GA351

Ember és világ – a szellem működése a természetben
A méhek lényéről

Munkás-előadások V., 15 előadás Dornach, 1923. október 8. – 1923. december 22.

Fejezetek:

Ember és világ – a szellem működése a természetben

A méhek lényéről

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Ember és világ A szellem működése a természetben

1. előadás – A pillangók lényegéről – Dornach, 1923. október 8.

Jó reggelt, Uraim! Eszükbe jutott valami, amire választ várnak? – Ha nem, akkor olyasvalamit szeretnék ma elmondani önöknek, ami rendkívül jól kapcsolódik az eddig tárgyaltakhoz.

Ha az ember belepillant a természetbe – habár tulajdonképpen meglehetősen elhamarkodottan szokott beletekinteni –, akkor azokban a pillanatokban, amikor valóban a természet dolgain kezd gondolkodni, felmerül benne, hogy a szellem mindenütt jelen van ebben a természetben, mindenütt ott van a szellemi, és ennek megfelelően nem is tehet többé mást, mint hogy – szabadjon így kifejeznem magam – kíváncsi lesz arra, miként is működik ez a szellem a természetben. Már a hódváraknál és hasonló esetekben is többször megmutattam, milyen szellemesek ezek a dolgok a természetben. Nos, ma ehhez fogok önöknek újabb példával szolgálni.

Ha az ember a nyár egy bizonyos pontján kimegy a természetbe, akkor először is gyönyörűen szálldosó, sokszínű pillangókat láthat, amelyek csodálatosan csillognak. Ekkor elgondolkodik: Honnan vannak a pillangó színesen csillogó szárnyai, amelyek oly szabadon mozognak?

Ennek igen nagy gyakorlati jelentősége van. Meg vagyok győződve róla, hogy ha mi itt a Goetheanumban egyszer léghajórepüléssel kezdenénk kísérletezni, akkor nem úgy kezdenénk hozzá, mint a mai materialista tudomány. Ott mindig a madarak és szitakötők módszereivel próbálkoznak. Nem jut eszükbe, hogy ezt úgy próbálják, ahogyan a pillangók teszik. Pedig a léghajóval való utazás akkor nyerné el igazi formáját, ha a pillangók módszerét alkalmaznák. De ezekbe a dolgokba nem mennek bele manapság, mert az emberek még nem igazán képesek belátni ennek helyességét. E dolgok helyességét ugyanis csak akkor érthetjük meg, pláne a gyakorlati életre vonatkozóan, ha elfogadjuk a szellem létét.

Ma a pillangókkal kapcsolatban szeretnék megmutatni valamit, ami nem tartozik éppen a léghajózás tárgykörébe, de megvilágíthatja azt. Mint önök is tudják, a pillangó nem ebben a formában van itt kezdettől, hanem meglehetősen bonyolult módon fejlődik ki. Induljunk ki abból, hogy amikor elérkezik az ősz és a pillangó elég éretté válik, akkor petét rak. Az első dolog tehát, amiből egy pillangó léte kiindul, hogy lerak egy petét. A petéből azonban nem pillangó jön elő. Például egy fecskefarkú pillangó esetében sem (lásd az ábrát) a pillangó mászik ki a petéből. Valami olyasmi mászik elő onnan, amit a népnyelv egyszerűen csak féregnek nevez. Egy hernyó mászik elő.

A hernyó tehát kikászálódik a petéből. Ez itt a feje (lásd az ábrát), hátul pedig a tüskéje, és lassan, lustán mászik előre, külsőre mintha valami naplopó lenne. Csakhogy belsőleg egy ilyen hernyó minden, csak nem naplopó. Belül a hernyó fonalat sző saját testéből, és a fonalakból burkot készít önmaga számára. Ez itt a hernyó (lásd az ábrát), ami önnön testéből fonalat sző, amiből azután egy kemény burkot készít maga köré. A hernyó szép lassan teljesen eltűnik odabent. Feloldódik a szálak közt. A burok egy fához ragasztva lóg, egyetlen szálon. Először odaragasztja a fonalat, aztán eltűnik a burokban. Tehát van egy peténk, majd egy hernyónk, végül lett valamink, amit bábnak neveznek. Ez a báb egy ideig ott lóg a fán. Aztán egyszer csak egy lyuk lesz rajta, amin előbújik a pillangó. Vagyis négy dolog szükségeltetik, mielőtt egy pillangó létrejön: először is a pete, amit valahová lerak a pillangó. Előmászik a hernyó, majd jön a báb, ami egészen szilárd, végül a levegőben vidáman szárnyal a pillangó. Ez újból petét rak, és a történet kezdődik előről.

Nos, ezt végignézik az emberek, a tudósok pedig úgy magyarázzák meg, hogy egyszerűen csak megfigyelik mindazt, amit a mikroszkóp és hasonlók látni engednek számukra. De a dolog ennyire azért nem egyszerű. Figyelembe kell venni, hogy hol képes életben maradni a pete, hogyan él a hernyó, hogyan él a báb, és végül hogyan él a pillangó. Amikor elérkezik az idő, hogy előmásszon a hernyó, a petének, bár meglehetősen kis igényű, mégis szüksége van bizonyos mennyiségű folyadékra, amiben némi só van feloldva. Egy pete sem képes kifejlődni, ha nem kap egy kevés sós nedvességet. Vagyis a pillangónak rendelkeznie kell egy olyan ösztönnel, ami megsúgja, hová rakja le a petét, hogy az sós nedvességhez jusson. E nélkül ugyanis nem működik a dolog. Amit most a pillangókról elmesélek, éppen úgy vonatkozik a méhekre is. A méheknél is szükséges, hogy a peterakó hely nedves és sós legyen, még ha igen csekély mértékben is. Ezt csak kevesen figyelik meg. Elég, ha egy kevés köd van, mert abban mindig van só. A természet folyton segít. Az emberek ezt nem mindig fogják fel. A petének tehát mindig szüksége van sós nedvességre. És akkor előmászhat a hernyó. A petének tehát mindössze erre a nedvességre van szüksége, amiben egy kevéske só van. Nincsen szeme, nem lát semmit. Egy olyan világban éldegél magában, ahol teljes a sötétség. Abban a pillanatban, amikor előmászott a hernyó, kiér a fényre, vagyis folyamatosan fényben lesz. A hernyónak már érzékszervei vannak, amikor kijön a fényre. Mostanra egy teljesen más lény lesz, mint a pete volt. A pete teljesen átváltozott hernyóvá. Az, hogy a hernyó ki van téve a fénynek és hogy érzékei vannak, az egy bizonyos belső hatással lesz a hernyóra. Az ehhez hasonló dolgok néhány jelenségnél különösen radikálisan tudnak kifejeződni. Önök már mindannyian élvezhették azt az érdekes jelenséget, hogy ha valahol meggyújtanak egy lámpát, akkor a szobában röpdöső mindenféle rovarok odavonzódnak a lámpához, sőt belevetik magukat, és olyan buták, hogy elégnek. Mi mozgatja mindezt? Ez persze nem fordul elő a hernyóval, de a hernyóban is megvan a szándék. A hernyót legalább ennyire vonzza a napfény. Szinte kéjesen, mint ahogy a bogarat, ami beleveti magát a gyertyalángba. Persze a hernyó nem jut fel a Napig. Ha a hernyó elemelkedhetne a Földről és a Naphoz repülhetne, akkor hamarosan egy hernyónk sem lenne. Mind elrepülne a Napba. Megtennék, csak éppen fogva tartja őket a Föld nehézségi ereje. Ha tehát megnézzük a hernyót, láthatjuk, hogy az a fényt követné. De erre nem képes. Mit tesz tehát?

Gondolják csak át! Itt van a fénysugár, itt pedig a hernyó (rajzol). A hernyó, miközben mászik, egy fonalat sző; olyat, mint a fénysugár. A hernyó a fény szerint fonja a fonalat. Éjszaka feltekeri, majd amikor újra feljön a nap, megint fonni kezd, aztán éjjel megint feltekeri. Így keletkezik a burok a hernyó körül. A hernyó feloldódik a fényben. Meghal a fényben, miképpen a rovar, amelyik a lángokba veti magát, csak mivel a naphoz nem képes feljutni, a fénysugárba megy bele. Saját testét szövi bele a fonalba és elkészíti maga körül a gubót – ahogyan nevezik. A selyemhernyó is a fény alapján fonja a selymet. Ha tehát a selyemhernyótól elveszik a selymet, akkor nyugodtan azt mondhatják: Mi is ez? Fonallá szőtt fény. A fénysugarakba beleszőtt földi anyag. Ha tehát valahol látnak egy bábot, az színtiszta fonott fény, körülötte földi anyaggal, amit a napsugár mintája alapján szőttek meg.

Megvan tehát a báb, körülötte a fonott fény, és ezáltal a fonott fény által valami egészen más jön létre, mint amikor egy bogár a lángokba veti magát. Azt ugyanis elégeti a gyertya lángja. A bogár nem tud azzal a fénnyel mihez kezdeni. Ha a rovar képes lenne rá, hogy azzal a gyorsasággal, amivel belerepül a lángba, bábot szőjön magának a lángok sugarának irányában, akkor odabent a bábban a tűz lángjából egy új állat keletkezne. De ezt megakadályozza az, hogy a rovar elég. Érdekes, hogy abból jöhetünk rá, mit akar a rovar valójában, hogy éjjel a szobában röpködve a lángokba veti magát. Ugyanis szaporodni akar. Meg akar halni, hogy egy új alakban térhessen vissza. De csalódnia kell, mert ilyen gyorsan nem képes burkot készíteni magának. A hernyó azonban nagy lassúságában képes rá, hogy burkot készítsen, felakassza a burkot, és a Nap ereje, amely odabent raboskodik – hiszen a burokba börtönözték –, megalkothatja a pillangót, és ekkor a pillangó, a Nap teremtménye kirepülhet s úgy is mozoghat, mint egy napteremtmény.

Így jöhetünk rá, Uraim, miként is működnek a dolgok a természetben. Mindabban, amit most elmondtam önöknek, valami egészen nagyszerű idea látható: azt hihetnénk, hogy a bogár, amelyik a lángokba veti magát, meg akar halni. De nem meghalni akar, hanem egy másik formában visszatérni. Azt akarja, hogy a lángok átformálják őt. A halál mindenütt erről szól: a halál nem olyasvalami, ami megsemmisíti a lényt. Ha a halál helyesen megy végbe, akkor csak átalakít. Először is erre jöhetünk rá. Másodsorban láthatjuk, hogy a természetben minden mindennel összefügg. Mint látják, a pillangó a fényből jön létre. Csakhogy a fényből először fonalaknak kellett létrejönni a bábon belül. A fény felvette magába a Föld anyagát és bábot alkotott. Bármi is jön létre az állati lényekben, az fényből készül. Az ember is fényből készül, azoknak a folyamatoknak a segítségével, amelyek a női pete megtermékenyítése közben végbemennek. A pete burokkal védi az ember belsejében a fényt. Valójában tehát a fény alkotja meg az embert az anya bensőjében, amely a lehetőségét adja meg, hogy a fényből ember keletkezzen. Ilyen dolgokra jöhetünk rá a pillangót figyelve, amely a bebörtönzött fényből keletkezik.

A pillangó sokféle színben pompázva szálldos körülöttünk. Hogy ilyen színek miért vannak jelen, arra akkor jöhetünk rá, ha megnézzük mindazt, amit a fény befolyásol. Ha forró vidékeken járunk, arra minden madárnak csodás színei vannak, mert ott nagyobb a Nap ereje. Mit tesz az a valami, ami a Napban, a fogságban lévő fényben teremt? Színeket hoz létre. Folyamatosan színeket teremt. Így van ez a pillangó esetében is. A pillangó színét a bebörtönzött fény működése adja. Csak akkor érthetjük meg a pillangót, ha úgy értelmezzük, mint a teljes fény alkotását, amely oly sok színben alkotja meg őt.

De erre nem képes kizárólag a fény. A helyzet a következő: ha megvizsgáljuk a petét, azt tapasztaljuk, hogy olyan nedvességben van, amelyben só található. A só a föld, a nedvesség a víz. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a pete vízben és földben tud megérni. A hernyó már kijön a fényre. A hernyó egész lényét figyelembe véve az nem képes csupán a föld és a víz segítségével kifejlődni. Például oldott mészben és vízben. Szüksége van nedvességre, de levegőre is. Nedvességre és levegőre. Ez a nedvesség és levegő nemcsak az, amire a petének fizikailag szüksége van. Ebben a nedvességben benne él az Éter, amit az embernél úgy neveztem, hogy étertest. A hernyó étertestet kap. Az étertesten keresztül lélegzik. Az étertesten keresztül veszi fel azt, ami a levegőben szellemileg jelen van. A pete még teljesen fizikai, a hernyó viszont már a fizikai-éteriben él. De a hernyónak nehezére esik, hogy a fizikai-éteriben éljen, túlontúl sok földi anyag van benne. A hernyó esetében a következőket látjuk: amikor kijön a fényre, megmutatkozik, hogy önmagából fonja a fénysugarakat a gubó fonalává. A hernyó szeretne a fényhez eljutni, de nem teheti, mert túl sok benne a nehézségi erő. Nincs még kész arra, amivé lennie kell majd. Ezért törekszik a fénybe, szeretne szinte beleömleni, abban továbbélni. Mit tesz tehát? Elzárja magát a Földtől azáltal, hogy fényből burkot készít magának. Gubót gyárt maga köré. A hernyó tehát teljesen elzárja magát a Föld erőitől a báb belsejében. Odabent, amikor a „hernyó” eltűnik a bábban, már asztrális erők vannak, nem földi és nem is éteri erők. Teljesen szellemi erők ezek. Az asztrális erők pedig a bebörtönzött fényben élnek. A bebörtönzött fényben mindig szellemi, asztrális erők vannak. Ezek az asztrális erők alkotják meg a pillangót. Amikor már csak asztrális erőkből áll, akkor képes szállni a levegőben, amire a hernyó nem volt képes. Most már követheti a fényt. Most már csak a fényt követi. Nem tartozik a földi erőkhöz. Azáltal, hogy egészen átadta magát a fénynek, a nehézkedés kikapcsol. Azt mondhatjuk, megérett az Én-re. Az Én az, amiben a pillangót szálldosni látjuk. Bennünk emberekben belül van az Én. A pillangón pedig kívül van. Az Én tulajdonképpen Fény. Ez színezi meg.

Ha mindezt átgondoljuk, akkor világos lesz még valami. Önök mind úgy gondolnak magukra, mint Én-re. Mit is jelent az, ha valaki önmagáról Én-ként beszél? Minden alkalommal, ha önmagukról Én-ként beszélnek, az agyukban felfénylik egy kis lángocska, ami szokványos szemmel nem látható. Ez fény. Amikor Én-t mondok magamnak, fellobban bennem a Fény. Ugyanazt a Fényt hívom fel magamban amikor Én-t mondok, mint amelyik színt ad a pillangónak. Mégiscsak rendkívül érdekes odakint a természetben megfigyelni, hogy azt mondhatjuk magunknak: Én. Ha a világba mindenfelé kisugározhatnám az Én-t, akkor az fény lenne. Csakhogy a testemmel körbezártam ezt az Én-t. Ha képes lennék kisugározni, akkor a fénnyel csupa pillangót teremthetnék. Az emberi Én-nek hatalmában áll, hogy pillangókat teremtsen, meg egyéb más rovarokat. Az emberek mindig azt gondolják, hogy minden nagyon egyszerű. De a régebbi korokban, amikor mindezt még tudták, az emberek ennek tudatában beszéltek. Az ókorban a zsidóságnak volt egy szava: Jahve, ami ugyanazt jelenti, mint az Én. A zsidóknál ezt a szót csak a papok mondhatták ki, mert a pap felkészült rá, hogy mit jelent az, ha ezt mondja. Ugyanis, amikor a pap kimondta a „Jahve” szót, mindenfelé szálldosó pillangók képét látta. Így mindig tudhatta, hogy ha nem lát mindenfelé szálldosó pillangókat, amikor kimondja a „Jahve” szót, akkor nem a megfelelő belső szívbéli érzéssel mondta ki. De biztosan a megfelelő szívhozzáállással mondta, ha látta őket. Ezt azonban nem lehetett a többiekkel is megtenni, mert azok beleőrültek volna. Ehhez először át kellett esni a megfelelő felkészítésen. De igaznak azért igaz.

Bizony, Uraim. Miről szól nekünk tehát mindez? Képzeljük most el, hogy a pulpitus és köztem egy pehelytakaró terül el. A pehely nem teljesen töltené ki a takarót, én pedig ideállok és elkezdem nyomni. Megyek a pulpitus felé, és ezzel egyre összébb nyomom a pelyheket. De nem tudok eljutni egészen a pulpitusig, csak félútig, mert ott megállít a pehely, ugyanis nem tudom jobban összenyomni. Viszont érzékelem a nyomást, ha nekiszorítom a paplant a pulpitusnak. Ha tehát ki akarják mondani, hogy Én, akkor csupa pillangót akarnak létrehozni, mert az Én fényből van. De ezt nem tehetik. Ehelyett egy nyomást, egy ellenállást érzékelnek, ahogyan én is, amikor odanyomom a takarót. A pelyhek a gondolataik. A gondolatok azáltal léteznek, hogy az ember nem tud csupa pillangót teremteni a fény segítségével. Az Én gondolatokat gondol. A gondolatok tulajdonképpen a pillangóvilág képei. Ma pont ugyanaz történne, ami az ókorban történt volna, ha bárki csak úgy egyszerűen kimondta volna, hogy „Jahve”, és meglátta volna a pillangók világát. Az emberek természetesen azt mondták volna, hogy megőrült. És úgy is lett volna, ha nem érett rá, hogy meglássa a szellemi valóságokat! De ma is azt mondanák az emberek, hogy őrült az, aki azt állítja, hogy az Én fény, és hogy ez a Fény ugyanaz, mint ami egy másik formában, ha be van börtönözve, pillangót képes teremteni, és ami bennünk – mivel rendelkezünk egy erre alkalmas aggyal – gondolatokat teremt pillangók helyett. De ettől még ez az igazság. Éppen ez a különbség a puszta őrültség és az igazság között. Amikor egy pillantást vetünk a levegőben szálló pillangóra, akkor ugyanaz hat ránk, mint amikor azt mondjuk: „Én”. A pillangó nem képes rá, hogy Én-t mondjon. Még egy magasabb szintű állat sem, mert az Én kívülről hat. Ha szemügyre vesznek egy mustársárga oroszlánt, akkor azt látják, hogy ez a mustársárgaság az, amin az oroszlán Én-je kívülről munkálkodik. Az oroszlánt az egész természet gondolja, de a szín így jön létre. Mivel mi önmagunkon belül gondolkodunk, így nem kívülről kapjuk a színt, hanem belülről színeződik meg a bőrünk, amit meglehetősen nehéz a festészetnek utánoznia. Az Én-ünk a vér segítségével festi meg a bőrt erre a csodálatos emberszínre, amelyet a festészet csak akkor képes utánozni, ha minden színt összekever, mégpedig pontosan a megfelelő arányban. Ily módon munkálkodik a természet folyamatosan a lényeken. De szellemi módon alkot. Azt mondtam az imént önöknek, hogy a nedvességben található levegőnek fénnyé kell lennie. Ott van a báb a levegőben és a fényben. Hernyóként vízben és levegőben él, mint báb a levegőben és a fényben. Majd továbblép a bebörtönzött fénytől az asztrális felé, ami benne munkálkodik.

Nézzük csak meg újra: hernyó és báb. Most tegyük fel, hogy létezik egy állat, amelyik nincsen abban a helyzetben, hogy a saját testéből selyemszálat szőjön. Tegyük fel, hogy van egy olyan különleges hernyófajta, amelyik el akarna jutni a fénybe, amikor hernyóvá lett, de a teste nem alkalmas arra, hogy szálakat szőjön. Nem tudja a testét úgy alakítani, hogy kifelé szőjön. A hernyó valóban a halálba szövi magát. Teljesen elenyészik. Egész teste eltűnik ebben a fonatban. Csak a holt váz marad. Most azonban tegyük fel, hogy ez egy olyan állati lény, amelyikben olyan anyag, matéria van, amelyet nem lehet megszőni. Mit tesz egy ilyen lény, ha erős fény éri? Bábot nem tud szőni maga köré. Mit tesz hát? Vérereket sző önmagán belül! Ez az állat úgy szövi meg belül a vért, mint a hernyó kívül a gubót, ha kijön a levegőre. Olyan állatunk lenne ekkor, amelyiknek mindaddig, amíg a vízben él, olyan érszövete van, amely a vizes elemhez igazodott. Ha azonban egy ideig a fényben él, akkor megváltoztatja az erek felépítését, egészen mások lesznek. Önmaga testén belül sző, mert nem képes rá, hogy kívül szőjön. Rajzoljuk fel mindezt pontosan. Gondoljuk el, hogy van egy állat, amelyik úgy lélegzik, ahogyan a nedves közegben lélegezni kell, kopoltyúval. Egy farok segítségével mozog a nedvességben, a vízben. A vérerek úgy vannak kialakítva, hogy behatolnak a kopoltyúba és a farokba. Ezáltal az állat úszni és lélegezni képes a víz alatt. A halnak kopoltyúja van. A kopoltyúval lehet a víz alatt lélegezni. Most azonban képzeljük el, hogy ez az állat többször is kijön a levegőre, a partra lép, vagy a tavacska kezd el kiszáradni. Ekkor inkább a fénynek van kitéve, és nem annyira a nedvességnek. Olyan körülmények közé kerül, ahol inkább fény és levegő van, nem pedig víz és levegő. Mit tesz az állat?

Felvázolom önöknek pontokba szedve: ez az állat visszahúzza a vérereket a kopoltyúból, emiatt az elcsenevészesedik, és ehelyett ide (rajzol) szövi be a vérereket. A farokban futó vérereket is visszahúzza: lábak nőnek helyette. Ugyanazok a vérerek, amelyek eddig a farokba futottak, most a lábakba futnak… (tisztázatlan rész a jegyzetben), de kicsit másképpen szövi őket, mint a farokban. Ezt figyelhetik meg a természetben: ez itt egy ebihal, ez pedig egy béka. (rajz) A béka először egy ebihal, kopoltyúval és farokkal, amivel képes a vízben élni. Ha azonban kijön a fényre, akkor ugyanazt teszi belül, amit a hernyó kívül. Az ebihal, ami egy olyan béka, ami képes a vízben élni, önnön vérszövetéből sző egy másik szövetet. Mindez belül zajlik le, és ennek következtében az eddig a kopoltyúba futó vérerekből most tüdő lesz. Eddig kopoltyú volt, de az állat felszőtte, így most tüdő lett. A farokból pedig lábak lesznek, amelyek mozognak a vér körforgásának segítségével, amely keresztülhalad a tüdőn is, és amely az ingamozgással korábban már kialakította a szívet. Ez ugyanaz az út a víz-levegőből a levegő-fénybe, amit a hernyó végigvisz a bábállapotig. Mindezt a víz-levegőn élő béka is véghezviszi, mivel át akarja adni magát a levegő-fénynek. A levegő-fény alkotja meg a tüdőt és a lábakat, míg a víz-levegő kopoltyút és farkat alkot. Vagyis nem csak az dolgozik folyamatosan, ami az állat bensőjében van, hanem az egész körülötte lévő világ.

Mit tesz a tudás? Mit tettünk, amikor magunk elé képzeltük mindezt úgy, ahogyan van? Megfigyeltük a világot. Úgy figyeljük meg a világot, ahogy van. Belepillantunk a természetbe. Mit tesz a tudós? Általában kevésbé a természetet figyeli meg, ha egy ilyen jelenségre kíváncsi, inkább rendel az optikusnál egy finom felbontású mikroszkópot. Egy igen finom felbontásút. Azt persze nem hurcolja ki a természetbe, hiszen nem is tudna ott kint mihez kezdeni vele, hanem szépen beállítja egy zárt szobába. Ott azután hagyja, hogy a pillangó petét rakjon. A fényben szálldosó pillangóhoz a tudósnak édes-kevés érzéke van. A petét szépen rárakja a preparáló lemezre, és megfigyeli a mikroszkóp segítségével (rajzol): itt van a szeme, és itt pillant bele, hogy lássa, mi történik a petével, amit éppen feltrancsíroz. Ahol a természet már mit sem tehet, ott ő egész vékony szeletkéket vág, és azt vizsgálgatja, amit szétvagdosott. Itt lent a preparáló lemezen fekszenek a finom kis szeletek, amiket a borotvával széttrancsírozott. Ebben kutakodik! Manapság a legtöbb kutatás így zajlik.

Képzeljenek el egy egyetemi előadást. A professzor összegyűjt az előadóban annyi diákot, amennyit csak tud, azután ahányan csak tudnak, felváltva belepillantanak a mikroszkópjába. Természetesen néha kiviszi őket egy kis kirándulásra, de ott nem sokat beszél arról, ami odakint van, mert arról ő sem sokat tud. Az összes tudománya azon alapszik, amit a kis lemezkéjén látott, ha előzőleg már feltrancsírozta az apró szeletkéket. De milyen tudásra tehet így szert? Csak olyan dolgokra jöhet rá a pillangókkal kapcsolatban, ami már a petében is megvan, csak kicsiben. Más tudáshoz nemigen juthat az, aki borotvával szeletelget, és mikroszkóp alatt vizsgálódik. Az ember mindent elfelejt, ami odakint a fényben, levegőben és vízben működik. Csak preparáló lemezek vannak, amikre a mikroszkópot irányítják. Semmit sem tudnak kikutatni! Csak azt mondhatják: „Odakint ott van a pillangó, de idebent, a mikroszkópom alatt azt látom, amiben az egész pillangó benne van, csak nagyon kicsiben.”

Manapság már nem hiszik azt az emberek, amit most elmondok önöknek, de korábban elhitték: Itt van Anni. Van egy édesanyja, akit Marie-nak hívnak. Anni az anyjából, Marie-ból született. Az egész Anna benne volt már a petében, és ez a pete már Marie anyjában is benne volt. Vagyis feltételeznünk kell, hogy Anna már Marie petéjében is benne volt, ami viszont Gertrudtól származik, aki Anni nagymamája. Vagyis ha Anna petéje Marie-ban is megvolt, akkor Gertrudban is benne kellett hogy legyen. Anna dédnagymamája Kathe. Anna, Marie és Gertrud már az ő petéjében is benne volt és így tovább. Így kapunk egy igen hosszú sort, egészen az első petéig, ami Évában volt. Az emberek tehát azt mondták – mert ez a dolgok legegyszerűbb módja –, hogy a ma élő ember parányi fickóként már Éva petéjében is benne volt. Ezt hívták skatulyateóriának. Bár a ma létező teóriák némileg homályosabbak és azt azért nem engedik meg maguknak, hogy Éváig visszamenjenek, de szellemi szempontból azonosak, ugyanis nemigen léptek előre: „Az egész pillangó benne van már a petében!” Ebben a pillangóban azonban az ugyancsak jelenlévő fénynek, levegőnek és víznek semmi dolga nincsen!

A tudomány ilyesfajta működését látva, ahogyan a professzor az előadóban elővezeti elképesztően tudományos dolgait, amelyek – ellentétben a természet alkotásaival – meglehetős badarságok, az embernek az az érzése támad, hogy talán mégiscsak kell ott lennie fénynek, levegőnek és mindenféle egyéb dolognak! De a professzor ettől távol tartja önmagát, és sötét szertárába vonul vissza, ahol, ha csak lehet, kizárólag mesterséges fény uralkodik, hogy a mikroszkópot meg ne zavarja az ablakon beáradó napfény stb. Ilyenkor ez jut eszünkbe: „Mennydörgős mennykő, hiszen ez leragadt a peténél, amiben persze már minden ott van; a levegőt, fényt és a többit pedig nyugdíjazta a mai tudomány. Ezek nyugdíjba mentek, nem számítanak már semmit.” A mai tudomány mit sem ismer a fény, a levegő vagy a víz alkotásaiból. Szociális életünket is feltrancsírozza az a tény, hogy olyan tudományunk van, ami nyugdíjba küldte az egész világot. Csak azt figyeli, ami a mikroszkóp alatt látható, éppúgy, miként az állam sem törődik a nyugdíjasokkal többet, minthogy megfizeti nekik a nyugdíjat. Szüksége nincsen rájuk. Ez a tudóssal sincsen másképpen, aki a mindennapi eledelét szerzi meg a munkája által, de azt már nem tudja, hogy ezek az ételek miképpen hatnak. Már csak a mikroszkóp izgatja. Csak a részletek. A világ a mai tudomány számára egy nyugdíjas naplopó. Ez viszont azért szörnyű, mert a nép nagy része egyáltalán nem látja át mindezt. A nép így vélekedik: „Ó, hát ők azok, akiknek érteni kell mindehhez!” Már akkor gondolnak rá, hogy tudósokká fognak válni, amikor még kicsi gyerekek. Beadják őket az iskolába, ahol rengeteget kell tanulniuk, és azután is rengeteget gürcölnek. Huszonhét, huszonnyolc éves korig kell tanulniuk. Ami mindebből létrejön, az csak az igazság lehet. Az igazsággal kapcsolatban természetesen nem tud nyilatkozni a publikum, tehát rábízza ezt az ügyet a tudósokra, és nem tudják, hogy mindennek már édes-kevés köze van a természethez. Ez a tudomány úgy vall a természetről, mint egy nyugdíjas hölgyről. Így süllyed el szellemi életünk a mocsárban. És ebben a szellemi mocsárban kellene most előre haladnunk! De egy lépést sem teszünk előre, mert a tisztelt publikum éppenséggel túl kényelmes ahhoz, hogy hallgasson mindarra, amit mondanak neki. Ma az igazságot csak az antropozófia mondja ki. Amit itt elmondok önöknek, azt sehol máshol nem hallhatják. Az igazságot senki sem mondja el, mert a nagyközönség nem törődik többé az igazsággal. Ha valaki elmondja neki, hogy ez vagy az miként van, akkor azt őrültnek tartja. Pedig az az őrültség, hogy ez így van. Mert nem azt fogják őrültnek tartani, aki őrültségeket beszél, hanem éppen azt, aki megmondja, hogy mi hogy van a valóságban. A helyzet az, hogy ezt teljesen felcserélték.

Szeretnék ehhez kapcsolódóan egy történetet mesélni önöknek. Egyszer egy orvosi bizottság érkezett az egyik bolondokházához, mert alapos vizsgálatokat kívántak végezni. Amikor beléptek a kapun, egy úriember állt ott, hogy fogadja őket: „Ő lehet az igazgató főorvos” – gondolták. Így szóltak hozzá: „Kedves kolléga, végigvezetne minket az őrültek celláin és elmagyarázná számunkra, amit látunk?” Így aztán az úriember, aki a kapuban fogadta őket, körbevezette őket, és az egyes cellákban mindent elmagyarázott. Így szólt: „Ennek az őrültnek jelenései, hallucinációi vannak, epilepsziás rohamokkal keverve.” A következő cellánál ezt mondta: „Az ő akarati emóciói magasan a normális szint felett működnek.” Ezt meglehetős pontossággal ecsetelte. Ekkor elérkeztek a tébolyultakhoz, akiknek mindenféle ideák voltak a fejükben. „Ezek azok, akik szellemeket látnak. Ezt mindig követi valaki, de nem szellem, hanem egy ember. Most intézményünk legőrültebb lakójához érkeztünk.” – mondta. Odavezette őket a legőrültebb cellájához. „Ennek az a fixa ideája, hogy ő Kína császára. Ez természetesen csak a fejében van így. De ahelyett, hogy ez az idea a fejében maradt volna, azonosult vele.” Ezt egészen pontosan elmagyarázta, és azt mondta: „De tudniuk kell uraim: teljes képtelenség, hogy ő legyen Kína császára, az ugyanis én vagyok személyesen!” Hát igen. Mindent szépen elmagyarázott nekik, remekül vezette őket, csak éppen nem a tudomány területén, hanem az orruknál fogva. Ő tényleg őrült volt. Azt mondta, hogy az a másik azért őrült, mert azt hiszi, hogy Kína császára, pedig hát az ő maga személyesen. Teljesen őrült volt, aki az orvosi bizottságot vezette.

Az ember nem tudhatja, hogy mikor akad össze egy őrülttel a tudomány területén. Ha találkoznának egy őrülttel, meglepődnének, milyen okos dolgokat mesélne önöknek. Ezért mondta Lombroso, egy olasz természetkutató, hogy az őrült és a zseni közt tulajdonképpen nincsen különbség: a zseni egy kicsit mindig őrült, az őrült egy kicsit mindig zseni. Utánaolvashatnak a Reclam-füzetek sorozatban. Az a címe, hogy Géniusz és elmebaj (Genie und Irrsinn).

Ha az ember nem őrült, akkor természetesen képes különbséget tenni egy elmebajos és a zseni közt. De manapság már odáig jutottunk, hogy teljes könyvek szólhatnak arról, mint Lombrosoé is, amelyekben maga a tudomány bizonygatja, hogy az őrült és a zseni közt nem lehet különbséget tenni. Ez természetesen nem mehet így sokáig, különben szellemi életünk teljesen elsüllyed a mocsárban. A nyugdíjazott természetet újra vissza kell helyezni a posztjára, akkor rájöhetnek, hogy a valóságban miként lesz a petéből hernyó, majd báb, hogy miként van fogságban benne a fény, miként bennünk is, és miként repül ki abból a színes pillangó.

Ez az, amit mondani kívántam, csatlakozva ahhoz, amiről már beszéltünk, hogy meglássák: ami fényt teremt, az szellemmel bír. A hernyónak, a féregnek először el kell tűnnie, és csak utána jöhet létre a pillangó. A pillangó abban van, amiben eltűnik a hernyó. A szellem teremt. Az anyag mindenütt elenyészik, eltűnik – a szellem pedig új lényt teremt. Így van ez az ember megtermékenyítésével is. A megtermékenyítés azt jelenti, hogy az anyag először elenyészik. Van egy kevéske halott anyag, és a szellem, a fény megalkotja az embert az Én-ben. Ha kicsit átgondolják mindezt, akkor össze tudják foglalni, amit mondtam önöknek: az ember nem jár-kel vakon, hanem szemügyre veszi az ebihalat, a békát, és máris tudja, miért van szíve, tüdeje és lába, és miért tud az ebihal úszni a vízben. Mindezek a dolgok összefüggenek egymással. Látni fogják a későbbiekben, amikor újabb és újabb dolgokat veszünk mindezekhez, hogy egy tudomány, ami mindezt megérti, csakis az antropozófián belül jöhet létre.

2. előadás – A kéksav és a nitrogén, a szénsav és az oxigén – Dornach, 1923. október 10.

Jó reggelt Uraim, eszükbe jutott valami?

Kérdező: A Doktor Úr egyszer azt mondta, hogy az égitestek – például a Hold is – sokkal nagyobbak, mint amilyennek látjuk őket. Hallhatnánk erről még valamit?

Dr. Steiner: Ma elmondok valamit önöknek, ami lehetővé teszi, hogy a következő órában mélyebben belemenjünk az égitestek tanulmányozásába. Természetesen először is meg kell értenünk, mik azok az égitestek, és hogyan függenek össze a Földdel. Másrészről azt is be kell látni, hogy ezeken az égitesteken mindenütt jelen van valami szellemi. A nagyság, az elhelyezkedés természetesen nem sokat számít. Ezzel szemben elmondanék valami alapvető dolgot a Földdel kapcsolatban, ami megmutatja, miként érthetik meg a Napot és a Holdat a Földből kiindulva. A Nap természetesen sokkal nagyobb, mint a Föld, a Hold pedig sokkal kisebb. A Hold persze nagyobb, mint amilyennek látszik, de azért kisebb, mint a Föld. A Nap, kiterjedését tekintve nagyobb, mint a Föld.

Mindenek előtt azt kell belátnunk, milyen részekből állnak ezek az égitestek, mik is ők valójában. Fel kell tennünk a kérdést: Ha egy űrhajóval felmennénk, mit találnánk ott? Mindezzel kapcsolatban megint csak az emberből kell kiindulnunk. Már többször megállapítottuk, hogy az ember milyen nagy mértékben függ a környezetétől: levegőt lélegez be, majd levegőt lélegez ki. Amikor önök belélegzik a levegőt, bejut a szervezetükbe az, ami odakint a környezetükben van. A levegő odakint oxigénből és nitrogénből áll. Maga is egy test. Gázszerű, levegőszerű test. Az oxigén feltétlenül szükséges az életünkhöz. Szükségünk van rá, mégpedig oly formán, hogy éjszaka a sötét levegőt, nappal pedig a napsugár által átjárt levegőt lélegezzük be. Vagyis elmondhatjuk, hogy ha nem lenne a levegőben oxigén, akkor nem lennénk képesek életben maradni. De a levegő oxigénje keveredik egy másik gázzal: a nitrogénnel. A levegőben tehát oxigén és nitrogén is van. Kérdezhetnék, hogy szükségük van-e a nitrogénre is.

Ha csak nitrogén volna jelen, akkor megfulladnának. Képzeljék el, mi történne, ha ebből a szobából, ahol az oxigén nitrogénnel keveredik, átvinnék önöket egy olyan helyiségbe, ahol csak nitrogén van: együtt szépen megfulladnának! Gondolhatnánk, hogy teljesen közömbös számunkra, van-e nitrogén vagy nincs, elég lenne nekünk csak az oxigén. De akkor a következő lenne a helyzet: Ha csak oxigén lenne a levegőben, akkor itt közöttünk már csak a legfiatalabb élne, mi többiek rég halottak lennénk. A legfiatalabb még élne, de hosszú ősz szakálla, ősz haja és ráncai lennének. Egy vénember lenne. Vagyis, ha csak oxigén lenne a levegőben, akkor mindannyian túl gyorsan élnénk. Csak azért tart az életünk ilyen sokáig, mert a levegőben sok nitrogén van. Csak a 21%-a oxigén, a többi majdnem mind nitrogén. Ha tehát nem lenne jelen a nitrogén, akkor túl gyorsan leélnénk az életet.

Csak tizenhat, tizenhét, tizennyolc évig élnénk, aztán megvénülnénk.

De a nitrogénnek van még egy egészen különleges tulajdonsága. Hiszen azt mondhatnánk: „Ugyan mi történhetne, ha még egy kicsit több vagy kicsit kevesebb lenne a nitrogén?” Vegyük most azt az esetet, hogy a jelenleginél kevesebb nitrogén van a levegőben. Nos Uraim, az lenne csak cifra történet! Akkor ugyanis önök itt mind hozzálátnának, hogy kilégzésükkel nitrogént juttassanak a levegőbe mindaddig, amíg annyi nem lenne, mint amennyi most. Ha tehát túl kevés lenne a nitrogén a levegőben, akkor önök saját testükből pumpálnák ki, hogy helyre tegyék a nitrogén mennyiségét a levegőben. Ha több lenne, mint amennyi most, akkor visszatartanák testükben a belélegzett a nitrogént. Olyan keveset lélegeznének ki, hogy annyi legyen a nitrogén, mint most. Ez nagyon érdekes: nemcsak arról van szó, hogy az embernek szüksége van a nitrogénre az oxigénhez keverve, hogy helyesen tudjon lélegezni, hanem ráadásul pont egy bizonyos mennyiségű nitrogénre van szüksége. Annak jelen kell lennie. Vagyis nem arra megy ki a játék, hogy bennünk megfelelő mennyiségű oxigén és nitrogén legyen, hanem hogy azok a környezetünkben legyenek megfelelő mennyiségben. Ha ott nincs elegendő, akkor magunk tesszük bele.

Ez olyasvalami, amiről a mai tudomány még nem értesült. A tudomány manapság egyszerűen kikapcsolja az embert a világból, és fogalma sincs, hogy a világ ura lehetne, ha ennek tudatában volna. Ha valahol, tegyük fel, úgy alakulna, hogy egy kolóniát alapítanak egy olyan helyen, ahol kevés a nitrogén, akkor egyszerűen úgy lehetne nitrogént előállítani, hogy az embereknek olyan ételeket adnak, amelyeknek köszönhetően több nitrogént tudnak kilélegezni. Most láthatják, hogy milyen praktikussá válhat egy igazi tudomány.

De van itt valami, amivel még számolnunk kell. Vegyük szemügyre először a nitrogént. Nem azt, ami kint marad, hanem azt, amelyiket be- és kilélegezzük. Ha csak az lenne, akkor megfulladnánk. A tüdőnk megfulladna a nitrogéntől. De a veséink, az emésztőszerveink, kezeink és lábaink igénylik a nitrogént. A vér elviszi azokra a területekre, ahol szükség van rá. Vagyis azt kell mondanunk, hogy az emberben (lásd az előző oldali ábrát) a pirossal rajzolt nitrogén folyamatosan eljut a karokba, a kezekbe, az altestbe, a lábakba és a talpakba. Ott muszáj nitrogénnek lennie. A tüdőben nem maradhat nitrogén, ott csak áthaladhat, mert a tüdőben oxigénnek kell maradnia. A tüdő csak oxigénnel maradhat életben. A nitrogén pedig továbbmegy a karokba, a kezekbe stb. Mindenütt, ahol pirossal besatíroztam, nitrogénnek kell lenni. Még a szívben is kell nitrogénraktárnak lennie. A jelölt helyeken mindenütt szükséges egy kevés belőle.

Odabent a nitrogén, hogy úgy mondjam, kéz a kézben, testvériesen együtt közlekedik a szénnel. A szén benne van a kőszénben, a gyémántban, a grafitban. De bennünk is ott van. Csakhogy bennünk folyékony állapotban úszkál mindenfelé. Tehát odabent (lásd a rajzot) van nitrogén, amit pirossal jelöltem, és most kékkel jelölöm be a szenet. Az is mindenütt jelen van. Vagyis ahol piros van, ott kék is van. Ez nagyon érdekes: az önök lábában, talpában, karjában, kezében, gyomrában, májában, veséjében, lépében és szívében együtt van jelen a nitrogén és a szén. A nitrogén abban a formában, ahogy a levegőben is található, a szén azonban teljesen folyékony állapotban van. Pont úgy, mintha feloldanánk a szenet a vízben, és ott úszna benne a feketeség. Ez van önökben.

Csakhogy veszélyes történet ám, ha a szén és a nitrogén egyszerre vannak jelen egy helyen. Mert ahol szén és nitrogén van együtt, ott mindig jelen van annak a veszélye, hogy kéksav, vagyis cián keletkezik, ha a körülmények megfelelőek. A ciánsav abból jön létre, amit pirossal és kékkel felvázoltam önöknek. Mennek körbe-körbe, a veszély pedig állandóan fennáll, hogy ciánsav keletkezik belőlük. S mivel a csontokban mész van, a ciánsav mésszel kapcsolódhat össze. Ekkor cián-kálium keletkezik, és máris kész a ciánkáli. Mint tudják, technikailag a ciánkáli a legerősebb méreg. Természetesen nincs ennél tökéletesebb méreg. Azonnal elintéz. Nos, tehát az emberben folyton fennáll a veszély, hogy ciánsav, majd ciánkáli képződik benne. Ennek így kell lennie. Ha ugyanis ez nem lenne így, vagyis nem állna fenn annak a veszélye, hogy a testükben ciánkáli képződik, akkor nem tudnának menni és nem tudnák mozgatni a karjukat. Az az erő, amire szükségük van, hogy mozgassák a karjukat és a lábukat, abból fakad, hogy állandóan ki vannak téve a ciánkáli-képződés veszélyének.

Tehát van itt valami nagyon ravasz dolog: a ciánkáli folyton képződne bennünk, mi pedig folyton megakadályozzuk! Mint mozgó embernek ezen alapszik az életünk. Még a vér keringése is azon alapszik, hogy

megakadályozzuk a ciánkáli képződését. A mozgásunk abból az ellenállóerőből fakad, amellyel megakadályozzuk a ciánkáli képződését. Az akaraterőnk is azon alapszik, hogy állandóan kényszerítve van, hogy megakadályozza a ciánkáli és a ciánsav képződését.

Nos, Uraim, ciánkáli nem képződik, mert ha így történne, megmérgezne bennünket. Minden pillanatban fennáll azonban a lehetőség, hogy ciánkáli képződik, nekünk pedig meg kell akadályoznunk azt. Természetesen nem nagy mennyiségű ciánkáli szeretne létrejönni, de valami azért történne az életünkben, ha képződhetne. Az állandóan képződni akaró ciánkáliban élő erő összeköti a földi embert a Nappal. Mégpedig úgy, hogy ami a ciánsavban él, az az emberből folyamatosan áramlik felfelé a Napba. Ha felnéznek rá, akkor így szólhatnak: össze vagyok kötve a Nappal. Az az erő, ami bennem él, amivel megakadályozom a ciánkáli képződését – hiszen az állandóan képződne a testemben –, a Földtől a Naphoz árad. Itt van a Föld, és itt van a Nap – most elnagyoltan rajzolom –, az emberből pedig ciánkáli-áramlatok mennek folyamatosan a Nap felé.

A Napból visszafelé jönnek áramlatok. A Nap felé az emberből oldott ciánkáli áramlik, belőle pedig folyamatosan visszaáramlik az, amit ebből a ciánkáliból alkot. Ez százötven millió kilóméter távolságot jelent. Ha valaki lámpát gyújt a Napon, azt a nagy távolság miatt csak jóval később észlelnénk. Vagyis egy ilyen távoli égitesttel egyszerűen úgy állunk kapcsolatban, hogy kiárasztjuk magunkból azt az erőt, ami állandóan készen áll, hogy bennünk ciánkálit hozzon létre. Egészen pontosan a csontunk az, amelyben szabályos ciánkáli kifőzde van. Pont, mint egy ciánkáli-forrás.

Ha nem ez lenne a helyzet, akkor mi, földi emberek, egészen furcsák lennénk. Ha nem lenne meg ez az összeköttetés a Nappal, akkor csak bámulnánk fel a Napra és így szólnánk: „Hát igen. Ott egy égitest, amihez az égvilágon semmi közünk.” Látjuk, hogy a növények növekszenek. Csakhogy a növények sem fejlődnének, ha nem volna a ciánkáli ide-oda áramlása. Csak bámulnánk a Napba, és fogalmunk sem lenne, hogy annak milyen viszonya van az emberrel. Az emberek természetesen így sem tudnak erről a viszonyról, de érzik, hogy a Naphoz tartoznak. Mégpedig nagyon erősen érzik. Ha a Nap lenyugodott, az ember érzi, hogy nem veszi fel magába olyan erősen a visszaáramló erőket. Legalábbis régebbi korokban, amikor az ember még egészségesebben élt, és éjjel aludt, nappal meg ébren volt, akkor még így volt. Ha a Nap lenyugszik, csak a ciánkáli van – még ha csak kis mennyiségben is, és akkor az ember elalszik. A Nap ereje az, ami az embert elaltatja és felkelti. Csak azért követheti el az ember azt a csínyt, hogy éjjel tovább alkot, illetve tovább élvezkedik, mert megtart magának egy kevéskét ebből az erőből. De ehhez még az is jön, ami erőt éjjel felhalmozunk azáltal, hogy ezek az erők összhangban állnak a Nappal. Azt kell mondjam, hogy ha bárhol a Földön kéksavat termel valami – például bizonyos növényekben kéksav képződik –, tehát valahol a Földön kéksav jön létre, akkor a Nap képes rávenni a növényt, hogy véghezvigye azt, ami az emberben folyamatosan létre akar jönni.

Ahhoz, Tisztelt Uraim, hogy ez képződni tudjon – márpedig képződnie kell, mert a kéksavban ott van a nitrogén –, ehhez szükség van a környezetben lévő nitrogénre. A Napnak szüksége van nitrogénre, hogy megfelelő módon fejthesse ki ránk a hatását. Mi emberek még állva maradni sem tudnánk a Földön, ha a Napban nem lenne nitrogén, amelyen keresztül a végtagjainkra, emésztőrendszerünkre stb. hat. De az emberi fej esetében mindez teljesen másképpen van. Mint látták, a nitrogénnek semmi keresnivalója a tüdőben. Keresztül kell haladnia a tüdőn. A tüdőben csak az oxigénnek van dolga. Ha az oxigén keresztülmegy a tüdőn, akkor nem szabadna a fejben haladó részének barátian együtt vándorolni a nitrogénnel. Az oxigénnek sokkal inkább a szénhez kell mennie. Így ahelyett, hogy kéksav képződne, miként a talpakban, szénsav keletkezik, amit lilával jelölök. A talpban kéksav, a fejben szénsav keletkezik. Ha szénsavban kellene lélegeznünk, megint csak megfulladnánk. De a fejünknek szüksége van rá. Mint látják uraim, ez rendkívül érdekes. A fejünknek szénsavra van szüksége.

Mindannyian ismerik ugyebár a szénsavat. Mindannyian ittak már olyan üdítőt vagy vizet, ami bugyborékol: kis gyöngyöcskék vannak benne, kicsiny gázbuborékok. Ezekben gyakran szénsav van, és az jön a felszínre buborékok formájában. Uraim, önök képtelenek lennének gondolkodni, sőt semmire sem tudnák használni a fejüket, ha saját testükben a véren keresztül nem bukkannának fel ilyen kis buborékok. Pont, ahogy az üdítőben felszínre szökkennek a buborékok, úgy merülnek fel az önök fejébe ilyen picinyke buborékok. Nem is tudnának gondolkodni, ha nem lennének maguk is egy üdítős üveg. Testük súlyának egynegyedét, egyharmadát teszi ki a vér. Vagyis könnyen elképzelhetik, hogy önök egy olyan üveg, amiben üdítő helyett vér van, és amiben pont, mint az üdítős üvegben, folyton felfelé szállnak a kicsinyke buborékok, olyanok, mint a vízben, csak sokkal kisebbek. A fej nem lenne képes gondolkodni, ha ezek a kis buborékok nem szálldosnának folyton felfelé.

De nem szabad, hogy a szénsav tétlenkedjen a fejben. Most képzeljük el, hogy önök a vérüket tekintve ilyen üdítős üvegek, és szállnak felfelé a fejükbe a kicsiny buborékok. Most tehát a fejükben, akárcsak az üdítőben, ott gyülekeznek a szénsavbuborékok. Ha túl kevés van belőle, elalszanak, tehát ott a fejben szükség van rá. A fejben ez a szénsav kapcsolatba kerül a vassal. Sehol máshol, csakis a fejben. Vas mindenütt van a vérben. De az a vas, ami például a kézbe megy, nem tud mit kezdeni a szénsavval. Csak a fejben kerül össze a vas és a szénsav. Szinte azt mondhatnánk, hogy a fejben csókolózni kezdenek, meglehetősen intim viszonyba kerülnek egymással a szénsav és a vas. És innen megy a vas az ereken keresztül a test minden más pontjára. Ha a szénsav a fejben kapcsolatba került a vassal, akkor utána már az egész vérben ő fogja hordozni a vasat. Randevúzni csak a fejben tudnak. De ha már egyszer randevúztak a fejben, onnantól kéz a kézben sétálgathatnak a vér minden pontján. Ha tehát egy ifjú leány sápkóros lesz, és a vérében túl kevés a vas, az azt jelenti, hogy a fejében túl kevés randevú zajlik. Túl kevés a légyott a vas és a szénsav között. A leánynak nincsen elegendő ereje, hogy a fejében összehozza a vasat és a szénsavat.

Valószínűleg már mindannyian hallottak szénsavas vízről, és talán már ittak is ilyet. Az ilyen szénsavas víz különösen egészséges. Ahol ilyen szénsavas víz tör a felszínre – márpedig a Földnek sok pontján vannak ilyen források –, ott a Földben pontosan az megy végbe, ami az emberi fejben. Mindenfelé vannak magas vastartalmú források. Ide küldik el az embereket, ha a fejük meggyengül. Mivel minden emberi fej egy ilyen vastartalmú forrás, folyamatosan vasas szénsav termelődik benne. Ahányan csak itt ülnek, mind egy-egy külön kis forrás. De ha valaki egy egész télen át erősen lumpolt, akkor meggyengül a feje, és kevés lesz benne a szénsav. Azt fogja érezni, amit sokan tavasszal éreznek. Úgy érzik, hogy valami nincsen egészen rendben a vérükben – persze, hiszen egész télen lumpoltak –, gyengének érzik a fejüket, és akkor elmennek egy fürdőbe, ahol a gyomron keresztül bejuthat az, amit egyébként saját maguk is képesek lennének megtermelni, ha szolidabb életet élnének. A vastartalmú források egyáltalán nem ritkák a Földön. Annyi van belőlük, ahány ember! Tehát a vérünkbe a vas, amire szükségünk van, a szénsav segítségével kerül.

Mindezt saját magunknak kell folyamatosan létrehozni a fejünkben. De ugyanabban a pillanatban, amikor képződne, meg is kell akadályoznunk, ahogyan a kéksav képződését is meg kell akadályoznunk. Csak azt szabad engedni, hogy ez a képződés megkezdődjön. Ma a kémikusok csak arról beszélnek, hogy ha összehozzuk a vasat, a szenet és az oxigént, akkor szénsavas vasat kapunk. Persze ott is kell lennie annak a szénsavas vasnak – csak éppen az életben ez egyáltalán nem így történik! Ahogyan elég nagy különbség van egy darab kő és az önök mája közt, éppúgy elég nagy különbség van aközött, amit a kémikus a laboratóriumban előállít mint szénsavas vasat, és aközött, ami az önök fejében létrejön. Az ugyanis él! Az a különbség köztük, hogy az egy élő dolog. Az önök fejében lévő szénsavas vasból ugyanis folyamatos áramlatok mennek a Holdhoz. Miként a ciánkáli-áramlatok mennek a Nap felé, úgy ezek a szénsavas vasáramlatok a Hold felé mennek, amiket azáltal képes az ember fejleszteni, hogy uralja a szénsavas vasat.

Képzeljék el, Uraim, hogy felpillantanak a Holdra, és azt mondják: sok köze van a fejemhez! És így is van. Ha olyan környékre mennek, mint például a magyarországi Savanyúkút vagy a steiermarki Götsch, vagy esetleg Gießhübl stb., azt hiszem Svájcban is vannak ilyen helyek, szóval, ha egy ilyen helyre elmennek, oda, ahol a Hold ereje leginkább áthatja a Föld talaját s így fejti ki legnagyobb hatását a Földre, ott alakulnak ki ilyen források. Most láthatjuk, miképpen függ össze a földi ember és a Föld a Nappal illetve a Holddal azáltal, hogy rájöttünk: a Napra mennek az ember által uralt ciánkáli-áramlatok, a Holdra pedig az ember által uralt vasas szénsaváramlatok.

Ha az emberek okosak lennének, akkor az ilyen dolgokat alaposan megvizsgálnák. De ma ezt nem teszik. Csak abba kell belegondolniuk, hogy a Földön ma élő növényeknek mennyi szénsavra van szüksége. A szénsav ott van. Ugyanis mi emberek és az állatok is szénsavat lélegzünk ki. A növények pedig nem oxigént, hanem szénsavat lélegeznek be. Az oxigént eldobják, a szénsavat viszont megtartják. A növény a szénsavra épül. De ez az egész folyamat a növényben a szénsav segítségével teliholdnál megy végbe a legerősebben, mivel a szénsav összefügg a Holddal. Újholdnál ezzel szemben sokkal kevésbé fejlődik. A növény számára az alapvető feltétel, hogy mindig érje a telihold. A növekedés újholdnál megáll, teliholdkor pedig a legerősebb.

A régi babonák is megmagyarázták a Hold hatását. E dolgokat ugyanis már akkor észrevették, amikor a tudomány sehol sem volt. A régi paraszti hagyományokban rengeteg utalás van arra, hogy milyen nagyon fontos a telihold a növény fejlődése szempontjából. Nem szabadna csak az egyes égitestek egymás közti viszonyáról beszélni, hanem abból kellene kiindulni, hogy mindez miben fejeződik ki itt a Földön az emberek között. Mint azt láthatták, az ember rendkívül sokat köszönhet a Napnak és a Holdnak. A Holdnak köszönheti, hogy képes használni a fejét. A Napnak köszönheti, hogy a szívét, lábát, kezét használni képes. Éppen úgy, ahogyan a Földre is szükségünk van, hogy járjunk rajta, hogy ne essünk folyton össze, éppígy szükségünk van a Holdra és a Napra. A Holdra azért, hogy gondolkodhassunk, a Napra, a nap erőire pedig, hogy járhassunk. Amikor éjszaka járunk, akkor azt az elspájzolt naperők segítségével tesszük, amit napközben kaptunk. Egyszerűen szükségünk van az égitestek erejére!

Viszont, ha mindazt tudják, amit most elmondtam önöknek, akkor a következőképpen szólhatnak: „Hogy volt ez korábban?” – A régebbi korokról már mondtam önöknek, hogy a Nap, a Hold és a Föld még egy égitest volt. Csak az idők folyamán váltak szét. Ma tehát úgy áll a helyzet, hogy háromfelé lett osztva egy égitest: Napra, Holdra és Földre. Korábban a Nap iszonyatosan nagy volt. Benne volt a Föld, és a Földben benne volt a Hold. Egymásban voltak.

Ha a fejlődésben visszatekintünk, akkor eljutunk egy ponthoz, ahol a helyzet olyan volt, mintha önöknek most hatalmában állna – mert olyan hatalommal rendelkeznének –, hogy itt ezen az összejövetelen fognák magukat, és szépen az egész Földet összecsomagolnák, felpakolnák egy „világkocsira”, majd gyorsan felfuvaroznák az egészet a Holdra. A Holdat megfognák és beledugnák a Földbe, mondjuk a Csendes Óceánba, majd az összepakolt Földdel és Holddal egy szempillantás alatt egyenesen a Napba repülnének. Ekkor pont azt a helyzetet hoznák újra létre, ami egykor volt. Nos akkor természetesen ahány anyag csak van a Földben és a Holdban, mind más formát nyerne, mint most. De egykor úgy is volt! És akkoriban, amikor ez még így volt, nem létezett olyan levegő, mint most. A Földön ciánsav és kéksav volt. Az akkori Napban mindenütt ciánsav és szénsav volt. Akkoriban nem is volt rendes levegő – mondhatnák. Hiszen a kéksavban és a szénsavban az ember nem képes élni. Hát igen, uraim. Az ember úgy, abban a formában, ahogyan ma teszi, valóban nem lenne képes életben maradni. Csakhogy akkoriban az embernek még fizikai teste sem volt. Lélekként élt ebben a rendszerben, ezen az égitesten, ami egyszerre volt Föld, Nap és Hold. És ha helyesen tekintünk a dologra, akkor rögtön rájövünk, hogy az égitest egész természete teljesen más volt akkoriban, amikor a Napon éltünk. Természetesen nem oxigénnel éltünk, hanem ciánsavval és szénsavval. Kéksavat a Nap adott nekünk, amiben benne éltünk, szénsavat a Hold, ami a Földben volt.

