfogásról szóló fejezetben. Ezen azt értik, hogy az ember kialakítja a képzeteit, és ebben a gondolkodásban egység van. Ha tehát minden csak képzet, az egész világ, akkor most tulajdonképpen e transzcendentális felfogás útján az egész világot a saját lényünk semmijéből kell összeszőni. Nagyjából így lehet ezt ábrázolni.

Eljutottunk tehát oda, hogy Kant a transzcendentális felfogásról szóló fejezetben az egész világot minden fájával, felhőjével, csillagával és így tovább, önmagából bogozza ki. Igen, kibogozza – így mondja. Amit azonban valójában állít és amivel az ember ebben az egész hosszú fejezetben vesződik, az ugyanazoknak a képzeteknek a sokasága, csak valamivel későbbre téve, amelyeket legutóbb a szefirotfánál leírtam, de csak pusztán alfabetikus formában, nem úgy, hogy arról valamit olvasni vagy tudni lehessen! Ráadásul alig van benne valami konkrétum. De Kant úgy bogozza ezt ki, hogy azt mondja: a világ először mennyiségből áll, másodszor minőségből, harmadszor viszonyból, negyedszer módozatból. E fogalmak mindegyike három al-fogalommal rendelkezik, például a mennyiségnél: egység, sokaság, összesség. A minőségnél: realitás, tagadás, korlátozás és így tovább. Ez tehát tizenkét fogalom – háromszor négy az tizenkettő – így lehet a világot kibogozni. A derék Kant ezzel semmit sem bogozott ki a világból, hanem csak tizenkét fogalmat bogozott ki a transzcendentális felfogással. Tizenkét fogalmat teremtett meg tehát, nem a világot.

Ha ebben a dologban lenne valami, akkor valami ki is jönne belőle. A filiszter azonban nem veszi észre, hogy a tizenkét fogalmon kívül semmi eredményre sem jutunk, hanem teljes lendülettel szegzi szembe a világgal a kanti filozófiát, és kijelenti: semmit sem lehet megérteni! – A filisztereknél ez érthető, otthonosan érzik magukat, ha azt mondják nekik, hogy ha semmit sem értenek, akkor ez nem tőlük ered, hanem a világból. Ha azt hiszed, hogy nem tudsz semmit, akkor igazad van, de ez nem abból ered, hogy semmire se vagy képes, hanem hogy az egész világ nem tudhat semmit. Így jön létre ez a tizenkét fogalom. Ez alkotja a transzcendentális analitikát.

Most jönnek azonban az igazán nehéz fejezetek. Jön egy nagy fejezet, amelynek a címe: transzcendentális álokoskodások. És így megy ez tovább. A kanti A tiszta ész kritikájá-ban az ember állandóan címeket kap. Ebben azt mondja: vannak, akik azt állítják, hogy a tér végtelen. Aztán bizonyítja, ahogy az emberek bizonyítani szokták, amit látnak, hogy a tér végtelen. De vannak, akik azt mondják, hogy a tér lehatárolt. – Ezt is bizonyítja, ahogy az emberek bizonyítani szokták. Úgyhogy A tiszta ész kritikájá-ban megtalálják – a későbbi fejezetekben mindenütt két ellentétes szembeállítás szerepel – egyrészt annak a bizonyítását, hogy a tér végtelen, másrészt annak bizonyítását, hogy véges. Aztán újra jön egy bizonyítás: az idő végtelen, örökkévalóság van. Aztán bizonyítja, hogy az idő egyszer elkezdődött, és majd vége lesz. Aztán azt bizonyítja, hogy az ember szabad, majd azt, hogy nem szabad.

Mit akar Kant azzal mondani, hogy két ellentétes állításnak a bizonyítását adja meg? Azt akarja mondani, hogy egyáltalán semmit sem tudunk bebizonyítani. Ugyanúgy állíthatjuk, hogy a tér végtelen, és azt, hogy véges, hogy az idő örökkévaló vagy hogy egyszer véget ér. Ugyanígy mondhatjuk, hogy az ember szabad, és azt is, hogy nem szabad. Ez oda vezet, hogy a modern időkben az embernek azt kell mondania: gondolkodjatok úgy, ahogy akartok, az igazságra nem jöttök rá, hanem számotokra, emberek számára, minden egyforma.

Aztán útmutatást kapunk arról, hogyan kell úgy gondolkodnunk, hogy a transzcendentális módszert elsajátítsuk. Ehhez Kant egyik könyvét kell áttanulmányoznunk. Megkérdezhetjük: tulajdonképpen miért vállalkozott Kant minderre? És az ember arra jut, hogy voltaképpen Kant ezt akarta. Előtte is filozofáltak az emberek, sokat ők sem tudtak, de legalább annyit mondtak, hogy néhány dolgot az ember megtudhat a világról. Ezzel ellentétben állt az – ami már a középkorból származott, mert, ahogy mondtam, minden régi tudomány elveszett –, amit már a középkorban mint gondolatot megértettek, hogy csak olyasvalamiről lehet tudomásunk, amit az érzékszervek közvetítenek, a szellemiségről pedig semmit sem tudhatunk. Ezt el kell hinnünk. Így jött létre a középkoron át egészen Kantig az az állítás, hogy az ember semmit sem tudhat a szellemiségről, erről csak hinni lehet valamit.

Természetesen az egyház nagyon jól járt ezzel a tanítással, hogy a szellemiségről nem tudhatunk semmit, tehát azt csak hinnünk kell, mert így megszabhatta, hogy mit kell hinnünk róla.

Ahogy mondtuk, voltak filozófusok – Leibniz [59], Wolff [60] és így tovább – akik Kant előtt azt állították, hogy legalább néhány dolgot pusztán az eszünk útján tudhatunk arról, hogy a világban mi az, ami szellemi. Kant viszont azt mondta: értelmetlenség azt hinni, hogy az ember bármit is tudhat a szellemiségről, a szellemiséget csupán csak hinni kell. Mert a szellemiség a „magában való dologban” nyugszik. A „magában való dolog”-ról semmit sem tudhatunk. Mindazt tehát, ami a szellemiségre vonatkozik, hinnünk kell, legalább is Kant A tiszta ész kritikájá-nak második részében ezt tanácsolja. Ebben a második részben van egy különös mondat, amelyben ez áll: „Félre kell tennem a tudást, hogy a hitnek helyet adjak”. Tulajdonképpen ez a hitvallása. Ez az, ami elvezette az ismeretlen önmagában való dologhoz, ezért nevezte könyvét A tiszta ész kritikájá-nak: magát az észt kellett kritizálnia, mert semmit sem tudhat. Vagy ebben a mondatban: „Félre kellett tennem a tudást, hogy a hitnek helyet adjak”, tulajdonképpen ebben rejlik a kanti filozófia igazsága. Ezzel azonban mindenfajta hit számára nyitva van az ajtó és a kapu, így lényegében Kantra minden pozitív vallás hivatkozhat. De azok az emberek is hivatkozhatnak rá, akik egyáltalán semmit nem akarnak tudni, ők ezt mondják: miért nem tudunk semmit? Mert nem is tudhatunk! – Látják, tulajdonképpen így lett Kant tanítása a hit támasza. Ezért teljesen természetes volt, hogy kezdettől fogva el kellett utasítanom a kanti tanítást. Bár iskolás koromban már mindent elolvastam Kanttól, mindig teljes mértékben elutasítottam, egyszerűen azért, mert ha az embereknek meg kellene maradniuk annál, amit a szellemi világról hisznek, sosem juthatnának el az igazi szellemi tudáshoz. Kant tulajdonképpen olyan valaki, aki a leginkább kizár mindenfajta szellemtudományt, és csak egy bizonyos hitet akar.

[59] Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716).

[60] Christian Wolff (1679-1754).

Így tehát Kant megírta ezt az első könyvét, A tiszta ész kritikájá-t. Ebben bebizonyítja, hogy a dologról önmagában nem tudunk semmit, csak hitünk lehet arról, hogy mi a „dolog önmagában”.

Aztán megírta második könyvét, A gyakorlati ész kritikájá-t, majd írt egy harmadikat is Az ítélőerő kritikája címmel. Ez azonban már nem annyira fontos. Tehát A gyakorlati ész kritikája címen megírta második könyvét. Ebben saját egyéni hitét vázolta fel. Elsőként tehát a tudás könyvét írta meg, A tiszta ész kritikájá-t, amelyben bebizonyította, hogy az ember semmit sem tudhat. A filiszter most leteheti a könyvet. Bebizonyították számára, hogy az ember semmit sem érthet meg. Aztán Kant megírta A gyakorlati ész kritikája című könyvét, amelyben felépíti az egyéni hitet. Hogyan építi ezt fel? Azt mondja, hogy amikor az ember megnézi magát a világban, látja, hogy tökéletlen lény, de tökéletlennek lenni nem emberi dolog. Valahol nagyobb emberi tökéletességnek kell jelen lennie. Erről semmit sem tudunk, de azt hisszük, hogy valahol a Földön az ember nagyobb tökéletessége van jelen: hiszünk a halhatatlanságban.

Látják, uraim, ez lényegesen különbözik azoktól a tudományos fejtegetésektől, amelyeket elmondtam arról, hogy mi is az, ami az embert túléli, amikor átmegy a halál kapuján. Kantnak azonban semmiféle ilyen ismerete nincs, hanem egyszerűen csak az ember tökéletlenségéből akarja bebizonyítani, hogy hinnie kell a halhatatlanságban.

Aztán ugyanilyen módon bizonyítja, hogy semmit sem tudhatunk a szabadságról, csak hinnünk kell, hogy az ember szabad, mert ha nem lenne szabad, akkor a cselekvéseiért nem lenne felelős. Minthogy felelős lehet értük, azt hiszi, hogy szabad.

Ez a kanti állítás a szabadságról tulajdonképpen gyakorta emlékeztetett engem egy másik tanításra, amellyel egy jogász professzor minden előadását kezdte. Azt mondta: uraim, vannak emberek, akik azt mondják, hogy az ember nem szabad. De ha az ember nem lenne szabad, akkor nem lenne felelős a cselekedeteiért. Akkor nem is lehetne büntetést adni. De ha nem adnánk büntetést, akkor nem lenne büntetőjog sem. A büntetőjogot azonban én adom elő, akkor tehát számomra ez nem is lenne lehetséges. De erre lehetőségem van, tehát büntetőjog is van. Következésképpen büntetés is van, tehát van szabadság is. Íme bebizonyítottam önöknek, hogy van szabadság! – Ez a professzori beszéd teljesen arra emlékeztet, amit Kant mond a szabadságról. És ugyanígy beszél Kant Istenről. Azt mondja: semmit sem tudhatunk valamilyen önmagában álló hatalomról. Egy elefántot azonban nem tudok létrehozni, tehát azt hiszem, hogy őt valaki más hozta létre, aki többet tud tenni, mint én. Tehát hiszek egy Istenben.

Kant tehát megírta ezt a második könyvét, A gyakorlati ész kritikájá-t. Ebben azt mondta, hogy mint embereknek, hinnünk kell Istenben, a szabadságban és a halhatatlanságban. Ezekről semmit sem tudhatunk, de hinnünk kell bennük. Gondolják meg, hogy tulajdonképpen mennyi embertelenség rejlik ebben: először bebizonyítja, hogy tulajdonképpen tudás nem létezik, másodszor, hogy hinnünk kell Istenben, akiről semmit sem tudhatunk, és hinnünk kell a szabadságban és a halhatatlanságban. Kant tehát alapjában véve a legnagyobb reakciós. Az emberek szép szavakat tudnak alkotni, ezért elnevezték őt a mindent szétzúzónak. Igen, a tudást teljesen szétzúzta, de csak úgy, mintha egy játékot semmisítene meg, mert a világ mégis megmaradt. A hitet azonban ezáltal igen jelentős módon alátámasztotta.

Ez aztán végigvonult az egész 19. századon, egészen a mi időnkig, és ma természetesen mindenütt Kant kétszázadik születési évfordulójáról írnak. Valójában éppen Kant példa arra, mennyire kevéssé gondolkodnak az emberek, mert amit most elmondtam önöknek, az egyszerűen a kanti tanok tiszta ábrázolása. Amit azonban az emberek mondanak, hogy Kantot nem lehet megcáfolni, ő a legnagyobb filozófus és így tovább – ha az ember ezt a példát veszi alapul, akkor tulajdonképpen nagyon jól érzékelheti, hogy éppen Kant az, akire a szellemtudomány ellenfelei támaszkodhatnak. Egyszerűen ezért, mert aztán maguk is mondhatják: nem indulhatunk ki a vallásból, de kiindulhatunk a felvilágosodott filozófusból. Ez azonban úgy van, hogy Kantból éppúgy kiindulhat a dogmatikus vallástanító, mint a felvilágosodott ember.

Kantnak aztán vannak más írásai is, az egyiknek nagyjából ez a tartalma: hogyan lehetséges a metafizika tudományként a jövőben? Ebben tulajdonképpen újra bebizonyítja, hogy nem lehetséges és így tovább. Voltaképpen azt kell mondanunk: a 19. században az egész tudomány Kantba betegedett bele. Ő alapjában véve egy tudományos betegség volt.

Ha tehát Kantot vesszük példának, milyen értelmetlenül megy előre néha a szellemi fejlődés, akkor ezt a helyes módon tesszük. De azt is mondhatjuk: a megismeréssel valóban vigyázni kell, mert a világ nagyon erősen hajlik arra, hogy éppen a megismerés terén a legnagyobb értelmetlenséget fogadja el. Elgondolhatják, milyen nehéz helyzetben van a szellemtudomány képviselője: nemcsak a vallások képviselőivel kerül szembe, hanem a többi emberrel is, az egész filozófiával és mindazokkal, akiket megfertőztek a filozófusok. Minden filiszter azt mondja: te ezt állítod a szellemi világról, de Kant már bebizonyította – így mondják –, hogy semmit sem tudhatunk. Tulajdonképpen ez a legjobb szabványos válasz, amit tehetnek. És bárki mondhatja: egyáltalán nem akarok arról hallani, amit Steiner mond, mert Kant már bebizonyította, hogy minderről semmit sem tudhatunk.

Meg vannak elégedve?

Burle úr azt mondja, ő főként arról akart hallani, mi volt Kant véleménye. Ahogy a doktor úr mondta, az ember sok mindent hall Kantról, de semmi pozitívat. Ezt nehezen lehet megérteni.

Dr. Steiner: A dolognak következményei voltak. 1869-ben aztán Kant hatására megjelent egy könyv A tudattalan filozófiája címen, ismét egy könyv, ami nagy feltűnést keltett. Eduard von Hartmann [61] már nagyon értelmes ember volt! Ha korábban élt volna, Kant nem tudott volna rá ilyen befolyást gyakorolni, s valószínűleg sokkal jobban kibontakozott volna. De nem tudta kivonni magát Kantnak az emberekre gyakorolt erőteljes előítéletei alól. Ahogy korábban Schopenhauer számára, ugyanúgy Eduard von Hartmann számára is világos volt, hogy az ember az egész világról semmit sem tud, csak a saját képzeteit, amiket maga hoz létre. Ezenkívül azonban Schopenhauer tanítását is átvette, hogy az embernek a dolgot önmagában az akaratával kell felfegyvereznie. Az akarat mindenben benne van. Írtam egyszer egy cikket Eduard von Hartmannról, és abban megemlítettem Schopenahuert is, aki azt mondta: a dologról önmagában nem tudunk semmit, erről csak képzeteink vannak. Csakis a képzeteink értelmesek, az akarat ostoba. Úgyhogy tulajdonképpen mindaz, amit az ember magáról tud, az semmi más, mint az ostoba akarat.

[61] Eduard von Hartmann (1842-1906).

Ebben a cikkben, amelyben Schopenhauert említettem, azt mondtam: Schopenhauer szerint tulajdonképpen minden, ami a világban értelmes, az az emberi mű, mert az ember teremt bele mindent a világba, ami pedig e mögött van, az az ostoba akarat. A világ tehát az istenség ostobasága. – Akkoriban azonban ezt a könyvet elkobozták, egyébként Ausztriában kellett volna megjelennie.

A dolog így áll: Eduard von Hartmann feltételezte, hogy a dolgot önmagában fel kell fegyverezni az akarattal, de az akarat tulajdonképpen ostoba, és ezért olyan rossz a világ. Emiatt Eduard von Hartmann, ahogy mondják, pesszimista, mert az volt a véleménye, hogy a világ semmire sem használható, nem jó, hanem alapjában véve rossz. És nemcsak az rossz, amit az emberek tesznek, hanem minden rossz, ami a világban van. Azt mondta: ki lehet számítani, hogy a világ nem jó irányba halad. Csak azt kell tennünk, hogy az egyik oldalra állítjuk mindazt, ami az életben szerencse és öröm, a másik oldalra meg azt, ami szenvedés. Ezen az oldalon mindig több van. A mérleg mindig negatív, tehát az egész világ rossz. Ezért lett Hartmann pesszimista.

Látják, Eduard von Hartmann azonban alapjában véve okos ember volt, és a következtetéseket is levonta. Azt mondta: miért él még mindig az ember? Miért nem öli meg magát inkább? Ha már minden rossz, sokkal okosabb volna, ha egy nap meg lehetne valósítani az emberiség általános öngyilkosságát; akkor mindaz, ami létrejött, eltűnne. – Később azonban azt mondta: nem, az ember nem teszi meg, hogy egy általános öngyilkosságot végrehajtson. Mert az ember az állatokból jött létre, és ha ezt meg is tenné, az állatok nem fogják magukat megölni, és akkor az állatokból újra kialakulnának az emberek. Ezen a módon tehát nem oldanánk meg a dolgot, ezért más valamit eszelt ki. Azt mondta, hogy ha az ember valóban mindent el akar pusztítani, ami a földi világhoz tartozik, akkor ezt az emberiség öngyilkossága útján nem tudja megtenni, hanem az egész Földet el kellene pusztítania. Ehhez azonban ma még nincsenek meg a szükséges gépek. Az ember azonban már kitalált néhány dolgot, ezért minden bölcsességét arra kell fordítania, hogy olyat szerkesszen, amivel elég mélyre le lehet fúrni a földbe, és aztán dinamittal vagy valami hasonlóval az egész Földet fel lehet robbantani, hogy a romok kirepüljenek a világba, és porrá váljanak. Ekkor lehet elérni a megfelelő végcélt.

Ez nem vicc, uraim! Ez valóban Eduard von Hartmann tanítása, hogy egy olyan gépet kellene kitalálni, amivel az egész Földet a levegőbe lehetne röpíteni, szétforgácsolni és porrá változtatni.

Közbeszólás: Amerikában olyan ágyút akarnak készíteni, amivel le lehet lőni a Holdat!

Dr. Steiner: De ez, amit én mondtam, igazi filozófiai tanítássá vált a 19. században. Nos, azt lehet kérdezni: hogyan lehetséges, hogy ezt egy ilyen okos ember mondta? Aki ilyesmit állít, annak ostobának kell lennie! – Nem, Eduard von Hartmann egyáltalán nem volt ostoba, hanem okosabb volt, mint a többiek. Ezt be tudom bizonyítani önöknek. Mert éppen azáltal, hogy okosabb volt, mint az a tanítás, amelyet Kant ösztönzött, azáltal jött létre ez az ostobaság erről a gépről, amivel a Földet meg kellene semmisíteni. Ezt egy nagyon okos, csak Kant által alapjaiban megrontott ember állította.

Hartmann tehát megírta A tudattalan filozófiájá-t. E könyvben kijelenti: az igaz, hogy az ember az állatból fejlődött ki, de ebben szellemi erők működtek közre. Ezek akarati erők, tehát nem okos, hanem ostoba erők. Ezt nagyon okosan ábrázolta, és olyasmit állított vele, ami ellentmondott a darwinizmusnak.

Most tehát itt volt – gondolják el, hogy ez a 19. század hatvanas éveiben történt – ez az okos hartmanni könyv, A tudattalan filozófiája, és a darwinizmus, amit Haeckel [62], Oscar Schmidt [63] és mások képviseltek, s ami a többi ember számára a legokosabb dolognak számított, de aminek A tudattalan filozófiája ellentmondott. Most megjelentek a konok darwinisták, akik kijelentették, hogy Eduard von Hartmannt alapvetően cáfolni kell, mert semmit sem tud a természettudományról. És mit tett Hartmann? Amit akkoriban tett, az a következőkből kiderül. Amíg a többiek a szájukat jártatták – pontosabban cikkeztek – megjelent egy könyv A tudattalan a darwinizmus szempontjából címmel, ez volt Eduard von Hartmann nézeteinek alapvető cáfolata a darwinizmust illetően. De nem tudták, kitől származik.

[62] Ernst Haeckel (1834-1919).

[63] Oscar Schmidt (1823-1886) – zoológus, Haeckel tanítványa.

Most a természettudósok mind boldogok voltak, mert ebben az állt, ami alapjaiban cáfolta meg Hartmannt. Még Haeckel is azt mondta: ez az ember, aki ezt Hartmann ellen írta, közénk tartozik, a magunkénak valljuk mint elsőrangú természettudóst, és a könyvet igen gyorsan elkapkodták, egy második kiadást kellet megjelentetni. Ebben a szerző megnevezte magát: Eduard von Hartmann volt! Saját maga ellen írta a könyvet! De most abbamaradtak a dicséretek, nem nagyon beszéltek a dologról. Hartmann tehát bebizonyította, hogy okosabb mindannyiuknál. Ám látják, erről a történetről hallgatnak a híradások. A szellemtörténet ilyen részleteit el kell mondani, hogy az emberek rájöjjenek: Eduard von Hartmann olyan valaki volt, akit Kant megrontott, de alapjában véve nagyon okos embernek tartom.

Minthogy azt mondtam önöknek, hogy a világot egy nagy gép segítségével, amit még ki kellene találni, a levegőbe akarta röpíteni, teljes joggal mondhatják, bármennyire okos volt is, de számunkra, akik nem tanulmányozták Kantot, ez mégis ostobaság. És úgy hihetik, hogy ha még olyan okosnak is ábrázoltam, ostoba volt. Ezt könnyen hihetik. De az előbb elmondottakat is figyelembe kellene venniük, és akkor arra gondolhatnak, hogy a többiek még ostobábbak voltak, és akkor a magam részéről elégedett is lennék. Viszont történelmileg be lehet bizonyítani, hogy a többiek még ostobábbak voltak, mint az, aki a Földet a levegőbe akarta röpíteni.

Fontos, hogy az ember ilyen dolgokat tudjon, mert ma még mindig sajátságos imádatot tapasztalhatunk minden iránt, ami nyomtatásban megjelenik. És azóta, hogy Kant az Universalbibliothek-ban megjelent – én csak így tudtam elolvasni, mert akkoriban nem tudtam magamnak megvenni, bár olcsó volt, de a könyvek vastagok voltak –, azóta az ördög még inkább elszabadult Kanttal kapcsolatban, mint korábban, mert most már mindenki olvassa. Azaz, elolvassák az első oldalakat, de nem értenek semmit. Aztán azt hallják, hogy Kant „az irodalmi Németország császára”, és akkor azt gondolják: az ördögbe is, most már tudunk valamit Kantról, tehát magunk is okosak vagyunk. És a legtöbben közülük még hozzáteszik: azt kell mondanom, hogy megértem Kantot, különben a többiek azt mondják, hogy ostoba vagyok, ha nem értem. – A valóságban az emberek semmit sem értenek belőle, de nem vallják be, hanem azt mondják: Kantot meg kell értenem, mert ő nagyon okos. Ezzel azt állítom, hogy ha Kantot megértem, megértek valamilyen nagyon okos dolgot. Ez aztán imponál az embereknek.

Bár nehéz volt ezt a kérdést egy kicsit népszerűen előadni, valóban örülök, hogy éppen ez a kérdés merült fel, mert ebből kiderülhetett, hogy tulajdonképpen hol tart az emberek úgynevezett szellemi érdeklődése, és mennyire óvatosnak kell lenni, ha olyasmi hat az emberre, ami oda vezet, hogy most minden újságban nagy összegzéseket lehet olvasni Kant születésének kétszázadik évfordulója alkalmából. Nem azt akarom mondani, hogy ne ünnepeljék meg Kantot – másokat is megünnepelnek –, de az igazság az, amit elmondtam.

A következő alkalommal tovább beszélgetünk.

14. előadás – Az üstökösök és a naprendszer, az állatöv és a többi állócsillag – Dornach, 1924. május 17.

Erbsmehl úr: Mit jelentenek az időről-időre megjelenő üstökösök, illetve mi a különbség az Állatöv és a többi csillag között?

Dr. Steiner: Ez olyan kérdés, amely egy kicsit elvezet bennünket az asztronómia megértéséhez. Önök hallgatnak asztronómiai előadásokat, és bizonyára jó lesz, ha ezt a kérdést egy bizonyos szempontból beszéljük meg.

Ha megnézzük a csillagos eget, akkor a legnagyobb és hozzánk legközelebb álló csillag a Hold, ezért a Holdnak a földi emberre való befolyását a legkönnyebb érzékelni. Önök bizonyára hallottak arról, hogyan ösztönzi a Hold az ember fantáziáját. Ez olyasmi, amit mindenki tud, de említettem már önöknek a Holdnak egy másfajta befolyását is, ami a lények növekedésében nyilvánul meg és így tovább. Aztán látnak más égitesteket is, amelyek hasonló módon viselkednek, mint a Hold, mely mozog – mozgását látni lehet –, a többi csillag pedig, amely hozzá hasonló, szintén változtatja helyzetét. Azokat a csillagokat, amelyek mozognak, bolygóknak vagy planétáknak nevezzük.

A Napnál is úgy látszik, hogy mozog. A valóságban ez tényleg így van, de Földünkhöz viszonyítva nem mozog. Mindig ugyanabban a távolságban marad, és nem ír le kört a Föld körül. A Napról ezért úgy beszélünk, mint állócsillagról. Ugyanígy állócsillagok azok is, amelyek nem változtatják helyzetüket.

Ha tehát megnézzük a csillagos eget, az a látvány fogad bennünket, amit minden éjjel – nevezetesen azokon az éjszakákon, amikor holdfény van – a csillagos ég nyújt. A csillagos ég azonban változik. Nyáron, különösen bizonyos hetekben látni lehet, hogy az egyik csillag a másikat követve – látszólag – gyorsan mozog, és aztán eltűnik: csillaghullás van. Ilyen csillaghullást különösen azokon a nyári hetekben lehet látni, amikor kis csillagok bizonyos csoportjai felvillannak, gyorsan átfutnak az égen, aztán eltűnnek.

Ezeken kívül vannak olyan csillagok is, amelyekről Erbsmehl úr a kérdést feltette: az üstökösök, melyek ritkábban tűnnek fel, és alakjuk vonatkozásában különböznek a többi csillagtól. Olyan alakot mutatnak, amely például valahogy így néz ki (rajzol): van egy bizonyos magja, és aztán van egy farka, amit maga után húz. Néha olyan, hogy két farka van. Ha a többi csillagot megnézzük, amelyek mozognak, akkor úgy találjuk, hogy ez a mozgás viszonylag szabályos, és mindig tudjuk, hogy egy bizonyos időpontban megjelennek; máskor a Föld túloldalán vannak, és így nem láthatók, míg ezeknél az üstökösöknél azt érzékeljük, hogy jönnek, aztán újra elmennek, anélkül hogy pontosan tudnánk, tulajdonképpen hová tartanak. A többi csillaghoz viszonyítva bizonyos módon szabálytalan mozgást mutatnak.

Az üstökösöket az emberek mindig másképpen értelmezik, mint a többi csillagot, és nagy szerepet játszanak a babonás embereknél, mert azt hiszik, hogy ha egy üstökös feltűnik, az szerencsétlenséget jelent.

Ezen nem kell különösebben csodálkozni, mert mindaz, ami nem szabályosan zajlik le, csodálkozást és meglepetést kelt. Ezt nem kell nagyon komolyan venni, mert az emberek egészen közönséges tárgyaknál is, amelyek a szokásostól eltérően viselkednek, úgy látják, hogy ez a sajátságos viselkedés jelent valamit. Ha például az ember leejt egy kést, az a szokás szerint nem áll bele a talajba, hanem simán leesik. Ez nem jelent semmit, mert így szokott lenni. De ha beleáll a talajba, akkor a babonás embereknek az a véleményük, hogy ez már valami különös történés. Ha a Hold feltűnik, az emberek ezt megszokták, nem jelent számukra semmit. De ha feltűnik egy csillag, amelynek ráadásul még különös alakja is van, akkor ez jelent valamit, mert ez különleges dolog. Nem kell ezen tehát meglepődni.

A dolgot mindenekelőtt most tudományosan kell megvizsgálnunk, mert az igazság a következő. Még nem is olyan régen az emberek inkább afelé fordultak, amit az égen láttak, és ezt úgy írták le, hogy a Föld a világ középpontjában áll – most csak elmondom, hogyan képzelték el ezt –, és hogy a Föld körül forog a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap és így tovább. És hogy az egész csillagos ég, ahogy azt látjuk, mozog, minden csillag felkel és lenyugszik. Az emberek tehát úgy látták, hogy a csillagos ég mozog. Ha hosszú ideig kint maradnánk, láthatnánk, hogy az úgynevezett állócsillagok látszólag keresztülmennek az égen. A régi időkben ezt így fogták fel, mert ezt látták, és úgy írták le, ahogy látták.

Tudják, hogy a 15-16. században jött Kopernikusz, aki kijelentette, hogy ez nem így van: nem a Föld áll a középpontban, hanem a Nap, és a Nap körül kering a Merkúr, a Vénusz, a Föld és így tovább. Ezzel a Földet magát is bolygóvá tette. Egész más világrend, egész már nézet jelent meg a tér vonatkozásában. Így a Napot és a többi állócsillagot is úgy kell tekinteni, hogy szilárdan állnak. Mozgásuk tehát csak látszólagos.

Látják, uraim, a dolog tehát így van: egyszer már beszéltem erről, amikor Burle úr a relativitás elméletéről tett fel kérdést, hogy helyes-e ez az elmélet, illetve még más elméletek, amelyeket felállítottak. Így például az is teóriává vált, amit Tycho Brahe [64] állított fel, aki azt mondta, hogy a Nap mozdulatlanul áll, de a Föld is mozdulatlan. Vannak tehát más világrendszerek is, de mi most ezt a kettőt nézzük meg, a régit, amely főként Ptolemaiosz [65] nevéhez fűződik, vagyis a ptolemaioszi rendszert, és a kopernikuszit, amely Koprenikuszhoz kapcsolódik. Ez tehát két világrend, és mindegyikben van valami helyes. Nevezetesen, ha az ember pontosan szemügyre veszi a tényeket, nem lehet eldönteni, hogy az egyik vagy a másik a helyes.

[64] Tycho Brahe (1546-1601) – dán csillagász.

[65] Claudius Ptolemaiosz (87-165) – egyiptomi csillagász és matematikus.

A dolog a következőképpen áll: vannak, akik azt állítják, nem lehet megkülönböztetni, hogy amikor autóval jövök föl a Goetheanumba, akkor az autó megy, vagy éppen a Goetheanum jön szembe. A szem látszata szerint kétségkívül nem lehet ezt megkülönböztetni, hanem csakis aszerint, hogy az autót használjuk, neki van szüksége benzinre, s nem a Goetheanumnak. A belső szerint lehet megkülönböztetni. Ha Basel felé mennek, ugyanígy lehet eldönteni, hogy Basel jön-e önök felé, vagy önök mennek oda, aszerint, hogy elfáradnak. Ezt tehát csak belsőleg lehet eldönteni.

Ebből láthatónak kell lennie, hogy tulajdonképpen mindegyik világrendszer olyan, hogy az egyik oldalról helyes lehet, a másik oldalról viszont hamis. Teljes mértékben nem lehet ezt eldönteni. Ez így van. Azt mondhatják erre: igen, de a dolgokat kiszámították! – Nos igen, kiszámították, de a számítások nem egészen pontosak. Ha például az ember kiszámítja, hogy milyen lassan mozog egy csillag, akkor tudja, hogy egy bizonyos idő múlva az ég egy meghatározott pontján kell állnia. Kiszámítják tehát, hogy egy bizonyos időpontban egy csillag hol látható, odairányítják a távcsövet, a csillagnak ott kell lennie. De gyakran nem így van, ekkor a képletet módosítani kell, tehát úgy mutatkozik, hogy egyik számítás sem egészen pontos. A világrendszerben úgy áll a dolog, hogy egyik számítás sem egészen pontos. Miből adódik ez? Képzeljék el, hogy valakit jól ismernek, akkor azt fogják mondani, ha valamit megígér, arra biztosan lehet számítani. Gondolják el, hogy az illető megígéri, hogy május 20-án délután öt órakor ezen és ezen a helyen lesz. Önök is ott lehetnek. Biztosak lesznek abban, hogy az illető is ott lesz, mert ismerik őt, mégis előfordulhat, hogy nem jön el. Így van ez a világrendszereknél is. Ha az ember a kis dolgokat nézi, azt mondhatja: biztosan lehet számítani arra, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy tudjuk. Ha befűtök egy kályhát, akkor a természeti törvények szerint a szobában meleg lesz. Nem nagyon valószínű, hogy a tűz nem melegíti meg a szobát, de ez megszűnik, ha a nagy összefüggéseket nézzük a világegyetemben.

A dolog ugyanúgy lehet biztos, ahogy az egyes embereknél, de akár bizonytalan is. Mindabban tehát, amit az ember kiszámít, valahol keletkezhet egy repedés. Honnan származik ez a repedés? Abból, hogy ez a naprendszer nem kizárólag önmagában létezik. Gondolják el, hogy azzal az emberrel, aki azon az úton van, amely önök felé vezet, valami különös történik, mondjuk, feltartóztatják. Ha ezekkel a bolygórendszerekkel úgy volna, hogy semmi más nem történhetne velük, csak az, ami a Naptól, a Holdtól és a csillagoktól származik, akkor ki lehetne számítani őket, akkor pontosan lehetne tudni, hogy egy csillag egy bizonyos időpontban hol áll, egészen a másodperc ezredrészéig, mert a számításokat pontosan el lehetne végezni. De a számításokba, ahogy mondtam, hiba csúszhat. Ez abból ered, hogy ezek a rendszerek a világmindenségben nem mozognak teljesen önállóan, hanem üstökösök haladnak keresztül rajtuk, és azzal, hogy ezek az üstökösök a világmindenségből benyomulnak a bolygórendszerbe, a világmindenség valami olyasmit ad ennek a bolygórendszernek, mint amikor mi kapunk valamit, ha eszünk: az üstökös egyfajta táplálék a bolygórendszer számára. A dolog pedig úgy áll, hogy ha egy üstökös benyomul ide, akkor a mozgásban egy kis változás következik be, és nem szabályszerű mozgás jön létre. Az üstökösöktől származik tehát az egész bolygórendszer mozgásában vagy nyugalmában bekövetkező rendszertelenség.

Most magukról az üstökösökről. Látják, az emberek azt állítják, hogy az üstökös olyan messziről jön, hogy eleinte nem is látni, és ha a naprendszer közelébe kerül, akkor láthatóvá válik (rajzol). Tehát látni lehet. Most továbbmegy, még mindig lehet látni, aztán eltűnik. Erre mit mondanak az emberek? Azt mondják, hogy ha a Föld fölött van, akkor látni lehet, de aztán elmegy, nem lehet látni, majd néhány év múlva újra visszajön. Ezt állítják.

Ha a naprendszert lerajzolom, akkor itt van a Nap, itt vannak a bolygók. Az emberek úgy képzelik, hogy az üstökös messziről jön, a naprendszeren kívülről, majd itt belép a Nap területére, aztán megint nem lehet látni, mert lent van, aztán újra visszajön. Úgy képzelik tehát, hogy a bolygók egy rövid ellipszisben mozognak, az üstökös pedig egy hatalmas, hosszú ellipszisben. És amikor bejön, akkor fölöttünk van, akkor láthatjuk, egyébként láthatatlan, majd újra visszajön. A Halley [66]-üstökös, amelyet a felfedezőjéről neveztek el, minden hetvenhatodik évben megjelenik.

[66] Edmund Halley (1656-1742) – angol csillagász, a róla elnevezett üstökös felfedezője.

Nos, uraim, itt azonban olyasmiről van szó, amivel a szellemtudományos felfogás nem tud egyetérteni. Egyáltalán nem igaz ugyanis, hogy az üstökös így körbejár. Valójában úgy van, hogy az üstökös itt megjelenik, összeszedi – ha szabad ezt így mondanom – a kozmikus anyagokat, összegyűjti őket, aztán továbbmegy és eltűnik, feloldódik. Ez az ellipszis vonal itt egyáltalán nem létezik a valóságban. Egy olyan képződménnyel van tehát dolgunk, amely egy bizonyos távolságban megjelenik, majd eltűnik. Mi történik itt tulajdonképpen?

Erre azt lehet mondani: nem igaz, hogy a Nap egy helyben áll! A Földhöz viszonyítva egy helyben áll, de a térhez viszonyítva óriási gyorsasággal mozog. Az egész bolygórendszer rohan a világűrön keresztül előre. A Nap szembemegy a Herkules csillagképpel. Most meg lehet kérdezni, honnan tudjuk azt, hogy a Nap a Herkules csillagképpel szembemegy? Ha az ember egy sétányon halad, önök pedig itt állnak, akkor az elöl lévő fák egymástól távol állnak, aztán egyre közelebb állónak látszanak. Ha egy sétányt megnézünk, akkor a fák mindig közelebb állónak tűnnek egymáshoz, de ha most ebben az irányban továbbmegyünk, akkor a fák elválnak egymástól. Akkor a két fa között lévő tér egyre nagyobb lesz. Gondolják el, hogy ha itt van a Herkules csillagkép, akkor annak csillagai egy bizonyos távolságra vannak egymástól. Ha a naprendszerünk nyugalomban van, akkor ennek a távolságnak mindig ugyanakkorának kellene maradnia. Ha azonban a Nap a többi bolygóval együtt arrafelé mozog, akkor a Herkules csillagainak egymás közti távolsága mindig nagyobb kellene hogy legyen. És valóban így van! Évszázadok óta meg lehet figyelni, hogy a Herkules csillagai közötti távolság egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ebből az következik, hogy a Nap valóban a Herkules csillagkép felé halad. Ha távcsővel meg tudjuk nézni, milyen közel megyünk el mellettük, és milyen gyorsan – ha valaki gyorsabban megy, a távolság egyre nagyobb lesz –, akkor azt is ki tudjuk számítani, milyen gyorsan halad a Nap. A számítások mindig nagyon pontosan ezt jelzik. Az egész bolygórendszer tehát a Nappal együtt a Herkules csillagkép felé rohan.

Ez az odafelé rohanás azonban a bolygórendszernél éppen olyan, mint amikor önök dolgoznak. Amikor önök dolgoznak, veszítenek a szubsztanciájukból, amit pótolniuk kell. Így van ez akkor is, amikor a bolygórendszer keresztülrohan a világűrön, folytonosan veszít a szubsztanciájából, melyet újra pótolni kell. Ezt adják meg az üstökösök. Összegyűjtik a szubsztanciát, és a bolygórendszer megkapja, amikor az üstökös áthalad rajta. Ugyanakkor az üstökösök behatolnak a bolygórendszerbe, és ebben bizonyos szabálytalanságokat idéznek elő, úgy, hogy a mozgásokat nem lehet pontosan kiszámítani.

Ez ugyanakkor azt is jelzi, hogy ha az ember elég messzire megy, akkor a világűrben a dolgok újra elevenné válnak. Egy ilyen bolygórendszer tulajdonképpen egy élőlény, és ennie kell. Felfalja az üstökösöket!

Miből állnak elsősorban ezek az üstökösök? Mint legfontosabb szubsztanciával, rendelkeznek azzal, amire az embernek a bolygórendszeren belül valóban szüksége van az égből: van bennük szén és nitrogén. Természetesen hidrogén is és így tovább. Az első két anyag azonban különösen fontos. Mert a nitrogénre szükségünk van a levegőben, amelynek mindig meg kell újulnia, a szénre pedig azért van szükség, mert azt minden növény igényli. Így szerzi be a Föld a maga anyagát a világűrből, mert mindig pótolni kell azokat.

A dolog azonban megy tovább. Tudjuk, hogy ha eszünk, olyan dolgokat eszünk, amelyek a tányéron még nagyok, de felaprítjuk őket, összerágjuk. Mindenekelőtt felvagdossuk. És ezt meg kell tennünk, mert ha lehetséges volna, hogy egy nagy libát lenyeljünk, ez nem tenne jót nekünk, fel kell hogy daraboljuk. Ugyanígy nem tudunk egy egész borjúfejet lenyelni, ezt csak a kígyók tudják, az emberek nem. Ugyanígy tesz a bolygórendszer is a maga táplálékával. Egy ilyen üstököst néha – nem mindegyiket, de némelyiket – kígyó módjára egészben le tud nyelni. Viszont jönnek olyan üstökösök is, amelyeket fel kell darabolni, amikor megjelennek. Ekkor az üstökös szétesik, mint például augusztusban, egy meteorraj csupa kis csillagra esik szét, ami csillaghullásként érzékelhető. Mert ez a csillaghullás egy üstökös apró részeit jelenti, amelyek lezuhannak. Így nemcsak azt a módot látjuk, ahogy a kozmikus táplálék a naprendszerbe bekerül, hanem azt is, hogy ezt hogyan emészti meg a Föld. Így valóban beláthatjuk, hogy az annyira szabálytalanul megjelenő üstökösöknek milyen jelentőségük van a Föld számára.

Látják, a dolog így áll – itt minden babonaságtól el kell tekintenünk: mindarra, ami a Földön történik, az üstökös kifejti a maga földön kívüli hatását, amit látni is lehet. Érdekes dolog, hogy vannak jó és rossz bortermő évek, és a jó évjáratok tulajdonképpen onnan erednek, hogy a Föld éhes lesz. Gyümölcstermő képességét ilyenkor jobban rábízza a Napra, a Nap pedig létrehozza a bor jó minőségét. Amikor a Föld a maga részéről jó bortermő évet eredményez, akkor majdnem biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan megérkezik egy üstökös, mert a Föld megéhezett, és ismét táplálékra van szüksége. Ekkor rossz bortermő évek következnek. Ha ismét egy jó bortermő év jön, akkor utána megint jön egy üstökös. Hogy milyen a Föld szubsztanciája, ez azzal függ össze, hogy az üstökösök megjelennek vagy nem.

Kérdés volt még, hogy hogyan lehet az Állatövet a többi állócsillagtól megkülönböztetni.

Ha az ember egyszerűen kitekint a világűr messzeségeibe, számtalan csillagot lát, melyek látszólag szabálytalanul helyezkednek el, de meg lehet különböztetni csoportokat, amelyeket csillagképeknek nevezünk.