Mára mindebből csupán annyi maradt, hogy a levegőben ott a nitrogén, amiből nem tudunk megélni. A nitrogén a kéksavból maradt vissza. Az óriási kéksav-levegő hagyta itt nekünk, amikor a Nap és a Föld szétváltak. Tehát a nitrogén a kéksavból maradt. Az oxigén pedig a szénsavból maradt itt, miután a Hold kijött a Földből. Vagyis azt kell mondjuk, hogy a levegőnk, a ma szokványos levegő, ami nitrogénből és oxigénből áll, nem létezett mindig. Csak azóta létezik, hogy a Nap kivált a Földből, mert akkor maradt itt a nitrogén. És amikor a Hold elhagyta a Földet, akkor jött az oxigén.

Nos, lépjünk tovább! Mondtam önöknek, hogy a levegőben csak egészen kevés oxigén van, úgy 21%, és meglehetősen sok nitrogén, körülbelül 78%. Azt is mondtam önöknek, hogy a Nap nagy, a Hold pedig kicsi. Az oxigén a Holdtól van, ezért kevesebb van belőle a levegőben, a nitrogén a Naptól van, így jó sok van belőle, mivel a Nap sokkal nagyobb, mint a Hold. Így már a levegő nitrogénmennyiségéből is következik, hogy a Nap nagyobb, mint a Hold, mivel a nitrogén a Naptól, az oxigén a Holdtól van.

Azt is mondtam még önöknek, hogy a szénsav oxigénből és szénből áll. Ez ugyanaz a szén, ami a fekete kőszénben van. Az oxigén pedig a levegőben van. Mondtam önöknek, hogy akkor keletkezett az oxigén, amikor a Hold elhagyta a Földet. De ezek szerint az a kőszén, ami a Földben maradt, szintén a szénsavból maradt vissza. Gondoljanak csak bele, hogy manapság kibányásszuk a szenet a Földből. Mit kellene mondanunk, ha nem úgy akarunk furkálni a földben, mint egy földigiliszta, hanem tisztán látjuk, hogy miként keletkezett ez a bizonyos szén? Egykor a Hold elhagyta a Földet, de a Földnek ajándékozta a szenet, a levegőnek az oxigént. Ezért így kell szólnunk: „Te Hold, igen gazdagon megajándékoztál bennünket, amikor elhagytad a Földet! Nem egyszerűen csak megléptél, hanem hátrahagytad a levegőben az oxigént és a földben a szenet!” Vagyis a Hold egy meglehetősen nagyszerű fickó odakint a világűrben, hiszen amikor még velünk volt, eltartotta a lelkeinket szénsavval, amit termelt. Aztán hátra is hagyta nekünk. Kint meghagyta a szenet, a földben pedig a kőszenet. Nem úgy távozott, mint egy tolvaj, akinek nyoma sem marad vagy még el is visz valamit. Ehelyett a Hold volt az, aki először tette lehetővé a fizikai ember létét. Előtte nem létezett fizikai ember, csak szellemi ember, aki a Napon élt, ami együtt volt a Holddal és a Földdel.

Még ennél is korábban vált ki a Földből a Nap. A Nap látta el addig a Földet kéksavval, tulajdonképpen ciánkálival. Erre van szüksége annak, aki lelki-szellemi lényként él, nem pedig fizikai testben. Ha az embernek fizikai emberként kell élnie, és nem tudja felhasználni a kéksavat, akkor annak a környezetben kell meglennie. A kéksav azonnal feloldja a fizikai embert. De a Nap is egy nagyszerű személyiség: hátrahagyta nekünk a levegőben a nitrogént, amikor annak idején elvált tőlünk. A Föld mélyén pedig hátrahagyta nekünk a ciánkálit és a különféle ciánvegyületeket. Ezek szénből, nitrogénből, káliumból és kalciumból állnak. A kálium az az anyag, ami olyan szépen csillog, mint az ezüst. A Nap hátrahagyta nekünk a levegőben a nitrogént és némi szenet, de abból nem lett kőszén. Ez a szén a növényekben él. A kalciumot különválasztotta, és abból lettek a jura-kori mészhegyek stb. A tény, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt, annak köszönhető, hogy a Nap egykor itt volt, és aztán különvált, de hátrahagyta a meszet. A Hold a levegőben hagyta az oxigént, a Nap a levegőben hagyta a nitrogént.

Így alakult ki a Föld a Holdból és a Napból. És miután kialakult, mi felpillantunk, s ott látjuk a Napot és a Holdat. Mindaddig, míg e három – Föld, Hold és Nap – együtt voltak, addig az ember csak lelki-szellemi lényként élhetett. Másként nem élhetett. Élhetett az ember annak ellenére, hogy nem volt fizikai teste, mert nem volt még oxigén és nitrogén, de csak mint lelki-szellemi lény.

Ha ma ciánkálit juttatunk a testünkbe, úgy ahogyan azt régen tettük, akkor az minden életerőt és minden életfolyamatot megsemmisít bennünk. De a szörnyű az egészben az, hogy fennáll a veszélye, hogy ha valaki ciánkáli mérgezésben hal meg, akkor a ciánkáli a lelket magával ragadja, és az ember, ahelyett hogy lélekben tovább élne, szétoszlik a világban. Egészen pontosan a napfényben.

Ha az antropozófiai tudás elterjedne, akkor többé senki sem halna meg ciánkáli mérgezésben. Eszébe sem jutna senkinek, hogy egyáltalán szóba jöhet a ciánkáli mérgezés. Ez is csak a materialista tudománynak köszönhető, mert az emberek azt hiszik: a hulla az hulla, és teljesen mindegy, hogy az ember ciánkáli mérgezésben hal meg, vagy egyszerűen felbomlik. Csakhogy ez egyáltalán nem mindegy! Ha valaki természetes úton hal meg, akkor a lélek és a szellem a szokásos úton jut a szellemi világokba. Tovább élnek. De ha valaki ciánkáli mérgezésben hal meg, akkor a léleknek az lesz a szándéka, vágya, hogy minden kicsi részecskéhez hozzácsapódjon, nevezetesen hogy kitáguljon a nitrogénben és feloldódjon a világűrben. Ez viszont a lélek és a szellem valódi halálát jelenti. Ha az emberek tudnák, hogy a lélek és a szellem a valódi ember, akkor azt mondanák: „Semmiképpen sem szabad ezt a szörnyű robbanást előidéznünk, ami kis mértékben az egész világmindenségben végbemegy, ha egy ember ciánkáli mérgezésben hal meg.” Minden ember, aki ciánkáli mérgezésben hal meg, helytelen formában, de bekapcsolódik abba az áramlásba, ami a Föld és a Nap között zajlik. Ha meglenne a megfelelő eszközünk rá, akkor minden alkalommal egy kis robbanást észlelnénk a Napban, amikor egy ember ciánkáli mérgezésben meghal. A Nap ezáltal egyre romlik. Az ember megromlasztja a világmindenséget és azt az áramlatot, ami a Napból a Földre jön, ha ciánkáli mérgezést kap. Az ember tényleg hatással van a világmindenségre. Amikor az ember ciánkáli mérgezést kap, tulajdonképpen lerombolja a Napot! Minden ciánkáli mérgezésnél ez történik.

Ez már nem ugyanaz, mint egy mesterségesen előhívott vallásos érzület, mert amikor megtudjuk, hogy a világmindenséghez tartozunk, és minden amit teszünk, hatással van rá, az egy valóságos vallási érzületet hoz létre. – Ez az, amit az emberek teljesen elfelejtettek! Már senki sem tudja, hogy a nitrogént, ami a környezetünkben van, a Nap teremtette, és hogy az oxigént, ami körülöttünk van, a Hold teremtette. Így alapvetően elmondhatjuk, hogy igazi tudomány manapság már rég nem létezik. Egyszerűen nincsen igazi tudomány. Egy igazi tudomány segítségül hívja a többi égitestet. Az emberek belenéznek a távcsöveikbe, számításokat végeznek, de nem tudják, hogy azok a kis vasrészecskék például, amelyekből millió és millió úszkál a vérünkben, kapcsolatban vannak a Holddal és mindazzal, ami a Holdon történik. Így például, amikor egy sápkórban szenvedő fiatal leány nem képes helyes viszonyt kialakítani a Holddal, akkor az egész világmindenség harmóniájából csúszik ki. Ezért előfordul, hogy egy ilyen sápkóros leány elveszíti az emlékezetét és mindent, ami a fejre vonatkozik, mert nem jön létre az az élő kapcsolat – mindaz, amiről az imént beszéltem önöknek – a vas és a szénsav között. A fejben nem lesznek gondolatok.

Éppígy, ha valaki nem képes helyesen leküzdeni azt az erőt, amivel a ciánkáli akar létrejönni a testében, akkor túl sok mész rakódik le a csontokban. A csontok törékennyé válnak, a mész még az erekbe is benyomul, és akkor minden törékennyé válik az emberben. Az embernek nincsen többé helyes kapcsolata a Nappal. Pedig annak meg kell lennie. Az embernek megfelelő kapcsolatot kell kialakítani a Nappal azáltal, ami a mozgásában él, amiben a csontoknak is nagy szerepe van. Azáltal pedig, ami a fejében él, megfelelő kapcsolatot kell kialakítani a Holddal. A helyzet az, Tisztelt Uraim, hogy ha az ember túl keveset gondolkodik, mert lusta gondolkodni, akkor a Hold egyszer csak nem törődik többé az emberrel. Akkor az ember butává válik. Ha pedig soha nem jár, megy, hanem folyton ágyban fekszik, akkor a Nap nem törődik többé az emberrel. Akkor az ember butává, tunyává és lomhává lesz a végtagjaiban. Hogy valaki lusta-e gondolkodásban vagy mozgásban, az attól függ, milyen a viszonya a Nappal és a Holddal. Ha jó barátságban vagyunk a Nappal és a Holddal, akkor megfelelő a gondolkodásunk, szívesen mozgunk és dolgozunk. Ha rossz viszonyban vagyunk a Nappal és a Holddal, akkor nem gondolkodunk és nincsen örömünk a mozgásban és a munkában. Ha megkérdeznek néhány embert, hogy mit tanult abból, amit ma meg lehet tanulni, az egyik el fogja mondani, hogy miként kell használni a mikroszkópot, a másik elmagyarázza, hogyan lehet teleszkóppal, távcsővel vizsgálni a Napot és a Holdat. Hogyan kell kiszámolni a szögeket, mekkorák a távolságok. Hogy a Napon napfoltok láthatók, és hogy egy korona van körülötte. Hogy miként száll fel a köd – mindezt elmeséli egyik a másiknak.

Ha engem kérdeznek meg, hogy milyen összefüggések vannak az égitestek között, akkor én sem mondhatok mást, mert én is csak azt tanultam, amit mindenki más. De ha ebből egy élő tudományt akarunk létrehozni, akkor csak úgy mesélhetem el ezt önöknek, hogy végül oda lyukadunk ki, hogy az emberi mozgás és gondolkodás a Naptól és a Holdtól függ. Ez egy élő tudomány, a másik pedig egy halott tudomány. Ez az élő tudomány és a halott tudomány a különbség a Goetheanum és egy mai egyetem között. Ha egy mai ifjú bemegy egy egyetemre, akkor a fiatal orvostanhallgató azt fogja hallani, hogy ha egy test összeköttetésbe kerül az oxigénnel, akkor elég. Vegyünk egy gyertyát példaként. Van ott mindenféle éghető anyag, zsírok, láng stb., amik összekapcsolódnak a levegő oxigénjével. Ez az égés. Anyagok összekapcsolódása az oxigénnel. Aztán a következőt mondja a professzor: „Az emberen belül szintén végbemegy egyfajta égés, mert ott van bennünk a szén, és az ember belélegzi az oxigént, amivel a szén összekapcsolódik. Az emberben tehát ezek szintén képesek összekapcsolódni.” És a professzor mesélni kezd az emberben zajló égésről. De épp olyan nagy badarság, ha valaki így szól: „Hé, te, a májad teljesen elromlott, faragok neked egyet fából, és beléd ültetem.” Az ugyanis csak egy halott máj. Az embernek viszont élő májra van szüksége. Ha egy gyertyát gyújtanak meg, akkor halott égéssel van dolguk. Ám az emberben zajló égési folyamatok élők. Pont ugyanaz a különbség egy gyertya égése és az önökben zajló égés között, mint a fából készült máj és az élő máj közt. Amikor a professzor azt meséli, hogy égés zajlik az emberben, akkor egyáltalán nem igazi emberről beszél, hanem olyanról, amit fából faragtak. De ez egy nagy badarság! Az égés maga egy élő dolog az emberben. Ez a különbség az odabent zajló élő égési folyamat és az idekint zajló halott égési folyamatok közt. De nekik egyre megy. Azt mondják: „Odakint elég a gyertya, a faggyú, a zsír vagy bármi más, odabent pedig elég a szén és szénsavvá lesz.” Ez oltári nagy badarság! Ez pont olyan, mintha azt mondanánk, hogy remekül lehet májat készíteni kőből vagy fából. Viszont az csak halott máj lenne. Az emberi testben nem mehet végbe pusztán olyan égés, mint ami a gyertyában. Ehelyett élő égési folyamat zajlik, és pont az a különbség köztük, mint a fából készült és az élő máj között. Ezért különböztetem meg ezeket a kifejezéseket azoktól, amiket a hivatalos tudomány használ, például az égéssel kapcsolatban stb. Csak akkor mondom ki őket, ha közben elmesélem, hogy az egy élő égési folyamat. Már maga a szó is képtelenség, hogy az emberben égési folyamat megy végbe, mert mindenki arra gondol, hogy ugyanaz megy végbe az emberben, mint ami a gyertyával történik. – Már akkor badarságot beszélünk, amikor kimondjuk ezt a szót.

Ha itt leszek szombaton, akkor tartok előadást, ha nem, akkor hétfőn találkozunk.

3. előadás – Ember és Föld északon és délen – Dornach, 1923. október 13.

Jó reggelt, Uraim. Talán volt valami az előző előadáson, ami különösen kivívta a tetszésüket és kérdeznének róla?

Kérdező: Tegnap Seefeld úr mutatott nekem egy fényképet a hópelyhekről. A formák a világmindenségből jönnek. Nagyon érdekelt. Itt valami összefüggést érzek. Ez rávett, hogy mindezt továbbgondoljam.

Dr. Steiner: Megpróbálom összefüggéseiben vázolni önöknek mindezt, mivel akkor könnyebben átlátható, hogy miként függ össze azzal, amit múlt hétfőn tárgyaltunk. Már többször felhívtam rá a figyelmüket, mennyire összetett lény az ember. Ezt nem is annyira a külsején, mint inkább a belsején – a fizikai test belsején is – láthatjuk meg. Itt felhívnám rá a figyelmüket, hogy azon a környéken, ahol az úgynevezett forró égöv uralkodik, ahol az év legnagyobb részében meleg van, és csak egészen rövid, esős tél váltja fel a meleget – mondjuk például Egyiptom déli részén vagy Indiában –, ott az emberek belsőleg teljesen másképpen néznek ki, mint azok, akik hidegben élnek, mint például az Északi Sark környékén. Azok a helyek, amelyek az Északi Sark közelében vannak, meglehetősen sok olyan erőt hordoznak, amelyről ön az imént beszélt nekünk. Azt az erőt, amely a hópihe gyönyörű formájában jut kifejeződésre. Vagyis azt mondhatjuk, hogy van a Földnek egy olyan övezete, ahol meleg és napsütés uralkodik, illetve egy olyan, ahol a Napnak kisebb a hatalma, ahol a hó és jég uralkodik. Természetesen önök is tudják, hogy nemcsak a hópihéknek van gyönyörű, sokféle formája. A hópihének elsősorban olyan alakzatai vannak, amelyek a hatszögre vezethetőek vissza. De minden bizonnyal láttak már télen az ablakon jégvirágokat, ha megfagyott rajta a víz, ami páraként lepte be. Ott láthatták, micsoda gyönyörűséges virágok keletkeznek. Csodás alakzatok, amelyeket a megfagyott víz hoz létre. A víz, amely mind a hónak, mind a jégnek alapul szolgál. Hiszen ha újra meleg lesz, akkor a hó is, jég is újra vízzé lesz. De ha a Napnak nincs elég ereje, akkor a víz a legszebb formákat hozza létre. Ezek természetesen nem lehetnek eleve benne a vízben. Az, ami önnön alakját önmaga képzi, mindig megtartja azt. Önöknek is mind megvan a maga formája. Az emberi formáról nem lehet elmondani, hogy ha rásüt a nap, szétfolyik. Az meglehetősen kellemetlen volna, és nem is történik meg. A víz formája nem belülről fakad, hanem kívülről jön.

Most vizsgáljuk meg, honnan kapja a víz azt a formát, amely életre hívja a hópihék és a jégvirágok gyönyörű alakzatait. Ez lesz a válasz a feltett kérdésre is.

Amikor egy ilyen kérdést felteszünk, késznek kell lennünk az egész embert egyszerre vizsgálni. Nos, van az emberben két szerv, amelyek egészen mások egy olyan embernél, amelyik ott él, ahol a Nap egész évben nagy erővel süt, mint például Dél-Egyiptom vagy India forró területein. Ezeknek a szerveknek a belső felépítése teljesen eltér azokétól az emberekétől, akik olyan területeken laknak, ahol úgymond egész évben hideg van, ahol a természet folyton hajlamos rá, hogy hókristályokat és jégvirágokat hozzon létre, mint az eszkimóknál. Ők ott élnek, ahol állandóan hó és jég takar mindent, ahol a víz nem igazán folyik. De pillantsunk most a külsőre. Az emberek azt fogják mondani, hogy a meleg égövi emberek némiképpen nagyobbak, az eszkimók pedig kicsik. De ez nem számottevő különbség. Az igazán nagy különbség egy meleg égövi ember és egy eszkimó közt a máj és a tüdő kialakításában van. Az eszkimóknak testükhöz képest nagy tüdejük és kicsi májuk van, a forró égövi embereknek pedig relatív kicsi tüdejük és nagy májuk. Vagyis mint látják, azok az emberek, akik olyan helyen élnek, ahol folyton jégvirágok és hókristályok képződnek, abban különböznek másoktól, hogy testükhöz képest nagy tüdejük és kicsi májuk van. Azoknál az embereknél viszont, ahol a természet nem mutat rá hajlandóságot, hogy ilyen formákat hozzon létre, ahol a Nap mindent szétolvaszt, mindent eltüntet, ott az a jellegzetesség áll fenn, hogy az embereknek viszonylag kicsi tüdejük és nagy májuk van. Bármire is kérdezünk rá a természettel kapcsolatban, mindig az emberre kell tekintenünk. Aki nem az emberből indul ki, az semmit sem ért meg a természetből. Egyáltalán semmit.

A helyzet tehát a következő: az emberi máj nagyon fontos szerv. Ha nem lenne májunk, nem lenne epénk sem, mert a máj folyamatosan epét választ ki. Az epe a májból jön, keresztülmegy a léphólyagon, onnan az emésztőnedvekhez, onnan a vérbe, onnan pedig az egész szervezethez eljut. Vagyis azt mondhatjuk, hogy az ember jobb oldalán ott a máj. A májból áramlik az epe a léphólyagba, onnan a vérbe, majd az egész testbe. Vagyis az emberi máj tulajdonképpen nem másért van, minthogy epét válasszon ki.

Most megkérdezhetnék: „Miért jön az epe a májból folyamatosan?” Nos Uraim, ha nem lenne epéjük, akkor nagyon furcsa emberek lennének. Természetesen csak nagyon kis adagokban oszlik el a testben, de az egész testben jelen kell lennie. Ha nem lenne epéjük, akkor félelmetesen flegmák lennének. Kezük, lábuk, fejük csak úgy lógna, és teljesen mindegy lenne a számukra, hogy valaki megszólal-e vagy nem. Vagyis slattyogó, flegmatikus emberek lennének, ha nem lenne epéjük. Az embernek muszáj, hogy epéje legyen, és a májnak feltétlenül kell epét termelnie. Így aztán, ha a máj viszonylag kicsi, akkor az ember flegmatikusabb lesz, ha pedig viszonylag nagy, akkor az emberben sok lesz a tűz, mert az epe tüzet szít. Előfordul, hogy valakinek túl sok az epéje, mert a máj túl sokat termel; ekkor nagy kedvet fog érezni ahhoz, hogy ha valaki csak egy szót is szól, azt jól elkalapálja. Vagyis az indulatos emberekben túl sok epét termel a máj. Sok epe folyik az emésztőnedvekbe és a vérbe. Ha belsőleg megfigyelnének egy ilyen embert, akinek mondanak valamit, ami nem tetszik neki, akkor azt látnák, hogy pillanatok alatt szétterjed testében az epe, és lekever párat vagy átkozódni kezd. Ezt lehet megfigyelni egy olyan embernél, aki hajlamos túl sok epét termelni. Ugyanakkor, ha egyáltalán nem termelne epét, mint mondottam, csak slattyogna ide-oda, mivel nem lenne benne tűz. Mint látják, az epetermelés olyasmi, ami feltétlenül az emberhez tartozik. Nem tudom, hogy valaki önök közül kóstolta-e már az epét. Iszonyatosan keserű, valósággal méregkeserű, és ha a szájon át nagyobb adagot vesz be valaki, az valóban mérgező is. Ez azzal van összefüggésben, amit múlt szerdán mondtam önöknek. Azt mondtam, hogy ha az ember élővé válik, mozog, jár, vagy akkor, amikor veszekszik és lekever néhányat, az olyan sok mérget ad, hogy képes sok ciánkálit termelni. Az pedig összekeveredik a vérrel. Nagyon sok esetet ismerek, amikor valaki pusztán a haragtól vérmérgezést kapott. Az ember annyira feldühödhet, különösen, ha hirtelenharagú, hogy túl sok epét választ ki, vagyis először sok ciánt, aztán sok epét. Ekkor egy méregkeverék kerül a vérbe és tönkreteszi. Szörnyű vérmérgezés keletkezik a dühből. Ebből látható, mennyire szükségszerű és mennyire káros is lehet egyben, amit egy emberi szerv létrehoz. Minden, ami történik, összefügg a lelkiekkel. A harag lelki eredetű, az epe fizikai. De semmi sincs az emberben, ami ne lenne egyben lelki is, és minden lelkinek van fizikai formája.

Menjünk tovább. Tegyük fel, hogy egy ember sokszor fázik meg, mégpedig a hasára. Vagyis sokszor fázik fel. Akkor a hasa azt fogja mondani. „Olyan vagyok, mint egy eszkimó a hideg égövben. Itt folyton hideg van.” Ekkor előfordul, hogy a has visszahúzza a májat, hogy végül kicsi lesz, mint egy eszkimóé. Ha tehát valaki állandóan fel van fázva, akkor a mája összehúzódik, és kipréseli magából az epét. Az epehólyagba állandóan csepeg az epe, és onnan továbbjut a testbe.

Nos Uraim, önök is nyilván ismerik azt az érzést, amire azt mondjuk, hogy megemelte magát valaki. Ez akkor van, ha olyasmit emel valaki, ami túl nehéz neki. Ilyenkor megtépődnek, megsérülnek az izmok. Ha túl sok erőt használunk fel egy szervnél, az éppígy megsérülhet. Így van ez a máj esetében is. Ha folyton folyvást túl sok epét termel, akkor a máj előbb-utóbb összezsugorodik. Használhatatlanná válik. A legtöbb májbetegségnek az az alapja, hogy a sok megfázás miatt a máj túl sok epét termel, és emiatt elsatnyul. A májbetegségek tehát a megfázásokból alakulnak ki, mivel összezsugorodik a máj. Természetesen bármilyen másféle állapot is tartozhat ide. Ha az ember túl sokat fázik meg, akkor lehet, hogy a szív is rendellenesen kezd működni. Ezért mondják az orvosok, hogy a máj betegségei a szívből erednek. Valójában abból fakadnak, hogy a has megfázik.

Mindennek azonban – ez már abból is világosan látszik, amit eddig mondtam– a Naphoz van köze. Ezért van az, hogy ha valaki, akinek éppen megfázott a hasa, fényre fekszik, az jót tesz neki. Ilyen esetekben rendkívül jó hatású egy napkúra. Vagyis azt kell mondanunk, hogy minden, ami a májjal összefügg, a Nappal is összefügg. A naptevékenység támogatja a májtevékenységet. Ha hiányos a naptevékenység, az rendellenes májtevékenységet vonz maga után. Nagyon érdekes összefüggés van a Nap és a máj között.

Mindig csodáltam, hogy a német nyelvben a máj (Leber) szó létezik. Egyetlen másik nyelv sem talált ilyen gyönyörű szót erre a has jobb oldalán elhelyezkedő szervre. Ugyanis annak alapján, amit az imént elmondtam önöknek, azt kell mondanunk, hogy a tüzet, mégpedig azt, amelyik a Napból érkezik az ember számára, az embert éltető tüzet, a májnak elő kell főzni, hogy az ember számára hasznosíthatóvá váljon. Létre kell hozni az epét, ami aztán az egész testet bejárja. A Nap az emberben epét készít. Amit az ember ekkor tesz, azt életnek (Leben) nevezzük, és ami ezt a tüzet életben tartja azt csakis májnak (Leber) nevezhetjük. Ahogyan azt mondjuk: vezetni – vezető, festeni – festő, élni – éltető (leben – Leber), mert ez az, ami éltet. (Magyarul sajnos nem jön ki ilyen szépen mindez. – A ford.) A nyelv néha nagyon tanulságos, mivel a régi népösztön mögött mindig ott állt a bölcsesség, ezért a dolgoknak helyes nevet adtak. A máj az, ami tüzet gyújt, ami élteti az embert. A máj epekiválasztása a Nappal függ össze.

Most térjünk rá a tüdőre. Már többször beszéltünk erről, és önök is nagyon jól tudják, hogy a tüdő lélegzik. De tevékenységének csak egy részét képezi, hogy lélegzik, vagyis beszívja az oxigént. Más dolga is van. Miként a máj kiválasztja az epét, a tüdő is kiválaszt valamit, mégpedig azt, amit slejmnek neveznek. Miként a máj, a tüdő sem képes megtartani azt, ami benne van. A máj nem töltődhet fel epével, le kell hogy adja a testnek. A tüdőnek pedig folyamatosan slejmet kell kiválasztania. A helyzet az, hogy a slejm, amit a tüdő kiválaszt, szintén a test minden részébe eljut. Távozik az izzadtsággal, sőt, még a kilégzésben és a vizeletben is benne van. Mindenhová eljut. A tüdő tehát az a szervünk, ami kiválasztja a slejmet.

Ha megvizsgálják az ember által kilélegzett levegőt, akkor valami egészen csodálatosat fognak tapasztalni. De nem a szájon át távozó levegőt kell vizsgálni, mert az túl rendszertelen, hanem az orrlukakon át távozót.

A legérdekesebb az, amikor valaki szép lassan kilélegez. Ha az ember egy üveglapra lélegez ki, akkor olyasvalami keletkezik, mint a hó esetében. Nagyon óvatosan kell végezni, mégpedig úgy, hogy először csak a jobb orrlukon lélegez ki az üveglapra, miközben befogja a bal orrlukat, majd fordítva. Nagyon lassan kell kilélegezni, különben a lélegzet-löket elmossa az egészet. Finoman és elővigyázatosan kell lélegezni. Ezt először meg kell tanulni. De van itt valami nagyon érdekes: ha az ember az egyik orrlyukból szép lassan kilélegez, akkor pont olyan alakzatok keletkeznek, mint egy hókristálynál. Nem egy egyszerű kis töredék, hanem egy teljes alakzat. És ha szabad így fogalmaznom, ördögien érdekes, hogy teljesen más alakzatot kapnak, ha a bal, illetve, ha a jobb orrlyukon lélegeznek ki. Még csak nem is egyforma alakzatok! Vagyis azt mondhatjuk, hogy az emberből kijövő levegőnek saját formája van. Nem csak úgy egyszerűen cseppekben távozik, hanem alakja van, mégpedig nem is akármilyen alakja. A két orrlyukból kilélegzett kristályforma eltér egymástól.

Nos Uraim, ami a kilélegzett levegőben benne van, ami ezeket a figurákat képes megalkotni azáltal, hogy a pára is benne van, ami ugyan szinte azonnal el is párolog, mégis szép alakzatokba rendeződik, az kérem a slejm, ami a tüdőből kerül a kilélegzett levegőbe. Abból lesznek ezek az alakzatok. Ezeket az egészen aprócska vízcseppeket a slejm ragasztja egymáshoz, hogy ilyen alakzatokká váljanak. Az önök tüdeje nemcsak úgy egyszerűen ki akarja nyomni magából a slejmet bármiféle formában. Kristályos formában akarja kinyomni. Csakhogy ezek a kristályok azonnal elpárolognak, amint kiérnek a Napra.

Pontosan úgy, miként az epe a májjal együtt a Nappal áll kapcsolatban, a tüdő a slejmkiválasztással együtt a Holddal áll kapcsolatban. Még emlékeznek rá, hogy az emberben felemelkedik a szénsav a fejbe, és ha ez nem történne, akkor az ember buta lenne. Ezek a fejünkbe felszálló kis szénsavbuborékok teszik, hogy okosak vagyunk. Hiszen mind félelmetesen okosak vagyunk, nemde? Önök is tudják, hogy ha limonádét isznak, az bizserget. Ez jól észrevehető. De az ember nagyon gyenge szénsavat termel. Ezt küldi fel a fejbe és ez a bizsergés teszi mozgékonnyá a fejet. Ezért okos és nem buta. Azok az emberek, akik tényleg buták – nem tudom, valóban léteznek-e ilyenek, de ha igen, akkor azért, mert nincs elég erejük, hogy a szenet összekössék az oxigénnel, nem küldenek a fejbe szénsavat, valami egészen más gázzal kötik össze. Az okos ember a szenet az oxigénnel köti össze. Ezzel áll elő a bugyborékoló szénsav. Mint mondtam, a buta emberek nem az oxigénnel kötik össze a szenet, hanem a hidrogénnel. Ekkor keletkezik az a gáz, amit néha üregekben találunk. Mocsárgáz. Mindenki készít egy keveset ebből a gázból is, és ezt is felküldjük a fejünkbe, mert különben túl okosak lennénk. Hogy egy kicsit buták is legyünk, ne legyünk folyton olyan félelmetesen okosak, létrehozzuk a mocsárgázt. Azok, akik túl buták, túl sok mocsárgázt fejlesztenek. A többé-kevésbé okos embereknél a szénsav felmegy a fejbe, és bizserget. De ha időről időre túl sok mocsárgáz gyűlik össze, akkor lassúak, aluszékonyak lesznek. Ez történik éjjel is, amikor is sok mocsárgázt termelünk. Csak a butáknál termelődik mocsárgáz ébren is. Vagyis szénsavnak mindig fel kell jutnia. De önmagában a szénsav még nem sok mindenre képes. A tüdőből a slejmnek is fel kell érnie a fejbe. Majd kristályok formájában kell az orrlyukon kijutnia éppen úgy, mint ahogy eljut a májba és az epébe is. Ez azáltal fog világossá válni, amit szerdán mondtam önöknek.

Ahogyan a máj összefügg a Nappal, úgy a tüdő is összefügg a Holddal. Figyeljék meg egyszer a Holdat! A Hold teljesen más, mint a Nap. A nap kerek és sugarait minden irányban szétterjeszti. Minden irányban ragyog. Szétfolyik minden irányban, ahogyan az epe az emberi testben minden irányban szétfolyik. Összehasonlíthatjuk, ahogyan a Nap szétfolyik, azzal, ahogyan az epe szétfolyik. A Holdnak viszont mindig egy meghatározott alakja van. Nagyon szilárd. Olyan a Hold, hogy az anyag, ami benne van, mindig kristályosodni akar éppúgy, mint a belőlünk távozó levegő kristályos formái. Ebben a Hold működik közre, miként a májban, az epében a Nap. A tüdőben a Hold erői hatnak, a Hold hat a slejmkiválasztásra.

Most azt mondhatjuk: ha a forró égövbe megyünk, ott a Nap hatása uralkodik. Mindent szétfolyat. Az emberekben sok a tűz. De a tűz nemcsak a dühben nyilvánulhat meg, hanem szép dolgokban is: a buzgalom szép bölcsességében. Az emberek sok tüzet kapnak. A hideg égövben, ahol a Nap hatása nem olyan erős, ahol a jéghideg éjszakákon a Hold világít, ott a tüdő megnagyobbodik, és sok slejmet termel. Az, aki ehhez nincsen hozzászokva, megfázik, mert túl sok slejmet termel.

Látják Uraim, mi áll a tüdőbetegségek hátterében? A tüdőnek muszáj egy bizonyos mennyiségű slejmet termelnie, miként a májnak is egy bizonyos mennyiségű epét. De, miként a máj is tönkremegy ha túl sok epét termel, úgy a tüdő is tönkremegy, ha túl sok slejmet termel. Minden tüdőbetegségnél ez a helyzet. A tüdőt felrázza az, amit átél, és sok slejmet termel. Képzeljék csak el, mi történne, ha e mérsékelt páratartalmú levegő helyett most erősen párás levegőben kéne élniük. A tüdőnek nagyon meg kellene erőltetnie magát. Ha a tüdő erőlködik, akkor slejmet termel. Ha pedig a párás levegő hatására a tüdő erőlködik és túl sok slejmet termel, akkor megbetegszik. Az ember köpködni kezd, ha tüdőbeteg. Lassacskán a saját tüdejét is kiköpi. De segítségére siethetünk a tüdőnek egy bizonyos gyógyszer segítségével. Nem szabad a növények gyökerét használni, csakis a leveleit, hogy ezt a bizonyos gyógyszert elkészítsük. Ha bizonyos növényfajtákból helyes eljárással kinyerjük a nedveket és gyógyszert készítünk belőle, akkor segíthetünk a tüdőnek. Ezeknek a gyógyszereknek ugyanis az a tulajdonsága, hogy átveszik a tüdő tevékenységét, s ennek következtében a tüdő kevésbé erőlteti magát. A gyógyító tehát azt kérdezi magától: „A tüdő túl sok slejmet termel. Ez annak a jele, hogy megerőlteti magát. Jó. Mit kell tehát tennem? Keresek egy növényt, aminek a nedve képes átvenni a tüdő tevékenységét.”

Vagy azt látom, hogy a máj túl sok epét termel. Keresek tehát egy olyan növényt, ami képes átvenni a máj tevékenységét. Van egy cichorium intybus nevű növény, a mezei katáng. Ha ennek a növénynek a gyökeréből nedvet vonunk ki, abból orvosságot készítünk, majd beadjuk egy embernek, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ember először ugyan nem fog kevesebb epét termelni, és lelki dührohamai sem csökkennek, de a mája mégis megerősödik, és lassan javulás áll be. Így segíthetünk egy embernek, ha tudjuk, hogy bizonyos káposztafélék levele – nem gyökere – átveheti a tüdőtevékenységet, és hogy a cichorium intybus gyökerének nedve átveszi a májtevékenységet. Ezzel különösen erős gyógyhatást tudnak kifejteni.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a forró égöv alatt szétfolyik a víz. A Nap melege mindent felolvaszt. Amikor a Nap ereje gyengül – vagy a hideg égövben –, a Hold hatása egyre erősebbé válik. Ha a Nap sugarai nem hatnak közvetlenül, akkor a Holdról visszaverődő napsugarak különleges hatása lesz jellemző. Ezek hozzák létre a kristályformákat, a jégvirágformákat.

Ez mind nagyon szép. Elmondhatjuk tehát, hogy ha itt van a Föld (lásd a képet), akkor itt van a forró égöv. A forró égövre különösen erősen hatnak a Nap sugarai. Mily gyönyörűen hatnak a Nap sugarai! A napsugarak fokozzák a májtevékenységet. A máj mindenhová epét juttat, ami aztán az egész szervezetben szétterjed. Amikor pedig az epe szétterjed – például a kolibri vagy a pillangó szárnyában –, akkor gyönyörű színek keletkeznek. Azért ragyog annyira a kolibri a forró égövben, mert az epe gyorsan terjed szét a testében.

A hideg égövben ez nincs így. Ott a Napnak kisebb a hatása. Arrafelé különösen a Hold fénye működik, illetve az általa visszavert napfény, és ez a fény eléri, hogy a hó kristályokba rendeződjön, hogy a jég jégvirágokat bontson. Nálunk mindez csak akkor történik meg, ha télen a Nap ereje lecsökken. De az örök jég birodalmában, az Északi Sarkon és a magas hegyekben állandóan képződnek ezek a szép alakzatok. Ott a Nap ereje gyenge, mivel a Nap elsősorban sűrű levegőben tudja kifejteni a hatását.

Csodálatos benyomást tehet ránk a természet, ha beletekintünk! Mindenhol, ahová a Nap süt, élet fakad. Élet, ami szétfolyik, majd elpárolog. Élet, ami szétterjed. Mindenhol, ahol a Hold hat, alakzatok, képződmények jönnek létre. Ekkor hatalmas benyomás ér minket. Ezt csak akkor tudjuk átlátni, ha képesek vagyunk a szellemit is befogadni. A helyzet valóban az, hogy a tüdőben, ahol az ember a slejmet termeli, a Hold ereje hat. Nem a direkt napsugarak, hanem a Hold által visszavert napsugarak ereje. Ha pedig Északon különösen a Hold ereje hat, ahol a Nap „kikapcsol”, ott még valami jön mindehhez. Olyanná válik a levegő, hogy a Földből valami eltávozhat. A Földben mindenütt mágnesesség és elektromosság van. A Föld tele van mágnesességgel és elektromossággal. Ezt abból láthatják, hogy ha van valahol egy telegráf állomás, például Dornachban (rajzol), meg mondjuk Bázelben, akkor tudnak közte telegrafálni, de csak akkor, ha a kettő között drót van. Drótoknak kell futniuk a levegőben, mert csak akkor lehet telegrafálni. De az még nem elég, ha van egy telegráf itt, meg egy Bázelben, közte pedig egy drót. Attól még nyomkodhatnák a telegráfot, amíg csak akarják. Kell még egy drót, mert zárt áramkörnek kell lenni a két hely között. Ha így van, akkor lehet csak oda és vissza telegrafálni. Csupán a teljesség kedvéért mondom el, hogy a telegráf úgy működik, hogy van egy feltekercselt papír meg egy tű, és ha ez a tű egy pillanatra ér hozzá a papírhoz, akkor ott pont lesz, de ha hosszan nyomják rá, akkor vonal. Tehát hol pont, hol vonal, és ezekből áll össze a telegrafikus ábécé. De a legérdekesebb, hogy a második drótra nincsen szükség, ha levezetünk egy drótot a földbe, és egy rézlemezt teszünk a végére, majd ugyanígy a másik oldalon is. Akkor elhagyhatjuk a drótot, mert megvan az összeköttetés. Miért? Mert a Föld maga is elektromos, és az egyik lemeztől a másikig vezeti az áramot. A Föld helyettesíti a drótot saját anyagával. A Föld ugyanis telis-tele van elektromossággal. De ez az elektromosság azonnal megsemmisül, ha azon a vidéken jön elő a Földből, ahol a Nap erősen süti, mint például az egyenlítőnél. A napfény egy olyan erő, ami kioltja az elektromosságot. De ott, ahol gyenge a napfény, az elektromosság kijön a Földből a levegőbe, és láthatóvá válik az, ahogyan a Föld felszíne felett lebeg. Az Északi Fény, Tisztelt Uraim, a Föld elektromossága, ami a Hold erejének hatása alatt kiáramlik a Földből. Emiatt az Északi Fény a mi vidékünkön meglehetősen ritka jelenség. Ám ez gyakori, sőt szinte állandó jelenség az északi vidékeken.

Ez megint egy olyan pont, ahonnan sajnos nem igen jut tovább a mai tudomány. Természetesen tudják, hogy a Föld tele van elektromossággal. Ugyanez a tudomány szemügyre veszi az Északi Fényt. De ha belelapoznak a tudományos könyvekbe, akkor azt olvashatják, hogy az Északi Fény egy a Földre áramló valami. De ez botorság. Nem a Föld felé árad, hanem éppen hogy belőle árad. Amit a tudomány itt az Északi Fénnyel művel, az azért olyan érdekes, mert pont olyan, mintha valaki összekeveri az adósságát a vagyonával. Egy ember életében elég sokat számít, ha összekeveri a tartozását a vagyonával. Bezzeg a tudomány büntetlenül megteheti. Tekinthet úgy az Északi Fényre, mint olyanra, ami a világűrből sugárzik a Föld felé, mialatt az Északi Fény valójában a Földből sugárzik kifelé. De a forró égövben a napfény tárt karokkal fogadja és kioltja az elektromosságot. Azonban az északi vidékeken a Hold hatása aktív, és ha éppen nem is világít, akkor is az ő utóhatása érvényesül, amiatt válik láthatóvá az Északi Fény, a Föld elektromossága. Az Északi Fény ott nagyon erős, mivel a Hold hatása ott a legerősebb. Valójában mindenütt van egy picike Északi Fény, csak nem látható, mert túl gyenge. A mi vidékünkön is gyenge a Földből kisugárzó elektromosság. Viszont a drót nélküli telegráf működéséhez elég erős. Ami a drót nélküli telegráfot működteti, az pont ugyanaz, mint amit az Északi Fényben látunk. Ez itt mindennek a nyitja. Az elektromosság a Hold fényével kéz a kézben készíti el a jégvirágokat és a hókristályokat. Először az Északi Fényt és a Holdsugarakat kell tanulmányozniuk, ha a hókristályokat és a jégvirágokat akarják vizsgálni. Amikor télen gyengül a napfény ereje, erőre kap a Hold, és kevésbé oltódik ki nálunk az elektromosság hatása, a hó szépséges kristályokba rendeződik. A Hold és az elektromosság együttes hatása az, ami e szépséges formákat létrehozza, és ami egyben oka a jégvirágoknak.

Már mondtam önöknek: emlékezzenek csak vissza arra, hogy amikor valakiben túl kevés a holdhatás, ha túl sok mocsárgázt termel a fejében, akkor – ahogyan a népnyelv mondja – posványos lesz a gondolkodása, vagyis tökkelütött lesz. Ilyenkor túl kevés holderőt fejleszt magában. Mi mindent kell bejuttatni a fejbe? Mindent, ami a Holdtól származik: a szénsavat a légzésből, a slejmet a tüdőből, ezeket kell bejuttatni a fejbe stb., vagyis olyan erőket, amik folyamatosan kristályokat képeznek. A fejünkben Uraim, állandóan hó jönne létre. Csak folyton elolvasztjuk. De képződni akar. Gondoljanak csak bele Uraim, az önök agya egy nagyon különleges szerv. Amikor Seefeld úr megmutatta azokat a gyönyörű hókristály alakzatokat, az annyira érdekelte Burle urat, hogy azt gondolta, ez érdekes lehet. Vajon milyen összefüggések rejlenek itt? – Nos, Uraim, Burle úr ekkor önnön hókristályait fotózta le! Pont úgy, mintha nagyon gyorsan tudna fotózni, és lefotózná azt, ami odabent egy pillanat alatt létrejön, majd ugyanilyen gyorsan el is tűnik, amikor az orrlyukunkon kilélegezzük. Ha képesek lennénk ilyen gyorsan lefotózni azt, ami Burle úr fejében végbemegy, és ami az önökében is, akkor ugyanazt találnánk. Ugyanazok a jégvirágok és hókristályok jelennének meg. Az önök éteri feje lefényképezhetné ezeket, és ugyanazokat a formákat találná. A fejük Uraim, egy nagyon fura valami. Ha képesek lennének ilyen gyorsan fényképezni – persze még nem vagyunk képesek, mert iszonyúan gyorsnak kéne lenni, hiszen minden azonnal el is tűnik –, akkor azt látnák, hogy a fejük odabent tiszta hó és jégvirág. De nagyon gyorsan el kell tűnnie, különben ledöfne minket, mert hegyesek a kristályok, és nem tudnánk gondolkodni a segítségükkel. Ha tehát kipillantunk a hóra vagy rápillantunk a jégvirágos ablakra, akkor így kiáltunk fel: „Mennydörgős ménkő, ez ugyanaz, mint ami bennünk végbemegy!” Csak bennünk hamar fel is oldódik. Az egész természet gondolkodik. Különösen télen gondolkodik nagyon erősen, amikor hideg van. Nyáron túl meleg van a gondolkodáshoz. Olyankor a Nap szétszórja a természetet, és élelemmé alakítja. De télen, amikor hideg van, a gondolatokból hó és jég lesz. Ha odakint nem lennének gondolatok, akkor bennünk sem lennének. Mint látják, csodálatos ez a megegyezés. A természet odakint, amikor tél van, elég eszessé válik, hogy láthatóvá legyen külsőleg az, ami a fejünkben folyamatosan végbemegy. A természetben mindenütt azt láthatjuk, ami bennünk végbemegy. Csak helyesen kell felfognunk.

De mindennek van egy igen nagy, praktikus jelentősége. Valaki mondjuk a fej egy bizonyos betegségében szenved, mert túl kevés slejm termelődik. Emiatt beteg lehet a fej. De ha túl kevés a slejmtermelés és adunk némi kovasavas vasat a betegnek, akkor ez a kovasavas vas átveszi a slejmtevékenységet, így a fejbe újra elegendő slejm kerül, amitől a beteg meggyógyul. Látják, ez a különbség az antropozófus orvoslás és a szokásos orvoslás közt, ami folyton csak vaktában találgat. Az antropozófia megtanítja, hogy egy bizonyos feji betegség esetében az ember túl gyenge ahhoz, hogy kristályokat képezzen a fejében, gyenge ehhez az állandó hó- és jégvirágképzéshez. Segíteni kell neki. Ezt pusztán kovasavval meg lehet tenni. Ha felmennek a magas hegyekbe és szép kvarckristályokat látnak, az a kovasav. Ez egy csodaszép kristály. Megvan benne a tendencia, hogy ilyen szépséges kristályokat hozzon létre. Ha megfelelő módon feldolgozzuk ezt a kristályt, akkor ahhoz az orvosságunkhoz jutunk, amit kovasav-készítménynek nevezünk. Ez a kovasav-készítmény nagyon hatásos minden betegség esetében, ami az emberi fejre vezethető vissza. Ha a fej nem tud magától kristályokat készíteni, akkor a segítségére kell sietni ezekkel a szépséges kristályokkal. De ha csak áll valaki a szépséges jégvirágokkal borított ablaküveg előtt, és bámulja, mint borjú az új kaput, amikor egész héten füvön kérődzött, ahogyan azt a mai tudomány teszi a fejjel, nos, ott nincs mit tenni, mivel az egészről fogalmuk sincs. Mindez megmutatja önöknek, hogy miként kell a tudományt elmélyíteni igazi ismeretek által.

Mindez egészen a nevelés tudományáig elmegy, mert először is azt kell tudnunk hogy ha mondjuk éppen a betűvetést tanítják, az egy nagyon erős hold-tevékenység. Ha túlságosan felerősítik vagy helytelenül tanítják, azzal teljesen tönkre teszik az éteri fej kristályképző erejét. Ha az ember túl sokat tanul, főképpen ha helytelen módszerrel, akkor csupán butább lesz tőle. Ez már csak így van. De hogy mindezt beláthassuk, a következő alkalommal mélyebben átbeszéljük mindezt. Szükség van rá, hogy tudjunk minderről.

4. előadás – A hidrogén lényegéről – Dornach, 1923. október 20.

Nyomja-e még valami a lelküket, amit most szívesen megkérdeznének?

Kérdező: Csak az oxigénről és a nitrogénről hallottunk eddig. De létezik még a hidrogén. Hallhatnánk valamit arról is?

Dr. Steiner: Nos, már említettem a hidrogént. De induljunk ki a kérdéséből. Az ember minden életkorban hordozza magában a fehérjét mint alapvető, fő szubsztanciát. Az ember maga is fehérjéből keletkezett. Az anyatej is főként fehérjéből áll. Az ember magában hordozza a fehérjét. A fehérjében megvan az öt legfontosabb anyag: a szén, a nitrogén, az oxigén, a hidrogén és a kén. Önök ezekből az anyagokból állnak, valamint még egy pár ilyen anyagból, amelyek szintén benne vannak a testükben. Persze meglehetősen sok anyagról van még szó, de eredetileg a fehérje ebből az ötből áll össze, és ezekből keletkezik az ember.

Már említettem önöknek, hogy a szén folyamatosan dolgozik bennünk. Szénné lesznek a megevett ételek. Belélegezzük az oxigént és vele valamennyi nitrogént. A szén összekapcsolódik az oxigénnel, és szénsav lesz belőle. Szénsav van azokban a buborékokban is, amelyekről már beszéltem, a természetes szénsavtartalmú ásványvizekben. De bennünk is van szénsav, ami azért fontos, mert a légzés segítségével a fejünkbe is el kell jutnia. Ha a fejünkben nem lenne szénsav, akkor nem tudnánk tisztán gondolkodni. Ha nem juttatnánk szénsavat a fejünkbe, akkor nem lenne tiszta a fejünk. Persze nem olyan nagy mennyiségben, mint amennyi a szénsavas vízben van, de egy kicsi adag szénsavval folyamatosan fel kell frissítenünk a fejünket. Azt is mondtam önöknek, hogy ha buták vagyunk, az azért van, mert a szén nem juttat elegendő mennyiségű oxigént az agyba, és így nem képződik elegendő szénsav, ehelyett a szén a hidrogénnel kapcsolódik össze. A szénsav frissítő hatással bír, de ha a szén a hidrogénnel kapcsolódik össze, akkor Uraim, mocsárgáz keletkezik, amit üregekben, pincékben találhatunk meg. A mocsárgáz az enyészet helyén képződik. Ez nem frissítő hatású, hanem gyilkos, bénító gáz. Ha a testünk rendellenesen működik, akkor a szén a hidrogénnel kapcsolódik össze, és a fejünkben mocsárgáz lesz. Ha ilyen pincefejűek leszünk, akkor elbutulunk. Nagyon fontos, hogy elegendő szénsav van-e a fejünkben vagy túl sok mocsárgáz. Némi mocsárgázra mindig szükségünk van, különben túl okosak lennénk, ami rossz emésztéshez vezetne. Éppen az ilyen kevert viszonyokban képes az élet szabályosan működni. De ugyanaz a hidrogén, ami nincs jó helyen a fejben ha túl sok van belőle, és ami mocsárgázként meglehetősen hálátlan szerepet játszik a fejünkben, szóval ugyanez a hidrogén a világegyetemben mindenütt jelen van. Spektroszkópos analízis segítségével ma már meg tudjuk nézni, hogy milyen anyagok működnek a világűrben. Bárhová irányítjuk a spektroszkópot a világegyetemben, olyasfajta színképet kapunk, amiből arra lehet következtetni, hogy a hidrogén mindenütt jelen van.

A hidrogén bizonyos dolgokhoz rendkívül fontos. Mint mondtam, a fejben nagyon káros, ha túl sok van belőle. Ha a fejbe kerül, megakadályozza az emberi gondolkodást. Gondolkodni akkor tudunk, ha nem kerül túl sok hidrogén a fejünkbe.

De vegyük most kicsit szemügyre a gondolkodás ellenpólusát. Ellenpólus? Mi lehet ez? Nos, a gondolkodás ellenpólusa a szaporodás. Az új élőlény létrejötte. Ez az ellenpólus. Ahogyan a déli sarkhoz viszonyul az Északi sark, úgy viszonyul a gondolkodáshoz a szaporodás.

Az élőlényeknél valami egészen érdekeset figyelhetünk meg. Előfordulhat, hogy szaporodásuk egész módozatát megváltoztatják, ha a hidrogén másként kezd hatni a testükben, mint egyébként. Létezik egy bizonyos kígyófajta. Ez a kígyó tojásokat rak, amikből kicsi kígyók kelnek ki. Mi is történik valójában, amikor egy kígyó tojást rak, és a tojásból kikel a kis kígyó? A tojást valahová le kell rakni – ezt az állat tökéletesen tudja, ösztöne helyesen vezeti –, ahol az ehhez szükséges meleg megtalálható. A madaraknál is jól látszik, hogy melegre van szükség ahhoz, hogy a tojásból egy állat kikelhessen. A madár tojást rak, de nem kelne ki belőle az új madár, ha az öreg madár nem kotlana rajta. Az idős állat testéből előtörő meleg szükséges ahhoz, hogy a tojásból kikászálódjon a kismadár. Vagyis a tojásnak nemcsak arra van szüksége, ami már eleve benne van, hanem a világegyetemből jövő melegre is. Még nem elegendő, hogy egy állat lerak egy tojást. Szükség van a világegyetem melegére, amiben az az erő van, ami kikelti a tojást, és előcsalja belőle az új lényt. Ugyanez a helyzet a kígyónál is. Lerakja a tojásokat, a Nap pedig előcsalja az élőlényt, az új kígyót a tojásból.

Az imént elmesélt történet csak akkor zajlik rendesen, ha az a bizonyos kígyófajta amolyan tisztességes életet folytat. Nem minden kígyóval van így, csak azzal a bizonyos fajtával, amiről most beszélek. Ha ez a bizonyos kígyófajta rendezett életet él, akkor tojást rak, amiből kikelhetnek a kis kígyók. De mit is jelent, hogy egy kígyó rendezett életet él? Az embernél meglehetősen sok mindent jelent, ha azt mondjuk, hogy rendezett életet él. A kígyónál ez valamivel kevesebbet jelent. A kígyó esetében a rendezett élet olyasvalami, amit egy ember számára néha meglehetősen körülményes megszerezni: az új ruha. Más szóval új bőr. A kígyó akkor él rendezett életet, ha minden évben levedli a bőrét. A régit eldobja és új bőrt növeszt. A kígyó nem járhat tavalyi rongyokban, újat kell szereznie. Különbséget kell tehát tennünk tisztességes és nem tisztességes kígyók közt. Azok a tisztességtelen kígyók, akik a tavalyi göncükben kóricálnak.

Most feltehetnék a kérdést, hogy létezhet-e mindez egyáltalán, hiszen a természet gondoskodik róla, elintézi, hogy a kígyó új ruhát kapjon. Meglehetősen kényelmes volna, ha a természet nekünk is új ruhát adna. Csakhogy az ember sokkal értékesebb lény, mint a kígyó. Ezért megadatott neki a szabadság, hogy maga gondoskodjon új ruháról… (hézag a szövegben) …Ha egy ilyen kígyót befognak, bezárnak és megvonják tőle a megfelelő mennyiségű vizet, akkor az a sajátságos helyzet fog fennállni, hogy az eddig rendezett életű kígyó hirtelen tisztességtelen lesz: megtartja régi göncét. Így mesterséges módon elintézhetjük – mert a természet nem teszi meg nekünk ezt a szívességet – hogy az addig tisztességes kígyók tisztességtelenek lesznek, és megtartják a tavalyi ruhájukat.

De az még nem is az egyetlen dolog, hogy megtartja régi ruháját. Ha ezeket a kígyókat szaporodásra bírjuk, akkor nem raknak tojásokat, hanem élő kis kígyókat hoznak világra. Vagyis azok a kígyók, amelyeknek nincs elegendő vizük, hogy a vedlés végbemenjen, akik tisztességtelen kígyókká válnak és a régi elnyűtt gönceiket hordják, azok a kígyók nekiállnak élő kígyókat szülni, ahelyett hogy tojásokat raknának.

Ez egy meglehetősen szembeszökő történet. Mi is történt itt? Megvontuk a kígyótól a vizet. A víz nagyobb részt hidrogénből áll. Van benne oxigén is, de nagyobb részt hidrogénből áll. Ha a kígyótól megvonjuk a vizet, akkor tulajdonképpen a szaporodástól vonjuk el, és nincsen lehetősége sem új ruha készítésére, sem arra, hogy tojáshéjat készítsen. Nem tud kemény dolgokat készíteni, ha nincsen hidrogénje: sem belül a tojáshéjat, sem kívül az új bőrt. Ennek az lesz a következménye, hogy a kígyó kicsinye tojáshéj nélkül kénytelen kifejlődni. A kígyó saját melegét használja fel arra, hogy a kicsinye kifejlődjön. Rendkívül fontos, hogy mindezt tudjuk erről a bizonyos kígyófajtáról, mert akkor azt is tudjuk, hogy amennyire káros az oxigén elvonása az élőlény egyik végén, a fejben, pont annyira káros a hidrogén elvonása a másik végén, a szaporodásnál. Most már értjük, miért van az, hogy bárhová is tekintünk a világegyetemben, mindenhol találunk hidrogént. Miért van mindenütt hidrogén? Hát azért uraim, mert a világegyetem azonnal megsemmisülne, ha nem lenne jelen mindenütt a hidrogén. Mindenütt működnie kell a hidrogénnek, ahol szaporodás van. A világ valóban folyamatosan megsemmisül. Mindig minden a halál felé halad ezen a világon. A kövek szétmorzsolódnak, és minden hamuvá lesz. Az élőlények elenyésznek. Minden lehetséges lebomlási folyamat végbemegy. Tulajdonképpen csak azért élünk, mert bennünk folyton erjed valami. Csak az erjedés által jöhet létre valami magasabb rendű. Még a bor is így működik. Ha nem erjedne meg a szőlőlé, vagyis nem bocsátaná ki magából az elmúlót, akkor nem jöhetne létre a bor, az oly sokak által áhított, éltető bor. A világon mindenütt ez a helyzet. A hidrogén az, ami az elmúlóból kiemeli az életet.

Itt tehetünk egy ellenvetést. Most azt mondom, hogy a hidrogén az, ami éltet. Csakhogy a mocsárgázban is hidrogén van, és az nemhogy nem éltet, de egyenesen gyilkol. Hogy miért? Azért, mert ha a hidrogén a sötétben, a fénytől elzártan fejti ki a hatását – amint az a mocsárgáz esetében is történik –, akkor rombolóan hat; de ha a fényben fejti ki a hatását, miként az egész világon mindenütt a fényben terjed szét, akkor életadó. Olyankor az erjedőből, az elenyészőből előcsalja az új életet. A hidrogén, ami körülöttünk van, alapvetően ugyanaz, mint ami a gyufában van, amit meggyújtunk: foszfor. A kémia számára a foszfor egy teljesen más anyag, mint a hidrogén, de csak azért, mert nem tudja, hogyan kell a foszfort hidrogénné változtatni. Ha a kémia képes lenne továbblépni, akkor a foszfort hidrogénné tudná átalakítani. Vagyis azt kérdezhetjük: „Mi is az a hidrogén, ami a világon mindenütt jelen van?” A hidrogén, ami a világ körül elterjedt, nem más, mint a világ foszfora. Bárhová nézünk, mindenütt ott van a foszfor. És ezzel egyben azt is elmondtam, hogy mi van körülöttünk a világegyetemben mindenütt: foszfor. Most valóban egy hatalmas jelentőségű dolgot ismerhettünk meg: megismertük a hidrogént a maga nagyszerű jelentőségteljes feladatával a világegyetemben.