Itt aszerint nézzük a dolgokat, hogy közelebb vagy távolabb állnak a Holdtól (rajzol). Ha ezeket a csillagokat nézzük, akkor, ugye, úgy látjuk, hogy a Hold keresztülmegy a csillagos égen. Vannak azonban bizonyos csillagképek, amelyek úgy helyezkednek el, hogy a Hold mindig keresztülmegy rajtuk, míg a többieken nem. Ha például a Herkules csillagképet nézzük, a Hold nem megy rajta keresztül, de ha az Oroszlán csillagképet nézzük, akkor a Hold egy bizonyos időszakban áthalad rajta. Így van ez azzal a tizenkét csillagképpel, amelyeket azáltal jelölünk meg, hogy úgyszólván azon az úton járnak, amelyen a Hold és a Nap. Ezek tehát tulajdonképpen kijelölik azt az utat, amelyen látszólag a Nap és ténylegesen a Hold jár az égen. Azt mondhatjuk tehát, hogy a tizenkét csillagkép a Kos, a Bika, az Ikrek, a Rák, az Oroszlán, a Szűz, a Mérleg, a Skorpió, a Nyilas, a Bak, a Vízöntő és a Halak a Hold útján járnak, ezeken a Hold mindig keresztülmegy, míg a többi csillagképen nem. Kijelenthetjük tehát, hogy egy bizonyos időszakban, amikor a Hold fent van az égen, akkor vagy egy csillagkép előtt áll, vagy pedig a kettő között van, de ezek mindig azok a csillagképek, amelyek az Állatövhöz tartoznak.

Uraim, figyeljék meg, hogy mindaz, ami az égen lévő csillagokból áll, befolyást gyakorol a Földre, és különösen az emberekre. Az ember valóban nem csupán attól függ, ami a Földön történik, hanem összefügg mindazzal, ami csillagokként az égben található.

Gondoljanak valamelyik kedvelt csillagra vagy csillagképre, ami ott fent található: esténként megjelenik, ahogy mondják, és reggel eltűnik. De mindig befolyást gyakorol az emberekre. Most pedig gondoljanak egy másik csillagképre, mondjuk például az Ikrekre vagy az Oroszlánra: ezek mellett is elhalad a Hold. Abban a pillanatban, amikor a Hold elhalad mellettük, elfedi az Ikreket vagy az Oroszlánt, akkor csak a Holdat látom, az Ikreket nem. Ekkor nincs befolyása a Földre, mert ezt a hatást elfedi a Hold. Így mindenütt vannak az égen csillagok, amelyeket sem a Nap, sem a Hold nem takar el, hanem mindig kifejtik hatásukat a Földre, viszont vannak csillagok, amelyek mellett elhalad a Hold, és a Nap is látszólag elhalad mellettük, ezek időről-időre takarásban vannak, így befolyásuk megszűnik. Így azt mondhatjuk, hogy az Oroszlán olyan csillagkép az Állatövben, amelynek van egy bizonyos befolyása az emberekre, ha azonban a Hold elébe áll, akkor nincs meg ez a hatás, akkor az ember felszabadul az Oroszlán befolyása alól, akkor az nem hat rá.

Gondolják el, hogy itt állnak, rendkívül lusták, nem mozdulnak, de valaki hátulról meglöki önöket, és el kell indulniuk, ez előrehajtja önöket: ez a hatása. Képzeljék el azonban, hogy visszatartom a hatást, az illető nem tudja önöket meglökni, ezért ez a hatás nem éri el önöket, ha menniük kell, maguktól kell hogy menjenek!

Az embernek szüksége van ezekre a hatásokra. Hogy van akkor ez a dolog? Jogosan állítjuk, hogy az Oroszlán csillagkép befolyást gyakorol az emberekre. A csillagképnek ez a hatása addig tart, amíg a Hold vagy a Nap el nem takarja. De most továbbmegyünk. Vegyünk megint egy hasonlatot az életből. Mondjuk, valamit tudni akarunk. Képzeljék el, hogy van az embernek egy nevelőnője vagy házitanítója, aki majdnem mindent tud, és kis gyerekekként hozzászokunk ahhoz, hogy megkérdezzük a házitanítót, aki megmondja a választ, és még a házi feladatot is megcsinálja. Ha azonban a házitanító egyszer elmegy, ha tehát nincs jelen és meg kell oldanunk a feladatot, akkor az erőt ehhez önmagunkból kell merítenünk. Emlékeznünk kell a tanultakra.

Az Oroszlán folyamatosan hatást gyakorol az emberekre, csak akkor nem, ha a Hold eltakarja, ekkor a hatás elmarad. Amikor azonban a Hold elfedi az Oroszlán hatását, az embernek ezt saját magából kell kifejlesztenie. Az az ember tehát, aki miközben a csillagképet a Hold eltakarja, az Oroszlánnak ezt a hatását önmagából erőteljesen ki tudja fejleszteni, az úgyszólván egy Oroszlán-ember. Aki különösen a Rák csillagkép hatását tudja kifejleszteni magában, amikor az el van takarva, az a Rák-ember. Képességeinek megfelelően az ember inkább az egyik vagy a másik hatást tudja kifejleszteni. Láthatjuk ebből, hogy az állatövi csillagképek különösen kitüntetett helyet foglalnak el: hol kifejtik a hatásukat, hol nem. A Hold, amely minden negyedik héten elhalad a csillagkép mellett, azt is előidézi, hogy négyhetente van egy időpont, amikor valamelyik állatövi csillagkép nem hozza létre ezt a hatást, és a többi csillagképpel is ugyanez a helyzet. Minthogy a régebbi korokban az emberek nagyon komolyan figyelembe vették az égnek ezeket a hatásait, az Állatöv természetesen fontosabb volt számukra, mint a többi csillagkép, mert a többieknek a hatása folyamatos volt, nem változott. Az Állatövnél azonban ezt mondhatták: az Állatövben egy csillagkép aszerint változik, hogy el van takarva, vagy nincs. Ezért mindig különleges figyelemmel kutatták, hogy az Állatöv hogyan fejti ki hatásait a Földre. Ebből beláthatják, hogy a csillagos ég megfigyelésénél miért volt fontosabb az Állatöv, mint a többi csillag.

Mindebből az is kivehető, hogy a puszta számítgatás – ahogy ezt az előbb mondtam – tulajdonképpen nem adhatja meg az asztronómia teljes ismeretét, hanem be kell hatolnunk az ilyen dolgokba, ahogy ezt most elmagyaráztam önöknek.

Aki ma ilyen dolgokról beszél, azt fantasztának, félbolondnak tartják, mert az emberek azt mondják: ha valamit tudni akarunk a csillagokról, akkor a csillagvizsgálók asztronómusaihoz kell fordulnunk, ők mindent tudnak! Bizonyára ismerik a régi mondást: minthogy az ember köszvényes állapota miatt mindenféle külső hatásnak ki van téve, sokan azt mondják, hogy ha valakinek köszvénye van, el kell mennie a csillagvizsgálóba, és ott a dolgot rendbe hozzák. Az emberek ma azt, aki ezekről a dolgokról valami szellemi jellegű dolgot mond, azt félbolondnak tartják. Ide tartoznak a következők is: a szellemtudományos ismeretekből adódóan 1906-ban [67] Párizsban sikerült egy sor előadást tartanom, és ezeket mondtam: ha valóban ez a helyzet az üstökösökkel, hogy azért vannak itt, hogy ezeket a feladatokat ellássák, akkor szén és nitrogén kell hogy legyen bennük. Az emberek ezt eddig nem tudták. A szén és a nitrogén ugyanis együtt ciánt, kéksavat eredményez. Szénnek és nitrogénnek tehát – ezt mondtam – kell lennie az üstökösökben. Senkinek nem kellett akkoriban azt elhinnie, aki nem ismerte el a szellemtudomány jelentőségét. Nem sokkal ezután tartottam egy előadássorozatot Svédországban, és ott az újságok meglepő hírként közölték, hogy az akkor megjelenő üstökösben színképelemzés útján ciánt fedeztek fel.

[67] Az l906. május 25. és június 14. között elmondott előadássorozatról van szó (GA 94).

Látják, az emberek minduntalan azt mondják: ha az antropozófusok valamit tudnak, kell hogy olyasmit is mondjanak, amit később megerősítenek. Igen, számos ilyesmi történt! 1906-ban valóban előre megmondtam azt a felfedezést, hogy az üstökösökben cián található. Ez aztán utána be is bizonyosodott. Láthatják ebből, hogy a dolgok ténylegesen egyeznek, mert a dolgokat később igazolni lehet, ha azokat helyesen állítjuk. Természetesen, ha ilyesmi előfordul, az emberek hallgatnak, mert nem felel meg nekik. De ez mégis így van. Az üstökösöknél tehát, egészen a materiális összetételig, egészen addig, hogy ciánt tartalmaznak, lehet szellemi ismeretekből mondani valamit, amit aztán megerősítenek. Ez csak egy példa erre.

Ezért hát nem riadok vissza attól, hogy olyasmiket mondjak, amik az emberek számára őrültségnek tűnnek, hogy az üstökösök megjelennek, aztán elmennek, anyagokat gyűjtenek össze, majd eltűnnek, amikor a bolygórendszerből kikerülnek. Ez a szellemi megfigyelésből adódik. A maga idejében aztán ezt a fizikai megfigyelés is megerősíti. De ma ilyesmit csak a szellemi megfigyelés útján lehet mondani.

Amit ma a materialista tudomány mond, abból sok minden egészen fantasztikus. Az emberek például úgy képzelik, hogy a Nap egyfajta gázgömb. Egyáltalán nem gázgömb, hanem tulajdonképpen egészen más. Ha van egy üveg szódavizük, abban kis gyöngyök vannak. Valaki úgy hihetné: itt van a szódavíz, és vannak benne kis gyöngyök, ezek benne úsznak. Ez azonban a valóságban nem így van, hanem itt van a szódavíz, és itt üreges (rajzol). Itt kevesebb van benne, mint máshol. Itt van a széngáz, körülötte pedig a víz, de a gáz hígabb, mint a víz. A vízhez viszonyítva az, ami benne van, üreges tér, és a vízzel ellentétben itt csak a gáz finomsága van jelen. A Nap is egy üreges tér a világmindenségben, de hígabb, mint minden gáz, ott, ahol áll, egészen híg. Sőt, ha kimegyünk a világba, a térben vagyunk, ott azonban, ahol a Nap van, a tér üreges. Mit jelent az, hogy a tér üreges? Amit ez jelent, azt a következőkből láthatják: ha valahonnan kipumpáljuk a levegőt, amíg légüres nem lesz, de vágunk rajta egy nyílást, akkor ez a légüres tér azonnal beszívja a külső levegőt, és hatalmas sípolással a levegő benyomul. A Napnál is úgy van, hogy az mindenekelőtt egy üreges tér, nemcsak a levegőtől, hanem a hőtől is mentes – mindenekelőtt egy elkülönült üreges tér. És ez az üreges tér olyan, hogy minden oldalról szellemileg zárt, és csak a napfoltok útján tud valami el- vagy beszívódni. Az asztronómusok rendkívül csodálkoznának, ha valamilyen kozmikus autóval vagy hasonlóval, mondjuk egy kozmikus hajóval – léghajóval nem lehetne, mert a levegő ott fent hiányzik – odautazhatnának. Ugyanis ők azt várnák: feljutunk oda, és amikor megérkezünk, egy gázködbe jutunk, mert a Nap izzó gáz. És elvárnák, hogy ez az izzó gáz elégesse őket, amikor a tűzbe bekerülnek, mert ott sok ezer fok a hőmérséklet. Az embernek azonban nincs alkalma, hogy feljusson a tűzbe, mert a Nap a hőtől is mentes, hő sincs benne! Mindent el lehetne viselni. A hőt is el lehetne viselni, ha az ember egy óriási kozmikus hajóval feljutna a Napra. Másvalamit azonban nem lehetne elviselni: ott ugyanis hasonló a helyzet, mintha a levegőt egy síppal beszívnánk – nem kifújnánk, hanem beszívnánk – és az ember tüstént beszívódna a Napba, azonnal porrá válna, teljesen felmorzsolódna, mert a Nap egy üreges tér és mindent felszív. Az embert is. Ez a legbiztosabb módja lenne a megsemmisülésnek.

A Napot tehát a materialista tudomány teljesen hamisan képzeli el. A Nap minden máshoz viszonyítva egy üreges tér, és ezáltal tulajdonképpen a hozzánk közelálló csillagok közül a legkönnyebb a világűrben, a legeslegkönnyebb. A Hold viszonylag nehéz, mert valamikor a Földből szakadt ki, és éppen azt vitte magával, amit mint nehéz szubsztanciát a Föld nem tudott hordozni. Így a Nap és a Hold teljes ellentétben áll egymással: a Nap a legkönnyebb test a világűrben, míg a Hold a legmateriálisabb. Természetesen könnyebb, mint a Föld, mert sokkal kisebb, de ha ahhoz viszonyítjuk, amit fajsúlynak nevezünk, akkor nehezebb. Ebből következik, hogy mivel a Nap a legkönnyebb test a világűrben, a szellemiség belőle indul ki. Ezért azzal kapcsolatban, amit Dollinger úr a Krisztus-kérdésről feltett, mondhatom önöknek, hogy amikor megszületünk, szellemiségünk a Napból indul ki, mert a Nap egy szellemi lény, a Hold pedig materiális lény. Ha pedig a Hold a materiális lény, akkor az emberre olyan befolyást gyakorol, ami a matériában a mindennapokra terjed ki.

Természetesen a Holdon kívüli valamennyi csillagnak megvan a maga befolyása. Amikor emésztünk, amikor a vér kering bennünk, akkor minderre a csillagok hatnak, a materiális folyamatokra gyakorolnak befolyást. De ha elképzelik, hogy egy darab kenyeret esznek, akkor a kenyér fokozatosan vérré változik át! Itt valami átalakul, az ember egy részévé válik, vérré válik, amikor a kenyér az anyagcsere-folyamat során elveszti eredeti formáját. Ha a kenyeret megsózzák, a só a csontokba megy át, szintén átalakul. Mindig létrejön valamilyen rész, mert ezeknek az anyagoknak csak az ember részeivel van kapcsolata. Minden, ami a Földön van, az embernek valamely részévé alakul át, és ami itt létrejön, annak aztán az emberben kell maradnia. A Holdnak azonban erős materiális hatása van, ezért befolyásolja a növekedést: nemcsak egy rész, hanem az egész ember jön létre. A Napnak a szellemiségre van befolyása, a Holdnak viszont, minthogy maga a matéria, a matériára. Úgyhogy az ember önmagát hozza létre a Hold hatására. Ez az ellentét: a Nap hatása hozza létre úgyszólván mindig a gondolatainkat, és újítja meg akarati erőinket. A Holdnak az a hatása, hogy a materiális erőket újítja meg, hogy a materiális embert hívja újra elő. A Hold és a Nap között áll a többi csillag, ezek részlegesen hatnak, hogy az egyéb dolgok megtörténjenek az emberben.

Mindezt be lehet látni. Ha az ember asztronómiával foglalkozik, az emberre is mindig tekintettel kell lennie. Az asztronómus azt mondja: amit itt pusztán a szemeimmel látok, az nem tetszik nekem, bele kell néznem a távcsőbe. Aztán a távcsőre hagyatkozom, ez az én műszerem. – A szellemtudomány viszont azt mondja: mit néztek ti a távcsővel? Természetesen sok mindent láttok, mi ezt is meg akarjuk ismerni, de a legjobb eszköz, amit az ember felhasználhat, hogy a világmindenséget megismerje, az maga az ember. Az emberen mindent felismerhetünk. Az ember a legjobb eszköz, mert az emberen minden megmutatkozik. Ami fent az Oroszlánban végbemegy, az megmutatkozik az ember vérkeringésében, ami a Kosban történik, az megmutatkozik az ember hajának növekedésében. És ha a Hold a Kos elé áll, akkor a haj lassabban nő és így tovább. Tehát mindenütt láthatjuk az embernél azt, ami a világmindenségben történik. Ha az ember például sárgaságot kap, természetesen mindenekelőtt a testi elváltozást látják a gyógyászatban, ez magától értetődő. De végül is miért kap az ember sárgaságot? Mert különösen hajlamos arra, hogy ha a Hold a Bak csillagképet eltakarja, akkor kifejlessze önmagából a Bak erőit.

Így mindenütt ezt láthatjuk: az ember az az eszköz, amellyel mindent megismerhetünk. Ha az ember például tompa lesz a Vízöntő hatására, ekkor tehát a Hold eltakarja a Vízöntőt, az ember pedig nem tudja magából kifejleszteni a Vízöntő erőit, akkor tyúkszemeket kap. Így mindenütt láthatjuk az embernél mint eszköznél, mi történik a világmindenségben, ha ezt tudományosan tesszük és nem babonásan. És ezen a módon igazi tudományosság az, amit a szellemtudomány tesz. Természetesen, ahogy sok ember gondolja, ez így bizonytalan, ebben az esetben az ember semmit sem láthat abból, amit gondol. Itt érvényes a mondás: ha a tyúk kárál a szemétdombon, megváltozik az idő vagy marad olyan, amilyen volt. Így gondolkodnak az emberek a világról.

Ha azonban az ember valóban jobban megnézi a dolgot, akkor ez nem így van, akkor úgy ismerjük fel az embert, mint a legtökéletesebb eszközt, ami csak lehetséges, mert tökéletesebb, mint minden egyéb, ami a világmindenségben létezik. Nem úgy van tehát, hogy a dolgot csupán kitaláljuk, hanem tanulmányozzuk, hogy mi történik az emberben. Természetesen először tudni kell, mi a helyzet a tyúkszemmel, hogyan alakul ki a bőrből és így tovább, hogy eljussunk oda, hogyan hat az, amikor a Vízöntő csillagkép el van takarva. Ha azonban a dolgokat az emberen tanulmányozzuk, akkor egyúttal az egész világegyetemet tanulmányozzuk.

A következő alkalommal tovább beszélgetünk.

15. előadás – Mózes. A hanyatló atlantiszi kultúra Tibetben. A dalai láma. Hogyan tudja Európa a maga szellemi kultúráját Ázsiára kiterjeszteni? Az angolok és a németek mint gyarmatosítók – Dornach, 1924. május 20.

Jó reggelt, uraim! Kigondoltak valamit mára?

Kérdés: Hogyan kell azt a csodát érteni, amit a Biblia Mózessel kapcsolatban mond a tenger kettéválasztásáról?

Dr. Steiner: Ez nem egészen azon alapul, hogy valami váratlan csoda történt volna, hanem azon, hogy Mózes gazdag ismeretekkel rendelkezett. Ő nemcsak az volt, akinek a Biblia ábrázolja, hanem ténylegesen tanítványa volt az egyiptomi felsőbb iskoláknak, a misztériumoknak. Ebben az iskolában a tanítványok nemcsak a szellemi világról tanultak, hanem bizonyos szempontok szerint a természeti világról is. A tengernél megvan az apály és a dagály ideje, egy bizonyos emelkedésé és visszahúzódásé, a dolog pedig úgy volt, hogy Mózes úgy tudta végrehajtani a Vörös-tengeren való átkelést, hogy embereivel olyan időszakban ment át a tengeren, amikor az visszahúzódott. Így használni tudtak egy olyan homokpadot, amely láthatóvá vált, tehát feltárult, hogy át tudjanak menni. A csoda tehát nem abban állt, hogy Mózes a tengert visszaduzzasztotta és leküzdötte, hanem abban, hogy valójában többet tudott, mint a többiek: a helyes módon ki tudta választani az időt. A többiek ezt nem tudták. Mózes úgy számolta ki a dolgot, hogy a megfelelő időben érkezett meg, tudta, hogy meddig tart, és hogy gyorsan kell áthaladni, nehogy a tenger újra meglepje őket. Ez természetesen a többiek számára csodának tűnt. Ezeknél a dolgoknál mindenütt azt kell nézni, hogy a dolgok tulajdonképpeni ismeretén alapulnak, tényleges ismereteken.

Így van ez a legtöbb dolognál, amelyekről az ókori tudósítások szólnak. A nép csodálkozik, mert a dolgot nem érti, nem tudja. Ha viszont az ember tudja, hogy a régi időkben is voltak igen okos emberek, akkor a dolgok magyarázatot kapnak. Különben az ilyen dolgok nem nagyon érthetők.

Van valakinek még kérdése?

Kérdés: Az a kultúra, amely Tibetből átterjedt Ázsia többi részére, elegendő ezeknek az embereknek vagy teljesen dekadenciába jut?

Dr. Steiner: A tibeti kultúra az egyik legrégebbi, amely tulajdonképpen még a régi atlantiszi korból származik. El kell képzelniük, hogy volt egy olyan időszak, amikor Európa legnagyobb részben víz alatt volt, és a víz egészen Ázsiáig terjedt. Ezzel szemben föld volt azon a helyen, ahol ma az Atlanti-óceán terül el. Európa és Amerika között tehát földterület volt. Ez egy olyan időszakban volt, amikor a földterületek és vízfelületek között egészen más viszonyok voltak, mint ma.

Öt-hétezer évvel ezelőtt odaát Ázsiában ugyanaz a kultúra volt, mint ezen az atlantiszi kontinensen, amely tehát azon a helyen volt, amit ma Amerika és Európa között tenger borít. Odaát Ázsiában akkoriban olyan kultúra volt, amely érintetlenül megmaradt a szakadékok mélyén, a tibeti földalatti barlangokban. Ez az atlantiszi kultúra, amikor Európa és Amerika között tenger keletkezett, Európa pedig kiemelkedett, természetesen teljesen elsüllyedt, de Tibetben megmaradt. Ez a kultúra csak abban a régi korban volt megfelelő, amikor az emberek egészen más feltételek között éltek, mint ma. Csak azt kell elképzelniük, hogy akkoriban a levegő nem olyan volt, mint mostanában, az emberek sem voltak olyan súlyosak, sokkal kisebb volt a súlyuk, és a levegő sokkal sűrűbb volt. A levegőt akkoriban mindig sűrű köd hatotta át, ami azt idézte elő, hogy az emberek egészen más módon éltek.

Írás, olvasás és ilyesmi akkoriban nem volt, de használtak jeleket. E jeleket nem papírra írták, mert papír nem volt még. Pergament sem használtak, hanem a jeleket sziklákba karcolták. Ezeket a sziklákat kivájták, és az üregekbe karcolták aztán, ahogy mondták, a titkaikat. Úgyhogy tulajdonképpen ezeket a jeleket kell megérteni, ha az ember tudni akarja, hogy miket gondoltak.

Meg lehet kérdezni: hogy volt az, hogy ezek az emberek ezt így elrejtették? Tudják, az ősi építészet nem abból állt, hogy külsőleg építkeztek, hanem belevájtak a sziklákba, és azokban készítettek lakóhelyeket. Ez volt az építészet legrégebbi formája. Nem kell csodálkozni azon, hogy az építészetnek ez a régi formája Tibetben is megvan. Ez a kultúra azonban fokról-fokra hanyatlásnak indult, és teljesen dekadenciába jutott. Ami aztán később Tibetben létrejött, az a jelenlegi korban tulajdonképpen nem használható, mert a tibeti kultúra még az indiai kultúránál is régebbi. Az indiai kultúra csak akkor jött létre, miután a Föld elnyerte mai alakját. És ez a tibeti kultúra rossz formában őrizte meg azt, ami korábban viszonylag jó formában volt meg. Nevezetesen a tibeti uralkodói princípium csak igen kevéssé örvendetes formában alakult ki. Tibetben az a helyzet, hogy aki uralkodó akar lenni, az tulajdonképpen isteni tiszteletet élvez, és ezt az isteni tiszteletet már alapjaiban előkészítik. A kiválasztás ugyanis, mondhatnánk, érzékfeletti módon történik. A dalai lámát, akit tehát uralkodónak tekintenek, úgy választják ki, hogy már sokkal korábban, amikor még a régi dalai láma jelen van, azt mondják: ez az öreg dalai láma hamarosan meghalhat, valahol egy családot meghatároznak, és ezt mondják: ebben a családban kell az új dalai lámának megszületnie. Így volt ez Tibetben a korábbi időkben, nem volt örökölhető uralkodás. Nem a leszármazás, hanem a ténylegesen uralkodó papság határozta meg az új családot, amelyből a dalai lámának származnia kell.

Ha ebből a családból született egy gyermek, akkor vártak, amíg a dalai láma meghal. Elgondolhatják, hogy ezzel milyen nagy garázdálkodás ment végbe. Ha a régi dalai lámát nem tartották megfelelőnek, egyszerűen kerestek egy gyereket, és azt mondták: ebbe a lélekbe kell a régi dalai láma lelkének beköltöznie, ehhez azonban először meg kellett halnia. Erről megfelelő időben a papság gondoskodott, és aztán a nép hite szerint a régi dalai láma lelke beköltözött a gyermekbe. Az embereket ehhez szoktatták hozzá. Ténylegesen azt hitte az egész nép, hogy az a lélek, aki valamelyik dalai lámában van, már sok ezer év óta működik mint dalai láma. Ez mindig ugyanaz a lélek, így gondolták. Az emberek számára tulajdonképpen mindig ugyanaz a dalai láma van jelen, csak a külső teste változik.

A korábbi ősi kultúrákban ez nem így volt, ezért ez már egy egészen különleges rendellenességnek számított. Láthatják ebből, hogy a papság fokról-fokra eljutott oda, hogy a dolgokat úgy irányítsa, hogy uralma biztosítva legyen.

Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy ha ezeket a sziklába bevésett jeleket, amelyeket az európaiak csak a legritkább esetben voltak képesek megfejteni, mégis megfejtették, akkor azokhoz a nagy természettudományos titkokhoz jussanak, amelyeknek az emberek a régi időkben birtokában voltak. Igaz tehát, hogy ezeket a titkokat megfejtették, pedig csak az kellett volna, hogy ezeknek az ismereteknek új formát találjanak.

Azok az ismeretek, amelyeknek az emberek egykor birtokában voltak, egyfajta álomszerű ködben jutottak el hozzájuk. Ezeket az ismereteket most az antropozófia útján kell újra megtalálniuk. Ez azonban keleten nem jöhet létre azon a módon, ahogy itt Európában, mert a keleti emberek testisége nem alkalmas erre. Az a kísérlet, amit meg kell tenni ahhoz, hogy azokhoz a dolgokhoz eljussunk, amelyeket most elmondtam, csak nyugaton tehető meg, keleten nem. Kelet azonban még nagyobb mértékben konzervatív, mint amennyire Európa az tud lenni, nem akar semmi újat, ezért természetszerűen az, amit mi itt csinálunk, különösebb benyomást nem tesz rá. Ha azonban azt mondjuk, hogy a régi kriptákból – így nevezik a sziklabarlangokat – jelentős bölcsességek kerülnek napfényre, és ezek régiek, akkor ez mély benyomást tesz a keletiekre. Valamit azért tudnak erről az európaiak is, csak meg kell nézni a magasabb fokozatú szabadkőműves páholyokat, ha az ember ezt megteheti. Az antropozófia iránt egy kicsit érdeklődnek, mert az érzékfeletti dolgokkal foglalkozik, de mélyen nem hatolnak be a dolgokba. Ha viszont az ember azt mondja nekik: ezt már megtalálták, ez régi egyiptomi bölcsesség vagy régi héber bölcsesség volt, akkor örülnek! Akkor ebbe belemélyednek, mert az emberek olyanok, hogy amit újonnan megtalál valaki, az nem tesz rájuk igazi benyomást, de ami ősi dolog, még ha nem is értik, az olyasmi, ami jelentősen hat rájuk. Ezért feltételezhetjük, hogy mivel ősi bölcsességről van szó, ami Tibetben megtalálható, egy bizonyos fellendülés fog bekövetkezni. Mert sok minden az ázsiaiak számára is veszendőbe ment, mivel éppen a legjelentősebb ázsiai kultúra, az indiai kultúra csak később jött létre. Ezért sok mindent abból, amit az ázsiaiak nem tudnak, meg lehetne találni Tibetben.

Az embereknek ott nincs lehetőségük arra, hogy a dolgot megfelelően elterjesszék, mert a régi tibeti papság nem tett semmit ennek érdekében, csak a régi uralmat akarta megtartani. A tudás akkor hatalom, ha azt titokban tartják. Amikor az európaiak Tibetbe jöttek, a dolgot nem értették. Nincs tehát sok kilátás arra nézve, hogy az igazi tibeti igazságok elterjedjenek, az ősi hagyományokban élnek tovább. Mert a dolog úgy van, hogy sok minden átszármazott az utókorra, az embernek pedig már lehet elképzelése arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mi maradt rejtve. Egy tulajdonképpeni elterjedést nehéz elképzelni, a dolog már hanyatlóban van, ahogy a kérdező is mondta, de ha az ember visszamegy oda, hogy mi van a kriptákban, és nem azt veszi alapul, amit a papság mond, akkor rendkívüli dolgokhoz juthat. Csak nagyon nehezen sikerül ezeket megfejteni. Antropozófia nélkül nehéz a magyarázatot megtalálni, mert az antropozófia meg tudja fejteni, de nincs szüksége rá, hiszen a dolgot maga is megtalálja.

Kérdés: Hogyan tud Európa tenni valamit, hogy egy ilyen rosszabbodó kor-áramlat Ázsiában ismét felfelé vegye útját?

Dr. Steiner: Ez egy nagyon szép kérdés. Mert látják, ha Európa nem tesz valamit, akkor a világnak rosszul kell menjen a dolga. Mert Ázsiában úgy van – ez mindabból következik, amit az előbb elmondtam, – hogy az emberek a régihez tartják magukat, és nem tudnak haladni. Ezt láthatjuk Kína esetében. Kína ugyanazon a fokon áll, ahol évezredekkel ezelőtt is. A kínaiak évezredekkel ezelőtt sok mindennek voltak a birtokában, amit Európa csak sokkal később fedezett fel: papír, könyvnyomtatás és így tovább. Sok mindent tudtak, de nem jutottak előre, a dolgokat megtartják a régi formában.

Az európaiak mit csinálnak, ha átmennek Ázsiába? Az angolok, ugye, meghozták a kínaiaknak az ópiumot és efféle dolgokat a 19. század első felében. Az európaiak azonban máig nem hoztak törvényeket, hogy Ázsiában valamilyen helyes szellemi életet terjesszenek el. Ez is nehéz, mert az emberek egyszerűen nem fogadják el.

Látják, milyen érdekes: tudjuk, hogy vannak európai misszionáriusok, akik elmennek oda az európai vallással, az európai teológiával, és Ázsiában európai kultúrát akarnak elterjeszteni, de ez az ázsiaiakra semmiféle benyomást nem tesz. Mert a misszionáriusok olyan Krisztus Jézust ábrázolnak számukra, ahogy azt ők fogják fel. Ekkor az ázsiai azt mondja: igen, de ha feltekintek az én Buddhámra, neki kiválóbb tulajdonságai vannak! – Ez tehát nem imponál számukra. Csak az tetszene nekik, ha Jézus Krisztust úgy ábrázolnák, ahogy ezt korábban itt ezekben az előadásokban, az önök kérésére tettem. Ez természetesen keltene bennük egyfajta benyomást, de mindig azt hozzák fel velük szemben, hogy az ázsiai konzervatív, reakciós és mindenekelőtt bizalmatlan.

Az is nagyon érdekes, hogy az ázsiai bölcsességnek vannak azért tanulói. Ezek a diákok odaát Ázsiában valamit tanultak a tibeti tudósoktól, bölcsektől, a beavatottaktól. A beavatottak nem foglalkoznak európaiakkal, de a tanítványok mindig foglalkoznak velük. Ez olykor rendkívül meglepő. Említettem már néhány dolgot, ami meglepte önöket, hogy a világmindenségnek milyen hatása van az emberre. Ha az ember ezt valóban tanulmányozni akarja, ehhez nagyon sok időre lenne szükség. Valóban azt mondhatom: amit ma el tudok mondani, abból van néhány olyan dolog, amihez negyven évre volt szükség, amíg kimondhattam! Mert ezt nem lehet máról holnapra megtalálni, hanem éveken keresztül kell keresni.

Az ember megtud ilyen dolgokat. Megtalálja például azt, amit a Holdról elmondtam, hogy olyan lények lakják, amelyeknek az a céljuk a Föld népességével, hogy a növekedést szabályozzák. Valóban, uraim, ezt az ember nem azon az úton tanulja meg, amelyen a jelenlegi tudomány halad, és nem tanulja meg máról holnapra, hanem sok év elteltével. Ez így van. Igen, de ha az ember tudja, akkor hirtelen egy különös fény vetül arra, amit a keleti beavatottak tanítványai mondanak. Korábban ezt egyáltalán nem értette meg. Az emberek, mondjuk, beszélnek a Hold szellemeiről és a Földre gyakorolt befolyásukról. Az európai tudósok azt mondják: ez mind ostobaság, amit ezek mondanak. Ha az ember azonban maga jön rá, nem mondja már, hogy értelmetlenség, hanem csodálkozik azon, hogy sok évvel ezelőtt ezek a régi koponyák már mi mindent tudtak, és mi mindent felejtett el az emberiség. Az ember kap egy mély benyomást, és nagy fáradsággal maga kezdi kutatni ezeket a dolgokat, aztán rájön arra, hogy ezt már egyszer tudták, csak érthetetlen módon – amit maguk sem értenek, akik mondják – a régi időkből átjutott a maiba. Egy bizonyos tiszteletet érez tehát az ember, nagy tiszteletet azzal szemben, ami valaha jelen volt.

Szükséges lenne, hogy az európaiak Ázsiában is tegyenek valamit, hogy ott is foglalkozzanak antropozófiával, mert más módon semmit sem lehet tenni. A mai európai tudomány és technika az ázsiaiaknak nem imponál, azt gyerekesnek tartják, olyasminek, ami csak külsőségekben nyilvánul meg, és a külsődleges európai technikára egyáltalán nincs szükségük. Azt mondják: miért kellene gépeket használnunk? Ez emberellenes! Ez egyáltalán nem imponál nekik, és a jogaikba való beavatkozásnak tekintik, ha az ember vasutat és gyárat épít; ezt az európaiak teszik. Valójában gyűlölik ezeket, így pedig nem lehet előrejutni. Az ember kell hogy valamit tanuljon a régi időkből. A régebbi időkben pedig ténylegesen szellemileg tudták, hogyan kell előrejutni.

Vajon miért nem sikerült a mai európai kultúrának Ázsiában valamit tennie? Egyvalakinek sikerült, hogy Ázsiában valamit tegyen a görög kultúrával. Ez a kereszténység megalapítása előtti negyedik évszázadban történt: Nagy Sándornak sikerült. Ő sok mindent átvitt Ázsiába, aztán Spanyolország kerülő útján át az arabok és a zsidók újra visszavitték Európába azt, amit ő Ázsiába vitt. De hogyan sikerült Nagy Sándornak, hogy ezt egyáltalán átvigye Ázsiába? Csak azáltal, hogy nem volt annyira előrehaladott, mint az európaiak, akik úgy tekintették magukat, mintha ők lennének a legügyesebb emberek. Ha valahová eljutnak, azt mondják: ezek mind ostobák, el kell vinnünk nekik a bölcsességünket. Amivel aztán azok semmit sem tudnak kezdeni. Sándor nem ezt tette, hanem elsősorban azt vette tekintetbe, amivel az emberek rendelkeztek. Csak lassan, egészen kis mértékben csepegtetett valamit abba, amivel a többiek rendelkeztek, megbecsülte és figyelembe vette azt.

Ez a titka annak, hogy valahová valamit elvigyünk. Annak ellenére, hogy sok mindent lehet mondani az angolok ellen, annak ellenére, hogy például az angol történelemben egy tragikus fejezet az, hogy pusztán egoizmusból elvitték az ópiumot a kínaiaknak, mert ez jó üzlet volt a számukra, mégis ki kell jelentenünk: ha nem is szellemi területen, bár még ott is, de gazdasági területen mindig tudták, hogy figyeljenek arra, mik a szokásai azoknak a népeknek, amelyekhez eljutottak. Figyelembe tudták ezt venni. Kevésbé tudtak erre figyelni a németek. Ők azért voltak szerencsétlenek a gyarmatosítással, mert semmilyen elképzelésük nem volt arról, milyenek azok az emberek, akiktől a földet elvették. A hasuk és a fejük útján kellett átvenniük azt, amit a németek Európa közepén birtokolnak! Ez természetesen nem megy. Ezért a fejlődés ezt az utat követte: Anglia szerencsés a gyarmataival, még ha azokon lázadoznak is, gazdaságilag mindig kézben tartja őket, mert ők mindenütt megértik, hogy figyelembe kell venniük az idegen népek természetét. Az angolok egészen másféle háborúkat viselnek, mint például a németek. Hogyan képzeli el a német, hogy valahol egy nép ellen harcolni kell? Nem akarok most a háború ellen beszélni, csak elmondom, hogy a németek ezt hogy gondolják: úgy, hogy bele kell vágni, a népet pedig le kell győzni. Az angolok nem ezt teszik, hanem mindenekelőtt előbb fellázítanak egy másik népet, hagyják, hogy küzdjenek egymással, aztán megnézik, hogy mi történik, azaz hagyják, hogy az emberek kiegyezzenek egymással. A történet mindig így alakul. Ezáltal jött létre az angol világbirodalom.

A többiek, ugyebár, tulajdonképpen sohasem tudják, hogyan is mennek a dolgok. Az angolok rendelkeznek egyfajta ösztönnel ahhoz, hogy figyelembe vegyék az idegen népek sajátosságait. Így sikerült nekik, hogy egy hatalmas gazdasági nagyhatalmat létrehozzanak. Angliában biztos, hogy senkinek nem jutna eszébe, hogy azt tegyék, amit most Németországban tettek, hogy járadék-márkát vezessenek be. Most magától értetődően ez a legnagyobb bankjegy. Senkinek sincs pénze. De ahogy a járadék-márkát létrehozták – az úgynevezett értékálló pénzt –, az emberek ezt rendkívül ügyes dolognak tartották. Ez természetesen a legostobább dolog volt, amit tehettek, mert amíg Angliában minden papírpénznek megvan az arany fedezete, a dolog úgy megy, ahogy az egész világon a gazdasági életben: minden papírpénznek arany fedezete van. Olyan pénzt előállítani, aminek nincs aranyfedezete, azt jelenti, hogy vagy azonnal megszűnik az értéke, azaz mint valuta értéktelenné válik, vagy ha művileg készítjük, ahogy most az értékálló pénzzel teszik, az áruk lesznek drágák. Németországban itt van a jövedék-márka, ez mindig egy márkát ér. Igen, de az ember csak annyit kap, mint korábban ötven pfennigért kapott, tehát valójában nem több az értéke ötven pfennignél. Hogy nem csökken az értéke, hogy „értékálló”, ez csupán megtévesztés. Ez így van: az emberek gondolkodnak Németországban, de nincs érzékük, hogy a valóságra figyeljenek.

Van egy kedves kis anekdota arról, hogy mennyire különbözik az egyes népek természeti leírása, mondjuk például a kengururól vagy valamilyen afrikai állatról. Az angol tesz egy utazást Afrikában, ahogy Darwin [68] is tett egy világkörüli utat, hogy természeti megfigyeléseket tegyen, és megnézze az állatokat ott, ahol élnek. Így láthatja, hogyan élnek, milyen természeti feltételek között. A francia elhozza az állatokat a sivatagból az állatkertbe, tehát ott tanulmányozza őket, nem a természetes körülményeik között, hanem az állatkertben. És mit csinál a német? Nem törődik azzal, hogy milyen egy állat, hanem leül a dolgozószobájában, és elkezd gondolkodni. A dolog önmagában nem érdekli – a kanti filozófia szerint, ahogy nemrég kifejtettem –, hanem csak az, ami a fejében van. Kellően hosszú idő alatt kigondol valamit, és ha már elég sokat gondolkodott, elmondja, amit kigondolt, de ez egyáltalán nem egyezik meg a valósággal.

[68] Charles Darwin (1809-1882).

Az angolokkal kapcsolatban ez azonban viszonylagos. Mert ahogy a régi időkben hatni lehetett az emberekre, ezt a mai európai ember már nem érti – azt, ahogy Nagy Sándor látszólag mindent meghagyott úgy, ahogy volt, és csak egészen lassan, apránként vitte át Ázsiába azt, amit Görögországból hozott. Ezt ma még senki sem érti meg Európában, de az európaiaknak újra hozzá kell szokniuk ehhez. Ezért az első az lenne, amit az európaiaknak meg kellene tanulniuk, hogy ne csupán elvigyék Ázsiába azt, amivel már rendelkeznek, hanem nagyon figyelmesen meg kellene tanulniuk, mit tudnak az ázsiaiak, például tanulmányozniuk kellene, hogy milyen volt a tibeti bölcsesség. Akkor az embereknek ezt nem a régi módon kellene elmondaniuk, hanem új módon, de azt használva fel, ami benne van. Akkor valamit elérnének, ha figyelnének a mások kultúrájára. Ez az, amit Európának figyelembe kell vennie.

Európa tulajdonképpen egy nagy teóriai építmény. Európa teoretizál, alapjában véve nem gyakorlati. Ez már így van. Európa elméleti módon köt üzleteket, csupán aszerint, ahogy a dolgot kigondolta. Ez eltart egy ideig, de nem épít a tartósságra. A szellemi kultúra elterjesztésében azonban rendkívül szerencsétlen, mert nem érti meg, hogyan lehet megegyezni a többiekkel.

A szellemtudománynak szemléletbeli változást is kell hoznia. De hogyan jöhet ez ma létre? Látják, Uraim, az antropozófiánál arról van szó, hogy egy ésszerű életpraxist, egy helyes gyakorlatot hozzunk létre. Valahol el kell kezdeni. Mit tettem én magam? Írtam Nietzschéről [69], és az emberek azt hitték, hogy Nietzsche követője vagyok. Ha úgy írtam volna, ahogy ezt az emberek szerették volna, olyan szemlélet szerint, akkor így írtam volna: „Nietzsche egy nagy bolond volt, ilyen meg olyan őrültségeket írt”; nagyon jól leszidhattam volna, olyan erőteljesen, ahogy Nietzsche is szidta a dolgokat, de ez nem használt volna semmit, semmi értelme nem lett volna. Belemélyedtem a nietzschei tanokba, és azt ábrázoltam, amit maga Nietzsche mondott, majd hozzámondtam az antropozófiát. Ma jönnek emberek, és azt mondják: „Ez korábban Nietzsche-követő volt, most antropozófus”. Éppen azért, mert antropozófus vagyok, írtam Nietzschéről úgy, ahogy írtam. Aztán ugyanígy írtam Haeckelről [70] is. Természetesen írhattam volna azt is, hogy Haeckel konok materialista, aki semmit sem tud a szellemről és így tovább. Igen, uraim, ezzel megint semmit sem tettem volna, ezért inkább olyannak vettem Haeckelt, amilyen. Mindennel így tettem, nem tagadtam meg a dolgokat, úgy vettem őket, ahogy vannak.

[69] Lásd: „Friedrich Nietzsche, ein Kämpfer gegen seine Zeit” című írást (GA 5).

[70] Lásd „Haeckel und seine Gegner” (GA 30).

Az antropozófia útján mintegy ezzel kezdődik az, amit tennünk kell, ha a kultúrát át kell vinnünk Ázsiába. Ha Indiába megyünk, mindenekelőtt pontosan kell tudnunk, hogy mi az, amit a régi brámanák állítanak, és mi az, amit a buddhisták. Az embereknek aztán buddhizmust és brahmanizmust kell előadnunk, de ebbe bele kell áramoltatni azt, amit az ember helyesnek tart. Így tettek például Buddha tanítványai is. Buddha tanítványai még röviddel a kereszténység létrejötte előtt Babilonban a Tigris és az Eufrátesz mentén a buddhizmust terjesztették, de úgy, ahogyan én most elmondtam. Teljesen olyan módon beszéltek az emberekhez, hogy azok valamit meg tudjanak érteni. Az ókorban nem arról volt szó, hogy az elméleteket teljesen önfejű módon terjesszék. Az ázsiaiak egyáltalán nem értik az európaiak önfejűségét. A dolog úgy van, hogy például a brámanáknak a buddhistákhoz való viszonya egyáltalán nem olyan, mint a katolikusoké és a protestánsoké. A katolikusok és protestánsok ma teljesen teoretikusan adják elő tanaikat, az egyik ezt hiszi, a másik valami mást. A brámanák és a buddhisták között alig van más különbség, minthogy a brámanák nem tisztelik Buddhát, a buddhisták viszont igen. Így tulajdonképpen egészen másképpen viszonyulnak egymáshoz, mint Európában a katolikusok és a protestánsok.