Most nézzük meg ezt a dolgot a másik oldalról. Mint mondtam, a másik póluson a szénsav áll. Most nézzük meg egészen pontosan, hogy mit is mondtam önöknek. Itt van a Föld(rajzol). A Föld körül a világegyetemben mindenütt ott van a hidrogén, vagyis a foszfor: mindenütt kicsinyke égő tüzek. Nézzük meg egy pillanatra magát a Földet. Haladjunk a világegyetemtől a Föld felé. Mindenütt meszet találhatunk. De nemcsak mész van ott, hanem még egy anyag, amit nagyon jól ismernek. Pont úgy, ahogy – mint mutattam önöknek – a Föld körül mindenütt jelen van a hidrogén, más néven a foszfor, ugyanígy mindenütt jelen van ez a bizonyos anyag a földben, amit most lehetőségünk van megvizsgálni.

Mint tudják, ha az önök felesége vagy akárki más mosni akar, akkor szódát (mosószódaként ismeretes) tesz a vízbe. Ismerik, ugye? Talán még azt is tudják, hogy ezt a szódát – ami egy sófajta, ezért sós – a lehető legkülönbözőbb dolgokra lehet használni. Például egy szappangyárban is a szóda a legfontosabb alapanyag. Vagy az üveggyártásban, az üvegtáblák készítésénél is. De amikor mosunk, akkor is szódát használunk. Ki is lehet a ruhát fakítani, fehéríteni a szódával. És még nagyon sok egyéb dolognál használnak szódát. Van ezen kívül még egy anyag, amit bejuttatunk az emberi testbe, de ami nagyon káros lenne, ha úgy juttatnánk be, ahogyan az a természetben található, és ha nem kezelnénk előtte: ez a dohány. A dohányt először pácolják. Néhány dolgot el kell távolítani belőle, amelyek az emberi szervezetet túl erősen megtámadnák. A dohányt is szódával pácolják. Mint látják, a szóda, amit önök mosószerként ismernek, az ipar és az egész világ számára nagy jelentőséggel bír. A kozmetikai és egyéb iparágakban hatalmas jelentősége van a szódának. A szóda tulajdonképpen mindenhol jelen van, csak nagyon kis mennyiségben.

Nos Uraim, mi ez a különleges anyag, a szóda? Létezik egy fehér, ezüstösen csillogó fém, a nátrium. Ha a nátrium összekapcsolódik a szénsavval – ez megint ugyanaz a szénsav, mint ami a fejünkben is van –, abból szóda lesz. A nátrium egy nagyon különleges anyag. Semleges nemű (das Natrium), nem úr vagy hölgy. A természet furcsa gyermeke ő. Megőrzi és hordozza a szénsavat. Mindenütt, ahol a természetben szóda van, ott só formájában megőrződik a szénsav. Benne van a szénsav, elrejtve, védve.

A képen sárgával jelöltem a Föld körüli hidrogént, más néven foszfort. A szódát kis fehér körként jelöltem, ami magában a Földben van. Természetesen nem mindenhol csak az van, de kicsi adagokban majdnem az egész Földön szétterjedt. Miképpen mi is mindenfélére felhasználjuk a szódát – mosáshoz, üvegkészítéshez stb. –, éppígy a természet is nagyon sokféleképpen használja fel a szódát. Próbáljunk meg rájönni, mi mindent tud kezdeni a természet a szódával.

A természet sokkal értelmesebb, mint az ember. Az ember nagyon értelmesnek tűnik, mert azt mondja: „Kinyerem a Földből a szódát, aztán üveget, szappant meg színeket gyártok belőle. Elkészítem a dohányomat, fehérítek és mosok – mindezt bizony én találtam ki, úgyhogy félelmetesen okos vagyok.” Csakhogy a természet ennél sokkalta okosabb. Nem árt, ha ezt az ember mindig tisztázza magában: a természet sokkal-sokkal okosabb. Gondoljanak csak bele, hogy mi is történik, amikor felhasználjuk a szódát. Kezdjük rögtön a szappangyártásnál. A szappannal tisztálkodunk, különben állandóan úgy néznénk ki, mint a szénégetők. Vagyis a szappan támogatja a tisztaságot. De csak azért képes erre, mert benne van a szóda. Az üveggyártáshoz is szódára van szükség. Az üveg áttetszően tiszta. Továbbá a mosásához is szódára van szükségünk. Kimossuk, hogy csak úgy ragyog, mint a napsugár. A fehérítéshez is szódát használunk. A fehérítés azt jelenti, hogy kivilágosítjuk az anyagot. Mindig ott használjuk a szódát, ahol valamiképpen fényt kell előállítani, ahol a fénynek kell előtörnie a sötétségből. Mint tudják, a színek a fényben jönnek létre. Ezt már sokféleképpen megbeszéltük. Szódára van szükség a színgyártásnál is. Érdekes: mindenütt szódára van szükség, ahol fény kell. A dohány esetében is erről van szó. Az embernek fény kell, ha élni akar. Ha csak a sötét, nyers dohányt venné magához, akkor nem felélénkülne, hanem elpusztulna. Mindenütt ott van a szóda, és megőrzi a szénsavat, amivel fényt vihetünk a világba. A természet mindezt sokkal nagyobb mértékben teszi meg, mivel sokkal-sokkal értelmesebb, mint az ember. Az ember csak tapogatózott a sötétben, és idővel rájött, hogy mi mindenre használhatja a szódát. Csakhogy a természet sokkal érdekesebb dolgokra is használja a szódát. Ott van mindenütt, ahol fehérre színeztem. Azokon a helyeken, ahol a szóda, vagyis a szénsavas nátrium a körülötte fekvő foszforral találkozik és érintkezik, új élet sarjad. Ellenkező esetben minden halott volna. Vagyis a Föld szódájának és a világegyetem hidrogénjének, vagyis foszforának összhatásából folyton valami új jön létre.

Most megtudták, micsoda nagyszerű jelentősége van a hidrogénnek. A legnagyobb mértékben hasznos a világegyetem számára, hogy a hidrogén mindenütt jelen van. De csak akkor hasznos, ha ugyanakkor a Földben ott van a szóda. Ugyanis kettejük összhatása akadályozza meg a halált. A hidrogén együttműködik a szódával, és ketten együtt megakadályozzák a halált. Újra és újra élet sarjad. Különben csak halott levegőt szívnánk be, és mi magunk is meghalnánk. Van valami, ami ennél nyilvánvalóbban bizonyíthatná mindezt? Azt mondjuk, hogy minden élet a hidrogén (más néven foszfor), illetve a szóda (más néven szénsavas nátrium) találkozásából és helyes összhatásából fakad. Ekkor valami nagyon jelentős dologra bukkanunk. Mint tudják, az ember, fizikai mivoltában a női pete – ami alapvetően fehérje – és a férfi magjának találkozásából fakad. Fel kell tennünk a kérdést, miből áll a férfi magja. Nos, uraim, a férfi magja szintén szódából meg foszforból áll, vagyis hidrogénből. Ha kitekintünk a világba, látjuk, hogy minden élet a foszfor és a szóda által jön létre. Ha megtekintjük ezt a kicsiben zajló teremtést, azt látjuk, hogy a földi élet is a férfi magjában lévő hidrogén és szóda segítségével jön létre. Mindkét anyag fellelhető a férfi magjában. Az ember vesz egy kicsinykét abból, ami odakint a világban működik: egy kevéske foszfort, egy kevés szódát, és megalkotja belőle a férfi magját, ami képes a megtermékenyítésre. Láthatjuk tehát, milyen szerepet játszik a szóda (vagyis a szénsavas nátrium) és a hidrogén (vagyis a foszfor) kicsiben a nemzésben, és nagyban odakint a világegyetemben. Mint látják, a természet sokkal bölcsebben használja fel a szódát, mint az ember. Már láthattuk, hogy mindenütt jelen kell lenni a szódának, ahol fény van, ahol a fény munkálkodik, fény jön létre. Ha a hidrogént a sötétben használjuk, akkor mocsárgáz fejlődik, ami öl. Ha viszont fénnyel kezeljük a hidrogént, akkor nem öl, hanem teremt. A természet szódával kezeli a hidrogént. Azt teszi nagyban, amit mi a ruha fehérítésénél. Fényt visz a hidrogénnek, és ezáltal élet keletkezik. Valóban csodálatos, hogy miként keletkezik élet a fénnyel áthatott hidrogén segítségével abból, ami egyébként meghalna. Majd rápillantunk a legkisebbre, ami teremtődik, és ott ugyanazt találjuk – ilyen vizsgálódásokkal jön létre a valódi tudomány! De térjünk most vissza a kígyós példánkhoz. Ha hagyjuk, hogy a kígyó természete szerint éljen – mármint a kígyóknak ez a bizonyos fajtája, amiről beszéltem –, akkor a vízben, amit a kígyó felvesz, benne van a szóda, aminek segítségével új ruhát készíthet magának. Az ifjak megkapják a felvett víz segítségével azt a bőrt – miként az öreg kígyó is új bőrt kapott –, azt a kemény bőrt, ami ugyan nem kizárólag szódából keletkezik, de amihez szükséges a szóda ereje. Vagyis nem is annyira a víz felvétele a fontos, hanem sokkal inkább a szóda, amit a víz tartalmaz. A vízben lévő szóda új ruhába öltözteti a kígyót. A kígyó képessé válik bizonyos mértékben szubsztanciákat létrehozni kifelé, ami által új ruhát kap, illetve befelé, ami által a megtermékenyítéskor létrehozza a kemény tojáshéjat, ami persze nem is annyira kemény egyelőre… (Hiány a szövegben.) …Az ember tisztességtelenné válhat, ha bort iszik.

Ha a kígyótól megvonjuk a vizet, az ugyancsak tisztességtelen lesz. A természetben tehát másként működnek a dolgok. Ha a kígyó nem jut szódához, akkor nem képes tojáshéjat készíteni, és az ifjú kígyó tojáshéj nélkül kénytelen kifejlődni. A kígyó önmagában kelti ki a fiait, és élve szüli meg. Ez egészen rendkívüli. Most tegyük fel, hogy az öreg kígyóból előmászik az élő kicsi kígyó. Ami a kígyóban ilyenkor végbemegy, az a hidrogén hatása a szódára. Mindez a kígyóban belül megy végbe. A testében még meglévő régi szódát kénytelen felhasználni. Fel kellett áldoznia, hogy a fiai megszülethessenek. Ezért lehet a kígyót tisztességtelenné tenni. Ugyanis ha egyszer vagy kétszer élve szüli meg a kicsinyeit, akkor terméketlenné válik. Többé nem képes szülni. Minden szódát felhasznál a testéből. Kimerül, ha nem tud a vízből új szódát nyerni. Mi történik, amikor a tisztességes kígyó vedlik? Akkor képes tojásokat rakni, és azt, amit az élve szült kicsi kígyó szülője elraktározott szódájából venne fel – a foszfort, a hidrogént –, azt most a világból veszi fel. Ha a kígyóban élő állat jön létre, akkor, mint tudjuk, a szóda és a foszfor találkozott egymással. Ha tojás jön létre, akkor a világból felvett szóda lett összekötve a foszforral odakint a külvilágban. Ezen az állaton láthatják mindazt, ami a világban is folyton végbemegy, és ami az emberben is végbemegy a nemzésnél. Az egész világ egy átörökítés. Ha a kígyótól megvonjuk a vedléshez szükséges vizet, akkor élve szül, vagyis láthatjuk, hogy ha szül, akkor a testében már meglévő foszfort és szódát használta fel. Ha tojásokat rak, akkor a külvilág foszforját és szódáját használja. Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a körülöttünk lévő világ nem halott, hanem éppolyan élő, mint mi magunk. Az ilyen bizonyítékokat meg kell tudnunk látni. Nem szabad meggondolatlanul csak bámulni, amint egy ilyen állat, amelyiktől ha megvonjuk a vizet és ezáltal a szódát, hirtelen elevenszülővé válik. Nem szabad csak úgy üres fejjel bámulni, hanem összefüggésbe kell hozni az egész világmindenség erőivel. Ez aztán egy igen jelentős dolog.

Nos, mint tudjuk, az ember nem rak tojásokat, amiből új emberek kelnének ki. Az embernek elevenen kell megszülnie kicsinyeit. Már a magasabb rendű állatoknak is elevenen kell megszületniük. Min alapszik ez a magasabb fejlettségi szint? Azon alapszik, hogy mindazt, ami odakint jelen van a világban, a magasabb rendű állatok illetve az ember lénye belsőleg felveszi magába. Az ember felveszi a világmindenség erejét. A magasabb rendű lények esetében minden, ami odakint megvan, odabent is megvan.

De hogy van mindez az alacsonyabb rendű állatoknál? Mint tudják, uraim, a tudományban örök harc és vita folyik azon, hogy miként jött létre az első élőlény. Beszélnek egy bizonyos Generatio aequivoca-ról. Ősnemzésről beszélnek. De aztán meg azt mondják a tudósok: „Valamikor muszáj volt egy első élőlénynek létrejönnie.” Csakhogy ha utánagondolnak a tudósok, hogy mégis milyen anyagokból kellett volna ennek az első élőlénynek létrejönnie, akkor rájönnek, hogy nem volt még hozzá anyag. Ám ez nem a természet hibája, csupán a tudósok nem ismerik ezeket az anyagokat. Ugyanis nem tudják, hogy a mindenütt jelenlévő hidrogén valójában micsoda. Nem tudják, hogy foszfor, ami a férfi magjában is jelen van, és éppen ez a foszfor adja meg a férfi magjának jellegzetes szagát. Ha a férfi magját bizonyos növényekkel kapcsolatba hozzák, akkor pont úgy hat, mint a szóda, amit a növénnyel kapcsolatba hoztak: fehérít. Ez megtalálható a régi alkímiai tanokban, amiknek persze nem kell ma megint felszínre kerülniük, hiszen nem a régi tanokat akarjuk. Ezt már megvizsgálták régen, ma pedig megismerhető mindez az antropozófia segítségével. Vagyis nincs szükség rá, hogy megkérdezzük, miként jött létre az első élőlény. Amikor még nem léteztek a magasabb rendű állatok, úgy jöttek létre az alacsonyabb rendű élőlények, hogy a Föld szódája kapcsolatba került a foszforral. Ez volt az a bizonyos ősnemzés, a Generatio aequivoca.

Mint látják a dolgokat csak végig kell gondolni, és a világ rejtélyei, amik eddig csak nem akartak megoldódni, hirtelen maguktól megoldódnak. Persze megkérdezhetné valaki, hogy miképpen jön össze úgy a szén, az oxigén, a hidrogén és a nitrogén, hogy abból élőlény keletkezzen. Hát a mai kémia nem sokat segít abban, hogy miképpen lesz élőlény a foszfor és a szóda találkozásából. Sajnálatos módon nem lehet durva eszközökkel megközelíteni ezt az igen finom történést. Ezekre a jelenségekre tudni kell helyesen tekinteni. Ha tehát egy kígyó rendesen tojást rak, és a kicsinyek abból kelnek ki, akkor ott a természet hatásával van dolgunk, a természet foszforja és szódája tevékenykedik. Ha azonban a kígyót elzárjuk a természettől, vagyis olyan körülmények közé juttatjuk, ahol túl kevés vízhez jut és nem képes vedleni illetve tojáshéjat létrehozni, akkor úgy kezd el működni, mint egy kicsiny természet, azáltal, amit örökségképpen megtartott a nagy természetből, vagyis úgy kezd el működni, mint egy magasabb rendű állat.

Az ember fejlődése például abban áll, hogy bizonyos értelemben elzárja magát a természettől. Az emberiség elzárja magát. Mindenek előtt a kultúrák segítségével zárja el magát. Nem is fejlődne, ha nem zárná el magát. Bizonyos értelemben a kígyó is magasabb rendű állattá válik, ha a vízmegvonás folytán megtanul elevenen szülni. Az emberiség egész fejlődése azon alapszik, hogy egyre jobban elzárta magát a természettől. De nemcsak élő utódokat hoznak létre. Azáltal hogy elzárták magukat a természettől, képesek minden egyéb erőt is kifejleszteni, és így mindaz, ami eddig a természetből fakadt, immár az emberből fakad.

Igen Uraim, lassan minden, ami eddig a természetből fakadt, az emberből fog fakadni. Erre szolgálhatok is néhány példával, de most csak egyet említenék: ma papírra írunk. A papír nem is olyan régi találmány. Mint azt tudják, korábban egészen más dolgokra volt kénytelen írni az ember. A mai papír nagyjából vászon holmiból készül. Ezért amikor feltalálták, körülbelül a puskaporral egy időben, úgy is hívták, hogy rongypapír. Az emberiség viszonylag későn jött rá, miképpen lehet saját erőből papírt készíteni. A természetben azonban van valami, ami ősidők óta papírmasszából készül: a darázsfészek tökéletes papírmassza. Csak egy kicsit kezelgetni meg fehéríteni kellett, és máris kész a papír. A darazsak a természet legtökéletesebb papírgyártói. A kicsiny darazsak már sok-sok ezer évvel ezelőtt felfedezték a papírgyártást. Így történik a papírgyártás odakint a természetben. Később az ember saját erejéből is megtette ugyanezt. A papírgyártás esetében körülbelül ugyanazzal a folyamattal van dolgunk, mint az elevenszülő kígyó esetében. Ha a kígyót vízelvonással elzárjuk a természettől, akkor elevenszülő lesz; a fejlődés egy magasabb szintjén tűnik fel. Ha az ember egyre jobban elzárja magát a természettől a kultúra által, akkor papírt hoz létre, amit korábban a természet hozott létre, miképpen a kígyó is elevenszülővé válik. A darazsak ezer és ezer éve gyártanak papírt, az ember pedig saját értelméből kiindulva szintén gyárt papírt. Az értelem éppúgy behatolt az ember belsejébe, miképpen a kígyó testébe hatolt be az az erő, aminek a segítségével képes lett eleven utódokat szülni.

Így van ez a férfi mag esetében is. Megtaláljuk benne a foszfort és a szódát. Ha megvizsgálnánk az agyból kifutó idegeket, megint csak szódát és foszfort találnánk mint legfontosabb alkotó elemeket. Csak egy kissé más viszonyban vannak egymással, mint a férfi magjában. Itt kicsit jobban össze vannak nőve. Nem csoda, hogy az ember képes gondolatokat előállítani. Az ember feldolgozta idegeiben a foszfort és a szódát, ami egyébként csak a férfi magban volt jelen. Miként odakint a világban mindenütt jelen van a foszfor és a szóda, az emberi agyban szintúgy. Most már látják, miért van szükség az agyban a szénsavra. A szóda ugyanis folyton átalakul. A szénsav elválik a nátriumtól, és a végén egy kemény koponyát kapnánk nátriumból – ami egy ezüstösen csillogó fém –, ha a szénsav nem bugyborékolna folyton fel, és nem hozna folyton szódát létre. Vagyis a nátriummal vesszük fel a szénsavat, hogy a fejünkben a szóda helyesen legyen elosztva. Mindenből, ami körbevesz bennünket, hidrogént, vagyis foszfort veszünk fel a hajunkon, a bőrünkön keresztül. Csak nem szabad engedni, hogy belülről túl sok mocsárgáz törjön fel, kívülről kell inkább felvenni. Az emberi fej tényleg olyan, mint egyfajta lerakott tojás, ami a Földből felveszi a szódát, a levegőből pedig a hidrogént. A fej is alulról, saját földjéből veszi fel a szódát, és kívülről szerzi meg a hidrogént, a foszfort, ha nem tudja belülről megszerezni. Ezek után együttes hatásukként létrejön egy anyag, ami képes a gondolatokat közvetíteni, vagyis a gondolatokat létrehozni.

Mindebből megkapjuk, miképpen is helyezkedik el az ember a természeti jelenségekben. Csak a megfelelő helyre kell tekinteni a természeti jelenségekben. Ha a tudós megvonja kígyójától a vizet, aztán csak bámulja, amint a kígyó élő fiakat hoz világra, ahelyett hogy tojásokat rakna, akkor semmire sem jut. De ha tudja, mit sikerült behurcolni a laboratóriumába, akkor rájöhet a világ titkaira. Jövő szerdán folytatjuk ezt a témát.

5. előadás – Az üstökösök természetéről – Dornach, 1923. október 24.

Jó reggelt Uraim! Van valakinek kérdése?

Kérdező: Néhány előadással korábban szó esett a mindenségről, a Kozmoszról. Mi a jelentőségük a hatalmas fénycsóvát maguk után húzó üstökösöknek?

Dr. Steiner: Ehhez vissza kell emlékeznünk arra, amit nemrégen mondtam önöknek. Pár dolgot megismételnék tehát abból, amit néhány előadással ezelőtt elmondtam.

Ha megfigyeljük az embert, láthatjuk, hogy egész élete illetve szellemi fejlődése szempontjából két dologra van szüksége. Az egyik, hogy szénsav jusson a fejébe. Az ember ugyanis folyton szenet választ ki magából. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az ember mint szilárd test szénből épül fel. Tehát folyton szenet választ ki. Önmagában a szén fekete oszloppá változtatna bennünket, ha annyiban maradna. Szükségünk van rá az élethez, de folyamatosan át kell alakítanunk valami mássá. Mindez az oxigén segítségével történik. Az oxigént a szénnel együtt kilélegezzük mint szénsavat. A kilélegzett levegő szénsavból áll. Erre a szénsavra magunknak is szükségünk van. A szénsavas ásványvízben is ott találjuk a buborékokban. A ki nem lélegzett szénsav feljut az emberi fejbe, ami nélkülözhetetlen, ha nem akarunk elbutulni; ha gondolkodni akarunk. Ellenkező esetben hidrogénből és szénből álló mocsárgáz jut fel a fejbe. A gondolkodáshoz tehát szénsavra van szükség.

Nos, már arra is utaltam, mire van szükségünk ahhoz, hogy képesek legyünk akarni: az akaratunkhoz. Kezdjük a járással, a kézmozgással vagy a karmozgással, mert ott kezdődik az akarat. Ehhez folyton össze kell kapcsolnunk a szenet és a nitrogént, majd újra szétválasztani őket. De a cián vagy ciánsav állandóan a végtagjainkba kell hogy jusson. A végtagokban káliummal kapcsolódik össze, így keletkezik a ciánkáli, ami azonnal újra fel is oldódik. Hogy egyáltalán képesek legyünk élni, folyton meg kell mérgeznünk magunkat, majd újból méregtelenítenünk. Ez az emberi élet titka: szénsav az egyik oldalon és káliummal összekapcsolódott cián a másik oldalon. Minden mozdulat alkalmával ciánsav jön létre, és maga a mozdulat egyből fel is oldja azt. Ennek így kell történni az emberben.

De mindannak, ami az emberben létre kell hogy jöjjön, a világegyetemben is meg kell jelennie.

Az üstökösöket időről időre megvizsgálják. Éppen egy üstökös miatt esett meg egy kis történet az antropozófus mozgalomban. Egy alkalommal előadásokat tartottam Párizsban, és kizárólag belső megismerés alapján azt mondtam, hogy az üstökösben, az üstökös anyagában ciánsavnak kell lennie, vagyis az üstökösben van ciánsav. A tudományok területein odáig nem figyeltek fel rá, hogy az üstökösben ciánsav lenne. Nem sokkal később erre járt egy üstökös. Pont olyan, amilyenről ön is beszélt. És éppen ezen az üstökösön felfedezték – mert olyan tökéletesített műszerekkel vizsgálták, amilyenek korábban nem léteztek –, hogy az üstökösben, az üstökös anyagában valóban ciánsav van. Erre nyugodtan lehet utalni, amikor az emberek azt kérdezik, hogy az antropozófia képes-e előre megmondani a dolgokat. A cián felfedezését az üstökösben egészen pontosan megjósolta az antropozófia. Még sok minden mással is így van, de az üstökös esetében ez egészen nyilvánvaló volt. Ma már nem kétséges a tudomány számára, hogy az üstökös atmoszférájában ciánsav van – bár egyébként egy nagyon finom anyagból, éterből áll, éterből meg üstökös-levegőből, de ciánsav is van benne.

Mit is jelent mindez, Uraim? Azt jelenti, hogy amit a végtagjainkban létrehozunk, az benne van az üstökös atmoszférájában is. Emlékezzenek csak vissza, milyen gyakran mondtam el, hogy a petét az egész világmindenség alakítja. Mindent: állatot, növényt és embert, amennyiben petéből jönnek létre. Az emberen fogom mindezt megvilágítani, hogy belássák, milyen jelentősége van az üstökösöknek az egész világmindenség számára.

Induljunk ki egy történelmi tényből – talán egyeseknek furcsának tűnhet, de leginkább ezen keresztül lehet jól elmagyarázni mindezt. Évszázadokkal a kereszténység megalapítása előtt élt egy régi nép a mai Görögország területén: a görögök. A régi görögök olyan sokat nyújtottak a szellemi élet számára, hogy a mai gimnazistáknak még mindig görögül kell tanulniuk, mert az általános vélekedés szerint attól különösen okossá válik az ember, ha görögül tanul. Nos, a görögök valóban rendkívül sokat adtak a szellemi élet számára. Manapság nem indiait vagy egyiptomit tanulnak a gimnáziumban, hanem pont görögöt. Ezzel azt akarják kifejezésre juttatni, hogy a görögök különösen sokat tettek a szellemi életért. Abban az egyszerű tényben is megmutatkozik mindez, hogy a mai gimnazisták kénytelenek görögül tanulni. A görögök csak görögül foglalkoztak a gyermekeikkel, mégis nagyon sokat sikerült tenniük a szellemi életért.

Főképpen két törzs volt Görögországban, amelyek nagyon nagy jelentőséggel bírtak, mégis nagyon különböztek egymástól: az egyik néptípus Spártában lakott, a másik Athénban. Volt még egy pár jelentősebb népcsoport, de egyik sem volt annyira jelentős, mint Athén és Spárta. E két város lakói teljesen különböztek egymástól. Sok különbözőséget nem említek, de például már abban is különböztek, hogy egészen másként beszéltek. A spártaiak nyugodtan üldögéltek egymás társaságában és keveset beszéltek. Nem szerettek beszélni. Ha mégis megszólaltak, azt akarták, hogy amit mondanak, annak különleges jelentősége legyen; hatalmas hatást gyakoroljon az emberekre. De mivel az ember nem képes mindig jelentőset mondani valahányszor a száját jártatja, ezért inkább hallgattak, hacsak épp nem volt valami jelentős mondanivalójuk. Nagyon rövid mondatokban beszéltek. Ezek a rövid mondatok az egész ókorban híressé váltak. A spártai nép velős mondatairól beszéltek mindenütt, amelyek közül sok híressé lett, mert hatalmas bölcsességet hordozott.

Az athéniaknál mindez nem így volt. Az athéniak a szép beszédet szerették. A spártaiak kimérten, tartózkodóan és röviden szóltak. Az athéniak viszont inkább szépen akartak beszélni. Megtanulták a beszéd művészetét, miközben beszéltek. Jó sokat fecsegtek. Nem annyira sokat, mint mi, maiak, de sokkal többet, mint a spártaiak.

Miben állt vajon a különbség a sokat beszélő athéniak és a keveset, de velősen szóló spártaiak között? Mindez a nevelésen alapult. Ma kevésbé tanulmányozzák a nevelés művészetét. De az, amiről most beszélek, a nevelésen alapult. A spártai ifjakat teljesen másként nevelték, mint az athéniakat. A spártaiak sokkal többet edzettek: táncok, körjátékok, minden lehetséges gimnasztika. A gimnasztika teljes művészete. A beszéd művészetét, a nyelv edzését egyáltalán nem gyakorolták. A beszédet hagyták teljesen magától jönni.

Minden, ami a nyelvben rejlik, az emberi test egyéb mozgásai alapján fejlődik ki. Szabályosan megfigyelhető mindez: ha valaki lassan, kimérten mozog, szabályos, erőteljes mozdulatokkal, akkor szabályosan, rendesen beszél. Nevezetesen, ha valaki szabályos léptekkel jár, akkor szabályosan is beszél. Természetesen mindez a gyermekkoron múlik. Ha köszvényes korban tanuljuk meg, az már nem sokat számít. Az a kor számít, amikor beszélni tanulunk. A Spártaiak mindent abba fektettek, hogy eleget gyakorlatoztassák a testüket, és ezt még azzal is erősítették, hogy olajjal bekenték a gyermekek bőrét, aztán homokkal bedörzsölték. Ezután végezték a gimnasztikát. Bár az athéniak is gimnasztikáztak, de sokkal kevesebbet; az idősebb gyermekek pedig nyelvgimnasztikát is végeztek. A beszéd művészetét gyakorolták. A spártaiak ilyet nem tettek.

De ennek volt egy bizonyos következménye. Tudják Uraim, amikor a kicsi spártai fiúk olajos, homokos testtel gimnasztikáztak, nagyon sok belső hőt kellett fejleszteniük – nagyon-nagyon sok belső hőt. Ha az athéniak gimnasztikáztak, az náluk különleges volt.

Ha egy ilyen viharos napon, mint a mai, a spártai ifjak nem akarták volna kint a szabadban végezni testgyakorlataikat, hát az lett volna csak valami! Nevelőik azon a napon is a szokott rend szerint dolgoztak volna velük.

Az athéniaknál egy olyan viharos napon, mint ez a mai, egy teremben gyűltek volna össze az ifjakkal, és a beszédet gyakorolták volna. Viszont ha gyönyörűen sütött a Nap és minden csillogott a fényben, akkor kihívták őket a szabadba. Olyankor az athéni ifjaknak is gimnasztikázni kellett a szabadban. Az athéniak némileg másképpen gondolkodtak a dolgokról, mint a spártaiak. A spártaiak úgy gondolták, hogy mindennek, ami mozgás, a test belsejéből kell fakadnia. Lehet odakint vihar, jégeső, ítéletidő, az teljesen közömbös. Azt mondták: mindennek magából az emberből kell fakadnia.

Az athéniak másképpen gondolták. Ők azt mondták: „A Napból élünk, és ha a Nap mozgásra szólít, akkor mozogni fogunk. Ha a Nap nem látható, akkor nem akarunk mozogni.” Így tartották az athéniak, és a Napot figyelték. A spártaiaknál a belső Napra figyeltek, arra a napfényre, amit az ember már felvett magába és feldolgozott. Az athéniak bőre csillogott a napon, ők nem is igen dörzsölték be homokkal, hagyták, hogy a napfény megdolgozza a bőrüket. Ez volt köztük a különbség. Ha ma a tankönyvekben a spártaiak és athéniak közti különbségről olvasunk, akkor mindenképpen arra a következtetésre jutunk, hogy kellett legyen valami csodálatos dolog. Miért voltak éppen a spártaiak halk szavú, megfontoltan szóló, keményre edzett emberek, és miért az athéniak gyakorolták a szép beszéd művészetét, amit aztán a rómaiak továbbfejlesztettek? Az emberek ma sem tudnak természettudományokkal és történelemmel egyszerre foglalkozni. A történelem is magáért beszél, és a természettudományok is magukért beszélnek. De ha azt mondom önöknek: A spártaiak az ifjakat olajjal és homokkal dörzsölték be, és mindenféle időjárási viszonyok között kivitték őket gyakorlatozni, az athéniak viszont nem annyira kenték be az ifjakat olajjal és homokkal, inkább palotáikban gyakoroltatták velük a szép beszéd művészetét amikor rossz idő volt odakint, akkor önök már tudják, hogy miként tesznek különbséget a természeti tények, amelyek az egyébként szomszédos Spárta és Athén lakóira hatottak.

Mondjuk, itt van a Nap (rajzol) és itt van a Föld. Ha a Napra figyelünk, és itt áll egy athéni, abból egy tipikus athéni lesz, de ha nem annyira a Napra, mint inkább arra figyelünk, amit a Nap az emberben már létrehozott, a belső hőre, abból egy spártai lesz. Így lehet történelmet és természettudományt együtt űzni.

Azt mondhatjuk tehát: Amikor az ember arra figyel, hogy sok belső hőt fejlesszen, akkor a beszéde rövid és méltóságteljes lesz. Miért? Mert egész értelmével a világmindenség felé fordul. De ha valaki, mint az athéniak, a Nappal sütteti magát, akkor értelmével kevésbé fordul a világegyetem felé, olyankor az értelem inkább befelé fordul, a hő pedig kifelé. A spártai a hővel befelé, az értelemmel kifelé fordult. Értelmével így megtanulta a világmindenség nyelvét. Ez a nyelv nagyon bölcs, a spártaiak pedig hagyták ezt magukban kifejlődni. Az athéniak nem tanulták meg a mindenség nyelvét, csak a mozgását, mivel a napfényben gimnasztikáztak.

Ha megnézzük, ami mára a spártaiaktól fennmaradt, azt kell mondanunk: A spártaiak visszaadták a világmindenség bölcsességét rövid mondataikban. A mai ember már nem tud együtt élni a világegyetem nyelvével. De az, amit az athéniak elkezdtek – a szép mondatok –, Róma alatt különösen naggyá cseperedett. A rómaiak legalább még szépen beszéltek. Még a középkorban is tanulmányozták a szép beszédet. Ma szörnyű mondatokban beszélnek az emberek. Csak egyszer kell megfigyelni. Bármelyik várost vehetnénk, de vegyük most az egyszerűség kedvéért Bécset. Bécsben hetek óta zajlanak a választások. Szépen ugyan nem beszélnek, cserébe viszont igen szörnyen. Beszédek egész áradata zajlik, de szépnek nem szépek. Ez lett az idők során abból, amit az athéniak legalább még szépen tettek. Ez persze az emberből fakad. A világegyetem nemigen készít választási beszédeket, de az ember igen. A spártaiak nem tartottak választási beszédeket. A spártaiak a maguk rövid mondataiban azt fejezték ki, amit a világegyetem mond. Felnéztek a csillagokra és így gondolkodtak: Az ember csak rohangál a világban össze-vissza, mint pók a falon. A csillagok viszont lassan mozognak. Nem egyszer lassan, máskor gyorsan, hanem teljesen egyenletesen. Így maradt fenn örök időkre a mondás: „Lassan járj, tovább érsz.” A csillag célba ér! A spártaiak nagyon sokat tanultak abból, ami odakint a világegyetemben zajlik.

Most pedig áttérhetünk valamire, amit már itt, önök közt is megemlítettem: áttérhetünk a hőről a fényre. A hőről még a következőt szeretném elmondani: Gondoljanak csak bele abba, amikor egy ember kénytelen nagyon sok belső hőt fejleszteni; akkor nagyon erőssé válik. Ha viszont folyton a napon gimnasztikázik, akkor fecsegő lesz. Nézzük csak meg egy kicsit a földrajzot: menjenek el Olaszországba, ahol az emberek inkább ki vannak téve a Nap erőinek, meglátják, micsoda szószátyár nép az! Aztán menjenek el Északra, ahol az embereket inkább a hideg éri. Ott néha kételkedni kezdünk – beszélnek-e egyáltalán. Hát nem nagyon, mivel igen sok belső hőt kell fejleszteniük, ami elűzi a belső kényszert a beszédre. Még itt nálunk is meglehetősen érdekesen hat, ha egy ember, aki északról jön, beszédbe kezd – és csak áll ott, mintha nem is akarna beszélni. Ám ha egy olasz agitátor megy fel a pulpitusra, az már felfelé menet belefog, és csak mondja és mondja. Ha egy északi ember áll a pulpituson, akinek rengeteg belső hőt kell fejlesztenie, az csak áll, és az emberben kétségek támadnak: talán bele sem kezd a beszédbe. Láthatólag mondani akar valamit, de nem vág bele. Ez már csak így van. A belső hő elűzi a beszédingert, a külső hő felszítja azt. Persze át lehet mindezt alakítani művészetekkel. A spártaiak nem külső körülmények hatására tették, hiszen tőszomszédok voltak az athéniakkal, hanem faji jellegzetességük alapján, mivel sokszor keveredtek északi népekkel, akik magukkal hozták a nyugodt beszéd képességét. Az athéniak közé viszont inkább délről, a forró égövből érkezett emberek keveredtek; általuk fejlesztették ki a folyékony beszédet. Láthatjuk tehát, miként függ össze a beszélő ember a hővel és a Nappal. Most pedig térjünk rá a fényre.

Csupán arra kell emlékeznünk, amit már elmondtam önöknek. Gondoljunk egy emlősállatra. Az emlős belsőleg alakítja ki a csírát, amelyből egy másik emlősállat fejlődik ki. A csírát az anyaállat hordozza. Minden belsőleg történik. Nézzük meg ezzel szemben a pillangót. A pillangó petét rak, a petéből előmászik a hernyó, az begubózik, amiből azután a fény hatására pillangó mászik elő. Színes pillangó. Nézzük meg ezzel szemben az emlősöket! Az anyaméhben egészen rejtetten fejlődik ki az új állat (rajzol). Itt megint két ellentmondással, két csodás ellentmondással találjuk szemben magunkat. Nézzék csak: Itt van a pete, teljesen szabadon. Ha előjön a hernyó, azonnal napfényre kerül. A hernyó a fény felé haladva felszövi magát és bebábozódik, és ugyancsak a fény előhívja a pillangót a bábból. A fény nem pihen, nem lustálkodik, még színekkel is ellátja a pillangót. A színeket a fény hívja életre. A fény veszi kezelésbe a pillangót.

Figyeljék meg ezzel szemben a tehenet vagy a kutyát! Az anyaméh belsejében elrejtett ifjú állat nem fér hozzá a külső fényhez; teljes sötétségbe van bezárva. Odabent kell kifejlődnie a sötétben.

De semmi nem képes sötétben kifejlődni, aminek élete van. Teljes képtelenség azt hinni, hogy bármi is kifejlődhet a sötétségben. Hogyan áll tehát ez a történet? Egy hasonlattal szeretnék élni ezzel kapcsolatban. Remélhetjük, hogy egyszer majd közvetlen módon fogjuk felhasználni a Nap melegét fűtésre, ha a Föld már szénben szegény lesz. Ma még nem sikerül a Nap melegét közvetlenül használni fűtésre. Talán nem is telik el sok idő, és rá fognak jönni, miként lehetséges mindez, de ma még szenet használunk. A szén Uraim, nem más, mint napfény. Semmi más, csak a Nap melege, ami sok ezer éve érte a Föld felszínét. A fa magába zárta, és a szén megőrizte. Amikor fűtünk, egyszerűen újra előcsaljuk a sok ezer éve megőrződött napmeleget a szénből.

De ne higgyék, hogy csak a szén viselkedik így a Nappal szemben! Így viselkedik minden élőlény a Földön. Ha megfigyelnek egy emlőst, akkor láthatják, hogy minden kicsi állatnak van egy anyaállata, annak is egy saját anyaállata és így tovább. Ezek mindig felvették magukba a Nap melegét. Benne van az anyaállatban, az pedig továbbörökíti. Ahogyan mi kinyerjük a szénből a Nap melegét, úgy nyeri ki az anyaméhben a kicsiny állat a bensőben elraktározódott napfényt. Most láthatják, mi a különbség a tehén, a kutya és a pillangó fejlődése közt. A pillangó a petével azonnal a napfényhez járul, és hagyja, hogy a külső napfény vegye kezébe az ügyet, míg színes pillangóvá nem válik. A kutya és a tehén belül pont ugyanolyan színes, csak az épp nem látható. De miként a puszta szénben még nem érzékeljük a Nap melegét – először ki kell szabadítani –, ugyanígy a magasabb megfigyelés eszközével kell kiszabadítani a kutyából és a tehénből a felhalmozott fényt. A pillangó kívül színes, mivel a napfény kívülről dolgozta meg. A kutyában és a tehénben belül – hogy úgy mondjam – mindenütt láthatatlan fény van.

Amit most elmondtam önöknek, azt a laboratóriumok eszközeivel egészen egyszerűen megállapíthatná és igazolhatná bárki. Az embereknek létre kellene hozniuk egy teljesen sötét laboratóriumot, aztán ebben a laboratóriumban össze kellene hasonlítani egy éppen lerakott pillangópetét és egy kutya vagy tehénpetét korai stádiumában; akkor az elsötétítésnek köszönhetően az általam leírt különbség teljesen jól láthatóvá válik. És ha még le is fényképeznék azt, amit az emberi szem nem képes látni, akkor azt is be lehetne bizonyítani, hogy a pillangó petéje sárga, a tehén- és a kutyapete pedig a kék spektrumban mozog. Ezeket a szellemileg látható dolgokat – ha az ember szellemi látó, akkor nincsen szüksége külső látásra – majd még be fogják bizonyítani, ha a műszerek elég tökéletesek lesznek.

Tehát összefoglalva: A pillangót a külső Nap fénye kelti ki, a tehén és a kutya pedig az elraktározott napfény által fejlődik ki. Megismertük a különbséget a két hő között, amelyek közül a külső hő kívülről hat, megizzasztja az embert. A külső fényt, amelyik előhívja a pillangó ezernyi színét, és a belső hőt, amely némává és kimértté teszi az embert. Illetve a belső fényt az olyan élőlényeknél, amelyek elevenen szülik meg utódaikat, amelyek belsőleg veszik fel a fényt. Most pedig rátérhetünk arra, ami tulajdonképpeni kérdésünk tárgya.

Léteznek olyan dolgok, amelyekre az embernek szüksége van belsőleg, de amelyeket nem szabad túl nagy mennyiségben termelni, mert abba belehalna. Ide tartozik a cián, a kéksav. Ha az ember egész nap ciánkálit termelne, az már túl sok lenne. Az emberben képződik ugyan ciánkáli, de csak egészen kevés. Kívülről is fel kell vennie valamennyit. Azzal veheti fel, amit belélegez. Ez megint csak nem túl sok, de nincs is szükség többre.

Nos Uraim, ez a ciánkáli nincs benne az átlagos levegőben. Ha nem tűnnének fel üstökösök az égen időről időre, akkor a levegőben egyáltalán nem lenne ciánkáli. Az üstökösök és meteoritok, amelyek nyáron nagy számban szelik át a levegőt, magukkal hozzák a ciánkálit. Az ember pedig tulajdonképpen ebből nyeri az erejét. Ezért azt az embert, akinek izomgyengesége van, olyan levegőre kell vinni, ami nemcsak a Földtől frissült fel, de a világűrtől is, mégpedig a meteoritok által. Azoknál az embereknél, akik a sorvadás nevű betegségben szenvednek, vagyis meggyengül az izomzatuk és különösen tavasszal rosszabb az állapotuk, javulás figyelhető meg, ha ősszel ilyen levegőre küldik őket. Tavasszal semmit sem lehet tenni értük. Leginkább tavasszal szoktak meghalni ebben a betegségben. Előre kell gondoskodni róluk, mert csak ősszel lehet bármit is segíteni. Nyár után, amikor a meteorerők a kis mennyiségű ciánkálival lejönnek a világűrből és elraktározódnak, akkor ősszel ezeknek a gyenge izomzatú embereknek olyan környékre kell utazni, ahol nyáron a legtöbb ciánkáli rakódott le. Akkor a tagjaik újra megerősödnek. Azokról az emberekről tehát, akiknél megfigyelhető, hogy a jövő évben nagyon meggyengülhetnek, előre kellene gondoskodni, mivel tavasszal már semmit sem lehet tenni értük. Ha jön a tavasz, akkor aszerint hogy legyengültek-e, bizonyos növények nedveit adhatjuk, például kökényt. Ha megőrizzük a kökény nedvét – tudják, ez az a savanykás kesernyés bogyó –, és azoknak az embereknek, akik tavasszal gyengék, szájon át beadjuk, akkor talán kibírják a tavaszt és elélnek őszig. Miért? Mert a kökény nedve mindenféle sókat hoz létre. Ezek a fejbe jutnak, és magukkal viszik a szénsavat. A fej segítségével ily módon átsegíthetjük ezeket az embereket a tavaszon és a nyáron. Aztán ősszel vigyük őket olyan környékre, ahol fel tudják venni azt a bizonyos másik anyagot, ami majd a tagjaiba áramlik. A szénsav a fejbe kerül. Azt be tudjuk vezetni a kökény nedvének a segítségével. Ha olyan szerencsénk volt, hogy emberünk túlélte a tavaszt és a nyarat, akkor két-három hétre elvihetjük egy olyan helyre, ahol a levegőt átjárta a meteoritok ereje, mert itt megerősödnek a végtagjai.

Igen Uraim, itt van tehát e két hatás egymás mellett. A Földhatás, ami tulajdonképpen a Hold hatása a kökény nedvében, és a világegyetem hatása, amit az üstökösök, illetve a meteoritok hagynak hátra. Mint ahogyan semmi földi nincsen a pillangó átváltozásában, kizárólag fény a világegyetemből, ahogyan a védett petében a világegyetem hője van, ami a Naptól származik, úgy önökben belül emberi hő van, amit önnön szubsztanciájukból hoznak létre, és ami éppen ellenkező hatással van önökre, mint a külső hő.

Mindenütt láthatjuk, hogy az emberben egyfajta váltakozás van, ahogyan a világegyetemben is: hol a világegyetemből kell hogy felvegyen dolgokat, hol pedig a Föld belsejéből vagy saját magából az emberből. Most mondhatják, hogy bizonyos dolgok ugyan szabályszerűek, de önmagukban még nem képesek véghezvinni azt, amit el kellene hogy érjenek. A nappal és az éjszaka rendszeresen váltja egymást. A Földből érkező hatások egyikét ők alkotják. Az üstökösök többé-kevésbé rendszertelenül jelennek meg. A csillaghullások is. A csillaghullásoknál nem figyelhető meg olyasfajta rendszeresség, mint általában a többi jelenségnél. Ha egy asztronómus meg akarja figyelni a napfogyatkozást, akkor egészen pontosan tudhatja az időpontot, amikor elkezdődik, mert azt ki lehet számolni. A rendszerességek közé tartozik, bár nem a Nap által alakul ki. Előbb még meg is vacsorázhat, és még mindig pontosan oda fog érni a napfogyatkozásra. Ha a meteorit hullását akarja megfigyelni, akkor egész éjjel figyelnie kell, különben elszalaszthatja. Ez tehát a különbség aközött, ami rendszeresen illetve rendszertelenül éri a Földet.

Most felvetődhet egy érdekes kérdés. Az üstökösök, amik a ciánnal állnak összefüggésben, ami pedig a bennünk lévő akarattal áll kapcsolatban – ezek az üstökösök rendszertelenül jelennek meg. Néha jön egy, aztán jó sokáig nem jön újra. Megjelenésük az embereket újra és újra babonássá teszi. Pont az, ami nem jelenik meg rendszeresen, az teszi babonássá őket. A napkelte és napnyugta a régi korok emberét sarkallta arra, hogy istent lásson benne, a mai szép lelkek az üstökösről képzelegnek mindenféléket. Miért nem tűnik fel az üstökös is olyan szép rendben, mint a Nap, ami meghatározott időpontban kel fel? Nos azért, mert ha az üstökös is – akár a Nap és a Hold – mindig ugyanakkor érkezne és tűnne el, akkor nekünk embereknek nem lenne szabadságunk. Akkor bennünk is minden olyan kiszámítható lenne, mint a napkelte és a napnyugta, a holdkelte és holdnyugta. Ami bennünk ezekkel a rendszerességekkel összefüggésben áll, az a természetes szükségletek. Ennünk, innunk és rendszeresen aludnunk kell. Ha az üstökösök éppoly rendszeresen érkeznének és távoznának, mint a Nap meg a Hold, akkor nem tudnánk akaratlagosan mozogni, hanem először várnunk kellene: merevgörcsben lennénk és csak akkor mozoghatnánk, ha megjelenik az üstökös. Ha eltűnne, újra görcsbe merevednénk. Nem lenne szabadságunk. Ezek az úgynevezett bolyongó csillagok hozzák számunkra a világegyetemből a szabadságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy minden, ami az emberben rendszeres – evés, alvás –, az a rendszeres jelenségekkel áll összefüggésben. Az pedig, ami az emberben akaratlagos, ami a szabadság, az az üstökös-szerű jelenségekkel áll összefüggésben, és ez adja az erőt is, amivel a végtagjait mozgatni tudja.

Mostanában teljesen elfelejtettek az emberek odafigyelni arra a valamire, amit szabadságnak hívnak. Nincs már érzékük a szabadsághoz. Viszont mostanában bolondulnak mindenért, ami szükségszerű. Az emberek leginkább az ünnepeikben fejezik ki beállítódásukat. A szükségszerűség ünnepeit megtartják: karácsony, húsvét. De elhagyták az őszünnepet, a Mihály ünnepet, mert az a szabadsággal függ össze, az ember belső erejével. Emiatt az üstökösökben is legfeljebb az anyagi részt tanulmányozzák, a többiről azt mondják: arról semmit sem lehet tudni. Egyfelől tehát azt látjuk, hogy ma az emberek irtóznak a szabadságtól, másfelől pedig azt lehet tapasztalni, hogy semmilyen érzékük nincsen a világegyetem szabálytalanságainak vizsgálatához. Pedig ha azok nem lennének, akkor az ember nem lehetne szabad. Vagyis azt mondhatjuk: Az athéniak azt vették fel, ami az ember belsejében volt. Ez bőbeszédűvé tette őket. A materializmus is félelmetesen bőbeszédű lett. De ez egyben érzéketlenné és tompává tette mindarra, amivel felnőhetne a meteor hatásaihoz. Így a Mihály ünnep ma már csak legfeljebb a betakarítás ünnepe, a maradék ünnepek pedig mind a szükségszerűvel függenek össze, jóllehet már azokra sem figyelnek úgy, mint régen, mert általában véve is meggyengült az ember és a szellemvilág viszonya.

Ily módon minden átlátszóvá válik. Ha az emberek megint elkezdik megérteni, milyen jó hatása van az üstökösöknek, akkor emlékezni is fognak, hogy ősszel ünnepet üljenek; egyfajta szabadság ünnepet. Ez az ünnep az őszhöz tartozik: Mihály ünnep vagy Szabadság ünnep. Ma észrevétlenül megy el az ember mellett ez az ünnep, mivel semmi érzéke nincs hozzá. Az embereknek nincsen érzékük a szabadsághoz sem odakint a természetben, sem idebent az emberben. Tudják, Uraim, a tiszteletre méltó dáma, a Hold és a fejedelmi uraság, a Nap, ülnek a trónjaikon, és mindent ki akarnak mérni, mivel semmi érzékük sincsen az univerzum, a világegyetem szabadságához. Természetesen ennek így is kell lennie. Az üstökösök az univerzum szabadsághősei. Emiatt az anyaguk is abból áll, ami az emberben is biztosítja az akaratlagos mozgást, az akaratot, a szabad akaratot. Azt mondhatjuk tehát: Pillantsunk fel a Napra, és azt láthatjuk, ami bennünk is egyenletes és ritmusos játékot űz, mint a szív vagy a légzés. Pillantsunk fel egy üstökösre, és minden alkalommal, ha egy üstökös erre jár, írjunk egy szabadságverset, mivel az üstökös a szabadságunkkal függ össze. Az ember azért szabad, mert a világegyetem eme ábrándos lelke, az üstökös számára is szabadság uralkodik. Ahogy a Nap a sav-karakterének köszönheti természetét, úgy az üstökös jellegzetességét cián-karaktere adja.

Látják Uraim, így lehet rájönni az üstökösök természetére és egy rendkívüli összefüggésre, mert hirtelen meglátjuk, hogy odakint a világegyetemben van valami, ami él, hasonlóképpen, mint mi, emberek. Azt mondhatjuk tehát: A spártaiakban több érzék volt ahhoz, amit úgy nevezhetnénk, hogy „nem-a-Napból-nevelés”, és így minden olyasmit megbecsültek, ami a világegyetemmel összefügg, illetve ami egyben nem külső akaratból keletkezett. Emiatt Lükurgosz, Spárta törvényadója vaspénzt készíttetett. A tankönyvekben az áll, hogy Lükurgosz azért készíttetett vaspénzt, hogy a spártaiak tisztán spártaiak maradjanak. De ez butaság. Az igazság az, hogy Lükorgosz azoktól tanult, akik Spártában még tudtak ezekről a dolgokról. Elmesélték neki, hogy az üstökösökben vashoz kötött cián található, és emiatt lett vaspénzük, mert ez szimbolizálta az üstökösöket. Ez olyan dolog volt, ami még bölcsességből fakadt. A többi nép ezalatt áttért az aranypénzre, ami inkább azt fejezte ki, ami a Napban van, a bennünk lévő napéletet.

Így láthatjuk, hogy a régi népek szokásaiban még valamivel több volt jelen abból, amit a világegyetemről tudtak.

6. előadás – Az anyagok hatása a világegyetemben és az emberi testben: vas és nátrium – Dornach, 1923. október 27.

Jó reggelt, Uraim. Eszükbe jutott valami?

Kérdező: Szeretnénk, ha a Doktor Úr beszélne még egy keveset a csillagok összefüggéseiről.

Dr. Steiner: Akkor megpróbálom ma kicsit jobban kifejteni a múlt alkalommal elmondott témánkat.

Megállapítottuk, hogy minden, ami a világegyetemben szabályosan működik, például a Nap járása – ami befolyásolja a nappal és az éjszaka illetve az évszakok váltakozását – azzal függ össze, ami az emberben szükségszerű. Szükségszerűnek tekinthetjük az emberben az alvás és az ébrenlét váltakozását, a táplálékfelvételt, de ide tartozik még a légzés, a vérkeringés stb. is. Az emberben lévő szükségszerűségek a világegyetem azon eseményeivel állnak összefüggésben, amelyeket az asztronómia képes kiszámítani. Mindazon események pedig, amelyek nem olyan szabályszerű ritmusban zajlanak – persze bizonyos értelemben ki lehet számítani őket, de mégsem rendszeresen lépnek fel, mint például az üstökösök és meteorok –, az emberben lévő szabad akarattal állnak összefüggésben. Azzal, ami az emberben létrehozza a szabad akaratot.

Itt mindenekelőtt egy olyan, különösképpen fontos anyagot kell észrevennünk, ami nagyon nagy mennyiségben fordul elő a Földünkön, a világmindenségben is mindenütt jelen van, és amelyet a Földre hulló meteoritok is tartalmaznak. Ez pedig a vas. A vas olyan gyakori a Földön, hogy azt mondhatjuk: az egész újkori civilizáció és kultúra a vasnak köszönheti létét. Gondolják csak meg, mi mindenre használják a vasat! Csak mostanában kezdtek el más anyagokból is előállítani dolgokat, nemcsak vasból. Ám azok az események, amik a legutóbbi két évszázadban a jelenlegi nagy előrelépésekhez – illetve szociális állapotokhoz – vezettek, szintén mind a vas által lettek életre hívva. A világmindenségben sejtésünk szerint ugyanígy mindenütt jelen van a vas, hiszen ha bármi a Földre hullik, az vasból van.

Most azonban figyeljük meg a vasat a saját testünkben. Érdekes, hogy amikor az ember a földi életbe belép, egy olyan táplálékot fogyaszt, ami a legkevesebb vasat tartalmazza: a tejet. Az anyatejben alig van valamennyi vas. Vagyis az ember csak a szilárd táplálékkal kezdi el felvenni a vasat az élete során. De mit is mond nekünk mindez?

Ha megfigyeljük a kisbabát, akkor láthatjuk, hogy izeg-mozog, álmodik is. De még nem akaratlagos a gondolkodása és végképp nincs szabad akarata. Ahogy a kisgyermek lassan megszerzi a szabad akaratot, olyan mértékben szorul rá egyre inkább, hogy vasat vegyen fel az ételből. Vagyis a vas tulajdonképpen a szabad akaratunkhoz szükséges. Ha például egy ember folyton rekedt és gyenge a hangja, akkor meg kell vizsgálni, hogy elegendő vas van-e a szervezetében. Ha valakinek túl kevés a vasa, az elsősorban a gyenge hangban mutatkozik meg, mert a hangban nyilatkozik meg elsőként a szabad akarat. Ha tehát olyan emberrel hozza össze a sors önöket, aki remekül tud ordibálni, akkor nem kell aggódniuk amiatt, hogy van-e elegendő vas a szervezetében. De ha olyannal találkoznak, aki alig szól egy szót, akkor el lehet gondolkodni rajta, hogy vashiányos-e az illető. Ezen külsőleg is lemérhetjük, hogy az embernek a szabad akaratához vasra van szüksége. Így könnyen érthetővé válik, hogy a világmindenségben szálldosó és a Földben nyugvó vas összefügg az ember szabad akaratával.

De minden, ami történik, hatással van minden másra is. Viszont azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem csak vasból állunk, és a világmindenség sem csak vasból van, hiszen akkor vasemberek lennénk. Ez ugyan nagyon jót tenne az erőnknek, de semmi másra nem is lennénk jók. Fordítsuk tehát azok felé az anyagok felé a tekintetünket, amelyekkel a vas valamilyen formában képes összekapcsolódni.

Mint már mondottam, a szóda, amelyről legutóbb sokat meséltem, különösen nagy jelentőséggel bír az emberi gondolkodást illetően. Hiszen a szóda szénsavas nátrium. Szénsav és nátrium. A szénsavas nátriumnak pedig fel kell bugyborékolnia a fejbe. Minden, ami a gondolkodásunkkal összefügg, hogy belső fény van bennünk, az a szódával függ össze. Talán még emlékeznek rá, hogy mindezt már elmondtam.

Azt is láthatták, hogy ahhoz, hogy egyáltalán legyen szóda a szervezetünkben, fel kell vennünk a levegő oxigénjét. Légzéssel vesszük fel az oxigént, hiszen a levegő oxigénből és nitrogénből áll. Persze még sok más összetevője is van, csak azok nem játszanak ekkora szerepet. Tehát légzéssel felvesszük az oxigént. Bennünk pedig szén képződik, amit saját magunkban állítunk elő a felvett táplálékunkból. Az oxigén azután összekapcsolódik a szénnel és a nátriummal, s így keletkezik a szénsavas nátrium, vagyis a szóda. A szóda a fejünkben játszik nagyon nagy szerepet. A bennünk lévő szóda tehát állandóan fel akar bugyogni a fejünkbe. Csak amikor az átörökítés zajlik, akkor van dolga másutt is. Vagyis a szóda nagyon fontos a testünkben.

Szeretnék valamit tisztázni. Régebben – talán már hosszabb idő is eltelt azóta – beszéltem önöknek a színekről. A legfontosabb színeket láthatják a szivárványban. Egymás után így következnek: lila, kék, zöld, sárga, narancs és piros. Ezek a szivárvány színei. Ha pedig ezek a színek megjelennek a szivárványban, akkor ezeket a természet hozza létre. Ám ugyanezeket a színeket úgy is létrehozhatjuk, ha teljesen elsötétítünk egy szobát, és hagyunk egy egészen kicsi rést az ablakon, amin a fény bejöhet (rajzol): Itt van az elsötétített ablak, itt a rés, itt jön be a fény. Ha eléhelyezünk egy üvegprizmát, és azon átengedjük a fényt, akkor ugyanazokat a színeket kapjuk meg, mint a szivárvány esetében. Rá is vetíthetjük egy falra.

Nos Uraim, ennek a színskálának, a színek ilyen kapcsolatának, ami a szivárványban és a prizmán keresztül is megjelenik, az a különleges tulajdonsága, hogy csak akkor látszik szabályos formában, ha valamilyen gáz lángjának vagy a napsugárnak a fényét vezetjük át a prizmán. Ha más átlátszó tárgyat teszünk a fény útjába, akkor nem a színek ilyen sorrendjét látjuk, hanem csak egyes színeket. Például bizonyos körülmények közt két oldalt teljesen sötét csík, középen pedig egy szép sárga vonal jelenik meg. Mit jelent ez a sárga vonal?

Ha az általam már említett nátriumdarabot elégetjük, akkor megkapjuk ezt a bizonyos sárga vonalat. Nem pirosat kapunk például, hanem sárgát. Ha ilyen körülmények közt engedjük át a fénynyalábot a résen és prizmát teszünk elébe, akkor sárga fényt kapunk, nem pedig a Nap teljes spektrumát. Tehát csak egészen kevés nátriumot kell a szoba légterébe juttatni, s máris megkapjuk ezt a szép sárga csíkot. A nátrium legkisebb mennyisége is előcsalja ezeket a szép sárga vonalakat.

Figyelemre méltó bizonyíték a világmindenségben jelenlévő nátriumra, hogy bárhová nézünk, onnan nem a Nap színképe jön, hanem ez a sárga vonal. Megkérdezhetik, hogy miért van mindenütt nátrium. A válasz a következő: azért, hogy a szénsavas nátrium, vagyis a szóda létrejöhessen. Azért van mindenütt jelen, hogy az emberi fej létezhessen. A vas azért van mindenütt jelen, hogy létezzen a szabad akarat, a nátrium pedig azért, hogy a fejünk egyáltalán létezzen. Ha a világmindenségben nem lenne nátrium, akkor nem lennénk abban a helyzetben, hogy fejünk lehessen.

Mi mindennek kell még léteznie, hogy létezzen a fejünk? Kell hozzá szénsav, vagyis szén és oxigén, valamint nátrium. Mint mondtam, a nátrium mindenütt jelen van a világmindenségben. A szén bennünk van. Az ételből hozzuk létre folyamatosan. Folyton termeljük, mert nem akarunk halott szénemberek lenni, hanem élő emberek, akikben valami mindig megszűnik s ugyanakkor valami újra létrejön. Mindenütt szenet hozunk létre. A szén tehát bennünk van, az oxigént belélegezzük, a nátriumot pedig a világmindenségből vesszük fel. Ezeknek jelen kell lenni, ha fejet akarunk.

Mint látják, ha mindez jelen van a világmindenségben, akkor fejünk és szabad akaratunk már biztosan van. De mire lenne jó nekünk a szabad akarat, ha nincsen kezünk és lábunk, amivel használhatjuk? Valahogy táplálkoznunk is kell. Ahhoz, hogy felépülhessen a testünk a Föld anyagából, lehetőségünk kell hogy legyen a táplálkozásra. Ez egy olyan dologtól függ, amit az altestünkben hordozunk, és ami nagyon hasonló a légzéshez. Az oxigént belélegezzük, a széndioxidot meg ki. Ha a szénsavat nem lélegeznénk ki, akkor a növények nem jutnának hozzá, mert ezt csak az emberektől és az állatoktól nyerik. A növények tehát abból épülnek fel, amit az emberek és az állatok kilélegeznek. Az oxigén felveszi a szenet, ami bennünk van. Összekapcsolódik a bennünk lévő szénnel. Ehhez azonban előbb létre kell hoznunk ezt a szenet, hogy ott lehessen, amikor szükséges. Emiatt kell táplálkoznunk. Az oxigén sóvárog a szénre. Ha az oxigénnek nem akarjuk odaadni a szenet, akkor fuldokolni kezdünk, mert nem képes a szénsav kijutni. Megfulladunk! Vagyis az oxigén az, amelyik rettentően vágyik a szénre. Csakhogy a gyomrunknak is fel kell vennie a táplálékot. Miként az oxigén felveszi a szenet és szénsavat alkot vele, úgy a gyomrunk is egy ilyen sóvár uraság, aki táplálékra vágyik. Elképzelhetjük tehát, hogy ha a gyomorban is benne lenne az oxigén, akkor az szépen felszívná a szenet, miként a légzés esetében. Vagyis kell lennie valaminek a gyomorban, ami képes felszívni a táplálékot. És benne is van: ott van egy, az oxigénhez nagyon hasonló anyag, amit a gyomor folyamatosan kiválaszt. Ez pedig a klór. A szódáról már említettem, hogy ruhatisztításra, fehérítésre használják, s így a klórt szintén lehet erre használni. Benne is van a fehérítő szerekben. Ez ugyancsak egy anyag, amiben fény van; ami hordozza a fényt. A klór nagyon hasonló az oxigénhez.

Ha megfigyeljük a légzőszerveket, akkor azt látjuk, hogy az oxigén, vagyis a belélegzett levegő, kiszívja belőlünk a szenet. A klór is nagyon sóvár és kiszív belőlünk minden hidrogént. A hidrogénnel a klór sósavat alkot. A sósav bepermetezi és bejárja az egész gyomorbelsőt és nagyon éhes a táplálékra. Amikor a táplálék a szánkba kerül, először a nyálban lévő savaknak kell azt feloldani, a ptyalin segítségével. Már ez az anyag is hasonló a sósavhoz. Ezután jut a táplálék tovább a gyomorba, ahol ott van a pepszin. Ez is hasonló a sósavhoz, sőt, van ott sósav is. Amikor a sósav élővé válik, akkor pepszin lesz belőle, ez pedig sóvárogva veti magát a táplálékra. Ha valakinek kevés a sava, akkor kesernyés lesz a szájíze. Miért? Mert a sósav emészt meg minden táplálékot, és küldi a test többi részébe. Ha nem működik rendesen, akkor a gyomorban benne marad a táplálék, amit az ember megevett, ez pedig felpárolog a szájba. Az okozza a kesernyés szájízt, hogy feljön a párolgás, s az ember nyelvére is rárakódik. A sósavnak állandóan tevékenykednie kell, hogy felépíthessük végtagjainkat.

Vagyis azt mondhatjuk: a vas nem igazán segítene rajtunk, ha nem tudnánk felhasználni a szabad akarathoz. Ehhez fel kell építenünk a végtagjainkat. Ahhoz viszont a klórnak kapcsolódnia kell a hidrogénhez, hogy sósav képződjön. A sósavnak bennünk kell lennie.

Most gondolják meg: eltekintve a többi anyagtól, az önök testében mindenütt sósav van. Persze van szén és még sok minden más is. Egyre inkább így kellene az emberre tekintenünk (rajzol). Itt van az ember, s benne mindenütt jelen van a sósav. A sósavat át kell hatnia a vastestecskéknek, ami a vérben található, s ekkor válik az ember olyanná, aki szabadon, erővel kifejtheti az akaratát. Vagyis mi az, amin az ember áll vagy bukik? Azon, hogy a szenet szabályosan össze tudja kötni azzal, ami a klórtól származik – azaz a sósavval. Nos előfordul a nők szervezetében, hogy a nemi éréshez olyan sok erőt kell felhasználnia a testnek, hogy a továbbiakban nem jut elegendő erő, hogy a vasat összekösse azzal, ami a klórból képződik. Ilyenkor ott marad a vas, ami még meg is terheli a szervezetüket, ugyanis nem képes összekapcsolódni a klórtól származó anyaggal, mert nincsen rá elegendő erő. Ilyenkor nem elég, ha egy ilyen kisleánynak vasat adunk, hiszen az is lehet, hogy teljesen elegendő vas van a szervezetében. A sápkór az ifjú leányoknál gyakran nem vashiány miatt lép fel, hanem azért, mert nincsen elég erő bennük, hogy a vasat átjuttassák a klórhoz. Vagyis elég erőt kell fejleszteni a testükben ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Ha a világegyetemre pillantunk, azt láthatjuk, hogy a vas a Marssal függ össze. Tulajdonképpen a Mars teremti a vasat a mi Naprendszerünkben. Ezt megállapíthatjuk a Mars és az ember viszonyából is. Ezekről a dolgokról már beszéltem önöknek, és a jövőben is fogok.

Ha azt vizsgáljuk, milyen erős hatás éri az embert olyankor, ha a szervezetében szabálytalan a sósavtermelés amikor a gyomra rendetlenül működik, akkor a Merkúr bolygóhoz jutunk. A Merkúr bolygó függ össze a gyomorral és a klórral. A sápkóros leányokkal kapcsolatban tehát azt mondhatjuk, hogy valamiképpen nincsen összhangban a Merkúr és a Mars hatása. A Marsot figyelve láthatjuk, hogy azt a hatást hozza létre bennünk, amivel képesek vagyunk felhasználni a vasat. A Marsnak ott kell lennie, hogy felhasználhassuk a vasat. A Mars szolgáltatja számunkra a vas erejét. A meteorok szolgáltatják a vas szubsztanciáját számunkra azáltal, hogy leadják a levegőnek, amikor áthaladnak rajta. Tehát a Mars az az égitest, amely arra ösztönöz bennünket, hogy a vasat helyesen használjuk, amit pedig a meteorok és az üstökösök juttatnak el hozzánk, amelyek rendszeres időközönként megjelennek a Föld terében.

Amikor beszélünk, a Mars erejét használjuk a meteorokkal és üstökösökkel összhangban. Ez az emberi beszéd. Szokványos hozzáállás, hogy látjuk ugyan, hogy létezik emberi beszéd, de nem látunk benne semmi különöset. Csakhogy a mai ember nem képes gondolkodni, nem is lehet rá képes, hiszen a figyelmét valami teljesen másra irányítja, mint a valóság. A legapróbb dolgokon is meglátszik mindez.

Nemrégiben tűzriadó-próbát végeztünk. Ilyenkor az ember természetesen mindent ugyanúgy tesz, mintha tényleg tűz lenne. A Katolikus Vasárnapi Hírek megírta, hogy valóban tűz volt, amit hamarosan el is oltottak. Mint látják, szívesen jár az emberek agya azon, ami nincs is, de ami létezik, azon nem gondolkodnak el. Ez az, amiben a ma embere oly igen kitűnik: mindenen elgondolkodik, ami nem létezik, és semmin sem gondolkodik el, ami létezik. Azok, akiknek folyton azon jár az eszük, ami nem is létezik, minden érzéküket elveszítik a realitás iránt. Éppen ez az eset áll fenn a mai emberrel kapcsolatban. Akinek a gondolkodása ilyen mértékben elkorcsosult – hiszen az ember gondolkodása elkorcsosul, ha folyton hazudozik –, annak nincsen semmilyen érzéke a valósághoz.

Tehát a Mars-hatás és az Üstökös-hatás teszi lehetővé a szabad akaratot, illetve hogy végtagjainkat szabadon mozgathassuk. Csakhogy mindennek szabályosan együtt kell működnie a Merkúrral. A Merkúr hozza létre gyomrunkban a megfelelő összetételű gyomorsavat. Miként a fejünkben szükség van a szódára, úgy a gyomrunkban a sósavra van szükségünk. A szóda a fejnek adja át a fényt, illetve még az embriónak, hiszen az embrióból először a feji rész alakul ki. Amikor az ember kifejlődött, akkor az, ami a gyomorral összefügg, átveszi a sósavat. És amikor a sósav nátriummal kapcsolódik össze – ami a világban mindenütt jelen van –, létrejön a konyhasó. A fejben tehát szódára van szükség, amivel fehérítünk. A gyomorban konyhasóra van szükségünk, ami nemcsak az étellel kerül be, hanem az ember szervezetében is folyamatosan képződik, hogy odalent a gyomorba is bejöhessen a fény. Mert ahogyan a szóda, úgy a konyhasó is fényhordozó; mindketten áteresztik a fényt.

Nem véletlenül sózzuk az ételeinket, hanem azért, mert egy kicsit mindig kevesebb sót hozunk létre, mint kellene. Így tartjuk fenn az egyensúlyt a természet segítségével. A Mars-hatásnak teljes összhangban kell lennie a Merkúr-hatással.

Ekkor az akaratunk megkapja a támogatást a tagjainkban lévő vasszükséglet által, s így válnak a végtagjaink a valódi, szabad akaratunk eszközévé.

Ezt láthatjuk a sápkóros fiatal lányoknál is: náluk nem tud rendesen találkozni a gyomorból jövő sósav és a vas. Természetesen meg kell vizsgálni azt is, hogy esetleg valóban túl kevés a vas a szervezetben, hiszen ez is oka lehet a sápkórnak. Ahogyan oka lehet az is, ha túl kevés a sósav. Legtöbb esetben azonban arról van szó, hogy e kettő egyszerűen nem tud rendesen kapcsolódni egymással. Az emberben nem tud találkozni a Mars és a Merkúr. Ez a sápkór leggyakoribb oka.

A mai orvostudományban a következő a helyzet: folyton az okokat akarják tudni, csakhogy a betegségek néha teljesen ugyanúgy néznek ki, miközben teljesen más okaik lehetnek! Egy sápkóros ifjú hölgy vizsgálatakor tehát nem csak azt a kérdést kell feltenni, hogy túl kevés-e a testében a vas vagy a klór, hanem azt is, hogy ez a kettő esetleg nem tud szabályosan találkozni. Ha túl kevés a leány szervezetében a vas, akkor a megfelelő formában be kell azt juttatni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű! Ha csak magában a vasat juttatjuk be a gyomorba – ahogyan azt rendszerint teszik –, ám a klór nem hajlandó felvenni azt, akkor a vas a gyomorban marad, majd a beleken át távozik, és egyáltalán nem jut be a szervezetbe. Vagyis először meg kell találnunk az utat, amivel a szervezetbe juttathatjuk a Merkúr-, vagyis a klór-hatást.

Ezen a ponton rendkívül fontos, hogy a vasat nem egyszerűen mint vasat adjuk a szervezetbe, hanem úgy, hogy a gyomorban a klór fel tudja azt venni. Ehhez el kell készíteni egy orvosságot, például spenótból vagy ánizsmagból. Ezekben van vas. Főként az a fontos, hogy ne úgy használjuk a spenótot, ahogy van – bár az is használ, ha egyszerűen csak megesszük –, hanem a spenótban lévő vasból készítsünk orvosságot. Amilyen összetételben a spenótban megoszlik a vas, abban ott van az erő, ami képes a vasat a vérig eljuttatni. Vagyis azokban az esetekben, amikor azt látjuk, hogy túl kevés a vas, meg kell próbálni a vasat a vérbe juttatni.

De azon is alapulhat a sápkór, hogy a gyomorban nincsen elegendő zsír a klór képzéséhez. Valamelyik természetkutató megfigyelte, hogy a sápkór esetében a gyomorban túl kevés a klór. Ezért lett a sápkór neve Chlorosis. Ám az emberek nem értik ezeket az összefüggéseket. Nem szabad például sósavat kívülről bejuttatni a gyomorba, hiszen valószínűleg elegendő van belőle. Arról van szó, hogy a gyomornak magának kell létrehoznia a klórt; elég ereje kell hogy legyen ehhez. Az embernek a saját klórjára van szüksége, nem pedig egy külső klórra. Ezért rézből készült orvosságot kell juttatnunk a gyomorba. Akkor a gyomor is hajlani fog arra, hogy újra klórt termeljen. Mint látják, a dolgokat mindenhonnan szemügyre kell venni. Sok esetben a sápkór nem a vas- vagy klórhiánytól van, hanem mert ez a kettő képtelen együtt működni. A Mars és a Merkúr nem képes összhangban működni az emberben.

Mint látják, a Mars és a Merkúr között ott van a Nap (lásd a rajzot a következő oldalon). Ahogy a Mars rokon a vassal, úgy a Merkúr a higannyal vagy a rézzel. Ha tehát vashiány lép fel, akkor a Mars-hatásra van szükség, ha klór-hiány, akkor a Merkúrra, de ha arról van szó, hogy ez a két hatás nem képes együttműködni, akkor a kettő közt lévő Nap-hatást kell az emberben erősíteni. A Nap ereje képes az emberben összehozni a Merkúrt és a Marsot. Ezt az erőt pedig azzal éleszthetjük fel, ha egész kis mennyiségben aranyat viszünk be a szervezetbe. Ha ilyen formán arannyal kezdjük el a gyógyítást – természetesen ezt is egy bizonyos formában adva, különben csak a gyomorban marad – azzal összehozhatjuk a Marsot és a Merkúrt.

Az ilyen típusú betegeknél háromféle gyógymód jöhet tehát számításba. Olyan nincs, hogy ha tudjuk a betegség nevét, akkor már maga a gyógymód is ismert.

Hiszen vagy egy rézből készült szerre van szükség, vagy egy vasból készült szerre, amit mindenképpen egy növényből kell kivonnunk, például spenótból. Az is lehet, hogy aranyra van szükség – megfelelő formában –, hogy az előző kettőt összehozza. Ugyanis a helyzet a következő: ha csak azt ismerjük, ami itt a Földön az emberben lejátszódik, akkor gyakorlatilag még semmit sem ismerünk az emberből, és akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ami ugyanúgy néz ki, azt ugyanúgy is hívjuk. De az pont olyan, mintha borotvapengével szeletelnénk a húst, csak mert az is tud vágni. A sápkór nem mindig ugyanaz. Van vashiányos sápkór, klórhiányos sápkór és van egy sápkór, ami azért jön létre, mert a kettő nem képes együttműködni. Vagyis van borotvapenge, asztali kés és rugós kés. De az ember már csak olyan, hogy mindent egy kalap alá vesz. Pont, mint az az ember, aki azt mondja: ami az asztalon van, az mind egyformán étkezési alapanyag – és megsózza a kávéját, mivel a só éppolyan alapanyag, mint a cukor. Pont ilyen az az ember, aki a természetbe tekintve azt mondja: „a sápkór az sápkór”. Ez legalább akkora botorság, mint az, hogy az alapanyag az egyformán használható alapanyag. Ugyanis, ha egy diszharmónián alapuló sápkórt vassal kezelnek, akkor ugyanazt tesszük, mint amikor megsózzuk a kávét.

Most láthatták Uraim, hogyan kell arasznyival messzebb látni az orrunknál. Tudományaink eljutottak az orrig. Amikor ugyanis belenéznek a mikroszkópjukba, akkor oda kell nyomniuk az orrukat, egészen közel. Csakhogy az élet nem ilyen egyszerű. Ott nem túl sokra mennek az orruk hosszával. Azt mondhatjuk: „nem látnak tovább az orruknál.”

Aki a mikroszkópban vizsgálódik, az nem is lát tovább az orránál. Egészen a Marsig kell pillantanunk, ha azt akarjuk megérteni, hogy mi a vas jelentősége. Miért? Mert az összefüggésekre egészen pontosan csak akkor találhatunk rá, ha ilyen módszerrel szemügyre vesszük az egész világegyetemet. Nem puszta koholmány a Marsról azt állítani, hogy ilyen vagy olyan képességekkel bír. Nem arról van szó, hogy kifejlesztünk valami homályos, bizonytalan tisztánlátást, aztán csak felnézünk vele a Marsra. Nem. Sok mindent meg kell ismerni, meg kell ismerni a Mars hatását az emberre, akkor lehet a Marsról beszélni, egyébként nem. És pont ugyanez a helyzet a többi planétával. Például azt mondhatjuk: általában azt fogjuk látni, hogy ha egy embernek belsőleg hiányzik valami – mint a sápkór esetében is –, akkor az azzal függ össze, hogy a Merkúr szabálytalanul hat az emberre. Ha külsőleg hiányzik valami, akkor a Mars hat rá helytelenül.

Nos tehát Uraim, vannak ifjú leányok, akik a nemi érést követően sápkórosak lesznek. Ez arra utal, hogy belül valami nincs rendben. Ha gyenge a Merkúr-hatás, akkor arany-hatással kell megerősítenünk. De ott vannak a fiúk is. Amint tudják, a fiúknál nem belső történések mennek végbe nemi érésnél. Mialatt a lányoknál megjön az első havi vérzés, addig a fiúk mutálni kezdenek. Náluk leggyakrabban rekedtség lép fel. Ez ugyanaz, mint a lányok sápkórsága – persze a fiúk is tudnak sápkórosak lenni, és akkor náluk sincsen minden rendben odabent –, de ami a fiúknál ugyanaz, mint a lányoknál a sápkór, az a mutálás közben fellépő rekedtség, ahogyan nagyon sokuknál ez a helyzet. Ilyenkor nem a Merkúr a ludas, hanem a Mars. De a Mars-hatás arannyal is erősíthető. Az ifjaknál a nemi érés a legkülönbözőbb formákban jelentkezik: a lányok inkább Merkúr-hatás alatt állnak, a fiúk inkább Mars-hatás alatt, és emiatt hajlanak a rekedtségre, vagy ha nem is folyton rekedtek, de télen azok.

Ezeket a dolgokat kell manapság a szellemtudománynak feltérképeznie. A többi tudománynak köze sincs ezekhez a dolgokhoz. Arról van szó, hogy például a vasat egy növényből megfelelő módon kinyerve, a megfelelő módon adagolva a sápkóros leány gyomrába juttatjuk, ha a sápkór alapja a vashiány és ehhez hasonlók. Az emberi természet akkor ismerhető meg helyesen, ha az egész csillagvilágra vonatkoztatjuk. Ilyenkor nem is nagyon jutunk a dolgok végére. A legfontosabb az, hogy tisztában legyünk vele: minden csillagnak, amit az égen látunk, megvan az emberre tett megfelelő hatása. Ennek van nagy jelentősége.

Következő szerdán tovább folytatjuk mindezt. Talán majd eszükbe jut valami, amit ehhez kapcsolódóan tudni szeretnének. Például ilyen kérdések: Hogyan viszonyuljon a népétkeztetés ahhoz, hogy a nép egyre egészségesebb legyen? Talán megfigyelnek egyet s mást a népbetegségekkel kapcsolatban. Ezekről még beszélhetünk. Gondolkodjanak el! Talán kitalálnak valamit, amit a táplálkozással kapcsolatban tudni szeretnének.

7. előadás – A gyermekbénulás okairól – a növények növekedéséről – Dornach, 1923. október 31.

Jó reggelt! Eszükbe jutott valami?

Kérdező: A Doktor Úr beszélt arról, hogy kitörhetnek népbetegségek, és hogy miként lehet azokat legyőzni. Nos, mostanában kitört a járványos gyermekbénulás, s a veszélyeztettek közé tartoznak a felnőttek is. Mondana erről a Doktor Úr valamit?

Kérdező: Káros-e az ember számára, ha növényeket tart a szobában?

Dr. Steiner: Ami a szobanövényeket illeti, azokkal a következő a helyzet. A természetben általános érvényű, hogy a növények oxigént adnak le, amit az ember belélegez, az ember pedig szénsavat lélegez ki. Vagyis, amire a növénynek van szüksége, azt lélegzi ki az ember, amire pedig az embernek van szüksége, az kiáramlik a növényekből. Egészében véve ez igaz is. Mégis, ha növényeket tartunk a szobában, akkor egyéb dolgokat is figyelembe kell vennünk. Nappal ez a folyamat megy végbe, amiről az imént beszéltem. Éjjel azonban a növényeknek is szüksége van valamennyi oxigénre. Éjjel kissé másképpen viselkedik a növény. Nincs ugyan szüksége annyi oxigénre, mint az embernek, de valamennyire igen. Tehát ha sötét van, akkor igényt tart pont arra, amit egyébként éppen ő ad az embernek. Ebben az esetben az embernek természetesen nem kell teljesen nélkülöznie az oxigént, de ha túl keveset kap, az mérgezően hat. Egészében véve a dolgok a természeti világ létezéséért történnek. Persze az is igaz, hogy minden lénynek szüksége van arra, amire a többieknek is. Így van ez a növényekkel is, ha szigorúan tekintjük. Ha a szobanövényeket éjjelre kitesszük a szabadba, akkor nem lép fel mérgezés. Ezzel kapcsolatban ennyit.

Ami a Svájcban mostanában oly nagy erővel fellépő gyermekbénulást illeti, azokból a tünetekből amit mi láthatunk, egyenlőre nehéz ma még bármit is mondani, a betegség ebben a formában nemrég óta létezik, ki kell várni, milyen egyéb tüneteket okozhat még. A stuttgarti klinikánkon is találkoztunk egy nagyon súlyos esettel. A kép, amely ma ezzel kapcsolatban kialakult – hiszen mindig csak az egyes esetekből lehet ítélkezni –, a megismert esetek alapján azt mutatja, hogy meglehetősen bonyolult formája ez a gyermekbénulásnak. Ahogyan oly sok más betegség, ez is lehet az influenza következménye. Úgy tűnik, csak úgy lehet legyőzni, ha az egész embert kezeljük. Éppen nemrégiben esett szó erről orvosi körökben. Nagy érdeklődés övezi ezt a betegséget, hiszen a gyermekbénulás minden héttel egyre jobban terjed. Azért nevezik gyermekbénulásnak, mert leggyakrabban gyermekeknél lép fel. Nemrégiben azonban volt egy eset, amikor egy fiatal orvos – az ember ugyebár már nem teljesen gyerek, ha fiatal orvos –, azt hiszem szombaton még egészen rendben volt, vasárnap már gyermekbénulással küzdött, hétfőn pedig meghalt. A gyermekbénulás tehát bizonyos körülmények között igen hirtelen tud fellépni és meglehetősen aggasztó, hogy súlyos járvánnyá nőheti ki magát.

Nos, mindez valószínűleg – ahogyan az influenza is – összefügg a kor eseményeivel. A helyzet a következő. Amióta sikerült a stuttgarti biológiai intézetünkben feltárni a legkisebb anyagi részecskék hatását, azóta ezekről a kérdésekről egészen másképpen kell beszélni. Éppen a nyilvánosság előtt kellene minderről másképpen beszélni.

Stuttgartban bebizonyítottuk, hogy ha veszünk egy anyagot, feloldjuk, erősen felhígítjuk, akkor azzal a hígított anyaggal elérhetünk egy bizonyos hatást. Bizonyos anyagból egy pohár vízbe egészen kis mennyiséget teszünk: úgy hígítjuk fel, hogy egy kis mennyiséget kivéve azt megint egy újabb pohár vízbe tesszük, majd mindezt még kilencszer megismételve tízszeres hígításhoz jutunk. Most fogjuk ezt a hígítást, ami már csak a tizedét tartalmazza az eredeti anyagnak, újra veszünk belőle egy részt és a folyamatot újra végigvezetjük, tehát megint a tizedére hígítjuk. Mostanra tízszer-tízszer hígítottuk, vagyis két nullánk van, a hígítás most 1:100. Ha tovább hígítjuk, vagyis megint kiveszünk egy részt, akkor ezerszeres hígítást nyerünk. Most már csak az ezred része van benne az anyagnak. Stuttgartban addig hígítottuk, míg trilliószoros hígítást nem kaptunk. Ez tizennyolc nullát jelent. Eddig és még ennél tovább hígítottuk.

Gondolhatják, hogy az eredeti anyagnak már csak nyomai találhatók meg, és hogy már egyáltalán nem is számít, mennyi van belőle; csak az számít, hogy az adott anyag hígítása hogyan hat. Egészen más hatása van ugyanis. A hígításokat tehát Stuttgartban készítettük el. Ezt nem tudja csak úgy bárki leutánozni. Legfeljebb a német valuta tudja utánunk csinálni, de mások nehezen. A legkülönfélébb anyagokkal kísérleteztünk. A továbbiakban fogtunk pár virágcserepet és beletettük a kapott anyagot. Az elsőbe csak vizet tettünk, a másodikba az első hígítást, aztán a tizedet, a századot, az ezredet és így tovább, egészen a trillióig. Ezután magokat helyeztünk a cserepekbe, búzamagokat. A búza nőtt, de a hígításokban jobban nőtt, mint a nem hígítottban. Minél nagyobb volt a hígítás, annál gyorsabban fejlődött a növény: egy, két, három, négy, öt stb., egészen a tizenkettedikig. A tizenkettediktől megint lassult a növekedés. Aztán újra gyorsult és megint lassult.

Ezzel a módszerrel kiderítettük a legkisebb részecskék hatását. A hatásmechanizmusuk ritmikus. Egy bizonyos hígításnál elérjük a legerősebb hatást, aztán ez csökken, majd megint erősödik – ritmikusan. Amikor tehát a növény kihajt, akkor az a hatás éri, amelyik ritmusban a földjébe oltott anyag éppen tart. Az őt körülölelő földanyag hat rá, ez egészen világosan látható.

Ha valaki egyszer belátta a legkisebb egységek hatásmechanizmusát, akkor annak felismerése sem okoz számára többé gondot, hogy a mostani időkben, amikor olyan sok ember helytelenül táplálkozik, azután a holtteste a földben felbomlik, az más hatással van, mint amíg egészséges táplálékhoz jutott. Az egész Földet figyelembe véve ez természetesen nagyon erős hígítást jelent, de hogy másképpen hat, mint ha egészségesen élnének, az biztos. Ami pedig ezután kinő a földből, az megint terítékre kerül, az emberek megeszik. Ez szintén hatással van a kor körülményeire. A materialista tudományok képviselői erről persze nem vesznek tudomást és azt mondják: mégis mit számíthat az egész Földnek, ha néhány hulla szétfoszlik benne… Ami az emberből belekerül, az persze erős hígításon megy át, de attól még hat!

Jó is, ha egyszer végre beszélünk kicsit a növényekről nagy általánosságban. Az emberi egészség teljes egészében a növényeken áll vagy bukik, ezért jó ha tudjuk, mi minden hat a növények fejlődésére. Épp a gyermekbénulással rengeteget foglalkoztam, és arra jöttem rá, hogy az egész embert kezelni kell. Adódtak is mindenféle álláspontok a különböző gyógymódokat illetően. Ennek valószínűleg nagyon nagy a jelentősége, mivel a gyermekbénulás a jövőben igen fájdalmas szerepet kaphat. Ez olyan kérdés, ami nagyon mélyen foglalkoztatott. Valószínűleg elő kell állítani egy orvosságot, ami szódafürdőből, arzénsavas vasból és még egy különleges anyagból áll, amit az állatok hátsó agyából, a kisagyból nyerünk. A gyermekbénulás orvossága valószínűleg nagyon bonyolult lesz. Olyan betegséggel van dolgunk, melynek okai mélyen rejlenek, emiatt a gyógyítása is igen bonyolult. A dolog mostanság nagyon aktuális, emiatt jó ha tisztázzuk, hogyan történik a növények fejlődése, növekedése.

A növény kinő a földből. Ma úgy szeretném mindezt ábrázolni, hogy az megfeleljen Dollinger úr kérdésének (lásd a rajzot). A magból kinő a gyökér. Vegyünk először egy fát. Utána majd rátérhetünk a hétköznapi növényekre. Egy fa esetében ez azt jelenti, hogy elkezd kinőni a törzs. Mint láthatják, már magának a törzsnek a kifejlődése is egy egészen rendkívüli dolog. A törzs ugyanis azáltal keletkezik, hogy a földből felszívott nedveket felfelé áramoltatja – azt amit itt pirossal jelöltem –, és ez a felfelé áramló nedv magával ragad minden lehetséges sót és a föld más alkotórészeit. Ezáltal lesz a törzs egyáltalán szilárd. Ha tehát szemügyre veszik egy fatörzsnek a belsejét, azt fogják látni, hogy nedvek vannak benne, amelyek magukkal szállítják a földből a föld szilárd alkotórészeit, mindenféle sókat, mondjuk szénsavas nátriumot vagy vastartalmú sókat. Mindent magával ragad és ez teszi a fát szilárddá. Az egészben a lényeg: a nedv felfelé áramlása.

Tulajdonképpen mi is történik eközben? A földi, a szilárd alkotórészek folyékonnyá válnak, felfelé áramló földi-nedvről beszélünk. Földi anyagokban gazdag, sűrű nedv áramlik felfelé. Azután elpárolog a nedvesség és visszamarad a földi, szilárd alkotórész. Ami a földi részből visszamarad, az a fa. Ez a felfelé áramló nedv nem a fában keletkezik (rámutat a rajzra), hanem – nevezzük fanedvnek – az egész Földben jelen van. Ebben a tekintetben a Föld valóban egy élőlény. A fanedv tehát, mint mondottam, az egész Földben benne van, csakhogy a Földben egészen más, különleges jelleggel bír. Azzá, amit a fában létrehoz, csak a fában válik. Ez a nedv a Föld belsejében az, amitől a Föld él. A Föld valóban élőlény. Ugyanaz a nedv teszi a Földet élővé, ami a fában felfelé áramlik. A fában azonban elveszíti ezt az élő képességét, egyszerű kémikussá válik; csak vegyi képességei maradnak meg.

Ha tehát szemügyre veszünk egy fát, akkor meg kell állapítanunk, hogy a benne áramló nedv, ami a földben még élő volt, csupán egy kémiai anyag maradt. A fanedv részben meghal, miközben felfelé áramlik a fában.

Ha ezen kívül semmi más nem működne, akkor csak kis csonkocskák léteznének, amelyek szépen elhalnának felfelé, amelyekben kizárólag vegyi folyamatok játszódnának le. Csakhogy az, ami a fanedvből létrejön, kijut a levegőre, a levegő pedig telve van nedvességgel, vagyis a növény kiér a nedvességgel teli levegőre, a nedvességbe. A földi nedvesből átjut a nedves-levegőbe. Itt pedig újra alakul az élet. A törzs körül kialakul mindaz, ami él, a zöld levélzet, a virágok stb. Ezek újra életre kelnek. A levélben, a lombban, a virágban és a bimbóban újra életre kel az éltető nedv. A törzsben meghal az élet, a levélben új életre kel. Tehát van a fanedv, ami felfelé áramlik, azután van az életnedv. – Mit tesz az életnedv? – Kering és leveleket alkot. Ezért figyelhetjük meg, hogy a levelek szépen rendben egyfajta spirálba rendeződnek. Az életnedv tehát kering. A nedves-levegőből származik, és akkor kerül a fába, amikor az a földi-nedvesből előtör.

Nagyon egyszerűen be lehet látni, hogy a fa törzse halott, míg az őt körülvevő lombozat élő: Képzeljék el, hogy odamennek egy fához, aminek van törzse, a törzsén kéreg, amiből előbújnak a levelek (rajzol). Most fogom magam és lehántom a kérget, amivel egyben a leveleket is eltüntetem, csak egyetlen helyen hagyom meg őket. Az történik ekkor, hogy ezen a ponton a fa friss és élő marad, míg a többi helyen elhal. A faanyag önmagában a fanedvvel nem képes életben tartani a fát. Jönnie kell valaminek még kívülről, ami a leveleken keresztül érkezik. Ez az, ami az életet hordozza. Ilyen úton-módon beláthatjuk: a földből előtörhet a fa, de újból meg kéne halnia, ha a nedves-levegőből nem kapná meg az életet. A fában ugyanis a fanedv csak egy vegyész, de nem képes életet gerjeszteni. A benne keringő élet az, ami a fát életben tartja. Azt mondhatjuk, hogy tavasszal, amikor a fanedv a földből elkezd felfelé áramolni, a fa megújul, de amikor tavasszal az életnedv kezd keringeni benne, azáltal a fa minden évben újból életre kel. A fanedvre a Föld van hatással, a földi-nedvesség, az életnedvre viszont a nedves-levegő.

Ezzel azonban még nincsen vége, hanem most, mialatt mindez történik, a kéreg – amit áthat az életnedv – és a fa között egy újabb réteg képződik. Arról már nem mondhatom el, hogy ott nedv képződik. Itt azt mondtam, fanedv, életnedv, de itt már nem mondhatom, hogy képződne nedv, mivel az, ami ott képződik, teljesen sűrű. Ezt hívják kambiumnak. Ez képződik a kéreg – ami a levélzethez tartozik – és a fa közt. Ha tehát az említett részt levágom, akkor nem képződik kambium (rajzol). A növénynek szüksége van a kambiumra. A fanedv a földi-nedvesben képződik, az életnedv a nedves-levegőformában, a kambium pedig a meleg levegőben, a hő-levegőszerűben vagy levegő-hőben. Miközben a növény kívülről befogadja az életet, hőt fejleszt. Ez a hő beküldi őt önnön belsejébe és a hőből kialakul odabent a kambium. Vagy ha kambiumot még nem képez – a kambiumra szüksége van a növénynek, mindjárt hallani fogják, miért –, mielőtt a kambium kialakul, valami sűrűt képez, ez pedig a növényi gumi. A hőben a növényi gumi is kialakul, ami bizonyos körülmények között fontos gyógyszer. A fanedv felfelé húzza a növényt, a levelek életre keltik, majd a levelek, miközben hőt fejlesztenek, kialakítják a növényi gumit, ami visszahat a kambiumra.

Ősidőkben élt növényekből a gumi leáramlott a Földbe és átlátszóvá vált. Már akkor átlátszóvá vált, amikor a Föld még kevésbé volt szilárd, nedves-folyékony állapotú volt. A gumiból borostyán lett. Ha tehát egy darab borostyánt tartanak a kezükben, akkor az nem más, mint egy ősrégi földi növény vére, ami a földre hullott: gyanta és fenyőszurok. A növény visszaadja mindezt a Földnek: gyantát, szurkot, borostyánt. Ha a növény mindezt megtartja magának, akkor kambium lesz belőle. A fanedven keresztül a Földdel tart kapcsolatot a növény. Az életnedv azzal köti össze a növényt, ami a Föld közvetlen környezetében kering, a levegőszerű-nedvessel. A kambium viszont a csillagokkal köti össze. A kambiumban jön létre a következő növény formája, alakja.

Ez megy át a magba és ezáltal születhet meg az új növény. Vagyis a csillagok a kambiumon keresztül tudják létrehozni az új növényt. Tehát a növény nemcsak a magból jön létre – természetesen a magból jön létre, de a magnak először meg kell élnie a kambium hatását, vagyis az egész égbolt hatását.

Ez egyszerűen csodálatos: Amikor egy növényi magvat tartunk a kezünkben, akkor tudnunk kell, hogy ez az ártatlan, szerény kis porszemnyi mag csak azáltal jöhetett létre, hogy a kambium – most nem a folyékonyban, hanem egy kissé sűrűbben – az egész növényt lemásolta. Az alak, ami a kambiumban létrejön – az új növényi alak –, átadja ezt az erőt a magnak, és ettől van meg benne az az erő, ami által a Föld segítségével kinőhet az új növény.

Mint láthatják Uraim, a mikroszkóp alá tett magot szemlélve nem segít a puszta spekuláció. Az embernek tisztában kell lenni azzal, hogy miképpen függ össze egymással a fanedv, az életnedv és a kambium. A fanedv egy viszonylag híg folyadék. Arra lett kitalálva, hogy finom kémiai hatások keletkezzenek benne. A fában található életnedv már jóval sűrűbb. Ez választja ki a gumit is. Ha kicsit besűrítik a gumit, abból csodálatos kis alakokat lehet formázni. Az életnedv tehát sűrűbb, mint a fanedv, jobban igazodik a növény formájához. És az egész formát átadja a kambiumnak. Ez még sűrűbb, már egészen szívós, de annyira még lágy, hogy felvehesse a formát, amit a csillagok adnak át.

Így van a fával, de így van a szokványos növények mindegyikével is. Ha van egy kicsi mag, és abból kibújik a gyökér, akkor felfelé elindul a csíra. De ilyenkor még nem rakódnak le szilárd anyagok, nem válik fává – olyan marad, mint egy káposztaszár. Levelek képződnek rajta spirál alakban, és odabent a kambium is rögtön képződni kezd, ami aztán visszavisz mindent magával a Földbe. Úgyhogy az egynyári növénynél az egész folyamat sokkal gyorsabban végbemegy. A fánál csak a szilárd alkotórészek választódnak ki, és nem is használ fel mindent. Tehát minden növény ugyanezt teszi, csak nem jut a dolgok sora olyan messzire, mint a fánál. A fa esetében egyébként is meglehetősen komplikált folyamattal van dolgunk. Ha felülnézetből vesszük szemügyre a törzset, akkor legbelül találjuk a belet – ez adja meg az irányt s ide, a bél köré képződnek a falerakódások. Ha ősz közeledik, akkor a másik oldalról jön a gumi és összeragasztja a fát. Ilyenkor egy évnyi fa van összeragasztva. A következő évben ugyanez történik mindazzal ami felemelkedik, csak most más helyre rakódik le a fatörzsön, ősszel megint összeragasztja a gumi, és ezáltal jönnek létre az évgyűrűk. Mint látják, minden érthetővé válik, ha a belső folyamatokat megértjük, ha az ember tudja, hogy háromféle anyag van jelen: fanedv, életnedv, kambium. A fanedv a leghígabb, ez a vegyész. Az életnedv életet ad. A kambiumba pedig belerajzolják a növény képét a csillagok. Uraim, ez tényleg így van. A fanedv felfelé áramlik, meghal, ott újra létrejön az élet, ahhoz csatlakozik a csillagok hatása: ekkor történik meg az, hogy ami a kambiumban besűrűsödött, megrajzolja az új növényi formát, ami a csillagoktól érkezik. A kambiumban tényleg szinte szoborba van öntve, és ezt juttatják át az új növénybe. A csillagok modellezik meg az egész világmindenségből az új növényi formát. Itt az életből a szellembe érünk át. Amit lemodelleznek, azt a világszellemből modellezik le. Ez nagyon érdekes, Uraim. A Föld életet ad a növényeknek, a növény meghal, a növény környezetében lévő levegőben a fény újra életre kelti, a világszellem pedig beleteszi az új növény formáját. Azt megőrzi a mag, és az egész kezdődik újra elölről. A felnövekvő növényben egy olyan utat látunk, amelyben az egész növényvilág a Földből kiindulva a halálon át a világszellemhez jut el.

FANEDV: FÖLD: VEGYI

ÉLETNEDV: FÖLD KÖRÜLI KÖRNYEZET: ÉLŐ

KAMBIUM: CSILLAGOK: SZELLEM

Stuttgartban más kísérleteket is végeznek. Ezek a dolgok mind nagyon tanulságosak. Ahelyett, hogy a puszta növekedést vizsgálnák – ami egyébként nagyon érdekes, különösen a nagyobb hígítások esetében –, még a következőt lehetne tenni. Veszünk nagy hígítású fémeket vagy fémkeverékeket, például nagy hígítású oldott rezet. Virágcserépbe rakjuk, majd földet bele. A földbe úgy rakjuk a rezet, mint valami trágyát. E mellé egy olyan cserepet rakunk, amiben csak föld van, nincs benne réz. Ugyanaz a föld legyen réz nélkül. Majd a lehető leginkább egyforma növényeket választunk azonos fajból, az egyiket a réztrágyás földbe tesszük, a másikat a rézmentes földbe. Nagyon érdekes dolog kerekedik ki mindebből, különösen ha nagyon erős hígítást használtunk: mégpedig az, hogy a levelek széle megráncosodik. Ha egyébként a levelek simák, akkor a másik növény levelei nem lesznek ráncosak. Ezért kell ugyanabba a földbe ültetni őket, és abból az egyikbe rezet tenni, a másikba nem. Hogy össze lehessen hasonlítani őket.

Most veszünk egy harmadik növénykét, egy harmadik cserepet, amibe megint ugyanabból a földből teszünk, de most nem rezet, hanem ólmot teszünk hozzá. A leveleknek eszükben sem lesz ráncosodni, ehelyett elszáradnak és lehullanak. Igen fura kép tárul tehát a szemünk elé. Stuttgartban végeztük ezeket a kísérleteket, és ahogy szép sorban állnak a cserepek egymás mellett, gyönyörűen látszik, hogy a föld anyaga milyen hatással van a növényre.

Most már nem fognak csodálkozni azon, ha valahol redős szélű levelet látnak egy növényen. Ha ott beleásnak a földbe, akkor nyomokban rezet fognak találni. De ha azt látják, hogy egy növény levelei szárazon hullanak alá, majd a földbe ásnak, akkor ólomnyomokat fognak találni. Lássuk példának azt az ismert növényt, amivel a cserepeket is tisztítják, a zsurlót. Ez a növény olyan helyeken terem, ahol szilícium van a földben, ezért lesz erős, kovatartalmú a szára. A föld alapján érthetővé válnak a növényi formák.

Ezzel együtt érthetővé válik annak a súlya is, ha kis mennyiségben anyagokat keverünk a földhöz. A temető ugyan valahol odakint van, de a Földet mindenhol áthatja, átjárja a fanedv és a kis mennyiségek mindenhol átitatják a földet. Ha viszont valaki már kísérletezett azzal, hogy az ilyen kis mennyiségek miként hatnak, akkor így szól: Az, amit kis mennyiségben szétoszlatunk a földben, azt megesszük. Olyan ereje van, hogy továbbél a növényi formában. Mi történik ezután? Tegyük fel, van egy növényi formám, amit egy ólomtartalmú föld hozott létre. Ma az emberek úgy gondolják, hogy nem termelődik ólom a földben. Csakhogy nagyon is kerül a földbe ólom, ha oszladozó holttesteket teszünk bele. Ilyenkor ólom jut a földbe. Ettől, hogy úgy mondjam, egy ólom-növény nő ki a földből. Ha ezt az ólom-növényt megesszük, annak egészen más hatása lesz, mintha nem ólom-növényt eszünk. Ha ólom-növényt eszünk, az kiszárítja a koponya hátsó részében a kisagyat. Szárazabb lesz.

Most van egy összefüggésünk a föld és a kisagy között. Vannak tehát olyan növények, amelyek már csak a föld jellegzetessége által, azáltal, amit valaki valahol a földbe juttatott és ami szétoszlott, kiszárítja a kisagyat. És abban a pillanatban Uraim, amikor a kisagy nem működik ereje teljében, ügyetlenné, elesetté válunk. Ha bármi történik a kisaggyal, ügyetlenné válunk; sem a kezünket, sem a lábunkat nem tudjuk rendesen mozgatni. És ha ez felerősödik, akkor le is bénulunk.

Ez az út a talajtól a bénulásig. Ha az ember egy fonnyadt, száraz szélű növényből eszik, ahogyan azt leírtam önöknek, akkor valamelyest kiszárad a kisagya. A mindennapi életben ezt nem vesszük észre azonnal, de onnantól kezdve az az ember nem tud rendesen tájékozódni. Ha ez felerősödik, akkor lebénul. Először, amikor nem tudunk többé jól mozogni, az történik, hogy az izmokat nem látja el rendesen az a kis mirigy, ami az agyban található, az úgynevezett tobozmirigy, nevezetesen a látásközpont. Ha ez történik, akkor influenzásak leszünk. Ha a mozgáskorlátozottság továbbterjed, akkor az influenza bénulássá alakul. Minden bénulásos tünetben rejlik valami, ami összefüggésben áll a földdel, a talajjal. Mint látják, az ismereteket elég szerteágazóan kell beszerezni ahhoz, hogy az ember számára valóban gyógyító szert tudjunk létrehozni. Nem igazán használ, ha csak beszélünk arról, hogy hogyan kellene valaminek lenni. Ha ugyanis nem tudjuk, mi az, aminek köszönhetően az adott ember szervezete hanyatlani kezdett, akkor bármilyen jó szert is találhatunk: az ember többé nem gyógyul fel. Mindannak, ami a növényben hat és átmegy az emberbe, nagy jelentősége van.

A fanedv gyakorlatilag megfelel az emberben annak a színtelen, átlagos sejtnedvnek, amit slejmnek hívunk. A növényi fanedv az emberben az életslejm. A növényi életnedv megfelel az emberi vérnek. A kambium pedig megfelel az emberi tejnek. Amikor a nő szoptat, a mellmirigyek tejet termelnek. Ez az, amit az emberben leginkább befolyásolnak a csillagok: a tejnedv különösen az agy kifejlődéséhez fontos. Az agy tulajdonképpen megkeményedett tejnedv. Ha olyan levelekkel van dolgunk, amelyek elhalnak, azok nem termelnek elég kambiumot, mert nincsen bennük elég erő, hogy a megfelelő hő működhessen. Az elhaló részeken keresztül a hő eltávozik a külvilágba és nem hatnak vissza, amerre kellene. Olyan növényeket eszünk meg, amelyeknek kambiumja nincsen rendesen kifejlődve: emiatt bennünk se fejlődik ki a tejnedv helyesen, ekkor a nők nem termelnek rendesen tejet, a gyermekek ezért olyan tejet kapnak, amire nem volt túl erős hatással a csillagvilág és nem képesek rendesen kifejlődni. Így a bénulás természetesen elsősorban a gyermekeket érinti. De felnőtteknél is felléphet, mert az emberre egész életén keresztül hatniuk kell a csillagoknak, amint azt már kifejtettem önöknek.

Ezekben a dolgokban a természettudományoknak a gyógymódokkal össze kell dolgozniuk. Mindenhol össze kell dolgozni. Az ember nem zárhatja be magát valamelyik tudományba. Ma sok olyan embert találunk, aki mondjuk kizárólag az állatokkal foglalkozik, mások kizárólag az emberrel, ezek az antropológusok. Mások meg az embereknek is csak egy részével: csak a beteg elmével vagy a beteg májjal, beteg szívvel. Ezek az emberek a belsőre specializálták magukat. A botanikusok csak a növényeket vizsgálják, az ásványkutatók csak az ásványokat, a geológusok csak a földrétegeket. Ez nagyon kényelmes a tudománynak. Kevesebbet kell tanulni, ha az ember csak geológus akar lenni és csak a kövekről kell tanulnia. Csakhogy ez a tudás teljesen haszontalan. Az ilyen tudásnak nincsen célja. Ha bármit kezdeni akarunk egy beteg emberrel, akkor az egész természetet egyben kell vennünk. Nincsen semmi haszna, ha a geológiát, a botanikát vagy a kémiát magában megértjük. A kémiát egészen a fanedv működéséig meg kellene érteni. Mint talán hallották a diákok, az egyetemeken kitaláltak egy mondást a professzorokra: „A hétköznapi professzor nem tud semmi rendkívülit, a rendkívüli professzor nem tud semmi hétköznapit.” De ezt sokkal jobban kitágíthatjuk manapság: a geológus semmit se tud a növényekről, az állatokról és az emberről, az antropológus nem tud semmit az állatokról, a növényekről és a földről. Tulajdonképpen senki nem tudja, hogy a dolgok hogyan függenek össze azzal, amivel ő foglalkozik. Ahogy a munkát, úgy a tudást is specializáltuk. De ez sokkal károsabb. A haj égnek áll attól, ahogy a botanikus, a geológus stb. szétszórja a tudást, és semmi nem jön ki az egészből. Mindez az emberi kényelemért. Ma azt mondják, egy ember nem tudhat mindent. Csakhogy ha az ember nem akar olyan ember lenni, aki minden tudást képes összerakni, akkor ezzel együtt rögtön azt is mondhatja, hogy úgy ahogy van, lemond a hasznos tudásról.

Olyan korban élünk, amikor félelmetes alakot öltöttek a dolgok. Ez olyan, mintha valaki, aki órás szeretne lenni, csak a fémek ráspolyozását tanulná meg. A egyik a fémek reszelését, a másik a hegesztését ismeri stb. És akkor jön egy, amelyik tudja, hogyan kell összerakni az órát, de nem tudja, hogy hogyan készülnek az egyes részek. A gépesített ember is működik valamelyest, ám anélkül nem, hogy ne kényszerítenék. De az orvostudományban például egyáltalán semmit sem lehet elérni, ha nem tudják összerendezni az összes tudást, az összes földi tudást. Mert a fatörzsben benne él az, ami a talajból – vagyis a geológia tárgyából – felemelkedik a fanedvig. Ott meghal. A levegő ismeretéhez kell a meteorológia, mert a növénynek a környezete hordozza azt, ami újra életre kelti. És asztronómiában, vagyis csillagászatban kell jártasnak lenni ahhoz, hogy megértsük a kambium létrejöttét. Azt is ismerni kell, ami a kambiummal az emberbe kerül ha megeszi: a tejnedvet, ami aggyá alakul, így ha károsodott kambiumot kap valaki, annak károsodik az agya felnőtt korára. Ily módon keletkeznek a betegségek abból, ami a földben van.

Ezt lehet mondani arról, hogy honnan erednek a látszólag megmagyarázhatatlan betegségek. A földben találhatjuk az alapjaikat.

A méhek lényéről

Megjegyzés Müller úr méhekről tartott előadásához – Dornach, 1923. november 10.

Dr. Steiner: Mint látják, ma már annyira késő van, hogy be kell engednünk a terembe az euritmistákat, mert nekik is rengeteg dolguk van. Viszont még néhány dolgot elmondanék arról, hogy a méhtartás termelékenységének növelése mivel járhat. Talán észre is vették, hogy azzal, amit Müller úr a méhanya mesterséges tenyészetéről mondott, némi gond van. Érdekes lenne erről egy keveset beszélgetni és megkérdezni Müller urat, hogy sokra tartja-e a királynő mesterséges nevelését.

Müller úr azt válaszolja, hogy bizonyos összefüggésben nagyon sokra tartja. Mert ha az ember magára hagyja a méhcsaládot és egyáltalán nem törődik vele, akkor megtörténhet, hogy az egész család elpusztul. A rosszak egyre többen lesznek, míg a jók elvesznek.

Dr. Steiner: Mesterséges méhtenyésztés mióta létezik?

Müller úr: Úgy 12-15 éve.

Dr. Steiner: Következő a helyzet ezzel kapcsolatban – és erről következő alkalommal többet is szólunk: A méz mennyisége, a méhek munkája, a dolgozók munkaképessége hihetetlen mértékben növelhető a mesterséges méhtartással. Müller úr azonban már most megfigyelte, hogy a dologra nem szabad teljesen üzletszerűen és racionálisan tekinteni. Következő alkalommal mélyebben beletekintünk a méhtartás rejtelmeibe, és azt fogjuk látni, hogy ami e rövid idő alatt oly kedvezőnek tűnik, az száz év leforgása alatt az egész méhtartást tönkreteheti, ha csak mesterségesen kitenyésztett méheket használnak fel. Rálátást nyerünk ezáltal, hogy az, ami rövid időt tekintve különösen előnyösnek látszik, képes hosszabb idő leforgása alatt oda vezetni, hogy az egész történet elhal. Meg akarjuk nézni, hogy a méhtartás különösképpen kiemelt fontosságú, mert általa a természet egész titka feltárul, nevezetesen az, hogy ami egyfelől félelmetesen termékenynek mutatkozik, az a másik oldalon elhaláshoz vezet.

Így aztán bár a méhtenyészetekben nagyon örvendeznek az utóbbi idők fellendülésének – az öröm még száz évig sem tart majd.

8. előadás – A méh és az emberek – Dornach, 1923. november 26.

Jó reggelt, Uraim! Úgy terveztem, hogy Müller úr előadásához kapcsolódóan teszek néhány megjegyzést, amelyek talán érdekesek lehetnek, jóllehet jelenleg nincsen itt az ideje, hogy e dolgokat a méhészkedés gyakorlatában is felhasználjuk. A méhek gyakorlati tartásával kapcsolatban igen keveset tudok hozzáfűzni, mivel Müller úr csodálatos módon kifejtett majdnem mindent, amit ezzel kapcsolatban ma tudni lehet.

De ha figyelmesen hallgatták az előadást, feltűnhetett önöknek, hogy milyen titokzatos világ a méhtartás. A méhész természetesen elsősorban az iránt érdeklődik, hogy milyen teendői vannak. De a méhészet iránt minden embernek kellene érdeklődnie, mert az emberi élet számára igen nagy jelentőséggel bír.

Vegyük szemügyre ezt az egész ügyet kissé nagyobb távlatokból is. A méhek képesek arra – amint az Müller úr előadásából kiderült –, hogy begyűjtsék azt, ami a virágokban mint méz megjelenik, mi emberek pedig elvesszük a kaptárból ennek egy kis részét. Amit az ember így elvesz, az legfeljebb a gyűjtött méz húsz százaléka.

Csakhogy ezen kívül a méhek, hála egész testfelépítésüknek és szervezetüknek, arra is képesek, hogy begyűjtsék a virágport. Vagyis a méhek azt veszik el a virágoktól, amiből azoknak is csak nagyon kevés van, és amire nagyon nehéz szert tenni. A méhek a hátsó lábukon lévő kis fésűcskével sepergetik be a kevéske virágport, majd a kaptárban halmozzák fel. Vagyis a méh egy olyan állat, amelyik a természet által igen gondos és finom kézzel létrehozott anyagot szívja, és használja fel saját háztartásához.

Ezt követően a méhek – ez kevésbé feltűnő, mert sokan nem gondolnak bele – emésztésük segítségével a táplálékot átalakítják méhviasszá. A viaszt maguk hozzák létre, mert abba rakják a tojásokat és abban tartják a készleteiket is. Saját kicsi tartóedényükben. Azt kell mondjam, hogy ez a kis edény meglehetősen furcsa. Előröl nézve hatszögletű, viszont oldalról meg úgy néz ki, mint a rajzon látszik.

Ebbe rakja tehát a tojásokat és a készleteket. Ezzel a módszerrel nagyon jó a helykihasználásuk, mert a lépsejtek remekül illeszkednek egymáshoz.

Felvetődik a kérdés: Hogyan lehetséges, hogy a méh ösztönösen ilyen művészi formában építi meg a lépsejteket? Erre az emberek azt szokták válaszolni, hogy azért, mert így jobb a helykihasználás. Ez is igaz. Bármilyen más forma esetében létrejönne egy kevés köztes tér, ami így egyáltalán nincs.

Tehát minden bizonnyal ez is egy ok. Csakhogy nem az egyetlen ok. Amikor a kicsi lárva benne fekszik, teljesen el van zárva – de nem szabad azt hinnünk, hogy bárminek, ami a természetben előfordul, ne volna ereje. Ennek a hatszögletű kis edénynek is megvan a maga ereje, és egész más hatása lenne a lárvára, ha teszem azt, az edényke gömb alakú lenne. A hat szöglet teljesen más jelentéssel bír a természetben. Maga a lárva is megkapja és felveszi magába ezt a formát, és később érzi a testében, hogy amikor még egészen lágy volt, egy ilyen hatszögletű lépsejtben élt. Abból az erőből, amit akkor magába szívott, képes később egy ugyanolyan hatszögletű cellát építeni. Ebben a formában nyugszik az az erő, ami alapján a méhek dolgoznak. A környezet az alapja annak, amit később a méh tesz. Ez az egyik, amire fel kell figyelnünk.

Kifejtettek itt önök előtt azonban még egy további igen-igen érdekes tényt is. A teljes kaptárban különbözőféle lépsejtek találhatóak. A méhész kiválóan megkülönbözeti egymástól a dolgozók és a herék lépsejtjeit. Mint tudjuk, ez nem is túl bonyolult. Még egyszerűbb e kettőtől a királynő lépsejtjét megkülönböztetni, mert annak egyáltalán nem ilyen az alakja, hanem zsák formája van. Ráadásul nagyon kevés van belőle egy kaptáron belül. Tehát a dolgozók, illetve a herék hatszögletű lépsejtben fejlődnek ki, a királynő pedig zsák alakúban. Ő nincsen tekintettel arra, hogy milyen tér veszi körbe.