Ez már úgy van, hogy érzékünknek kell lennie a valóság iránt, ha a kultúrát terjeszteni akarjuk. Az ember egészen elképed, amikor látja, hogy ma hogyan gazdálkodnak az európaiak Ázsiában. Mindaz tönkremegy, amivel Ázsia rendelkezett, és nem jön ki belőle semmi. Ez a tulajdonképpeni nyomorúság abból fakad, hogy Európa maga is nyomorúságban van, az ember pedig nehezen tudja elképzelni, hogyan tudna belőle kikeveredni. Azért van ez a nagy nyomorúság, mert Európa hanyatlásba kezdett, és azokból a kulturális bajokból, amelyekbe belekerült, tulajdonképpen nem tud megfelelően kilábalni, ha az emberek nem határozzák el, hogy egy igazi szellemi kultúrát hoznak létre. Ezt ma még sokan nem hiszik el. Ezért van az, hogy mindazok, akik Ázsiából Európába jönnek át, valóban azt tapasztalják, hogy az európaiak tulajdonképpen mind barbárok.

Valószínűleg önök már hallották, hogy sok ázsiai van Európában, kulturált, okos ázsiaiak, de mindegyiküknek az a véleménye, hogy az európaiak tulajdonképpen barbárok. Ezt pedig azért mondják, mert Ázsiában még sok minden megmaradt a régi szellemi tudományokból, a régi szellemi ismeretekből, és ezért amit az európaiak tudnak, az számukra gyerekesnek tűnik. Mindaz, amit Európában annyira csodálnak, az ázsiaiak számára rendkívül gyermeteg dolog.

Nézzék, az európaiak úgy fejlődtek, hogy nagy technikai előrehaladásuk ellenére tulajdonképpen rendkívül fiatalok. Érdekes például a következő: ha elmennek valamilyen múzeumba, ahol régi európai korokból maradványokat őriznek, akkor nagyon elcsodálkozhatnak például egy etruszk múzeumban azon, hogy milyen volt az etruszk kultúra, tehát egy olyan kultúra, amely valamikor Európában virágzott. Milyen ügyesek voltak például a fogkezelésben. Nagyon ügyesen kezelték már a fogakat, egyfajta plombát raktak bele – kőből. Mindez Európában megszűnt, és valójában egyfajta barbárság következett be. Abban az időszakban, amelyet ma a népvándorlás korának nevezünk – a Krisztus utáni 3. és 7. évszázad között –, Európában minden elbarbárosodott. És csak ezután az időszak után kezdtek javulni a dolgok. Természetesen ma nagyon csodálkozunk azon, mi mindent értek el akkoriban. A dolgok már egyszer itt voltak. Hogyan jöttek ezek létre? Többé-kevésbé Ázsiából származtak. Az ázsiaiak aztán a külső technikát, amit birtokoltak, elvesztették, a kínaiaknál maradt ebből még valami. A szellemi kultúrát tekintve azonban az Ázsiaiak még ma is megelőzik az európaiakat. Ha mi Európában semmi jobbat nem tudunk találni, mint azt, amit az ázsiaiak szellemi kultúraként birtokolnak, akkor miért kell Ázsiában missziókat és hasonlókat folytatnunk? Ez egyáltalán nem szükséges!

A kultúra Ázsiában való elterjesztésének azonban csak akkor van értelme, ha Európának magának is van szellemtudománya. Ha Európa az ázsiaiaknak szellemtudományt tud adni, akkor az ázsiaiak talán azt is elfogadják, amit számukra az európai technika nyújt. Most azonban csak azt látjuk, hogy az európaiak ezen a technikán kívül semmi mást nem ismernek. És az ázsiaiakra mély benyomást tesz, ha például Németországba jönnek, ha tehát egy igazi ázsiai, aki tanult és okos, a mai Németországba jön – például képzett kínai tudósoknál lehet ezt látni –, ha Goethéről és Schillerről beszélünk nekik, akkor odafigyelnek. Akkor a tudós azt mondja: „Igen, Goethe és Schiller nem volt olyan okos, olyan bölcs, mint a régi ázsiai személyiségek, de itt mégis van valami szellemiség”. A 19. században azonban minden gyorsan elenyészett, minden eltűnt. És ma a kínai tudós Németországban például szörnyű barbárságot lát. Azt mondja: Goethével és Schillerrel a német kultúra lehanyatlott. Az, hogy a 19. században feltalálták a vasutat, nem imponál neki. Goethe Faust-ja még valamennyire imponál, de mindig megjegyzi, hogy a nagy ázsiai személyiségek sokkal bölcsebbek voltak. Mindenekelőtt ezt kellene az európaiaknak belátniuk, meg azt is, hogy az ázsiaiak azokkal a fogalmakkal, amelyekkel az európaiak rendelkeznek, nem tudnak mit kezdeni. Az ázsiai képeket akar, olyanokat, amilyenek a tibeti kolostorokban is vannak. Egy ázsiai képeket akar. Azokat az absztrakciókat, azokat a fogalmakat, amelyekkel az európaiak rendelkeznek, az ázsiai nem akarja, ezek fájdalmat okoznak az agyában.

És egy olyan jel, mint például a horogkereszt, az úgynevezett svasztika – ez a jel egy ősi napszimbólum volt – odaát Ázsiában mindenütt elterjedt. A régi ázsiaiak még emlékeznek erre. Bizonyos bolsevista kormányzati emberek voltak olyan okosak, mint egyes német népi körök, hogy ezt a régi horogkeresztet jelképükként választották. Ez az ázsiaiakban sokkal nagyobb benyomást keltett, mint mindaz, ami a marxizmusban van. A marxizmus baloldali fogalmakból áll, ez az embereknek nem imponál. Egy ilyen jel azonban tetszik nekik. És ha az ember nem érti meg, hogy hogyan tud hatni a többiekre, hanem azzal jön, ami számukra teljesen idegen dolog, akkor semmit sem tud elérni vele.

Így tehát az is megmutatkozik, Európában minden azon múlik, hogy ismét szellemi megismerésre, szellemtudományra tegyen szert.

Talán arról is hallottak, hogy megjelent egy kétkötetes könyv egy bizonyos Spenglertől [71] – Baselben tartott előadást, ahogy hallottam –, tehát Oswald Spengler A nyugat hanyatlása című könyve, vagyis Európa és Amerika hanyatlása. A könyv azt ábrázolja, hogy mindannak, ami most az úgynevezett európai kultúra, tönkre kell mennie, legalább is ez tűnik ki a könyvből. Spengler ezt a kultúrát betegnek tartja, tehát el kell pusztulnia. Uraim, annak is meg kell semmisülnie, ami ma külsődleges kultúraként jelen van. Belülről, a szellemből kell valami újnak megjelennie. A külsődlegesnek el kell pusztulnia, ezért szól a könyv a nyugat hanyatlásáról. Semmit sem lehet szólni a könyv ellen, az ellen, amit a nyugat hanyatlásáról mond, arról, amit a külsőségek vonatkozásában mondani kell. Spengler azonban ahhoz is eljut, amit pozitívnak tekint, ami számára újként jelenik meg. Vajon mi ez, uraim? Mi ez Oswald Spengler számára? Ez a poroszság! Tehát egész Európának a poroszságot kellene átvennie, szerinte ez kellene hogy Európa jövőbeli kultúrája legyen.

[71] Oswald Spengler (1880-1936).

Nem tudom, hogyan beszélt Baselben, mert nem tudom elképzelni, hogy a svájciakra nagy hatást gyakorolt volna, ha azt mondta volna, hogy ebből a hanyatlásból a poroszságnak kell kiemelkednie. Látják, hogy egy ilyen jelentékeny ember, egy ilyen okos ember, mint Spengler, igen jól képes meglátni, hogy ami most van, annak el kell tűnnie, de szerinte egy brutális hatalomnak kellene ezt a jövőben követnie. Ezt egészen nyíltan mondja: a jövőben csak egy brutális hatalmi hódítás következhet be, így gondolja.

Természetesen, ha van is ma egy ilyen sikeres könyv – mert Oswald Spengler könyve Németországban kétségkívül az –, és a keleti ember, az ázsiai azt, ami benne áll, összehasonlítja saját szellemi kultúrájával, akkor azt kell mondania: „Ez Európa egyik legokosabb embere!” És ha emellett magas szellemtudománnyal rendelkezik, még ha az egy álomszerű ősi bölcsesség is, akkor ezt is mondja: „Miféle fickók ezek az okos emberek itt Európában? Számunkra semmit sem tudnak nyújtani”.

Uraim, így vannak a dolgok. Ezért, ha a kérdést meg akarom válaszolni, hogy hogyan tehet valamit Európa a hanyatló ázsiai koráramlattal szemben, akkor azt kell mondanom: Európában az európaiaknak először maguknak kell eljutniuk oda, hogy elérjenek egyfajta szellemiséget, amelyet elvesztettek a népvándorlással. Az első keresztény évszázadokban egy igazi szellemi kultúra veszett el, mert ami Európába jött, az valójában nem a mélyebb kereszténység volt, hanem csak szavak voltak. Ezt láthatjuk abból, ahogy Luther a Bibliát lefordította. Mit csinált belőle? Egy érthetetlen könyvet! Mert ha az ember őszinte, akkor nem tudja megérteni azt, ami a lutheri Bibliában van. Az ember hiheti, de valójában nem érti. Mert Európában az a kor következett be, amikor már nem tudtak a szellemről. A Bibliában pedig szellemiség van! Ha az ember lefordítja, szellemileg kell ezt megtennie. Amit azonban például a német lutheri Biblia tartalmaz, az érthetetlen, ha az ember becsületes. Ez tulajdonképpen minden területen így van, kivéve a teljesen külsődleges természet-megismerést, ami azonban valójában egyáltalán nem vezet el bennünket a világhoz. És ha Európa egyáltalán tenni akar valamit Ázsiában, akkor a kérdésre így kell felelnem: először valamit tennie kell, hogy maga is észhez térjen.

16. előadás – A Nap természete. A szabadkőművesség eredete. A jel, a fogás és a szó. A Ku-Klux-Klan – Dornach, 1924. június 4.

Találtak valamit, uraim, amit kérdezni akarnak?

Kérdés: Hogyan jönnek létre a napsugarak? Ez valami szubsztancia? Miért érkeznek ívben a Földre?

Dr. Steiner: Arra gondol, hogy a napsugarak valóságosak-e? És miért gondolja, hogy ívben érnek a Földre, meg tudná ezt jobban világítani?

A kérdező azt mondja, úgy hallotta, hogy nem pontosan a Földre érkeznek, hanem ívet alkotnak.

Dr. Steiner: A dolog úgy áll, hogy a napsugarak, ahogy látjuk őket, tulajdonképpen nem valóságosak, hanem ha a Napot önmagában nézzük, akkor tulajdonképpen nem fizikai anyagból áll, hanem szellemi, és egy üreget képez a térben.

Csak helyesen kell elképzelnünk, mit is jelent egy ilyen üreg a térben. Ha az embernek – ezt az összehasonlítást már egyszer említettem – van egy szódásüvege, akkor az üveg tele van vízzel, de a vizet alig látni. Tudjuk, hogy benne van a víz, mert világosan látjuk a gyöngyöket. Tudjuk azt is, hogy ha a vizet kiöntjük, akkor a gyöngyök elszöknek, tulajdonképpen levegőből állnak, ezért hígabbak a víznél. Ami mint víz sűrűbb, azt nem látjuk, de a levegő hígabb voltát is érzékeljük. Ez a helyzet a Nappal is; mindaz, ami a Nap körül van, tulajdonképpen sűrűbb nála, és maga a Nap hígabb annál, ami körülötte van. Így látjuk a Napot. Megtévesztés tehát, ha azt hisszük, hogy a Nap valami a térben. Tulajdonképpen ott nincs semmi, egy nagy lyuk van ott, ahogy a szódavíznél is mindenütt, ahol egy gyöngy van, ott levegő van, tehát ott lyuk van.

Ebből már kiviláglik: nem arról van szó, hogy a sugarak a lyukból indulnak ki. A sugarak egészen más módon jönnek létre. Ez a következőképpen világítható meg: képzeljék el, hogy van egy utcai lámpa, amely világít. Ha mennek az utcán, és megnézik ezt a lámpát egy világos estén, akkor állandó, szép ragyogásban látják. Gondolják meg azonban, hogy ha ködös este van, akkor úgy tűnik, mintha mindenhonnan sugarak indulnának ki a lámpából, a fényből! Akkor tehát látják a sugarakat. Pusztán a fénysugarakat nem látják, különben egy igazán szép estén is látniuk kellene azokat. Ezek azonban onnan jönnek, ami körös-körül van, és minél nagyobb a köd, annál inkább látszanak. Ezért nem látjuk a napsugarakat valóságosnak, hanem olyasvalaminek, amit mintegy ködön keresztül, kisebb sűrűségben, egyfajta ürességben lehet látni. Érthető ez?

Még valami. Ha az ember ködön keresztül néz a távolba, akkor a tárgy, amit néz, mindig más helyen jelenik meg, mint ahol tulajdonképpen van. Ha az ember itt a Földön áll és a levegőn keresztül a Napot nézi, ami tulajdonképpen üres, akkor miközben figyeli, a Nap alacsonyabban áll, mint ahol ténylegesen van, akkor a tér ürességében nem olyan magasan fog állni. Ezáltal látszik az, aminek kétségkívül nincs valósága, mintha kitérne. Ez tulajdonképpen csak azáltal jön létre, hogy az ember a ködön keresztül nézi. Ebben az esetben ez a valóság. Az embernek mindig csodálkoznia kell, hogy a fizikusok ma a dolgokat úgy mondják el, mintha a Nap állna, a sugarak pedig onnan jönnének, holott sem a Nap, sem a sugarai nem külső fizikai valóságok. A térben, ami itt üres, ebben van a szellemiség. Ez az, amit mindig tekintetbe kell venni. Ezt tudom mondani a kérdéssel kapcsolatban.

Valakinek eszébe jutott esetleg még valami?

Kérdés: Hallhatnánk valamit a szabadkőművesekről és céljaikról?

Dr. Steiner: Uraim, a mai szabadkőművesség [72] tulajdonképpen, mondhatnánk, már csak árnyéka annak, ami valaha volt. Beszéltem már itt arról, hogy az emberi fejlődés igen régi korszakában nem voltak olyan iskolák, mint ma, nem léteztek olyan templomok és olyan művészeti intézmények sem, hanem minden együtt volt. A régi misztériumokban, ahogy nevezték őket, együtt volt az iskola, a művészet és a vallás. Ezek csak később váltak el egymástól. Úgyhogy tulajdonképpen a mai közép-európai területünkön, mondhatnánk, csak a 11-12. században alakult ez így, korábban a kolostorok emlékeztettek a régi időkre. A legrégebbi korokban azonban együtt volt az iskola, a művészet és a templom. Úgy volt azonban, hogy a misztériumokban mindazt, amit csináltak, sokkal komolyabban vették, mint például a mai iskolákban és templomokban veszik a dolgokat.

[72] A szabadkőművességről Rudolf Steiner több alkalommal is beszélt. Lásd például Die Tempellegende und die Goldene Legende című előadássorozatot (GA 93) és a Zur Geschichte und aus den Inhalten der erkenntnis-kultischen Abteilung der Esoterischen Schule 1904-1914 című könyvet (GA 265).

A dolog ugyanis akkoriban úgy volt, hogy hosszú ideig kellett előkészíteni, hogy valaki tanulhasson. Ma alapjában véve az ember dönti el, hogy valamit tanulni akar vagy nem, valamilyen elv alapján, amelynek nincs köze a tanuláshoz. Ma, ugye, tulajdonképpen csak az dönti el ezt az illető számára aki tanulni akar, hogy a pénzt elő tudja-e teremteni vagy nem. Ez természetesen olyasmi, aminek semmi köze sincs az illető képességeihez. Egészen másképpen volt ez a régi időkben. Az emberek közül azokat keresték ki – nagyobb érzékük volt ehhez, mint ma –, akik tehetségesek voltak. Aztán a dolog természetesen majdnem mindenütt hanyatlásnak indult, mert az emberek egoisták, de az elv eredetileg az volt, hogy azokat keresték ki, akik kitűntek a többiek közül. Csak nekik volt aztán joguk ahhoz, hogy szellemileg tanuljanak, nem egyszerűen kötelezően, kényszerből és nem elemi dolgokat, ahogy ma tanulnak, hanem szellemileg fejlődhettek.

Ez a szellemi tanulás viszont azzal volt összekapcsolva, hogy az ember az előkészület során megtanulta bizonyos meghatározott képességek kialakítását. Csak arra kell gondolnunk, hogy amikor az ember a mindennapi életben valamibe belekezd, tulajdonképpen egy felületes érzése van róla, és a legkülsődlegesebb, amit ma az emberek elérnek az, hogy érzésükben bizonyos dolgokat megkülönböztetnek egymástól. Az emberek azonban érzéseikben – úgy értem, tisztán fizikai érzéseikben – ma tulajdonképpen teljesen felszínesek, megkülönböztetnek meleget és hideget. Legfeljebb egyes emberek megtanulták, hogy finomabb érzéseik legyenek, ilyenek például a vakok. Vannak gyengén látók, akik megtanulják, hogy a papíron a betűformákat kitapogassák. Minden betű egy kicsit bevésődik a papírba. Ha az ujjak érzékelése finoman fejlett, a betűket valamennyire ki lehet tapogatni. Akadnak ma bizonyos emberek, akik megtanulnak finomabban érzékelni, valamit finomabban megérezni. Általában az érzés nincs kifejlődve, de rendkívül sokat meg lehet tanulni, ha az érzés, nevezetesen az ujjak hegyével való érzékelés finoman kifejlődött. Ma az ember a hideget és a meleget nem csupán az érzései útján különbözteti meg. Ezt ma is tudja, mert a hőmérőt le tudja olvasni, a meleg és a hideg közötti finomabb különbség látható. A hőmérőt azonban csak egy bizonyos időben találták fel. Korábban az emberek csupán az érzéseikre hagyatkoztak. A misztériumi előkészületek ugyanis az érzéssel kezdődtek, különösen az ujjakban és az ujjak hegyében fejlesztették ezt ki. Így megtanulták finomabb módon feltérképezni a világot.

Ki volt tehát a misztériumokban az, akit előkészítettek, hogy egészen finoman érzékelni tudjon? A többiek nem rendelkeztek ezzel a képességgel. Képzeljék el, hogy valahol egy helyen volt egy misztérium. Az emberek az ókorban sokat utaztak, majdnem ugyanolyan sokat, mint mi, és olykor meglepődünk, hogy milyen gyorsan tették ezt. Nem volt vonat, de akkor is elindultak, mert fürgék voltak, és gyorsabban tudtak menni, kevésbé lettek fáradtak, jobban bírták a járást és így tovább. Útjuk során pedig találkoztak hasonló emberekkel. Ha két ilyen ember, akik finoman tudtak érzékelni, kezet adott egymásnak, ezt megfigyelték egymáson, és aztán azt lehetett mondani, hogy felismerték a finomabb érzékelést. Ez volt az, amit fogásnak lehetett nevezni – fogásnak, amikor a régi időkben az egyik ember a másikat megérintette, és tapasztalta, hogy annak finomabb az érzékelése.

Most menjünk tovább! Gondolják el, hogy amikor ismertté vált, hogy az illetőnek finomabb az érzékelése, továbbment azzal, hogy most még többet tanult. A régi időkben az emberek nem írtak olyan sokat, mint ma, nagyon ritkán vetették papírra gondolataikat, és csak a legszentebb dolgokat jegyezték fel. Mindazonáltal az ókorban már volt egyfajta levelezés, de ez inkább mindenféle jelek útján történt. Így minden lehetséges dolog számára szimbólumok jöttek létre. Akik nem tartoztak a misztériumokhoz, tehát nem voltak bölcsek, ahogy nevezték őket, csak a szűkebb környezetükben utaztak, nem mentek nagyon messzire. A tanultak, a bölcsek azonban sokkal messzebbre is eljutottak. Tulajdonképpen nemcsak minden nyelvet, hanem minden dialektust is ismerniük kellett. Ha valaki észak-német, természetesen nehéz számára a svájci dialektust megismerni. A misztériumi emberek számára azonban a nyelven kívül, amelyet beszéltek, voltak bizonyos jelek mindannak számára, ami érdekelte őket. Mondjuk, például voltak bizonyos mozdulatok, amelyek az érzéseket kísérték: értem – vagy: ez semmi, amit mondasz – vagy: jól megértjük egymást. – A jelek között szerepelt a kereszt is. Így a bölcsek között volt egy teljesen kialakult jelrendszer, és mindazt, amit tudtak, ilyen jelekbe rejtették. Beláthatjuk tehát, hogy mindazok, akik az akkori magasabb iskolákban, a misztériumokban tanultak, minden dolog számára bizonyos jelekkel rendelkeztek. Mondjuk, meg akarták őrizni például ezeket a jeleket, ezért felfestették őket. Így jöttek létre a felfestett emlékek.