Ehhez jön még az is, hogy a királynőnek mindössze tizenhat napra van szüksége, hogy teljesen kifejlődjön. Ekkorra már teljesen érett királynő. A dolgozónak huszonegy napra van szüksége ehhez, vagyis ennél hosszabb időre. Azt gondolhatnánk, hogy a természet sokkal nagyobb gondossággal dolgozik a dolgozón, mint a királynőn. A dolgozó kifejlődése tehát huszonegy napig tart, a herék fejlődése viszont még ennél is hosszabb: huszonnégy-huszonöt nap. A heréket – miután azok teljesítették feladatukat – megölik. Ők nyűvődnek el a leghamarabb.

Látják Uraim, ez megint egy másik fontos dolog: A méhek különféle lényeinek – dolgozó, here, királynő – különböző a kifejlődési ideje.

Vegyük a dolgozók huszonegy napját. A méhdolgozónak arra van szüksége teljes kifejlődéséhez, amit a Nap képes nyújtani. Ha a dolgozó ennél hosszabb idő alatt fejlődne ki, akkor azzal kilépne a Nap szerinti fejlődésből és átlépne a Föld alapján való fejlődésbe. A Nap-hatás már megvolt, utána jönne a Föld. De a Földnek már csak mint kész rovar kerül a hatása alá. Egyetlen pillanatra, fejlődésének végén igénybe veszi a Föld erőit, de legnagyobb részt Nap-állat marad, és csak egészen kevéssé válik Föld-állattá.

Vegyük most szemügyre a herét! Ő, hogy úgy mondjam, egy kicsit tovább meditál az ügyeken. Huszonegy nap után még nem vallja magát egészen késznek, ehelyett huszonnégy-huszonöt napra van szüksége, ami alatt a Nap egyszer körbefordul a tengelye körül. A here aláveti magát a Föld hatásának, még mielőtt teljesen kifejlődne. A here tehát Föld-állat, mialatt a dolgozó a Nap gyermeke.

De hogy áll a helyzet a királynővel? A királynő még a Nap-fejlődést sem viszi végig. Visszamarad. Ő mindig Nap-állat marad. A királynő sokkal közelebb van egész életében a lárva állapothoz, mint a többiek. Legtávolabbra a here kerül a lárva állapottól. A királynő viszont éppen azért képes a tojásrakásra, mert a lárva állapot közelében maradt. A méheken kiválóan lehet látni, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki a Föld vagy a Nap hatása alatt van. Az, hogy egy méhből dolgozó, here vagy királynő lesz, attól függ, hogy kivárja-e a teljes Nap-fejlődési szakaszt, vagy sem. A királynő azért képes tojást rakni, mert nála végig csak a Nap hatása érvényesül, és semmit sem vesz fel a földi fejlődésből. A dolgozó négy-öt nappal tovább fejlődik. Ő teljesen kiélvezi a Napot, végig ebben a fejlődési szakaszban marad egészen addig, amíg átlépne a következő szakaszba, ahol a Föld hatása érvényesülne. De abban a pillanatban, amikor a Föld érintőleges hatásának köszönhetően a teste elég szilárddá válik, a földi fejlődés hatása miatt elveszíti tojásrakó képességét.

A herék – a hímek – képesek a megtermékenyítésre, ami a Földtől ered. Megtermékenyítő képességüket a herék annak a pár napnak köszönhetik, amennyivel több időt töltenek el lárva állapotuk utolsó fázisában a földi fejlődési szakasz erőinek kitéve. Vagyis a méheken világosan látszik, hogy a hímek megtermékenyítő képessége a Föld erőiből fakad. A női, tojásrakó képesség pedig a Nap erőiből jön. Ebből nagyjából látható, mennyire számít, hogy egy lény milyen hosszú idő alatt fejlődik ki. Egy bizonyos időintervallumban ugyanis egészen más megy végbe, mint akár egy rövidebb, akár egy hosszabb időtartam alatt.

Van itt még valami. A királynő ugyebár tizenhat nap alatt fejlődik ki. Ez az a pont, ahol még teljes egészében csak a Nap hatása működik (táblára rajzol). Benne marad a Nap-fejlődési szakaszban. Ennek egy további részét kísérik végig fejlődésükben a dolgozók, de még ők is a Nap hatása alatt maradnak, nem kerülnek tovább a földi fejlődés teljes hatása alá. Emiatt rokonságot éreznek a királynővel. Mivel ugyanahhoz a Nap-fejlődési szakaszhoz tartoznak, az egész dolgozó sereg rokonszenvet érez a királynővel szemben. Kötődnek a királynőhöz. A herék – mondják a többiek – már árulók. Ők már lesüllyedtek a Földhöz. Tulajdonképpen nem is tartoznak hozzánk. Csak azért tűrjük meg őket, mert szükségünk van rájuk. És miért van szükség rájuk?

Néha előfordulhat, hogy egy királynőt nem termékenyítenek meg, mégis fejlődőképes tojásokat rak. A királynőnek nincsen feltétlenül szüksége arra, hogy megtermékenyítsék, mégis tud tojást rakni. Ezt szűznemzésnek hívjuk – ami más rovaroknál is előfordul –, mert a királynő nincsen megtermékenyítve. Tudományos körökben partenogenezisnek nevezik. De az így lerakott tojásokból kizárólag herék kelnek ki. Ezekből soha nem lesz dolgozó vagy királynő. Ha tehát a királynőt nem termékenyítik meg, akkor se dolgozó, se királynő nem születik többé, kizárólag herék. Csakhogy egy ilyen kaptár semmire sem használható.

Tehát szűznemzésnél kizárólag a másik nem jön létre, soha nem a saját nem. Ez egy nagyon fontos tény, és a természet egész háztartása számára is nagyon fontos, hogy az alacsonyabb rendű állatfajoknál szükség van a megtermékenyítésre, hogy azonos neműek is születhessenek. A méhtojásokból tehát kizárólag herék bújnak elő, ha nem történt megtermékenyítés.

A megtermékenyítés amúgy is nagyon különlegesen zajlik a méheknél. Nem egészen úgy, hogy van egy nászágy, aztán mindenki félrevonul. Egészen másképpen történik. Éppen hogy a legnagyobb nyilvánosság kell hozzá. Kimennek a Napra, és olyan magasra szállnak fel, amilyen magasra csak lehetséges. A királynő a lehető legközelebb megy a Naphoz, amelyhez tartozik. A herék pedig – akik, mint mondtam, egyesültek a földi erőkkel – képesek legyőzni ezeket a földi erőket s olyan magasra szállni, ahol a királynő van, és ott megtermékenyíteni. Ekkor a királynő visszatér és lerakja a tojásokat. Vagyis, mint láthatják, nincsen szükségük nászágyra, csak nászrepülésre, és a megtermékenyítéshez a lehető legközelebb törekednek a Naphoz. Az is igaz, hogy ehhez jó időre, ragyogó napsütésre van szükség. Rossz időben nem megy végbe mindez.

Ez mutatja nekünk, milyen mély rokonságban marad a királynő a Nappal. Ekkor, ha a megtermékenyítés megtörtént, dolgozók kelnek ki a megfelelő lépsejtekből – amint azt Müller úr már ecsetelte önöknek –, amik huszonegy nap alatt fejlődnek ki. A zsákformájúakban pedig ott van a királynő.

Hogy a továbbiakat is belássuk, el kell mondanom valamit, amit először talán nehezebben fognak megérteni, mert némi előtanulmány szükséges hozzá. A továbbiak ahhoz kapcsolódnak, hogy az érett dolgozók kirepülnek, karmos lábacskáikkal megkapaszkodnak a fákon, virágokon, felszívják a mézet és begyűjtik a virágport. A méh a virágport a testén hordozza, ahová begyűjti egy nagyon különleges szerkezettel, egy kis fésűvel a hátsó lábain. A mézet viszont felszívja a szívószáj szervével. Egy részét elfogyasztja, de nagyobb részét a mézgyomorban őrzi. Amikor a kaptárba visszatér, kiköpi. Vagyis ha mézet eszünk, akkor tulajdonképpen méhköpetet eszünk. Ezzel tisztában kell lennünk. De ez egy rendkívül tiszta, édes köpet, amit egy köpetről normálisan nem mondhatunk el. A méh tehát begyűjti mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy táplálkozzon, raktározzon, feldolgozzon és viaszt készítsen stb.

Fel kell tennünk a kérdést: Hogyan talál oda a méh a virágokhoz? Ugyanis igen nagy biztonsággal talál oda. Ez nem nagyon magyarázható meg, ha megnézzük a méhek szemét. A dolgozóknak két pici szemük van oldalt és három még kisebb a homlokrészen (Rajzol). A heréknek egy kicsit nagyobb szemük van. Ha megvizsgáljuk a méhek szemét, rájövünk, hogy nagyon rosszul látnak, a három kicsi szem a homlokukon pedig szinte teljesen vak. Érdekes, hogy a méh egyáltalán nem a látás segítségével jut el a virágokhoz, hanem egy, a szagláshoz hasonló szervvel. A szaglószervével tapogatja ki, hogy hol van a virág. A szaglás és az ízlelés közt elhelyezkedő érzet az, ami a méheket a virághoz vezeti. Már repülés közben érzi a mézet és a virágport. Már messziről megízleli. Emiatt van az, hogy a méhek végül is egyáltalán nem használják a szemüket.

Most képzeljék el a következőt egészen pontosan. Képzeljék el, hogy a királynő megszületik a Nap tartományán belül, nem élvezte ki a Nap hatását az utolsó cseppig, hanem megmaradt valahol középen. Egy egész raj tovább élvezte a Nap hatását, de a Föld hatásáig nem ért el. A dolgozók rokonságot éreznek a királynő iránt. Nem azért, mert ugyanazon Nap alatt keltek ki, hanem mert benne maradtak a Nap-fejlődésben. Az ő fejlődésük nem válik el a királynőjétől. A herék viszont már nem tartoznak oda. Ők leváltak.

Most a következő történik: Ha új királynő születik, meg kell lennie a nászrepülésnek. A királynő kijött a napra. Ekkor az egész sereg dolgozóval, akik eddig rokonságot éreztek a régi királynővel, valami különös történik. Az egészen picinyke szemek látni kezdenek, amikor új királynő születik. Ezt pedig a méhek nem tudják elviselni. Nem tudják elviselni, hogy az, ami ők maguk, most valahonnan máshonnan áramlik. A három kicsi szemet a méhek saját maguk hozzák létre, belülről. Át, meg átjárja a méhek vére. Nem volt kitéve a külső Nap hatásának. Azáltal, hogy az új királynő – aki a Napból született – saját testével napfényt visz a kaptárba, ezek a méhek a picike szemeikkel, hogy úgy mondjam, hirtelen tisztánlátókká válnak, de az új királynőből áradó fényt nem tudják elviselni. Az egész sereg rajzani kezd. Mintha félnének a királynőtől, mintha elvakítaná őket ez a fény. Olyan érzés, mintha felnéznénk a Napba. Ezért kirepülnek. Ilyenkor újra kell alapítani a kaptárt a régi királynővel és azokkal a dolgozókkal, akik még a régi királynőhöz tartoznak. Az új királynőnek pedig új népet kell szereznie.

A nép visszamarad, mert más körülmények közt születtek meg. A kirajzásuk oka az, hogy az új királynőből áradó Nap-hatást képtelenek elviselni.

Most azt kérdezhetnék, hogy mitől válnak az új Nap-hatásra ennyire érzékennyé a méhek. Ez, uraim, egy nagyon érdekes kérdés. Mint tudják, egy találkozás a méhekkel meglehetősen kellemetlenné válhat. Ugyanis megcsíphetik az embert. Egy olyan nagy lénynek, mint az ember, ez egy égő, piros foltot jelent, ami meglehetősen kellemetlen. A kisebb állatok viszont belehalnak. A méhnek ugyanis egy csőszerű fullánkja van, s ebben a csőben egy dugattyúszerű valami mozog föl-le, és egészen a méregtasakig felér, hogy a méreg kiáradhasson.

Ez a méreg, ami rendkívül kellemetlen annak, aki érintkezik vele, nagyon fontos a méheknek. A méheknek közelről sem kellemes kiadni a mérget a szúrás által, de inkább odaadja, mert általában nagyon rosszul visel bármilyen külső behatást. Magában akar maradni. A kaptár világában akar maradni, és minden külső hatást zavarónak él meg. Ezt próbálja kivédeni a mérgével. Csakhogy a mérgének másik fontos jelentősége is van. Ez a méreg egészen kicsi adagokban kering a méhek testében. E nélkül egyáltalán létezni is képtelenek. A dolgozó, mint tudjuk, tulajdonképpen vak. Ez amiatt van, mert a méreg folyton átjárja a picike szemeket. A méreg csak akkor csökken, amikor az új királynővel megjelenik az új Nap-hatás. Ekkor a méreg hatástalan marad. A szemek látóvá válnak. Vagyis a méhek ennek a méregnek köszönhetik, hogy folyton egyfajta homályban élnek.

Ha képszerűen szeretném önök elé tárni, mit él át egy méhecske, amikor az új királynő előbújik a zsák formájú lépsejtből, akkor ezt kell mondanom: a méhek élik az életüket a sötétségben, tapogatóznak a szaglás és ízlelés közt elhelyezkedő szervükkel, tapogatóznak és sötétségben élnek. Ez a sötétség nagyon is kedvükre való. Csakhogy az új királynő eljövetele olyan számukra, mint amikor mi kimegyünk júniusban a sötétbe, és szentjánosbogarakat látunk világítani. Így világít a méheknek az új királynő, mert a méreg nem elég erős többé, hogy megtartsa őket önmagukban. A méheknek szükségük van rá, hogy elzárkózzanak a világtól, és ezt a sötétség segítségével teszik. Ezt megteremtik maguknak a méreg segítségével, amikor kirepülnek. Akkor is szükségük van a méregre, ha attól félnek, hogy valami zavaró érkezhet kívülről. A kaptár önmagában akar maradni.

Ahhoz, hogy a királynő mindig megmaradjon a Nap tartományában, kör alakú lépsejtre van szüksége. Emiatt marad folyton a Nap hatása alatt.

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt minden ember számára fontos lehet a méhészet. A kaptárban ugyanis majdnem teljesen ugyanaz zajlik, mint az emberi fejben, csak a szubsztanciák nem olyan egyszerűen fejlődnek ki. Az emberi fejben vannak idegek, véredények és elszigetelten fekvő úgynevezett fehérjesejtek, amik kerekek maradnak. Ezek mindenütt jelen vannak. Az emberi fejben szintúgy háromféle dolog van. Az idegek is egyes sejtekből állnak, amelyek – mivel a természet minden oldalról beborítja őket – nem változnak, nem fejlődnek ki egészen állattá. Pedig tulajdonképpen szeretnének állattá válni. Ha az idegsejtek az emberi fejben mindenfelé fejlődhetnének olyan feltételek mellett, mint ami a kaptárban is van, akkor belőlük is herék válnának. A véredényekből, amelyekben az erek futnak, dolgozók lennének. A fehérjesejtek – amelyek különösen a középagyban fordulnak elő – fejlődnek a legrövidebb ideig. Ezek a királynőhöz hasonlíthatóak. Ez a három erő található az emberi fejben.

A dolgozó méhek hazaviszik, amit a virágokból gyűjtenek, viasszá dolgozzák át a testükben, és felépítik az egész csodálatos lépet. Uraim, ugyanezt teszik a vérsejtek is az emberi fejben. A fejből az egész szervezetbe szétfutnak. Ha megnéznek például egy csontot, a csont egy darabját, akkor mindenütt megtalálják a hatszögletű sejteket. A vér, ami bejárja az egész szervezetet, ugyanazt a munkát végzi, amit a méhek a kaptárban. Persze más sejteknél, mint például az izomsejteknél, amelyek szintén nagyon hasonlítanak a méhek viaszsejtjeihez, csak túl hamar eloldódnak és lágyak maradnak, nem igazán figyelhető meg mindez. A csonton viszont teljesen jól tanulmányozható. Vagyis a vérnek pont ugyanolyan erői vannak, mint a dolgozóknak a méheknél.

Ezt az idővel összefüggésben is tudjuk vizsgálni. Az emberi embrió esetében elsőnek a fehérjesejtek alakulnak ki, kevéssel később a vérsejtek, legutoljára pedig az idegsejtek. Pontosan úgy, ahogy a kaptáron belül. Csak az ember egy testet épít fel, ami látszólag az övé. A méhek szintén egyfajta testet építenek fel: a lépet, a lépsejteket. A léppel ugyanaz történik, mint a mi testünkben, csak a testben már nem követhető nyomon, hogy a vérsejtek egyfajta viaszból dolgoznak. Mi magunk is egyfajta viaszból vagyunk, amiből a méhek a lépet a kaptárban elkészítik. A helyzet tehát a következő: az embernek van feje, a fej pedig dolgozik az egész testen, ami tulajdonképpen a kaptár. A királynő és a dolgozók közt ugyanaz az összefüggés áll fenn, mint a fehérjesejtek és a vérsejtek közt. Az idegek pedig állandóan pusztulnak. Idegrendszerünket folyamatosan pusztítjuk. Bár nem pusztítjuk el minden évben az összeset – ahogyan azt a méhek teszik a herékkel –, mert akkor meghalnánk. De minden évben gyengébbek lesznek az idegsejtjeink. Az ember tulajdonképpen a gyengülő idegsejtek miatt hal meg. Már nem vagyunk képesek érzékelni a testünket, vagyis abban halunk meg, hogy elhasználjuk az idegeinket.

Ha szemügyre vesszük a fejet, azt vesszük észre, hogy az egész nagyon védett, zárt. Ha bármit kívülről beviszünk, az nagyon komoly sérülést okoz. A fej nem viseli el ezt. A kaptár sem viseli el az új királynő létrejöttét, inkább távozik, minthogy együtt kelljen vele lennie.

Éppen ez az, ami miatt a méhészetet nagyon jelentős dolognak kell tartanunk. Az ember a méhek által megtermelt méz 20%-át veszi el, és azt mondhatjuk, hogy ez a mennyiség rendkívül fontos az ember számára, mivel közvetlenül a virágokból csak egészen kis mennyiséghez juthatna. Bennünk is vannak méhek, ez pedig a vérünk. A vérünk a mézet a test minden pontjára elszállítja. De ez a méz ugyanaz, amire a méheknek azért van szüksége, hogy viaszt gyártsanak belőle, amiből aztán megalkotják a lépet, vagyis a testet.

Ránk emberekre, különösen idős korban nagyon kedvezően hat a méz – a gyermeknél a tejnek van ilyen hatása. Ugyanis segíti a test alakítását. Ezért az idős embereknek rendkívüli mértékben ajánlott a méz. Nem szabad belőle túl sokat enni, mert attól törékennyé válik a test, ez pedig mindenféle betegségekhez vezet. Az egészséges ember érzi, mennyit szabad ennie belőle. Ez esetben, idősebb korban nagyon egészséges étel a méz, mert szilárdságot ad a testnek.

Ha egy angolkóros gyermek esetében ezt a szabályt követnék – leszámítva az első heteket, amikor a baba még kizárólag tejen él, ez esetben nem szabad mézet kapnia, mert ekkor még nem a megfelelő hatását fejti ki –, ha később helyesen adagolva az angolkóros gyermek a nyolcadik hónaptól a negyedik életévig egyfajta mézdiétán élne, akkor az angolkór nem válna olyan komollyá. Az angolkórnak ugyanis pont az a lényege, hogy a test túl puha marad, és összeroskad. A mézben megvan az erő, ami a testet szilárddá teszi. Ezeket az összefüggéseket jól kéne látni. Sokkal nagyobb figyelmet kellene a méhészetnek szentelni, mint ahogy mostanában teszik.

Még a következő is lehetséges: A természetben érdekes összefüggések vannak. Ezek olyan törvények, amit az emberek a szokásos értelemmel nem nagyon láthatnak át, viszont ezek a legfontosabbak. Ezek a törvények úgy működnek, hogy mindig hagynak egy kis szabadságot. Így van ez a Földön a nemekkel is. Bár nem teljesen azonos mennyiségű férfi és nő él a Földön, de megközelítőleg hasonló. Ha az egész Földet figyelembe vesszük, akkor majdnem azonos. Ezt a természet bölcsessége önmaga intézi. Ha egyszer a történelem úgy alakulna, hogy az emberek maguk veszik kezükbe a nemek születésének arányát, az komoly problémákhoz vezetne. Ha például egy háború következtében egy bizonyos környéken a lakosság lecsökken, akkor ott termékenyebbé válnak az emberek. A természet minden hiányosságot ellensúlyoz.

Ha valahol méhek élnek, azok elveszik a virágoktól a mézet. Csakhogy ez ugyanaz a méz, mint amire ahhoz is szükség van, hogy mindenféle gyümölcsök teremjenek. Az érdekes az, hogy azokon a környékeken, ahol méhészet van, a gyümölcsfák jobban teremnek. Tehát amikor a méhek a virágoktól elveszik a mézet, akkor a természet nem lustálkodik, hanem szépen még többet termel. Így az ember nemcsak abból kap, amit a méhek szereznek neki, de még abból a növényből is, amit a méhek látogatnak. Ez egy olyan törvény, ami rendkívül fontos és jól átlátható.

Mindezzel összefüggésben, ha ezt átlátjuk, azt fogjuk mondani: a méhek egész szervezetében van valami csodálatos bölcsesség, amit a természet beleültetett. A méhek olyan természeti erők hatása alatt állnak, amelyek rendkívül fontosak és csodálatosak. Emiatt tartunk tőle, hogy beleavatkozzunk.

A helyzet még ma is az, hogy amikor az ember beleavatkozik a természet erőibe, akkor valahogy soha nem jobb lesz, hanem mindig rosszabb. Persze nem rögtön látszik ez, de a helyzet az, hogy a természet mindenhol akadályokba ütközik. Ám az akadályok ellenére is a lehető legjobban végzi a dolgát. Bizonyos akadályokat az ember maga is eltakaríthat, és ezzel segítheti a természet munkáját. Például azzal, hogy a méhészetben nem a régi kényelmetlen kosarakat használja, hanem a modern kaptárakat, amelyek kényelmesebbek a méheknek stb.

Most nézzük a mesterséges méhtartást. Nem szabad azt gondolniuk, hogy alapvetően elutasítom a mesterséges méhtenyésztést – pláne nem szellemtudományi szemszögből –, mert persze néhány dolgot könnyebbé tesz. De ha egy méhcsaládot ennyire szorosan összefogunk, sőt egész generációkat, akkor az idők folyamán csorbát szenved a méhkaptár. Ha minden elővigyázatossági szabályt betartunk, amelyekről Müller úr szólt, akkor bizonyos tekintetben csak dicsérhetjük a mesterséges méhészetet. De hogy ötven-nyolcvan éven belül ez milyen következményekkel jár, azt ki kell várni, mert bizonyos erők, amik eladdig szervesen hatottak, akkorra mechanikussá válnak. Már nem lehet mély rokonságról beszélni a dolgozók és egy vásárolt királynő között, ami jelen van, ha a királynő természettől fogva ott van. De persze az első időkben ezek még nem éreztetik a hatásukat.

Természetesen nem az a célom, hogy a mesterséges méhtartással szemben beindítsak valamiféle fanatikus ellenirányzatot. A mindennapi életben erre nincsen lehetőség. Az olyan lenne, mint a következő, amit most elmesélek önöknek. Körülbelül ki lehet számítani, hogy a Föld szénkészletei meddig elegendőek. A szénkészletek természetesen kimeríthetőek. Persze megtehetnénk, hogy olyan kevés szenet használunk, hogy körülbelül kitartson addig, amíg maga a Föld is megszűnik létezni. Nem mondhatjuk, hogy ezt kéne tennünk, mert azért némi hittel rendelkeznünk kell a jövőt illetően. Remélnünk kell, hogy ha a Föld szénkészleteit mind kiraboltuk a leszármazottaink elől, akkor majd találni fognak egy másik lehetőséget, hogy ne legyen szükségük a szénre. Ezzel lehet érvelni a mesterséges méhtartás hátrányainak esetében is.

De azért érdemes tisztában lenni azzal, hogy ha olyasvalamibe nyúlunk bele, amit a természet ilyen tökéletesen megalkotott, azt bármilyen mesterséges dolog megzavarja. A méhészet minden időben egy csodálatra méltó dolognak számított. A legősibb időkben a méhek szent állatok voltak. Miért? Mert az, amit tesznek, az egész munkájuk olyan, mint ami az emberi szervezetben végbemegy. Ha valaki egy kevés méhviaszhoz jut, akkor azt tartja a kezében, ami egyfajta köztes termék a vér, az izom és a csontok között. Mindezek az emberi testben átmennek a viaszállapoton. A viasz pedig mindaddig folyékony marad, amíg nem lesz belőle vérsejt, izomsejt vagy csontsejt. Vagyis amikor méhviaszt tartunk a kezünkben, akkor saját belső erőinket tartjuk a kezünkben.

Az ősi időkben az emberek, ha méhviaszgyertyát gyújtottak, abban egy különösen szent cselekedetet tiszteltek. A viaszt, amit elégetünk, a méhkaptárból hozzuk. Ott lett szilárd. Amikor a viasz a tűz hatására megolvad és elpárolog, pontosan abba az állapotba kerül, amelyben a testünkben is van. Az elégő viaszban, ami a mennyek felé száll a gyertyából, azt sejtették az emberek, ami saját testükben is benne van. Ez komoly gondolatokra sarkallta őket, és arra a következtetésre jutottak, hogy a méhek szent állatok, mert olyasvalamit készítenek, ami az emberi testben is folyamatosan készül. Emiatt minél régebbi korokba megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, hogy az emberek nagy becsben tartották a méhészetet, persze kezdetleges, ősi módon. Egyfajta kinyilatkoztatásnak vették mindezt. Később aztán háziasították. A méhek élete azonban ma is csodálatos rejtély, és megérezni őket akkor lehet, ha valaki sokáig tanulmányozza azt, ami az emberi fej és az emberi test között zajlik.

Ezeket a megjegyzéseket szerettem volna ma önök elé tárni.

Szerdán lesz a következő összejövetelünk. Talán ehhez kapcsolódóan lesz pár kérdésük, s talán magának Müller úrnak is eszébe jut még egy s más. Én ennyit szerettem volna mondani, amelyek nem kétségesek, mert a valódi megismerésen alapulnak. Persze talán néhány dolgot még világosabban szeretnének látni.

9. előadás – A méhek érzékeléséről – Dornach, 1923. november 28.

Eszükbe jutott valami, amit szívesen megkérdeznének?

Valaki felolvas egy cikket, amelyet Prof. Dr. Buttel-Reepen írt a Svájci Méhészeti Szaklapban 1923. februárjában és márciusában. A címe: Vajon a méhek számunkra láthatatlan színeket látnak?

Dr. Steiner: Nos akkor ejtsünk erről néhány szót. A kísérletek, amelyeket Forel, Kühn és Pohl végeztek, jól példázzák, mennyire meggondolatlanul végeznek effajta kísérleteket. Nehéz abszurdabbat elképzelni mint ilyen értelmezését egy kísérletnek. Képzeljék el, hogy én a következő levezetést végzem. Mondjuk, hogy van egy anyagom – vannak ilyen anyagok, amelyek különösen az ultraviolára érzékenyek, vagyis arra a színre, ami kívül esik a kéken és a lilán –, például ilyen a báriumplatinacianát, amit a cikk is említ. Ez az anyag világít, ha minden más színt letompítok.

Tehát letakarom a pirosat, a narancsot, a sárgát, a zöldet, a kéket, az indigót és a lilát. Ekkor megmaradnak az ultraviola sugarak, amiket az emberi szem nem lát. Ha ekkor egy fehér port, a báriumplatinacianátot elhelyezem egy szobában és bezárom az ablaktáblákat, akkor ez az anyag világítani kezd. Mi emberek nem látunk semmit az elsötétített szobában, de az ultraviola sugarakat beengedjük. Ha ekkor ott báriumplatinacianát van, akkor mi történik? A báriumplatinacianát „látni” kezd.

Ugyanezt tesszük, ha hangyákat használunk a kísérlethez. A hangyák a cukorra mennek. Vagyis minden bizonnyal látják a cukrot. Éppoly kevéssé van a hangyáknak szüksége látásra ahhoz, hogy megtalálják a cukrot, mint a báriumplatinacianátnak, ahhoz, hogy világítson. Mindössze annyit állapíthatok meg, hogy az anyag hatással van a hangyákra. Ennél többet ez alapján nem állíthatunk. Vagyis az illető tudósok olyan meggondolatlanok, amennyire csak lehetséges, és olyan dolgokat állítanak, amelyek nem többek puszta fantazmagóriáknál.

Az egyetlen, amit megállapíthatunk, az a következő – amit egyébként a cikk azzal támaszt alá, hogy ha a méhek szemét lelakkozzák, akkor ez a hatás többé nem áll fenn –: ez a bizonyos anyag többé-kevésbé valamilyen hatást gyakorolt a rovar érzékszervére. Igen jellemző, hogy a megfigyelések eredményét rögtön a hangyákra és a darazsakra is átvonatkoztatták. Ez is mutatja, milyen meggondolatlanul végzik ezeket a kísérleteket.

De ehhez jön még a következő: Ha végigmegyünk az említett színskálán, akkor elérkezünk az ultraviola sugarakhoz. Egyik oldalon az ultraviola, másikon az infravörös sugarak (mutogat a rajzon). Tehát jobbra vannak az ultraviola sugarak, és ezeknek van egy olyan különleges tulajdonsága, hogy nagyon erős vegyi hatással rendelkeznek – ahogyan ezt a cikk is kiemeli. Vagyis bármi, amit ultraviola sugaraknak teszünk ki, erős vegyi hatás alá kerül. Tehát ha egy hangyát viszek oda, azt komoly kémiai hatásnak vetem alá. A hangya megérzi ezt. És az is igaz, hogy elsősorban a szemében érzi. Körülbelül olyan érzés, mint a csiklandozás. Éppígy a báriumplatinacianát is elszenved egyfajta változást, ha egy ilyen kémiai hatású területre visszük. Ha egy szobát elsötétítek, és csak ultraviola sugarakat engedek be, a hangya azonnal megérzi, hogy valami történik. Ha például hangyatojások is vannak odabent, azok teljesen megváltoznak. Elpusztulnának egy ilyen erős vegyi hatásra. Ezért a hangyák menteni kezdik a tojásokat. Vagyis az, amiről a cikkben szó van, nem más, mint egy kémiai hatás. Amit nemrégen említettem, mind igaz. Azt mondtam, hogy a méheknek olyan érzékszerve van, ami valahol a szaglás és az ízlelés között helyezkedik el. Ezzel érzékelnek ők is és a hangyák is. Ezek az urak annyira nincsenek tisztában azzal, ami történt, hogy például azt sem tudják, hogy az ember szemében is létrejönnek kémiai elváltozások, ha ultraviolával találkozik. Vagyis nem mást vizsgáltak az urak, mint azt a kémiai változást, ami a méhekben végbemegy, ha ultraviola fényben élnek.

A méhek azt tudják érzékelni, ami a fekete, fehér, sárga és szürke tartományba esik – egyfajta sötét fehérről van itt szó, illetve még a szürkéskék is ide tartozik. Ugyanis ezek a színek nem tartalmaznak ultraviolát. Vagyis a méhek által erőteljesen érzékelhető kémiai hatás, ami az ultraviolában megvan, itt nincsen jelen. Ha ebből a tartományból a méhek kikerülnek az ultraviola tartományába, akkor olyasmit éreznek, ami teljesen szokatlan a számukra. Olyasmit, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez azért van, mert a méheknek az érzékelése a szaglás és az ízlelés közé esik. Mi magunk meglehetősen különbözőnek éljük meg a szaglást és az ízlelést. Főként az ízlelés kémiai alapokon nyugszik. A méheknek valami olyasmijük van, ami az ízlelés és a szaglás között helyezkedik el.

Ennek nem mond ellent, hogy a méhek, ha a kaptár elejét valamilyen színűre befestjük, meg tudják különböztetni azokat. Minden szín másképp hat kémiailag s más a hőmérséklete. Ha például a felület egy részét pirosra festjük, és a méhek közelednek hozzá, meleg érzetük lesz. Hogyne tudná, hogy ez eltér, mondjuk, a kéktől? Hiszen ha a kék közelébe megy, az hideg számára. A méh érzi a kék hidegét és a vörös melegét. Természetesen meg tudja különböztetni őket egymástól. De ebből még nem következik, hogy a méhek éppúgy látnak, mint az emberek a szemükkel. Ez abszurd esztelenség.

Így van ez még sok egyéb dologgal is, amit az emberek tesznek. Egyszer már elmondtam önöknek, hogy hova vezetnek az ilyen kísérletek: Elmeséltem, hogy van egy bizonyos növény a Vénusz csapdája (húsevő növény; a ford.megj.), amelyik azonnal összezárja a kelyhét, ha valami megérinti. Miként önök is ökölbe zárják a kezüket, ha nem akarják, hogy valami megérintse, vagy megüsse. A Vénusz csapdája vár, amíg egy rovar a közelébe jön, és akkor hirtelen összezárja a kelyhét. Az emberek erre azt mondják, hogy a Vénusz csapdája lélekkel rendelkezik, akárcsak az ember. Észreveszi, ha megjön a rovar és rázáródik. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy ismerek még egy ilyen szerkezetet, ami szintén úgy működik, hogy rázáródik az állatra amikor az megérinti, nevezetesen az egércsapda. Ha tehát a Vénusz csapdájának lelket tulajdonítanak, akkor az egércsapdának is kell hogy legyen lelke. Ugyanígy, ha a méhekről azt mondjuk, hogy látnak, csak mert tesznek valamit az ultraviola sugarak hatására, akkor azt kell hogy mondjuk, hogy a báriumplatinacianát is lát.

Ha az emberek valóban gondolkodnának, akkor nagyon különös dolgokra jöhetnének rá, mert a báriumplatinacianát egy nagyon furcsa anyag. Többek között báriumból áll. Ez egy fehér fém, ami az alkáli földfémek fajtái közé tartozik. Érdekes, hogy ezek a fémek az ember életében bizonyos szerepet játszanak. Ugyanis a fehérje, amit megeszünk, képtelen lenne a testünkre hatást gyakorolni, ha a nyálunkban nem lennének ilyen alkáli fémek. Ott kell lenniük. A bárium tehát azért kell, hogy az emésztésünket követően jól érezzük magunkat.

A platina, mint tudják, egy nagyon értékes fém, meglehetősen kemény és nehéz nemesfém. Ezek a fémek az érzetekben és érzésekben játszanak szerepet.

És van itt még valami, amire nyilván emlékeznek. Cianát is van benne. Ez a ciánsavnak egy fajtája. Mint már mondtam önöknek, ahol az ember épp valamelyik izmát mozgatja, ott mindig termelődik egy kevés ciánsav. Ez az anyag valamelyest hasonlít ahhoz, amit az emberi test termel. Ebből következően láthatják, hogy az emberi test különösen érzékeny – persze nem a szeme – arra, ami az ultraviola sugarakban van, vagyis arra, ami a fény kémiai összetevőiben végbemegy. Ezt mi magunk is megállapíthatjuk, ha képesek vagyunk odafigyelni rá.

Éppen oda próbál elvezetni a szellemtudomány, hogy képesek legyünk az efféle dolgokra odafigyelni. Például arra, hogy ha valahol a báriumplatinacianátot hatás éri, fellép egy bizonyos érzet. Ez a méheknél a legnagyobb mértékben teljesül. A méhek nagy intenzitással érzékelik a színeket, de a színeket csak akkor látják, ha olyan lény van a közelükben, ami magától fénylik, és a színek halványan világítanak. Ezért mondtam, hogy a méhek általában derengésben élnek. De ha felbukkan köztük egy új anya, az oly mértékben felfénylik a méhek számára, mint számunkra a szentjánosbogarak júniusban. De ezt is csak a három kicsi, homlokon lévő szem érzékeli így. A másik kettő szem valamelyest érzékeli a fényt, de csak mint derengést. Ha sötét van, akkor érzékeli az ultraviolát és az infravöröst, amely utóbbi egyáltalán nem rendelkezik kémiai hatással.

A cikk végén a méhészeti újságban az áll, hogy később még írnak majd az infravörössel kapcsolatban. Miután az infravörösnek nincs kémiai hatása, a méhek minden bizonnyal teljesen másként fognak viselkedni a fényében. Ami a kísérlet tényeit illeti, azokkal minden rendben van, de tisztában kell lennünk azzal, hogy olyan következtetéseket nem lehet levonni belőlük, mint amikre Forel és Kühn jutott. Ez egy meggondolatlan kísérletezési eljárás. Erre azt mondják, hogy megfellebbezhetetlen bizonyítékaik vannak. Hogyne! Azok számára bizonyosan, akik azt gondolják, hogy az egércsapdának lelke van. De egy olyan ember számára, aki tudja, meddig terjed tudása és a gondolkodása, semmi esetre sem nyújt kifogástalan bizonyítékot.

Az életben egyáltalán nem szoktunk hozzá, hogy pontosan kövessük az eseményeket. Ha valahol valakinek egy kicsike élménye támad, akkor – ahogy mondani szokás – a bolhából rögtön elefánt lesz. Gyakran megesik ez a mi nagy tudós férfiúinkkal is. Ha találnak valamit, akkor abba se hagyják többé a gondolkodást. Ott folytatják, amihez hozzáférnek, és lám, rögtön lesz a bolhából egy fantasztikus elefánt. Ha a mai tudomány állít valamit – mégpedig hatalmában áll bármit állítgatni, mert az újságok a kezében vannak –, akkor rendszerint senki nem mond ellent. Csak éppen nem is lehet semmit kezdeni vele.

Azt hiszem, ha rövid körkérdést végeznénk a méhészetekben, azt találnánk, hogy a legelismertebb méhészek a legkevésbé sem törődnének azzal, amit Forel és Kühn felfedeztek, mivel a méhésznek meglehetősen gyakorlatiasan kell eljárnia. Ezért legtöbbször a szükséges dolgokat ösztönösen tudja.

Persze jobb, ha tudjuk is, hogy miért tesszük, amit csak ösztönösen végzünk. Azt hiszem, láttam is már olyat, hogy ha odakint éppen hullik a hó, akkor a méhész egy vasárnap délután még le is ül, és el is olvas egy-egy ilyen cikket, mivel természetesen érdekli. De sokra nem jut vele, mivel egy ilyen cikkel semmit sem lehet kezdeni.

De bizonyosan van egyéb érdekes kérdésük.

Müller úr: Szeretnék még a méhanyáról szólni pár szót. Már említettük, hogy tojásokat rak. De vannak ugyebár megtermékenyítetlen anyák például, ha rossz az idő, amelyeknek a tojásaiból csak herék kelnek ki, s ezeknek semmi értéke nincs. Éppígy, ha az anya meghal és nincsen új nemzedék, akkor egy dolgozóból nevelnek ki helyette álanyát, de az is csak olyan tojásokat képes rakni, amikből herék kelnek ki.

Az anya nélkül maradt méhcsaládról is szólnék. Az első rajnak már nincsen anyája. Az új raj méhanyája még a lépsejtben pihen. Csak az öreg méhek halnak meg a régi anyával, s ha őt kiveszem, a maradék rajt vissza tudom terelni a kaptárba.

A méhek látásával kapcsolatban pedig a következőket mondanám: Ha a méhkaptárban dolgozunk és túl sok a fény, ami azt jelenti, hogy az ember számára még mindig csak félhomály van, az kolosszális mértékben felizgatja a méheket.

A méhcsípéssel kapcsolatban: Általánosan ismert dolog, hogy az előraj meglehetősen ingerlékeny. Az utórajra ez nem teljesen igaz. Az a tapasztalatunk, hogy a fiatal méhek még nem csípnek, nem használják a fullánkjukat.

Azután van olyan környék, ahol nem veszik el a méhektől a mézet, amíg a pap meg nem szentelte. A méz napja augusztus 8.

Még az is előfordulhat, hogy a raj kirepül, s a méhanya valahol máshol megtelepszik, ezzel úgy tűnik, mintha el is intézték volna az ügyet, de persze ez nincsen egészen így.

Dr. Steiner: Mindaz, amit elmondtam, oda vezet, hogy a régi anya elhagyja népét, amikor megjelenik az új, vagyis mint világító lárvácska mutatja meg magát. Ha a méhcsalád kirajzott, és megfogjuk a régi méhanyát, akkor a népét, ahogy Müller úr is mondta, vissza lehet tenni a kaptárba, és szépen tovább dolgoznak. Igazán nem helyteleníthetjük, hogy a nép kiköltözik, amikor a három pici homlokszemükre olyan erős hatással van a fény, amit a fiatal anya áraszt magából. Nem a külvilágból jön a fény. Ilyen esetben teljesen logikusan kell eljárni. Szeretnék az életből szolgálni egy példával. Képzeljék el, hogy dolgoznak valahol, és egy nap kiderül, hogy mindannyiuknak sztrájkolniuk kell, mert a vezetésben valami nagyon nem stimmel. Tegyük fel, valóban a sztrájk mellett döntenek. És önök Uraim, ekkor „kirajzanak”.

Egy kis idő eltelik, és önök nem tudnak többé élelmiszert vásárolni. Az éhhalál szélén szépen együtt visszamennek. Most kérdezem én: nem igaz talán, hogy történt valami szabálytalanság az elején? Tisztában kell lenniük azzal, hogy ha a kirajzott néptől elveszik a régi anyát, és visszarakják őket a kaptárba, azzal szükség törvényt bont, hiszen nincsen többé a régi anya – amit persze mind éreznek –, és el kell látniuk az új méhanyát, amivel arra kényszerítjük őket, hogy beleharapjanak a keserű gyümölcsbe. Vagyis nem árt más megvilágításban is megvizsgálni mindezt.

Ön beszélt még arról is, hogy a méhek akkor is kirajzanak, amikor az új anya tulajdonképpen még meg sem érkezett. Olyankor is megfigyelt ilyesmit, amikor a fiatal anyának még a tojása sem volt meg?

Müller úr: Csakis kilenc nappal az új anya kikelése előtt figyeltem meg.

Dr. Steiner: Az új méhanya először tojásként van a kaptárban. Tizenhat nap alatt fejlődik ki teljesen. Akkor kikel. Kilenc nappal előbb már egészen biztosan ott volt. Az érdekes a dologban az, hogy a tojás fénylik a legerősebben. Szép lassan tűnik el ez a fény, és a fiatal anya még egy ideig fénylik. De mint mondtam, akkor fénylik legerősebben, amikor még tojás, vagy lárva állapotban van. Nem csoda ezek után, ha a méhek előrajzást folytatnak. Ezeket az előrajzásokat a legérzékenyebb méhek alkotják. Ez abból is következik, hogy amíg a fiatal anya meg nem érkezik, nem igazán történik semmi. Csakhogy a fiatal anya attól kezdve jelen van, hogy a tojása ott van a kaptárban.

Ha az anyát nem termékenyítik meg, akkor nem rak dolgozótojásokat, csak heretojásokat, ráadásul olyan herék kelnek ki, amik semmire sem jók. Ez így van. A megtermékenyítetlen anya ivadékait semmire sem lehet használni, mert nincsenek köztük dolgozók. Ebből az is jól megállapítható, hogy a méhek nászrepülése teljes mértékben a Nap hatása alatt áll.

Azt is láthatjuk, hogy a kémia milyen nagy szerepet játszik mindebben. Hiszen minden, ami ekkor hat, az a méhek nemi lényére hat, ami viszont teljesen egy kémiai lény. Amikor a méhanya a magasba száll, a hatást természetesen nem a fény hívja életre, hanem a fényben jelenlévő kémiai hatás. Ebből is jól látszik, milyen érzékenyek a méhek a kémiai hatásokra.

Továbbá azt is említette Müller úr, hogy amikor a kaptárban dolgozik, akkor némi kis fényre van szüksége, ami a méheket nyugtalanná teszi. Gondoljuk csak át: A méhek kémiai hatást fogadnak be a fényen keresztül, amit nagyon erősen érzékelnek. Tehát, ha egy ember jön és fényt enged be hozzájuk – hirtelen világos lesz –, az úgy hat a méhekre, mint egy hirtelen jött huzat. Pont úgy, mint ha önök egy szobában ülnek, az ablak hirtelen kinyílik, és huzat lesz. A méhek érzékelik a fényt. De nem a világosságot. Megrázkódtatást élnek át. Majdhogynem azt mondhatnám – anélkül hogy láttam volna –: ha a méhész fényt enged be a kaptárba, akkor a méhek nagyon idegesek lesznek, és fel-alá kezdenek szálldosni, mint a fecskék. Ide-oda táncolnak. Éppen ez a jele annak, hogy eluralkodott rajtuk a belső nyugtalanság. Gondoljanak csak bele, hogy ha a méhek látnák a fényt, nem lennének idegesek. Egyszerűen inkább egy sarokba rejtőznének, hogy ne hasson rájuk a fény.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem lehet összehasonlítani a dolgok emberre tett hatását, azzal, ahogyan más lényekre hatnak. Különben mindent „elemberesítünk”, és így persze oda lyukadunk ki, hogy ha az ember így meg így lát, akkor az állat is úgy lát. Ezt nem szabad alapvetően kijelenteni. Valószínűleg önök is megfigyelték már a következőt: Képzeljék el, hogy egy olyan konyhában vannak, ahol a tűzhely egy kicsit még meleg. A macska szívesen alszik a még kicsit meleg tűzhelyen. Összegömbölyödik, behunyja a szemét és elalszik. Ha valahol az egyik szekrény alatt egy egérke van, amit a szemével egyáltalán nem érzékelhet, hiszen az csukva van, előfordul, hogy a macska mégis hirtelen ugrik egyet, anélkül, hogy előtte kinyitná a szemét, és teljes bizonyossággal az egérre veti magát. Még mielőtt végiggondoltuk volna az egészet, már hozza is szájában az egeret.

Nyilván önök sem fogják azt állítani, hogy a macska látta az egeret, hiszen a szeme csukva volt, sőt aludt. Az emberek erre azt mondják, hogy nagyon éles a hallása, és azzal érzékelte az egér jelenlétét. Akkor azt kéne állítanunk, hogy a macska alvás közben hall a legjobban. Ez egy meglehetősen kétséges állítás, mert a látás és a hallás olyan érzékszervek, amelyeket főképpen ébren használunk, míg a szaglás alvás közben játszik nagyon nagy szerepet. A szaglás pedig kémiai úton működik. Az orrban is és az agyban is kémiai elváltozásokat okoz. Arról nem beszélve, hogy ha valamit hallanak, akkor nagy biztonsággal tudnak ráugrani? Nem hiszem, hogy ez az eset állna fenn. A hallás alapján nem lehet annyira gyorsan tájékozódni. Tehát hallásról nem lehet szó ebben az esetben, viszont találunk a macskánál egy rendkívül érzékeny szaglószervet, ami a bajuszában van. Minden egyes bajusz egy kicsi cső, amiben egy olyan anyag van, ami megváltozik, ha a közelben egér van (rajzol). Amikor nincsen a közelben egér, ennek az anyagnak akkor is megvan a maga állapota, de ez nyomban megváltozik, ha a macska körül valahol, akár távol is, egy egér van, és ezáltal a macska érzékeli azt. Már említettem, hogy vannak emberek, akik a harmadik emeleten is megérzik, ha a pincében például hajdina van, és akár meg is betegedhetnek tőle. Könnyedén meggyőződhetünk róla, hogy a szaglás egy nagyon pontos és biztos érzékszerv. Különben nem léteznének például rendőrkutyák sem. A szemükkel nem sokra mennek, de a szaglásuk igen eredményes. Az állatok birodalmában nem a látás, hanem a szaglás nyújtja a biztos pontot. Az pedig ultraviola sugárzásban válik a legerősebbé. Ha kegyet akarnak gyakorolni egy rendőrkutyán, akkor tartsák őt folyamatosan ultraviola sugarak alatt. Akkor még biztosabban megtalál bármit, mert a szaglóidegei – neki is szaglóbajsza van – még élesebbekké és pontosabbakká válnak. Akkor tudhatnak meg bármit is az állatokról, ha abban a pillanatban, ahogy az állatok birodalmába lépnek, tudomásul veszik, hogy az olyan tudatos érzékektől, mint a hallás meg a látás, el kell vonatkoztatniuk, és le kell süllyedniük a szagló-, illetve íz-érzékhez.

Azt a véleményét is elmondta Müller úr, hogy a fiatal méhek nem csípnek. De ez könnyen megmagyarázható, hiszen a fiatal méheknek ez a szerve, sőt, egész szervezete még nincsen teljesen kifejlődve. Ez csak idősebb korban történik meg. Ebben nincs semmi különös, és nem is mond ellent annak, amit eddig elmondtam.

Müller úr a mesterséges táplálással kapcsolatban tesz fel egy kérdést. Ő négy liter vízbe öt kiló cukrot, kakukkfüvet, kamillateát és egy csipet sót tesz. Azt kérdezi, ennek milyen hatása van?

Dr. Steiner: Ezzel kapcsolatban különösen jó tájékoztatást tudunk nyújtani, mivel a gyógyszereink egy része azokon az elveken alapszik, amit ön itt ösztönösen tett. Nem mind, de egy részük ezen alapszik.

Ha a méheket cukorral etetik, az egyenesen garázdaság, mivel természettől fogva nem a cukor a táplálékuk, hanem a virágpor, a méz meg a nektár.

Müller úr: Néha az egész méhészetet ki kell üríteni (még a lépsejtben lévő ivadékokat is), különben a méhek vérhast kaphatnak. De ilyenkor legfeljebb két-három kiló méz marad, ami semmire sem elég.

Dr. Steiner: A méhek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy cukrot egyenek. Ahhoz vannak szokva, hogy a méz szolgáljon számukra eledelül. Ilyen a természetük. Érdekes persze, hogy télen szinte bármit egyfajta mézzé tudnak alakítani. Minden lény átalakítja egy kicsit a táplálékot, amit felvesz magába. A méh tehát képes arra, hogy a tél folyamán felvett táplálékot egyfajta mézzé átalakítsa. Képzelhetik, hogy ehhez lényegesen nagyobb erőre van szükség, mintha eleve mézet fogyasztanának. Akkor nem kellene az erejüket a cukor mézzé alakítására használni.

Milyen méhek azok, amelyek képesek önmaguktól mézzé átalakítani a cukrot? Azok, amelyek a legerősebbek és legértékesebbek. A gyenge méheket nem lehet rávenni, hogy a cukorból mézet készítsenek. Erre többé-kevésbé alkalmatlanok.

De azt is mondtam, hogy különösen jól magyarázható mindez, ha az eledelükhöz kamillateát adunk: ezzel még valamit le is veszünk a méhek terheiből, hiszen egyébként ezt saját maguknak a testükön belül kellene létrehozniuk. Ha összekeverjük a cukrot a kamillateával, akkor olyasmit tettünk a cukorhoz, ami a virágban létrehozza a mézet. Az a szubsztancia ugyanis, ami a kamillateában benne van, minden mézelő virágban is benne van. A kamilla azonban sokkal nagyobb mértékben tartalmazza ezt az anyagot, és emiatt nem is használható mézelő virágnak. A növényekben sok a keményítő, aminek erős hajlama van, hogy cukorrá alakuljon. A keményítőre úgy hat a kamillanedv a virágon belül, hogy a cukornedvet mézzé változtatja. Ha tehát a méheknek kamillateát adnak, azzal a mézkészítést segítik elő, mert a cukrot ezáltal a mézhez hasonlatossá teszik.

Ezt alkalmazzuk a gyógyszereknél is. Egy fémet például nem lehet csak úgy egyszerűen bejuttatni az emberi szervezetbe, mert az átfolyna az emésztőrendszeren. Ehelyett keverni kell valamivel, hogy könnyebben felszívódjon. Ugyanez a helyzet a kamillateával, amit a cukorhoz tesznek.

A sót azért kell hozzáadni, mert a só amúgy is képes rá, hogy az egyébként emészthetetlen dolgokat emészthetővé tegye. Az ember ösztönösen sót tesz a levesébe, mert a só gyorsan szétterjed az ember szervezetében, és így emészthetőbbé teszi a táplálékot.

10. előadás – A méz és a kvarc – Dornach, 1923. december 1.

Uraim, Müller úr kezembe adta a Svájci Méhészeti Szaklap egy másik számát is, amiben szó esik a mézzel való gyógyításról, mézkúrákról. A címe: Az Amdeni Frauenfelder Gyermekotthonban végzett mézkúrák eredményei. Írta Dr. Paula Emrich, és a harmadik számban található.

Felolvasnak néhány részt.

Izgalmas lenne ma néhány megjegyzést tenni ehhez a cikkhez. A cikk arról szól, hogy ebben a bizonyos gyermekotthonban azzal kísérleteztek, hogy mézzel kezeltek alultáplált gyermekeket, mégpedig úgy, hogy langyos tejben oldották fel a mézet. Fontos, hogy a tej ne forrjon fel. Csak melegítik, de nem forralják.

Kitűnő eredményeket könyvelhettek el. A cikk írója szerint a gyermekek vörösvértest száma nagy mértékben emelkedett. Volt például egy testvérpár. A kisebbiknek a normálishoz képest csak 53% vörösvértestje volt. A kúra végeztével, amikor az intézetet elhagyta, ez a szám 82%-ra emelkedett. Az idősebbik testvér 70%-kal jött az otthonba, és amikor elvitték, már 78% volt. Ő ugyan kevesebbet javult, de javult. A nagyobbik testvér csak tejkúrát végzett, és azzal is fejlődött, de 70%-ról csak 78%-ra. Bár már eleve sem volt annyira gyenge, nem is erősödött meg úgy, mint a testvére.

Ezen kívül még sok más érdekes kísérletről tesznek tanúbizonyságot a cikkben. Most azonban kérem, szenteljünk egy kevés figyelmet a gyermekek életkorának. Ha bármilyen szer emberre tett hatását vizsgálni kívánjuk, akkor semmire nem megyünk pusztán a laborkísérletekkel. Mint minden betegnél, legelőször is megállapítjuk a kísérletben résztvevő korát, bármilyen táplálkozási kúrát vagy gyógymódot alkalmazunk is, az első mindig az életkor megállapítása.

Szó van tehát egy kisfiúról, aki tizenegy éves. Nyolc hétig mézkúrán volt, és ezalatt nagyon jelentős javulás állt be a mirigyeiben, a tüdőcsúcshurutja is javult, és a vörösvértestek száma is sokat emelkedett: 53%-ról 75%-ra. Másodikként megint egy 11 éves kisfiúról van szó. Az ő vörösvértest szintje 55%-ról 74%-ra emelkedett. Egy tizennégy éves leány szintje 70%-ról 88%-ra emelkedett. A többi növekedést most nem olvasom fel, de a cikk végéig tetemes mennyiségű példát sorolnak fel. Említi még a súlynövekedést, ami az összes gyermeknél igen jelentős volt. Ez arról tanúskodik, hogy a gyermekek mind megerősödtek. Megemlít még egy hét- éves és egy tízéves kislányt, s öt fiút, akik hét-, nyolc-, kilenc-, tizenegy- és tizenhárom évesek. A kísérletek tehát azt bizonyítják, hogy voltaképpen iskolaköteles korban a gyermekek rendkívüli mértékben megerősödnek a mézkúrától.

A szerző azt próbálja kutatni, hogy mindennek mi lehet az oka. Egészen érdekes dolgokra bukkan. Olyasmit közöl, ami a legszélsőségesebb mértékben elmarasztalja azt, amit a mai tudomány mindenfajta módon érvényre juttat.

Mit tesz a mai tudomány, ha vizsgálni akarja egy élelmiszer tápértékét? Szétszedi elemeire a táplálékot, és megnézi, hogy az összetevők milyen kémiai anyagokból állnak. Ezt teszi a tudomány.

A következő történt: a híres fiziológia professzor, Bunge egyik tanítványa – írja a szerző – Baselben folytatott kísérleteket, ahol egereket tejjel táplált. A tej jót tett nekik. Kitűnően fejlődtek. Tehát tejjel táplálták őket. De még más módon is kísérletezett. A tej kazeinből, zsírokból, cukorból és sóból áll. Ezért így szólt magában: „Ha a tej kitűnően táplálja az egereket, és a tej kazeinből, zsírokból, cukorból és sóból áll, akkor az egerek egyik csoportjának kazeint, zsírokat, cukrot és sót adok. És nézzenek oda, azok az egerek, amik kazeint, zsírt, cukrot és sót kaptak, pár nap múlva elpusztultak. Ugyanazt kapták, és mégis elpusztultak. Az anyag összetétele lényegtelen. Valami más a lényeg!”– ezt kellett volna az uraknak magukban megállapítaniuk.

De mit mondtak erre a Tisztelt Urak? Minden az anyag, anyagnak mindenütt kell lennie. Ahol akármi is történik, ott lennie kell valamilyen anyagnak. De az anyagok, amelyek a tejben vannak, a kazein, a zsír, a cukor és a só, nem működtetik a dolgot. Akkor az urak így szóltak: „Kell hogy legyen benne egy még ismeretlen anyag, ami olyan kis mennyiségben van jelen, hogy kémiailag nem kimutatható”. Ezt az anyagot nevezik az emberek vitaminnak. Vita = élet vagyis vitamin annyit tesz: „ami az életet létre hozza”.

Heine egyszer ki akart valamit gúnyolni, és azt mondta: Vannak emberek, akik meg akarják magyarázni, hogy honnan jön a szegénység. Legegyszerűbb azt mondani, hogy a szegénység a pauvreté-ből (franciául szegényességet – a ford. megj.) fakad. Csináltak neki egy másik szót, de ezzel semmit sem magyaráztak meg.

Egyszer egy társaságban fordultam meg, ahol arról folyt a társalkodás, hogy miből fakad a komikum, és emberek egész sora gyönyörű gondolatokat sorakoztatott fel erről, illetve hogy tulajdonképpen min is nevetnek az emberek. Ekkor felállt valaki és úgy indult el a pódium felé, hogy azt az érzetet keltette: igen magvas mondanivalója van a témában. Ki is fejtette a véleményét a komikumról a következőképpen: A komikum abból fakad, hogy az emberben ott a vis comica: vis = erő comica = komikus. Az emberben ott a komikus erő, és ebből fakad a komika. – Ez körülbelül olyan, mintha valaki azt mondaná a közgazdaságtanban: „Honnan jön a pénz? A pénz a pénzcsináló erőből fakad.” Ezzel nem sokra mennénk.

A közgazdaságtan tudományában meglehetősen furcsának tartanák azt, aki azt állítja, hogy a pénz a pénzcsináló erőből fakad. De a természettudományokban valamiért nem tűnik fel, ha valaki azt mondja: „Honnan jön a tej éltető ereje?”, s azt válaszolja: „A vitaminokból”, ez épp ugyanaz, mint hogy a szegénység a pauvreté-ből fakad. De ezt nem veszik észre. Azt hiszik, hogy valami nagyon nagyot mondtak, pedig semmit sem mondtak.

Ez az, amiről beszélek. Ez felháborító a mai tudományban! Ők maguk is elhiszik, hogy mondanak valamit, nagy szavakkal közhírré teszik, a többiek pedig mindent elfogadnak tőlük. De ha ez még sokáig így folytatódik, akkor minden elkorcsosul és eltűnik itt a Földön. A világ ugyanis azon áll vagy bukik, hogy képesek vagyunk-e megtenni valamit, nem pedig azon, hogy tudunk e szép szavakat csiholni. A szavaknak arra kell vonatkozniuk, ami valóban létezik. Régen a tudomány közvetlenül össze volt kapcsolva a gyakorlattal. A mai tudomány semmit nem tud többé a gyakorlatról. Csak szavakat szövöget. Ez pedig természetesen abból fakad, hogy a régi autoritáshoz egy új csatlakozott.

Csak abba gondoljanak bele, hogy nem olyan régen még milyen kevés újság állt rendelkezésére a speciális dolgoknak. Olyan közleményekről szóltak, amelyek méhésztalálkozókon hangzottak el. Még az én fiatal koromban is így volt. Ebből mindenki megtudhatta, hogy az ilyen méhészeti napokon mi történt. Egyik elmondta a másiknak azt, amit tapasztalatból megtudott, és mindenki azonnal sejtette a másikról, hogy csak a levegőbe beszél, vagy valóban a tapasztalatai alapján szól. Ugyanis egészen más dolog, ha valakit beszélni hallunk. Olyankor észrevesszük, hogy tud-e valamit, vagy csak hablatyol. A nyomtatás egy új szaktekintély, amely csatlakozott a régiekhez. Ha bármi megjelenik nyomtatásban, mindenki azt hiszi, hogy a mögött lennie kell valaminek.

Ennél a cikknél azonban van még valami. A doktornő mézkúrája valóban nagyon áldásosan hatott a gyermekekre. Amit a gyakorlatban elért, az egyenesen lenyűgöző. Majd fogja magát, tudományosan átgondolja, és alapvetően semmire sem jön rá. Azt mondja:

„Nagyon kívánatos lenne, hogy kísérleteink híre elterjedjen, és a fiatalság körében megint rendszeressé váljon a mézfogyasztás.

Közléseink egyelőre csak a gyakorlatra vonatkoznak, de nem kétséges, hogy a vitamintan továbbfejlesztésével gyógyszerészeink és fiziológusaink megoldják a méz szervezetre tett hatásának problémáját.”

Rögtön az elején a szerző azt is írja:

„Szükségét érzem, hogy egyszer orvosi szemszögből is tudósíthassak a mézkúrák hatásáról… Nagyszerű eredményeink arra bátorítanak, hogy mélyére ássunk az összefüggéseknek. Bár biztos vagyok abban, hogy messziről sem jutottunk a probléma közelébe, mégis tapasztalataink alapján meg szeretném világítani azokat a pontokat, amelyeknek véleményem szerint több tudományos figyelmet és kutatást kell szentelni.”

Saját szavaival igazolja a doktornő – aki egyébként nagyon szerény –, hogy az egész vitamintannal még messziről sem hatoltak az ügy mélyére.

Most gondoljuk át a következőt: meg akarjuk tudni, hogy min alapszik a mézkúrák hatása. Azt is látjuk, hogy ezek a kísérletek mutatnak nekünk valamit. Azt mutatják, hogy a méz hatása különösen erőteljes – amit a kísérletek egyre inkább igazolnak –, de nem a kisgyermekeknél, hanem azoknál, akik vagy éppen megérkeztek a fogváltás időszakába, vagy jócskán túl vannak rajta. Ezt maguk a kísérletek mutatták meg. Nagyon fontos, hogy ezt figyelembe vegyük! De a kísérletek még valamit megmutatnak. Azt, hogy gyermekek esetében akkor hat legerősebben, ha egy kicsit felmelegített tejben elkeverik. A tej és méz keveréke tehát leginkább gyermekeknél hat.

Ha ennél is tovább mennénk, akkor a következőre bukkannánk. Azt fedeznénk fel, hogy a kisebb gyermekek számára is jelentőssé válhat a méz. De akkor a tejbe csak egészen kevés mézet kell keverni. Az időseknél pedig a méz az, ami inkább hat, nem a tej. A legkedvezőbb eredményt idősek esetében azzal érünk el, ha csak mézet kapnak, tej nélkül.

Arra jöhetünk rá, hogy a tej és a méz olyan táplálékok, amelyek az emberi élet szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírnak. Ez éppen ezekből a kísérletekből következik.

Az ősi tudományok nem voltak annyira sötétek, mint a mai tudomány gondolja. Egészen egyszerű módszerekkel képesek működni, de tulajdonképpen nagyon agyafúrtak és bölcsek. Mind ismerjük a mondást a tejjel és mézzel folyó Kánaánról. Egy olyan ország ez, ahol az emberek egészségesen élhetnek. Vagyis régen még tudták, hogy a méz és a tej az élettel roppant szoros összefüggésben áll.

A természet általában nagyon értelmesen beszél hozzánk. Meg is érthetjük, amit mond, ha az egyszerű dolgokkal is megelégszünk. Aki tudja, hogy a természet igen bölcsen dolgozik, annak nincsen szüksége túl sok bizonyítékra, hogy leginkább a tej az, ami a kisgyermeknek, illetve a növekvő gyermeknek jó. Ellenkező esetben az anyák melléből méz folyna és nem tej, ami egyáltalán nem tartozik a lehetetlenségek közé, hiszen a növények is termelnek mézet. A legteljesebb mértékben lehetséges lenne, hogy a női mellmirigyek mézet termeljenek. Mégis meg kell elégednünk a dolgokkal. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a természet egy kontár, és az anya mellébe csak tejet tett, a mézet meg kifelejtette. Nem. E mögött az a felismerés áll, hogy a kisgyermek számára a tej jöhet elsősorban számításba, és a mézből egyre többet kaphat, ahogy egyre nagyobb lesz.

De azért azt ne képzeljük, hogy a szegénység a pauvreté-ből fakad, a komikum a vis comicából, a méz éltető erejét meg a vitaminok adják. A valódi összefüggéseket kell megfigyelnünk. Ezzel kapcsolatban pedig a következőt tudom mondani önöknek – olyasmit akarunk most összerakni, amit az előadások alapján már réges-régen tudunk, csak megfelelő módon kell a dolgokra tekinteni.

Ha magas hegységekbe mennek Uraim, akkor ott, ahol a föld a legkeményebb, meg fogják találni a kvarc kristályokat. Ezek a kristályok igen szépek. Mindenütt megtalálhatóak. Talán emlékeznek, hogy már felrajzoltam önöknek ezt a kristályformát, ami így néz ki.

Ha teljes egész a kristály, akkor lent ugyanúgy néz ki, mint a rajzon felül. De leggyakrabban nem teljes. Szinte kinőnek a kövekből abban a formában, ahogy most is és már többször felrajzoltam önöknek. Mit is jelent mindez? A Föld hagyja, hogy efféle kristályok kinőjenek belőle. Olyanok, amelyek hatszögletűek, és csúcsban végződnek. Vagyis a Földben ott van az erő, ami képes rá, hogy valami hatszögletűt alkosson.

Az emberben benne van az összes olyan erő, ami akár a Földben, akár a Világegyetemben megtalálható. A Föld ezt az erőt szintén a Világmindenségtől kapta. Az ember pedig a Földtől. Tehát az emberben megvan ugyanaz az erő, aminek hatására a Földből előtörnek ezek a kristályok. De hogyan van meg benne? Az ember teste tele van kvarccal.

Most azt mondják: „Mennydörgős mennykő, már megint miket beszél ez itt össze vissza!” A kvarc, amit a magas hegyekben megtalálunk, egyike a legkeményebb anyagoknak. Jól beleverhetik a koponyájukat. A fejük összetörne, de a kvarc nem. A kvarc esetében tehát a keménysége a legszembetűnőbb. De az anyagok nem mindig ugyanolyanok, mint ahogy itt vagy ott szembejönnek velünk. Az emberi testben ugyanez a kvarc folyékony formában van jelen. Miért?

Megfigyelhetjük – de erre tényleg oda kell figyelni, egyfajta helyes belső figyelemmel –, ahogyan valami a fejtől a végtagok felé áramlik az ember testében (lásd a rajzot a következő oldalon). Ez nagyon érdekes: fentről, a fejtől folyamatosan ugyanaz áramlik, ami a Földből egykor – mint például a kvarckristály – előtört és megkeményedett a Föld felszínén, miután a belsejéből kiáramlott. A Föld belsejéből a széle felé áramlott. Az emberben a fejtől áramlik szét a testben. Ez a kvarc, más néven a kovasav. De az emberi test nem engedi, hogy a kvarc kristályosodjon. Szép kis történet kerekedne belőle, ha odabent tele lennénk kvarckristályokkal. Meglehetősen fájdalmas lenne.

Az emberi test addig a pontig engedi el a kvarcot, amíg az már majdnem hatszögletűvé válik. Ott megállítja. Nem engedi tovább. Vagyis a kvarcképződés kezdete megtörténik a testünkben, de több nem. Az egész élet azon alapszik, hogy a fejtől folyamatosan lefelé áramló kvarc kristályokba akar rendeződni, és ezt mi folyamatosan megakadályozzuk. Odabent tehát ilyen kristályok szeretnének képződni. De nem tudnak teljesen kialakulni, mert a testünk megállítja a folyamatot, ehelyett úgymond igen erős hígításban kvarcnedv kering a testünkben.

Ha nem lenne a testünkben kvarc, akkor például bármennyi cukrot is ennénk, nem éreznénk az édes ízt. Ez a kvarc hatása, de nem az anyagi részé, hanem azé az erőé, amely a kvarcot folyton hatszögletű kristállyá törekszik alakítani.

A Földben folytatódik az, ami az emberben elkezdődik. Az emberben a kvarc eljut addig a pontig, amikor már hatszögű kristályokká alakulna, a Földben pedig hatszögű kristályok formájában a felszínre tör. Az embernek azonban szüksége van a kvarc erejére, az erőre, ami hatszögű kristályformát akar létrehozni.

Gondolom, nem mindenki matematikus önök között. A geometriában sem mind járatosak. Talán nem tudnának kapásból felrajzolni vagy szoborba formálni egy kvarckristályt. Ám a testük igen kiváló matematikus, és folyton ilyen kristályokat akar készíteni. De ezt megakadályozzuk. Egyébként pedig mindennemű élet abból áll, hogy megakadályozzuk a halált, és amikor többé nem állítjuk meg, akkor meghalunk.

Most térjünk vissza a méhekhez. A méhek kirepülnek és mézet gyűjtenek. A mézet a méh a testében feldolgozza és saját életerejévé alakítja át. Továbbá viaszt hoz létre. De mit is tesz a viasszal? Hatszögletű lépsejteket készít belőle. A Föld is hatszögletű kovakristályokat készít. A méhek pedig hatszögletű lépsejtet.

Ez rendkívül érdekes: Ha most felrajzolnám, hogy miként néznek ki a lépsejtek, vagy ha emlékeznek rá, hogy Müller úr miként rajzolta fel a táblára, akkor tudják, hogy ugyanúgy néznek ki, mint a kvarc kristályok, csak üregesek. A kvarc ugyan nem üreges, de a formájuk teljesen egyforma.

A lépsejtek tehát üregesek. De mi kerül bele? A méhtojás. A kvarcban kovasav van, a lépsejtek üregeiben a méhtojás. A méhet ugyanaz az erő képzi, mint ami a Föld belsejében létre hozza a kvarc kristályt. A finoman eloszlott kovasav hatása. Egy erő van benne. Fizikailag egyáltalán nem bizonyítható erő. A méhek testében ez az erő a mézen keresztül úgy hat, hogy a viasz pont olyan formájú legyen, amire az embernek szüksége van, mert ezek a hatszögletű formák jelen kell hogy legyenek az emberben is. Az embernek ugyanerre van szüksége. Mivel a méh a legalkalmasabb állat arra, hogy a hatszögletű forma erejét létrehozza, ezért a méhek azt a táplálékot gyűjtik, ami a leginkább alkalmas arra, hogy átvezessék ezen a hatszöggé formáló erőn.

Ha mézet eszünk, akkor egy elképesztően hatalmas fejlesztő erő jut a szervezetünkbe. Ha túl gyengék lettünk ahhoz, hogy ezt a hatszögerőt, ami a fejtől az egész test felé áramlik, saját magunk fejlesszük, ha nincs elég erőnk, hogy a vérünkben megfelelő szilárdságot teremtsünk, ami biztosítja, hogy a hatszögerő ott legyen, akkor beléphet a képbe a méz, illetve gyermekeknél a tej. A gyermekekben még eleve nincs meg ez a hatszögerő, ezért kell azt a tejből megkapniuk, abból a tejből, amit az ember maga hoz létre.

Ezért van az, hogy bármennyi kazeint, cukrot, sót és zsírt adhatnak az egereknek, azok megdöglenek. Miért? Mert az állatnak éppúgy szüksége van a hatszögerőre. Ha csak úgy egyszerűen összekeverjük a hozzávalókat, akkor a hatszögerő nincsen benne. Ha az egerek tejet kapnak, abban benne van. Ha ez az erő egy kicsit tovább hatna a tejben, mint kell, akkor a tejben apró kristályok képződnének, körülbelül olyan érzés lenne meginni, mintha apró kis szőröcskék lennének benne. De a tej nem juthat ilyen messzire, mert az ember, illetve az állat testéből származik, és ezért folyékony marad. Ez elegendő a kisgyermek számára, de nem az egy felnőttnek. A felnövekvés pedig már gyermekkorban elkezdődik. Akkor már arra az erősebb hatszögerőre van szükség, amit a mézben találhatunk.

Ez félelmetesen érdekes. A tej, még ha az emberből jön is, tulajdonképpen állati, az ember állati részéből jön. A méz a növényvilágból származik, még ha a méhek közvetítésével is. A méz növényi eredetű. A kovasav, vagyis a kvarc ásványi eredetű. Egészen tisztán látható, hogy hatszögletű formája van. A viasz, ami a méhekben képződik a méz hatása alatt, formát kapott – nem általa keletkezik, de a formáját tőle kapja – és hatszögletűvé alakul. A tej feloldja a formát. A tejben a hatszögű kristálynak csak az árnyképe alakul ki. Ezért azt mondhatjuk, hogy a méz az, amit a legszívesebben kellene befogadnia az embernek.

Azt gondolhatnánk, milyen jó lenne, ha a méz helyett az ember szépen megehetné a kvarckristályt, és máris benne lenne ez az erő. Ámde annak a kovasavnak, ami már oda jutott, hogy hatszögűvé formálódott, túl erős lenne a hatása. Mégis, ez a hatás nagyon fontos számunkra.

Tételezzük fel a következőt. Van egy gyermek, akinek nincs akkora szerencséje, hogy tizenhat, tizenhét évesen, vagy tizenkét, tizenhárom évesen egy mézkúrán vegyen részt, a cikkben leírtak alapján. Nincsen jól a gyermek, és a vörösvértestjei egyre gyengébbek és gyengébbek. A vérben egyre kevesebb van belőlük. A gyermek felnő, harminc éves, szegény és egyre gyengébb állapotban van. Most már akár végigcsinálhatna egy mézkúrát, de elcsigázott, és kimerült. Olyan sok mézet kellene elfogyasztania, hogy tönkre menne a gyomra. A méz ugyanis egyben olyan valami is, ami az embert mértékletességre kényszeríti. Ha túl sok mézet eszünk, tönkre tehetjük a gyomrunkat.

Ez egy nagyon egyszerű dolgon alapszik. A méz édes. Rengeteg benne a cukor. A gyomornak viszont elsősorban savra van szüksége, és ha túl sok cukrot juttatnak bele, akkor az tönkre teheti ezt a savas hatást. Röviden, mézet csak szerény mennyiségben fogyaszthat az ember. Ha tehát valaki harminc éves korára olyan kimerült és elcsigázott állapotban van, hogy már csak nagy mennyiségű méz segítene rajta, akkor az a mennyiség tönkre teheti a gyomrát és a beleit is. Vagyis ezt nem szabad.

De tehetünk valami mást. Adhatunk neki elsőként igen nagy hígításban kvarcport, vagyis kovasavat mint orvosságot. Ha ezt megtettük, az megerősíti annyira, hogy kisebb mennyiségekben lassan képes legyen élvezni a méz jótéteményét. Ha a nagy hígítású kovasav már előhívta benne az erőt, amivel hatszögletű formákba akar alakulni, akkor jöhet a méz. A kovasav készíti elő az utat a méznek.

Ha tehát egy harmincéves embernek alacsony a hemoglobin szintje és teljesen ki van merülve, akkor amíg nem ehet mézet, kovasavat kap nagy hígításban, és csak később mézet. Így képes lesz a méz hatni rá.

Ezeket az összefüggéseket Uraim, ismerni kell. Megkérdezhetnénk, tulajdonképpen mi van a mézben, ami ilyen hatással van az emberre? A mézben lévő hatszöggé alakító erő az, ami az emberre ilyen hatással van. Ez az erő pedig megtalálható a méhekben s ezt a lépsejteken is látni. Ezért tesz ennyire jót a méz. Emiatt igaz az is, hogy bár a gyermek számára legalkalmasabb a tej, de hatása felerősíthető mézzel. De a felnőttek számára a méz az alkalmasabb. Ám ha már jóval idősebb, akkor a méz hatását meg kell erősítenünk a kvarcnedv hatásával. Mindazonáltal segíthet számára a mézes-tej kúra is, mert az emberben örökké ott marad az első gyermekkor ereje. De a puszta mézkúra is segíthet. Annyi bizonyos, hogy a mézkúra jótéteménye vitathatatlan.

A gyakorlat is jól tudja mindezt, és ezért a kereskedelemben folyamatosan rendelkezésre kellene állnia megfelelő mennyiségű méznek. De az emberek szívesen hagyják magukat átverni – most nem a szokásos értelemben vett bűnözői hazugságokról beszélek, hanem arról, hogy a kulturális körülmények által hagyják magukat becsapni. Ha elutaznak valahová, akár megszállnak egy hotelben és mézet rendelnek, az biztosan nem méz, hanem cukorméz, vagyis olyasvalami, amit mesterségesen hoztak létre. Ha tudnák az emberek, hogy a mesterséges mézben egyáltalán nem található meg a hatszögerő, akkor nem hagynák magukat így becsapni. Mézzel az egereket is lehetne etetni. Nagyon ízlene nekik. De a mesterséges méztől elpusztulnának, ha nem is pár nap alatt.

Ennyit szerettem volna mondani a mézkúrákról szóló cikkel kapcsolatban.

Azonban szembe jött velem egy másik érdekes dolog is, amiről beszélnék, és hallani szeretném, hogy önöknek mi ezzel kapcsolatban a véleménye. Mint látni fogják, olyan sok kérdés fog felmerülni, hogy megéri a fáradságot még a következő alkalommal is ezzel foglalkozni. Feltehetik a kérdéseiket és vagy én, vagy Müller úr válaszol rájuk. Most röviden még két dolgot érintenék. Talán különösnek fog tűnni az önök számára, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak hozzá.

Írásban feltett kérdés:

A régi paraszti méhészetekben meg voltak győződve róla, hogy a méhész és a méhek lelki kapcsolatban állnak egymással. Azt tartják, hogy ha a méhész meghal, azt azonnal jelezni kell a méheknek. Ha ez elmarad, akkor a következő év folyamán az összes méh elpusztul. A lelki kapcsolatot az is mutatja, hogy ha valaki dühösen megy be dolgozni a méhek közé, akkor sokkal inkább összecsípik, mintha nyugodt, harmonikus lelkiállapotban megy be hozzájuk. Tényleg van ebben valami?

Dr. Steiner: Szeretném, ha Müller úr egyszerű szavakkal elmondaná, hogy mindez szerinte légből kapott vélemény-e. A paraszti méhészetekben tényleg szokás jelezni a halált. De most erre a bizonyos kapcsolatra gondolok a „méhapa” és a méhek között. Talán Müller úr szól ezzel kapcsolatban pár szót.

Müller úr két esetet mesél ezzel kapcsolatban. Az egyik Baselben a másik Zürichben történt. Egy családban meghalt az asszony, aki nagyon sokat foglalkozott a méhekkel, és amikor meghalt, egy éven belül az összes méh elpusztult. A másik esetben, Baselben szintén meghalt egy asszony, aki sokat törődött a méhekkel, és ott is ugyanez történt. Nagyon nagy méhészet volt. Egyetlen év leforgása alatt a huszonnyolc méhcsalád hatra csökkent. Hogy ez mennyiben csak az idő függvénye, és mennyiben a méheké, azt nem tudni. Az sem bizonyítható, hogy nem volt-e valami betegségük. Lehet azonban, hogy a lelki kapcsolat volt az oka.

Dr. Steiner: Talán emlékezzünk vissza arra, amit egyszer az ember és az állatok kapcsolatáról mondtam önöknek. Nemrégiben hallhattunk számoló lovakról, amiknek feltették a kérdést, hogy például mennyi négy meg öt. Aztán valaki elkezdett számolni: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc – és a ló dobbantott a patájával. A lovak jelentős számolásokra voltak így képesek. Talán azt is hallották, hogy különösen az Elberfelder lovak lettek híresek erről. Az Elberferder lovakat ugyan nem láttam, de láttam egy másik lovat, ami bizonyos Osten úr tulajdona volt, ami éppoly kiválóan számolt. Ebből remekül kialakítható volt egy nézőpont arról, hogy mi is az alapja mindennek.

Az emberek sokat törték a fejüket ezekkel a lovakkal kapcsolatban. Van abban valami nagyon ijesztő, hogy a lovak hirtelen elkezdenek számolni. Ráadásul olyan pontosan, hogy a számológépek majdnem szégyenben maradtak. Nos Uraim, ha a lovak számtantanítása átmenne a gyakorlatba, akkor a könyvelők és számolással foglalkozók komoly gondba kerülnének. Ezért nem is olyan egyszerű kis történet ez a számoló lovakkal.

Éppen a tudomány az, ami hihetetlenül blamálta magát ezzel kapcsolatban. Arra könnyedén rájöhetünk, hogy a ló valójában nem tud számolni, azt kell kitaláljuk, hogy miképpen vehetjük rá, hogy kilencnél toppantson. Természetesen teljes idiotizmus azt képzelni, hogy a lovak képesek számolni. Pfungst docens úr is tisztában volt azzal, hogy a lovak nyilvánvalóan nem képesek számolni. A következő teóriával állt elő: „Osten úr a számoláskor mindig egy kis grimaszt vág, és az arc változását észreveszi a ló. Ekkor toppant.” Erre adódott a feladat: meg kell nézni, hogy Osten úr vág-e grimaszt. Oda is álltak, nézték, de nem láttak semmit. Ám teóriájában nem csalódva, a docens úr ekkor a következőket mondta: „A grimasz olyan kicsi, hogy én magam nem láthatom, de a ló igen.” Ebből Uraim, nyilvánvaló, hogy a lovak figyelmesebben képesek nézni, mint a docens urak – különben borul az egész.

Valójában természetesen nem ez volt a helyzet. Ha valaki képzett a szellemtudományban és megfigyelte az ügyet, akkor nem sok hangsúlyt fektet holmi grimaszokra. A dolog a következőképpen zajlott: Egyik oldalon állt a ló, vele szemben Osten úr, aki a ló kantárát tartotta. A jobb zsebébe Osten úr mindig cukorkákat tartott. Osten úr folyamatosan cukorkákat adott a lónak. A ló nagyon élvezte a cukorkákat és nagyon szerette érte Osten urat. Egyre jobban szerette Osten urat, míg végül kialakult köztük egy nagyon erőteljes kapcsolat. Ezek után Osten úrnak már semmilyen grimaszra nem volt szüksége, csak gondolkodnia kellett: a kilenc stimmel. Ezt a ló azonnal megérezte, mivel az állatok érzékei lényegesebben jobban reagálnak arra, ami körülöttük történik. Érzik, ami a fejünkben jár, anélkül hogy bármiféle grimaszt kellene vágnunk, olyat, amit a ló lát, de az ember nem. A ló megérezte az agyban lezajlott változást ami kilencnél végbement, és toppantott. Ha többé nem kap cukorkát, akkor a szeretet dühvé alakul, és azután már többé nem toppant.

Mint látják, az állatoknak igen kifinomult érzékeik vannak az iránt, ami valóban nem látható – nem a kis grimaszra gondolok. Ezeket a dolgokat egyszerűen csak meg kell figyelni. Akkor rögtön tudhatjuk, hogy az állatok csodálatosan megérzik a dolgokat.

Képzeljék el, hogy úgy mennek be a méhekhez, hogy gyógyíthatatlan rettegést éreznek. A méhek érzik a félelmet, ez kétségtelen. Mit is jelent, ha félelmet érzünk? Mint tudják, ilyenkor elsápadunk. A vér nem jut el a bőrig. Ha egy méh egy ilyen emberhez közelít, akkor a hatszögerőből többet fog érezni az emberben, mint normálisan, és akkor mézet és viaszt akar tőle. Viszont, ha úgy megy oda valaki, hogy higgadt, a vér rendesen folyik az ereiben, akkor a méh egészen mást fog észrevenni. Akkor azt érzi, hogy a vérben ott van ugyanaz a hatszög-erő, mint a mézben.

Ha valaki dühös, akkor a vér az arcába fut. A vér hatszögerőt akar felvenni. Ha így megy be a méhek közé, akkor a méhek ezt megérzik, és azt fogják hinni, hogy el akarja venni tőlük a mézet, erre megszúrják. Egy nagyon finom érzékszerv az, ami az itt szerepet játszó természeterőket érzékeli.

Ehhez jön még a megszokás. A méhész nem úgy megy oda a méhekhez, mint akárki más odamenne. A méhek érzik – ha szabad így kifejeznem magam – a méhész egész kipárolgását, a kisugárzását. Ehhez a méhek hozzászoknak. Ha a méhész meghal, akkor valami mást kellene megszokniuk. Ez pedig nagyon nehéz a számukra. Csak gondoljanak arra, amit a kutyákról tudunk. Előfordult, hogy amikor a gazdájuk meghalt, kimentek a sírhoz, hogy ott meghaljanak. Nem tudták megszokni az új gazdát. Miért ne lenne feltételezhető, hogy a méhek, akiknek a kémiai érzéke oly igen kiváló, mindent érzékelnek, ami a méhészből árad, ahhoz hozzászoknak, és nem is tudnak hirtelen mást megszokni. Az ok tehát valami igen jelentős dolog.

Azt kérdezhetnék persze, hogy a kutyákkal és a lovakkal is úgy lenne mindez, mint ezekkel a picinyke rovarokkal? Talán még nem figyelték meg, de köztudott, hogy vannak emberek, akiknek különösen szerencsés keze van a virágtermesztésben. Minden virágzik és virul a kezük alatt. Mások éppúgy gondozzák a virágokat, mégsem történik semmi. Az ember kisugárzása az, ami a virágokra kedvezően vagy kedvezőtlenül hat. Egyesek egyáltalán nem tudnak növényeket tartani. Ez a bizonyos kedvező hatás éppen arra az erőre hat, ami a virágban a mézet létrehozza, ami megédesíti a virágot. Vagyis az ember még a virágokra is hatással van, de a méhekre egyenesen rendkívüli a hatása.

Ezen pedig nem csodálkozni kell, csak egyszerűen figyelemmel lenni rá a gyakorlatban.

Második kérdés:

Régi mondás szerint: Ha május harmadikán esik, az kimossa a virágokból és a fákból a mézet, így abban az évben nem lesz méz. Az utóbbi négy évben megfigyeltem mindezt és úgy találtam, hogy van benne igazság. Lehetséges ez egyáltalán?

Dr. Steiner: Nos Uraim, ez a probléma egészen mélyre vezet a természet működésébe. Hogy éppen május harmadikáról van szó, az nem különösebben fontos. De az előfordul, hogy az adott évszak pont ezekben a napokban fejti ki a hatását. Mit is jelent, ha ebben az időszakban, május elején esik? Már mondtam önöknek, hogy a tavaszkezdő pont most a Halak csillagképben áll. Még egészen április 23-ig a Halak csillagképben marad a Nap. Azután átlép a Kos csillagképbe, vagyis május elején a Nap a világegyetem egy teljesen más pontjáról világít, mint máskor. Tegyük fel, hogy május 3-án szép idő van. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy május 3-án a Nap minden földi dologra nagyon erős hatást gyakorol. Bármi is történik ilyenkor Földön, az a Nap hatása alatt történik, már ha az idő szép. Mit jelent az, ha május 3-án esik? Azt, hogy ilyenkor a Föld a legerősebb, és elűzi a Nap hatását.

Csakhogy ennek rendkívüli jelentősége van az egész növényvilág növekedésének szempontjából. Ha a Nap a Kos csillagképből teljes erővel képes a virágokra hatást gyakorolni, akkor a virágokban kifejlődik az az édes szubsztancia, ami a mézben kerül kifejeződésre. Ekkor a méhek találnak mézet. De ha a Föld hatása erősebb, és esik az eső, akkor a virágok nem tudnak a napfény hatása alatt kifejlődni, a Kos csillagképből jövő erő nem hat rájuk és így egy későbbi időpontra kell várniuk, vagy teljesen megszakad a fejlődésük. Ilyenkor a virágok nem termelnek rendesen mézet, amit ezek után a méhek nem is tudnak begyűjteni.

Ez akkor válik számunkra egyértelművé, ha tudjuk, hogy minden, ami a Földön végbemegy, a Világegyetem hatása alatt áll, vagyis annak a hatása alatt, ami a Földön kívül esik. Az eső azt jelenti, hogy a Nap ereje elűzetik. Ha süt a Nap, akkor teljes erejével hat a Földre. Minden azon áll vagy bukik, hogy a Nap ereje nem csak úgy bárhonnan érkezik, hanem a Világmindenségnek éppen abból a sarkából, amit a Kos csillagképnek hívnak. Nem egyedül a Nap hatásáról van szó. Elől világít a Nap, háta mögött pedig ott áll a Kos csillagkép. Amit a Kos csillagkép kisugároz magából, azt a Nap először felveszi magába, majd a sugaraiban tovább küldi. Ez a különbség abban, hogy május elején vagy május végén süt-e a Nap a Földre. Május elején a kos csillagkép még teljes erővel hat. De május végén már a Bika csillagkép hat erősebben. Ez az erő nem ugyanúgy hat a növényekre. Megkeményíti és elszárítja őket, vagyis nem képesek többé a méz termelésére.

Vagyis olyasmi jutott kifejezésre ebben a régi népi szólásban, aminek van alapja, és amire nem árt odafigyelni. Természetesen a tudás eltűnt ezek mögül a dolgok mögül, ami miatt gyakran babonaságba esünk. Amennyiben nem tudunk különbséget tenni, akkor a régi népi szabályok is csak annyi értékkel fognak bírni, mint mondjuk a következő szólás: „Ha a kakas kukorékol a szemétdombon, akkor megváltozik az idő, vagy olyan marad, amilyen volt.” De nem minden szabállyal ez a helyzet, némelyiknek mélységesen bölcs alapja van, amit ki kell kutatni. A parasztok, akik használták ezeket az ősi szabályokat, néha igen jól tudták alkalmazni őket. Ha kicsit mélyebben kezdjük kutatni a népi szabályokat, az oda vezet, hogy újra használni fogjuk azokat.

A következő szerdán folytatjuk.

11. előadás – A mézről – Dornach, 1923. december 5.

Először Erbsmehl úr arról beszél, hogy a méhészt ma elsősorban a méhészet gazdaságossága érdekli. Vagyis csak az anyagi rész számít. A Svájci Méhészeti Szaklap 1923. évi 10-es számában azt írják: „A méz luxuscikk, aki meg akarja venni, fizesse is meg az árát.” Ugyanebben a számban később egy történetet olvashatunk egy baldensbergi férfiról, aki Spanyolországban utazgatva egy méhésznél rengeteg ragyogóan egészséges gyermeket talált. Megkérdezte a méhészt, hová adja el a mézet, mire az a gyermekekre mutatott és így válaszolt: „Ők az én kuncsaftjaim.” Itt Európában a mézen mindenki sokat akar keresni. Az a vállalkozó, akinek sok a munkása, arra figyel, hogy nagy haszna legyen. Így van ez a méhészetekkel is.

Valaki azt kérdezi, hogy valóban hatással van-e a Hold a méz- és virágporképződésre. (Méhészeti Szaklap 11. szám.)

Müller úr Erbsmehl úrnak válaszolja, hogy a szaklapban azt is olvashatta, hogy az egy kisebb méhészet, amelyik nem eladásra termelte a mézet. Azonban Erbsmehl nyilván nem tudja, mit jelent ma méhészettel foglalkozni, mi mindennel kell ezzel kapcsolatban számolni és mennyi kiadással jár mindez. Ha valaki nem számol a rentábilitással, akkor az egésznek nincs értelme. Méz pedig egyáltalán nem lenne ilyen mennyiségben kapható, ha nem etetnék a méheket mesterségesen. Talán ha két vagy három kiló mézzel lehetne számolni, esetleg még egy kiló fenyőmézzel alkalmasint, amit egészségkárosodás nélkül el lehet venni a méhektől. Ez minden. Ha rossz év van, akkor a méz még áprilisig sem tart ki. Az életképes méhcsaládokat mesterségesen kell etetni, cukorral, kakukkfűvel, kamillateával és sóval.

Az órákat egészen pontosan számon tartva feljegyzik, mennyi időt foglalkoztak a méhészettel. Egy óra másfél frank. Emiatt lett a méz ára 7 frank. Veszteségekkel is számolni kell, például amikor tönkremegy a lép, muszáj valamivel pótolni. A gazdaságnak jövedelmeznie kell. Ha a méhész a régi módszereken nem változtat, akkor nem jut egyről a kettőre. Erbsmehl úr talán megteheti, ám ha nekem nagy méhészetem van, akkor osztanom-szoroznom kell, és bizony hat frankkal már veszteséges vagyok. Az amerikai méhészetek ugyanezen az állásponton vannak.

Müller úr nem érti, miért mennének tönkre 80-100 éven belül a méhészetek, s nem érti, miért gondolja a doktor, hogy a mesterséges méhtartás bajba kerülhet.

A méhész halálának bejelentéséről szólókat már ő is említette, hogy valóban a méhész halálakor a méhészet nagyobb részt vele pusztul. Hogy mindez hogyan és miért történik, azt nem érti.

A hotelekben található hamis mézzel kapcsolatban annyit fűz hozzá, hogy az első osztályú hotelek Amerikából hozatják a mézet. Ha a méheket ezzel a mézzel etetik, elpusztulnak. Pedig azt is méhek termelték.

Csípésre az izzadás ingerli őket leginkább. Ha meghalljuk a méhek keltette fütyülő vagy súrlódó hangot, akkor tanácsos egy helyben maradni.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással lehet az emberre a méhcsípés, elmesél egy példát: Egy igen erős embert, még Binder úrnál is nagyobbat, megcsípett egy méh. Azt kiabálta, hogy „Fogjanak meg, megcsípett egy méh!” – Rendkívül érzékeny volt a csípésre. A doktor úr mondhatna pár szót arról, hogy mekkora veszélyt jelenthet egy méhcsípés.

Például azt is mondják, hogy három lódarázs képes megölni egy lovat. Az egyik kaptáramban találtam egy lódarázsfészket. Kivettem. A lódarazsak olyan gyávák voltak, hogy a sötétben nem csíptek meg. A szabadban talán megtették volna.

Dr. Steiner: Először is – hogy valamelyest a racionalitás talaján maradjunk – foglalkozzunk azzal, hogy a méhek miként ismerik fel a méhészt. Született egy ítélet, amit mindaddig, amíg csak az értelmükkel veszik szemügyre, valóban el lehet fogadni. De hadd mondjak önöknek valamit. Tegyük fel, van egy barátjuk, akit 1915-ben megismernek. Ő Európában marad, önök viszont Amerikába utaznak, és csak 1925-ben jönnek vissza újra. A barát, teszem azt, Arlesheimban lakik. Önök megérkeznek Arlesheimba és viszontlátják őt. De mi is történt eközben? Már említettem önöknek: az anyag, a matéria, a szubsztancia, mindaz, ami az emberi testben van, hét, de legfeljebb nyolc év alatt tökéletesen kicserélődik. Semmi nem marad belőle. Tehát a barátjukban tíz évvel később egyetlen kis sejt sincsen, ami ugyanaz volna, mint tíz évvel korábban. Mégis felismerik. Ha pedig külsőleg megszemléljük, akkor azt látjuk, hogy tömegében is egybefüggő. Pedig, ha egy jó nagy nagyítóval szemügyre vennénk a barátot, azt találnánk, hogy a fejében fut egy vérér. Az ér másképpen néz ki, ha szabad szemmel vagy ha egy kis nagyítólencsével vesszük szemügyre. De ha igen erős nagyításban nézzük barátunk fején az eret, akkor már egészen más a helyzet. Kicsi pontocskákat találunk, amik mind olyanok, mint egy-egy kicsi állatka. Az állatkák nincsenek nyugalomban, hanem folyton rezegnek, reszketnek. Ha pedig ezt látják, akkor észreveszik, milyen elképesztően hasonlít ez egy méhrajhoz.

Ha az ember testét megfelelő nagyításban szemügyre vesszük, akkor teljesen úgy fest, mint egy méhraj. Ha ezt átlátjuk, akkor érthetetlenné válik, hogy mégis miért ismerjük fel a barátunkat tíz év után, ha egyszer ezekből az egykori kicsiny, mozgó pontokból egyetlen egy sincs többé jelen. A szemében sincsen egy sem, ami ott maradna, mégis felismerjük őt.

Vagyis egyáltalán nem szükséges, hogy a kicsi állatok és növénykék, amelyekből állunk, biztosítsák számunkra a felismerést. Az egész ember az, aki felismer és emlékezik. A méhraj sem olyasvalami, ami ezer meg ezer méhből áll. A méhraj egy egész lény. Az egész család egyetlen lény. Az ami felismer vagy nem ismer fel, az az egész méhraj együttesen.

Ha nem nagyító üvegük lenne, hanem egy kicsinyítő üvegük, és azzal vennék szemügyre a méhrajt, akkor azt látnák, hogy úgy viselkedik, mint egy izom. Azt kell figyelembe venni egy méhész esetében, hogy nem az egyes méhekkel van dolga, hanem magával a méhrajjal egészben. Ez pusztán értelemmel fel nem fogható, csak ha képes valaki az egészre figyelni. Ezért olyan nagy az olyan dolgok tanító értéke, mint mondjuk a méhtenyészet, mert ellentmond mindannak, amit mi az értelmünkkel kifundálunk. A megfontolások mindig azt mondják, hogy ennek valahogy másként kell lennie, de a méhkaptárban a legcsodálatosabb dolgok mennek végbe. Nem úgy mennek a dolgok, ahogy értelmünkkel elsőre gondolnánk. Azt nem lehet letagadni, hogy a méhész halála tényleges változást okoz a kaptárban. Ez tapasztalat. Aki nem csak egy méhészetet látott, hanem sokat, az pontosan tudja ezt.

Elmondhatom azt, hogy gyermekkoromban többféle szempontból is nagyon közel állt hozzám a méhészet, nagyon is érdekelt. Bár anyagi szempontból kevésbé, mivel olyan szegények voltunk és a méz annyira drága volt, hogy a szüleim semmiképpen nem engedhették meg maguknak, hogy mézet vásároljanak. A szomszédoktól azonban olyan sokat kaptunk ajándékba, hogy egész évre elég volt. Beosztottuk. A gazdasági része tehát nemigen érdekelt, mert rettentő sok ajándék mézet ehettem. Hogyan lehetséges ez? Ma hasonló körülmények közt nemigen fordulhatna elő, hogy valaki ilyen könnyen mézhez jut. De akkoriban a szüleim környezetében, szomszédságában a méhészek mind földművesek voltak, a méhészetet pedig egyszerűen beépítették a gazdaságba.

A gazdaságon belül a méhészet olyan természetes, hogy fel sem tűnik. Ott nem jön a ráfordított munka ideje számításba, mert az olyasmi, ami valahogy mindig marad rá. Éppen a gazdaságban valahogy mindig mindenre van idő, akár egy munkát kicsit eltolnak stb. Valahogy a méhészet mindig belefért, mert az embereknek az volt az elképzelése, hogy a méz olyannyira értékes, hogy egyáltalán nem lehet megfizetni. Ez pedig teljesen igaz, és ma az a helyzet, hogy hamis árak uralkodnak mindenütt. Ma az árakról egyáltalán nem érdemes vitatkozni, mert általában teljesen el vannak torzulva, legfeljebb nemzeti-ökonómiai alapokon lehet róla beszélgetni. Nem sok jó sül ki belőle, ha az ember az egyes élelmiszerek áráról vitázik, márpedig a méz élelmiszer. Nem pedig egy luxuscikk vagy élvezeti cikk. Egy egészséges szociális társadalmi szervezetben természetesen a méznek is egészséges ára lenne. Ez nem kétséges.

De azáltal, hogy a mai szociális körülmények teljesen egészségtelenek, minden kérdés egészségtelen nézőpontból indul ki. Ma az a helyzet, hogy már csak nagyon nagy gazdaságok vannak. Ha ma az intézővel beszélnek – mert a nagy gazdaságokban már nem magával a gazdálkodóval beszélnek, csak az intézővel –, az rendszerint elmondja, hogy milyen nagy mennyiségű tejet termelnek a gazdaságban: egyszerűen horribilis mennyiségekről beszél. Olyan sok litert termelnek egy nap, hogy bárki, aki csak egy kicsit is konyít a tehenekhez, tudhatja, hogy teljességgel lehetetlen ennyi tejet adniuk a teheneknek egy nap. Mégis ennyi tejet nyernek tőlük. Nem kevesebb, mint a kétszeresét képesek lefejni annak, amit a tehenek normális esetben termelnének. Így természetesen kifizetődő a tehéntartás. Még azt sem lehet mondani, hogy észre lehetne venni, hogy a tej esetleg nem ugyanazokkal az erőkkel rendelkezik, mint a természetes körülmények között termelt tej. Nem lehet bebizonyítani, hogy itt valami nagyon rossz dolog történik.

Hadd mondjam el példaképpen a következőt. Kísérleteket végeztünk egy szerrel a marhák száj- és körömfájása ellen, ahogy az utóbbi években rendszeresen végeztünk ilyen típusú kísérleteket. Az orvosságot nagygazdaságokban is és kisgazdaságokban is kipróbáltuk, ahol nem olyan nagy a tejtermelés, mint a nagygazdaságokban. Néhány dolgot megtapasztaltunk, mivel ki kellett vizsgálni, miként hat a szer a száj- és körömfájás esetében. Sajnos nem jutottunk a kísérlet végére, mivel hivatalos berkekben ellenezték és mindenféle engedélyekre lett volna még szükség. Ám a szer igen jól bevált. A kutyáknál fellépő szopornyica esetében is nagyon kedvező változásokat sikerült elérni.

A kísérletek alapján a következőket találtuk: Azok a borjak, amik olyan tehéntől származnak, amelyet túl sok tej termelésére kényszerítenek, gyengébbek. Ezt a gyógyszer hatásán is látjuk. A gyógyszer hatása – vagy éppen hatástalansága – nagyon felerősödik. A borjú felnő, ha ugyan nem pusztul el száj és körömfájásban. De mint mondottam, az ilyen borjak sokkal gyengébbek, mint azok a fajtársaik, amik normálisan nevelt tehéntől származnak. A második, harmadik, negyedik generáción ez már világosan látszik. A változás persze elég kicsi. A tejtúltermelés még nem olyan régóta létezik. De azt jól tudom, hogy ha ez így folytatódik és a tehenek 30 literen felül teljesítenek egy nap, ha tehát így kizsigerelik őket, akkor a tehéntartás idővel teljesen tönkremegy. Ez ellen semmit nem lehet tenni.

A mesterséges méhészetek esetében természetesen nem ennyire rossz a helyzet, már csak azért sem, mert a méhek sokkal közelebb állnak a természethez, mint a tehenek. Nem is lenne annyira rossz a helyzet, ha legalább kihajtanák őket a legelőre. De ezt többé nem teszik. Kizárólag az istállóban zajlik az etetés. A teheneket teljesen kiragadták természetes környezetükből.

Ezt nem lehet megtenni a méhészetekben. Természeténél fogva a méh a külső természettel összhangban marad. Segít magán. Csodálatos a méhcsaládnak az a képessége, ahogy segít önmagán. Most elérkeztünk a lódarazsakhoz, amelyeket Müller úr talált a méhészetében és amelyek nem csípték meg, pedig mint tudjuk, a lódarazsak igen ronda dolgokat képesek művelni.

Elmondok önöknek még valamit. Nem tudom, volt-e ilyen saját tapasztalatuk – akik méhészettel foglalkoznak, minden bizonnyal ismerik –, de előfordulhat, hogy egyszer a kaptár kiürül. Egy alkalommal láttam, hogy egy ilyen üresen maradt kaptárban egyfajta gombóc volt (rajzol). Senki nem tudta, hogy tulajdonképpen mi is az. A méhek látszólag minden ok nélkül készítettek egy ilyen gombócot. Mindenféléből, amiből egyébként is készítik a termékeiket, létrehoztak egy gombócot. Úgy feküdt ott, mint egy nagy kő, ami gyantából, szurokból és enyvszerű szubsztanciákból, na meg viaszból készült. Nagyon kíváncsi lettem, mit keres ott az a gombóc, hát fogtam magam, szétszedtem és bumm neki, egy halott egér volt benne. Igazi döglött egér!

Az egér valahogy bejutott a kaptárba, bent megdöglött és gondolják csak el, micsoda szagot éreztek a méhek! Az egész kaptár ösztönösen nekiállt, hogy egy burkot készítsen a döglött egérnek. Amikor felnyitottam a héjat, iszonyatos bűz tódult elő, de a bűz be volt zárva a burokba. Látják, uraim, a kaptárban nem csak az az ösztön él, hogy hogyan kell lépet készíteni és miként etessék az utódokat, hanem az is, hogy mit kell tenni, ha valami szokatlan történik, például betéved egy egér. Mivel a méhek képtelenek voltak a döglött egeret kipaterolni, fogták magukat, és egy héjat készítettek köré. Másoktól hallottam, hogy ha egy meztelen csiga vetődik a kaptárba, akkor a méhek elemésztik. A kaptárban nem csak a szokásos ösztönök működnek, hanem igazi gyógyító ösztönök. És nagyon hatékonyak.

Nos, ha a kaptárban egy lódarázs fészek van, akkor a méhek ugyan nem készítenek ilyen szilárd szerkezetet, de a mérgükkel folyton körülveszik a lódarázsfészket, ami miatt a lódarazsak elveszítik az energiáikat. Ahogyan az egér sem küldi többé szerte szét a szagát, úgy a lódarázs, még ha nem is lesz elemésztve, egyfajta gőzben kénytelen élni, amivel a méhek veszik körbe, hogy legyengüljön és ne bánthassa őket. A lódarázs egyszer csak teljesen erőtlenné válik, míg végül teljesen képtelen védekezni, amikor valaki közeledik.

A méheken csak akkor lehet kiigazodni, ha az ember úgy megy oda hozzájuk és úgy szemléli őket, ahogyan az helyes. Mindez oly csodálatos, hogy azt kell mondjuk, a méhraj egy kerek egész egység. Mint egészet kell felfognunk. Ám egy kerek egész esetében a károk nem azonnal jelentkeznek.

Aki jól ismeri az embereket, az a következőt mondhatja: Némelyek – akadnak ilyenek – hatvanöt-hatvanhat évesen még teljesen frissek, másvalaki már viszont nem annyira, mivel az erei esetleg már meszesek. Ezt összefüggésbe hozni mindazzal, ami gyerekkorban érte az illetőt, nagyon érdekes. Előfordulhat például, hogy egy gyermek olyan tehén tejét kapja, amelyik meszes talajon legel, ezzel a gyermek szervezete már korán feleslegesen sok mészhez jut. Ez talán nem azonnal látszik. Jön egy orvos – a mai fajtából –, és megmutatják neki azt a gyermeket, amelyik meszes tejű tehéntejen nőtt fel, és egy másikat is, amelyik anyatejen, ő pedig azt mondja: Nincsen semmi különbség közöttük. Csakhogy az a gyermek, amelyik anyatejen nőtt fel, hatvanöt-hatvanhat évesen még friss, amelyik viszont tehéntejen, az hatvanöt-hatvanhat évesen már tiszta meszes. Ez azért van, mert az ember kerek egész, és ami egy bizonyos korban hat, az később még szintén érezteti a hatását. Az egyik pillanatban talán még egészségesen hat, ám a későbbiekben lehet, hogy más hatását érezteti inkább. Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy a mai állapotokból egyáltalán nem lehet következtetni arra vonatkozóan, mit is jelent a mesterséges méhtartás, ezt csak ötven-hatvan év múlva lehet igazán megállapítani. Ha valaki azt mondja, nem képes megérteni, miért változna meg valami száz év múlva, az teljesen érthető. Ezt ma nem akarják az emberek felfogni. Ezt jól példázza az az eset, ami egy birtokon történt meg velem. Biztosíthatom önöket, majdnem megöltek, amikor elkezdtem arról beszélni, hogy nem szabadna ennyi tejet termelni, mert a tehenészet huszonöt év múlva teljesen tönkre megy.

Ma semmit sem lehet tenni a mesterséges méhtartás ellen, mivel olyan szociális viszonyok között élünk, amikor is szociális téren szinte semmit sem lehet kezdeni. Viszont belátni azért be lehet, hogy egészen más hatása van, ha hagyjuk a természetet a maga medrében folyni vagy mesterségesen belenyúlunk. Semmilyen módon nem akarok fellépni az ellen, amit Müller úr mondott. Ma nem állapíthatunk meg semmit. De beszéljünk majd száz év múlva megint, Müller úr, és akkor majd meglátjuk, hogy milyen állásponton lesz. Ezt manapság egyáltalán nem lehet eldönteni. Ez a helyzet.

Erbsmehl úr megint utal arra, hogy a mai méhészeket csak az érdekli, hogy kifizetődjön a méhészet.

Dr. Steiner: Minél inkább mellékesen foglalkozik valaki a méhtartással, annál inkább annak a spanyolnak az álláspontján lesz, akiről az imént szó esett. Ma talán már nincs így, de ötven-hatvan éve a földműves még nem sokat adott arra, milyen bevétele lesz a méhekből. Ez mindig valami olyan volt, amivel nem számolt. Vagy elajándékozta, vagy ha eladta, akkor betette a bankba a pénzt a gyerekeinek. De ma egészen mások a körülmények. Minden körülmény odavezet, hogy a jövedelmezőséget kell nézni. Mégis hogyan képzelhető el, hogy valaki ne törődjön a rentábilitással, ha egyszer időre dolgozik s arról beszél, ami teljesen időhöz van kötve?

Vannak méhészek, akiknek szabadságot kell kivenniük, ha a méhészetet rendesen akarják végezni. Ilyenkor természetesen kiszámolják, hogy abban az egészen más munkában mennyit kerestek volna.

Gondoljanak csak bele: A méhészet olyan ősi, hogy ma már senki sem tudja megmondani, mindez hogyan zajlott, amikor még vadon végezték. Az emberek csak a mi mézünket, az európai mézet ismerik. Csak a házi méhészetet ismerik. Még a lexikonban is az áll, hogy házi méh. Vagyis csak a házi tenyésztésű méhészetet ismerjük. Nagyon figyelemre méltó, hogy ez így van. Egyáltalán nem ismerjük, hogy is nézett ki, amikor mindezt még teljesen a természet irányította. Egy ennyire ősi dolognál az ár egészen más alapokon nyugszik, mint egy újabb keletűnél. Ma majdnem mindenki valami olyasmivel dolgozik, amiről nagyon jól lehet tudni, hogy mikor keletkezett. A méhészet a legősibb időkre nyúlik vissza. Itt nem lehet olyan árakkal számolni, mint a fém- vagy faiparban, amelyek legfeljebb egy-két évtizedre nyúlnak vissza. Csakis egészséges szociális körülmények fogják megmutatni a méz helyes árát. Az ár, ami ekkor létrejön, egészen más viszonyok közül származik.

Ma nagyon nehéz elképzelni, milyen nehéz az árak kialakításáról beszélni. Ha erről akarunk szólni, akkor nagyon jól kell ismerni a valós viszonyokat. Nemrégiben ezzel kapcsolatban valami egészen érdekes történt meg velem.

Egy egyetemi professzor, akit ismerek, könyvet írt a nemzetgazdaságról. Amikor éppen előadásokat tartottam egy körutamon, átadta nekem a könyvet. Mivel pár napot ott töltöttem, mondtam, hogy lesz időm belenézni, ha nem is az egészet elolvasni, és akkor beszélgethetünk róla. Megnéztem a könyvet és a következőket mondtam neki: Számomra nem mindig szimpatikus, de jelen esetben jónak tartott Indexet találtam a könyvében, amely tartalmazza, a szövegben használt szakszavakat. Gyorsan fel is ütöttem az „ár” szónál, de egyáltalán semmit nem találtam.

Emberünk írt egy könyvet a nemzetgazdálkodásról, és egy árva kukkot nem lehet olvasni arról, hogy mi az az ár. Ez, uraim, nagyon jellemző. A mai szakemberek még abban a helyzetben sincsenek, hogy területük legszorongatóbb problémáját akárcsak meglássák. Egyszerűen kihagyják. Pedig minden ezen áll vagy bukik. Csak épp ezt nem veszik észre. Ha valakivel ilyesmi történik, mint itt velem, akkor nagy mértékben megmutatkozik mindez.

Ezért kell most már kimondanunk, hogy egészségesebb szociális viszonyokra van szükségünk. Akkor majd nem fog mindenki a rentabilitásról beszélni. Ezek a fogalmak a konkurenciával függenek össze, még ha nem is az azonos termelővel való konkurenciáról.

Ha visszatekintünk a gyermekkoromba, amikor a környéken csak földművesek termeltek mézet, azt látjuk, hogy ezek a földművesek igen csak jól voltak tartva. Nem mondhatnám, hogy itt önök közt akár egy is akadna, aki olyan, mint ők voltak. Itt senki sem olyan kövér például, mint ők. A méz ára alapján senki sem vállalkozott volna rá, hogy csak méhészettel foglalkozzon. Ha egy méhészt odaállítottunk volna a parasztember mellé, akkor ezt láttuk volna: (lásd az ábrát a következő oldalon) Ez itt a parasztember, ez meg a méhész. Ez nem ment volna. A paraszt ember egyáltalán nem számolt a mézével, de a méhész kénytelen lett volna. Ez nem működött volna, ha a rentabilitásról beszélünk. Ahhoz ismernünk kell a nemzetgazdasági viszonyokat.

Még egy pár dologra válaszolok, amik az előzőekből adódnak.

Kérdező: Vannak emberek, akik egyáltalán nem tudják elviselni a mézet. Gyomorpanaszaik lesznek. Van olyan szer, ami kordában tartja a méznek ezt a kellemtelen hatását?

Dr. Steiner: Azok az emberek nem tudják elviselni a mézet, akik korán hajlanak a meszesedésre és a test egész megkeményedésére, vagyis lassú az anyagcseréjük. Emiatt nem viselik jól a mézet, mivel az gyorsítja az anyagcserét. A méz gyorsítani akarja a lassú anyagcserét és a szervezet ellentmondásba kerül saját magával, ezért gyomorbántalmak keletkeznek. Tulajdonképpen minden embernek el kellene tudnia viselni egy kevéske mézet, és utána kell nézni, hogy miben áll az oka, ha mégsem. Nem lehet általános szert találni. Minden embernél külön kell vizsgálni, hogy neki mi keményíti meg a testét, és az alapján kúrálni. Lehet például, hogy a következő eset áll fenn:

Tegyük fel, valaki nem bírja elviselni a mézet. Gyomorpanaszai vannak tőle. Feltehetjük a kérdést: azért nem bírja elviselni a mézet, mert az agy meszesedésre hajlamos, ahogy mondani szokták, agy-érelmeszesedésre. Akkor előfordulhat, hogy egy bizonyos életkorban nem tudja elviselni a mézet. Ezt az embert foszforral kell meggyógyítani. Ha sikerül meggyógyítani, akkor semmi problémája sem lesz a mézzel. De előfordulhat, hogy az ok a tüdőben keresendő. Akkor nem foszforral, hanem kénnel kell gyógyítani. Ezt tudom válaszolni erre a kérdésre. Nem arról van szó, hogy ha valaki a méztől gyomorpanaszokat kap, akkor azt így és így kell kezelni. Hanem arról, hogy ha valamely életkorban valaki nem tudja elviselni a mézet, az egy betegség. Az egészséges ember ugyanis képes azt feldolgozni. Ha valaki nem tudja a mézet megemészteni, az beteg, és a betegségét kell gyógyítani.

Ha valaki a mézet nem képes feldolgozni, az természetesen nem ugyanaz, mint amikor a cukrot nem képes feldolgozni, az ugyanis a diabetes mellitus, a cukorbetegség. Ez sokkal rosszabb dolog, valódi betegségnek számít, és ki kell kúrálni.

Kérdező: Mint minden bogár, a méhek is a fényre repülnek sötétben. Viszont a tapasztalt méhészek állítják, hogy a méhek lényegesen kevésbé reagálnak az elektromos fényre. Ha egy elektromos lámpával közelednek a méhek felé, azok nyugodtak maradnak, mintha egyáltalán nem is vennék észre a fényt. Csak egy idő múlva válnak nyugtalanná. A petróleumlámpa azonban vagy a gyertya sokkal gyorsabban hat rájuk. Van magyarázat erre a viselkedésre?

Müller úr megjegyzi, hogy ezt már ő is megfigyelte.

Dr. Steiner: Talán megfigyelték már: a régi kupolák mindenféle színűre vannak kifestve. Ezeket a színeket tisztán növényekből állították elő. Ennek az a következménye, hogy ha ezeket a festékeket ott a kupolában fény éri, akkor egy idő után teljesen kifakulnak. Nem lehet többé kivenni, mi is volt odafestve. Ha azonban elektromos fényben vannak, akkor nem fakulnak ki. Mint látják, a napfény, amelynek kémiai hatása is van – mint azt önök is megfigyelték –, egészen másként hat a méhekre. Az elektromos fény szilárdítóan hat a dolgokra, a Nap pedig feloldja őket. A méhek emiatt az elektromos fénytől egy kicsit mintha merevgörcsöt kapnának, ami a napfényben nem történik meg velük. Aztán persze kigyógyulnak belőle. Erről ennyit lehet mondani.

Kérdező: Az állatövi jegyek hatásáról a méztermelésre: Parasztgazdaságokban még mindig nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy például aratásnál milyen állatövben áll a Hold, mondjuk az Ikrekben stb. Van ennek valami alapja?