Érdekes, hogy még ma is vannak bizonyos írások, amelyekből világosan felismerhető, hogy jelekből indultak ki. Ilyen például a régi indiaiak írása, a szanszkrit. Itt mindenütt azt látjuk, hogy görbékből és egyenes vonalakból jött létre. Görbe vonalak: valamivel való elégedetlenség, antipátia; egyenes vonalak: szimpátia. Gondolják meg: valaki tudja, hogy az egyenes vonalak szimpátiát jelentenek, a görbe vonalak antipátiát. Most valamit közölni akarok vele. Ehhez vannak jeleim. Ő is akar valamit mondani nekem. Kezdetben ez jól megy, később azonban a dolog rosszabbodhat. Itt jól megy (rajzol), később kígyóvonal jelenik meg, a dolog rosszabbodhat. Így mindenhez voltak bizonyos jelek. Ezekkel a jelekkel meg tudták értetni magukat azok, akik a misztériumokban nevelkedtek. A „fogás”-hoz kellettek tehát a jelek.

Korábban valami egészen különöset láttak a szavakban. Látják, ha ma az ember szavakat mond, tulajdonképpen már sejtelme sincs arról, hogy mi a helyzet velük. De valamit még megérez abból, ami a hangokban van. Könnyen megérezhetik, ha valaki valamilyen élethelyzetben van, és így kezdi: A – itt valamiféle csodálkozással van dolgunk. Az A betű csodálkozást jelent. Ha most hozzávesszük az R betűt, ebben valami gördülés, kisugárzás van. R = kisugárzás, A = csodálkozás.

Most tudjuk, hogy mi az, amit a napsugarakról elmondhatunk, de még ha láthatóak is, bár nem valóságosak, úgy tűnik, mintha ide áramlanának. Gondolják el, valaki azt akarja mondani: ott fent van egy tárgy, ami valamit ledob ide a Földre, mely csodálatba ejt minket, amikor reggel megjelenik. A csodálkozást kifejezi az A útján, de minthogy ez felülről jön, azt R-rel fejezi ki, így tehát létrejön az, hogy: RA. Igen, így megkapjuk azt, ahogy a régi egyiptomiak a napistent nevezték: Rá. Ezekben a betűkben benne van egy érzés, és a betűk egy szóvá állnak össze. Ebben tehát egy kiszélesedett érzést figyelhetünk meg. Ezt már régen elfelejtették. Így a különböző dolgoknál meg lehet érezni valamit. Vegyük például az I-t. Ez olyasmi, mint valami könnyed öröm, az ember tudomásul veszi azt, amit tapasztal, amit érzékel: I. Ezért fejeződik ki a nevetés azzal, hogy: hihi. Ez egy könnyed öröm. Így minden betű valami meghatározott dolgot fejez ki. Azáltal, ahogy az ember a szavakat kialakítja, létrejön egy ismeret, amennyiben megérti azokat a betűket, amelyek a szót alkotják.

Valaki mondhatja: igen, de ha ez így lenne, tulajdonképpen lehetne egy egységes nyelv! – Eredetileg volt is, amikor ezek a hangok, ezek a betűk egyetlen érzést jelentettek az emberek számára. Ekkor csak egy nyelv volt. A nyelvek azonban különbözőek lettek, amikor az emberek szétszóródtak. Eredetileg azonban az emberek érezték, és ezt a misztériumokban tanították, hogy a hangokat hogyan kell szavakká alakítani. Ezért a misztériumokban egyetlen nyelv volt, ezt a nyelvet beszélte mindenki. Nem voltak dialektusok, de ezt a nyelvet mindenki megértette. Ha valaki Ra-t mondott, mindenki tudta, hogy ez a Nap. Ha valaki például azt mondta: E – érezzék csak meg: egy kicsit visszariadok, ez nem felel meg nekem – úgy érezte, hogy könnyed félelem járja át, olyasmi, mint a félelem. Vegyük most az L-et: ez olyan, mintha valami elenyészne, elszállna, és az EL így olyasmi, ami elszáll, és ezáltal visszariadok; ami félelmet kelt. Így Babilonban az Él az Isten neve volt. Így mindent ennek az elvnek az alapján jelöltek meg. Vagy vegyük a Bibliát: ha az mondjuk: O, ez egy csodálkozás, egy hirtelen csodálkozás, amire nem számítottunk. Az A-nál olyan érzésünk van, amit szívesen veszünk, egy csodálkozás, ami tetszik nekünk, az O-nál visszariadunk. A H, a CH a légzés. Azt mondjuk tehát: O = visszarettenő csodálkozás, H = légzés, I, ez pedig arra utal, hogy valaminek örülünk, ez egy könnyed öröm. És az M azt jelenti, hogy magunk is oda akarunk menni. Ha az M-et kiejtjük, azt érezzük: a légzés kifelé megy, és ténylegesen azt követjük. Az M tehát azt jelenti: elmenni. Most foglaljuk ezt össze: Él – ezt már láttuk, ez a szélben megjelenő szellem; O – ez a visszarettenő csodálkozás, H – a légzés, ez tehát már egy finom szellemiség, ami légzésként működik, I – ez a könnyed öröm, M – odamenni. Így jön létre az Elohim szó, amivel a Biblia kezdődik. Ez van ezekben a hangokban. Azt mondhatjuk tehát: mi valójában az Elohim? A szélben lévő lény, amellyel szemben félelmet érzünk, amitől visszariadunk, de ami a légzés útján örömet okoz az embernek, örömünket leljük abban, hogy odajön hozzánk: Elohim. Így tanulmányozhatjuk a szavakat eredetileg a hangok, a betűk szerint, hogy tulajdonképpen mit jelentenek. Az emberek ma már egyáltalán nem érzik, hogy valójában hogy van ez.

Hogy mondják itt Svájcban a kocsit többes számban, Wagen-nek vagy Wägennek? (Válasz: Wagennek. A kiadó megjegyzése: a válasz helytelen, mert a svájci német dialektus szerint Wägen, ahogy dr. Steiner gondolta). Tehát Wagen. Ez akkor megváltozott, mert eredetileg a Wagen többes száma Wägen lenne. A többes számot többféle módon képezzük, például Bruder – Brüder. Ez azonban Svájcban is így helyes, nem mondják azt a testvérekre, hogy „die Bruder”. Tehát egyes számban Bruder, többes számban Brüder. Vagy a fa esetében Holz és Hölzer. Látják, ha a többes számot képezzük, ezt Umlaut-tal tesszük, az a-ból ä lesz, az u-ból ü, az o-ból ö. Miért történik ez így? Az Umlaut azt fejezi ki, hogy a dolog homályossá válik. Ha látok egy fivért (Bruder), akkor a dolog világos, minthogy ez egy személy, de ha több fivért látok (Brüder), akkor ez homályossá válik, akkor már meg kell különböztetnem az egyiket a másiktól. Meg kell néznem az egyiket is és a másikat is. A homályossá válást mindenütt az Umlaut fejezi ki. Ahol tehát valamilyen szónál megjelenik, ott valami nem teljesen világos.

A nyelvben tehát van valami, amiből tulajdonképpen az egész embert meg lehet ismerni; ez maga az egész ember. A hangok azt is kifejezik, hogy a felírt betűk, a jelek is bizonyos jelentést hordoznak. Az A mindig is csodálkozást hordozott magában. Amikor a régi zsidó felírta az alef jelet, azt mondta magának: ki csodálkozik a Földön? Az állat nem, csak az ember. Ezért az embert így nevezte el: csodálkozás. Amikor leírt egy alef jelet, vagyis a héber A-t, ez az embert is jelentette.

Így volt az, hogy mindegyik betű egy bizonyos dolgot vagy lényt jelentett. Mindezt ismerték azok, akik a misztériumokban működtek. Ha valaki elutazott, találkozott valaki mással, és az ismereteik megegyeztek, akkor felismerték egymást a szavak útján. Így tehát azt lehet mondani: a régi időkben úgy volt, hogy akik tanultak valamit, akik tehát sok mindent tudtak, felismerték egymást a különböző fogások, jelek és szavak útján. Igen, de mindebben volt valami. Ezekben a jelekben, fogásokban és szavakban benne volt akkoriban az egész tanultság, mert azáltal, hogy az emberek megtanultak érezni, megtanulták a tárgyakat is megkülönböztetni. Azáltal, hogy jeleik voltak, mindenről volt egy képük arról, ami a természet titkaiban rejlett, és a szavakban megtanulták megismerni a belső embert. Azt mondhatjuk tehát: a fogásokban benne volt az érzékelés, a jelekben a természet, a szavakban pedig az ember, az ő belső csodálkozása, visszariadása, öröme és így tovább. Volt tehát a természet és az ember, és ezeket visszaadták a jelekben, fogásokban és szavakban.

Az emberiség fejlődése folyamán aztán az jött létre, ami az egyetemekben és később az iskolákban különvált, másrészről viszont a templomokban és a művészetekben különült el. Mindezekben már nem értették meg azt, ami eredetileg jelen volt bennük, és teljesen feledésbe merültek a fogások, a jelek és a szavak. Csak azok értették meg ezeket, akik azután megjegyezték, hogy az ördögbe is, ezek a régi bölcsek rendelkeztek egy bizonyos hatalommal azáltal, hogy ezt tudták! Ez egy felvilágosult hatalom volt, amelyet olyan ember birtokolt, aki tudott valamit, mert ezáltal embertársai javát szolgálta. Ha senki sem tudott volna mozdonyt készíteni, az emberiségnek nem lenne mozdonya! Ha tehát valaki tud valamit, akkor ez az emberiség javát szolgálja, és ez egy jogos hatalom. Később az emberek egyszerűen birtokolták a hatalmat, amikor ellesték a külső jeleket. Ahogy ez vagy az a jel korábban jelentett valamit, később ez a jelentés elveszett, így mindez elvesztette jelentőségét. Aztán, mondhatnánk, a régi misztériumok majmolása útján kialakult mindenféle, ami csak külsődlegesen jelenik meg. Mit tettek az emberek? Finomabb érzéseik már nem voltak, de megállapodtak egy jelben, amit felismertek. Bizonyos módon kezet fogtak, és ennek folytán tudták, hogy az illető ahhoz a szövetséghez tartozik. Ilyenkor a fogás útján felismerték egymást. Aztán bizonyos módon még egy jelet is adtak. A jel és a fogás különböző volt, aszerint, hogy az első, a második vagy a harmadik fokon álltak. Erről ismerték fel egymást az emberek. Ebben azonban nem volt több, mint egy felismerési jel. Ugyanígy minden fokon voltak bizonyos szavak, amelyeket kimondtak a szabadkőműves szövetségekben. Az első fokon például, mondjuk, a jelszó az volt, hogy „Jachin”. Tudták, hogy a Jachin szót a szabadkőműves páholyban tanulta, különben nem lehetett volna az első fokon. Ez csak egy jelszó volt, majd ugyanígy megadta aztán a jelet és így tovább.

Ez a fajta szabadkőművesség csak akkor fejlődött ki, amikor a misztériumok minden maradékát elfelejtették, és visszaemlékeztek néhány dologra, amit már nem értettek. Úgyhogy amit a szabadkőművesek kultuszként átvettek, annak a többségét ma már nem értik meg; a jeleket, fogásokat és szavakat sem ismerik, mert nem tudják, miről van szó. Nem tudják például, hogy ha a második fokozat jelszavát kimondják: Boas, a B azt jelenti, hogy ház, az O, ahogy mondtam, a visszariadó csodálkozás, az A a kellemes csodálkozás és az S a kígyó jele. Ezzel azt fejezték ki: a világot úgy fogadjuk el, mint egy nagy házat, amit a világ nagy építőmestere épített, de amelyet egyrészt aggodalommal, másrészt tetszéssel kell csodálnunk, és amelyben a gonosz is jelen van, a kígyó.

Igen, a régi időkben az ilyesmit tudták, akkor a természetet és az embert ezeknek a dolgoknak az alapján nézték. Ma bizonyos szabadkőműves társaságokban azok, akik a második fokozatot elérték, anélkül mondják ki a Boas szót, hogy sejtelmük lenne minderről. Ugyanígy, amikor a harmadik fokozaton az emberek az ujjukat az ütőérre tették, ez annak valódi ismerete volt, hogy az illető kifinomult érzéssel rendelkezik. Ez később a harmadik fokozat fogásává vált. Az emberek ma már csak annyit tudnak, hogy ha valaki így fogja meg a kezüket, az szabadkőműves. Ezekben a dolgokban tehát valami ősi, tiszteletreméltó nagyság van, és bennük volt minden korábbi tudás. Ma ez teljesen formálissá, jelentéktelenné vált. Úgyhogy ma a szabadkőművességnek vannak ilyen dolgai, ami még abból az időből származik, amelyben mindent egyfajta kultuszban és szertatásban fejeztek ki, és ez benyomást keltett az emberekben. A szabadkőművesek még ma is ezt teszik, de ebben a bensőséges vonatkozásban már nincs jelentőségük.

Sok ember számára azonban mégis szörnyen unalmas volt, hogy ilyen dolgokban részt vegyen, ha ilyen szövetségek alakultak, mert tulajdonképpen egyfajta játékká torzult. Szükséges volt, hogy valami újra belecsepegjen, beleáradjon a szabadkőművességbe. És így jött létre az, hogy aztán a szabadkőművesek többé-kevésbé politikusokká váltak, hogy újra valamiféle vallásos felvilágosodást hirdessenek. Róma a felvilágosulatlan tanítást képviselte. Amivel Róma szembehelyezkedett, azt a tanítást hirdette a szabadkőművesség. Ezért a legnagyobb ellenfelek lettek. Ez már nem függött össze azzal, ami a szabadkőművesek kultusza volt, a jelek, fogások és szavak kultusza, hanem közben jött létre. Franciaországban a szövetséget „Francia Kelet”-nek hívták, mert mindent keletről neveztek el. „Nagy Francia Kelet” – ez volt a nagy francia szabadkőműves szövetség. A másik dolog, a jelek, fogások és szavak, már csak arra szolgált, hogy az összetartozó emberek felismerjék egymást. A közösségi kultusz az, ahol bizonyos ünnepélyes körülmények között összejönnek. Ahogy a többiek a templomban, úgy jönnek össze a szabadkőművesek a szertartásokon, amelyek még a régi misztériumokból származnak. Ez tartja össze az embereket.

Különösen Olaszországban volt így egy bizonyos időben, minthogy politikai szövetségek jöttek létre. Bizonyos szertartásokon a szokások, jelek és fogások útján ismerték fel egymást, és így jöttek össze. Politikai szövetségek, politikai egyesületek kapcsolódtak mindig ehhez a régi misztériumi tudáshoz. Manapság ez ismét igen figyelemreméltó: ha például bizonyos lengyel és osztrák területekre mennek, találnak plakátokat, amelyeken különös jelek és különös betűk láthatók, és ezekhez bizonyos szavak kapcsolódnak. Az ember nem tudja, hogy ezek mit jelentenek, de egy ilyen plakát, amit ma a lengyel és osztrák területeken mindenütt kifüggesztenek, a külső jele egy szövetségnek, amelyet bizonyos nacionalista oldalról az ifjúság számára hoztak létre. Ez ugyanahhoz a dologhoz kapcsolható. Tulajdonképpen a plakátolás nagyon elterjedt, és ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy e jelzéseknek erőteljes hatásuk van. Vannak szövetségek, például a Német Népi Szövetség, amely egy régi indiai jelet használ: két egymásba fonódó kígyó, vagy ha akarjuk, egy kerék, amelyben aztán kialakíthatják a horogkeresztet. Ma jelvényként használják, és gyakran hallhatják, hogy a horogkeresztet jelként fogadják el bizonyos soviniszta népi körök. Ennek az az oka, hogy a hagyományt szolgálja: az ilyen jelek útján a régiek az uralmukat fejezték ki. Ez nagymértékben így van a szabadkőműveseknél is, hiszen azért vannak itt tulajdonképpen, hogy összetartsanak bizonyos embereket, és ezt a szertartások, a jelek, a fogások és a szavak útján teszi meg. Titkos célokat követnek, miközben ezekhez a szertartásokhoz, jelekhez, fogásokhoz és szavakhoz kapcsolódva megőriz bizonyos titkokat. Természetesen titkos célokat csak úgy lehet követni, ha ezeket nem tudja mindenki, és ez így van a szabadkőműveseknél is, amikor sokszor politikai, kulturális vagy hasonló célokat követnek.

Azonban még valamit lehet mondani. Látják, akik a szabadkőműves szövetségekben együtt vannak, azokat egyáltalán nem támadják ezért, hanem a legjobb és legnemesebb szándék vezérli őket. Azon a véleményen vannak, hogy az embereket nem lehet más módon ilyesmire megnyerni, csak ilyen szövetségek útján, és ezért a legtöbb szabadkőműves szövetségnek az a célja, hogy jótékonyságot gyakoroljon. Nagyon szép dolog humánusnak lenni. Ez is olyasvalami, amit ezek a szövetségek nagymértékben gyakorolnak. Ezért nem csoda, ha a szabadkőműves mindig arra hivatkozik, hogy a szövetséget rendkívül humánus és jótékony célok érdekében alapították és hozták létre. Ugyanakkor meg kell mondanunk, hogy a mai korban tulajdonképpen mindezek a dolgok már nem időszerűek. Mert ugye, mit kell ma az ilyen dolgoknál legfőképpen elutasítanunk? Az elkülönülést. Ezáltal ugyanis egy szellemi arisztokrácia jön létre, amire nincs szükség. És a demokratikus elv, amelynek egyre inkább érvényre kell jutnia, a szabadkőműves szövetségtől teljesen idegen, ugyanúgy, ahogy a zárt papságtól is. Azt mondhatjuk tehát: a dolog úgy van, hogy aki ma meg tudja érteni, mit tartalmaznak a szabadkőműves szertartások az első, a második és a harmadik fokozaton, amit gyakran maguk a szabadkőművesek sem értenek, az felismerheti, hogy a legtöbbször visszanyúlnak az ősi bölcsességhez, de mindennek ma már nincs nagy jelentősége. Annak viszont van, hogy tulajdonképpen sok szabadkőműves szövetségnél és társaságnál számos politikai vagy egyéb szociális jótékonysági törekvés él. A katolikus egyház és a szabadkőművesek azonban késhegyig menően küzdenek egymással, de ez is az idők folyamán alakult ki.

Ilyen dolgokat természetesen az ember könnyen félreismerhet, és mivel a szabadkőműveseknek van egy bizonyos ruházatuk a szertartásaikon, például van egy báránybőr kötényük, előfordul, hogy azt mondják: a szabadkőművesség nem más, mint egy játék a kőművességgel. Mert a kőművesnek is van köténye. Ez azonban nem így van. A kötény azért szerepel – és eredetileg mindig báránybőrből van –, hogy jelezze: aki egy ilyen szövetségben van, az nem egy veszett fickó a szenvedélyek tekintetében. Egy ágyékkötővel elfedi a nemi szerveket. Olyasmiről van tehát szó, ami egy jellel kifejezi az emberi jellemet, és így van ez számos jellel, amelyek szintén a ruházatban rejlenek.

Vannak magasabb fokozatok is, ahol teljesen egy papi ruházathoz hasonló öltözéket viselnek. Ennek is minden részlete jelent valamit. Azt mondtam például, hogy az embernek a fizikai testén kívül éterteste is van. Ahogy a pap egy fehér vászonruhát, egy ingszerű öltözetet visel, hogy az étertestet kifejezze, a szabadkőművesség bizonyos magasabb fokán is van egy ilyen öltözet, az asztráltest számára pedig – ez színes – van egy tóga, egy felső ruházat, ez mindezt kifejezi. A köpeny pedig, aminek csuhája is van, az én hatalmát fejezi ki.

Mindezek a dolgok visszavezetnek régi, igen értelmes és jelentékeny szokásokhoz, amelyek ma már elvesztették jelentőségüket. Ha valaki szereti a szabadkőműveseket, nem kell, hogy lebecsülésnek vegye, amit mondtam. Csak el akartam magyarázni, hogy van ez. Természetesen fennállhat egy szabadkőműves rend, ahol rendkívül jó emberek gyűlnek össze. A mai időkben az ilyesmi különösen fontos lehet. Amit ma az ember legtöbbször tanul, ha orvos vagy ügyvéd akar lenni, ez kétségkívül nem ejti rabul a szívét. Ezért sok ügyvéd és orvos szabadkőműves lesz, mert itt legalább a régi ceremóniák ünnepélyességét megkapja, ez olyasmi, amiről nem kell sokat gondolkodni, de ami még mindig valami: jeleket, fogásokat és szavakat kap, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem csupán a külső matériában él.

Ezt akartam önöknek elmondani. Van még valami, amit kérdezni szeretnének?

Kérdés: Amerikában van egy szervezet, amit „Ku-Klux-Klan”-nak neveznek. Kik ők tulajdonképpen? Hallhatnánk valamit arról, hogy mit képviselnek? Sokat lehet olvasni róla.

Dr. Steiner: Igen, látják, a Ku-Klux-Klan egyike a legújabban létrejött dolgoknak ezen a területen, mégpedig olyan szervezet, amelyet fontosabbnak kellene tartani annál, ahogy azt szokásosan teszik. Tudják, hogy tulajdonképpen az utóbbi évtizedekben a kozmopolitizmus bizonyos élénkülését lehetett megfigyelni. Ma is jelen van még, magától értetődően a munkásságban, a szociáldemokráciában – ezek nemzetközi jellegűek –, de a polgári körökben és másutt rendkívül elterjedt a nacionalizmus, és ennek a hangulata nagyon erős. Emlékezhetnek rá, hogy akik Woodrow Wilson [73] mögött állnak – ő maga egyfajta stróman –, tulajdonképpen számoltak ezzel a nacionalizmussal, mindenütt nemzeti államokat akartak létrehozni, fel akarták piszkálni a nacionalizmust. Ezt láthatjuk. Vannak azonban emberek, akik ma mindenütt kiélezik a nacionalizmusra való törekvést. Ennek a törekvésnek a jegyében jött létre Amerikában ez a szervezet, a Ku-Klux-Klan. Teljesen olyan eszközökkel dolgozik, mint például a jelek, abban az értelemben, ahogy elmondtam.

[73] Woodrow Wilson (1856-1924) – 1913-21 között az Egyesült Államok elnöke.