Dr. Steiner: Ezeket ma természetesen nem szokták, de lehet ezt tudományosan is kezelni. Már elmondtam, mi minden van hatással a méhtenyészetre. A méhek – különösen a méhanya – napállatok, emiatt természetesen mindannak, amin a Nap átmegy az állatövi jegyeken keresztül, nagyon nagy hatása van a méhekre. Ugyanígy befolyással van rájuk az is, amit a növényekben találnak. A helyzet pedig az, hogy mivel a Hold áthaladva az állatöveken igen erős hatást gyakorol a magfejlődésre, a termésekre, ezért arra is hat, amit a méhek a virágokban találnak. Ezek a dolgok messziről sem légből kapottak. De ahogyan ma ábrázolják, az természetesen dilettáns. A dolgokat először a tudomány segítségével kell elmélyíteni.

Mára ennyi fért bele az időnkbe. Amit még ehhez hozzá akarunk fűzni, azt következő szombaton kilenc órakor megtehetjük. Gondolom, még sok minden nyomja a szívüket. A méhészet egy olyan csodálatos és hasznos dolog, hogy nem lehet róla eleget beszélni. Kérdezgessék egymást, Müller urat és engem is bátran. Az ellentétek, úgy hiszem, megtalálják lágy kiegyenlítődésüket. Nincs rá szükség, hogy olyan szúróssá váljunk, mint a méhek, mi lágyabban is elintézhetjük. De kérdéseinkkel elő kell rukkolnunk.

12. előadás – A gubacsdarazsakról – Dornach, 1923. december 10.

Dollinger úr a lépről szeretne kérdezni. Van, aki megeszi a lépet és bizonyos helyeken az asztalra is kínálják a lépes mézet. Azt szeretné tudni, káros-e a lépet megenni.

A méhek betegségeivel kapcsolatosan megjegyzi, hogy korábban, amikor sokkal jobban kizsigerelték a méheket, a betegségek nem voltak ilyen erőteljesek.

Müller úr szerint a lép evése élvezet. Ebben az esetben természetesen nem mesterséges, hanem csak természetes alapanyagú lépről lehet szó.

Ami a betegségeket illeti, az nem a kizsigerelés miatt van, hanem azért, mert korábban nem becsülték meg eléggé a méheket. Nem volt olyan sok gyenge közöttük és ezért nem igen figyeltek rájuk. Angliából egy olyan betegség gyűrűzött át Svájcba, ami azelőtt nem is létezett.

Erbsmehl úr megjegyzi, hogy talán a műtrágyáknak köszönhető mindez, hiszen attól a virágok is megbetegednek.

Dr. Steiner: Ezekről a következőt lehet elmondani. Az igaz, hogy a lépesméz evés egy élvezet. Az ilyen kérdéseknél igazából azt kell eldönteni, hogyan kapja azt az ember. Ez azonban orvosi alapokon megválaszolható kérdés. Akkor lehet bármit is mondani, ha teljesen egészséges embereket figyelünk meg, akik megeszik a lépet. Ismerek ugyan pár embert, akik lépesmézet esznek, de mindegyik kiköpi a lépet, miután kiszívogatta belőle a mézet. Még nem sikerült olyan embert megismernem, aki nagy mennyiségű lépet evett volna.

A következőt sejthetjük ezzel kapcsolatban: Az emberek nem egyformán reagálnak; vannak, akik gyomorbajt kapnának a lép evésétől, s őket távol kell tartani ettől. Azoknál azonban, akik könnyedén megemésztik és kiválasztják a lépet, ami aztán távozik a testükből, őnáluk azt mondhatjuk: azáltal, hogy a mézet a léppel együtt eszik meg, a mézet a lehető legtovább a viaszban tartják a testükön belül is. Ez azt jelenti, hogy a bélben zajlik a méz megemésztése, míg normális esetben, ha már kikerült a bélből, akkor a nyirokerekben emésztődik meg. Nem lehet azt mondani, hogy az egyik jó, a másik nem jó. Ez teljesen egyéni. Biztosat akkor lehetne mondani, ha néhány emberrel bizonyos ideig lépesmézet etetünk, néhánnyal meg csak mézet lép nélkül, majd megfigyeljük a különbségeket.

A méhek betegségeivel kapcsolatban általában elmondható, hogy tekintettel kell lenni arra, amit Müller úr elmondott. Az emberrel kapcsolatban is az a helyzet, hogy korábban egyszerűen sok mindenre nem is figyeltek fel, amiket ma gondosan tanulmányoznak. Ahogy ő mondta, korábban nem tulajdonítottak neki jelentőséget, ma meg figyelnek rá.

De van még valami, ami fontos szerepet játszik. A régi méhészeknek nagyon jól működtek az ösztöneik. Nagyon sok dolgot úgy végeztek el, hogy nem tudták megmondani, miért azt és úgy teszik. Mára ezt az ösztönt az emberiség elveszítette. Ma mindenki mindig tudni akarja a miértekre a választ. Éppen emiatt kell mindent olyan mélyen megvizsgálni. Csakhogy a mai tudás ehhez nem elegendő. A régi méhészek ösztönösen bántak úgymond „személyesen” a méhekkel. Elég nagy különbség, hogy régen a méhkas kosárból volt, ma pedig fából készülnek a kaptárak. Ez egy egészen más anyag, mint amiből régen a méhkasokat fonták. A vessző a levegőből egészen más anyagokat vonz magához, mint a megmunkált fa. Már ez a külsőség is óriási különbséget eredményez.

Nos, ha belegondolok, mi mindent tett a hajdani méhész ösztönösen, akkor eszembe jut például, hogy egyáltalán nem tudta miért, de mindig egy bizonyos meghatározott helyre tette a kosarakat, ahol mindig egy bizonyos irányból érte a szél. Ma oda teszik, ahol hely van. Bár a klímát még ma is figyelembe veszik, de nem ennyire erősen.

Müller úr azt mondja, ő nagyon erősen odafigyel erre. Az ő kaptárai olyan helyen vannak, ahol kevés keleti szél éri és egyáltalán nem fúj északi szél.

Dr. Steiner: A fa ezekre kevésbé érzékeny, mint a vessző. Nem akarok a fonott kosarak mellett agitálni, de ezek a dolgok léteznek és nagyon erős a hatásuk, ami nyilván nagyon sokat számít a méheknek, amikor egész belső munkájukat végzik. Hihetetlen nagy belső munkát végeznek ugyanis, miután begyűjtik és önmagukban átformálják a mézet, amit mi élvezhetünk. Ez egy óriási munka. Ezt kell megtenniük a méheknek, de hogyan? Azáltal, hogy a méhekben két nedv meghatározott kapcsolatban áll egymással. Az egyik a gyomornedv, a másik a vér. Ha megvizsgálnak egy méhet, akkor azt láthatják, hogy fehéres gyomornedvből és pirosas vérből áll. E kettő világosan megkülönböztethető egymástól. A gyomorsav ugyanis savas, a vér azonban olyasmi, amit a kémia lúgosnak nevez. Ha a gyomornedv nem elég savas, akkor a méhek szervezetét szétroncsolja a méz. A vérük is csak azáltal elég erős, ha a megfelelő klíma, fény és egyéb viszonyok jelen vannak.

Nagyon sok múlik mindezen, ha a mai betegségeken uralkodni akarunk. Tudni kell, milyen körülmények hatnak a gyomornedvre illetve a vérre. Mivel a kaptárak fából vannak, ezért ma a klíma és a meleg nem képes olyan mértékben hatni a méhekre, mint korábban. Kénytelenek leszünk valami újat kitalálni, ami a méhekre jótékonyan hat. A jövőben a méhészeknek ügyelniük kell arra, hogy a méhek vére megfelelő legyen. Ez pedig a következőt jelenti.

Vannak ugyebár olyan évek, amikor a méhek kénytelenek szinte kizárólag a fák virágaiból begyűjteni a mézet. Ezekben az években a méhek vére nagyon veszélyeztetett. Ilyenkor könnyebben is betegszenek meg, mint máskor. Ez esetre a méhésznek jó ha van egy kicsi üvegháza, ahol virágokat termeszt, amelyeket a méhek az év bizonyos szakaszában szívesen látogatnak. Például májusban maguktól fel fogják keresni ezt a helyet, ha abban az évben a májusi virágzás valamiért elmarad.

Ezzel a módszerrel, vagyis hogy a kaptár közelében egy kis virágágyást tart fenn a méhész, elkerülhetőek a betegségek. Például ilyen és ehhez hasonló dolgokat ajánlhatok. Ezek csak javaslatok, de minden bizonnyal beválnak, minthogy a méhek természetének ismeretéből fakadnak. Ha a méhész kipróbálja, az eredmény nem marad el. Látni fogják, hogy már ezzel elkerülhetőek lesznek a méhek betegségei. Ha gyakorlatiasan akarunk eljárni, akkor minden összefüggést figyelembe kell vennünk. Ezt nem állítom, csak úgy egyszerűen megemlítem: A méhek egész lényéből az adódik, hogy ha kísérletképpen azokat a növényeket termesztenék, amelyek az adott évben elpusztultak, akkor a méhek egészségi állapota jelentősen javulna. Ezek olyan dolgok, amikről teljesen meg vagyok győződve. Ezek fognak kiderülni, ha az ügyet természetes úton alaposan megvizsgálják. A történet soha nem arról szól, hogy újra teremtsünk egy régi állapotot. Semmilyen területen, ahogy politikai téren sincs szükség visszalépésre. Inkább haladni kell a fejlődéssel. A kérdés az, mit kell tenni, amikor a régiből kilépve újra egyensúlyt kell teremteni valami más segítségével. Ez minden, amit ezzel kapcsolatban mondanék.

Müller úr azt mondja, hogy a méhészetek már dolgoznak a mesterséges virágtermesztésen. A sárga krókuszokat például nagy mennyiségben termesztik speciálisan a méhek számára, valamint más sárga virágokat is. Például még az amerikai lóherét, ami magas és egész évben virágzik. Csak ősszel kaszálják le. Előtte meghagyják a virágokat a méheknek. Ez az, amire szükség volna.

Dr. Steiner: Ilyen dolgokkal lehet elkezdeni, annyi bizonyos, de túl kevéssé ismerik az összefüggéseket. Amit Ön említett, az egy olyan út, amin tovább kell haladni.

Az amerikai lóhere, ami egész évben virágzik, nem alkalmas minderre, mert nem okoz javulást a méhek vérében, emiatt fel fognak hagyni vele – ez csupán rövid időre felingerli a méheket. Mintha valakit alkohollal kezelnének, olyan a méheknek az amerikai lóhere: felingerli egy rövid időre, hogy teljesítsen. De azt nem árt figyelembe venni, hogy nagyon idegen dolgokat nem szabad a méheknek juttatni, mert a méhek nagyon erősen kötődnek a környezetükhöz, amit megszoktak. Ez már abból is látszik, hogy más vidékeken egészen másként festenek a méhek. A közép-európai méhek, ahogy már említettük, házi méhek. Az olasz méhek például teljesen másként néznek ki. Nagyon erős függésben vannak a környéktől ahol élnek, és hosszútávon semmit sem segít rajtuk, ha idegen vidékek virágait kapják. Olyankor nagyon sok dolguk van a saját testükkel, nyugtalanná válnak, mert olyanná akarják alakítani, mint amilyen azon a környéken kellene hogy legyen, ahonnan a lóhere származik. Természetesen egy-két évig sikeres lehet az ember, de aztán jönnek a bajok. Helyesen mondta, hogy jelen pillanatban nem állnak rendelkezésre adatok. De később vagy felhagynak ezzel az emberek, vagy azt kell tenniük, amit a bor esetében tapasztaltak. Mint tudják, a hetvenes-nyolcvanas években durva Filoxéra nevű betegség (szőlőtetű – a ford.) ütötte fel a fejét, amely Európa szerte elpusztította a szőlőt. Akkoriban volt alkalmam a jelenséggel mélyebben foglalkozni, mivel egy jóbarátom is gazdálkodó volt; még egy ilyen témájú újságot is kiadott, amely nagyon sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az emberek sokat gondolkodtak rajta, hogy az amerikai szőlőt miért nem támadja meg a Filoxéra. És mire jutottak? Arra, hogy az a szer, ami az amerikai szőlőt képes volt a betegségtől megmenteni, az európainál hatástalan maradt. Amikor amerikai szőlőt kezdtek ültetni, az amerikai szőlő megmaradt, de az európai teljesen tönkrement. Az emberek arra kényszerültek, hogy felhagyjanak az európai szőlő termesztésével, és amerikanizálják a szőlőgazdaságokat. Ilyenkor az egész szőlészet megváltozik, és valami teljesen más lesz belőle. Sok tájon teljesen meg is változott.

Nem szabad mechanikusan gondolkodni! Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy minden a környezetéhez köthető és kötődik egész természetével. Ezt figyelembe kell venni. Egyéb esetben talán lehet rövid távon sikereket elérni, de hosszú távon semmi esetre sem.

Van még kérdésük, vagy a többiek inkább ennék a mézet, mintsem hogy ilyen sokat beszéljenek róla? Talán egyiküknek-másikuknak még eszébe jut valami.

Szeretnék még néhány szó erejéig visszatérni ahhoz a folyamathoz, ahogy a méhek a mézet készítik. Alapvetően ugyanis igen csodálatos, hogy egy ilyen kis lény képes arra, hogy a virágokból kiszívogatott anyagot átalakítsa rendkívül egészséges mézzé. Sokkal nagyobb szerepet is játszhatna az ember táplálkozásában, mint amit ma játszik, ha belátnánk, mennyire rendkívüli fontosságú a fogyasztása. Így például nagyon hasznosnak tartanám, ha az emberek a jegyesség alatt folyamatosan mézet ennének, úgymond előépítő jelleggel, ami akkor lenne lehetséges, ha kicsit nagyobb befolyással lehetnénk a társadalmi szintű orvoslásra. Ez esetben például nem lenne angolkóros a születendő gyermek, mert a mézben benne van az az erő, ami az emberi szervezetbe épülve kihat az örökítő erőkre is, amely aztán a gyermeknek szabályos formát ad! A gyermek csontképződésére hat a szülők mézfogyasztása, elsősorban természetesen az anyáé.

Ehhez hasonló dolgok fognak kiderülni, ha mélyebb összefüggéseket visz az ember mindenbe. Ha a sok semmitmondó kis csekélység helyett, amelyek manapság a tudományos szaklapokban állnak, végre az emberek minderről tudnának, akkor az állhat majd benne: Mit jó enni egy bizonyos életkorban? Mit jó enni egy másik életkorban? – stb. Ez hatalmas segítséget jelenthetne, mert az emberek egészsége komoly javuláson menne át, de mindenek előtt az emberek ereje nőne meg. Ám manapság félelmetesen kevéssé becsülik az emberek az efféle dolgokat. Akinek nem angolkóros a gyermeke, az nem nagyon gondol bele mindebbe, teljesen természetesnek veszi, hogy a gyermeke egészséges. Csak az panaszkodik, akinek angolkóros gyermeke születik. Azt kell mondanom, hogy éppen a leghasznosabb orvosi-társadalmi szabályok azok, amelyek hosszas késlekedésükkel létrehozták mindazt, amit az emberek ma normálisnak tekintenek.

Már az is több lenne, mint amit ma tesznek, ha egyszerűen csak belátnák, hogy ehhez hasonló dolgokba nyerhetnek bepillantást, amikor a szellemtudománnyal foglalkoznak. Azt gondolom, hogy ha az emberek majd megértik ezt, akkor sokkal jobban a szellemi felé fordulnak, nem úgy, mint ma teszik. Mint ma, amikor azt mondják nekik: „Csak imádkoznotok kell és megtörténnek a dolgok.” A dolgok nyitjára a szellem által lehet ráébredni. Ennek segítségével jöhetünk rá arra is, amiről a mai tudománynak fogalma sincsen, például hogy nagyon jó, ha a várandós anya már a terhesség előtt mézet kezd el fogyasztani, és ehhez hasonlókra.

Csodálatosnak tartom, hogy a méhek a nektárt kiszívogatják a virágokból, és önmagukban megalkotják a mézet. Sokkal jobban megértik majd a méhek mézkészítését, ha ugyanazt a folyamatsort egy teljesen megváltozott formában bemutatom önöknek a méhek rokonainál, a darazsaknál. Természetesen teljesen más az, amit a darázs tesz, mint amit a méh. Következő alkalommal a hangyákról is beszélni fogok. De kísérjünk figyelemmel most egy bizonyos darázsfajt.

E darázsfaj a tojásait bármilyen növényi részre lerakja, fákra, levelekre, ágakra stb. Olyan is akad, amelyik a fák virágaiba rakja bele (lásd az ábrát). Van a faág, rajta például egy tölgyfalevél, a darázs pedig a tojócsövével – ami belül üreges – egy tojást rak a tölgy levelére. Mi történik most?

Ahol a tojás van, a levél teljes felépítése megváltozik úgy, hogy körbefogja a darázstojást. A levél teljesen másképpen fejlődött volna, ha nincsen rajta darázstojás. Tekintsük át, mi minden történik azáltal, hogy a darázstojás odakerült. Megváltozik a levél fejlődése, a tojás köré tekeredik, majd létrejön az úgynevezett gubacs. Ezek azok a barnás kis gömböcök, amiket a fákon találunk. Mi által jöttek létre? Azáltal, hogy egy darázs odarakta a tojását és ezáltal megváltozott a növény szubsztanciája. Egészen beborítja a tojást. A darázstojás tönkrement volna, ha csak úgy egyszerűen lerakják valahova. Csak ezáltal képes életben maradni és megérni, hogy létrejön körülötte egy védő szubsztancia, amit a gubacsdarázs a növényi szubsztanciától rabol el. Egyszerűen elveszi.

Mint tudják, a méhek a lépsejtbe rakják a tojásukat, amiből lárva lesz, majd méh, ami azután elveszi a növényi szubsztanciát és önmagában átformálja. A darázs egyszerűen csak kicsit korábban kezdi mindezt. A darázs már akkor elveszi a növényi szubsztanciát amelyre szüksége van, amikor lerakja a tojását. A méhek kicsit tovább várnak ezzel, mint a darazsak. A darázs korábban teszi. A magasabb rendű állatoknál és az embernél a petét már az anya testében körülveszi a védőburok. Itt az anya adja meg mindazt, amit a darázs a növénytől vesz el. A gubacs a növényből alakul ki oly módon, ahogyan a pete körül az anya testében a burok létrejön, ami a születésnél megreped.

Látják, hogy a darázs és a növény kéz a kézben együtt „járnak”. Azokon a vidékeken, ahol sok a darázs, a fákat szinte elborítja a gubacs. A darázs a fákkal él együtt. Rájuk van utalva. A tojása egyáltalán nem tudna megérni, ha a növényi védőburok nem venné körbe. Vannak másfajta gubacsképződmények, amik nem alma formájúak, hanem olyanok, mint egy borzas haj (lásd az ábrát a következő oldalon). De a közepén mindnek ott van a darázstojás.

Van, hogy bolyhos kis magok formáját öltik. Ez jól mutatja számunkra, mennyire együtt élnek a darazsak a növényekkel. Azután, ha a darázs eléggé kifejlődött, kifúrja magát a rágó szájszervével, és már kész darázsként bújik elő. Ha pedig már egy ideje kint él, akkor lerakja a petéjét egy levélre. A tojásrakás együtt jár a növénnyel való együttéléssel.

Most talán azt szeretnék mondani: „Mi köze van mindennek a méz készítéséhez?” Nos Uraim, igencsak sok köze van hozzá, és meg lehet belőle tanulni, miképpen jön létre a méz, ha szemügyre vesszük ezt az ügyet. Az ősi tudományok ösztönösen odafigyeltek erre és tudták, hogy mindezt figyelembe kell venni. Talán tudják, hogy délebbre, egészen pontosan Görögországban, a fügetermesztésnek fontos szerepe van. Vannak vadfügék, amik nem annyira édesek, és ha valaki édes szájú, akkor bizony annál édesebb fügét szeretne. Mit tesznek ezek az emberek?

Képzeljenek el egy vadfügefát. Ezt a vadfügét nagyon szereti egy bizonyos darázsfaj, amelyik kifejezetten ebbe rakja a tojásait. (lásd az ábrát). Most képzeljük el, hogy előttünk van a vadfügefa, az ágán egy füge, abban pedig a darázstojás.

Nos, a fügetermesztő igen-igen ravasz fickó. Hagyja, hogy a darazsak a távolabbra ültetett vadfügefákba rakják le a tojásaikat. A fickó levesz két fügét a vadfügefáról, amikor a darazsak még nem fejlődtek ki egészen, de valamelyest már igen. Leveszi és összekötözi őket, majd ráakasztja az összekötözött fügéket arra a faágra, amelyiket nemesíteni szeretné. Mi történik most?

A darazsak megérzik ezt, mert a letépett fügék kiszáradnak, mivel többé nem táplálja őket a fa nedvessége. Ezt odabent a még ki nem fejlődött darázs is érzékeli. Még a tojás is érzékeli. Ennek az lesz a következménye, hogy a darázs rohamosan sietve kikel. A termesztő már tavasszal véghezviszi ezt a procedúrát. „Mennydörgős mennykő – gondolja odabent a darázs – jó lesz sietnem. Már itt van az idő, amikor a füge elszárad.” Az állat tehát sietve kikel, sokkal korábban, mint kellett volna. Ha a fügék a helyükön maradtak volna, akkor csak nyár derekán kelt volna ki. De így kora nyáron ki kell kelnie. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy az az állat, amelyik kora nyáron kikel, még azon a nyáron újra petét rak, bár annak csak tavasszal kellett volna megtörténnie. Ezt a tojást viszont már ahhoz a fához viszi, amelyiket nemesíteni akarják. Ebbe rakja le a tojásokat, amiket olyan későn rak le, hogy azok már aztán nem tudnak kifejlődni, csak egy bizonyos szintig. Mi lesz ennek a következménye? Ezek a fügék, amikben ott van a tojás, kétszer olyan édesek lesznek, mint a vadfügék. Attól nemes egy fügefa, hogy kétszer olyan édes, mint a vadfüge.

Mi is történt? Az történt, hogy a darazsak, amelyek ugyan más állatok, mint a méhek, mégis rokonai azoknak, már a tojással kivonták a növényből azt, amiből később méz lesz. Amikor a fügetermesztő a vadfügéket, bennük a darázstojással leszedi, majd kákaszállal összeköti és felakasztja a fügefára, akkor a darázs beleszövi ebbe a növénybe azt, amit más növényből vett fel, ily módon a mézet beleengedi abba a növénybe, amelyre felakasztották, ugyan már csak édesség formájában. A nemesített füge édes íze a darázzsal érkező méz igen finom elszórása révén keletkezik. A természet kis kerülő utat tesz.

Láthatják tehát, hogy ez esetben a természettől semmit sem vettünk el, inkább benne hagytuk a méz természetét. A darázs nem tudja elkészíteni a mézet olyan formában, ahogyan a méhek, mert a szervezete egyáltalán nem alkalmas erre. De arra képes, hogy a méz édes ízét átvigye egyik növényből a másikra szaporodásának segítségével, ha erre a kerülő útra kényszerítik. Ilyenkor megédesíti a második, a nemesített fügét. A fügébe egyfajta mézszubsztancia kerül. És itt valami egészen különlegesre bukkantunk. A darázs teste nem alkalmas arra, hogy elvegye a mézet a természettől és a testében átformálja, átalakítsa. De ha rákényszerül, akkor képes a szaporodás segítségével az egyik fügéről a másik fügére átvinni a méz édességét. Ezáltal megédesíti a nemesített fügét. Ilyenkor a fügében egyfajta mézszubsztancia van. Mint látják, nagyon különleges dologra bukkantunk. A darázs ugyan nem képes rá, hogy elvegye a mézet a természettől, de képes a természetben elősegíteni, hogy a fügéből fügébe átkerült méz megédesítse a nemesített fügét.

A méh tehát egy olyan állat, amely a darázséhoz hasonló testét odáig fejlesztette, hogy képes a fáktól elszakadva véghez vinni, amit a darázs kénytelen hagyni, hogy a fában menjen végbe. Azt látjuk, hogy a méh olyan állat, amelyiknek több jutott abból az erőből, amelyikből a darázsnak csak addig van, amíg tojás vagy lárvaformában él. A darázs elveszti mézet alkotó képességét, ahogy idősödik, a méh viszont megtartja és gyakorolja is mint kifejlett állat. Gondolják csak el Uraim, mit jelent, hogy az ember belepillanthat a természetbe és kijelentheti: a virágokban ott rejtőzik a méz, egy olyan szubsztancia, ami a cukor édességének szubsztanciájához hasonló. Bennük rejtőzik, de csak akkor kerül napvilágra, ha a helyes utat választva a természetet támogatja az ember azáltal, hogy a darazsat a megfelelő időben átviszi a megfelelő fához.

Itt, a mi vidékünkön ezt nem lehetne megtenni. Volt a földfejlődésnek egy olyan időszaka, amikor lehetőség volt arra, hogy a darazsakból, amelyeket ma is és kétezer éve is csak arra használt a ravasz ember, hogy megnemesítse a fügét, szép lassan kitenyéssze a méheket. A méhek ugyanis a darazsakból lettek kitenyésztve igen régi korokban. Ma pedig még mindig látni lehet, hogy a mézkészítés hogyan mutatkozik meg a természetben a darazsak tevékenysége által.

Ebből az is meglátható, hogy miért lépsejtekbe teszi a méh a saját tojásait. A lép alapvetően viaszból készül. De a viasz nemcsak arra alkalmas, hogy elkészüljön benne a méz. A méh egész teste csak akkor tudja a mézet létrehozni, ha az megfelelően dolgozik. Vagyis viaszt kell kiválasztania.

Nos, a második fügefában, amelyen majd elkészül az édesség, sokkal több a viasz, mint a vadfügefában. A természet maga készíti ezt a viaszt. A nemesített füge olyan fán terem, ami bizonyos módon több viaszt készít magának. Itt találják meg az előképét annak, amivé később a méhtenyésztés vált.

Ha kicsit belekutatnak a nemesített fügébe, leszedik a fáról, majd átvágják, akkor hatszögletű formákat fognak találni benne (lásd az ábrát), pont mint a lépsejtek.

A fában lerakódó viaszból olyan formák képződnek, mint a méhek lépsejtjei. A nemesített füge viaszosabb, a törzsben rendeződik a viasz lépsejtformába. Tekintsük csak meg közelebbről ezt a nemesítést! Itt egy olyan méztermesztéssel van dolgunk, amit nem vettünk ki a természetből, mivel a méz a fügében marad.

A méhek – ha szabad így fogalmazom – nyilvánosságra hozzák azt, ami a nemesített fügében el lett rejtve és a természetben maradt. A törzsből a viasz felkerül a fügébe. Csak itt nem annyira masszív, kemény, és képes egyszerűen eltűnni.

Mit is tesz a méh először? Lerakja a tojását a lépsejtbe, a tojás kifejlődik. Nincsen szüksége rá, hogy gubaccsá váljon, hanem képes a mézet közvetlenül a növényből elvenni. Nem is megy vele egy másik növényhez, hanem lépsejtet készít belőle és belehelyezi a mézzé alakított nedvet, ami a fügénél az egész gyümölcsöt kitölti. Azt mondhatjuk tehát, hogy nyilvánosan játszódik le mindaz, ami egyébként a fában marad elrejtve, és ami egyébként a fák és a darazsak közt játszódik le. Ebből tisztán láthatják, mi is az, ami önök elé tárul, amikor egy művészien felépített lépet látnak maguk előtt a kaptárban. Csodálatos látvány, nemde, Müller úr? Csodás látványt nyújt egy ilyen művészien megalkotott lép. Benne pedig a méz!

Ebben a pillanatban megvilágosodik előttünk valami és azt mondjuk: „Mennydörgős mennykő, a méhek a maguk csodálatosan felépített lépeivel egy egész fatörzset alkotnak meg ágas bogas lombozatával együtt.” Nem a fába rakja a tojásait, helyette saját fát épít magának, és ahelyett hogy azon fügék nőnének, a lépsejtekben maga a méz van. Vagyis nem más van előttünk, mint a mesterségesen megnemesített fügefa mintája.

Ez valóban egy pillantás volt a természet mélységeibe, ami megmutatja, hogyan lehet tanulni tőle. Tudni kell tanulni a természettől. Az embernek még sok tanulnivalója van itt. De előbb meg kell látni a természetben a szellemet. Csak akkor lehet ezeket a dolgokat megérteni. Különben csak áll az ember és bámul, mint borjú az új kapura, amikor délre utazván azt látja, hogy a ravasz fickó kákaszállal kötözi össze a petével telt fügét és akasztja a fügefára. Még akkor is bután állnak ott, ha tudósok, mert nem tudják, hogy ezt miért teszi. Azért teszi, mert ezzel megspórolja a méhek munkáját, s eközben a természet a mézet számára a fügébe teszi. Emiatt a füge pont olyan egészséges ezeken a vidékeken, mint maga a méz, mert a méz kezdeti stádiuma ott van benne.

Ezek azok a dolgok, amelyekről szót kell ejteni, ha egy olyan fontos, életbe vágó dologról beszélünk, mint a méhészet. Remélem, mindez kicsit előbbre vitte önöket a helyes megfigyelésben.

Kérdés és válasz:

R. Hahn: Az előadás után feltettem Dr. Steinernek a kérdést, hogy mi az oka a méhek kikelési rendellenességének. Azt mondta, hogy bizonyosat akkor mondhat, ha tanulmányozta a degenerációt. Valószínűsítette, hogy a betegség a méhanya hibás húgysavösszetételén alapszik. Azt is mondta, hogy természetesen a méhek szervezetében is jelen van a húgysav, és valószínűleg az a helyzet, hogy ez a rendellenesség a húgysav hibás összetételéből adódik.

A méhek kitenyésztéséről egy kérdezőnek a következőt mondta: „Atlantiszon ment végbe ez a folyamat, amikor az egyes állatfajok még nem váltak el egymástól annyira, mint ma, még nem volt ilyen szilárd határ közöttük. Ma egy ilyen kitenyésztés nem lenne lehetséges.”

13. előadás – A méhméregről és a hangyákról – Dornach, 1923. december 12.

Valaki megkérdezi, hogy milyen kapcsolat van a méhek és a virágok közt, mi köti össze őket, hogy mit jelenthetne az ember számára a méz és mit jelent pillanatnyilag, majd valaki visszatér a tojásrakás kérdéséhez.

Dr. Steiner: Ezek szerint erről akarnak hallani ezen az előadáson is. A helyzet a következő: A méhanyát megtermékenyítik a nászrepülés alatt. Az első lépés tehát: megtermékenyíteni az anyát. Azután jön az az időszak, amit még figyelembe kell vennünk, ami a tojás lerakásától a kifejlett állat kikeléséig tart. Ez az időszak az anyánál tizenhat nap, a dolgozó esetében huszonegy, a here esetében pedig huszonnégy-huszonöt. A méhek e három fajtája abban különbözik tehát, hogy más-más időt vesz igénybe a kifejlődésük. Mi van e mögött? Egy lárvából azért lesz anya, mert mással etetik a méhek. Mást adnak neki enni. Ezzel felgyorsítják a fejlődését.

Mint tudjuk, a méh napállat, a Napnak körülbelül annyi időbe kerül tenni egy fordulatot önmaga körül, amennyi időre a herének szüksége van ahhoz, hogy kifejlődjön. A méhanya tehát nem várja meg, hogy a Nap egy teljes fordulatot tegyen, vagyis egyetlen fordulaton belül kifejlődik. Ezért teljesen a Nap hatása alatt marad. Úgy igyekszik fejlődni, hogy egészen a Nap hatása alá kerüljön. Emiatt lesz képes tojásokat rakni. Vagyis mindenfajta tojásrakó képesség a Nap, illetve a Világmindenség hatása alatt.

Abban a pillanatban, amikor a méhecskét úgy etetik, hogy dolgozó legyen belőle, közelebb kerül a földi hatásokhoz. Minél tovább fordul a Nap, annál közelebb kerülünk a földi hatásokhoz. Bár a dolgozó még napállat, egy kicsit már földi is. Ezután jön a here, amelyik pont annyi idő alatt fejlődik ki, mint amennyi időre a Napnak szüksége van, hogy egyszer megforduljon. A here teljesen földállat, elszakadt a Naptól.

Háromféle állatunk van tehát. Van egy Nap, az anya, a dolgozó, amelyben Földön kívüli erők és földi erők egyaránt vannak és a here, amelyikben csak Földerők vannak. Semmi, ami e háromféle méhnél történik (kifejlődésük alatt) nem a Föld erőinek hatása alatt zajlik. Ez egyedül a megtermékenyítéssel van így.

Sajátságos dolgot láthatunk. Vegyék szemügyre egyszer a nászrepülést. Az alacsonyabb rendű fajoknak nem nagyon van ínyére a megtermékenyítés. Ki akarják vonni belőle magukat. Emiatt repül az anyaméh a Nap felé. A megtermékenyítés nem megy végbe borús időben. A heréknek pedig, amelyek a Föld erőit a Nap erőibe szándékoznak belevinni, meg kell harcolniuk a levegőben, és a gyengébbek bizony lemaradnak. Csak azok képesek megtermékenyíteni az anyát, amelyek utolsó csepp erejüket is felhasználva olyan magasra tudnak szállni, mint ő. Csakhogy attól, hogy az anya meg lett termékenyítve, a tojások még nincsenek. Az anya tojásainak egy részét a lerakásnál termékenyítik meg. Azok lesznek a méhanyák vagy dolgozók. Amiket egyáltalán nem termékenyítenek meg az anyák testében, azokból herék lesznek. Tehát ha a méhanyát nem termékenyítik meg, akkor csak herék kelnek ki. Ha a méhanyát megtermékenyítik, akkor a maradék megtermékenyítetlen tojásból herék lesznek, illetve anyák és dolgozók azokból, amelyeket megtermékenyítettek, vagyis amelyeknél találkozott a Földerő a Naperőkkel. Tehát még ha történik is megtermékenyítés, a herék azokból a tojásokból fognak kikelni, amelyek a leginkább ki vannak téve a Földerőknek, mivel azokat nem termékenyítik meg. Éppen azért kell érintkezzenek a Földerőkkel, hogy egyáltalán életképesek maradjanak. Tovább kell őket etetni stb. Ez így kielégítő válasz?

Kérdező: Évekkel ezelőtt azt hallottam, hogy ha valakit méhek vagy darázs csíp meg és az illető reumás, akkor az állapota javul a csípéstől.

Dr. Steiner: Akkor visszatérnék egy olyan kérdésre, amit hétfőn nem válaszoltunk meg. Müller úr beszélt egy emberről, aki – úgy tűnik – szívbeteg volt, és összeesett egy méhcsípéstől.

Müller úr: Az orvos azt javasolta, hogy hagyjon fel a méhtartással, mert belehalhat.

Dr. Steiner: A szívbetegség azt jelenti, hogy ennél az embernél nem hatolt be szabályosan az Én az alsóbb testekbe. Itt figyelembe vehetjük azt, amit önök az előadásaimból már tudnak. Mint tudják, az embernek négy lénytagját különböztetjük meg: Elsőként a szokványos fizikai testet, amit meg lehet érinteni, második az étertest, majd az asztráltest és végül az Én. Az Én hat a vérre, az Én hajtja a vért, az pedig, ahogy a vér folyik, meghatározza, hogyan ver a szív. A könyvekben mindenütt helytelenül ábrázolják ezt a folyamatot. Ott úgy áll, mintha a szív egy pumpa lenne, ami egy-egy ütéssel körbepumpálja a testben a vért. Ez teljesen hibás, ugyanis a valóságban nem kell pumpálni a vért, mert azt az Én hajtja körbe a testben, miáltal mindenütt mozgásban van.

Ha valaki azt állítja, hogy a szív az, ami a vért hajtja, akkor az illető jobb, ha mindjárt azt is állítja, hogy ha valahová egy turbinát helyez, akkor az hajtja a vizet. Mindenki tudja, hogy nem a turbina hajtja a vizet, hanem a víz a turbinát. A vér az, ami ver és hajtja a szívet. Csakhogy a vér egyszer előreáramlik, majd miután az oxigén összekötődött a szénnel, visszaáramlik. Egyszer előrelök, aztán vissza. Ez okozza a szívlökést. Vagyis a helyzet az, hogy az Én a vérkeringésen keresztül hatol be az emberbe.

Titokzatos módon a méhméregben is benne van az Én. Az az erő, amitől az önök vére áramlik, benne van a méhméregben is. Érdekes tehát, hogy a méhnek önmagán belül is szüksége van a méhméregre. Nemcsak a csípés miatt van szükségük rá, hanem azért is, mert arra a keringésre van szükségük, ami az emberben a vérkeringés.

A méhraj, mint azt már említettem, olyan, mint egy teljes ember. Most gondoljanak bele, hogy a méhcsípéssel a vérükbe kerül a méhméreg. Mint minden méreg, ami a szervezetbe kerül, a vérbe jut. Tegyük fel, önök normális emberek. A vérük hevesebben kezd áramlani, ezáltal tüzek keletkeznek, de ezt az önök szíve elviseli. Ha azonban valaki szívbeteg és valami felerősíti az Én-t, akkor például hevesen ráüt egy beteg szívbillentyűre, aminek az lehet a következménye, hogy az illető elájul vagy akár meg is hal. Erről az esetről számolt be nekünk Müller úr.

A különleges az, hogy mindaz, ami az embert megbetegíti vagy megölheti, egyben meg is gyógyíthatja. Ezért óriási felelősség az orvosság készítése, mert nem létezik olyan orvosság, amit ha helytelenül alkalmaznak, ne hozná létre azt a betegséget, amit gyógyítani akartak vele. Mi is történik tehát, ha valaki elájul vagy belehal a méhcsípésbe? Ha valaki elájul, akkor kihúzódik az asztráltest és az Én. Kimegy, akárcsak alvás közben, ám az egyik egy egészséges, a másik pedig egy beteg módja a kihúzódásnak. Ájulásnál ugyanis az Én megreked, míg alvásnál teljesen eltávozik. Ha gyenge az Én, akkor nem tud újra behúzódni. Meg kell rázni, hogy újra magához térjen, erősíteni kell a légzését stb. Mesterséges dolgokat kell alkalmazni. Ilyen esetben, mint tudják, az alkart keresztezni kell a mellkas előtt, majd oldalra letenni. Így kell mesterségesen lélegeztetni egy ájultat. A mesterséges lélegeztetés minden esetben arról szól, hogy az Én-t visszatereljük a testbe. Most tegyük fel, valaki reumás, köszvényes vagy más lerakódások vannak a testében. Ilyenkor meg kell próbálni megerősíteni az Én-t. Hiszen miért is reumás vagy köszvényes valaki? Mert túl gyenge az Én. Nem mozgatja meg rendesen a vért. Ezért fel kell tüzelni. Ha a vér nem mozog elég gyorsan, a sebessége nem megfelelő az adott szervezet számára, például túl lassú, akkor mindenütt kicsi kristályok rakódnak le. A vérerek közvetlen környékén rakódnak le. Ezek a kristályok húgysavból állnak. Az egész testet kitöltik. Ez a reuma vagy köszvény. Ilyenkor túl gyenge az Én.

Ha ilyenkor megfelelő dózisban méh- vagy darázsmérget adunk az illetőnek, az megerősíti az Én-t. De túl sokat sem szabad adni, mert akkor az Én nem képes megtartani önmagát. Viszont ha pont annyit adunk, amennyi éppen csak megerősíti az Én-t, akkor rendkívül hatékony orvosságot nyerünk a méh- vagy darázsméregből. Csak keverni kell egy másik anyaggal. Sok ilyet készítenek. Ehhez hasonló az úgynevezett tartarus anyag, amit hasonló módszerrel, csak épp más anyagokból állítanak elő. Leggyakrabban pont a méreganyagokból lehet a legjobb gyógyszereket készíteni, mint ebben az esetben is az Én megerősítésére. De ha egy ilyen orvosságot használunk, akkor ismernünk kell a pácienst. Mondjuk, valakinek köszvénye vagy reumája van, az első kérdés mindig az, hogy elég erős, egészséges-e a szíve. Ha ez a helyzet, akkor lehet méh- vagy darázsméreggel kezelni. Ha nem egészséges, akkor más szer után kell néznünk. Ha csak szívidegessége van, akkor nem árthatunk vele, de ha szívbillentyű elégtelenségről van szó, akkor nagyon óvatosan kell eljárni. Ha beteg a billentyű, akkor bizonyos körülmények között egyáltalán nem szabad ezt a szert használni. Ezért nagyon veszélyes kijelenteni, hogy erre vagy arra a betegségre ez vagy az a szer mindig alkalmazható. Csak annyit lehet mondani, hogy készítünk egy orvosságot, amibe beleteszünk méh- vagy darázsmérget – egyébként van is ilyen szerünk –, összekeverjük egy kötőanyaggal, ez lehet növényi eredetű zselatinszerű anyag, és beinjekciózzuk a páciens bőre alá, ahogy a méh is ezt teszi, amikor megcsíp. Csak egy méhcsípés összehasonlíthatatlanul erősebb reakciót vált ki. Készíthetünk egy ilyen orvosságot és azt mondhatjuk, hogy az egy reuma elleni szer.

Nem ez az egyetlen dolog azonban, amire ügyelni kell. Azt is figyelni kell, hogy a beteg képes-e elviselni azt az orvosságot jelenlegi egészségi állapotában. Egy igazán mélyen ható orvosság csak akkor adható, ha előtte teljes körűen megvizsgáltuk a beteget. Ha olyan szerrel van dolguk, amelyet általánosan ajánlanak, az valószínűleg kevésbé árthat, de azért még hat. Ezek kerülhetnek kereskedelembe. Még azzal is egyet lehet érteni, ha egy kis kellemetlen következmény adódik. A kúráknak mindig van kellemetlen következménye. A kúrát át kell vészelni, ha valaki meg akar gyógyulni.

Ma is sok olyan embert kezelnek, aki valójában nem is beteg. A háború előtt ez még inkább így volt. A gyenge valutájú országokban szenvednek az orvosok leginkább, mert ott az emberek már nem kezeltetik magukat. Korábban az egészségesek és az enyhe betegek is kúráltatták magukat. A közép európai országokban ma csak a nagybetegek kezeltetik magukat.

Ha egy félelmetesen erős fickó reumás lesz, az legtöbbször nem valódi reuma, csak köszvény jellegű állapot. Ilyenkor egy méhcsípés – ahogy Burle úr mondta – rendkívül jótékony lehet. Akár meg is gyógyíthat, ha a szervezet képes elviselni a reakciót. Természetesen, ha egy átlagembernek reumája van, akkor egy számára elkészített, helyesen adagolt méhméreggel meggyógyítható. De egy méhcsípés olyan erős gyulladást okoz, amit azonnal kezelni kell, és így a méhméregből a reumára nem is jut. Egy normális embernél legalábbis ez történne.

De vegyük most a következő esetet. Reuma úgy is kialakulhat, hogy valaki keveset dolgozik, de sokat eszik. Ha valaki nem dolgozik sokat, ám sokat eszik, a szív többnyire nagyon egészséges marad egy ideig. Persze csak amíg a körmére nem ég az illetőnek a sok evés.

A szív egy nagyon ellenálló szerv és csak hosszú évek alatt tehető tönkre, ha nem fiatalkori vagy öröklött gyengeségről van szó. Azonban azok, akik nagyon sokat esznek, általában rengeteg alkoholt is isznak hozzá. Ez serkenti az Én-t és igen heves vérkeringést okoz. Ezt a szív nem képes követni. Emiatt a húgysav mindenfelé lerakódik a szervezetben. Ilyen esetben a szív még nagyon sokáig erős marad, de a reuma már megjelenik. Egy ilyen emberre rendkívül jó hatással lehet egy méhcsípés.

Burle úr: Nem tudok róla, hogy akiről ez a történet szól, ivott volna alkoholt.

Dr. Steiner: Úgy érti, eszükbe sem jutott megkérdezni? Mint láthatták, ha olyan erős gyógyszerről van szó, mint a méhméreg, akkor teljesen tisztában kell lenni az illető egészségi állapotával, és figyelembe kell azt venni.

Müller úr azt mondja, hogy ő meghűléstől kapott reumát és napkúrával kezelte, amitől teljesen meg is szűnt. Idén nyáron újra jelentkezett, és ő abban a hitben volt, hogy mézzel kezelheti, ám egy szerencsétlen napon mindkét lábát megcsípték a méhek 32 helyen. Az egyetlen károsodása az volt, hogy nyolc napig a szivárvány minden színében pompázott a lába. Még csak nem is minden csípés dagadt meg. Úgy tűnik, az emberi szervezet nagyon különböző tud lenni. Az egyik számára halálos a méhcsípés, a másiknak hetven csípésre sem gyorsul fel a szíve. Az egyik ember ellenállóbb, mint a másik.

Dr. Steiner: Amikor ilyen sok csípése volt egyszerre, már régóta foglalkozott a méhekkel?

Müller úr: Sok-sok éve

Dr. Steiner: Talán már nem is emlékszik az első csípésre. Az első csípés hatását mindenki megérzi. A férfi, akiről mesélt nekünk, minden bizonnyal a legelső csípését élte át. Minél többször csípik meg az embert, annál ellenállóbbá válik. Immúnis lesz, ahogy mondani szokták. Ha valaki méhekkel kezd foglalkozni és megcsípik, akkor annak hatására egyre érzéketlenebbé válik. Ha valaki tudja, hogy egészséges, akkor akár úgy is alakíthatja, hogy megcsípjék, hogy később ne legyen baja tőle. Akkor is fellépnek bizonyos tünetek, például szivárványszínben pompázik, de minden kívül marad. A vér már immunizálva van. Nem csak a testtől függ a reakció, hanem attól is, ami korábban bejutott a vérbe. Csodálkozom, hogy az orvos, aki ezt mesélte, nem mondta el a férfinek, hogy másodszor már nem lesz olyan rossz, harmadszor pedig már teljesen immúnis lesz. De lehet, hogy olyan gyenge volt a szíve, hogy ilyen veszélynek nem szabadott kitenni.

Vannak orvosok, akik úgy vélik, ha valaki méhészkedni kezd, akkor be kell oltani. Amikor az emberek háborúba vonulnak, mindenféle mérgeket nyomnak beléjük. Ez nem nagyon ajánlatos. A vér megtelik szennyeződésekkel. Egyre gyengébb és rosszabb lesz, azáltal hogy telenyomják méreggel. Persze egy idő után újra egészségessé válik, és akkor már védve van a méreggel szemben.

Müller úr: A herékkel és a háromféle tojással kapcsolatban a doktor úr szépen mindent a helyére tett, de egyvalamit, úgy tűnik, még nem ismer. Még egy teljesen egészséges méhrajban is előfordulnak időszakok, amikor a méhanya értéktelenebb vagy túl öreg, és akkor az összes lerakott tojásból herék kelnek ki. Harmincéves tapasztalata arról győzte meg, hogy az anya még akkor is képes tojásokat rakni, ha beteg vagy öreg, de akkor szinte kizárólag herék kelnek ki.

Hogyan függ össze mindez a méztermeléssel? Hogyan hozzák létre a mézet? Segíthet a méhész cukorral? Az elhangzottakból az következik, hogy nem szabad cukrot használni. Ha valaki cukorral eteti a méheket, fekete listára kerül, éppúgy, mint az, aki elküld egy munkást, mert az népszerűtlen lett. A külföldi mézzel nagyon rossz a tapasztalata.

Dr. Steiner: Az már igaz, hogy nem fogjuk ugyanazt a terméket kapni, ha cukorral etetjük a méheket. Ha valaki cukrot kíván enni a méz mellett, hát tegye meg külön. Ahogyan nem vizezzük fel a bort sem, csak azért, hogy valaki nehogy túl töményen igya az alkoholt. Nem. Mindenki azt kapja, ami a címkén áll! Ennek így kell lennie. Az lenne a legjobb, ha a méhészek egymást ellenőriznék, hiszen ők értenek a mézhez a legjobban.

Ami a herék ügyét illeti, arról a következőket lehet elmondani. Előfordulhat, hogy az a sejtésünk támad: a méhanya nincsen rendesen megtermékenyítve és túl sok here kel ki. Ilyenkor azt lehet tenni – ha semmiképp nem akarjuk az ügyet a méhekre hagyni –, hogy nagyon erős táplálékot adunk, amitől előbb kikelnek és nem várnak huszonnégy-huszonöt napig. Ekkor képesek némi teljesítményre, de hosszú távon ez sem működik. Ebből is látható, milyen erős befolyása van az időnek. Ezek olyan dolgok, amiket a gyakorlatban általában nem alkalmaznak. Elméletileg azonban ez a helyzet. Azt mondhatjuk, hogy rengeteget számít, miként táplálnak egy méhet, és az sem kétséges, hogy egyes esetekben sikerült egy dolgozóból tojásrakót faragni, még ha nem is volt igazi anya.

Ez csak azt mutatja, mennyire megváltoztatható egy ilyen állat. Nincsen azonban befolyása a gyakorlati méhészetre.

Müller úr: Ezeket álanyának nevezik. Ez a méhtenyészet egyfajta rendellenessége.

Dr. Steiner: Nincsen jelentősége a gyakorlati méhészetben. De valóban képes a méh arra, hogy egyszerű dolgozóból tojásrakó méhet faragjon. Ez egyfajta rendellenesség. A méhraj egy egység. Vagyis ilyen esetben az egész raj beteg. Mint amikor libát tömnek. Ekkor nagyon erősen fejlesztik a májerőket. A máj túl erős lesz, amitől az egész szervezet megbetegszik. Amikor egy dolgozót rávesznek, hogy túl erős legyen, akkor megbetegszik, és ettől az egész család megbetegszik.

Talán később még eszükbe jut valami. Erre bármikor visszatérhetünk. Szeretnék még Dollinger úr kérdéséhez kapcsolódni.

Pontosan különbséget lehet tenni a méhekhez hasonló állatok között, mint például a darazsak vagy hangyák. Bár ezek az állatok rokonságban állnak egymással. Múlt alkalommal már utaltam a gubacsdarazsakra. De vannak másfajta darazsak is. Ezek is hasonlítanak a méhekhez, mert lépsejtszerű dolgokat készítenek.

Van egy nagyon érdekes darázsfaj, ami a következő módon építkezik. Ha egy ágon van egy jó nagy, vastag levél, akkor a környékről odahord minden kis fadarabkát, kéregdarabkát, amit leharap a fákról és átitatja a nyálával. Ezekből kocsányokat készít, majd ezt a folyamatot újra meg újra megismétli. Ezekre a kocsányokra egy, a lépsejthez nagyon hasonló valamit épít. De az anyaga teljesen más. A méhek lépe az önök által is jól ismert viaszból készül. A darázs egy fehéres szürke anyagot készít, ami nagyon hasonlít az általunk gyártott papírhoz. Ugyanis az valóban egyfajta papírmassza. Ehhez a darázs még hozzárak pár ilyen sejtet, és az egészet felakasztja a fára. Azután az egészet befedi és hagy rajta egy akkora lyukat, amin ki-be repülhet, hogy gondozza a tojásokat.

Újra sejtek, tető és lyuk stb. A végén az egész olyan lesz, mint egy toboz. Mint egy fenyőtoboz. Megint másik darázs a fészkét egy bőrszerű dologgal vonja körbe. Nagyon sokféle darázsfészek létezik.

Most pedig gondoljanak bele, mi történik valójában! Ha azt kérdik, mit kell tennie a méheknek, hogy lépet építsenek, akkor azt kell mondanom: ki kell repülniük a virágokhoz vagy levelekhez, de leginkább a virágok érdeklik őket. Másik eset, amikor hasonlóan magasan fejlett rovarok, mint amilyenek a méhek is, nem a virágokhoz mennek; valahová máshová mennek szívesen. Ezek pedig a darazsak és a hangyák. A darazsaknak és a hangyáknak, ha építményeiket létrehozták, már nem a virágok ízlenek, hanem a levéltetvek nedvei. Minél keményebb az anyag, a szubsztancia, amit ezek az állatok az építményeikhez felhasználnak, annál inkább nem a virágok ízlenek nekik, hanem az, ami leginkább hasonlít a virág nedvéhez: a levéltetű nedve. Ezek rendkívül nemes állatok – már bocsássák meg, ha a hangyák nyelvén fejezem ki magam, mert embernyelven nem nevezném őket nemesnek –, de hangyanyelven a levéltetű egy rendkívül nemes állat. Egészen olyan, mint egy virág. Amit a tetű kiválaszt, az a hangya számára a legfinomabb mézet jelenti. A darazsaknak a levéltetű már inkább csak csemege.

Nézzük most csak a hangyákat! A hangyákban nincsen elég erő, hogy egy ilyen fészket építsenek. A hangya másképp oldja meg mindezt. Földrétegeket halmoz egymásra és ebben készít járatokat. Egész alagútrendszereket készít. Ezeken a járatokon át cipelik be maguknak a hangyák a keményebb, szilárdabb növényi részeket, amire szükségük van. Csakhogy a hangyák a fa halott részeit kedvelik. Megkeresik azokat a részeket, amivel tovább tudják építeni az alagútjaikat. Olyan fákhoz mennek, amiket már kivágtak és csak a törzs alsó része maradt meg. Az ott megmaradt, egyébként igen kemény kéreg és fa részeket viszik el magukkal és abból építkeznek.

MÉH : VIRÁGNEDV : VIASZSEJTEK

DARÁZS : VIRÁGNEDV, ÁLLATI NEDV: KEMÉNYEBB SEJTEK

HANGYA : ÁLLATI NEDV : NINCSENEK SEJTEK

A hangyák tehát a legkeményebb részeket használják az építéshez. De abból nem tudnak sejtes építményt készíteni. Az távol áll tőlük. Túl kemény anyagot használnak. A méhek a virág anyagát használják. A viaszsejteket is abból készítik, de ennél fogva arra kényszerülnek, hogy a táplálékukat is onnan szerezzék meg, a virágoktól.

A darazsak már valamivel keményebb anyagot használnak a sejtek felépítéséhez, ami a papírhoz hasonlatos. Bár keményebb anyag, de vékonyabb és emiatt törékenyebb is, mint a lép. De keményebbnek keményebb.

A darázs már rákapott a levéltetű ízére, viszont a méhek módján nagyjából még a darazsak is növényi szubsztancián élnek. Ám a hangyák, amik olyan kemény anyagot használnak, hogy már csak a földben tudnak építkezni, ahol folyosókat és barlangokat készítenek, nem építenek többé sejteket, mint a lépben vagy a darázsfészekben, ők rendkívüli mértékben szeretik a tetveket. A hangyáknál még az is előfordul, hogy szépen fogják az egész levéltetvet és behurcolják a barlangjukba, olyankor megtalálhatjuk a hangyabolyokban a levéltetveket.

Ez nagyon érdekes. Ha bemegyünk egy faluba, akkor találunk egy sor házat, amik mögött ott van a tehénistálló. Odabent vannak a tehenek, ott készül a tej. A hangyáknál nagyon hasonló a helyzet.

A hangyabolyban kicsi építményeket találunk mindenfelé, amikben ott vannak a levéltetvek. A hangyáknak azok a tehenei. Csak arányosan lekicsinyítve a történést. Kicsi istállóik vannak, amikben nem tehenek, hanem levéltetvek vannak. A hangyák odamennek a levéltetvekhez és simogatni kezdik őket a csápjaikkal. Ettől a levéltetű olyan nagyszerűen érzi magát, hogy kiengedi a nedveit. A hangya pedig felszívja a nedvet, amit a tetű a simogatás hatására kibocsátott. A legfontosabb mindebben pedig az, hogy simogatja a levéltetvet. A teheneknél is valami hasonló történik. Csak sokkal erősebben kell őket simogatni. De a hangyák is szabályosan megfejik a levéltetveket. A hangyák elviszik a levelekről a tetveket és nagyon jól ápolják, tartják őket.

Így azt mondhatjuk: Mennyei, hogy léteznek levéltetvek. Nagyon kiváló, hogy léteznek levéltetvek, ha van hangyaboly a közelben. A hangyák óvatosan learatják a levéltetveket, és a hangyabolyban, az istállókban szépen felhasználják őket. Ez egy nagyon szellemes berendezése a természetnek, igazi tehéntenyészetet rendeznek ezek a kicsiny állatok a levéltetvekkel.

A hangya, amelyik oly kemény anyagból készíti az építményeit, nem elégedhet meg puszta virágnedvvel. Arra van szüksége, amit a virágnedv már odaadott az állatoknak. A virágnedvnek át kell haladnia az állaton. A méhek még csak virágnedven élnek, a darazsak már virágnedven és állati nedven, ezért keményebb sejteket készítenek. A hangyákat már csak az állati nedv táplálja, így nem is készítenek lépsejteket. A hangyának már nincsen rá ereje, hogy sejteket készítsen. Neki arra van szüksége, amit ebből a kis istállóból kap; még ha eszik is virágnedvet, e nélkül nem maradna életben. Mint látják, nagyon érdekes kapcsolat van a virágok és ezek között az állatok között. A méhek tisztán használják fel a virágnedvet. A darazsaknak és a hangyáknak arra van szüksége, hogy ez a virágnedv áthaladjon más állatokon. Ennek fejében olyasmiből is építkezhetnek, ami nem virág.

Meglehetősen nagy különbség van a viaszból készült lép, a papírból készült darázsfészek és a hangyaboly között, ami már csak külső anyagokból van és nem is lépsejt alakú. Ezért van a táplálékaik közt ilyen nagy különbség.

14. előadás – A hangyasav jelentősége – Dornach, 1923. december 15.

Jó reggelt Uraim! Ma azt folytatjuk, amivel múlt alkalommal Dollinger úr kérdésével kapcsolatban kezdtünk foglalkozni. Ha közben valami más is felmerül, akkor arra is sort kerítünk. Múltkor a hangyákból indultunk ki, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést. Azt mondtuk, hogy a méhek, darazsak és hangyák rokonságban állnak egymással, életformáik azonban teljesen különbözőek. Mindebből pedig a Föld teljes háztartására nézve mélyreható következtetéseket tehetünk. Ugyanis minél mélyebben ismerjük meg ezen állatok életmódját, annál inkább rájövünk arra, mennyire bölcsen van berendezve mindaz, ami ezeket az állatokat létrehozta.

Múltkor már elmondtam, hogy a hangyák miképpen építkeznek. Elhangzott, hogy földhalmokat hordanak össze, amelyek vagy magából a föld anyagából vannak, vagy korhadó fatörzsmaradványokból. Ezekből készítenek dombocskákat. Ezekben a legkülönfélébb járatokat találjuk, amelyekben tömeges felvonulásokat tartanak. Lyukakból jönnek elő, valahová elmennek a környéken és begyűjtik, amit csak akarnak.

De előfordul, hogy nem építenek semmit, hanem azt használják, ami már készen található. Tegyük fel, van valahol egy kivágott fa. A törzs vége még benne van a földben, amelyről levágták a fát. Ekkor jön egy hangyakolónia és beleássa magát, mindenfelé járatokat vájnak és kamrákat készítenek (lásd a rajzot). Itt-ott földet halmoznak fel és mindenfelé folyosókat készítenek. A folyosók egymással összefüggenek. Kész járatrendszer van odabent. Ezekben közlekednek a hangyák és elhozzák a környékről, amire az építkezéshez vagy a táplálkozáshoz szükség van.

Minderre azt mondani, hogy az állat ösztönéből fakad – nos, azzal nem mondtunk túl sokat az ügyről. Ugyanis, ha ennek az állatnak nem áll rendelkezésére egy ilyen farönk, akkor szépen készít egy építményt homokból. De ha talál egy fatörzset, akkor berendezi magának és ezzel megspórolja a munkát, amit egy domb építése jelentene. Vagyis az egyes egyedi eseteknek megfelelően viselkedik. Ez a fontos.

A mi vidékünkön nem annyira, de tőlünk délebbre a hangyák kifejezetten sorscsapást jelentenek. Képzeljék csak el, hogy egy szép házban a lakók egy kicsit nem figyelnek oda valamelyik sarokra, és a hangyák máris odahordanak mindenfélét a környékről, földdarabkákat meg fadarabkákat, és a hosszasan nem takarított kis helyeket berendezik maguknak, amit alig lehet észrevenni. Aztán járatokat készítenek a legkülönfélébb helységekbe, mint a konyha, a spejz stb., és elviszik, amire szükségük van. Előfordul, hogy egy ilyen déli házat szinte teljesen átsző egy hangyaboly. Persze az emberek nem tudnak róla, hogy hangyatársbérlővel élnek, csak akkor jönnek rá, amikor véletlenül észreveszik őket, vagy valamit felfaltak a kamrában. De csak akkor találják meg a „forrást”, ha végigmennek a hangyafolyosók mentén.

Itt sem nagyon beszélhetünk ösztönökről, mert akkor azt kellene mondanunk, hogy a természet olyan ösztönt ültetett ebbe az állatba, hogy pont abba a házba építkezzen. Úgy kell kivitelezni mindent, hogy pont abba a házba passzoljon. Mint látják, ezek az állatok egyáltalán nem kizárólag ösztönből cselekszenek. Ebben bölcsesség van.

Ugyanakkor, ha megvizsgálunk egy hangyát, nem látszik különösebben bölcsnek. Ha elszakítjuk a kolóniájától, akkor egyáltalán nem tesz bölcs dolgokat. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem az egyes hangyák bölcsek, hanem az egész hangyaboly. És nem is az egyes hangyák hordozzák ezt a bölcsességet. Egészen érdekesen dolgoznak.

De van ennél egy sokkal érdekesebb dolog is. Van egy hangyafaj, ami a következőket teszi. Várat készít a földre (lásd a rajzot). Van egy magaslat, körülötte egy kör, amit föld vesz körbe. Oda bevájja magát. Előfordulhat, hogy az egész úgy néz ki, mint egy tűzhányó. Benne vannak a folyosók, amik szétágaznak a környéken.

Ezek a hangyák egészen különös dolgot művelnek. Leharapják a környék összes füvét és növényeit, csak egyetlen fajtát hagynak meg. Minden mást lerágnak. Előfordul, hogy annyira lerágnak mindent, hogy a domb körül olyan a föld, mintha le volna burkolva. A föld ezáltal tömörebbé válik, olykor nagyon tömör. Tehát ott a hangyaboly, körülötte meg mintha leaszfaltoztak volna, csak épp kicsit világosabb a színe.

Ezek a hangyák a környékről begyűjtenek egy bizonyos fűfélét és elültetik. Ha a szél bármilyen más magot odahord és az kikel, akkor egy szempillantás alatt leharapják és kidobják a területükről, emiatt mindenütt kizárólag ez az egy fajta fű nő. Szabályosan saját földterületet különít el magának a hangyaboly és ott füvet termeszt. Semmi mást nem enged kinőni, leharap mindent és kidobja. Az itt növekvő fűféle teljesen másképpen néz ki, mint ugyanez a fű odakint. Ugyanis odakint kifejezetten a lágy talajt szereti. Így aztán egészen másképpen néz ki. Viszont a hangyák körül a föld nagyon kemény, ezért a mag, amit a hangyák elültetnek, szintén nagyon kemény lesz, kovakő keménységű.

Igen Uraim, találhatunk ilyen hangyabolyokat: Körülötte egész ültetvény – ezek a földműves hangyák. Így nevezte el őket Darwin, aki igen alaposan megfigyelte mindezt.

Körben mindenütt ültetvényt találunk. Ha a növény kinő, jönnek a hangyák, szépen leharapják és becipelik a várba. Egy ideig bent maradnak. Olyankor odabent dolgoznak valamin. Amit nem tudnak használni, leharapják a növényről, és a kovakő keménységű termést megtartják, majd egy idő után kijönnek és kidobálják, ami nem kell nekik (lásd az előző oldali ábrát). A magokat tápláléknak használják és csak a rendkívül erős rágójukkal tudják megenni, de az építkezéshez is azt használják. Komoly építészek. Megnézik, mit tudnak hasznosítani a környéken, és minden mást kihajítanak. Végül is, az emberek is így tesznek. A földműves hangyák szépen megtermelik maguknak, amire szükségük van.

Erre azt mondhatnánk: „Jó, de mi történik a föld alatt?” Ott, kérem, egy egészen új fűfajtát tenyésztenek ki. Olyan kovakeménységű mag, ami ott terem, sehol máshol nem létezik. A hangyák termesztik és ugyanazok a hangyák fel is dolgozzák. Mi is történik itt tulajdonképpen? Ám mielőtt közelebbről megvizsgáljuk mindezt, vegyük szemügyre egy másik oldalról.

Térjünk vissza egy kis időre a darazsakhoz. Mint mondtuk, találunk közöttük olyanokat, amelyek falevelekre, faágakra rakják a tojásaikat, miáltal létrejönnek az úgynevezett gubacsok, amiből kikelnek az ifjú darazsak.

De mindez másképpen is történhet. Vannak bizonyos hernyófajták – önök is ismerik –, a szőrös hernyófajták, amik tüskések. Egy ilyen hernyóval a következő történhet. Arra jön egy darázs és belerakja a tojását. Ha a darázs a tojásban kissé kifejlődött, akkor férgek kelnek ki belőle. A méhek is, darazsak is átmennek ezen a féregállapoton.

A hangyáknál ugyanígy van. Ha elhordunk egy hangyabolyt, alatta megtaláljuk a kis fehér hangyatojásokat, amelyek bizonyos énekes madarak kedvenc csemegéi. De a hangyatojások nem igazi tojások, hanem kicsinyke bábok. A tojások kicsik. Azokból először előjön a kukac. Helytelenül hívják az emberek hangyatojásnak.

Ha a darázs beletette tojásait a hernyóba, az nagyon érdekes. Egyszer már meséltem erről. A kikelő kis férgek nagyon falánkak, és megszámlálhatatlanul sokan vannak a hernyóban. Ezek a kis férgek a hernyóból falatoznak. Itt jön az érdekes rész. Ha ezek a kis férgek felfalnák a hernyó gyomrát, akkor a történet igen gyorsan véget érne, mert egyik sem élhetne tovább. Ha olyasmit falnának fel, ami a hernyó túlélését akadályozza, akkor elpusztulnának. A kis férgeknek megvan a magukhoz való eszük, és semmit sem falnak fel, amire a hernyónak az életben maradáshoz szüksége van. Csak olyan szerveken lakmároznak, amik sokáig bírják a sérülést. Az állat nem hal meg, csak nagyon megbetegszik. A darázsféreg meg tovább csócsálhatja.

Nagyon bölcsen van elrendezve, hogy a féreg ne támadjon meg létfontosságú szerveket. Talán már látták is, amint a kifejlődött lárva előbújik a hernyóból. A hernyó az anyaállat az összes darázsivadék számára. Kibújnak, darázs lesz belőlük és mennek enni a virágokhoz, miután elhagyták az anyaállatot. Ha pedig ivaréretté válnak, akkor ők is keresnek egy hernyót, hogy belerakják a tojásaikat.

Van ebben valami nagyon eszes! – mondhatnák. Minél tovább figyeljük ezeket a dolgokat, annál inkább elcsodálkozunk. Azt kérdezzük: „Milyen összefüggést találunk ebben?” Próbáljuk megkeresni mindennek az okát. Először is: A földből kinőttek a virágok. Ott vannak a hernyók. Aztán jönnek a rovarok, jól belaknak a virágokból meg a hernyókból, majd tovább szaporodnak és a történet kezdődik elölről. Nekünk embereknek esetleg úgy tűnhet, hogy a történetből a rovarok, úgy ahogy vannak, kimaradhatnának. Persze ha csak a méheket nézzük, az más, ők mézet adnak, vagyis hasznosak. Ez az ember nézőpontja. A méhek elrabolják a virágoktól a mézet, de mi emberek szeretjük megenni, ráadásul gyógyít is, így ez nagyon előnyös számunkra. Csakhogy a virág nézőpontjából ez egyszerű rablás, mi emberek pedig részt veszünk ebben a rablóhadjáratban. A kérdés tehát az, hogy a virágok álláspontja vajon az-e, hogy jön a darázs, a méh és a hangya, elveszik tőlük a mézet, pedig ha nem tennék, akkor sokkal szebben virulnának.

Az ember azt feltételezi, hogy a virágok ezen az állásponton vannak. Hallhatunk is ilyesfajta megszólalásokat: „Ó, szegény virágok, ó szegény jószágok, ezek a hernyók! Jönnek ezek a szörnyű élősködők, és minden lehetőt megtesznek, hogy kirabolják a virágokat.”

Csakhogy nem így áll a helyzet. A helyzet a következő. Ha látunk egy virágot, amiben ott csücsül a méhecske és szívogatja a virágnedvet, akkor azon kell gondolkodnunk: Mi is történne, ha ez a rovar nem jönne és nem szívogatná ki a nedveket? Mi lenne akkor? – Ez persze jóval nehezebben megválaszolható kérdés, mintha csak egyszerűen letesszük a voksot a rablóhistória mellett, mert ez esetben bele kell tudnunk pillantani a természetbe. Lehetetlen állást foglalni ebben az ügyben, ha képtelenek vagyunk visszatekinteni korábbi földfejlődési szakaszokra.

A Föld nem mindig volt olyan, mint ma. Ha régen is minden úgy lett volna, mint ma – odakint halott mész, kvarc, gnájsz, csillámpala a magokból kinövő növények, az állatok stb. –, ha a Föld mindig így nézett volna ki, akkor ez az egész nem is létezhetne. Az az ember, aki vizsgálódásait a mai állapotnál kezdi, teljes tévedésben van. Mert mindez így nem létezhetne. Ha valaki a Föld titkait és törvényszerűségeit az alapján kívánja megfejteni, amit ma láthatunk a Földön, az olyan, mintha egy marslakó idejönne, és az embert a hullaházban található halottak alapján kívánná megismerni. Ezek a hullák nem léteztek volna, ha előtte nem léteztek volna élőként. A Marslakót, aki eddig csak holtakat látott, először oda kéne vinni az élőkhöz. Akkor így szólna magában: „Most már értem, miért van ezeknek a halottaknak olyan formájuk. Korábban nem értettem, mert nem láttam az élőket.” Ugyanígy annak, aki a Föld törvényeire kíváncsi, vissza kell térnie a Föld korábbi korszakaiba. A mai Földnek teljesen más alakja, szerkezete volt. Ezt a korábbi állapotot Holdlétnek neveztem el a könyvemben, a Die Geheimwissenschaft im Umrissben, (magyarul A szellemtudomány körvonalai címmel jelent meg – a ford.) és leírtam, hogy azért ennek neveztem el, mert ekkor még a Hold része volt a mai Földnek. Ez előtt is voltak más állapotok. A Föld változott. Korábban teljesen más volt.

Nos, volt a Földnek egy olyan korszaka, amikor sem a mostani növények, sem a mostani állatok nem léteztek. A helyzet a következő volt: Volt az, amit, mondjuk, a mai Földdel lehet összehasonlítani, és amin kinőttek, mondjuk, növényekhez hasonló képződmények, de olyanok, amelyek folyton változtatták az alakjukat, akár a felhők (rajzol). De nem olyan felhők, mint a maiak, amelyek halottak vagy legalábbis halottnak tűnnek; ezek élő felhők voltak, mint a mai növények. Ha el tudják képzelni, hogy a mai felhők életre kelnek és kissé zöldesek lesznek, akkor fogalmat tudtak alkotni az akkori növényvilágról.

Ebben a tekintetben a tudomány néhány képviselője meglehetősen fura. Nemrégiben olvashattak egy rendkívül mókás újságcikket. Újabb tudományos felfedezés történt, hamisítatlan mai stílusban. Félelmetesen komikus volt. Az derült ki ugyanis, hogy a tej bizonyos szempontból egy igen veszélyes betegség gyógyításának szere, nevezetesen a skorbutnak.

Mit is tesz a mai tudós? Már felhívtam erre a figyelmet: analizálja a tejet. Azt találja, hogy a tej ebből meg ebből az anyagból áll. Már beszéltem egyszer arról, hogy az egereket is lehet a tej alkotóelemeivel etetni. De ha csak ezt kapják, akkor sajnos elpusztulnak, mégpedig pár napon belül. Bunge professzor tanítványai meg is figyelték mindezt és egyszerűen azt mondták, hogy van a tejben egy élet-anyag, ami a mézben is a van: a vitamin. Egy alkalommal már éltem ezzel a példával. Még talán emlékeznek: „A szegénység a Pauvrete-ből jön.” Ugyanígy: „Vitamin van benne”.

Vagyis nagyon fontos felfedezést tettek: A tejben mindenféle anyagok vannak, amiknek mindenféle mesterséges nevet adtak. Ha a tejet egy bizonyos módon készítjük el, akkor az egy skorbut elleni orvosság. Nos, ezek után igen bölcsen tették, hogy megvizsgálták: a tej valóban gyógyítja-e a skorbutot, ha a benne lévő alapanyagokat a szaknevükkel együtt szépen beadják a betegnek. De nem gyógyultak meg egyik összetevőtől sem. Viszont ha egy bizonyos módon az elkészített tejben mindezek együtt voltak jelen, az meggyógyította a skorbutos beteget. Az egyes alkotórészek nem gyógyítanak, csak az egész együtt.

Mi marad vajon, ha az összes összetevőt elvesszük? – mélázik a tudós, és mindet elveszi. Hogy ezek az összetevők egy éteri test részei, azt nem hajlandó elismerni, viszont mindent leszámítva mi marad? Azt mondja: vitamin. Vagyis A-vitamin, aminek a skorbutot meg kellene gyógyítania, nincsen benne ezekben az összetevőkben. De akkor hol lehet? És akkor jöhet a mese: Az a tej vizében van. A folyadék részben. Tehát a skorbutot a folyadék gyógyítja.

Rendkívül komikus, de ma ez jelenti a tanult módszert. Ugyanis ha a víz valóban tartalmazza a vitamint, akkor a tudás eljutott oda, ahol a felhők élnek. Ugyanis csak ki kellene nézni és azt mondani: a vízben mindenütt van vitamin. Akkor ott tartanánk, ahol egykor a Föld tartott. Csakhogy ma többé már nem úgy van, mint akkor.

Egy összefüggő, élő növénytakaró létezett akkoriban. A környezet pedig mindenütt megtermékenyítette ezt a növénytakarót. Nem voltak különálló állatok. Nem voltak darazsak sem, csupán egy olyan szubsztancia, ami állati módon élt (rajzol). Vagyis Földünk egykor olyan állapotban volt, amit a következőképpen lehetne jellemezni: élő felhőzettel volt körülvéve, amelyben benne volt a növényi élet, e körül keringtek és jöttek hozzá más felhők. Ezek megtermékenyítették az első felhőket. Ezeknek állati jellege volt. A világmindenségből jött az állatszerű, a Földből pedig a növényszerű.

Mindez megváltozott. Az akkori növényekből mára a mi szilárd határokkal rendelkező virágaink lettek, amelyek a Földből nőnek ki és többé nem olyanok, mint egy nagy felhő. De az megmaradt, hogy a környezetükből szükségük van egy hatásra. A földből kinő egy rózsa (rajzol). Egy szirom, két szirom, egy harmadik és így tovább. Aztán jön egy darázs. Leharap egy darabot a rózsasziromból és elviszi a darázsfészekbe. Vagy épít belőle, vagy odaadja az ifjaknak táplálékul. A darázs tehát leharapja és a fészkébe viszi a rózsaszirmot. Mint említettem, a rózsatő nem felhő többé. Erősen lehatárolt lett. De az, ami akkor benne élt, ami össze volt kötve azzal, ami a környezetből mint állatszerű érkezett, az benne maradt a levelekben és a virágokban. Minden rózsasziromban ott van az, ami nem is tud másmilyen lenni, mint az, amit a környezetnek kell megtermékenyítenie.

Amire ezeknek a növényeknek szüksége van, az egy olyan anyag, ami az emberi testben is megvan és fontos szerepet játszik benne. Az emberi test vizsgálatakor a legkülönfélébb anyagokat találjuk. Ezek az anyagok folyamatosan változnak. Azzá változnak, ami kis mennyiségben mindig megtalálható az emberi szervezetben. Az emberi testnek szüksége van rá. Ez az anyag a hangyasav.

Ha odamennek egy hangyabolyhoz és begyűjtenek néhány hangyát, majd szétnyomják őket, akkor egy nedvet kapnak. Ebben hangyasav és egy kevés alkohol van. Mindez benne van a hangyában. De nagyon finoman szétoszlatva a saját testünkben is megtalálható. Amit megesznek, az kis mértékben mindig hangyasavvá változik – persze más anyagokká is, de hangyasavvá is. A hangyasav az egész testünket kitölti. Ha megbetegednek és nincsen elég hangyasav a szervezetükben, akkor az nagyon rossz. Ha ugyanis nincsen elegendő hangyasav a szervezetükben – és itt kapcsolódok egyben Müller úr kérdéséhez is –, akkor reumásak vagy köszvényesek leszünk. A szervezet túl sok húgysavat és túl kevés hangyasavat termel.

A hangyákban tehát az van, amire az emberi testnek is szüksége van. De a hangyasavat az egész természet használja. Még egy fakérget se találnak, amiben ne lenne hangyasav. Minden levélben lennie kell hangyasavnak. De nemcsak a hangyasavnak kell benne lenni, hanem a hangyasavval rokon darázs- és méhméregnek is. Ezek a rovarok mind méreganyagot hordoznak magukban. Ha valakit megcsíp egy méh, az begyullad. Ha valakit egy darázs csíp meg, az néha nagyon rosszul lesz. Egészen borzalmas történeteket hallani darázscsípésekkel kapcsolatban. Brehm mesél el egy rémes történetet emberekről és állatokról ezzel kapcsolatban. (Brehm híres állatkutató volt, négykötetes állattan könyve ma is az egyik leghíresebb ilyen témájú szakkönyv: Az állatok világa. – A kiadó megjegyzése) A történet a következő. Egy ifjú tehenész rengeteg tehenet legeltetett a legelőn. A legelőt ellepték a rovarfészkek. A tehenész kutyája körbe-körbe szaladgált. A juhászkutya hirtelen teljesen megvadul és mint az őrült rohangál körbe, senki sem tudja mi történt vele. Amilyen gyorsan csak tud, a közeli patakhoz fut és egyre rázza magát benne. A juhász gyereket megrázza az eset, próbálja kívülről megközelíteni a kutyát, hogy segítsen neki. Nem ugrik be a patakba, csak kintről próbál segíteni. Szerencsétlenségére pont egy rovarfészekre áll, ahogyan előtte a kutya is – meg is csípik. Most ő rohangál körbe, mint a veszekedett, majd ő is beugrik a patakba. Most, hogy a kutya is, juhász is eltűnt, a tehenek megzavarodnak. Néhány tehén szintén ráhág a rovarokra és őket is megcsípik, ezek szintén őrülten rohangálni kezdenek. A végén a csorda nagy része a tóban fetreng, mint az őrültek.

A rovarcsípés tehát igen vészes következményekkel járhat. Minden ilyen állatban valamiféle méreg van. Ha valakit egy hangya megcsíp, akkor is keletkezik egy kis gyulladás, mert a sebbe beleárad a hangyasav. De a megfelelő hígításban ugyanez a hangyasav minden élőben jelen van.

Nos, Uraim, ha nem léteznének méhek, darazsak és hangyák, akik e méreg tulajdonképpeni előállítói, mi is történne? Az történne, ami az emberiséggel történne, ha hirtelen minden férfit lefejeznének, és csak a nők maradnának a Földön. Az emberiség képtelen lenne szaporodni, mert a férfi magja igencsak hiányozna. A rovaroknak természetesen szintén van magja, de életükhöz szükség van arra, ami ebből a méregből jön, ami a Holdlét közvetlen környezetében létezett. A méhméreg, a darázsméreg és a hangyasav egykor a világűrből érkezett a növények segítségével. Ma is itt van a maradékuk. Ha tehát bárhol a virágokon egy méhet látnának, ne mondják: a rovar csak kirabolja a növényt – hanem azt mondják: a virág ettől olyan jól érzi magát, hogy oda ahol a rovar ücsörög, nedvet áramoltat. Ez igazán nagyon érdekes, Tisztelt Uraim! Amikor a méh szívogatja a virág nedveit, azt a virág küldi oda számára. A növény felé a méhecskétől ezzel szemben a méhméreg áramlik. A darázs csíp, a darázsméreg áramlik. Különösen igaz ez a hangyára, mert bárhová mászik is, akár a halott fára, akár máshova, ott hangyasav áramlik ki, ami összekeveredik a növény nedveivel. Ez szükséges. Ha ez nem történne meg, ha nem lennének méhek, darazsak, hangyák, amelyek a növényvilágot járják és rágcsálják, akkor nem áramolna bele a növényekbe a szükséges hangyasav, darázs- és méhméreg, majd a növényvilág egy idő után kipusztulna. Azok az anyagok, amiket manapság életadó nedveknek, anyagoknak neveznek, legtöbbször csak találgatáson alapszanak. De a hangyasav és a hozzá hasonló anyagok valóban az élet alapjait képezik, életanyagok. Ha az ember odamegy a nadragulyához, akkor méreggel találkozik. Ez egy káros anyag. De mit tesz a nadragulya valójában? Szellemet gyűjtöget a világmindenségből. A mérgek szellemgyűjtők. Ezért gyógyítanak a mérgek. A virágok alapvetően egyre betegebbek lesznek, a méhek, darazsak és egyéb rovarok a kicsiny doktorok, amelyek a virágoknak hangyasavat szállítanak, amire szükségük van, hogy újra és újra meggyógyuljanak. Mint látják, a méhek, darazsak és hangyák nem egyszerű rablók, hanem azt viszik a virágoknak, amire az élethez szükségük van.

Végül is így van ez a hernyókkal is (rajzol). Azok is kihalnának. Azt mondhatnák: „Az nem is lenne olyan nagy kár. Kihalnának – na mondd már!” Csakhogy a madaraknak például ezek a hernyók a táplálékai. Az egész természet egy egységes, nagy összefüggésben áll. Amikor látjuk, miként lát el a hangya mindent hangyasavval, akkor tulajdonképpen a természet mélyére pillantunk. Egészen nagyszerű dolgot találhatunk ott. Mindenütt valami olyasmi történik, ami az élet és a világ fennmaradásához szükséges.

Tegyük fel, van valahol egy fa. A fának kérge van. Ha kivágom a fát, elkorhad a kérge (rajzol). Az emberek azt mondják: „Hagyjuk, hadd korhadjon csak el!” Az emberek szép nyugodtan végignézik, hogy az erdőben minden elkorhad. Mi minden elkorhad az erdőkben évről évre: levelek, törzsek, ágak stb. Csakhogy a világ másképpen van berendezve, mindenhol a környezetben hangyabolyok vannak. És az erdő talajába általuk áramlik hangyasav.

Amikor az erdőben van egy hangyaboly, az olyan, mintha volna egy pohár vizük, és abba valamit belecseppentenének. Ha egy csipet sót tesznek a pohár vízbe, az mindenhol sós lesz. A hangyabolyból kiáramló hangyasav az erdő talajában mindenhová eljut, minden korhadó részhez is. Mindent átitat a hangyasav. Nemcsak a még élő növényekbe és hernyókba áramlik bele a hangyasav vagy a méh- vagy darázsméreg, ha a rovar a virágon ücsörög és szívogatja a nedveit. A mérge nemcsak a virágba jut bele, hanem a talajba is, a halódó talajba.

Mindezt csak a szellemtudomány segítségével lehet kideríteni. Mert a természettudományok csak azzal foglalkoznak, amit a rovar a virágtól elvesz. De a méhek nem ücsöröghetnének évezredek óta a virágokon, ha ezzel nem nevelgetnék, gondoznák is egyben, miközben leharapnak belőle.

Ugyanígy van az erdők élettelen anyagával. Gondoljanak csak bele, Uraim: Még a mai tudomány is úgy véli, hogy a Föld egyszer teljesen meghal. Így is történne, mert egyszer csak el kellene hogy jöjjön egy olyan állapot, amikor a korhadó rész átveszi a hatalmat és a Föld meghalna. De nem ez fog történni, mert mindenütt, ahol a Föld halódik, átitatódik azzal, amit a méhek, darazsak és hangyák termelnek. A méhek csak az élő növényeknek adják át, a darazsak is szinte csak kizárólag nekik. De a hangyák a korhadó, halódó részeknek szintúgy átadják, ezzel kis mértékben életre keltik és hozzájárulnak, hogy a Föld életben maradjon.

Csodálatos a mindenütt jelen lévő szellem. De ha kicsit mélyebben belemerülünk a történetbe, rájövünk, hogy mindennek igen nagy jelentősége van.

Vegyük szemügyre egy pillanatra a földműves hangyát, amelyik egészen mássá teszi a növényeket. Az embert nem táplálná az, amit ott termesztenek. Ha megenné, nagyon fura betegségeket kapna, mert túl sok lenne benne a hangyasav. Szétharapná rajta a fogait, ami miatt a fogorvosoknak egy ideig rengeteg dolga akadna. Azután nyomorúságosan elpusztulna a kovakőtartalmú magon, amit ilyen módon termeltek.

A hangya, a hangyaboly így szól magában: „Ha egyszerűen csak kimegyünk és azt esszük, ami a növényekben van, akkor túl kevés lesz a hangyasavunk és a külvilágba is csak keveset tudunk juttatni. Tehát kiválasztjuk azokat a növényeket, amiket úgy tudunk nevelni, hogy a föld teljesen kemény, és így ebből jó sok hangyasavat nyerünk.” Vagyis a földműves hangya az egészet azért teszi, hogy megfelelő mennyiségű hangyasavhoz jusson. Ezek azok a hangyák, amelyek később nagyon sok hangyasavat juttatnak a talajba. Ez az összefüggés.

Mint látják, azok a mérgek, amelyek gyulladást okoznak, egyben megakadályozzák a pusztulást. Azt mondhatjuk, hogy különösen a méh az, amelyik nagyon fontos abból a szempontból, hogy fennmaradjanak a virágok, mert közte és a virágok közt rendkívül szoros rokonság áll fenn.

Akárhányszor átadják magukat a rovarok az erdőnek, az új életre kel. Ez a szellemi összefüggés. Ha valaki a szellemi okokat kérdezi, soha nem mondom, hogy ez vagy az van, hanem elmondom a tényeket, azután maga is eldöntheti, hogy úgy van, ahogy mondom vagy nem. A tényekből ugyanis jól látszik, ha valaminek értelme van. Csak éppen a tudósok nem mesélnek erről önöknek. De az életben mindennek nagy szerepe van. A mi környékünkön talán nem annyira respektálják mindezt, de délebbre még hallhatjuk, hogy a parasztok, egészen egyszerű emberek, ösztönös tudással így szólnak: „A hangyabolyokat nem szabad lerombolni, mert hozzájárulnak, hogy a korhadás ne okozzon kárt.” De a még okosabbak még valamit mondanak. Ha kimegyünk velük az erdőbe, ahol frissen vágták ki a fákat és a fiatal facsemetéket éppen ültetik – ezek az emberek nem a koponyájukban bölcsek, hanem az orrukban –, akkor így szólnak egy bizonyos helyen: „Itt jól fog nőni a csemete, itt nincs annyira korhadt szag. Valahol a közelben hangyaboly van, ami hasznos a számunkra.” Ezt érzik meg az orrukkal a bölcs emberek. Az orrbölcsességből nem kevés népi tudás származik, ami nagy hasznunkra van.

A modern civilizáció sajnos csak az agykultúrát támogatja, az ösztönöket pedig elhagyta. Az ösztön már csak egy szó. Az állatok olyan csoportosulásai, mint a méhcsalád vagy a hangyaboly, tudják mindezt. Ezt a szaglás egy fajtája segíti elő. Mint mondtam, némely ösztönös tudomány mögött a szaglás bölcsessége áll.

A következő héten folytatjuk. Ma csak annyit akartam elmondani, hogy a méhek, a darazsak és a hangyák nem pusztán a természet rablói, hanem éppen ők azok, akik lehetőséget adnak a továbbélésre és a kivirágzásra.

15. előadás – Lóheresav, hangyasav, szénsav a természetben – Dornach, 1923. december 22.

Jó reggelt, Uraim! Dollinger úr kérdésével kapcsolatosan kell ma megtárgyalnunk még valamit. Azt akarta tudni az önök nevében – hiszen ez mindannyiuk számára érdekes –, hogy mi a szellemi összefüggés a virágokra repülő rovarok seregei és aközött, amit a virágokban találnak.

Már korábban is mondtam önöknek, hogy körülöttünk nem csak levegő és nitrogén van. A természetben mindenhol ott van az értelem, az igazi értelem. Azon senki sem csodálkozik, ha valaki így szól: belélegezzük a levegőt – mivel körülöttünk mindenhol levegő van és, hogy úgy mondjam, a tudomány úgy beleette magát a tankönyvekbe, hogy az emberek nem is kételkednek benne, hogy a levegő mindenütt jelen van. Csakhogy én találkoztam olyan emberekkel kint a mezőkön, akik ezt színtiszta fantazmagóriának tartották, mivel fogalmuk sem volt róla, hogy odakint levegő van, miként ma sem tudják az emberek, hogy odakint értelem van. Színtiszta fantáziálásnak tartják, ha azt mondják nekik: „Éppúgy, ahogyan a tüdőnkkel a levegőt belélegezzük, ugyanúgy például az orrunkkal és a fülünkkel értelmet lélegzünk be.” Korábban számos példán megmutattam, hogy mindenütt jelen van az értelem. Az utóbbi időben a természettudomány igen érdekes fejezetéről beszélgettünk: a méhekről, darazsakról és hangyákról. Kevés olyan dolog van, aminek a segítségével annyira mélyre tekinthetünk bele a természetbe, mint éppen a rovarok. A rovarok rendkívül érdekes állatok, és pár titok még napvilágra kerül majd általuk.

Érdekes, hogy rovarfejezetünket pont abban az időpontban tárgyaljuk, amikor Jean-Henri Fabre, a híres rovarkutató századik születésnapját ünnepeljük, aki december 22-én száz éve lesz, hogy megszületett. Ez az időszak már a materialista időszakba esett, és ezért e férfiú mindent materialista módon értelmezett. Ennek ellenére hihetetlen sok tényt feltárt a rovarok életével kapcsolatban. Így ma már teljesen természetes, hogy ha rovarokról beszélünk, akkor megemlékezünk róla is.

Egy olyan rovartól fogok példát hozni, amely éppen a méhek miatt igen érdekelheti önöket. A méhek igen magas szinten végeznek tökéletes munkát, és nem az a valóban furcsa, hogy képesek mézet létrehozni, hanem hogy teljesen egyedül készítik el a lépet, ezt az egyedülálló építményt. Az anyagot, amiből készítik, szintén saját maguknak kell a kaptárba vinni. Azonkívül, nem az eredeti anyagot használják, hanem teljesen átalakítják, és úgy használják fel a kaptárban. Csak magukra utalva dolgoznak.

Létezik egy olyan méhfajta, amelyik nem így dolgozik, de éppen azzal, ahogyan dolgozik, megmutatja, milyen rendkívüli mértékben jelen van az értelem az egész természetben. Vegyük most szemügyre ezt a méh-fajtát, melyet faméhnek neveznek és amelyik gyakran terhes az embernek, mivel nem sokra becsüli a munkáját. Pedig ez az állat elképesztően szorgalmas és tényleg megdöbbentően sok dolga van, ha életben akar maradni.

Olyan fadarabokat keres, amelyek már leestek a fákról vagy már feldolgozták. Olyan helyeken találjuk meg a fészkeit, mint egy facölöp vagy karó, amelyet már levágtak a fáról, leverték a földbe és látszólag élettelen. Ezekben találják meg a faméhet, illetve még kerti fapadokban, ajtókban. Mindenütt, ahol az ember fát használ, a faméh befészkelheti magát, ám egy egészen különös módon.

Képzeljünk el egy oszlopot, amit már levágtak a fáról. Jön a faméh, és először vág egy ferde bejáratot a fába. Ha megérkezett az oszlop belsejébe és kitisztította a járatot, akkor felfelé kezd el fúrni. Úgy fúr, hogy a lyuk kerek legyen. Egy kerek barlang. Ekkor elrepül, odahoz mindenfélét a környékről, amivel a barlangot kibéleli. Ha ezzel készen van, belerakja a barlangba a tojását, amiből kikel a lárva. A lárva tehát most odabent fekszik. A méh befedi a barlang tetejét és hagy rajta egy kis lyukat, majd felette újra kezdi az egészet. Megint készít egy ugyanolyan kis barlangot, kibéleli, beleteszi a tojást és így tovább. Tíz-tizenkét, ilyen egymás felett elhelyezkedő kis lakást rág bele a fába. Mindegyikben hagy egy tojást.

A kis lárvák ebben az oszlopban fejlődnek ki. A lárva köré mindenütt eledelt rak le a méh. A lárva először eszik az odarakott táplálékból és máris készen áll a kikelésre. Ekkor bebábozódik, majd átváltozik szárnyas méhecskévé, aminek ki kell repülnie.

A lárva szépen kifejlődik és egy idő után valóban képes kirepülni. Amikor ez az idő eljön, a kész rovar a kis lyukon kirepülhet, amit az anyaállat a legelején mint bemenetet vágott. Akkor érte el a tökéletes fejlettséget a faméh, ha azon a kis bejáraton ki tud menni. Ez így rendben is van, de efölött is volt egy fiatalabb állat és afölött megint egy fiatalabb és azoknak nincsen oldalkijáratuk, mert abból az anyaállat csak egyet készített. A történet fatalitása, hogy a fenti állatoknak ebben az esetben el kellene pusztulniuk. De az anyaállat megakadályozza ezt azzal a lyukkal, amit a lakások közt hagy, mert a kikelő lárva beleesik a lyukba, és az alsó lakás oldaljáratán ki tud menni. A harmadik lárva már két lyukon esik keresztül és kikúszik. És mivel az alsókat rakja le először, így a leesőknek már van helyük, mert a lentiek korábban kimásztak. Soha nem találkoznak. A korábban lerakottak addigra kirepülnek.

Az egész fészek olyan csodálatosan okosan lett megoldva, hogy azt csak bámulni lehet. Amikor gépesítünk valamit, akkor ezt a technikát próbálja az ember is alkalmazni, de jóval kevesebb sikerrel. A természet alkotta dolgok sokkal tökéletesebbek, és azt kell mondjuk: ebben valóban értelem van. Ezer és ezer példát lehetne hozni arra, hogy a rovarok építményeikben és viselkedésükben értelem lakik. Csak arra gondoljanak, milyen értelmes mindaz, amiről múltkor beszéltem önöknek a földműves hangyákkal kapcsolatban, amelyeknek kész ültetvényük van.

De van még valami, amit megfigyeltünk, amikor a méhekkel, darazsakkal és hangyákkal foglalkoztunk. Azt mondtam önöknek, hogy ezeknek az állatoknak a testében mérgező anyag van, és hogy ugyanakkor, ha ezt a mérget helyes dózisban adjuk, kiváló gyógyszer. A méhméreg igen kiváló orvosság. A darázsméreg szintén igen kiváló orvosság. A hangyasav pedig egy különösen kiváló orvosság. De arra is utaltam, hogy a hangyasavat akkor kapjuk meg, ha odafáradunk egy hangyabolyhoz és szétnyomkodunk néhány hangyát. A hangyákban van a hangyasav, mi pedig úgy juthatunk hozzá, ha kipréseljük belőlük. De ha önök tudnák, hogy viszonylag sok hangyasav van itt körülöttünk a teremben is, hát alaposan elcsodálkoznának. Önök itt egy-egy hangyaboly. Minden tagjuk, izmaik, szöveteik, a szívükben, a tüdejük, a májuk, a lépük mind-mind tele van hangyasavval. Bár nem olyan nagy koncentrációban, mint a hangyabolyban, de ettől függetlenül, kitölti önöket a hangyasav. Ez rendkívül érdekes!

Minek van a testünkben hangyasav? Ha valakinek túl kevés a hangyasav a testében, azt észre fogja venni. Ha valaki beteg – és majdnem mind betegek vagyunk egy kicsit –, annak százféle oka lehet, bár kívülről majdnem egyformának tűnhet. De fel kell ismernünk, hogy mi a valódi bajunk. Hogy valaki éppen sápadt vagy nincs étvágya, ezek külsődleges dolgok. Arra kell rájönni, mi a valódi baj. Előfordulhat, hogy valakiben nincsen elegendő hangyasav, a teste nem termel elég hangyasavat. Ahogyan a hangyaboly is hangyasavat termel, az emberi testnek, különösen a lépnek szintén dolga, hogy hangyasavat termeljen. Ha valaki nem termel elegendő hangyasavat, akkor egy olyan szert kell beadni, ami segít abban, hogy ez helyreálljon. Ehhez meg kell figyelni, mi történik azzal, aki túl kevés hangyasavat termel. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a megfigyelő jó emberismerő. Kell hogy legyen egy elképzelése arról, mi megy végbe egy ember lelkében, akinek először elegendő hangyasav volt a szervezetében, majd túl kevés. Ez nagyon érdekes. Az illető, ha helyesen kérdezik a betegségéről, találó dolgokat fog mondani. Tegyük fel, egy ember a következőt mondja önöknek, miközben nyomoznak: „Mennydörgős mennykő, néhány hónapja még minden kiválóan eszembe jutott, könnyen kiokoskodtam a dolgokat. Most minden kiesik a fejemből. Nem megy többé. Nem tudok gondolkodni.”

Uraim, ez gyakran sokkal fontosabb jel, mint bármi, amit kívülről kivizsgálhatnak, amit természetesen joggal meg kell tenni manapság. Ma megvizsgálhatják a vizeletet, hogy van-e benne fehérje, cukor, genny stb., amiből érdekes eredmények jöhetnek ki, de bizonyos körülmények között sokkal fontosabb lehet egy ilyen említett kijelentés. Ha ilyesmiről mesél valaki, akkor nem árt más dolgokat is ismerni, de ebből már kitalálhatják: a hangyasav az utóbbi időben bizonyosan lecsökkent az illető szervezetében.

Most jön valaki, aki még mindig a külsőről gondolkodik és azt mondja: „Az emberünk hangyasavszintje alacsony, kipréselek vagy más módon előállítok a számára hangyasavat és a megfelelő dózisban beadom neki.” Ezt lehet egy ideig tenni, aztán a páciens visszajön és azt mondja, a kezelés mit se használt. Mi is történt? A kezelés tényleg nem segített rajta, pedig helyesen állapították meg, hogy kevés a szervezetében a hangyasav. Hangyasavat kapott, mégsem segített rajta. Miért?

Ha tovább kutakodnak, akkor a következő derülhet ki: az egyik emberen segít a hangyasav, a másikon nem. Időről időre megfigyelik a különbségeket. Akiken segít a hangyasav, azoknak a tüdejében vannak nyáklerakódások. Akiken nem segít, azoknak a nyák a májában vagy a veséjében vagy esetleg a lépében van. Igen különös történet. Nagy a különbség aközött, hogy a tüdőből vagy a májból hiányzik a hangyasav. A különbség az, hogy a hangyabolyban lévő hangyasavval a tüdő azonnal tud kezdeni valamit. A máj viszont semmire sem megy vele.

Most valami más kell, Uraim. Ha észreveszik, hogy emberünknek a beleiben vagy májában kevés a hangyasav, és ha beadják neki, az nem segít rajta, akkor annak lóheresavat adnak vagy általában lóherét, ami a mezőkön terem. Szétpréselik, kivonják a savat belőle és azt adják be. Mint látják, annak, akinek a tüdejével van gond, hangyasavat adnak, akinek meg a májával vagy más belső hasi szervével van gond, lóheresavat adnak. Az érdekes az lesz, hogy annak, akinek a lóheresavat adták, egy idő elteltével a szervezete hangyasavat készít belőle. Igen Uraim, az élet a munkában van, nem az anyagban, és a létező legfontosabb, hogy az ember tudja: az élet egyáltalán nem attól függ, hogy megesszük a répát meg a káposztát, hanem abban, hogy mit kell tennie a testnek, ha belekerült a káposzta és a répa. Mindenesetre jó, ha a káposztából nem újra káposztát fabrikál. Ez az, ami a mai civilizációnak alapul szolgál.

Ebből láthatják, milyen különös kapcsolatok állnak fenn a természetben. Odakint vannak a növények. A lóheresav különösen jellegzetes. Minden növényben benne van, csak legtöbb a lóherében van. Ezért nevezzük lóheresavnak. Éppúgy, ahogy a hangyasav is mindenütt jelen van a természetben és az emberi testben, ugyanúgy a lóheresav is.

Van még itt valami más is. Tegyük fel, fogunk egy retortát, egy izzítólombikot, amilyen a kémiai laborokban is van. Alágyújtunk és lóheresavat tesznek bele – ez egy sószerű, morzsás hamu –, aztán ugyanannyi glicerint adnak hozzá. Ezt összekeverjük és felmelegítjük. Az egész gőzölögni kezd (lásd a képen). Amit kapok, azt valamivel felfogom. De ugyanakkor megfigyelhetem, hogy felszabadul valamilyen gáz. Mindenhol távozik. Ha megvizsgálom a távozó gázt, rájövök, hogy széndioxid. Tehát mindenhol szénsav távozik. Amit felfogtam, az pedig a hangyasav lesz. A retortában volt tehát lóheresav és glicerin. A glicerin marad ahol van, a másik anyag átmegy a másik oldalra, a folyékony hangyasav pedig lecsöpög, mialatt a szénsav távozik.

Vegyük rendesen szemügyre ezt a folyamatot! Tegyük fel, hogy a retorta helyett most ez egy emberi máj illetve bármelyik másik emberi vagy állati szerv (rajzol), valamelyik állat alhasi szerve mája, lépe stb. A gyomron keresztül lóheresavat juttatok be. A glicerin ereje már önmagától benne van. Ilyenkor tehát együtt van bennem a lóheresav és a glicerin. És mi történik? Az emberi szájon át távozik a széndioxid, mialatt a tüdőben lecsapódik a hangyasav és folyamatosan csöpög alá a szervekhez. Vagyis mindaz, amit az imént felrajzoltam, saját testünkben is benne van. A testünkben folyamatosan hangyasavat készítünk a lóheresavból.

Most gondoljanak a Föld színén elterjedt növényekre. Mindenütt van lóheresav. Most gondoljanak a rovarokra. Először a hangyákra. Rámásznak a növényekre, illetve arra, ami a növényekből maradt és korhad. Abban mindenütt ott a lóheresav, az állatok pedig, miképpen az ember is, hangyasavat készítenek belőle. A hangyasav ezután mindenüvé eljut. A rovaroknak köszönhetően mindenütt jelen van.

Ilyenkor a filiszter felnéz az égre és így szól: „A levegőben csak nitrogén és oxigén van.” Csakhogy Uraim, egészen kis mennyiségben hangyasav is van benne, mivel a rovarok folyton benne repkednek. Ami azt jelenti, hogy egyik oldalon ott az ember. Az ember önmagában egy kis világ. Hangyasavat készít és a lélegzetét is folyton áthatja a hangyasav. A világban ahelyett, amit az ember tesz, ott vannak a rovarok. A lélegzet a levegő, ami a Földet körbeveszi, és ezt átitatja a hangyasav, amit a növényi lóheresavból készítenek a rovarok.

Ha figyelmesen megnézzük, azt találjuk, hogy az ember alhasi szerveiben, a gyomorban, a májban, a vesékben, a lépben és lejjebb a belekben folyamatosan hangyasavvá változik a lóheresav, amely a belélegzett levegő segítségével a test minden részéhez eljut. Ez van az emberben.

A Földön odakint mindenütt vannak növények. Ott vannak még a legkülönfélébb rovarok, amelyek felettük röpködnek. Lent van a lóheresav. A rovarok odaszállnak, a találkozásból létrejön a hangyasav, ami szétterjed a levegővel mindenhová. A darazsakban egy, a hangyasavhoz hasonló méreg van, csak kicsit átformálva. A méhek mérge szintén a hangyasav egy változata, magasabb szintre lépett hangyasav. Megfigyeljük hát ezeket a rovarokat: a méhet, a darazsat és a hangyát. Nagyon okos dolgot cselekszenek. Hogy miért? Ha nem lenne bennük hangyasav, képtelenek lennének mindezt létrehozni. Csak azért tűnik minden olyan okosnak és érthetőnek az, amit tesznek, mert úgy vannak megalkotva, hogy hangyasavat termeljenek. Éppígy van ez a darazsakkal és a méhekkel.

Nincsen meg tehát minden okunk, hogy azt mondjuk: a természetben mindenütt jelen van az értelem? A hangyasavon keresztül érkezik. Bennünk is mindenütt jelen van az értelem, mivel bennünk is van hangyasav. Azonban a hangyasav nem létezne, ha előtte nem lett volna a lóheresav. A növények felett ott szálldosnak a rovarok és ők az okai annak, hogy a növényekben található lóheresavból hangyasav lesz, végbemegy egyfajta metamorfózis.

Csak akkor érthetjük meg mindezt, ha feltesszük a kérdést: Hogyan is áll a dolog a lóheresavval? A lóheresav mindenütt ott van, ahol életnek kell létrejönnie. Ahol valami él, ott jelen van a lóheresav. Ott étertest is van. Az étertest az oka, hogy a lóheresav mindig megújul. De a lóheresavból sohasem válik hangyasav, amit az emberi és az állati szervezet hasznosítani tud, ha egy asztráltest nem változtatja át a lóheresavat hangyasavvá. A retortából kivett hangyasav semmit nem segít az emberi vagy állati szervezeten. Csalatkoznánk, ha ezt hinnénk, ugyanis az az anyag halott. Az a hangyasav, amit az ember illetve az állatok létrehoznak, él és mindenhol megjelenik, ahol van érzékelés, ahol jelen van a lélek. Ha az ember a puszta életből, ami az alhasban jön létre, ahol a lóheresav oly nagy szerepet játszik, létre akarja hozni a lelki részt, akkor hangyasavat kell létrehoznia. A lélekzetben, a hangyasavban ott él a lelki, felszáll a fejbe és ott tovább tevékenykedik. A lelki résznek szüksége van arra, hogy az emberben a lóheresav átalakuljon hangyasavvá.

Mi is történik tulajdonképpen, amikor a lóheresav átváltozik hangyasavvá? Ezt az világíthatja meg önöknek, amit legelőször elmondtam. A faméh azért olyan érdekes, mert a fában dolgozik, mégpedig abban a fában, amelyik már nem él. Ha a faméh nem lenne képes ily módon felhasználni ezeket a fákat, akkor valahol máshol keresne magának szállást. Az élő fába nem készít fészket, csak a már korhadó fába, ahol a cölöpök és gerendák már elkezdtek korhadni. Oda rakja a tojásait, miután megépítette a fészkét.

Ha tanulmányozzuk, mi történik a korhadó fa és a faméhek között, akkor azt találjuk, hogy ugyanaz, mint ami az emberi testben folyamatosan végbemegy. Elkezd korhadni, és ha túlságosan elkorhadt, akkor meghal. Ami odakint végbemegy, azt az embernek is folyamatosan létre kell hozni. Sejteket kell felépítenie. Erre pedig csak azáltal képes, hogy a növényt, amit áthat a lóheresav, átváltoztatja hangyasavvá, azzá, amit áthat a hangyasav.

Most azt mondhatnák: „Milyen jelentősége van mindennek a természetre nézve?” Gondoljanak Uraim, egy olyan oszlopra, amelyik éppen korhadni kezd. Ha soha nem jönne faméh az ilyen cölöphöz, az kényelmes lenne az embernek, mert hogy a cölöp a következő évben teljesen szétesik, annyira üreges lesz. Az embernek ez nem kellemes, de a természetnek annál inkább. Ha minden fa megmaradna, ami a növényekből származik, akkor egy idő után elrohadna, szétesne, porrá válna és teljesen használhatatlan lenne. De az a fa, amibe a faméh beleköltözött, nem oszlik szét, hanem újra élni kezd. Márpedig minden olyan fából, ami újra élni kezdett a faméhek – és más rovarok – segítségével, létrejön valami, ami megakadályozza, hogy a Föld elkorhadjon és egykor hamuként szétoszoljon a világmindenségben. Ehelyett a Földünk tovább él, mert a rovarok új élettel töltik meg. Mi emberek belélegezzük a hangyasavat: a növényekből a rovarok segítségével hangyasavvá alakított lóheresav az alapja annak, hogy a Föld tovább élhet.

Figyeljék meg az összefüggést! Vannak az emberek és van a Föld (rajzol). Figyeljük meg először az embert! Tegyük fel, hogy egy fiatal kisgyerekről van szó. Ha még kicsi, akkor könnyedén átalakítja a lóheresavat hangyasavvá. A szervek elegendő hangyasavhoz jutnak. Az emberi lélek fejlődésnek indul a gyermekben. A hangyasav tehát a lélek és a szellem alapjául szolgál. De ha megöregszik valaki, és már nem tud megfelelő mennyiségű hangyasavat termelni, a lélek s a szellem eltávozik. A hangyasav odavonzza a lelket és a szellemet. Különben eltávozik a szellem. Nagyon érdekes.

Ha egy emberben túl sok gennyes folyamat megy végbe, akkor megfigyelhetjük, hogy a hangyasav segít ezeket a folyamatokat leküzdeni. Ilyenkor újra helyes viszonyba kerül a test és az asztráltest, amit a gennyes folyamatok megakadályoztak. Ha a testben kevés a hangyasav, akkor elrohad, elporlad, és nem tudja megőrizni a lelket. A test megöregszik, a léleknek távoznia kell.

Az egyik oldalon tehát ott az ember, a másikon meg a természet. A természetben is folyton hangyasavvá alakul a lóheresav, így a Föld lehetőséget kap, hogy ne csak oxigén és nitrogén vegye körül, hanem egy kevés hangyasav is.

Ez a hangyasav teszi lehetővé, hogy a Föld ne haljon meg minden évben, hanem évente új életre keljen. Ebben áll az újjáéledés. A Föld szelleme minden télen el akar távozni. Tavasszal pedig minden új életre kel. Télen a Föld szelleme mindent megmerevít, tavasszal életre kelti. Ez úgy történik meg, hogy a föld mélyén megbúvó magvak a hangyasav hatására bújnak elő, amely az előző évből maradt hátra a növények és az állatok viszonyából. A növények nemcsak a levegőre, az oxigénre és nitrogénre jönnek fel, hanem a hangyasavra is. Ez ösztönzi őket a lóheresav termelésére, ami által következő évben újra ott lehet a levegőben a hangyasav. Ahogy az emberben a lélek és a szellem alapját a hangyasav adja, éppúgy a mindenségben lévő hangyasav adja a Föld lelkének és szellemének alapját is. Tehát a Föld lelke és szelleme is a hangyasavtól függ (rajzol).

Sokkal nehezebb egy olyan környéken telegrafálni, ahol nincsenek hangyabolyok, mint ott, ahol vannak. Ugyanis az elektromosság és a mágnesesség, ami a telegrafáláshoz szükséges, a hangyasavtól függenek. Ha olyan városon haladnak át a telegráf drótok, ahol nincsenek hangyák, akkor kívülről, a mezőkről kell elegendő erőt hozni, hogy képes legyen keresztüljutni a városon a mágneses és elektromos erő. De persze a hangyasav kiterjed mindenhová, és a városok levegőjét is átitatja.

Tehát amit az emberben megtalálunk, azt a természetben is megtaláljuk. Az ember egy kicsi világmindenség. A ember úgy lett megalkotva, hogy születésétől a haláláig képes a lóheresavból hangyasavat készíteni. Ha erre képtelenné válik, akkor meghal a test. Új testet kell kapnia, amelyben gyerekként megint könnyedén képes a lóheresavból hangyasavat készíteni. A természet esetében ez váltja egymást: tél, nyár, tél, nyár. A lóheresav hangyasavvá válik.

Ha haldoklót látunk, az az érzésünk, hogy először kipróbálja, hogy a teste képes-e még elég hangyasavat előállítani. Ha nem képes, akkor meghal. Olyankor az ember átmegy a szellemvilágba, mert nem bírja ki többé a testében. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember egy bizonyos időpontban meghal, aztán eltelik egy idő és megint jön egy másik testben. Közben a szellemvilágban tartózkodik.

Amikor egy új méhanya kikel, van ott valami – amint mondtam önöknek –, ami zavarja a méhcsaládot. Előtte a méhek egyfajta derengésben élnek. Aztán felragyog előttük az új méhanya. Mitől ragyog fel a méhanya? Azáltal, hogy az ifjú anya elveszi az idős méhanyától a méhméreg erejét. Ez az oka a kirajzó család félelmének is. Többé nincsen méreg, amivel megvédjék magukat. Éppúgy, ahogy az emberi lélek elmegy, amikor nincs elegendő hangyasav és beáll a halál. A méhcsalád is eltávozik, ha nincsen elég átformált hangyasav, vagyis méhméreg. Ha szemügyre vesszük a kirajzó méhcsaládot, akkor pont úgy néz ki, mint az emberi lélek, amelynek el kell hagynia a testet. Csodálatos látvány egy ilyen kirajzó méhcsalád. Ha az ifjú anya megszületik, az idős anya a családdal együtt kirajzik, és ebben a képben pontosan azt látjuk, ahogyan az emberi lélek elhagyja halálakor a testet.

Uraim, ez félelmetesen nagyszerű! Az emberi lélek nem képes kicsi kis fickókra szétszakadni, bár a tendencia állandóan megvan benne. Szeretnénk egyenként kis fickókra szakadni. Állandóan kicsi baktériumokká akarunk átalakulni, vagyis kicsi méhecskékké, de mindig elnyomjuk ezt a vágyat. Ezért maradunk egész emberek. De a méhcsalád nem egy egész ember. A méhek képtelenek megtalálni az utat a szellemvilágba. Egy másik kaptárban arra kényszerülnek, hogy újra testesüljenek. Ez egy közvetlen kép az újra testesülő emberről. Aki ezt megfigyelheti, az nagy, nagy tiszteletet érez a méhanya és raja iránt, akik csak azért viselkednek úgy, ahogy viselkednek, mert a szellemvilágba szeretnének jutni. De annyira fizikai, anyagi lett a méh, hogy erre képtelen. Ekkor a méhek összebújnak egymással, és egy testté lesznek. Egyek akarnak lenni. Ki akarnak jutni a világból. Míg máskor repdesnek, most egy faágra ülnek, összehúzódnak, hogy egészen eltűnjenek, mert be akarnak jutni a szellemvilágba. Aztán újra rendes méhcsaláddá válnak, ha segítünk nekik, és egy új kaptárba tesszük őket.

Vagyis a méhek a természet legmagasabb rendű dolgát tanítják meg nekünk. A régi időkben még ösztönösen helyesen tekintett az ember a növényvilágra, nem úgy a mai tudomány, amely elveszítette azt a képességét, hogy a valódi okokat megértve adja meg a magyarázatokat. Akkoriban egészen különös módon tekintettek a növényekre. Erre emlékeznek ma az emberek valamelyest, amikor behurcolják a fenyőfát a szobájukba, és karácsonyfát készítenek belőle. Arra emlékeznek, hogy az, ami odakint van a természetben, mivé lehet az emberi életben és miként hat a szociális életben. A szeretet jelképe a karácsonyfává lett fenyő.

Általában az a hit terjedt el, hogy a karácsonyfa valami nagyon ősi dolog. Pedig csak százötven, kétszáz éve létezik. Korábban nem létezett ez a szokás. Karácsony alkalmából egy kis cserjét állítottak fel. Például a falvakban karácsonyi játékok alkalmából a 15-16. században valaki mindig körbeszaladt, és a kezében valami olyasmit tartott, ami leginkább egy karácsonyfára emlékeztetett. Ez volt az úgynevezett „Borovicskaág”. Borókafenyőből volt, aminek gyönyörűek a termései. Ebben a borókabokorban látták a régiek az ő karácsonyfájukat. Miért? Mert a borókabogyók, amit a madarak oly szívesen fogyasztanak, azt a leheletnyi méreghatást mutatta számukra, aminek át kell hatnia a földit, hogy a szellemi a földiben megjelenhessen. Ahogy a hangya a fához vagy a faméh a cölöphöz megy, úgy minden reggel, amikor a fa kint áll és a madár odajön, hogy csipegessen róla, egyfajta sav termelődik, de sokkal esszenciálisabb sav. A régiek ösztönösen tudták ezt és azt mondták: amikor télen a madarak rászállnak a borókabogyó termésére és csipegetik, a borókabokor új éltre kelti a Földet. Ez egy kép volt, amely azt jelképezte, ahogyan Krisztus morális értemben új éltre kelti a Földet.

Helyesen szemügyre véve, ami odakint a természetben látható, jelképezi mindazt, ami az emberben, az emberi életben végbemegy. A régiek ugyanazzal a szeretettel nézték a borókán ülő madárkákat, mint a maiak az ajándékokat a karácsonyfa alatt. Vagyis az odakint álló borókabokor a régieknek egyfajta karácsonyfa volt, amit bevittek a szobáikba. Így lett a borókafából egyfajta karácsonyfa.

Most be kell fejeznünk. Nem akartam, hogy a mai előadás anélkül teljen el, hogy egy igen-igen fontos témát említettünk volna – mivel ebben a korban ez különösen fontos –, anélkül hogy egy pillantást vetettünk volna egy olyan bokorra, amelyik valóban karácsonyi bokornak tekinthető, a borókabokorra, amely ugyanazt nyújtja a madaraknak, amit a növények a méheknek, a fák a faméhnek és a hangyának. Általában amit a fa jelent a rovarok számára. Ezt az alkalmat szeretném megragadni, hogy boldog, örömteli, bensőséges és lélekemelő karácsonyi ünnepeket kívánjak önöknek.

A következő előadás időpontjáról időben szólunk, de nem kell nagyon sokáig várni rá.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam.

Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”