Ha az ember ilyen szövetségeket szemügyre vesz, akkor tudnia kell, hogy már maguknak a jeleknek van egy bizonyos hipnotizáló erejük. Tudják, hogy ha egy tyúkot csőrével a föld felé nyomunk és onnan húzunk egy vonalat krétával, akkor a tyúk a krétavonal irányában fog szaladni. Hipnotizálja őt a vonal, annak mentén szalad. Így minden jelnek – nemcsak a tyúk számára az egyenes vonal – van egy bizonyos hatása, egyfajta álmosító érzete, ha azt megerősítjük. Ezt aztán felhasználják bizonyos titkos társaságok, hogy olyan jeleket válasszanak, amelyekkel másokat elkábítanak, elaltatnak úgy, hogy saját ítélőerőiket ne érvényesíthessék. Ezekkel az eszközökkel különösen az ilyen titkos társaságok dolgoznak, ilyen csoportosulás Amerikában a Ku-Klux-Klan. Alapjában véve veszedelmes társulás, mert olyan szövetséget alkotnak, amely nemcsak egy népből indul ki, hanem a nacionalista elvet mindenütt érvényesíteni akarja. Senki sem mondhatja azt, hogy a Ku-Klux-Klan amerikai intézmény akar maradni, mert az amerikai nacionalizmust akarja elsősorban előmozdítani. A Ku-Klux-Klan hívei nem ezt mondják, hanem azt, hogy a nacionalizmust mindenütt elő kell mozdítani, tehát Magyarországon, Németországban, Franciaországban. – Szép dolog! Nem az amerikanizmus fontos a számukra, nem patrióták, hanem a nacionalizmusban olyasvalamit látnak az emberek számára, ami, ha a különböző nemzeteknél együttesen hat, akkor létrejön az, amit el akarnak érni: az embereket teljesen a káoszba belesodorni. Ezt akarják: mindent felborítani. Tiszta rombolási düh van bennük. A Ku-Klux-Klan különösen amiatt veszélyes, mert minden országban el akar terjedni. Ha itt Svájcban is meg akar jelenni, nem mondhatjuk, hogy egy amerikai csoport, hanem akkor ez egy nacionalista svájci intézmény.

Alapjában véve így volt a szabadkőműves társaságokkal is. Nemzetköziek voltak, de az egyes országokban mindig nemzetiek. Erre azonban nem sokat adtak, hanem inkább a külvilággal szemben cselekedtek, minthogy együttműködjenek azzal, ami rajtuk kívül volt. Ezért azt kérdezhetjük: tulajdonképpen nem bolondok ezek az emberek, akik olyasvalamit akarnak feltüzelni, mint egy teljesen nacionalista elv, és mindent le akarnak rombolni? Valójában nem mondhatjuk ezt. Természetesen, ha valaki rákérdez, magától értetődően azt mondják, hogy ilyesmiben nem működnek közre. Az emberek azonban azt mondják: ma minden teljesen megromlott – az irányítók mondják ezt a követőiknek –, a többieknek teljesen mindegy, így tehát semmi értelme sincs a mai dolgokat ápolgatni. Az embereket úgy kell kezelni, mint egy kusza tömeget. Aztán majd újra magukhoz térnek, és újra megtanulnak valamiféle rendet. Az embereknek tehát vannak eszméik, és a Ku-Klux-Klannak is vannak eszméi ebben a vonatkozásban. Vagy úgy gondolják, hogy nincsenek?

A kérdező: De igen! Ez viszont komikus!

Dr. Steiner: Nézzék, a kulturális életben sok dolog komikus, és már említettünk dolgokat, amelyek komikusnak tűnnek. A komikum azonban néha igen veszélyes: valakinek valami komikusnak tűnhet, de olykor rendkívül veszélyes is lehet ugyanaz a dolog.

17. előadás – Az ember és a hierarchiák. A régi tudás elvesztése. A szabadság filozófiája – Dornach, 1924. június 25.

Jó reggelt, uraim! Talán felmerült önökben az eltelt hosszú idő alatt valami, egy érdekes kérdés esetleg?

Kérdés a különböző hierarchiák lényeiről és az emberiségre gyakorolt hatásukról.

Dr. Steiner: Ez természetesen, ahogy gondolom, olyan dolog, amely azoknak, akik ma először vannak itt, egy kicsit nehéz és érthetetlen lesz, mert ehhez tudni kellene valamennyit abból, amit az előzőleg tartott előadások folyamán mondtam. Azonban mégis belekezdek, és megpróbálom a lehetőség szerint érthetővé tenni a dolgot.

Látják, ha az embereket úgy nézik, ahogyan a földön állnak és járnak, akkor tulajdonképpen magukban hordják az egész természeti birodalmat. Az emberben mindenekelőtt az állati birodalom van jelen, szervezete is bizonyos értelemben állati jellegű. Ezt már abból is láthatják, hogy például az ember felső combcsontja, felsőkar-csontja hasonló ahhoz, amit az állatoknál is találunk, de ha a dolgot helyesen ismerjük fel, rokonságot találhatunk az alsóbbrendű állatok felépítésével is. Nagyjából a halakig terjedően észrevehető, hogy bizonyos csontjaink a halaknál is megvannak. És amit így elmondhatunk a csontrendszerről, azt elmondhatjuk az izmokról és a belső szervekről is. Az embernél találunk egy gyomrot, és ugyanígy az állatoknak is van gyomruk. Röviden: ami az állati birodalomban van, azt megtaláljuk az emberi testben is.

Ez oda vezetett, hogy az embert a materialista szemlélet csak egy magasabbra fejlődött állatnak tekinti. De az ember nem ez, ugyanis nála kifejlődött három olyan dolog, amit az állat a maga szervezete útján nem tud kialakítani. Az első, hogy az ember megtanult felegyenesedve járni. Nézzék csak meg azokat az állatokat, amelyek félig felegyenesedve is tudnak járni, szembeötlő különbséget láthatnak köztük és az ember között. Például a kengurunál, láthatják, hogy az elülső végtagok, amelyekre nem támaszkodik, csökevényesek maradtak, nem a szabad felhasználásra irányulnak. Vagy a majomnál sem mondhatjuk igazán, hogy ebben a vonatkozásban hasonló volna az emberhez, mert ha egy fára felmegy, akkor nem jár, hanem mászik. Tulajdonképpen négy keze van, nem két lába és két keze. A lábai hasonlók a kezekhez, legalább is funkcióját tekintve. Tehát a felegyenesedett járás az első, ami az embert az állattól megkülönbözteti.

A második a beszédképesség, amely a felegyenesedett járással függ össze. Ezért úgy fogják találni, hogy ott, ahol az állatnál a beszédképességhez hasonló dolog van jelen – a kutyánál, amely viszonylag egy intelligens állat, ez nincs meg, de megvan például a papagájnál, amelynél van egyfajta felegyenesedés. A beszéd ezzel a felegyenesedéssel függ össze.

A harmadik dolog a szabad akarat, amihez az állat ugyancsak nem képes eljutni, mert függőségben áll a belső folyamataitól. Ezek olyan dolgok, amelyek az embernél az egész belső szervezetre kiterjednek, és azt emberivé alakítják.

Azonban mégis magunkban hordozzuk az állatiságot. Ez az állati birodalom tehát benne van. A második dolog, amit az ember magában hordoz, a növényi birodalom. Mire képes az ember azáltal, hogy az állati birodalmat magában hordja? Látják, az állat érez. Az ember is érez, de a növény nem. Bár a jelenkori tudománynak van egy figyelemreméltó észrevétele – ezt egyszer már említettem [74] –, hogy a növény is képes érezni, van ugyanis egy növény, az úgynevezett Vénusz légycsapója [75], amely, ha egy rovar a közelébe kerül, összezárja a leveleit, és elnyeli a rovart. Ez egy nagyon érdekes jelenség, de ha valaki azt mondja, hogy ez a növény meg kell hogy érezze a rovart, tehát érzékelni képes, amikor az a közelébe kerül, ez éppen annyira értelmetlenség, mintha azt mondaná, hogy az a kis szerkezet, amelyet úgy állítok össze, hogy összezáródjon, amikor az egér a közelébe jön, tehát az egérfogó, ugyancsak megérzi, ha a rágcsáló közeledik. Az ilyen tudományos nézetekkel nem jutunk messzire, ezek egyszerűen értelmetlenek. A növény nem érez, illetve nem képes szabadon mozogni sem.

[74] Az l923 április 21-i előadásban a Munkás-előadások 3. követében (GA 349).

[75] A Vénusz légycsapója – (Dionaea muscipula) a húsevő növények csoportjába tartozó növény.

Ami tehát az embernél mint érzés és mozgás jelen van, az az állattal közös, itt az állatiságot hordozza magában. Csak azáltal válik emberré, hogy értelmesen tud gondolkodni, amire az állat nem képes. Az ember aztán magában hordja a növényi birodalmat is, az egész növényvilágot. A növény nem képes mozogni, de növekszik. Nem érez, de táplálkozik. Az ember ugyancsak növekszik és táplálkozik. Megvalósítja magában a növényi birodalmat. Az ember ezekkel a növényi erőkkel akkor is rendelkezik, amikor alszik. Ha alszik, az állatiságot elhagyja, mert nem érez és nem mozog, hacsak nem éppen holdkóros, ami rendellenes dolog. Ilyenkor nem hagyja el teljesen a mozgást, ez már betegség. Normális állapotban az ember nem járkál alvás közben, és nem érez. Amikor valamit megérez, felébred. Alváskor nem képes érezni. Az ember alvás alatt csak a növényvilágot hordozza magában.

Az ásványiságot ugyancsak magunkban hordjuk, ez például csontjainkban van jelen. Valamennyire élnek ugyan a csontok, de tartalmazzák a szénsavas mész élettelenségét. Az ásványi birodalom is bennünk van. Még az agyban is ott van az agyhomok, mely ásványi jellegű. Az ásványi birodalmat magunkban hordjuk. Tehát az állati, a növényi és az ásványi birodalmat is magunkban hordozzuk.

Ezzel azonban az embert még nem intéztük el. Ha csupán az ásványt, a növényt és az állatot hordozná magában, akkor állat lenne, akkor állatként járkálna, mert az állat is magában hordozza az ásványt, növényt és az állati mivoltot. Az ember természetesen nem csupán ebből a három természeti birodalomból áll, amely látható nála, hanem még egy másik birodalommal is kapcsolatba került.

Ezt szeretném sematikusan felrajzolni. Képzeljék el, hogy itt van az ember (rajzol), most kapcsolatban áll az ásványi, a növényi és az állati birodalommal.

Azt mondhatjuk: az állatot meg lehet szelídíteni. Ez igaz, de tapasztalták már valaha, hogy egy ökröt egy ökör megszelídített? Vagy egy lovat egy ló? Az állatok, ha meg is szelídítik őket, ezáltal olyan tulajdonságokra tesznek szert, amelyek bizonyos emberi tulajdonságokkal hasonlíthatók össze, de emberek szelídítik meg őket. Olyan kutyaiskola nem létezik, ahol kutyák tanítanak, és megszelídített kutyákat hoznak létre vad kutyákból. Itt az embernek kell közreműködnie. Még ha az ember úgy gondolná, hogy a materialisták részéről mindazt el kellene ismernie, amit állítanak, csak gondolatmenetüket kellene tovább folytatni – el lehetne ismerni, mondjuk, ha valaki azt mondja, hogy az ember eredetileg állat volt, csak megszelídítették –, akkor azt az állatot, ami eredetileg volt, nem tudta volna maga megszelídíteni. Ez képtelenség, mert különben egy kutya is meg tudná szelídíteni a másik kutyát. Eredetileg tehát jelen kellett lennie bizonyos lényeknek – akik most valahol máshol lehetnek –, akik az embert a jelenlegi fokra felemelték. Ezek a lények nem tartozhatnak az említett három természeti birodalomhoz, mert ha az ember elképzeli, hogy valaha őt egy zsiráf szelídítette meg, hogy emberré váljon, amikor még gyermekkorában egy kis állat volt, ez éppen olyan kevéssé lehetséges, mint az, hogy egy tölgyfa tette volna ezt. Talán egy német népmese hiheti, amely feltételezi, hogy az embert a tölgyfa, a szent tölgy szelídítette meg. Látják, az ásványiság ugyancsak képtelen erre, a hegyi kristály nagyon szép, de az embert mégsem tudja megszelídíteni. Más lényeknek kellett jelen lenniük, egy másfajta birodalomnak.

Az embereknél valóban minden magasabbra fejlődött. Az állatnak megvan a lehetősége, hogy képzetei legyenek, de nem gondolkodik, kialakulnak benne képzetek, de a gondolkodás tevékenységével nem rendelkezik. Az ember rendelkezik a gondolkodás tevékenységével. Így például, bár vérkeringése az állati birodalomból származik, gondolkodásának szervét nem innen kapta. Azt mondhatjuk tehát: az ember gondolkodik, érez és akar. És mindez szabadon történik, ami azáltal jön létre, hogy az ember felegyenesedett és beszédre képes lény.

Gondolják el, mennyire másképpen kellene akarniuk, mennyire más lenne minden akarat, ha önök, úgy ahogy az első években mindig négykézláb mászkálnának, az emberi akarat egészen más lenne. Egyáltalán nem jutnának el a gondolkodáshoz. Ahogy azok a dolgok, amelyeket a fizikai testünkben hordozunk, a három természeti birodalomhoz kötnek bennünket, úgy köt bennünket a gondolkodás, érzés és akarat három másik birodalomhoz, érzékfeletti, láthatatlan helyekhez. Mindezeket néven kell neveznünk. Ahogy az ásvány-, növény- és állatvilágot természeti birodalmaknak nevezzük, úgy nevezzük azokat a birodalmakat is, amelyek az embernél úgy hatnak a gondolkodásra, érzésre és akaratra, hogy azok szabadok, a hierarchiák birodalmának. Így tehát van a természeti birodalom, amelyen keresztül az ember a természetbe ágyazódik, és van a hierarchiák birodalma (lásd az ábrát). Látják, éppen úgy, ahogy az ember beletartozik a három természeti rendszerbe, úgy tartozik bele a három szellemi birodalomba is. Gondolkodásával a hierarchiákhoz tartozik. Látják, ma még nem rendelkezünk névvel ehhez. Minthogy a materializmus ezt nem veszi tekintetbe, nincs nevünk rá, így a régi elnevezéseket kell használnunk: angyalok.

Ezt az emberek babonaságnak tartják. Kétségtelen, hogy a mai nyelvben már nincs lehetőség arra, hogy nevet találjunk, mert az emberek elvesztették azt a képességet, hogy a hangzókba beleérezzenek. A nyelv csak addig alakítható, amíg még megérzünk valamit a hangzókban. Az emberek ma kiejtenek olyan szavakat, amelyekben A hangzó van, de mi ez az A? Az A az érzés kifejeződése. Gondolják el, hogy hirtelen azt látnák, hogy valaki az ablakot kívülről kinyitná, és benézne. Mit idézne ez elő? Meglepődnének, és meglepődésüket valószínűleg sokan önök közül az „Ah” hanggal fejeznék ki, ha ez nem feszélyezné önöket. Az A mindig a meglepődés kifejezése. Így minden betű kifejez valamit. Ha azt mondom „Ball” (labda), azért használom az A-t, mert meglepődöm azon, hogyan viselkedik, ha megütöm, hogyan pörög össze-vissza. Csak az emberek fokról-fokra hozzászoktak ehhez, úgyhogy már nem lepődnek meg, ezért ma a labdát akár máshogy is nevezhetnénk. Nézzük a „Fall” (esés) szót. Ha valaki valahová lepottyan, akkor is mondhatjuk: Ah! És hogy itt másról van szó, ezt éppen a benne lévő F jelzi. A „Kraft” (erő) szónál ha valaki valamilyen erőt alkalmaz, amely őt magát is meglöki, akkor is ezt mondja: Ah! Mindenütt, ahol meglepődés jön létre, jelen van az A.

És gondolják meg: úgy képzelik, hogy a gondolkodás a fejükben székel. Ha azonban hirtelen azt érzékelnék, hogy gondolkodásuk éppen úgy egy szellemi lényhez tartozik, mint ahogy érzésviláguk állati jellegű, amivel az állatiságot magukban hordják, akkor ugyancsak meglepődnének, és ha ezt a meglepődést ki akarnák fejezni, egy olyan szót ejtenének ki, amely tartalmazza az A-t. Ezt a gondolkodó lényt tehát, amelyet angyalnak neveztünk, ugyancsak egy A-val jelölhetnénk meg. Azt, hogy önök a gondolkodás hatalmával rendelkeznek, azzal a betűvel jelölnék, amely bizonyos módon kifejezi a hatalmat: L, és a hatalmat, ami működik, talán B-vel jelölnék. Az „Alb” szó, amely valami szellemire alkalmazható, éppen olyan jól jelezhetné ezt a lényt, akinek a gondolkodással van dolga, ha nem használnák az „Alpdruck” szót (lidércnyomás), ami egy beteges dolog. A hierarchiák tehát egy birodalmat alkotnak, amelybe az ember is beletagolódik, és amelyet magában hordoz, éppen úgy, ahogy magában hordozza a természet birodalmait. És azok a lények, akiket Alb-nak vagy angyaloknak neveztünk, ők azok, akiknek a gondolkodással van dolguk.

Az emberben lévő érzéssel viszont az állati lényeknek van dolguk. Miféle állati lényeknek? Látják, ha az ember egy kicsit odafigyel, ha nem lesz már eleve dühös, amikor szellemiségről van szó, hanem elfogadja, hogy erről beszélünk, akkor eljuthat néhány dologhoz, akkor is, ha nem képes szellemi kutatásra, ahogy ez az antropozófiánál történik. Gondolják el, hogy ha érezni akarnak, egy bizonyos hővel kell rendelkezniük. A béka sokkal kevésbé élénken érez, mint az ember, mert nem olyan meleg a vére. Az embernek valóban hővel kell rendelkeznie, amikor érez. A hő azonban, amivel rendelkezünk, a Napról érkezik. Így azt mondhatjuk, hogy az érzés a Nappal is kapcsolatban áll, csak szellemileg. A fizikai hő a fizikai Nappal áll kapcsolatban, az érzés, ami viszont a fizikai hővel függ össze, a szellemi Nappal. A második hierarchia tehát, aminek az érzéshez van köze, a Napon lakik. Az ember feltétlenül rájöhet, ha egy kicsit nem az agyára hagyatkozik, ahogy ma tesszük – különösen a tudósok –, hogy a második hierarchiához a naplények tartoznak. A Nap csak kívülről nyilvánul meg a fényben és a hőben, a Nap belsejét senki sem ismeri, mert ha a fizikusok valóban eljutnának a Napra, nagyon meglepődnének azon, hogy a Nap egyáltalán nem olyan, amilyennek szokás szerint gondolják, vagyis, hogy egy izzó gázgolyó. Egyáltalán nem az, tulajdonképpen tisztán szívóerőkből áll, üres, de szívó hatása van. Azt mondhatjuk, hogy kívülről fényként és hőként nyilvánul meg, de azokat a lényeket, amelyek benne laknak, görögül „a megnyilvánulás lényei”-nek hívják. Ahol még valami mást is tudtak ezekről a dolgokról – mert a régi ösztönös tudomány sokkal okosabb volt, mint a mai –, ott azokat a lényeket exuziáknak nevezték, de mondhatjuk nyugodtan, hogy naplények. Csak azt kell tudnunk, hogy ha az érzésről beszélünk, akkor a naplények birodalmához jutunk. Éppen úgy, ahogy ha azt mondom, hogy az embernek vannak növekedési és táplálkozási erői, tehát magában foglalja a növényi birodalmat, azt is mondanom kell, hogy az emberben vannak érzés-erők, tehát a szellemi napbirodalom, a második hierarchia erői.

A harmadik csoportnak, az első hierarchiának az emberi akarattal van dolguk, ott, ahol az ember erőteljessé válik, ahol nem csupán mozog, hanem cselekvéseit fejezi ki. Ez azokkal a lényekkel áll összefüggésben, akik szellemileg kívül vannak az egész világon, és egyáltalán a legmagasabb szellemi lények, akiket megismerhetünk. Ismét csak görög vagy héber néven nevezzük meg őket, mert nekünk még nincs szavunk rájuk, nincs megfelelő nyelvi kifejezésünk. Ők a trónok, a kerubok és a szeráfok. Ez a legfelső birodalom.

Így tehát három szellemi birodalom van, ahogy ez a hármasság van a természetben is. Ahogy az embernek köze van a három természeti birodalomhoz, úgy köze van a három szellemi birodalomhoz is.

Nos, azt mondhatják: „Igen, de ezt vagy elhiszem, vagy nem, mert ez a három birodalom nem látható, nem érzékelhető”. Igen, uraim, ismertem olyan embert, akinek számára kézzelfoghatóvá kellett tenni, hogy van levegő! Nem hitte el, hogy ez igaz. Amikor azt mondtam, ez egy tábla, elhitte, mert ha odalépett hozzá, beleütközött, vagy ha ránézett, látta, de a levegőt nem tudta megmarkolni. Nézett, és azt mondta: „Itt nincs semmi”. Mégis, ma már mindenki elismeri, hogy van levegő. Jelen van. Így el fog érkezni az is, hogy az emberek elismerik a szellemiséget. Ma még azt mondják, hogy a szellem nincs itt, ahogy korábban a parasztok azt mondták: a levegő nincs jelen. Az én hazámban még azt mondták a földművesek: „A levegő egyáltalán nincs itt, ezt csak a nagyfejűek mondják a városban, akik olyan okosak akarnak lenni. Itt keresztül lehet menni, és ahol az ember keresztülmehet, ott nincs semmi”. De ez már elmúlt. Ma már a parasztok is tudják, hogy van levegő, ám még a legokosabb emberek sem tudják, hogy mindenütt szellemi lények vannak. Ezt azonban majd el fogják ismerni, mert bizonyos dolgokat, amelyekre magyarázatot kell hogy találjanak, nem tudnak különben megmagyarázni.

Ha ma valaki azt mondja, hogy mindabban, ami természetként jelen van, nincs benne a szellem, mert abban az van benne, amit a természettudomány a természetről tud, más nincs benne – aki ezt mondja, ez éppen olyan, mintha itt lenne egy halott ember, egy holttest, és azt mondanám: „Te lusta kölyök, miért nem kelsz fel, és nem járkálsz!” Megpróbálnám megértetni vele: ne legyen olyan lusta és keljen fel. Értelmetlen dolog lenne, ha azt hinném, hogy benne van az eleven ember. Így van ez: mindaz, amit a természettudós a természetben talál, azt az élőben nem találja meg, csak a halottban. Kint a természetben mindenütt a halottat találja, de ami él, azt nem. Ami szellemi, azt ezen a módon nem találja meg, de azért az mégis ott van.

Ezt akartam a feltett kérdésre elmondani a hierarchiákkal való összefüggésben.

Burle úr: A Doktor úr korábbi előadásaiban beszélt a régi népek szellemtudományos tudásáról. Ezt a mai emberiség elvesztette. El tudná magyarázni, hogy ez hogyan ment végbe? Csupán a materializmus a vétkes ebben?

Dr. Steiner: Hogyan szűnt meg a régi tudás? Látják, uraim, ez egy rendkívül figyelemreméltó tény. A régi népek, a mi elődeink nem úgy rendelkeztek ezzel a hatalmas tudással, ahogy ma rendelkezünk vele, hanem egyfajta művészi, költői formában, és ahogy Burle úr nagyon helyesen mondta, ezt a tudást az emberiség elvesztette. Megkérdezhetjük, hogy hogyan. Természetesen nem mondhatjuk azt, hogy ebben csak a materializmus a vétkes, mert ha még mindenki rendelkezne a régi tudással, akkor a materializmus nem jelent volna meg. Éppen, mert a régi tudás elveszett és az ember szellemileg nyomorékká vált, azért találta ki a materializmust. A materializmus tehát a régi tudás lehanyatlása útján jött létre, és nem mondhatjuk azt, hogy a régi tudás hanyatlása azért következett be, mert a materializmus elterjedt. Hogyan következett be tehát valójában a régi tudás eltűnése?

Uraim, ez úgy jött létre, hogy az emberiség fejlődésben van. Természetesen a jelenlegi embert fel lehet boncolni, ha meghalt. Így szerezhetünk ismereteket arról, hogy a jelenlegi ember miből áll. A régi korokban a legnagyobb mértékben szokás volt, hogy Egyiptomban a múmiákat – amelyekről ma újra beszélnek – bebalzsamozták, de itt mégsem beszélhetünk boncolásról. Hogy az ember milyen volt tehát a régebbi időkben, nevezetesen abban a korban, amikor még finomabb felépítésű volt, erről ma az emberek tudományosan, pusztán a külső kutatás útján nem alkothatnak fogalmat, ide csak a szellemi kutatás tud behatolni. Ekkor rájöhetünk, hogy az ember a régi korokban egyáltalán nem olyan volt, mint ma.

Volt a Földön egy olyan időszak, amikor az embernek nem volt olyan erős csontozata, mint ma, hanem, mint az angolkóros gyerekeknek, lágyak voltak, O- vagy X-lábúak voltak, egyszóval gyengék. Ilyen lágy csontozat ma a porcos halaknál látható. Valaha az embernek is ilyen csontozata volt, mert lágy volt a csontváza. Azt mondhatjuk most: az embernek azonban az X- vagy O-lábaival kellett járnia, és görbének kellett lennie, ha a csontjai gyengék voltak.

Természetesen ez az eset állna fenn, ha Földünkön mindig ugyanolyan lett volna a levegő, mint ma. De ez nem így volt, a levegő ugyanis akkoriban sokkal sűrűbb állagú volt. Mára sokkal hígabb lett. A régi időkben sokkal több vizet tartalmazott, sokkal több volt benne a szénsav. Az egész levegő sűrűbb volt. Ebből rájöhetnek, hogy az emberek akkoriban tudtak élni a lágy csontjaikkal. Ugyanis nekünk csak azáltal van meg a mai csontozatunk, mert a levegő nem hordoz többé bennünket. Sokkal hígabb levegő van körülöttünk. Ebben a régi korban a járás sokkal inkább az úszáshoz hasonlított. A mai járás borzasztóan gépszerű: rátámaszkodunk az egyik lábunkra – úgy kell állnunk, mint egy oszlopnak –, aztán rátámaszkodunk a másik lábunkra. Az ősi időkben az ember nem így járt, hanem úgy érezte, mintha a vízben lenne, a víztartalmú levegőben volt, ezért lehettek lágyak a csontjai. Amikor aztán a levegő hígabb lett – és ezt már a külső tudomány is tudja –, akkor megkapta a szilárd csontokat. Természetesen korábban a szénsav kívül volt, a levegő tartalmazta, ma a szénsavas mész bennünk van, ezáltal vált a csontozat szilárddá. Így függenek össze a dolgok.

Amikor azonban a csontok megkeményedtek, más dolgok is keménnyé váltak az emberben, úgyhogy a lágy csontozatú embernek lényegesen lágyabb volt az agya is. Egyáltalán az emberi fej, a koponya is egészen más formájú volt a régi időkben. Inkább olyan volt, mint ma a vízfejűeké, ez akkoriban szép volt, ma nem az. És úgy tartotta a fejét, ahogy az egészen kicsi gyermek tartja az anyatestben, mert lágy volt az agytömege, és ez a koponya elülső részében rakódott le. Ekkor minden lágyabb volt még az embernél.

Uraim, amikor az ember lágyabb volt, lelki képességei is mások voltak. Egy lágyabb aggyal az ember sokkal szellemibben tud gondolkodni, mint egy keményebbel. A régiek ezt még érezték, az ember mindig csak ugyanarra tudott gondolni, kevésbé volt befogadó, ezért makacsul mindig egy dolognál maradt, konokul ragaszkodott hozzá. Ebben az érzésben már benne volt, hogy az ember tulajdonképpen jobban gondolkodik, jobb képzetei lehetnek, ha lágyabb az agya. Az ősembernél ez volt a helyzet.

Ez az ősember azonban még másban is eltért. Valóban azt mondhatjuk, hogy amikor egy gyermek megszületik, akkor az agya még lágy, és a csontjai is hasonlóan lágyak, de az agya mégis szilárdabb, mint az ősemberé volt. Ám ha az újszülöttet valahová letesszük, nem tud helyet változtatni, nem tud táplálkozni, semmit sem tud. Ezért az emberről egy magasabb lénynek kell gondoskodnia, amíg még ezzel a lágy aggyal rendelkezik. Ennek az volt a következménye, hogy az embernek akkoriban nem volt szabadsága, nem volt szabad akarata. Nagy volt a bölcsessége, de nem volt szabad akarata. A fejlődés folyamán azonban lassanként megjelent a szabad akarat. Ehhez azonban a csontoknak és az agynak meg kellett szilárdulnia. Ezzel a megszilárdulással azonban a régi ismeretek lassanként eltűntek. Nem lehettünk volna szabad emberek, ha nem váltunk volna keményfejűekké, ha nem kaptunk volna szilárd agyat. Ennek köszönhetjük szabadságunkat. És tulajdonképpen így jelent meg a szabadság a régi tudás hanyatlásával. Ez a helyzet. Érthető ez? (A válasz: Igen.)

Most azonban, hogy az ember kivívta magának a szabadságot és elvesztette a régi tudást, eljutott a materializmushoz. A materializmusnak azonban nincs igaza. Ezért ismét szellemi megismeréshez kell jutnunk, annak ellenére, hogy az ősembernél keményebb aggyal rendelkezünk. Ezt az antropozófiai szellemtudomány útján szerezhetjük meg, amely olyan megismeréshez juttat, amely független a testtől, amelyet a lélek egymaga is el tud érni. A régi embereknek azáltal volt ismeretük a dolgokról, hogy agyuk lágyabb volt, azaz hasonlított a lélekhez. Mi azért vagyunk materialisták, mert agyunk keményebbé vált, a lélek már nem tudja felvenni magába. Ezért a szellemi megismerést egyedül az agy nélküli lélekkel kell elérnünk. Ezt teszi a szellemtudomány. Így jutunk vissza újra a szellemi megismeréshez. Mi azonban most abban a korban vagyunk, ahol az emberiség a materializmus útján hozzájutott a szabadsághoz. Ezért nem mondhatjuk azt, hogy a materializmus, még ha valótlanság is, valami rossz dolog lenne. A materializmus, ha nem hajtjuk túl, éppenséggel nem rossz, hanem általa nagyon sok mindent megismer az ember, amire korábban nem volt lehetősége. Ez a helyzet.

Van még egy kérdés, amit írásban tettek fel. A szabadság filozófiájá-ban olvastam a következő mondatot: „Csak ha a világtartalmat gondolati tartalmunkká tettük, akkor találhatjuk meg újra az összefüggést, amelynek alapján megfejthetjük önmagunkat”.

Ez az úr tehát olvasta A szabadság filozófiáját. A következő kérdést teszi fel: Mi tartozik ehhez a világtartalomhoz, minthogy mindaz, amit látunk, csak azáltal van jelen, hogy elgondoljuk? – És még hozzáteszi: Kant azt mondja, hogy az értelem képtelen felfogni azt, hogy a tapasztalati világot milyen oksági világ előzte meg.

Uraim, ez a következőképpen van. Amikor megszületünk, mint kisgyermekeknek van szemünk, van fülünk, látunk és hallunk, azaz érzékeljük a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket. A széket, amely itt áll, a gyermek gondolatilag még nem tudja felfogni, de már érzékeli. Számára ez éppen úgy néz ki, mint a felnőtt számára, csak még nem tud róla gondolkodni. Képzeljük el, hogy valamilyen művészi tárgyról, amelyről az egészen kis gyermeknek még nincsenek gondolatai, de már tud beszélni, akkor – ez ma megszokott dolog, hogy a gondolat nélküli emberek kritizálnak a legtöbbször – hajlamossá válhatna arra, hogy mindent megkritizáljon. Meg vagyok győződve róla, hogy az egészen kis gyermekek, akik még nem tudnak gondolkodni, ha fecsegni tudnának, a legnagyobb kritikusok lennének. Ugye, még az ősi Indiában is, ha egyáltalán véleményt mondtak, csak azoknak volt szabad véleményük, akik már hatvan évesek voltak, a többieknek nem volt szabad ítéletet alkotniuk, mert azt mondták: nincs tapasztalatuk a világról. Nem akarom ezt sem megvédeni, sem elítélni, hanem csak el akarom mondani önöknek, hogy így volt. Ma természetesen mindenki nevetne azon, ha egy húszévesnek azt mondanánk, hogy várnia kell az ítélkezéssel, amíg hatvan éves nem lesz. Ezt a mai fiatalok nem teszik meg, egyáltalán nem várnak, hanem azonnal, ahogy tollat tudnak ragadni, elkezdenek újságokba írni, és mindenről határozott véleményük van. Ebben a vonatkozásban ma már messzire jutottunk. De meg vagyok győződve arról, hogy ha az egészen kis gyermekek beszélni tudnának, ők volnának a legnagyobb kritikusok. Így egy féléves gyermek például, te jó ég, mi mindent kritizálhatna meg a mi viselkedésünkben, ha beszélni tudna!

Látják, uraim, a gondolkodást csak később kezdjük el. Hogyan történik akkor a beszédképzés? Gondolják el, hogy egy féléves gyerek, aki még nem tud a székről gondolkodni, de azt már éppen úgy látja, mint mi, elkezdene vitatkozni róla. Önök azt mondják: nekem vannak gondolataim a székről. A székben van nehézségi erő, ezáltal áll meg a földön. Valamilyen módon kifaragták, így kapta meg a formáját. Van egy bizonyos belső tartása, ezért tudok ráülni, és nem esem le róla, ha ráülök. Gondolkodom róla. A féléves gyermek mindezt nem gondolja. Tehát jövök, és azt mondom: a széknek szilárd formája, súlya van. A féléves gyermeknek nincsenek ilyen gondolatai, ezért azt mondja: te egy ostoba fickó vagy, ostobává váltál, mert már olyan öreg vagy. Hogy mi a szék, azt már tudjuk féléves korunkban is, később mindenféle fantasztikus dolgot gondoltok róla. – Igen, így lenne, ha a féléves gyerek beszélni tudna, ezeket mondaná. És amit csak korunk előrehaladtával tudunk megtenni – hogy arról, amit mondunk, gondolkodni is tudunk –, az mindennel így van, hogy vannak gondolataim a székkel kapcsolatban, csak korábban nem tudtam róluk. Csak akkor tudok a gondolatokról, ha éretté váltam ehhez. A szék szilárdsága azonban bennem van. Nem a saját szilárdságomra ülök le, ha a székre ülök. Különben önmagamra is le tudnék ülni. A szék nem általam lesz nehéz, ha ráülök, önmagától van súlya. Mindaz, amit gondolatokként felfogok, már benne van a székben. Így tehát a szék valóságát fogom fel, ha az életem folyamán gondolatokat kapcsolok hozzá. Először csak a színeket látom és így tovább, hallom, ha valaki zörög a székkel, megérzem, hogy hideg vagy meleg, érzékelni tudom az érzékszerveimmel. Ami azonban a széken belül van, azt csak akkor tudom, ha már idős lettem, és gondolkodni tudok. Akkor újra összekötöm magam vele, és létrejön a visszahatás.

Kant – nemrég beszéltem róla – egy nagy hibát követett el, amikor azt hitte, hogy amit a gyermek még nem érzékel, amit az ember csak később érzékel, vagyis a gondolati tartalmat, azt csak beleviszi a dolgokba. Kant ugyanis azt mondja: ha itt áll egy szék, annak színei vannak, zörög. De ha azt mondom, hogy a szék nehéz, akkor ez nem a szék tulajdonsága, hanem én adom neki, amikor nehéznek gondolom. Igen, uraim, ezt a kanti tanítást nagy tudománynak tekintik – ezt nemrég mondtam önöknek –, de valójában ez egy nagy ostobaság. És bár tényleg az, az emberiség sajátos fejlődése következtében nagy tudománnyá vált, a legmagasabb filozófiának tekintik, és Kantot a mindent szétzúzó, mindent összetörő filozófusnak nevezik. Én mindig is csak a nagy szétzúzót láttam benne – már egészen fiatal koromban megismerkedtem vele –, de nem gondoltam, hogy az a legnagyobb, aki a leveses tányért összetöri, és nem az, aki azt elkészíti. Számomra mindig az tűnik nagyobbnak, aki megcsinálja! Kant valójában mindig mindent összetört. Ez a Kanttal szembeni kifogás nem szabad, hogy aggasszon bennünket. A dolog azonban úgy áll, hogy amikor megszületünk, eloldódunk a dolgoktól, mert nem állunk kapcsolatban velük. Csak akkor kapcsolódunk újra a dolgokhoz, amikor fogalmakat alkotunk. Ezért az itt feltett kérdést így kell megválaszolnunk: mi tartozik a világtartalomhoz? A szabadság filozófiájá-ban a következőket mondom: ha a világtartalmat a mi gondolati tartalmunkkal összevetjük, csak akkor találjuk meg újra az összefüggést, amiből gyermekként kikerülünk. Gyermekként nincs meg bennünk a világtartalom, annak csak az érzékelhető részét birtokoljuk. A gondolati tartalom azonban ténylegesen benne van a világtartalomban. Úgyhogy gyermekként csak a világtartalom felével rendelkezünk, és csak később, amikor felnövekszünk gondolatainkhoz, akkor birtokoljuk a világtartalmat. Úgy bánunk a gondolatainkkal, hogy tudjuk: benne vannak a dolgokban, és így a dolgokkal való összhangot újra helyreállítjuk.

Látják, nagyon nehéz volt a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor mindenütt azt mondták, hogy a kanti filozófia a legmagasabb dolog, és senki sem merészelt bármit is ellene mondani, nagyon nehéz volt akkoriban fellépnem és kijelentenem, hogy a kanti filozófia tulajdonképpen ostobaság, de kezdettől fogva ezt kellett hogy mondjam. Mert természetesen ha valaki, ahogy Kant, úgy véli, hogy tulajdonképpen a gondolati tartalmakat beleteremtjük a dolgokba, akkor egyszerűen nem tud a tartalomhoz eljutni, akkor lelkében a külső dolgokhoz tartozó gondolatok vannak, és ez valójában materializmus. Kant nagy mértékben vétkes abban, hogy az emberek nem tudnak kikeveredni a materializmusból. Egyáltalán sok dologban vétkes. Ezt már elmondtam önöknek, amikor más szempontból Kantról kérdeztek. A többiek, minthogy semmi mást nem tudtak kigondolni, a materializmust hozták létre. Kant azonban kijelentette, hogy a szellemi világról az ember nem tudhat semmit, csak hihet benne. Ezzel lényegében ezt mondta: az ember csak az érzéki világról tudhat valamit, mert a gondolatot csak az érzéki világba tudja belehelyezni.

Az emberek, akik materialistákká akartak válni, egyre inkább igazolva érezték magukat, amikor Kantra hivatkoztak. Az emberiségnek azonban éppen erről az előítéletről kell leszoknia – azaz, az emberiség azon részének, akik valamit tudnak Kantról –, le kell szokniuk arról, hogy mindig rá hivatkozzanak, főleg amikor ezt akarják mondani: az ember tulajdonképpen semmit sem tudhat a szellemi világról. Tehát: a világtartalom az érzéki tartalom és a szellemi tartalom. A szellemi tartalomhoz azonban csak az élete folyamán jut el az ember, amikor gondolatait kialakítja. Akkor állítja helyre újra az összhangot a természet és a szellemiség között, amikor kezdetben gyermekként csak a természet van előtte, és saját természetéből fokozatosan kialakítja a szellemet.

Van valakinek még valamilyen kis kérdése?

Burle úr az emberi hajról tesz fel kérdést: ma sok lány van, aki levágatja a haját. Meg tudná mondani a Doktor úr, hogy ez elősegíti az egészséget? A kislányom is szívesen levágatná a haját, de én nem engedtem meg. Szeretném tudni, hogy ez káros-e vagy nem.

Dr. Steiner: A dolog így áll: a haj növése olyan kis mértékben áll kapcsolatban az egész szervezettel, hogy nincs szó semmilyen borzasztó dologról, ha az ember megnöveszti vagy épp levágatja a haját. A károsodás nem olyan nagy, hogy figyelemreméltó lenne. Ebben a vonatkozásban azonban különbség van férfiak és nők között. Egy ideig, ugye, úgy volt – most már nincs így –, hogy az antropozófusok között gyakran lehetett látni: a férfiak nem vágatták le a hajukat, hanem hosszú hajat hordtak, a nők viszont rövidre vágatták a hajukat. Az emberek természetesen azt mondták: ezek az antropozófusok megfordítják a világot. Ez ma már nincs így, legalábbis nem annyira feltűnő. Meg lehet azonban kérdezni, hogy mi a nemek közötti különbség a hajvágást illetően.

Általában az a helyzet, hogy a férfiaknál a dús hajnövés inkább felesleges, a nőknél viszont szükséges. A haj ugyanis mindig tartalmaz ként, vasat, kovasavat és néhány más anyagot. Ezeket az anyagokat az organizmus is használja. A férfiaknak például inkább szükségük van a kovasavra, mert azáltal, hogy az anyai testben a férfi nem kialakul, elveszti azt a képességét, hogy kovasavat termeljen. A levágott haj útján – mindig, amikor újonnan levágják a hajat, beszívják a levegőben lévő kovasavat – a férfiak felvesznek kovasavat a levegőből. A haj levágása tehát nem rossz. A rossz az, ha elfogy, mert így semmit sem tud felszívni. A korai kopaszodás ezért némileg összefügg az életmóddal, és nem igazán jó az ember számára.

A nőknél azonban a haj levágása mégsem egészen jó, mert a nőknek inkább megvan az a képességük, hogy szervezetükben kovasavat hozzanak létre, és nem kell hogy a hajukat gyakran egészen rövidre vágassák. Ezáltal ugyanis a haj a levegőből kovasavat szív fel, ami a nőknél jelen van, és azt visszaküldi a szervezetbe. Ilyenkor a nő belülről lesz „szőrös és tüskés”, „a fogain hordja a haját”. Ez persze nem feltűnően történik, az embernek egy kicsit beleérzőnek kell lennie, ha észre akarja venni, de olyasvalami, ami jelen van. Ez a tüskésség aztán mindenféle módon megnyilvánul. A haj levágása, különösen, ha ez fiatal korban történik, befolyást gyakorol erre.

A dolog azonban fordított is lehet, uraim. Lehet úgy is, hogy az emberiség mai állapotában már olyan a környezet – a gyerekek ma már egészen másfélék, mint mi voltunk fiatal korunkban –, hogy a belső kovasav már nem elegendő, mert egy kicsit érdesek, tüskések akarnak lenni. Ez adja az ösztönzést, hogy levágassák a hajukat, mely aztán divattá válik: az egyik csinálja a másik után, és a dolog megfordul. Ha aztán az ember odáig megy, hogy egy kicsit küzd ez ellen a divat ellen, ez nem lehet éppen rossz, főleg, ha ez túlzásba esik. Végül is oda jutunk, hogy az egyik szívesebben lesz szelíd, a másik inkább tüskés, az ízlések különbözőek. De nagy befolyást nem tudunk elérni. Ha valakinek a lánya a kapcsolatai folytán olyan férfit akar választani vagy olyat kell választania, aki a tüskésséget szereti, akkor le kell vágatnia a haját. Természetesen, ha egy férfi a szelídséget szereti, azt ez a lány nem fogja tudni megadni, ez megtörténhet. A dolog tehát beleszólhat az élet menetébe is.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam.

Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”